Egy idill a csatazaj közepett.
Milyen jó, hogy nem olyan a föld, mint Herodot térképén van ábrázolva: sima, egyenes, lapos; milyen jó, hogy a föld gömbölyű. Milyen jó, hogy lehet egy-egy pontja a földnek, ahonnan a kerek láthatáron nem látszik meg az égő falvak füstje. A földboltozat hajlása eltakarja azt, s engedi, hogy legyenek boldog emberek is a világon.
Ha a föld oly lapos volna, mint Herodot hitte, látni kellene a Körös-sziget partjáról délfelé eltekintve, hogy ég Óarad, Újvidék, hogy robban a légbe Szenttamás, hogy gyullad ki Temesvár; nyugatnak nézve meglátszanék, hogy füstölögnek Abrudbánya romjai napokig, hetekig; keletnek tekintve látná a szem Budapestet égni, s északnak nézve, látni kellene az ezernyi őrtüzeket, mik egy közeledő tábort jeleznek. És végighangzanék a rettenetes sík világon az ágyúk dörgése, mik Aradot, Temesvárt, Péterváradot, Gyulafehérvárt, Komáromot, Budát, Titelt vívják. Egy folytonos szakadatlan dörgés moraja volna az, mely önmagának visszhangot ad.
Nem látszik abból, nem hallik abból ide semmi; a láthatár eltakar mindent.
A Körös-sziget nyárfái most hányják virágjaikat; szép májusi idő van. Áldott meleg eső után a buja zöld fű sárgul, kékül a virágtól; valahol a fákon túl a kasza fenése hangzik; ott már kaszálnak is.
Az egész Körös-sziget egy kis elzárt paradicsom, költői kedélyű uraság nyaralótanyája, a fák életbiztosító intézete, hol fejsze nem éri gyökereiket soha; nincs egyéb feladatuk, mint lombot hozni, árnyat vetni, madaraknak otthont adni. S ha van közöttük egy-egy rokkant, kinek dereka tört, karja facsarult a zivatarban, azt sem bántják; nyugdíjba van már téve; szabad neki elmulasztani a kivirulást; ha elszáradt, ha elkorhadt, majd bezöldelli a körüle tekergőző vad komló, téli zöld repkény. Az öreg fát nem vetik a tűzre.
S a fák alatt mintha madarak szentegyháza volna. Lakója van minden bokornak; vándor rigó, fülemüle ott találja tavasszal a fészkét, ahol ősszel hagyta, s dalával, füttyével hirdeti a meleget s szerelmet.
Ezen a szigeten lövés nem hangzik soha.
Nem is kínozza ott ártó bogár az embert és a fát. Mindenki hálás egymás iránt; az ember védi a fát és annak tollas lakóit, a fa védi mind a kettőt vihartól, nap hevétől, s a madár védi mind a kettőt közös ellenségeiktől, a rovaroktól. Óh, bölcsen van ez elrendezve!
A szigetet körös-körül övezi az ős pagony; az égerfák, mik sötét lombjaikat egész a víz színéig eresztik, még be sem hagynak abba kívülről pillantani.
Hanem egy ponton, ahol a híd átvisz a szigetre, megnyílik a sűrű erdőfalazat, s az összehajló óriási fák, mint egy zöld templomíven át engednek a sziget belsejébe láthatni.
Egy paradicsomi tájkép az ott.
A derült távlatban egy napsütötte kastély látszik, a skót mezei lakok modorában építve, északi oldalán az egész fal, fel a háztetőig befuttatva sötétzöld repkénnyel, míg a keleti homlokzat lángban égni látszik a felfutó rózsa millió piros virágától, mely éppen most van legjobb nyílásában. A kastély déli oldalán egy óriási vén hárs emelkedik fel, még egyszer oly magasra, mint maga az épület fala, melynek fehér márvány estrade-ján egy fejedelmi páva ül csendesen, hosszú, aranycsillogó uszályát a földig eresztve alá.
S a kastély előtt egy széles tó, melynek azúr tükrében az egész ragyogó kép még egyszer megjelen; a fehér márvány mellvédek, a lángpiros homlokzat, a sötétzöld repkényes oldal; három fehér hattyú, szárnyát vitorlául terjesztgetve, lassan úszik végig e tükrön, ezüstvonalat húzva végig rajta.
S a vízparton egy egész falka szarvas hűsöl; egy kis ünő a vizet szürcsöli, s tán termetével kacérkodik a víztükörben; az öreg gím hatalmas agancsát magasra emelve áll mozdulatlanul. Olyan szelídek, hogy meg sem rezzennek, ha valaki közelít feléjük.
Az üde pázsitágyak közt kavicsos út vezet a kastély ajtajáig, mely egy boltozatos verandába visz fel, a gótíves ablakok színes üvegkarikái tarka fényt vetnek a padlat kétszínű márványkockáira, amint a nap keresztülsüt rajtuk.
A veranda egyik felét nehéz, zöld damasztfüggöny takarja, mely árnyat tart a délelőtti napnak.
Abba az árnyékba helyezve van egy fehér függönyös bölcső, abban a bölcsőben aluszik egy kis csecsemő. Olyan kövérek az arcai, hogy alig engednek helyet a pici szájnak kettőjük között. Kénytelen a száját nyitva tartani miattuk, míg aluszik.
A bölcső peremén ül egy kis pacsirta, s énekli az alvó fölött a Rákóczi-indulót. Nevetségesen gyönyörű! A világ legriadalmasabb harci indulója egy pacsirta gyöngéd, boldogságot zengő hangján. – Aztán mikor jön egy szemtelen légy, s le akar szállni a kis alvó piros arcára – huss! a pacsirta egyet rebben, s úgy elkapja a legyet, mintha sohasem lett volna; aztán megint visszahibban az őrhelyére, s tovább fújja üvegfuvola hangon, légcsengettyű hangon: „bátran! csatára! hí a szabadság!” – míg új légy nem jön.
A csecsemő anyja a bölcső lábánál ül egy nádfonatú karszékben. Tekintete a nyitott ajtón keresztül a távolban méláz. Fehér csipkés pongyolát visel, derekán széles kék szalaggal átszorítva, hajfürtei rendezetlenül omlanak vállaira és keblére, összekeveredve a csipkefőkötő elszabadult szalagjával.
Szemközt a hölggyel egy fiatal férfi ül egy festőállvány előtt, s a hölgy miniatűr képét festi olajban.
A veranda túlsó részében egy hároméves gyermeknek van nagy dolga egy óriási newfundlandi kutyával, melyet mindenáron rá akar bírni, hogy legyen neki lova.
Ez a nő, ez a két gyermek, Baradlay Ödön családja; az a fiatal férfi pedig Baradlay Jenő.
Annak a fiatal nőnek meg kellene tébolyodni, ha Jenő nem volna körülötte.
Mindig és mindig azon gondolkozni, hogy férje a halál piacán jár és nem hallani felőle hetekig semmi hírt, és azután rajzolni képzelmében a veszélyeket, amik utolérhetik!
Nagy szerencse rá nézve, hogy Jenő ott van. Az úgy ki tudja találni a legvigasztalóbb gondolatokat; minden aggodalmára van ellenmérge; még a néma gondolatában is olvas. Néha-néha elmegy a szomszéd városba, s jó hírt hoz onnan. Talán nem is igazat.
Jenő nincs megelégedve az arcképpel, pedig oly nagy igyekezettel festi azt. Nagy adománya van a művészetre; azt is mondja, hogy el fog Rómába menni, s festőnek képezi magát. Ráhagyják.
Hanem ez a kép nem akar sikerülni. Valami hiányos rajta. Minden vonás egyenként találva van; de együtt mégis idegen.
– Bélácskám, kisöcsém, jer ide!
A kisfiú otthagyja a newfundlandit, s odamegy Jenőhöz.
– Bélácskám, nézd meg ezt a képet, s mondd meg, ki ez!
A kisfiú megbámulta a képet nagy kék szemeivel:
– Egy szép asszony.
– Nem ismersz rá anyádra?
– Az anyám nem ilyen.
Azzal a kisfiú visszament a newfundlandihoz.
Aranka vigasztalni akarta Jenőt.
– Jó az a kép, én tudom, hogy találva van.
– Én tudom, hogy nem jó. És annak te vagy az oka. Mikor előttem ülsz, mindig azon gondolkozol, hogy most Ödön milyen veszélyben lehet, s én nem akarom ezt a kifejezést visszaadni a képen. Meg akarjuk vele lepni Ödönt. Neked nem szabad e képen oly szomorúnak, olyan aggódónak lenned.
– De hát lehetek-e másforma?
– Hiszen tudod, hogy Ödönt semmi baj sem érte; ezután még kevésbé érheti. „Ők” győznek.
– Ezt te mondod nekem.
– S te nem hiszesz nekem?
– De hát te honnan tudod azt?
– Anyámtól tudom.
– És anyánk honnan tudja?
– Vele tudatja azt Ödön.
– De mért nem ír nekem Ödön?
– Csak nem vagy féltékeny az anyánkra?
– Óh, mit mondasz? De hát legalább egy olyan levelét hoznád el egyszer nekem, amit az anyánknak írt.
Jenő ugyan meg volt szorítva.
– Óh, hát aztán mit nyernél azzal a levéllel? Gondolod, hogy az olyan írást, amit valaki egy ellenséges vidéken át küld, úgy írják, hogy azt mindenki elolvashassa kedve szerint? Az chiffrekben van írva.
– Jó, elhiszem. Ha chiffrekben van is írva, de legalább a vonásait megismerném bennük. Kegyetlenség tőletek, hogy még csak a betűit sem engeditek látnom, ha nem érthetném is.
Most még jobban meg volt szorítva Jenő.
– Ah! Haha! – nevetett. – Te azt hiszed, hogy azok a chiffrek olyan közönséges betűk, amikben valakinek a kézvonását meg lehet ismerni. Megállj; mindjárt megismertetem veled a mi chiffreinket, amikkel egymás közt, ha titkunk van, levelezni szoktunk. Két egyenes vonás ide amoda téve adja ki az egész ábécénket.
Azzal lerajzolta Arankának egy szelet papírra az egész titkos ábécét:
| - ë é ű ů T ^ Ů Ú < > = | | |- -| |< >| <| |> –|– ´
a b c d e f g h i k 1 m n o p r s t u z j v
– Aztán ne gondold, hogy ezt is papírra szokás írni, hanem amit üzenni akarunk, ilyen keresztöltésekkel felvarrjuk egy zsebkendőre. Akárki a kezébe veheti; mit lát rajta? De aki tudja a titkát, a fehér zsebkendőről egy nagyítóüveggel szépen leolvassa az üzenetet. Mármost hát hogy ismernéd meg ezekből az egyenes pálcákból az Ödön kézvonásait?
Jenő tökéletes örömöt szerzett ezzel a titkos ábécével Arankának.
– Óh, abba én rögtön beletanulok. És aztán fogok Ödönnel levelezhetni. Várj csak!
S azzal az iront kezébe véve, elkezdte a betűk összeállítását próbálgatni egy szelet papíron.
– Nézd, el tudod olvasni?
Jenő kibetűzte az abrakadabrát.
„Kedves Ödön. Szeretlek.”
Aranka arca ragyogott a mosolytól, mikor Jenő azt kitalálta. Hanem az a ragyogás megint olyan szomorú volt ez ifjú arcon. A delejes álomjáró mosolygása volt az, kit a képzelet összehoz a távollevővel. A szemek, mik örömtől sugárzanak, csak mindig a láthatáron túl keresnek valamit.
Jenő félretette ecsetjét, s gondolá: „Nem; e mosolyt sem örökítem meg a vásznon.”
Hanem az asszonynak adott legalább valami dolgot azzal a titkosírással.
Nem fog egész nap annyit kínlódni aggodalmaival.
„Mi hír Ödönről?”
„Mikor fog hozzánk visszajönni?”
„Mit írnak a lapok? Ismét ütközet volt? Ödön is ott járt? Nem sebesült-e meg? Nem fogták-e el?”
„Miért nem látjuk anyánkat?”
„Miért nem mehetünk oda, ahol Ödönhöz közelebb volnánk?”
„Apámat sem láttam már hónapok óta.”
Amikre Jenőnek ezerféle változatait kell kigondolni a magyarázatoknak.
Hogy nehéz hírt kapni a Tiszán innenről; – hogy Ödön közel sem jár az ellenség lőtávolához; – hogy rövid idő múlva ismét itt lesz; – hogy lapokat nem lehet kapni, mert nincs postajárás. Ami jön, Debrecenből jön, s abban nincs egyéb, mint országgyűlési disputa meg kaliforniai események; – hogy a mamát az egész gazdaság gondja terheli, azért nem jöhet ide.
Mennyi munkájába kerül sógorasszonyával mindezeket elhitetni. Hogy kell a debreceni levelekkel érkező postát lesnie, hogy valami olyat ne adjon át, amiből Aranka valami bajt megtudhatna. Hogy kell előtte saját szomorúságát eltitkolnia, mikor Richárd bátyja megsebesültét hírül hozták. És mindennap és folyvást diadalmas aranyidőket mesélni előtte, mikor saját szívében a fekete semmi van: a hitetlenség, a kétségbeesés sötétje.
Mindazt, ami szörnyűt a nő csak álmodik, ő már mint bizonyosat tudja; de biztatja az ellenkezővel.
Ő látja az ország minden szélén, a világ mind a négy oszlopán égő tüzeket; ő hallja a közeledő táborok nehéz dübörgését; tudja, mi lesz mindennek a vége.
És a kis pacsirta énekli a Rákóczi-indulót.
Hanem most egy új hang kér figyelmet. Két gömbölyű kezecske ott abban a bölcsőben elkezd mozogni, felnyitja ujjait, s ismét összecsukja; két sötétkék szem jelenik meg a hosszú szempillák alól, s aztán megint hirtelen lehunyódik a nagy világosság elől; hanem ahelyett megnyílik két parányi cseresznyeajk, s hallatja azt a hangot, amin még a szerafimok dicsérik az Istent: a minden népeknél egyformán érthető hangot, a betűkkel le nem írható, szótagokkal ki nem fejezett, mégis mindent elmondó hangot: a gyermek hangját anyjához..
És az anya megérti azt a szót jól. Odarebben a bölcsőhöz, kiemeli a vánkoskájával együtt a parányi embert. A gyermek lefelé görbíti két szájszegletét, mintha sírni akarna; az anya megcsókolja a száját, s arra aztán a gyermek fölfelé görbíti szájszegleteit, és nevet.
Aztán mindketten nevetnek; egymásnak a szeméből kilopnak valamit, ami része az istenség örök üdvének.
Az anya aztán nem lát semmit a világon, csak azt a mosolygó gyermekarcot.
Leül vele, ölébe veszi. Egyik karját oda teszi a feje alá.
És aztán lefosztja kebléről a hímzett patyolatot, s megszoptatja gyermekét. Láthatja nap, ember és Isten.
És gyönyörködhetik benne.
Ez az egy képlet, mely a tiszta gömbölyű eget, együtt a felkelő nappal, s annak kerek hajnaludvarával, szépségben, magasztosságban, gyönyörben megközelíti: a nő keble gyermeke ajka előtt.
Jenő felkapta ecsetét, és festett.
Ez a nő igazi arca. Ezekben a vonásokban ismerhetni reá.
És az anyát nem zavarta meg néma gyönyörében az, hogy arcvonásait az ecset meglopja.
Mért szégyenlette volna előtte magát? Hiszen testvér!
S mért szégyenlette volna magát? Hiszen anya!
És Jenő gondolta magában, míg e képet festé, hol a gyermeket, hol az anyát nézve: „És titeket küldtelek volna én koldulni a világba?”
Pedig hát mindaz, amit az ifjú nőnek mondtak, nem volt igaz.
Férjét folytonosan rémület és veszély környezi, atyja nem jöhet hozzá, mert a táborban jár; napa nem küld neki levelet soha, és férje soha, az egész titkosírás mese; ő maga, az ifjú nő fogoly, elzárva e szigetre, és sógora, Jenő, az ő börtönőre, ki vigyáz rá, hogy a szigetet el ne hagyja, s hogy senki ne közeledjék hozzá.
Féltik?
Igenis. Féltik attól a nagy hódítótól, akitől azon év nyarán ezer meg ezer, táborban járó férj féltette otthon hagyott nejét: a kolerától.
Ott kinn körös-körül a kolera dühöng.
Késő éj van.
A hold keresztülvilágít a nemesdombi kastély ablakain. Amint delejes fényét ráveti a falon függő rámák életnagyságú arcképeire, úgy tűnnek azok fel, mint Macbeth kísértetei, mik sorban megjelennek, s ismét eltűnnek, mikor a hold fénye odább megy. Legfenyegetőbb valamennyi között a kőszívű ember arcképe.
Valamennyien egy nőre szegezik szemeiket, ki ott járdal előttük, fehér ruhában. Mintha a sírbolt előtti márványszobor szállt volna le, hogy a kísérteteknek bebizonyítsa, hogy ő is él, nemcsak ők.
Az éj csendjét egy-egy fájó sóhaj veri fel koronként, mely nem tudni honnan jő? a kastélyon végighangzik; – egy nyögés, melybe fogvacogás vegyül; – egy kínos jajkiáltás, mely utat tör összeszorított ajkak közül, s elfojtatik újra összeszorított ajkak közé; – egy csendes, zokogó panaszhang; – egy hirtelen felordító szó, minő a lázálmodóé, mellyel lelkét a pokolból visszakiáltja; – egy félelemteljes hördülés…
Minő kísértethangok azok, melyek innen alulról jőnek?
A Baradlay kastély jelenleg egy egész kórház. A kastély nagyasszonya megnyitá azt a szabadságharc sebesültjei számára. Először az alsó földszinti osztály szobáit; azután, mikor azok megteltek, a felső osztály egyik szárnyát; mindig többen jöttek; berendezé számukra a dísztermeket; utoljára nem maradt más számára, mint saját szobái, a többi mind sebesültekkel van tele.
Azok sóhajtoznak, azok nyögnek, azok kiáltoznak az éj csöndjében oly kísérteties hangokon. Talán haldoklik is valaki közöttük. Baradlayné két orvost tart számukra, gyógyszertárrá van alakítva a könyvtár s a címerterem műtőteremmé.
Maga és nőcselédei egész nap tépést, sebkötőket készítenek. Éjjel aztán hallgatja ezeket az alvilági kínhangokat, amiknek hallásától egy arkangyalnak is össze kell borzadnia.
Mikor elhatározta rá magát, hogy kastélyát a harc sebesültjei számára megnyissa, jól tudta, mit cselekszik.
Előbb gondja volt rá, hogy Ödön nejét, kisgyermekeivel elküldje Körös-szigeti kastélyába. Fiát, Jenőt utasította, hogy mint ügyeljen reájuk.
Azoknak nem szabad azt még csak sejteniük sem, mi történik az ősi lakban.
Minden másodnap temetnek onnan.
És minden szobában kínlódó, nehéz sebesültek feküsznek, kiknek jólesik, ha egy szelíd női arc mindennap kétszer-háromszor végigjárja kíntanyájukat, ápolásukra felügyel, s jó szóval vigasztalja őket, szükségeikről gondoskodik, angyali jó tekintetével gyógyít.
Hanem annak a nőnek is kőszíve legyen, aki ezt teszi!
Kőszív, de gyémántszív! A gyémánt az a kő, amelynek lelke van. Baradlayné helytállt e rémesen magasztos feladatnak.
Nem nő volt, nem asszony; egy szent volt.
Szent, akihez a haldoklók imádkoznak, akiről a felgyógyulók dicsérő zsolozsmát zengenek, akinek ujjai érintésétől a mártírok fájdalma gyönyörré válik.
Hanem azért a magasságért meg kell szenvedni!
Mikor már tömve volt a háza sebesültekkel, akkor kiütött közöttük a kolera.
A halálnak nem volt elég a csatatéri aratás; két kézre fogta kaszáját, úgy vágta a rendet. Ami nemét a fegyvernek ki nem találta ember, kitalálta ő.
Akkor még Magyarországon 1831 óta csak másodszor hangzott el a kolera neve. Hírét csak a tizennyolc év előtti rémképekből ismerték. Akkor is oly kevéssé tudták, hogy mi az, mint az első megjelenésekor.
Ragály-e, dögvész-e vagy járvány? A föld betegsége-e vagy a lég nyavalyája? Rossz szellem-e, Isten csapása, belehelt állatparányok okozzák-e vagy megevett cryptogamok? Hogyan és miért utazik vidékről vidékre? Miért választ ki magának egy városban egy negyedet, egy utcát, néha egy utcának egyik felét, s a másikat békén hagyja? Hogyan jár egy ember száz kolerabeteg között fertőzetlenül, míg a másik egy halálhírre, e szó kimondására megkapja azt, és meghal bele?
Minderre olyan kevéssé tudott valaki felelni, mint tizennyolc év előtt.
Óvatosság, elővigyázat és erős szív. Egyéb tanácsot nem tudtak adni.
A leveleket, mik egyik vidékről a másikra küldettek, most is átlyuggatták és megfüstölték. Legtöbben pedig éppen nem leveleztek.
Baradlayné ezért nem küldött soha levelet Körös-szigeten lakó gyermekeinek. Ezért nem engedte Ödön leveleit is nejéhez eljutni, mert a táborral együtt járt a kolera.
Azért nem látogatta meg menyét és unokáit soha, azért volt eltiltva azoknak őt meglátogatni; mert az a ház, ahol most Baradlayné lakik, a halál királyi kúriája!
És ő maga meg nem mozdult onnan.
Az órák az éjfél szakaszait számlálják, a telehold a magas ablakokon át a rámák kísérteteit eleveníti meg; a ház nagyasszonya ott jár végig e sóhajhallgató szobában, s kezeit hátratéve, meg-megáll a legfenyegetőbb kép előtt.
A kőszívű ember képe az.
És beszél vele.
– Nem! Nem riasztasz el innen!… Helytállok… itt maradok… Hallom szemrehányásodat… Azt mondod: „ez a te műved”… Nem tagadom… Amennyi részem van benne, annyi részt kiveszek belőle… Ezek a borzasztó hangok itt körülöttem nem hagynak aludni sem engem, sem téged… Téged sem, ugye?… Én hoztam őket ide… Meg kell őket hallgatnom, mert nekem beszélnek… Ha ajkaik hallgatnának, nyitott sebeik fognának beszélni… Minden seb azt mondaná: „én apellálok a mindent tudó Istenre!”… Én nem félek előtte megjelenni… Hát én nem apellálhatok-e oda?… Te már a túlvilágon vagy; te már tudod a jövendőt, te már látsz a szívekbe és a századokba. Miért jössz hát nekem szemrehányást tenni?… Tudod jól, hogy ennek a vérnek ki kellett folyni, hogy ezt a kínt végig kellett szenvedni. Tudod jól, hogy meg kell halni, aki fel akar támadni…
A nő ismét végigjár a holdvilág sütötte padlókockákon, s ismét visszatér vitatkozó feléhez:
– Azt hiszed, hogy én félek itten egyedül magamban; egyedül veled itten?… Alattam és körülöttem a halál; de fölöttem az Isten… Egymás szeme közé nézünk: én és a halál… Aki megretten tőle, midőn megmondja neki a nevét, annak mint szörny jelenik meg; aki üdvözli őt, annak mint angyal… Aztán az ég nem a csillagoknál kezdődik, hanem a fűszálak hegyénél; a fejünk mindenütt az égben jár… Én nem félek attól, hogy ezt tudom.
Megint végtől-végig járja a szobáit; megint szembeáll a kísértő arcképpel.
– Azt kérded tőlem: „mit tettél gyermekeimmel?”… Ellenkezőjét annak, amit meghagytál… Mondtad, hogy visszajössz, mondtad, hogy fülembe fogod suttogni e kérdést… Hallom… Ellenkezőjét tettem annak, amit te akartál… Két fiam a csatatéren; egyik már sebet kapott, mindennap üthet haláluk órája… Harmadik fiam egy élő halott, egy nulla… Én tettem mindezt… Én vittem őket oda, ahol vannak… Nem bántam meg!… Ami végezve van felőlük, bevárom nyugton… A végzetet megfordította az én kezem… Lehet, hogy elvesznek mind… Az meglehet… Többet ér a jó veszteségben részt venni, mint a rossz diadalban… Én adtam nekik az életet, az én tejemet szopták; meghalhatnak az én lelkemmel egyesülve; de nem volt szabad élniük az én lelkemmel ellenséges életet…
És ismét jár, és ismét hallgatja a túlvilági kérdéseket. Talán amaz is hallja az ő szavait?
Visszatér ismét a képhez, és arca most oly gyöngéden mosolyog.
– De óh, ha látnád azt a két szép gyermeket, amint anyja ölébe borulva játszik, cseveg és gagyog… Azokat megőrzöm, mint egy házi oltárt… Azokat jó helyre vittem… Óh, ha látnád őket, nem néznél ily haragos arccal… Azok egy boldogabb kornak az örökösei. Mi mind megáldozzuk magunkat azért, hogy ők boldogok legyenek… Te nem akartad, hogy e két mosolygó főre süssön a nap… Én akartam… Látod? Nemcsak halált, nemcsak szenvedést tudtam én előidézni a sors titkaiból, hanem életet is, és boldogságot… Ezt az életet, ezt a boldogságot eltettem innen jó helyre; ahol megvédi őket Isten végtelen irgalma s az én soha el nem hallgató imádságom… Nem hagytam őket itt, a te haragos arcod előtt… Ők élni fognak, s expiálják egykor a mi ki nem gyógyulhatott bajainkat.
A nő egész látnoki gyönyörrel merengett sokáig e gondolaton.
Abban azután megerősíté szívét; megnyerte nyugalmát.
Még egyszer emelt fővel fordult az arckép felé.
– Amit tettem – jól tettem… És most akarom, hogy térj aludni – s akarom, hogy aludjak én is!
A holdfény is elhagyta az arcképet, más tárgyra vonulva át ezüst világával; az visszasüllyedt a homályba.
S a nő, ki meg tudta parancsolni a kísértetnek, hogy menjen nyugodni, tudott parancsolni saját magának is, hogy aludjék.
És aludt nyugton.
Pedig tudják, akik próbálták, hogy ez a legnehezebb parancsolat:
„Én akarom, hogy aludjak!”