És ezzel be volt fejezve Ádám úr előtt ez a történet. Ő ugyan nem indult el a menekülteket nyomozni erdőn-bokron keresztül. Különben is ezóta hetedhét országon túl lehetnek.

De mi legyűnk irgalmasabbak Zebulon iránt, s nézzünk utána, hol szalad.

Éjnek éjszakáján, sötétben, hidegben az erdőnek vette útját, követve egy barátságos hegyi patak útmutató folyását. Azt tudta régibb itt jártából, hogy ahol az a patak ered, ott van egy odvas fa, abban van egy szentkép, az némi részletes hitelben áll a környék előtt; annálfogva ahhoz ismét egy gyalogút vezet a hegyek túlsó oldaláról, azt a gyalogutat könnyű lesz megtalálni.

Nagy bátorság volt Zebulontól éjjel, sötétben, egyedül, fegyver, pálca nélkül megindulni sétálni egy olyan rengeteg erdőben, amely arról híres, hogy minden esztendőben levágják benne Ádám úrnak egypár csikaját a farkasok.

De a félelem bátorrá tette. A nagyobb rémület a kisebbet elöli, mint ahogy a varrótűvel megszúrt ujj fájdalma elenyészik, ha forró vízbe dugják.

Szerencsésen rátalált a forrásra, nagyot ivott belőle a kalapja karimájából; megtalálta a szentképpel felékesített odvas fát is, arról ráakadt a hozzá vezető ösvényre, s aztán dicsérte magát, hogy mégiscsak okos ember ő, milyen szépen el tudta intézni a menekülést oly világos veszedelemből.

A hold világított az útjára valami keveset, különben sokszor nekiment volna a fának.

Hajnal felé úgy kezdte tapasztalni, hogy nagyon meredekre visz fel az út, jó lenne botot vágni, amire támaszkodjék. Kiválasztott egy sugár mogyoróhajtást, s azt tollkésével lenyiszálta valahogy. Annak a segélyével aztán könnyebben mászott fel a hegytetőre.

Lefelé már szelídebb munka a ballagás. Itt már vállára vetette a botot, s a bot végére akasztotta az útitáskát.

Azután csak egy kicsit meg is virradt, s amint a fák között a holdvilágot a napvilág kezdte felváltani, tünedezett Zebulon kebléből az üldöztetéstől való félelem, hogy helyt adjon a rögtön nyomába következő másfajta aggodalomnak, melyet az erdők elhagyatottságának ünnepélyes csendje szokott előidézni.

Ebben a nagy vadonban sok mindenféle állat lakhatik, amelynek a becsületérzésében nem egészen lehet bízni.

Eszébe jutott Kisfaludy Sándorból az a vers, ahol az álremetével szemközt jött egy farkas.

„S fogai közt fel a bércnek egy nagy halálfejet vitt.”

Már ennél borzasztóbb találkozást csakugyan nem lehet képzelni. Pedig a farkasok még most is foglalkoznak a craneologiával.

Ha jól emlékezik rá, még az is következik abban a versben, hogy a farkas ijedtében elejtette a koponyát, s az a remete lábaihoz „a hegyen lekopogott”.

Ez sem lehetett a legkellemetesebb találkozás!

Bárcsak már valami tisztásra vezetne ki ez az út.

Az a kívánsága is beteljesült. A hegyi út, amint a túlsó oldalon leért a völgybe, egy másik út által lett keresztülszelve, mely a túlsó völgyből más kerülőn vezetett ki. A keresztútnál volt egy kis üres tér.

Amint Zebulon a maga útján kilép e gyepes irtványra, a túlsó oldali bozótból egy rémkép bukkanik eléje.

Nem a farkas halálfejjel, hanem egy ember a saját fejével. – Szalmás!

Egyszerre látják meg egymást mind a ketten.

A mohos pázsiton még lépteik hangja sem árulhatta el őket egymás előtt.

Zebulon átlátta, hogy sorsát hiába akarja kikerülni; a fátumnak be kell teljesülni, nincs hova menekülnie többé. Ez az ember őtet megkerülte, és most elfogja. És őnála semmiféle fegyver sincs egyéb, mint egy tollkés, annak is beletörött a hegye még a múltkor a profuntba, míg ellenfele bizonyosan el van látva pisztolyokkal. Zebulon, add meg magad!

Ezzel a rezignációval vevé le a botot a válláról, leakasztva róla a tarisznyáját, s elszánt lemondással lépett Szalmás felé, mintha mondaná: „Itt a botom, nem védelmezem magamat.”

Hanem amint elkezdett feléje lépegetni, akkor vette észre, hogy hiszen az a Macbeth, s ő annak a Banquo szelleme. – Antipodese szemeit elmeresztve, száját nyitva felejtve, a halálos ijedelem kifejezésével állt előtte, mint akinek a lábai egyszerre gyökeret vertek a földbe. Annak is pálca és tarisznya volt a kezében.

Zebulon most értette meg egyszerre a dolgot.

A helyzet komikus volt és fatális.

– No – no Szalmás. Ne bolondozzunk egymással. Hiszen én nem akarom magát bántani; maga se ne bántsa engem. Maga azt hiszi, hogy én akarom elfogni magát; én meg azt hittem, hogy maga akarja elfogni engem. Én szaladok maga elől, maga szalad énelűlem, s megint csak összehoz bennünket bolondos út. Jobb lesz, hogy értsünk meg egymást.

Szalmás még most sem tudott szóhoz jutni. Nagyon megijeszthették valahol másutt. Csak az álla mozgott, mintha magának beszélne valamit.

– Tudja, Szalmás – kérlelé őt Zebulon –, amit tegnap mondtam Ádámnál, az csak mind tréfa volt. Nem kell elhinni. Nem bántok én senkit; csak engem hagyjanak békit. Minek is bántanánk egymást mink ketten, régi jó ismerősök? Maga is jó ember, én is jó ember vagyok. Inkább legyünk egymásnak barátsággal. Maga odaát van „azoknál”, én meg ideát vagyok „ezeknél”. Ha magának valami baja talál lenni ezeknél, én segíthetek a maga baján. Ha pedig engem éri valami veszedelem azoknál, maga segitheti énrajtam. Jó, ha az embernek jó barátjai vannak mindenütt. Isten tudja, hogy lesz, mint lesz. Nem kell egészen elrontanunk rigi barátságot. Én nem elrontotam. Hiszen talán még most is ott van magánál Rideghváry baratomhoz irott levelem? No csak vigye el neki, és adja oda. Mondja meg neki, hogy köszöntetem. Erről a mai szcénárul jó lesz, ha egyikünk se beszél. Kinevetnének rajtunk. – Hat ugye, nem haragszunk egymásra Szalmás? – No, Isten áldja meg magának. Mármost csak azt mondjon meg, melyik úton fog maga menni. Mert tudja, én magát nagyon szeretem; sokszor mondtam már, hát elhiheti – hanem azért mégis – nem szeretném, ha egy úton járnánk.

Szalmás még most sem szólt semmit. Tán fogadása tartja, vagy ijedtében megnémult, mint Tigris Róbert menyasszonya; hanem amint megtudta, hogy szabad az út, nagyot fohászkodott, s amelyiket közelebb találta, azon megindult lefelé.

Képzelhetni aztán azt a boldogságot, mikor egyszer Zebulon a legelső magyar katonával találkozik!

Nem svalizsér többé, nem ulános, huszár az, aki fölveri a port az úton.

Csak olyan parasztos huszár, kerek kalappal, melyen széles piros szalagot visel, és tulipános szűrrel; de azért mégis huszár.

Azt majd leszedte a lováról örömében Zebulon. Kezet akart neki csókolni.

– Barátom! Hazám fia! Megszabadítóm! Honnan jön?

– Innen a faluból – felel a megrohant vitéz.

– Van ott még több is?

– Hogyne? Az egész csapat.

– Micsoda csapat?

– No hát a Bendegúz-csapat.

– Bendegúz-csapat? Nekem is van egy leányom, akit Bendeguzellának hínak. Szabadcsapat ugye? Hát a többi sereg merre van?

– Az még a Tiszán túl van, és készülődik.

– Hát maguk mit csinálnak itten?

– A mi feladatunk az ellenséget nyugtalanítani és a pecsovicsokat elfogdosni.

Az első esély Zebulont megszeppentette. Nem kereste ő az oroszlánt, csak a nyomát.

– Hát – van itt közel – ellenség?

– Az nincs; de van pecsovics.

(„No, egy ott szalad a másik úton az erdőben” – gondolá magában Zebulon; de csak mégsem utasította a nyomába a lovast. Jószívű ember volt Zebulon.)

– Hát nincs közel ellenség?

– Nincs kétnapi járóföldre.

– No, akkor én leülöm ide az útfélre, és kipihenek magamat. Magának pedig kedves barátom, itt van egy forint borravaló, menjen vissza faluba, mondjon meg csapatvezér urának, hogy küldje értem szekeret. Felfedezhetek magamat. Én vagyok az a kormánybiztos Tallérossy Zebulon, akiről az volt a hír, hogy kassai csatában eleste, hogy ellensig elfogta. Nem elestem, nem elfogtak. Szerencsésen keresztülvágtam magamat egész armadián. Most itt vagyok, de lábamat már nem bírom, mert sokat gyalogoltam. Hát küldjön értem szekeret. Majd itt megvárok.

A tulipános szűrű lovas átvette a forintot is, a megbízást is, s visszanyargalt a faluba; míg Zebulon kikeresett magának egy szép gyepes mezsgyét, s azon végigheveredve, kedvére kinyújtózta magát.

A küldönc csakugyan pontosan teljesíté a rábízottakat. Egy óra nem telt bele, már látta őt Zebulon visszafelé jönni egy parasztszekér kíséretében.

Egész rangbeli büszkeséggel kapaszkodott fel a saraglyába; ez hát már olyan ország, ahol az ő parancsolatjára befognak a szekérbe!

Az úton aztán elmondatta magának a szekere mellett kocogó lovassal, hogy mik történtek az ő távolléte alatt a túlsó oldalon. Ajh, de örült a jó meleg dicsekedésnek. Bizony jobban esett neki, mint egy bunda.

– Hiszen urak vagyunk eszerint! Mit monta csapatvezér, mikor nevemet meghallotta?

A lovas mosolygott egy kicsit.

– Azt mondta a csapatvezér úr, hogy nagyon jól ismeri az urat. Tessék hozzászállni. Szívesen látja egy kis kollációzásra.

– Ah, nagy megtiszteltetés!

Zebulon kezdte magán helyregombolgatni a bekecszsinórokat, amik nagyon összevissza voltak rendezve, egy gombbal alább mindenik. A csizmák pedig igen dísztelen állapotban, az erdei sár minden színű maradékával ellepve. A kocsiülés szalmából volt. Zebulon egy csomó szalmát kihúzott, azt csutakká csavarta, s elkezdte vele a csizmáit némileg szalonképessé tisztogatni. Aközben a lovas úrral folytathatta a diskurzust.

– Őrnagy az a maga csapatvezére, vagy kapitány?

– Úgy gondolom.

– (Mit gondolom?) Szabad becses nevit megkérdeznem?

– Boksa Gergely úr.

– Micsoda? Boksa Gergő? Ki volt énalattam ökörhajcsár.

Zebulon abbahagyta a csizmái tisztogatását.

(„No még azt sem hittem volna soha – gondolá magában Zebulon, hogy én tisztelkedni menjek valaha Boksa Gergőhöz!”) Hanem azután útközben lovas kísérője annyi csodadolgot összebeszélt neki Boksa Gergő harci erényeiről: hány gulyáját elfogta az ellenségnek, hány prófuntos szekerét elhajtatta, hány futárját elcsípte – hogy utoljára Zebulon át kezdte látni, hogy biz az nem lehetetlen, hogy ilyen háborús világban rangot kap az olyan ember, kinek jó ökle van, aki jó lovas, és aki nem sajnálja a ruháját összetépetni a heccben.

Azért is a faluba érve, nem hajtatott egyenesen Boksa főhadiszállására, hanem a fuvarosgazda udvarára, hogy már mégis azt a csizmát egy kicsit kitakaríttatja.

Patent fénymáz a gazda házánál nem volt; hanem ahelyett megkenték Zebulon csizmáit hájjal: az még jobb. E toalett alatt Zebulon megalkudott a fuvarossal harminc forintba Debrecenig. Most már tudta utazása célját. Az most a centrum: a főváros.

Azután hát csak elment Boksa Gergőhöz tisztelkedni.

Az érdemes vitéz úr szabadalmat kapott lovas gerilla csapatot alakítani, tetszés szerinti ranggal. Ha akarja kapitánynak neveztetheti magát; és ha valaki őrnagynak találja szólítani, azért sem haragszik meg.

Zebulon úr nagyon megváltozottnak találta régi ismerősét. A viktóriadolmány, a rajthúzli ugyan még most is a legutóbbi egyenruhája, melyben a nagy futás előtt látta, legfeljebb, hogy a könyökei foltosak, s a térdei kopottak; hanem van ám gallérjára meg a karmantyúira olyan széles újdonatúj aranypaszománt varrva, mint a tenyerem.

Aztán belül is csak olyan volt Boksa Gergő; kopott daróc, aranypaszománttal kisujtásozva.

Amint meglátta Zebulont, nyájas volt és leereszkedő, és kevély és goromba vegyest.

Szívesen látta, de nem nagyon mutatta iránta való tiszteletét.

– Áh! a tekintetes úr is megérkezett! Örülök, hogy van szerencsém! Szívesen látom ma ebédre nálam. Másutt úgyse kapna. Tessék kényelembe tenni magát.

És az egész elfogadás alatt ki sem vette a pipát a szájából.

Azt azonban szerette Zebulon, hogy nem nyújtotta a kezét parolázásra.

Zebulon elfogadta a kínálást, és leült, mégpedig a pamlagra. (Boksa Gergőnek volt annyi haditudománya, hogy az egyetlen úri lakot választotta ki a faluban főhadiszállásának.)

Aztán csak Zebulon is elővette a pipáját a zsebéből, hogy megmutassa Boksának, hogy ő csak még most is úrabb nálánál, s megtömvén azt dohányzacskójából, a régi familiáris fensőbbség hangján így szólt hozzá:

– Ugyan édes Gergő öcsém, adja nekem egy kis fidibuszt.

Kritikus egy felszólítás volt; egy aranygalléros úrnak azt mondani, hogy adjon fidibuszt, a szolgálattétel hűbéri jelvényét. Ha megteszi, elismeri a suterainitást.

Boksa Gergő szívesen és gorombán kivett a belső zsebéből egy nyomtatványt, s odaadá az egészet Zebulonnak.

– Itt van, tekintetes úr. El is olvashatja, aztán szakíthat belőle fidibuszt, amennyit tetszik.

– Mi ez? Újság?

– Az hát. A Március! Most Debrecenben nyomják, onnan kapjuk.

– Ah, derék! – kapott rajta Zebulon. – Azóta sem olvastam újságot. Legalább ebből megtudok, mi történik Debrecenben.

S azzal, anélkül, hogy előbb pipájára gyújtott volna, elkezdte a kíváncsiság ragyogásával arcán mohón olvasni a megkapott újságot. Hanem amit abból olvasott, az lassanként letörülte arcáról a ragyogást, s rajzolt helyébe megszeppenést oly vastagon, hogy Boksa Gergőnek is feltűnt.

– Valami baj van, tekintetes úr?

– Nem szelel pipám – monda Zebulon.

– Hiszen rá sem gyújtott még.

– Úgy! igaz. – Azzal zsebébe dugta pipáját, s aztán leeresztve térdére az olvasott hírlapot, sokáig bámult Boksa Gergőre, míg végre föl merte neki azt a kérdést tenni, hogy „Ugyan édes Boksa barátom, nem tudná nekem megmondani, mi az a vésztörvény, mit olvasok ebben újságban; mit hoztak abban országgyűlésben?”

– Óh, igenis tudom. Az olyan törvény, mely szerint hazaárulók és az ellenséggel cimborálók vésztörvényszék elé állíttatnak.

– De hát mit értenek azalatt, hogy „hazaárulók?”

– No, hát például az olyan képviselőket, kik nem jöttek el a debreceni országgyűlésre.

– De hátha akadályozva voltak? Már teszem föl magam is.

Boksa igen biztató modorban felelt:

– Hát hiszen aki nem jöhetett, purificalhatja magát, a vésztörvényszék ítélni fog fölötte, s ha igaza volt, fölmenti.

– No, köszönök alazatosan. Én azóta mindig szaladok, mint üldözött nyul hajtásban, bujkálom pincében, hordoban, mészkemencében, zsidó asszony fejkötőjében, hordom moslikos dézsát napszámba, szenvedek hazámért hideget, éhséget; s mikor megérkezem országgyülésbe, akkor fognak engemet nyakon, s állitanak vésztörvényszék elejbe. No szip dolog!

– Már ez pedig nem lehet másképp. Megmagyarázza ezt a Március jól. Egyszer már keményen kell fogni ezeket a hazaárulókat! Aki ma itt, holnap amott!

– No, én egy óráig sem voltam amott – menté magát Zebulon.

– Aki csak beszédbe állt is az ellenséggel.

– No, én csak egy szót sem szóltam vele. Ágyulövésnél egyebet se nem hallottam tőle. – Zebulon úgy védte már magát, mintha a törvényszék előtt állna.

Boksa pedig annál jobban hepciáskodott.

– Vagy csak aki egy sor levelet írt is az ellenségnek; akármit.

No, már erre nem mondhatta Zebulon oly apodictice, hogy „ezt se nem tettem”. Bizonyos Rideghvárynak írt bolondság bizonyos Szalmásnál kissé nyomta a lelkét. No, de Szalmás ezóta már az óperencián is túl van, s az a bizonyos levél rég elhasználódott már egyre-másra; nincs mit aggódni miatta.

– Hja bizony, ilyen időben nem lehet kímélni az embereket – folytatá Boksa Gergő, kegyetlen dölyffel, s azt a bátorságot vette magának, hogy leült Zebulon mellé a pamlagra, s egymásra vetette a lábait, összefonta a mellén a karjait, úgy pöfékelt. – Ilyenkor nem ismerek se jó pajtást, se nagy urat. S ha az édesapám fia volna is, aki áruló, elcsípetem, és felküldöm.

– Hova fel?

– Nagyváradra.

– Mi van Nagyváradon?

– A vésztörvényszék.

– Hát már van is?

– Van bizony; de nagyon van; és működik is.

– Is működik is? És ha maga Boksa megfog egyet, küldi oda?

– Küldöm én! Ha a szentek fia is! Elég jó pajtásom volt a Szalmás…

Zebulonban hűlni kezdett a vér erre a névre.

– De spion volt az ármányos. Megtudtam. Utána iramodtam.

– Hát maga kergette Szalmást? – Ez észrevételt szalasztá ki Zebulon a száján, mire gyanús oldalpillantással monda Boksa:

– Hát tudja az úr, hogy én Szalmást kergettem?

– Nem, csak rosszul intonáltam hangsúlyt; kérdeztem, hogy kergette kapitány úr (már kapitány úr!) Szalmást? Nem bánom én, csak kergessen őtet tovább is.

– De már nem kergetem tovább.

– Miért nem?

– Mert már elcsíptem.

– Mikor?

– Ezelőtt egy órával. Éppen belém jött a nyavalyás, amint szökni akart valahonnan.

Zebulon úgy érezte, mintha emelkednék alatta a pamlag.

– Is aztán mit csinálta Szalmással?

– Itt van a fáskamrába becsukva. Nagyon veszedelmes ember. Tömérdek írás volt nála kabátjába, még a csizmatalpába is bevarrva. Én ott is rátaláltam.

Zebulonnak úgy tetszett, mintha Boksa nagyon nézné az ő csizmáit is.

– Sok mindenféle urat kompromittáló írások voltak nála – folytatá Boksa, fontos szemöldökrángatással.

Nojszen ez éppen elég volt Zebulonnak; vésztörvényszék, ellenségnek írott levél, Debrecen, Nagyvárad, Szalmás, Boksa, golyó és lőpor.

Azt mondta Boksának, hogy engedelmet kér az őrnagy úrtól, egy kicsit hazamegy a szállására, más csizmát húz, mert ez nagyon szorít. Igaz is, hogy szorította, mégpedig a torka körül, ti. Zebulon torka körül; hanem az nem igaz, hogy Zebulonnak más csizmája lett volna.

– Fogjon bácsi, rögtön, és vigyen innen engemet – monda a fuvarosának, amint megérkezett hozzá.

– S hová vigyem az urat?

– Nem bánom én, akárhová, csak Debrecenbe nem.

De már mégis annyit szeretett a fuvaros megtudni, hogy aláfelé vagy fölfelé induljon-e meg Zebulon úrral, s hogy hány napi útra legyen készen.

Zebulon arra határozta magát, hogy „fölfelé”, és mennek addig, amíg menni „lehet”.

Most azután elölről is kergetik, hátulról is kergetik, maradás nincs sehol, menekülés nincs sehova, cél csupán a futás.

Ha a német megfogja, főbe lövi; ha a magyar megfogja, főbe lövi; ott rebellis, itt hazaáruló. Akármelyiknek kerül a kezébe, már kész a halálos ítélete. „Valóságos akasztófaallé közt járkáltam – így fejezi ki Zebulon e siralmas helyzetét, amelybe jutott.

A legközelebbi állomáson, azalatt, míg a fuvaros etetett, Zebulon ollót, borotvát kért a kocsmárostól.

Szép, hosszú szakálla volt, középen kissé fakó, itt-amott szürke szálakkal átszőve. Ez a szakáll volt az ő büszkesége, úri tekintélyének szimbóluma; vassal soha nem irtott, fésűvel ritkán tépázott szakáll, amelyről olyan jólesett ebéd után a ráhullott zsemlemorzsákat lesepergetni. Most nekiállt ollóval, beretvával férfiúsága e büszke címerének, s levágta azt tőből.

Óh, ti nem tudjátok azt, szakáll nem viselő népek, mit tesz az, valakinek rászánni magát, hogy a szakállát levágja. Az egy partialis temetkezés!

Zebulon sokáig nézegette a markában áldozatnak esett állsörényét, egypár könnyet törült szét a szemében, aztán papirosba csavargatta testi énjének legdrágább, megdicsőült részét, s keblébe dugta azt. Legalább ott fogja viselni.

Azután belepillantott a tükörbe, kiöltötte a nyelvét arra a csúnya emberre, aki a tükörből visszanézett rá, s hátat fordított neki.

Pedig már ezentúl mindennap látnia kell azt a csúnya embert a tükörből, mert a levágott szakáll egy bizonyos rabszolgaságot hagy maga után: a mindennap megborotválkozás kegyetlen rabkötelességét.

Amint aztán Zebulon újra megjelent a fuvarosa előtt, az őt nagyon megbámulta ez ifjított kiadásban.

Míg a kocsmában voltak, addig nem szólt neki; hanem amint kiértek megint az útra, visszafordult a kocsiülésből Zebulonhoz.

– Ugyebár, az úr most olyan helyeken szeretne járni, ahol a világnak nincs szája?

– Bizony – felelt rá Zebulon.

– Értem – szólt a fuvaros. – Nem kérdek többet. No, majd elviszem én az urat úgy, hogy semmi baj nem éri. Ugye Lengyeloszágba akar menni?

– Oda – Zebulon ráhagyta. Tudta is ő, hogy hova megy.

– Vittem én már oda egy urat, aki a lengyelekért ment. Majd elszállítom én az urat is olyan félreeső helyeken, ahol a madár sem jár; egész odáig, ahonnan majd megint mások odább viszik, míg eljut Lengyelországba. Nem kell nekem többet mondani.

No, ennek örült még csak Zebulon! Nem elég neki amiben már benne van; most még egy kis lengyel konspirációt is a nyakába varrnak. Még elviszik a krakúzok közé!

Pedig ugyan vitte a fuvaros, ahogy megígérte, két nap, két éjjel, szolgabírót, útibiztost soha nem látott utakon keresztül, hegyekbe, völgyekbe, gyanús szállásokba.

A harmadik napon megsokallta Zebulon a dicsőséget. Nem akart ő lengyel légiót toborzani. Amint egy völgy torkolatánál megpillantotta egy falu tornyát, megállította a szekeret; kifizette a fuvarost; azt mondta neki, hogy csak forduljon vissza, s menjen haza; már innen ő majd odább talál. Itt ebben a faluban különös dolgai vannak.

A fuvaros sajnálta nagyon; milyen szépen elvitte volna Lengyelországba!

Zebulon vitte megint a tarisznyát gyalog. Soha a nevét sem hallotta ő annak a falunak, ahova be akart ballagni; de megtetszett neki nagyon, mert két tornya volt.

Az egyik torony, a kisebbik, a pápistáké, a másik, a bádogfedelű, a nagyobb, a lutheránusoké. Ez tetszett meg neki azon a falun nagyon.

Ment egyenesen a lutheránus pap házához.

Schneiderius Bálintnak hívták ezt a derék urat.

Zebulon bemutatta magát a papnak. A pap olvasott ember volt, hallotta a nevezetes úr hírét.

Akkor aztán Zebulon meggyónt neki mindent elejétől végig, híven.

Őneki mármost a történtek után ebben az országban nincsen maradása; mert itt ő van egyedül abban a kivételes állapotban, hogy minden, bárki kezében levő puska az ő fejének van fordítva.

Schneiderius Bálint igen eszes és jószívű férfiú volt. Mindjárt készített valami tervet, amivel e nevezetes férfiút megszabadítsa.

Zebulonnak ki kell menekülni a külföldre.

A külföldre meneküléshez útlevél kell.

Útlevelet csak a császári hadak kormánybiztosa adhat.

Az most éppen Eperjesen van. (Ez még Branyiszkó előtt volt.)

Hogy attól útlevelet lehessen kapni, arra különös ürügy kell.

Az ürügy megvan.

Schneiderius Bálintnak van egy diák fia Göttingában, Schneiderius Theophilus, az nemrég írt az apjának, hogy sietve küldjön neki pénzt, mert halálos beteg. Persze pénzt nem küldött azért neki az öreg, mert a „Fuchs” nem beteg, csak korhely; hanem ennek a levélnek az alapján egy megkeseredett atyának könnyen lehetne útlevelet kérni Göttingába, a beteg fia meglátogatása végett.

Zebulon szökhetik külföldre Schneiderius Bálint tisztelendő úr útlevelével.

– Az ám, kedves papom – monda mindezekre Zebulon –, de bolond passzusba beleirnak ám szemiles leirást is; aztán nekem van hajam szöszke mint kender, tisztelendő atyaságé fekete, mint vaddiszno és kemény – azt még lehetne megfesteni; de hova elteszem oromat, mikor enyim nagy sasorr, tisztelendő atyáé meg tömpe.

– Könnyű azon segíteni – monda a pap. – Menjen fel Eperjesre uraságod maga az én nevemmel, és írassa le magát az útlevélben.

– Én menjek be? Tisztelendő úr reverendájában? Hát a bajuszom?

– Azt levágatik.

De már erre duplát sóhajtott Zebulon. Még a bajusz is! A hatalmas, parancsoló bajusz! A „gyászvitézek” esete óta nem történt hasonló csonkítás magyar emberen.

Egynapi meggondolásra való időt kért magának e tárgyban Zebulon. S egynapi meggondolás után arra a végeredményre jutott, hogyha aközött kell választani, hogy vagy a nyakat, vagy a bajuszt, mégiscsak inkább a bajuszt kell a késnek adni; mert az megint csak kinő; de a nyak, úgysegéljen, nem nő ki többet.

Hát csak a bajuszt is el kellett tenni a mellényzsebbe.

Mikor aztán így megkopasztva, megalázva megállt a tükör előtt Zebulon, magának is el kellett ismerni, hogy soha szelídebb, jámborabb, supplicansabb protestáns pappal még nem találkozott, mint amilyent most lát maga előtt.

Hát még mikor a pap tógáját fölvette. Nevetni nem volt ám szabad senkinek; mert komoly dolog ez nagyon. Ez a játék emberfejbe megy.

Schneiderius Bálint betanította neki, hogy mit feleljen, ha kérdezik. El ne felejtse a fia nevét, meg különösen a saját nevét; ahova utazni akar; és a falut, ahol lakik: azt Pukkersdorfnak hívják. Ezt mind jól emlékében tartsa.

Zebulon még egy napot kért magának, hogy magát veszedelmes szerepébe beletanulja. A következő napon aztán útra kelt Eperjes felé, magával vivén a derék Schneiderius Bálint áldását, reverendáját és fiának lamentabile nuntiumát.

Eperjes tele volt császári seregekkel, mikor Zebulon behajtatott.

A sorompónál nem bántották, látták, hogy pap; hanem adtak geleitscheint, hogy vissza is térhessen.

Egyenesen a főkormánybiztos szállása elé hajtatott. Szíve majd kiugrott féltében, mikor annak lépcsőin felballagott. Az egész úton mondta magában a neveket: Valentinus Schneiderius, Theophilus Schneiderius. Göttinga, Pukkersdorf. Szentül félt, hogy mégis, mikor a biztos előtt fog állani, mind valamennyit el fogja felejteni.

De már benne volt; előre kellett menni. Egyik szobából a másikba küldték, mindenikben ismeretlen, fancsali pofák írtak, dolgoztak valamit, végre bebocsáták a hatalmas császári biztos elé.

Zebulonnak a félelem is segített magát tökéletes, meghunyászkodott lelkipásztorrá maszkírozni; lehúzta a fejét a nyaka közé, midőn a biztos úr ajtaján belépett; a két kezét keblére tette ájtatosan; az egyikben volt egy nagy cilinderkalap, a másikban a filius progidus epistolája, s minthogy Schneiderius termete valamivel alacsonyabb volt Zebulonénál, meghajlítá térdeit, hogy a reverenda lábáig leérjen. S a világért föl nem emelte volna szemeit, midőn nagy ájtatosan elrebegé:

– Bonum mane preacor, domine perillustrissime!

De alig ejtette ki ezt az öt szót, amidőn a kormánybiztos úr hangos hahotára fakadva, kiálta fel:

– Szervusz, Zebulon!

A villámcsapás nem lett volna oly rettenetes, mint ez a szó „szervusz Zebulon”!

Hősünk valóban úgy megrettent, hogy ha a reverendába nem támaszkodik, összeroskad.

– Hát téged mi az ördög hord itt ebben a papi ruhában?

Zebulon csak most bámult rá a megszólító kormánybiztosra. Rideghváry Bence volt az.

A főúr azonban nem vette észre Zebulon bámulását; eléje sietett, megölelte, megrázta kezeit, és megdicsérte.

– No, csakhogy valahára mégis eljutottál hozzám. Derék ember vagy, Zebulon. Megkaptam Szalmástól küldött leveledet. Azóta mindig vártalak. Dicső, hogy eljöttél. Ez az álruha mutatja, milyen veszedelmeken kellett idáig eljutnod. Nem marad el hűséges ragaszkodásod jutalma. Az ígért helyet fenntartottam számodra. Azonkívül egy magas küldetésben fogsz részt venni. Nagy emberré foglak tenni Zebulon, nagy emberré!

Zebulon még mindig úgy érezte magát, mint akit a vízből húztak ki. Nem talált rá a fejére.

– És most legelébb is jer ide, írd alá ezt az ívet. Ne kérdd, mi az? Csak írd alá! Láthatod, hogy a legelőkelőbb férfiak nevei vannak már ott előtted aláírva.

Zebulon engedte a tollát menni a papiroson, mint mikor az álmos kocsist viszi a lova tudta nélkül a jól ismert úton.

Az a papír pedig, amelyre felírta akkor a nevét, az volt ama históriai okirat, melyben magyar előkelő urak esedeznek a minden oroszok cárjának, hogy kegyeskedjék hazájuk négy fehér folyamának vizét hatalmas seregeivel pirosra festeni.

Most azután Zebulon az első gráciát kérte ki magának, hogy hadd menjen aludni.

És aludt másnap reggelig, mintha ópiumot szítt volna.

S mikor aztán kialudta magát, és fölébredt, akkor kezdte észrevenni, hogy milyen furcsát álmodik ő most ébren.

Hogy került ő most ide, ahova semmi szándéka nem volt jönni, hogy szökött el a másik oldalról, ahol teljes szándéka volt megmaradni; pedig hiszen nem kapták meg Szalmásnál semmi levelét, mert az Rideghvárynak rég átadatott. És hogy mindez milyen furcsa komédia a sorstól.

Még pro superabundanti mikor felöltözött, s elment Rideghváryt meglátogatni, már ott találta nála Szalmást. A furfangos férfiú természetesen megszökött még első éjjel Boksa Gergő ketrecéből, s elhordta a vésztörvényszék elől az irháját. Éppen azzal mulattatá a méltóságos urat, hogy Zebulonnal való találkozását mesélte el neki.

Rideghváry úr kacagott azon nagyon. Tökéletes tréfának tartotta a dolgot.

Még azt kívánta Zebulontól, hogy azt a vidám történetet majd mondja el az ebéd felett, hogy ugratták ők meg egymást Szalmással?

Hanem Zebulon nagyon komoly maradt e felszólításra, és csak úgy magában mondá a „Babiloni vizek mellett ültünk” zsoltár 6-ik versét:

„Inkább ragadjon az én nyelvem az ínyemhez!”

És attól a gondolattól nagyon komoly ember lett Zebulon.

Amiért aztán még többet nevettek rajta a főurak.

Akkor éppen nagyon nevetni való idők jártak.