Aki hozzákezd a futáshoz, azt megragadja a futás vágya.
Mint a forgószél, mint az örvény, mint a szédület ragadja magával tovább. Beleszeret a futásba.
A hajnal a puszta közepén találta Ödönt. Sík, emberlaktalan róna közepett.
Körös-körül csak puszta föld és puszta ég.
Az égen egyedül kóvályog egy pusztai sas; a síkon egyedül üget a magányos lovag.
Út nem látszik a pusztán. Kopár, egyforma sivatag az mindenfelé.
Csak nagy távolban látszik két, egymásnak fordult kútgém; együtt egy nagy „M” betűt képezve. Talán az is azt jelenti, hogy „Memento mori”?
Ödön a kútgémek felé irányzá a lovat. Az is szomjas volt, s gyorsabban ügetett.
A kúthoz érve, Ödön vizet merített a vödörrel; megitatta Ljubicát, s aztán nyakára dobta a kantárszárat, hadd menjen legelni. Keressen magának valamit a pusztán.
Pedig az nagyon vendégszerettelen puszta volt.
A nyári hő nap kéreggé aszalta a föld felszínét; össze volt az repedezve. A kút körül máskor vizenyős hely lehetett, a belesüppedt marhanyomok bizonyítják, hanem akörül tengődő timpó nagyon megbánta, hogy hitt a tavaszi mocsárnak, s kihajtotta ezüstös leveleit. Odább szikes avar terül nagy messzeségre, amin nem tenyész más elaszott szikfűnél és makacs, mindenütt megélő fűtejnél, mely nagy bozótot hajt, de semmi állatot nem táplál mérges, tejhullató zöldjével.
Útnak nyoma sincs; kerékvágás nem látszik.
Ödön ráért leülni a kút alacsony kámvájára s onnan bámulni a világba, míg Ljubica kipiheni magát, s azzal az illúzióval barangolja be az avart, hogy most legel. Nincs ott semmi.
Ödön e puszta közepett úgy érezte magát, hogy ő most egy porszem.
Egy porszem, mely eszmél, érez, emlékezik.
Emlékezik rá, hogy tegnapelőtt még egy nagy élő óriásnak volt alkatrésze. Az óriás összeomlott, hamuvá lett, s most annak minden egyes porszeme, mely a szélben tovarepül, érzi és tudja meghalását, és tovább él az egész halála után.
A láthatáron délibábot ringat a forró lég. Egy emelkedett domb, a légbe felkapva, mint úszó sziget tűnik elő: zöld, árnyékos tengersziget. És az sem igaz. A természet is hazudik.
Mennyi minden nagyságnak vége lett egyszerre! Az is káprázat volt-e csak?
Az óriási küzdelem, történelmi emlékű diadalaival. Volt, és elenyészett.
Az lesz-e a feladat, most mindazt eltagadni? Nem is volt!
Ödönt e gondolatnál elővette a vágy – lefutni a földről. Nappal futni, álmában repülni; sehol meg nem pihenni. Önmagától elszökni.
Mély elborongásából a paripa nyerítése verte föl.
Széttekintett. A figyelmes kozákló közeledő lovast vett észre a pusztán. Azt adta hírül. S egyúttal közelebb jött lovagjához, mintha ajánlkoznék a továbbfutásra.
Ödön a nyeregre könyökölve várta a közeledő lovast. Nem lehet az ellenség. Az nem bolyong magában. Ez útitárs. Valami hasonló menekülő, ki a sors kezét kerülgeti.
Az is a kútnak vette irányát. Az a puszták világítótornya. Ezerlépésnyi távolságból már ki lehetett venni az alakról, hogy valami gerillacsapat elzüllöttje. Kerek kalapjáról messze virított a veres szalag.
Amint még közelebb jött ez alak, ráismert Ödön. Boksa Gergő volt.
Még örömöt is érzett e találkozáson. Ismerős ember a pusztaságban.
Az utolsók közül való ugyan, akik iránt valami nemét a baráti indulatnak érezi; de hát nem sokat ér-e ez ily időben, amidőn a legjobb barát oly szívtelenül elárulá?
Üdvözlé a közeledőt.
No, de még az hogy megörült Ödönnek, mikor meglátta.
– Tyhűj! Főuram! Csakhogy itt találom! Áldja meg az Isten; de jól tette, hogy odábbállt. Rossz világ van odakinn, túl a gyepen. Magam is csak alig bírtam megmenekülni.
Azzal leszállt a lováról, s megveregette az állat nyakát.
– Bizony, ha a hóka nem szorít, aligha ebek harmincadjára nem jutok. Képzelje csak főuram, mikor látom, hogy már vége van mindennek, a fegyvert rakják lefelé, gondolom magamban: de ezt a száz ökröt, ami a kezemen van, csak ne kapja meg ingyen a muszka! Felhajtom éjszaka Váradig a belényesi erdőn át. Lefejtem a dolmányomról az aranypaszomántot, eldugom az erdőben kardomat, pisztolyaimat, s beállítok a muszkához, hogy van nekem száz ökröm; eladom, vegye meg. A bolond muszka ráállt, megalkudott; nem is drágállotta, ahogy tartottam neki; átvette az ökröket, s akkor adott utalványt, hogy menjenk vele Rideghváry úrhoz, az majd kifizeti.
– Rideghváry Nagyváradon van? – kérdé mohón Baradlay.
– Ott hát! De én se mentem ám hozzá a pénzért, hanem örültem, mikor a lovamra felkaphattam megint, s úgy elszeleltem onnan, hogy a poromba se értek. Coki pöngő! Majd kifizetett volna engem Rideghváry uram aprópénzzel.
Ödön keble nehéz tehertől könnyebbült meg.
Ha Rideghváry Nagyváradon van, akkor ő másodszor is Ramiroff Leoninnak köszönheti az életét; mert ha az őt útközben el nem fogja, egyenesen halálos ellenének a torkába fut bele. – Talán tudva tette azt Leonin? – Talán az éji megszöktetés is az ő munkája volt? – Talán ő maga bízta meg az imsiket, hogy legyen segélyére a menekülésben? – Talán most volt éppen leghívebb barátja? Lehet, hogy úgy volt. Muszkául volt; de nemesül volt.
Lehet, hogy nem úgy volt. De Ödön ragaszkodott e magyarázathoz, mert ez visszaadta hitét. Hitét Istenben és emberekben, az örök igazságban és az örök érzelmekben.
Csodálatos menekülésének e magyarázatában megtalálta a fatalizmus nyugalmát. Az embereknek missziójuk van. Vannak emberek, akiknek a sors azt parancsolja, hogy éljenek. – Ki tudja, mire tartogatja őket?
– Én igen köszönöm önnek – szólt Boksához –, hogy tudatta velem, hol van Rideghváry. Az egész világon ez az egy ember az, akit kerülök, akinek nem adom meg magamat soha.
– Hát?
– Majd felkeresem a legelső osztrák tábornokot, akit legközelebb találok, annak megmondom, ki vagyok. Számoljunk: fizetek.
Boksa Gergőnek e nézet éppen nem nyerte meg tetszését.
– No, uram, ez nem okos gondolat. Már ez nem az. Én együgyű ember vagyok, de ezt nem írom alá. Ilyenkor, mikor a győztes első fúriájában van, aki legelöl találkozik vele, azt összemorzsolja. Minek az a sietség?
– Csak nem fogok tán a nádasban bujkálni évhosszat, beállni pusztázó betyárnak, s kergettetni magamat egyik határból a másikba.
– Én nem mondom, hogy azt tegye; ámbár magam aligha úgy nem teszek; hanem hát mégis azt tartom, hogy egy ilyen nóbel uraság, mint ön, aki ismeri a jó társaság szabályait, annyit megtehet, hogy ne menjen addig valahová, amíg nem invitálják.
– S addig lakjam a kukoricát, míg a meghívó levéllel rám akadnak?
– Nem mondom én azt. Dehogy lakja a kukoricát. Van uraságodnak szép úri kastélya. Hazamegy, s ott egész rangjához illő kommoditással bevárja, amíg érte küldenek.
– Hogy még meg is mérgezzem magamnak azt a bárdot, mely a nyakamat levágja, azáltal, hogy anyámat, nőmet, gyermekeimet lássam mindennap; kínozzam a lelkemet a boldogsággal, mely napokra, órákra van kiszabva, s azoknak a kétségbeesett jajgatását hallva, hurcoltassam el magamat, akiket legjobban szeretek. Hisz ily válogatott kínzást még az ellenségem sem ítélhetne rám.
– Mikor látta ön legutoljára családját?
– Négy hónapja múlt már, hogy legutoljára voltam Nemesdombon.
– Tehát még a nagy csaták előtt.
– Azóta nem értem rá hazarándulhatni.
– Hát Körös-szigeten mikor volt ön?
– Sohasem. Az csak nyári mulatóhely, melyet atyám azalatt szerzett, míg én külföldön jártam, s amióta itthon vagyok, azóta még elmulatni való nyár rám nézve nem volt.
– Jól van! Én egészen értem önt. Fel tudom fogni a csekély eszemmel, hogy ilyen kitűnő nevezetességű úr válogatni szeret abban, hogy kinek kapituláljon, és milyen állapotban. Nem akarja magát úton, kutyafuttában elcsípetni; nem akar ellensége hahotája között hátrakötött kézzel bekísértetni; hanem hát hadd mondjak én is a magam együgyű eszével valamit, ami ide illik. Én elvezetem önt pusztákon, mocsárokon keresztül úgy, hogy emberrel sem találkozunk. Elviszem önt egy jó ismerősöm házához, aki nem esik éppen útba. Ott ön megírja a levelet egyenesen magának az osztrák fővezérnek, hogy íme itt vár további rendelkezésére. Ha kell neki, hát aztán az majd híja. De hátha nem híja? Ezerféle dolog történhetik. Minek volna eléje sietni a bajnak? Várja meg ön, míg helyébe jön, s addig se engedje kialudni a pipáját. Én, ha úr volnék, ezt tenném.
– Megfogadom! Járok az ön esze után. A magamét már kidobtam az ablakon. Nem bánom, vigyen amerre akar.
Ödön utánabámult az ördögszekérnek, melyet egy szélroham végiggörgetett a síkon. Milyen nyomorult növény lesz belőle, ha gyökeréről leszakad! Az egyik szél délnek hajtja, aztán a másik ül fel a hátára, s elhajtja keletnek. Pedig milyen kemény, dacos, tüskével fenyegető növény, amíg gyökéren áll.
Íme két nap óta már a harmadik ember, aki őt helyéből kilódítja. Apró-cseprő emberek, kikre máskor rá sem hallgatott volna, s kik most előre-hátra hajtják az avaron, mint szél az ördögbordát. Tallérossy, az imsik és Boksa.
Egyik átka a semmivé lett nagyságoknak azt látni, hogy a kicsiny emberek megmaradtak akkoráknak, amekkorák voltak.
Baradlay Ödön tudott valamit irigyelni Boksa Gergőn. Azt, hogy ez most is Boksa Gergő.
– Tehát kantározzuk fel a lovainkat, és aztán ballagjunk.
A délibáb különösen kérkedő volt a mai nap; pálmaerdőket mutogatott a láthatáron. Pedig nem volt ott egyéb, mint mocsár.
Az is üdvözölt menedék a forró nyári ég alatt a kopár pusztán barangolónak.
Mikor déltájon a mocsár közelébe értek, a délibáb eltűnt, s az egész déli láthatárt egy végtelen sötétzöld síkság foglalta el.
A mocsár közelében nagy térséget a halvány sziksó terít be, amint azt a víz árja kimosta; aszú, pirókfenyérrel szálankint beborostálva. Közte egy-egy szittyó, mely mikor virágzik is olyan, minha száraz volna.
Ahol aztán a víz kezdődik, ott kezdődik az élet.
Egy iszonyú puszta, mely tele van nekünk idegen élettel.
Egy nádrengeteg, melynek bajuszos bugái, mint egy ördögvetés hullámzanak a szélben. Annyi meddő kalász, mely tápláló magot nem ereszt!
Benn titokteljes csönd és méla suttogás. A suttogás a nád közt zizegő szélé, a csend a nappali álomé. A mocsár lakóinak a nappal az éj.
Szív és fej legyen, ami e csendes országba be mer hatolni, hogy annak rejtekein keresztülgázoljon.
Boksa ismerte már azon keresztül a járást. Neki az otthona volt. Sokszor megjárta ő ennek a vigályosait. Ismerte minden semlyékét, hol a tinót el lehet rejteni; tudta, melyik csereklyetörésen lehet kikerülni a dágványokat, mikben feneketlen a sár, hol bírja meg az ingó bürü a lovat és lovast. Aki letéved róla az abajdóc lápba, elnyeli a süppedék; semmi tudomány meg nem menti onnan; a nadályok, rákok megeszik. És aztán tudta, hol vannak pihentető tanyák az ingovány közepett, miknek emelkedett szérűjén legelőt találnak a lovak, nádgunyhót a lovasok.
– Nem kell félni, aki utánam jön!
Ezt oly büszkén mondta Boksa Gergő, mintha tudná, hogy ezen a földön most már ő az úr. Itt kezdődik az az ország, ahol senki sem parancsol. Ami nincs meghódítva soha. Ahol az orosz cár minden hadvezérének meg kell állni.
Ő pedig otthon él benne.
A lovak néhol szügyig gázolták a vizet. Egy helyütt egész folyamon kellett átúsztatniuk. Nem volt út. A betyárt csak a gindár növényfajok, a vanyiganyápiclevelek vezették, merre van biztos feneke a víznek, és saját csodaszerű tájékozása, mely megtalálta e vadonat egyformaságban a bozóttömkeleg régi útjelölőit.
Néhol aztán úgy belejött az ismert csapásba, hogy rá sem kellett ügyelnie lovára. Ismerte az már az utat maga is.
Olyankor aztán hátrahajolt, és tartotta beszéddel útitársát.
Elmondta neki, hogy még nincs ám mindennek vége! Egy egész kaleidoszkóp volt a fejében tarka ábrándokból, miket egymás mellé fűzött.
„Még áll Komárom, s három esztendeig védelmezheti magát. Fogja is! Azalatt újra egyet fordul a világ.”
„Legrosszabb esetben, ha feladja magát, cserében ki fogja kötni, hogy mindenkinek közbocsánat adassék.”
„Több, mint bizonyos, hogy az orosz cár kikötötte, hogy itt a győzelem után senkit se üldözzenek, a régi alkotmányt helyreállítsák.”
„Igen közel jár az elhihetőséghez, hogy most rögtön az oroszok és az osztrákok fognak egymás közt összeverekedni; ezt az orosz tisztek maguk beszélik; az megint új fordulatot ad a dolognak.”
„Azután még sokan vannak, akik le nem tették a fegyvert, hanem elmentek az erdőkbe, a lápokba; onnan fogják folytatni a gerillaharcot.”
„A fő-főemberek kimenekülnek Törökországba, a törököt segélyünkre hívják, mint Thököly idejében. Az nem engedhet az orosznak, kénytelen lesz bejönni.”
„A török háta mögött áll Anglia és Franciaország, azok meg fogják támadni az oroszt.”
„A korona az angol királynő kisebbik fiának ajánltatik. Az azt elfogadja.”
„Ázsiában van még hét sátoralja magyar, kik otthon maradtak a régi hazában, azokért kiment az öreg Mészáros, és behozza őket. Minden sátoralja harmincezer harcost számlál.”
És mindezt a legfanatikusabb hit kemény meggyőződésével mondta el Boksa Baradlay Ödönnek.
Ödön nem szólt ellene; csak magában gondolá:
„Vajon engem is meg fog-e egykor lepni ez a szent őrjöngés?”
Bizony meg!
És nem volt egy ember, kivételnek sem, akit itt valami kis része e holdkóros látások hallucinációiból meg ne lepett volna.
Még az asztalíráshoz is folyamodtunk, s kérdeztük a kopogó szellemektől: mi lesz velünk?
Álmainkat magyaráztuk!
Kik? – Mind!
Csak az a különbség, hogy egyikünk el tudta titkolni, hogy már benne van e betegségben; a másikunk pedig kibeszélte.
Egy halálos beteg nemzet rettentő fantáziálása volt az! Óh, de soká gyógyult ki belőle!
Dél volt már, midőn elértek egy mocsárszigethez, mely pihenőt képezett az emberlaktalan útban.
Öt-hat öl átmérőjű kerek tér volt az, rekettye- és hangafabokrokkal bekerítve.
A tér közepén volt valami rossz nádkunyhó. Egymásnak döntött nádkévék gyékénnyel összekötözve.
– Itt megpihenjünk uram – monda Boksa Gergő, leugorva lováról. – A lovakat kímélnünk kell.
A tért buja fű lepé, sárkereppel vegyes; a lovak jó tanyára találtak.
– Nem érez ön valamit? – kérdé Boksa.
– Semmit – felelt Ödön, nem értve a kérdést.
– Például éhséget.
– Azt soká el tudom tűrni.
– Majd mindjárt lássunk valami után. A víz nem szokott üres lenni.
Boksa Gergő leveté csizmáit, felgyürkőzött, s legázolt a vízbe a kerek tér aljában. Néhány pillanat múlva visszatért, tele volt a kalapja rákkal.
– Az „r” nélküli hónapban igen jók.
Azután siskából, kákából kerek máglyát csinált egy földbe vájt katlan fölött; abba belehajigálta a rákjait, s tüzes taplós csóvával rájuk gyújtá a máglyát. Mikor aztán lekaparta róluk a pernyét, a rákok szép pirosak voltak. Meg voltak sülve.
Kiszedte őket, s odateríté a fűre Ödön elé.
Azután maga ment jó példával elő a ráklakomában.
Ödön hozzá sem nyúlt; pedig Boksa váltig dicsérte, hogy milyen jó.
Mikor aztán készen volt vele, azt mondá Ödönnek:
– Ez így nem jól lesz. Nekük még huszonnégy óráig kell mennünk, míg arra a helyre találunk, ahova önt vinni akartam. Ön tegnap óta nem evett; az úton ki fog dűlni. Azt már látom, hogy az útfélen kínálkozó csemegétől irtózik. Én hozzá vagyok szokva. Néha öt napig is elélek nyers csigával meg sulyommal. De ez bizony nem okos ember gyomrának való. Majd segítek rajta. Két óra járásnyira innen észak felé fekszik Komádi. Én oda beballagok; ön pedig itt marad, és megvár. Jót alhatik azalatt, csak a tűzre tegyen, hogy a szúnyogokat elűzze. Úgysem aludt, tudom, sok éjjel. Alkonyatig visszatérek az elemózsiával. Akkor aztán a szép holdvilágnál baktatunk tovább. Jó lesz úgy?
Ödön ráhagyott mindent. A nagy elbukás óta nem érzett magában akaratot.
Boksa tehát hevenyében felkantározott, s az északi irányban tovatűnt a nádbozót között.
Akkor kezdte csak Ödön érezni az egyedüllét súlyát.
Kívül volt a világon.
Egyedül egy húszölnyi kerületű szigeten.
Annak a szigetnek még a növényzete is mind olyan, mely a társadalom száműzöttje, mely rossz hírével az emberlakta vidékről a magányba menekült.
Itt díszlik a gyilkos csomorika, a vérbogyójú álkekengi, a kék levelű, mérges ádáz, a vízlakó békakorsócska, a kábító bűzű zizon, a maszlagos haramag, a fenyegető fekete zászpa, mint egy rablókból és orgyilkosokból összevert világkerülő harám, mely titokban főzi a minden élő halálára összeesküdött terveit.
Körül pedig a vízi kietlen körül bezárt egyeteme.
A víz színén fenn úszó nymphaeák kalap nagyságú bőrlevelei s tulipános virágai tanúskodnak róla, hogy ölnél mélyebb a vízfenék. A síliom sárga virága messziről figyelmeztet, hogy ott mély iszap a talaj.
Milyen csodálatos börtön a természet őstanyája.
Baradlay Ödön olyan jól be van itt zárva, mintha az ólomtetők rekeszei alatt ülne.
S ha eltávozott vezetője vissza nem tér, ha elvész, elfogják, vagy elriasztják, Ödönnek itt kell elveszni. Ez ingoványból a maga erejével soha ki nem talál.
De hát mit félt ő a pusztaságtól ez órákban?
A puszta nemsokára megnépesült, a néma csend megelevenült, amint a nap lejjebb kezdett szállni. Suhogás hangzott a légben. Vándor kócsagok repültek el feje fölött, fehér tollazatuk csillogott a napban; a bölömbika elkezdett búgni bús hangon a távolban; a vízi kutya nyivákolt odúja előtt, vadkacsák, lilék hápogása vegyült a békamilliárdok kerepelő kardalába, melybe beleszólt néha a berki csikasz éh-vonítása. – És semmi harangszó. – Nagyon távol kell lenni ide a legelső helységnek.
Hanem néha úgy tetszett Ödönnek, mintha a vízi világnak ez idegen zsivaján keresztül egy-egy földütő dörgés dobbanna keresztül. – Mintha egy ágyúszó hangzanék a távolból.
És ismét másik – és ismét másik.
Eszébe villantak vezetője agyrémei.
Három napja már, hogy az utolsó csataképes magyar hadsereg letette a fegyvert, s nem harcol többé. Ki ágyúz ott?
Talán a két szövetséges fél egymásra?
És tovább fűzte e gondolatot. Addig fűzte, míg egyszer felriadt önálmaitól. Hát már ennyire vagyunk?
Ilyen könnyű egy embernek megőrülni az egyedüllétben?
Magához tért.
A nap egészen lealkonyodott már. Kezdte érezni, hogy éhezik és fázik. A mocsár közepén hideg az est.
És Boksa mégsem jön elő.
Ha oda talált veszni? Hátha szándékosan itt hagyta? Ez embert egykor az ő láttára megbüntették. Testvére verette meg. Most szörnyű bosszút állhat érte. Csak itt kell felednie, akit idáig behozott, az ingovány közepén.
A nap leszállt már, s az ingovány túlsó oldalán, széles, nagy arcot meresztve, jött fel a hold.
Amint Ödön a hold táblájába nézett, egyszer csak egy mozgó emberfőt látott meg benne. Valaki közeledik.
Illés próféta hollója volt az, ki mesterének kenyeret hoz.
Nemsokára hangzott a mocsárban Boksa Gergő fütyörészése. Ismerős csatadalt fütyült. – Csak a dal maradt fenn.
Ödön fenntartá a tüzet, hogy a közeledő könnyebben visszataláljon.
Boksa megterhelt iszákkal jött, általvetőjében duzzadt az egész expedícióhoz való élelmezés.
– Soká kerültem vissza – mentegeté magát már messziről, még le sem szállt a lóról. – De majd nagy baj volt. Hanem előbb lássunk hozzá!
Azzal leemelve lováról az általvető iszákot, kinyitá annak száját, s leterített szűrére sorba lerakta a szerzett holmit: puha kenyeret, sajtot, sonkát és tele kulacsot. A másik oldalából az iszáknak meg egy szőrgubát húzott elő, s azt Ödön vállára keríté.
– Jó lesz ám ez az úton. Láttam, hogy nincs meleg felöltője.
– Köszönöm.
– Nincs mit. Mind ingyen van – szólt Boksa és titkosan nevetett.
– Hogyan?
– Majd elmondom. Előbb együnk. Ne féljen, nem loptam. Úgy segéljen, tisztességesen jutottam mindenhez. Hanem magam sem faltam még hozzá.
Azzal lehasalt a fűbe a leterített guba mellé, s mindjárt bebizonyítá Ödönnek, hogy még maga sem vacsorált a hozottból, azáltal, hogy olyanokat falt a leszelt holmikból, hogy majd megfulladt tőle.
Hanem még evés közben is elővette a nevetés. Csak még egyet akart inni. Aztán Ödönnek adta a kulacsot.
– No, mármost beszélhetek. Ejh, de becsülöm az eszemet, hogy bementem Komádiba. Ejnye, de felszült ez a kis expedíció. Hát gondolja el, uram, amint belovagolok Komádiba, nem szól ám senki semmit, csak hagynak előremenni a városházáig. Akkor látom, mikor a piacra érek, hogy uccu mákomadta, hiszen tele van ez a város kozákkal; csak úgy bukkannak elő egyik házból is, másikból is, a városháza meg éppen főhadiszállás. Szaladni késő volt. Mindenütt el volt az utam állva. No most Gergő, aki hunderbundere van, vagy te szorítod meg őket, vagy ők szorítanak meg téged.
– No, és mi lett?
– Hát, én szorítottam meg őket! Odakocogtam egyenesen a városház ajtajához. Megparancsoltam egy kozáknak, hogy fogja a lovam kantárját, míg visszakerülök; azután a strázsától megkérdeztem, hogy hol a generális. Nem tudom, generális volt-e. De rárontottam. Tudtam, hogy azért van ilyen messzire leküldve a főseregtől, hogy élelmiszereket szerezzen számára. Egyenesen rárukkoltam a tegnapi utalvánnyal: „Uram – mondom neki –, én ökröket adtam el nektek; itt az utalvány, fizess.” A jámbor megijedt, majd hogy ónossá nem lett. Nagy összeg volt, amit követeltem rajta. Váltig szabadkozott, hogy Nagyváradon van a főpénztár, menjek oda; de én annál jobban allegáltam, hogy nekem itt kell a pénz, hogy menjek én oly messzeföldre; azt sem tudom, merre van. Nekem is fizetnem kell a többieknek! Míg utoljára is kötélnek állt, s aztán megalkudtunk, hogy én leengedek neki az utalványból harminc percentet. Úgy megörült neki, még meg is ölelt; a hetven percentet meg kifizette. Itt van a zsebemben. Én nem csaltam meg érte senkit. Eladtam nekik az ökreinket, amiket úgyis elfogtak volna, ők megkapták amit vettek. A szegény generálisnak is maradt belőle harmic percent. Jólesik szegénynek, bizonyosan családapa, gyermekei vannak. Az Isten áldja meg jártában-keltében!
S még egyet szelt a sonkából, kenyérből.
Ödön úgy irigyelte ez embert, aki a legrettentőbb katasztrófában is megtalálja az átkozott humort.
– És most útra!
A telehold kedvezett a bujdosóknak. A mocsár belsejében több helyütt egész száraz tisztások voltak már, miken gyorsítani lehetett a haladást. A lovakat is jobban lehetett ott etetni. Mindenütt buja fű volt, szederindás, máholás haraszt.
Reggeltájon egy folyam partjához értek.
Itt egy ismerős halász kunyhójában pihent meg Boksa Gergő védencével; a halász paprikás halászlét készített számukra; Boksa krámpámpulit égetett hozzá. A reggeli után Ödönt úgy elnyomta az álom, hogy végigdűlt a gyékényen, és aludt hosszan, három éji virrasztás és futás után.
Mikor fölébredt, Boksa ott ült a kunyhóajtóban.
– Mennyi az idő? – kérdé tőle.
– Alkonyra jár.
– Olyan hosszan aludtam? Miért nem keltett fel előbb?
– Isten ellen való vétek lett volna. Ön otthon volt álmában, s a kisfiával beszélgetett.
E szóra Ödön nagyon elkomorult.
Nem volt nehéz kitalálni az ő álmát.
Az út most már mindenütt a kanyargó folyam mentében vezetett.
A szabályozatlan folyam partjait mindenütt lankaságok fedték. Erdők, miknek lába az év három szakán át vízben úszik, mikben csónakon vagy lóháton szokás járni; gazdag tölgyfa- és égererdők, mik közt folyik a víz, úgyhogy a folyam közepén levő szigetek csak folytatásai látszanak lenni a parti erdőnek; néhol a partok és szigetek fái, óriási koronáikkal összeborulnak; a folyam ága alattuk suhan el.
Az idő beesteledett már, midőn egy nagyobb szigethez értek, melyről híd vezetett át az északi partra, melyen ők jártak.
– Helyben vagyunk, uram – monda Boksa. – Itt lesz már annak az ismerősömnek a lakása, akihez önt vezetni ígértem.
– A neve?
– Majd ráismer ön.
– Nem leszek neki terhére?
– Bizonyosan nem.
Csendesen átdobogtak a hídon, s amint a hídfőnél kétfelé nyílik az őspagony s az összehajló óriási fák, mint egy zöld templomíven át engednek a sziget belsejébe láthatni, egy, a holdtól megvilágított kastély képe látszik; a falak repkénnyel, futórózsával bevonva, mely másodszor virágzik; a ház mellett egy óriási hárs, előtte egy széles azúr tó, melynek tükrében a ház még egyszer előtűnik.
Ödönnek úgy tetszett, mintha látta volna ezt a képet valahol, lefestve.
A ház verandáján már lámpa égett, a kivilágított ablakok tűzfénye reszketett a tó habján.
A két lovag csendesen haladt a kastély elé a kavicsos úton.
A veranda előtt leszálltak lovaikról; egy lovász átvette a lovak kantárait, s a két jövevény felhaladt a márványlépcsőkön.
És mikor Baradlay Ödön a veranda küszöbén állt, s a kivilágított ablakon át egy tekintetet vetett annak belsejébe, ott látott egy asztal mellett egy gyászruhás ifjú nőt, egy alvó csecsemővel ölében – egy másik márványarcú hölgyet, ki mozdulatlan tekintettel olvas egy előtte kiterített kapcsos bibliából, és egy fiatal férfit, ki egy kisfiút tart a térdén, s egy nagy fekete táblára betűket rajzol elé.
És úgy tetszik neki, hogy mindezen alakokat ő olyan jól ismeri. A szögletben egy nagy newfundlandi kutya hever, az hirtelen felkapja fejét és fogait nevetésre vicsorítva, siet az ajtó felé. Úgy tud nevetni, mint egy bohó nagy ember. Tudja, hogy ugatni nem szabad, mert a kicsike alszik.
Az eb nyüzsgésére mindnyájan az üvegajtó felé tekintenek, várakozó bámulattal. Ők nem látnak a külsötétbe.
– Hol vagyok? – rebegé Ödön megrendülten vezetőjéhez.
– Otthon!