– Könnyen lehet a tekintetes úrnak liberálisnak lenni, kinek van haromezer holdja ide lenn Alföldben; de nekem van harom falum odafenn (közbeszólás: „a holdban”) nem holdban, hanem Saros meg Zemplin varmegyében, akibül áll gazdagsagom. Aztan ha jobbágyot felszabaditunk, akkor én menjek kapálni mind az öt kisasszonyommal magam? – Ha én parasztnak születtem volna, sohase nem kivánkoznám más lenni, mint paraszt. Az annak valoságos gyönyörűség. Minek akarunk őtet gyönyörüsigitől megfosztani? Aki úr, úr; aki nem úr, az nem úr. Hát tehet arrul valaki, hogy nem született minden ember nemesembernek? Hát én mért nem születtem grófnak? De azért nem nyughatatlankodok, hogy legyen minden ember gróf. Pedig ez nekem ipen olyan nagy sírelem, mint parasztnak az, hogy nem nemes. – Gondoljunk csak dolog praktikus oldalara. Most is, ha megesik restoracio, megesik követválasztas, micsoda istentelen nagy pinzbe kerül nemes votizalo publikumot megtraktálni? Hát még ha valamennyi parasztnak mind votuma lesz; nincs anyi bor a világon! (Derültség jobb és bal oldalon.) No micsoda dolog lesz az, ha még paraszt születisü emberek is foglalhatnak el hivatalt? Most is ipen tizszer annyian vagyunk, mint amennyi hivatal jut. Pedig fiatalember addig nem házasodhatik, mig valami hivatala nincs. A tekintetes előtem szonokló úrnak se fia, se leanya, sem nem felesige nincsen. Nekem van öt; nem felesig, de kisaszony. (Általános derültség.) Ezt tekintetes ur nem ért ugye? Aj! Akor én izs tudnam lenni liberalis. Azutan még nipnevelis! De minek az a csuda? Nip fölnő magatul, ha nem nevelünk izs. Akor volt jó világ, amikor nem tudta más irni, olvasni, csak káptalanba barát; orszagbiro neve helyett odanyomta kardja markolatát dekretumba spanyolviaszkba. Most még paraszt is tudjon olvasni? Hisz akkor soha el nem hisz, amit paptul hall. Csak azt is elrontottuk, hogy eddig irtunk törvinyeket deákul; minden simplex ember nem belekotorászhatta; most asszony, zsellér, zsidó minden nekiálljon olvasni, okoskodni. No majd meglátnak tekintetes karok és rendek, mi kilóg ebbül majd utoljára? Ha azt akarunk, hogy legyen nipnek szabadsag, ne agyunk neki aztat; mert amig nem adunk neki, addig megvan; de amint odaadunk neki, bizony elveszti aztat. Ragaszkogyunk őseink kilencszaz esztendös alkotmanyahoz, mert ha csak még ezer esztendeig élvezhetünk is aztat, mar azzal is nagyon sokat nyertünk. (Éljenzés jobboldalon és baloldalon.)

Pleonazmus volna kijelentenünk, hogy ezt a beszédet Tallérossy Zebulon barátunk tartotta azon a históriai nevezetességű megyegyűlésen, mely a nemesdombi kézfogó után harmadnapra a Baradlay főispánok megyéjében Rideghváry adminisztrátor elnöklete alatt megtartatott.

Nevezetes, epochalis gyűlés volt az. Az egymással földsarkilag ellenkező vélemények szóvivő hősei adtak ottan egymásnak lovagias találkozót.

Tíz-tizenöt távoli megye vezérszónokai, ugyanitt kinevezett „táblabírák”, jogosult ülnökei a megyei zöld asztalnak sereglettek össze jobb- és baloldalról, követve nagy számú nemesi rendek által. Azoknak egy részét a megyei kormányzó szállíttatá ide fizetett előfogaton, saját költségén, más része jött gyalog, fogadott szekéren, maga kenyerén, szalonnáján.

Az ülés napján már kora hajnalban, dacára a zord időnek, megjelent a megyeház kapuja előtt a fehér és fekete tollas sereg egyszerre. Amaz volt a haladó, emez a maradi párt jelvénye, s kérte a gyűlésterembe bebocsáttatást. Már pitymallatkor el volt foglalva jobb és bal oldalról a melléklócák minden helyisége, egyedül a zöld asztal hagyatván fel a vezérkapacitásoknak.

De nemcsak fehér és fekete toll díszlett a kalapok mellett; a szűr alatt ott füleltek az ólmos botok és kurta nyelű csákányok is – pro és contra.

A fehér toll pártja annyit megtanult az elébbeni gyűlések előzményeiből, hogy mikor kifogytak az argumentumok, in fine finali elő szokott kerülni az ultima ratio, a bunkósbot, olyankor „aki bírja, az marja”. Tehát ezúttal ők is elhozták az ellenargumentumokat, s el voltak rá készülve, hogy ha verekedésre kerül a dolog, verekedni fognak.

Azt is el lehet fogadni, hogy a böjtöt egyik fél sem valami nagyon aszkétai szigorral tartotta meg. Hideg is volt, esős idő; nem is lehet neheztelni azért a kis papramorgóért.

Pontban kilenckor megkezdődött a vitatkozás Rideghváry elnöklete alatt.

A fehér tollas párt egy erélyes tiltakozást akart keresztülerőszakolni az alkotmányellenes adminisztrátori rendszer ellen. A legragyogóbb szónoklatok álltak készen a karok és rendek felhangolására.

Ennek ellenében a fekete tollas pártnak az a hadi taktikája volt, hogy tizenöt vármegyéből összehordatta a legunalmasabb, a legnevetségesebb szónokokat, akiknek fárasztó, lapos és barokk beszédei által paralizálta a fehér toll lelkesítő, gyújtó szónoklatait, elhúzta a határozathozatalt a délután étvágyingerlő, késő óráira, félreterelte a tanácskozmányt a napirenden forgó kérdésről, szökésre csiklandá a türelmetlen közönséget – és lopta az időt.

Mind nem használt; a fehér toll helytállt, nem tágított. El volt mindenki szánva másnap délig is ott várni étlen-szomjan a gyűlés kimenetelét.

Mert az elnöknek az volt a fő tudománya, hogy amint egy percben észrevette, hogy a fekete toll többségben van, a szó közepén kettévágta a discussiót, s szavazásra bocsátotta a kérdést. Protestálhatott aztán, akinek tetszett.

Most meg sem mozdultak.

Elvégre Tormándy, a fehér toll vezérszónoka is hozzájutott, hogy beszédét elmondhassa.

Mikor Tormándy elkezdett beszélni, olyankor a fekete tollnak az volt a dolga, hogy rákezdte a zúgást; minden szó ellentmondásra talált, beszédébe kiabáltak; a szónokot az mind nem zavarta meg; ha ellenfelei kiabáltak, ő túlkiabálta őket, ha száz ember ordított ellene, ő olyan hangot eresztett, ami kétszázat is túldörgött, de elnémíttatni nem engedte magát.

Hanem az megtörtént rajta, hogy mikor így küzdött egy fellázadt zajtenger hullámai ellen, elragadtatása hevében olyan kifejezéseket talált elejteni, amiket mai világban „imparlamentaris”-oknak fognánk nevezni.

A parlamenti tanácskozmányokban a hasonló elragadtatás következménye az, hogy a második rendreutasítás után az elnök megvonja a szónoktól a további beszédet, s akkor az leülhet. Megyeéletünkben ehelyett más divat volt. – Amint Tormándy egy tősgyökeres gorombaságot elszalasztott az elnöki szék ellen, mint vadat a vizsla, úgy állta őt Tallérossy et consortes, s ordították ellene unisono: „actio! actio!”

S a megyegyűlés rögtön stante sessione elhatározta a kihágó ellen a fiscalis actio megindítását.

Tormándyt ez intermezzo azonban még csak a periódusa konstrukciójából sem verte ki; hidegvérrel kivette a tárcáját, kivágta belőle a kétszáz forintot a megyei fiscus elé (ennyi szokott a díja lenni az actióbeli elmarasztalásnak), s folytatta a filippikát. Megint új, erőteljes kifejezés jött; megint hangzott Zebulon szava: „actio, actio!”

Tormándy meg sem állt a beszéde közepén; készen tartotta a másik kétszáz forintot is, dobta a fiscusnak, és beszélt tovább. És beszélt és mennydörgős-mennykőzött addig, míg a tárcája kiürült, s a legutolsó gorombáskodásnál már a pecsétnyomó nemesi címeres gyűrűjét húzta le az ujjáról, s azt veté zálogba a megyei fiscusnak, melyet – mint tudjuk – törvényes szokás szerint tartozott az elfogadni; de mégis elmondta végig rettentő beszédjét.

Rettentő beszédnek kell azt mondanunk, mert nem kevesebbet involvált, mint a szatmári tizenkét pont parafrázisát.

Mi volt az a szatmári tizenkét pont? Tizenkét üstökös csillag egyszerre az égen, együtt egy dicskört képezők, melynek ragyogó neve „népfenség”!

Még most is ragyognak.

Akkor nagy küzdelemnek voltak okozói, megyéről megyére.

Még csak e szó kimondása is: „szatmári tizenkét pont”, a vihar jelszava volt.

Tormándy végszavait a zivatar nyelte el. Jobbról-balról szakadatlanul dörgő „éljen!” és „le vele!” ordítás tölté meg a termet.

De mind a kétnemű kiáltás egyensúlyt tarta egymásnak.

Az elnök adminisztrátor izgatatlan kedéllyel ült cifra karszékében, mint egy múmia. Úgy vette ezt az „ensemble”-t, mintha az előadott operában karmesteri minőségben működnék, ki az előtte fekvő partitúrából előre látja, hogy mikor jön egy „scherzo”, mikor az „allegro”; mikor kell az öreg dobnak a bombardonnal versenyre kelni; s legfeljebb azon botránkozik meg, ha az általános „tintamarre” közepett öreg dob és bombardon nem teljesítik előrevárt animóval rendeltetésüket.

A publikum füle dobja ugyan meg van már elégedve a lárma nagyszerűségével; de a maestrót valami nem elégíti ki.

Szemei a rendezőt látszanak keresni.

Előkerül.

– Nos, Szalmás? – szól a kérdés a karszék háta mögé settenkedő alakhoz.

– Méltóságos uram, baj van.

– Mi baj?

– A fehér tollasok új manővert csináltak. Eddig mindig azt követték, hogy a legbékeszeretőbb embereiket tolták a középre, akik, ha a mieink valamit akartak kezdeni, az övéiket a verekedéstől visszatartsák. Most pedig megfordították a rendet. A leghíresebb verekedő népet, a béledi korteseket állították a mi népeinkhez legközelebb.

– No? És?

– No, és a mieink azt mondják, hogy a közügyért szívesen beverik a más fejét; de a maguk fejét nincsen kedvük beveretni a közügyért. Nem lehet őket semmi tettlegességekre biztatni.

– Gyáva fickók – mormogá Rideghváry, s a csengettyűhöz nyúlt.

Az eddig alkalmazott hadicselek mind nem sikerültek.

Először is: a teremben több volt a fehér toll, mint a fekete toll.

Másodszor: a fehér toll nem unta meg délután négy óráig sem a strucctojás-kiköltő forróságot, sem a koplalást, sem a fekete tollas szónoklatokat; Tallérossy beszédein még inkább delektálta is magát.

Harmadszor: a fehér tollas szónokok nem ijedtek meg a fiscalis actióktól; fizettek és szónokoltak.

Negyedszer: a tekintetes rendek meg most hozzá nem akarnak egy kis verekedést improvizálni, ami szokás szerint a fehér toll ajtón-ablakon kimenekülésével végződjék.

Következett az ötödik eszköz: az ülés feloszlatása.

Rideghváry megrázta a csengettyűt, s elkezdte a hozzá legközelebb állóknak egész csendes hangon előadni, hogy ilyen zaj és ingerültség mellett a higgadt tanácskozás folyama fenn nem tartható; s a többi…; de alig ért mondata közepére, midőn bámulva vette észre, hogy egyszerre elcsendesült minden lárma; olyan hallgatás állt be rögtön, hogy a légydongást meg lehetett volna hallani.

S ebben a sírbolti csendben kellett neki elmondani azt az elnöki nézetét, hogy ily irtóztató zajban a tanácskozás nem folytatható. Ez igazán tréfás hatású észrevétel volt.

– Hát van itt zaj? – kérdé Tormándy mosolyogva. Rideghváry látta, hogy itt rajta kívül még más karmester is van.

Persze hogy van. A fehér tollnak előre ki van adva a rendelet, hogy amint az elnök csengettyűjét hallja, mintha elvágták volna a nyakát, úgy elhallgasson minden ember. A fekete toll azután magától elhallgat, mikor látja, hogy a másik elnémult, s tulajdon pártfőnöke nyitja a száját beszédre.

Ilyenformán a legfurfangosabb elhallgatás hosszú szünete áll be.

E ravasz békekötés egészen kihozta türelméből az adminisztrátort. Neki az kellett volna, hogy ordítson mindenki torkaszakadtából. Ahelyett mindenki az ő szájába nézett, hogy mit fog hát mondani.

Erőszakolni kellett a tervet.

– Most nincs zaj – monda epésen –, de mihelyt folytatni fogjuk a tanácskozmányt, ismét lesz. A gyűlés szenvedélyessé vált. Én élek elnöki jogommal, s az ülést feloszlatom.

Még erre sem teljesült be, amit kívánt, hogy az elaludt orkánt újra felköltötte volna kihívó szavaival. Készen voltak erre is. Egész hadi apparátusát ismerték. A még mindig háborítatlan csendben egész hidegvérrel válaszolá Tormándy az adminisztrátornak:

– Tessék elhagyni az elnöki széket, ha úgy tetszik, de mi akkor helyettesíteni fogunk elnököt, és folytatjuk az ülést.

Erre azután száz meg száz hang ismételte:

„Folytatjuk a gyűlést! Tessék elmenni, ha tetszik! Elnököl az alispán!”

Volt mármost aztán zaj is, heves kézmozdulatok is és szenvedélytől hevített arcok is: – „Tessék elmenni, ha úgy tetszik!”

De most már nem ment.

Arcát szigorú redőkbe vonta, öklét lenyomta az asztalra, és recsegő hangon kiálta közbe:

– Ez nyílt ellenszegülés a felsőbbség tekintélyének! Ez törvényszegés!

– Lazadas! – kiálta Zebulon.

– S nekünk van hatalmunk e féktelenségnek elejét venni. Ha a karok és rendek az ülés feloszlatásának ellenszegülnek, én fegyveres erővel fogom önöket szétoszlatni.

(„De én elébb hadd megyek ki” – szabódék Zebulon, ki ezt már mégis jobb szerette volna a karzatról nézni.)

– Mi pedig be fogjuk várni ezt az erőszakot! – mennydörgött rá vissza Tormándy, s keresztbe fonta a mellén karjait, úgy ült le helyére, dacosan tekintve az adminisztrátor szeme közé.

Rideghvárynak így is jó volt. Erre is el volt készülve egészen.

A kettős szárnyajtó az elnöki szék mögött a főispáni termekbe vezetett. A gyűlésteremmel szomszédos szobában voltak elhelyezve a megyének mindenünnen összegyűjtött hajdúi, pandúrjai, pusztázó hadnagyai és csendbiztosai, állig, sarkig felfegyverezve. Ezen a napon ünnepjük lehetett a zsiványoknak hetedhét határban.

Tehát a fegyveres megyei őrség ott várt a jeladásra a szomszéd teremben, kivont kardokkal, töltött, szuronyos fegyverekkel, s a szomszéd kaszárnya udvarán lábhoz tett fegyverrel állt reggel óta egy zászlóalj katonaság, hogy ha netalán a megyei karhatalom nem elég.

– Tehát legyen meg, amit önök kívánnak! – kiálta Rideghváry, s azzal hátrafordult. – Főbíró úr, tegye ön kötelességét!

Az a főbíró és néhány körüle csoportosult tisztviselő Rideghváry teremtményei voltak. Elszánt, vakbuzgó emberek.

Amint Rideghváry parancsa hangzott, a főbíró felnyitva az elnök mögötti ajtót, bekiáltott a készen álló fegyveresekhez:

– Utánam, pandúrok!

És azzal maga a legkomolyabban véve az elnöki parancsot, kirántá kardját, s tisztviselő társai élén megrohanta a zöld asztal mellett ülőket.

Az első meglepetés percében azt hitte mindenki, hogy ez talán mégis tréfa. Az ónodi gyűlés óta nem történt az, hogy tanácskozó hazafiak egymás ellen kirántsák kardjaikat bárminő gyűlésteremben; csak akkor szörnyedt el mindenki, mikor a vértől elborított alakokat látta tántorogva székeikről felugrálni, tisztes, békés, ősz hazafiakat a zöld asztal mellett megsebesítve, a földre letiporva, s a vértől fecskendő kardokat a légben.

Hanem a másik percben aztán az elszörnyedésnek más hangja is támadt. A zöld asztal ülnökei szintén kardot viseltek oldalaikon, fiatal joggyakornokok ugráltak segélyükre az ősz táblabíráknak, s támadt egy oly ádáz ordítás, kardcsattogás, dulakodás a gyűlésteremben, aminőnek soha hírét sem hallotta senki, és mindez az adminisztrátor úr legméltóságosabb színe előtt és jóváhagyásával.

Hanem az már azután nem a méltóságos adminisztrátor úr jóváhagyásával történt, hogy néhány percnyi tusa után a főbírót és fegyveres társait a rájuk visszaröffent fehér tollas nemes fiatalság a szögletbe szorítá, kardjaikat kiverte kezeikből, s a legrövidebb úton, az ablakon keresztül kiadogatta őket a teremből. Biz azok nem tudni, hogy értek le!

De hát a fegyveres pandúrsereg hol maradt?

Azok csak nem jöttek elő.

A méltóságos úr hasztalan tekintgetett hátra az ajtó felé, hol maradnak az emberei? Más is bámult azon eleget, hogy nem jönnek sietve! A félig nyílt ajtón át látszik szuronyaik villogása, mégsem jönnek; hallhatják idebenn jól a kardcsattogást, dulakodást, mégsem jönnek.

Valaki megbabonázta tán őket?

Meg.

Egyike volt ez a sors véletlen, emberi ész által ki nem gondolt intézkedéseinek, amik, ha nem élő és emlékező emberek szeme láttára történtek volna, a szkepszis azt mondaná rájuk, hogy „theatercoup”.

Abban a pillanatban, amelyben a gyűlésterem ajtajából a főbíró bekiáltott a pandúrokra: „utánam, pandúrok!” a főispáni lakosztály belsejéből, az ellenkező ajtón egy ifjú, délceg alak lépett ki e szobába.

Az Baradlay Ödön volt.

Teljes díszöltözetben, mely egyúttal gyászpomparuha volt, fekete bársonydolmány, sötét granátszín mente, kékróka prémmel, ugyanolyan kalpag fejébe nyomva, fekete gémforgóval, minden boglár, csat és mentelánc öltözetén sötétkék oxidált ezüstből; széles díszkardja övkötőstől együtt jobb kezében; sietett; kardját már nem volt ideje felkötni.

Mielőtt a fegyveres megyei szolgák a főbíró parancsát teljesíthették volna, útjukat állta; kardját tokjából ki sem húzva keresztültéve előttük.

– Vissza! Meg ne mozduljatok! – rivallt rájuk parancsoló hangon.

A fegyveres nép egy percre meghökkent; néhányan haragosan fordíták feléje szuronyaik hegyét. Ki ez? Hogy meri útjukat állni?

– Hüvelybe a kardot! – monda szigorúan az ifjú, kardjával leütve a várnagy kardját. – Takarodjatok ki a folyosóra!

A várnagy egy szót súgott a pandúroknak. Azok között is sok öreg legény volt, akik ráismertek az előttük állóra; ez az ő örökős főispánjuk, holnapi és holnaputáni uruk; a mai csak zsellér itten; – a puskák vállra emeltettek.

– Távozzatok innen! – monda nekik Baradlay Ödön. – És azután várjatok további parancsra; ha én foglak hívni, akkor jöjjetek.

A vén legények fejeiket hajtogaták. Tetszett nekik ez a parancsolat. Hiszen ők is jobb szerették azt így.

És azzal sietett Ödön a gyűlésterembe, hol ádáz tusa és kardcsattogás hangzott.

Mikor aztán a vérengző főbíró és satellesei az ablakon kidobattak, mikor az egész felháborodott tömeg aggódva, türelmetlenkedve leste a szárnyajtó nyílását, honnan a fegyveres karhatalomnak kelle előtörni, honnan az adminisztrátor bosszús tekintete erőszakkal idézte volna elé a főbírójára nézve úgyis elkésett segélyt, akkor ugyanazon az ajtón belépett a terembe egyes-egyedül – Baradlay Ödön.

Délceg, megdöbbentő alak volt az e pillanatban. Arca égett a fennkölt haragtól, szemeiben szikrázott felháborult lelkének minden nemes indulatja.

Feledékenységből volt-e vagy szántszándékból? – föltett kalpaggal lépett a terembe; úgy járult az elnöki szék elé.

Rideghváry féloldalra dűlten nézett fel reá, riadt tekintettel, jobbjával a karszék támlájába fogózva. Olyan volt, mint mikor a sakál találkozik India fejedelmi tigrisével az őserdőben.

A látvány, ami Ödön elé tárult, fellázasztá az ifjú egész lelkét.

A megye zöld asztala kiontott vér tócsáival fedve, jegyzőkönyvek, szétszórt okiratok vérrel befecskendve; tisztes férfialakok társaiktól ápolva, kik széttépett zsebkendőkkel kötözgetik be sebeiket, dühtől és szenvedélytől kikelt arcok mindenfelé, az asztalra dobva egy kettétörött véres kard.

– Ki cselekedte ezt? – kiálta csengő szóval az ifjú Baradlay, megállva az elnöki szék előtt. – Ki tette ezt? – rivallt újólag az adminisztrátorra.

Rideghváry elképedve bámult fel reá.

– Én önt felelőssé teszem ez átkozott történetért, amit krónikáinkból semmi könny le nem moshat soha!

– Engem? – szólt Rideghváry, s ebben az egy szóban düh, kevélység, rettenet és bámulás volt kifejezve.

Akkor az ifjú Baradlay jobb kezéből baljába kapta át a kardját.

– Én! Önt!

És azzal megfogva jobbjával az elnöki szék ódon faragványú támlányát, egyet rázott rajta, indulata korlátozhatlan hevében.

– És most – hagyja ön el e helyet! E szék az én őseim széke. Ön ebbe a főispán betegsége tartamáig lett behelyezve. A főispán meggyógyult!

E szóra kitörő üdvriadal támadt az egész teremben.

Az „egész” teremben.

Aki ismeri a magyar gyűlések jellemzetes kedélyét, az emlékezni fog akárhány hasonló jelenetre; hogy egy rokonszenves alak egy pillanat alatt megfordít, meghódít mindenkit, összeolvaszt, egybeforraszt ellenséget, jó barátot, ledönt minden érvet, okoskodást, ellenszenvet, önérdeket; ragadja magával egyetlen tömeggé alakítva az egész közönséget, – azt sem kérdi tőle senki, hová?

Ilyen varázslat történt e teremben is.

Rideghváry saját párthívei, saját kolomposai, saját megfizetett bérencei arcáról olvashatá le, hogy itt az ő uralkodásának vége. Innen neki pusztulni kell.

Szégyentől és dühtől sápadtan kelt föl elnöki székéből, még egy átokverő tekintetet jártatva végig az egész gyülekezeten, s akkor ezt súgá kegyetlen, bosszúszomjazó arccal az ifjú fülébe:

– Tessék… Az első lépcső ahhoz a magaslathoz.

Ödön megvetően nézett rajta végig; ő tudta anyjától, minő magaslatot ígért neki Rideghváry.

Nem méltatá válaszra.

A hatalmas úr eltűnt, s az elnöki széket elfoglalá az örökös főispán, a megyei karok és rendek kitörő örömriadala közepett. Most aztán levette kalpagját.

Eljárása, igaz, hogy nem volt korrekt, mert még nem volt beiktatva főispánnak, s addig nem is lehetett igazi főnöke a megyének; hanem az a lelkesült üdvözlés, mely őt minden oldalról fogadta: – az igazi volt. Az megadta rá a szankciót.

Elhatározása nagy merészség volt; mind magára, mind a megyére, mind az egész országra, sőt az egész korszakra döntő, elhatározó; de sikerült.

Teljesen sikerült.

Az a hely, ahova leült, fordulópontot képezett a történetben. Akármerre vezessen az, nagy idők kezdőpontja volt, s szív kellett hozzá, hogy arra a pontra valaki leüljön.

Hogy mi történt a gyűlésben tovább, az már a krónika dolga. – Hanem a nap diadala Baradlay Ödöné volt.