Akinek még egy 1849-iki magyar hírlap akad a kezébe (kevés volt, s ami volt, megsemmisítették), az fog egy rövid tudósítást találni abban, mely jelenti, hogy június 20-ikán reggel 10 és 12 óra között nagyszerű napudvar volt látható az égen.
Lesznek élő emberek, akik emlékezni is fognak rá.
Valóban a legnagyobbszerű perhelia volt az, amit látni lehetett.
A koróna, a hálósz és a melléknap egyszerre.
A koróna egy emberöltő időben egyszer ha előfordul. A hálósz századot átlépő ritkaság; a kettő a melléknappal együtt portentum: égi csoda, melyről a természettudósok köteteket írnának – más békés időkben.
1849-iki júniusban nem voltak Magyarországon természettudósok, kik az akkori melléknapot leírták volna.
Hajh, akkor a „kettős napot” észre sem vettük; nekünk az éjszakánk volt kettős!
Kétszáznegyvenezernyi orosz hadsereg hömpölyödött alá Magyarországra.
Pihent, rendezett, harcedzett hadsereg.
Kétségbe kellett esni.
Voltak forró képződésű emberek, akik azt hitték, hogy még lehet győzni.
„Voltak? – Voltunk!”
Ha ők jönnek ránk kétszáznegyvenezer emberrel, mi állítsunk eléjük félmilliót.
Minden ember, aki él, mozog, ki kezét emelni bírja, ki a férfi névre érdemes, talpra! Minden eszközt, ami vasból van, aminek éle, hegye van, fegyverül a kézbe; és aztán – egyszer kell meghalni. Csak nem akartok tán örökké élni, férfiak?
Keresztes hadjárat lett hirdetve a betörő ellenség ellen. A papok prédikálták azt a szószékekből. És invokálták a rögtönzött fegyverekre a hadverő Jehova áldását.
Erős vonást képez e rettenetes korszak illusztrációjában ez a „veres kereszt”.
Feltűzte azt mellére a református és evangélikus éppen úgy, mint a katolikus. Feltűzte a zsidó is. A nemzet parancsolta!
Nem látott a keresztben más jelvényt senki, mint egy rettenetes idegen hatalom támadása elleni országos protestációt.
Elenyészett ez iszonyú veszéllyel szemközt minden valláskülönbség, minden dogma.
Lánghy Bertalan maga hordta kezében a felkelt nép előtt a veres keresztes zászlót. Maga a protestáns pap. A kormány hirdette a keresztes hadjáratot, s a protestáns papok nem álltak elő, mint a konstantinápolyi schismaticusok, az ostrom alatt a „filioque” fölött civakodni, hanem utánozták Amiensi Pétert. Sokan megkeserülték azt.
Lánghy Bertalan roppant tábort toborzott már össze. Kaszákkal, lándzsákkal, fejszékkel fegyverzett tábort. Ő maga volt a vezér. – Mi tudomány kell ahhoz? Rárohanni az ellenségre; nem gondolni a meghalással; vágni, míg az ellenben tart. Akarat, elszántság, elkeseredés volt hozzá elég.
Az ellenséget nem ereszteni át a Tiszán. Ez volt az ő feladatuk.
A szent Tiszán, melynek folyama még akkor is határvonalat képezett magyar és nem magyar között, mikor végig be volt fagyva. Ennek a bal partját ne tapodja ellenség.
Június huszadikán ezrével lepte el a népfelkelés a Tisza melléki rónát.
Forró nap volt, a föld izzott, az ég sápadt.
Déltájon e sápadt égen csodatünemények tűntek fel.
A nap tányéra elmosódott, s tompa, szögletes küllőkkel vette magát körül.
Ennek a neve a „koróna”.
Azután nagy távolban a naptól látszott egy kerek fényudvar, körös-körül, a szérű belseje felé halványpiros, a külső oldala gyengén zöld, mint a szivárványé. – Ez a „hálósz”.
S a fényudvar keleti oldalán ott sápadozott egy másik nap. Oly egyenlő sápadt, szaggatott szélű mind a kettő, hogy nem lehetett választani, melyik az igazi, melyik a melléknap.
A nép meg volt rettenve e tüneménytől. Soha élő ember nem látott ehhez hasonlót. Tanult emberek is csak tudományból ismerik, s megdöbben a szívük, midőn előttük áll – egy században egyszer.
„A végveszedelem jele az égen!” suttogák a babonások.
Lánghy Bertalan látta jól, hogy a nép baljóslatot lát, s ez égi betűket nem lehet letörülni onnan emberi kéznek.
Azt a betűt ott merészen el kell olvasni! S mint nagy Constantin tette a csata hevében, hozzákiáltani: „In hoc signo vinces!” (E jelben győzesz.)
Az ősz pap felragadta a keresztes zászlót, s felállt a kunhalomra, és kalapját elveté magától.
Istennel akart beszélni.
„Te, ki onnan felül jeleket mutogatsz nekünk! Fegyvereink diadalát jóslod-e, vagy elveszésünket? Biztatóul mutatod, hogy magának a napnak is van ellensége, kit hatalmas kezed támaszt az égen – s kit kezed letöröl onnan ismét? Melyikünknek a napja az, amelyet le fogsz törülni a kettő közül? Óh, bizonyosan azt hagyod meg, mely áld, világít, éltet, felmelegít. Azt, mely neked szót fogadott, s megállt az Ajalon völgyében, míg híveid harca bevégződött; azt, mely elfeketült és vért ontott kebléből, midőn szent fiad a keresztfán megdicsőült; a mi hazánknak napját, a te istenségedet hirdető napot. Bizonnyal azt tartod meg! Éljen az én lelkem, hogy e tünemény a mi napunk dicsőségét jelenti.”
A lelkész ki volt már akkor hevülve a naphosszat tartó buzdításban, erei fel voltak dagadva halántékain; arcán túlvilági megdicsőülés sugárzott.
A nép meghatottan, fedetlen fővel hallgatá Istennel való beszédét.
– Óh, mert ha nem a mi napunknak dicsőségét mutatnák jeleid, akkor óh, uram, ne lássam én semmi napodat többé. Ne legyek élő azon a földön, amelyet hazámnak nem nevezhetek többé! Haljak meg ott, ahol ezen te zászlódat kezemből kiejtem.
S azzal kiejté kezéből a zászlót, végigesett a kunhalom ormán, és meghalt.
Az Úr szaván vette, és betölté kívánatát. Jót tett vele. Az oroszoknál már ki volt rá mondva az ítélet: ötszáz kancsukaütés és deportáció Szibériába.
Az Úr megőrzé szolgáját, és magához vette.
Nem volt az csodatünemény, a patológia majd jól meg tudja azt magyarázni; szertelen volt a hőség, az ember nagyon fel volt indulva, s régtől hajlandó az apoplexiára.
Hanem a keresztes hadat ez eset szétzavarta. A nép hazaoszlott.
Csak egy kereszt maradt még, mely segítsen.
Az a kereszt – a kardmarkolat.
És az sem segített messze.
A júniusi perhelia két napjából nem a régi nap maradt az égen.
Ezt az asztronómusok sem vették észre – de mi tudjuk.