Hárman voltak.
A piaci élc elnevezte őket Szentháromságnak.
Az egyik abban őrült meg, hogy a léghajó kormányozhatóvá tételét akarta kitalálni, s most azt képzeli magáról, hogy ő az atya Isten, ki hivatva van nitroglicerin mennyköveket és jól tempírozott istennyilákat hajigálni le az egymással veszekedő emberiség fejére. Termetére nézve semmiféle európai mítosz Isten bálványához sem hasonlít, legkevésbé a keresztyén ikonok főalakjához. Arca duzmadt, szakálla vörös és ritka, haja borzas és sertés, homloka húsos, alakja köpcös. Hanem az nem akadályozza őt abban, hogy ő magát a mindenség urának higgye, s az illetékes tiszteletet megkövetelje.
A másik már valósággal hiú arra, hogy ő a fiú Istennek nevezheti magát. Szőke haját hosszúra eresztve, középen kétfelé választva viseli, s rőt szakállát nagy gonddal igazgatja kéthegyűre, hogy a názáretbeli szent alakhoz hasonlítson. Ez pedig abba tébolyult bele, hogy léghajó nélkül, csupán mesterségesen alkotott és fűtött gépművezet segélyével akart a légbe emelkedni. Meg is tette a kísérletet a tihanyi hegytetőről, s beleesett gépestől együtt a Balatonba. Magát kifogták, de tébolyultan.
Ez a két ember ki nem állhatja egymást. Először azért nem, mert az Atya sehogy sem akarja elismerni, hogy az a másik az ő Fia lehessen, a Fiú viszont emezzel nem akar családi összeköttetést fenntartani; de még inkább gyűlölik egymást azért, hogy az egyik tagadja a másik tudományát, lehetetlennek tartja annak számításait, okoskodásait, tervezeteit; amit tudvalevőleg tudósok, technikusok sohasem szoktak megbocsátani.
Mármost ezek közé került harmadiknak Tatrangi Mózes, Dávidnak az apja. A betegápolók, az őrök, a kertész, a látogatók nem csinálnak belőle titkot, hogy ez hát a „Szentlélek”.
Először azért, mert már a másik kettő megvan hozzá; másodszor pedig: mert ez már igazán tudott is repülni, mégpedig léggömb nélkül és fűtött mechanikai gép nélkül; le is esett, összetörte magát. Látszik rajta: egyik karja hátraficamodva, egyik lába kifacsartan felhúzódva, a nyaka félregörbülve, az állkapcája is félretörve, az egyik szeme is lejjebb áll, mint a másik: egy minden szimmetriájából kiferdített emberi trapezoid.
Erre haragszik azután még csak a másik kettő nagyon!
És az természetes: tudják felőle, hogy istentagadó. Nem titkolja, hogy ő semmi olyan istent nem hisz, akinek eleje és vége van; akit ha megharagítanak, haragszik; ha kibékítik, kibékül; ha jó szót adnak neki, ajándékoz; s aki lelkes teremtményeinek kilenctizedrészéről nem akar semmit tudni. (Látni való, hogy milyen mániákus bolond.) Hanem az még csak hagyján, hogy ily általánosságban ateista; de még azonfelül abban a hírben is áll, hogy a szombatosokhoz tartozott, tehát Messiásváró. Ezt meg már az ifjabbik tagja a hármas egységnek speciális önérdeknél fogva éppen nem tudja neki még megbocsátani. Ketten együtt pedig leginkább azért törnek ellene, mert az ő teóriája a repülőgépről mindkettőjük alkotásait teljesen semmivé teszi, összelapítja, szétrombolja.
S ez a három ember, aki ennyire gyűlöli egymást, aki bosszankodik a kollektív gúnynévért, melyet a másik kettővel együtt visel, azért mégis mindig egymást keresi; amint belépnek a közös társalgási terembe, amint összetalálkoznak a kert útjain, rögtön egymásba kapaszkodnak, és aztán vitatkoznak vége-hossza nélkül, ki-ki a maga számításait védve, s a másikét ostromolva.
Veszekesznek, perlekednek; de nem tudnak egymás nélkül élni.
…Mikor Dávid a haditörvényszéki esete utáni reggel fölkereste a lipótmezei tébolydát, akkor is éppen együtt találta az apját a másik két őrülttel. A kertben volt egy hatoldalú filagória; a „körül” szokott a három őrült tudós vitatkozni. Azért nyomtuk meg a szót: „körül”, mert mindegyiknek a zsebében volt rendesen nagy mennyiségű kréta, mindegyik kiválasztott magának egy oldalt a deszkaépületből, s azt azután tételeinek bebizonyítására úgy teleírta valamennyi algebrai képletekkel, hogy estefelé mind a hat oldala a hexagonnak tarkállott az aritmetikai jegyektől, a kertész alig győzte azokat este lesikálni; morgott is eleget, hogy hogyan tud valaki ilyen bolondokat firkálni a falra.
Akkor is kezében volt mind a háromnak a kréta, mikor Dávid fölkereste az atyját. Élénken el voltak foglalva. Mind a háromnak ragyogott az arca. Nagy tűzben voltak.
Tatrangi Mózes, mikor meglátta a fiát közelíteni, messziről intett neki, hogy ne zavarja meg az érdekes vitát; erre aztán Dávid megállt, nekivetette a hátát egy platánfának, s várta, hogy mikor kerül rá a sor.
Most éppen a vörösképű öreg magyarázott.
– A léghajózásnál semmi sem egyszerűbb. A levegőég sohasem nyugszik, annak mindig van áramlata, mégpedig kettős: egyik réteg a másik fölött. A léghajós feladata csupán az, hogy abba az áramlatba emelkedjék vagy szálljon alá, amellyel tovább akarja magát vitetni. Hogy minő áramlatok vannak fölötte és alatta, ezt megtudhatja a felbocsátott Reichard-féle kémlőlabdák és Aswood leeresztett hullóernyői által. Ha a kedvező ár a feje fölött van, kihányja a hajóterhet, s felszáll; ha alatta van, kiereszt a könenyből, s lebocsátkozik.
– S ha aztán megint feljebb kell mennie? – akasztá őt meg a mechanikus őrült.
– Van róla gondoskodva a Clay-féle könenykészítő gép által. Kőszénparázson átvezetett vízpárából lesz szénéleny és szénsavany; ezt mésztejen átvezetjük; az felszűri a szénsavanyt, s a fennmaradó gáz a legalkalmasabb a léggömb újratöltésére.
– Tehát az ön léghajójában tüzelni is szükséges szénnel; ott égő szénnek kell lenni. Feje fölött pedig a könennyel tölt léggömb. De arra nem ülök rá.
– Értsük meg egymást! Az eddigi léggömbök tökéletlensége miben állt? Kisszerűségükben. Ugyan mit mondanának arra az emberre, aki egy csónakon nekiindulna az Atlanti-óceánnak, hogy átvitorlázzék rajta Amerikába? Azt, hogy bolond. Hát erre a nagy óceánra itt fölöttünk, hogy mer valaki felhágni egy csónakon? Pedig ugye, egy ötezer tonnás vitorláshajó milyen szépen körüljárja minden gép nélkül a föld minden tengereit? Gálya kell erre a magas óceánra, nem csónak. Egy Great Eastern. Az én légjáró gályám egy óriás, mely ezer mázsát emel a magasba. A talapja Pétin rendszere nyomán van összeállítva, csakhogy az enyimnél a középvitorlák helyett, melyek az oldalszeleket, akár a Lee, akár a Louw oldalról jövőket, az egyenes irányra felhasználni hivatvák, oldalredőnyök vannak alkalmazva, s a négy kaucsuk léggömb, mely az egészet fölemeli, nem a hosszú hajótest hosszában, hanem a két végére van alkalmazva. A hajótest közepén tehát tüzelni lehet, kell is, a rajta utazók végett. A nyitott léggömbből a köneny magától le nem jön, mert az 14-szerte könnyebb, mint az atmoszférai levegő; hogy pedig a fűtőgépből ne mehessen föl hozzá szikra, arról gondoskodik a szikrafogó.
– De elvégre is az ön léghajója akármilyen óriás lesz is, csak oda megy, ahova a szél viszi. Mi hasznát vesszük annak így a háborúban? – ezt veté ellene a mechanikus őrült.
– Nem oda viszi a légáramlat, ahová ő akarja. Tervem egyesíti mindazt, amit Herson föltalált, az oldalszárnyakat s a legyező alakú kormányt, mellyel ha akarom, körben fordítom meg a léghajót, mint pedig Pariridge pneumodromonát. Léggömböm kaucsukból van, tiszta könennyel töltve, nem világítógázzal, mint az eddigiek. Minthogy pedig a köneny a magasba, hol ritkul a lég, erősen kitágul, nehogy a gömböt szétrepessze, ebben egy második gömb van, atmoszférai léggel töltve. Amint a köneny feszít, ezt a léget egy szellentyűn át kiszorítja, s magának helyet csinál. Fűtőgépemmel egész 60° Celsiusig hevíthetem a gázt kaucsuktömlőn át, s nevelhetem tetszés szerint az erejét. Elhagytam azonban az egész repülő gépezetet, amivel Partridge csak magát csalta meg. Az ő spirálszélkerekei s fekmentes szélkelepei, mik a hajónak hol vertikális, hol horizontális irányt adtak volna, matematikai képtelenségek. A gőzgép által hajtott szélmalomszárnyak forogtak ugyan, de azoktól a hajó sebesebben nem ment, éppen úgy, mintha egy lapátkerekű gőzösnek egész kereke a vízben volna: mert amit a hátracsapó lapát a légen taszít, azt az előrecsapó másik lapát éppen olyan erővel visszataszítja 1–1 = 0; 0+0 ez is = 0. 1×1 mindig = 1. Ez ellen erőszak nem segít. Az a terve pedig Partridge-nek, hogy majd őneki egy nagy hengerbe illesztett szélmotollája a szelet úgy fogja irányozni, hogy azzal a kormányvitorlára szeglettörésben hasson, tisztán képtelen számítás: azért, mivelhogy léghajón nem érezni szelet. Az együtt úszik a légáramlattal, s a legvadabb orkánban úgy érzi a bennülő, mintha tökéletes szélcsendben volna. Gép nem visz minket a légbe soha! Hogyan viszi hát a madarakat a szárnyuk? Arra könnyű a felelet. Először is a fölemelt szárny a supinatió percében a léget élével hasítja, lecsapva pedig a lapjával üti. Másodszor, ha tudnánk is hasonló fordulatokat adni egy fel és le csapó gépszárnynak, különbségül marad fenn az, hogy az izomerő, mely a madár szárnyát öntestének fölemelésére képesíti, minden eddigi, ember által feltalált gép mozderejéhez képest úgy áll, mint 1:01-hez. És harmadszor az, amivel a madár repül, a szárnytoll, a hatalmas „panne” semmi ismeretes anyagból elő nem állítható. Ez szilárd, ruganyos, törhetlen és könnyű. Hol van ilyen anyag az eddig ismeretes 64 elem és annak összetételei között? Az acél szilárd, ruganyos, de törékeny és nehéz, az alumínium könnyű és ruganyos, de nem szilárd, elhajlik; a molybdenezüst ruganyos és könnyű, de törékeny. A wallosin képlet ruganyos és könnyű, de nem szilárd; az ebonit, ez a neme a vulkanizált kaucsuknak, amiből fésűket, botokat, sőt hintórugókat is készítenek, volna még legalkalmasabb a madártollat helyettesíteni; de veszedelmes volna őt a légben repülésre használni negatív idioelectrikus tulajdona miatt, aminek hatását nem lehet előre kiszámítani. Azért nem marad, és nem is lesz soha más megoldása a légben járásnak, mint az én rendszerem, mely e három tényen alapszik: a föld vonzereje, a különböző légrétegek ellentétes áramlatai s a különféle súlyú légnemek folytonos felhasználása és végül az egésznek nagy mérvekben alkalmazása.
Itt megpihent az első őrült.
A másik két bolond végig hagyta őt beszélni. Arról lehetett megismerni, hogy bolondok, és nem igazi tudósok, mert ha igazi tudósok lettek volna, régen belekiabáltak volna az előadó kalkulusába, s összevissza szamarazták volna egymást.
Csak azután, hogy rákerült a sor, fogott a szóhoz a legifjabb őrült, kettős szakállát gondosan kétfelé simítva, s haját hátravetve.
– Uraim! Van-e a fecskének a hátán léggömb? Ugye, nincs? Könennyel van-e töltve a vadkacsa bőre? Akik valaha vadkacsát ettünk, tudjuk, hogy nem azzal van töltve. Azonban én nem kértem tanácsot a madaraktól, hanem a halaktól. Ez a tisztelt úr azt állítja, hogy először is egy gépnek, mely minden emeltyűjével ugyanazon elemben van elmerülve, lehetetlen előmozdító erőt kifejteni; másodszor, hogy a szárnymozdulatokhoz, még ha a supinatiónál a kettős fordulat alkalmaztatnék is, nem lehet találni oly megfelelő mozderőt, mely a mozdító gépet magát képes legyen helyéből felemelni. Mindkét állítását megcáfolja nem a madár, de a hal. A halnak a farka egy propeller, mely egészen el van merülve a vízben, és mégis úszik vele és kormányoz; úszszárnyainak izmai aránylag igen gyöngék. Ha egy vízzel tölt hólyagot kötnénk egy halnak a derekára, könnyebben tudna-e azzal úszni? Nem. Mert még egy nagy csomó vizet is kellene magával vontatnia. Ha tehát lehető olyan gép, mely a légnyomást felhasználva, repülésre képesít, annak a ráakasztott léggömb csak kölönc, mely ha hátrább marad, mint a gép, azt feltartóztatja; ha előtte jár, akkor nem adhat neki a gép irányt, ha pedig másfelé viszi a légáramlat, mint a gép iránya, akkor az erők parallellogrammja elméleténél fogva, a léghajó mindig az ismeretlen cathetusok hypothenusáján fog járni, azaz nem tudja, hogy hová megy. – A léggömbhajózás az egész hadviselésben nem egyéb, mint egy igen kétséges kockajáték. Sikerülhet olyankor, ha egy nagy ostromló sereg egy másikat egy városba beszoríthat, mint azt Moszkvában láttuk az orosz forradalom alatt; ahol az ostromlók ezer léggömböt eresztettek fel, ők maguk tetszés szerint választhatták a helyet, ahonnan felbocsátják a ballont, e léggömbök mindegyike több mázsányi nitroglicerinnel töltött pokolgépeket vitt magával; tempírozott gyújtók abban a percben felgyújtották a könenyt, mikor a gömb a város fölött lebegett, s a pokolgép aláhullott, s a várost rommá zúzta. Hanem, hogy hasonló művelet a nyílt mezőn is sikerüljön, ahol nem választhatja az ellenfél tetszés szerint a fölemelkedési pontot, sem elég nagy támadási tárgyakat maga előtt nem talál, azt nem hiszem. Mint ballon captif, kötélre kötve, a vár falán talán használható, elfogni az ostromló ballonokat; még az is lehető, hogy kedvező széllel minden ezred előtt egy pár ballont bocsássanak előre, melyet idelenn egy csoport katona tart, és bocsát előre, míg odafenn kettő a csónakból robbanólövegeket hajigálhat le az ellenfélre, különösen annak álcázott ütegeire; de ennek is megvan két igen nagy akadálya: az első az, hogy az ilyen léggömbnek, hogy az ellenség röppentyűi el ne érjék, igen magasra kell eresztve lenni, mely távolból biztosan célozni alig lehet. A második meg az, hogy aki próbálta már, mit tesz léghajóba ülni, mikor az még kötéllel van csatolva a földhöz, az tudni fogja, hogy abban egy olyan folytonos rázkódás megy véghez csak húsz méternyi kötélen is, hogy az embernek majd a lelke szakad ki. Hát még majd egy ötszáz méternyi kötélen! Hiszen azt semmi tengerész nem fogja kiállani; az az ötszáz méternyi kötélen hánykódó ballon hajósa ott nemhogy a bombavetésre gondoljon, de elájul, elszédül és megbolondul. A háborúviselő léggömbökről tehát ne beszéljünk többet. Meg kell térnünk a mechanikai aerostatok elméletéhez. Melyik gyermek nem ismeri azt az egyszerű repülőgépet, amely alakjára hasonlít a szélmalomhoz és a propellerhez, ezt egy fogas korongra csavart zsinór segélyével sebes pörgésbe hozzák, s arra az magától felrepül a levegőbe. Ez a én repülőgépem elmélete is, propeller szélkelep, melyet egy korongnál fogva egy calorigép (nevezzük „hőléggépnek”) folytonos pörgésben tart. Éppen száz éve annak, hogy Ericson a hőléggépet mozderőül alkalmazta. Húsz évig küzdött a kísérletekkel, míg gépe hibáit, akadályait kiismerte, legyőzte, végre egy kétezer tornás hajót mert egy hőlégmozdonnyal a tengerre bocsátani. Később Lehmann e gépet még tökéletesebbé tette a hideg – és hőlég kölcsönösen ellenható, s egymást felváltó működtetésével. Végül Laubroi és Schwarzkopf tökéletesítették. Mai nap már ez a rendszer csaknem mindenütt kiszorította a múlt század gőzgépeit a használatból. Hanem fűteni a hőlégmozdonyt is kell, csakhogy tizedrésznyi fűtőszer elég hozzá, mint a gőzgépekhez kellett. Tüzelőgéppel azonban repülőgépet összekötni nem lehet; a légben repülő gépnek oly gyorsasággal kell mozogni, mely a tüzelést szertelenül fokozná; én tehát széntűz helyett használtam az alkarsint. Tudjuk, mi ez. Más néven cacodyloxid. Mirenytartalmú nedv, mely a víznél súlyosabb, s annak a fenekére leszáll, s amint levegő ér hozzá, egyszerre forrni, bugyogni kezd, áthevül, s lassankint 200 fokú melegséget fejt ki. Hívják Cadet égő vizének is. Ez volt repülőgépem fűtőszere. Kísérletem a legszebben sikerült. Gépem 45 fok alatti hajlásba helyezve, amint a gép a hátulsó szélkelepet mozgásba hozta, percenkint 50 mértényi sebességgel indult meg fölfelé. A gép orrára volt alkalmazva egy Coehan-féle amusette; mint tudva van: kis kaliberű ágyú, melyből én ugyanazon hajtógép erejével, gépem harci célokra alkalmas voltának bebizonyításául két első perc alatt 20 röppentyűt bocsátottam a Balatonba. Hallottam a partokon körülálló nép tapsolását, éljenriadóját. Akkor az eddig haránt repülő gépnek fekmentes irányt szándékoztam adni, s ezt halfark alakú kormány mozdulatával véltem elérhetni. És itt, itt kellett valami hibának lenni a számításomban. A félvonalra számított mozzanat egyszerre mértényi különbséget vetett, s az elhibázott hajszál, mely gépem elejét a horizontális vonalon alul nyomta, már a következő percben ötvenlábnyi lefelé haladást okozott. Propellerem kelepe, mely addig fölfelé taszított, éppen oly erővel kezdett hajtani lefelé. Szerencsém, hogy a Balaton volt alattam. Akik nézték repülésemet, azt mondják, hogy az nem egy parabolát képezett, ahogy kilőtt lövegek szoktak, hanem tökéletes derékszöget. Fölment 45 fok alatt, egyszer megállt, s onnan megint 45 fok alatt lejött. Itt megáll minden matematikai számítás. Tagadhatlan, hogy a gép működése okozza ezt a tüneményt. De hol van hát a hiba? Ezt nem tudom. De meg fogom tudni. Számítok és újra számítok; s ha innen kiszabadulok, ismét megkísérlem a gépemet, és hiszem, hogy rátalálok a hibájára.
Az őrült egész felmagasztaltsággal beszélt rögeszméjéről, mely az égbe felvitte, onnan ledobta, s eszét veszítteté vele.
A harmadik, Tatrangi Mózes, csendesen mosolyogva nézte a beszélőt, kinek kezei idegesen reszkettek, és ajkai tajtékoztak, amíg szólt.
Akkor aztán ő szólalt meg.
Mélyből hangzó, csodálatos hangja volt, mint a hasbeszélőké; bizonyosan mellcsontját horpasztotta be a légi esés.
– Az az önök rendszereinek hibája legelőször is, uraim, hogy az egész cél, amelyre irányozva vannak, nem tökéletes cél. Önök fel akarják találni a repülést azért, hogy azt hadviselésben használhassák; tehát emberölési kedvből, hiúságból, nagyravágyásból. Az ilyen célnak nem lehet pályakoszorúja. Régidő óta kínlódnak ezekkel, s sajátságos, hogy többnyire cipészek, bukott kereskedők, megvert hadvezérek foglalkoznak a repülés mesterségének találgatásával. Már 1786-ban repült egy sabléi lakatoslegény, a híres Besnier egy szárnyas géppel, melyet saját maga kezével-lábával mozgatott. Át tudott vele repülni széles folyamokon. Következett rá Blanchard Párizsban, ki két esernyő alakú szárnnyal kísérté meg a repülést, azután a bécsi óraműves Degen. Mind megbuktak. Önök uraim, mielőtt az ég magasába készültek fölemelkedni, emelkedtek volna föl előbb a lélek magaslatába; és ne azzal a szándékkal keresték volna a repülés titkát, hogy majd e találmány segélyével százezreit az embereknek lehet biztos magasból leöldökölni; hanem gondoltak volna arra, hogy aki a repülés titkát feltalálja, amellett, hogy az örök békét hozza meg az emberiségnek, egyúttal megnyitja az egész földet a közös jólétnek, és a szabadságot és a világosságot elterjeszti a kerek földtekén. Hogy aki ezt kitalálja, meggátolja a népek elnyomását, szabaddá teszi a kereskedelmet, testvérré a nemzeteket, bőséget oszt a szűkölködőknek, tudományt a tudatlanoknak és jutalmat a munkának. Ezekért a célokért érdemes követelni hiányzó szárnyainkat! – Ezek az én céljaim. – A másik hibája az önök elméleteinek megint az, hogy gondoskodtak ám arról, hogy miként menjenek fel az égbe; de nem arról, hogy mi módon jöjjenek vissza. Itt a bökkenő! Ön uram, ki óriási karzatot akar fölvinni a légbe, ellátva gázfőző műhelyekkel, s emelve ezer mázsát megbíró ballonok által, nem gondolt arra, miként szállítja le az égből azt a veszedelmes pokolgépet, ha ez már bevégezte gyilkos küldetését, hisz egy ilyen szerkezet, ha azt a légáramlat megragadta, levetett horgonnyal meg nem állítható; ezt, ha a föld közelébe jő, emberi erő el nem foghatja; ez, ha toronyban akad fenn, azt ledönti, ha hozzácsapódik a földhöz karzatával, minden rajta levő élő teremtést rántottának tör össze. Minden ilyen óriási aerostat leszállása egy-egy hírhedett hajótörés lenne. Még nagyobb képtelenség a hőlégmozdonnyal hajtott szélkelep elmélete. Mellékesen említve: nem értem, hogy minek alkalmazta ön repülőgépéhez a hőlégmozdonyt, mely inkább csak nagy terhek tovaszállítására kitűnő eszköz, míg a kisebb erőt igénylő feladatokhoz sokkal célszerűbb a Lenoir-féle gázmozdony. De ez nem tartozik a dologhoz. Elhiszem, hogy felviszi önt a propeller a magasba, s viszi is mindaddig fölfelé, amíg atmoszférai levegő van előtte, talán még a világéterben is, míg az alkarsinban tart, s míg a kalorigép melegét a légtelen űr hidege el nem nyeli; – de amint meg akar ön térni a fölfelé tartó irányból, egyszerre le kell esnie. – A mozdítóerő a gép hátuljában van. – Ez jó a vízen, ami a hajót fenntartja, de a légben, amint a horizontális vonalt elérte az ön gépe, annak az orrával kell lefelé fordulni, mert a súlyegyenét elvesztette, s a mozdereje a hátuljában van, nem az elejében. Akkor aztán a hőléggép annál sebesebben mozdítja azt estében előre. Ez a magyarázata a derékszögben leírt repülési pályának. S ez mindig így fog bekövetkezni. Nem a mechanikában keresendő a repülés titka. Annak más tényezői vannak. – Ön uram, rossz példát választott a haltól, mely a vízben úszik. Annak jó a propeller, mert a hal testének fajsúlya csaknem egyenlő a vízével, sőt a léghólyagjával együtt még könnyebb is annál. De a légben úszás elmélete egyedül a lég szárnyasainak repülésében van, melyek saját testükénél sokkal könnyebb folyadékban eveznek. Azonban nagyon csalatkoznak önök, ha azt hiszik, hogy a lég szárnyasainak egyedül a szárnyizmaikban van megadva a repülés hatalma. A szárnyizmok huzamosb munka után kifáradnának, mint kifáradnak a lábizmok. Puszta izomerő nem segítené át a fecskét a tengeren. – Vegyünk egy kiváló példát. Nézzék önök a kondort, az óriáskeselyűt. Egy nap alatt képes a Himalája bérceitől elrepülni a Hold-hegyekig. Ez óránkint 80 mérföldnyi sebesség. Ily állati erő nem létezhetik. És ugyanezen óriáskeselyűt hogyan fogják meg? Egy szűk tért körülpalánkolnak, annak a közepébe bekötnek egy kecskét. A kondor leszáll a prédára, elszakítani nem tudja a kötélről, megeszi ott. És akkor aztán nem tud többé a felül nyitott palánkból kirepülni. Ha nem futhat, s futtában szárnyát össze nem verheti, fel nem tud repülni. Az a hatalmas szárnyas, mely ezer mérföldet úszik a légben egy nap alatt, nem bír felrepülni egy palánk közül, pedig ugyanazon szárnyai vannak, ugyanazon izmokkal. Az a hatalmas keselyű, mely, ha sebesen lecsap, a szarvasünőt képes karmaival felragadni a légbe, az elköltött gödölye mellett a földön tehetetlenné válik. – Miért van ez? – Azért, mert a szárnytollak delejessége az, mi neki röperőt kölcsönöz. – A toll villanydeleje +, a két szárny két vége a két + villanytengely. Amint a két + pólus közel ér, eltaszítja egymást; mentül jobban dolgozik a két szárny, annál nagyobb a delejvillany folyam: a lég delejessége szaporítja azt. Ha a légből lecsap a keselyű, még meg van szárnyainak delejessége, s rögtön felrepülhet ismét, de ha megszáll, s elhagyja aludni a villanyfolyamot, újra elöl kell neki azt kezdenie, s ha azt nem teheti a tér szűke miatt, fogva van, bár minden izma acél. Ez egyúttal magyarázata annak, hogyan lehet az, hogy a madarak a légben soha össze nem ütődnek, pedig néha ezer fecske kóvályog egy csoportban. Mert minden madár, míg repül, egy villanyos test, csőre a pozitív pólus, mely a közlekedőket önkénytelen eltaszítja alá, vagy föl, vagy oldalvást. – De ne beszéljünk most a madárról, mely hatalmas. Szóljunk a lég leggyöngébb szárnyasáról, a lepkéről. A lepke szárnyánál ügyetlenebb repülőeszközt képzelni sem lehet. Ennél már nem áll az, hogy a supinatió alatt élével megy fölfelé; mert ez le is, fel is egyformán lapjával üt, mégis repül! A szárnyizma pedig oly gyönge, mint a pókfonál: több benne a nyirok, mint a test. Mégis repül. – Nézzék azt a Papilio Iót, ami ennek a fiúnak a kalapjára most leszállt. Milyen könnyen tovalibben. – Ennek a szárnya is delejes: csakhogy ennek a delejessége nem azonos a tolléval, mely tényező, hanem a gyantáéval, mely elutasító. – A hímporban van a „mínusz” delej. S mivel a negatív pólusok taszítóereje kisebb, mint a pozitív pólusoké, azért a lepke röpte is gyöngébb, mint a madáré. De mégis e delejességben rejlik repülési tehetsége; ügyetlen szárnya sohasem képesítené arra. – Ha leseperjük a lepkeszárnyról az aranyport, azokat a górcső alatt hatszegletűnek feltűnő színes mozaikdarabokat, a lepke nem tud messze repülni többé, pedig könnyebb lett a szárnya. Az éjlepke, a noctua, ha szárnyai selymét letörüljük, csak mászni tud. Ha pedig az egyik szárnyát vékony vízüveggel bevonjuk, s azt rá hagyjuk kérgedni, akkor éppen csak vergődni képes, s izmai a szárnyait repülésre nem bírják. A denevér, a repülő kutya, a paradoxurus röpülése csak tétova libegés, hasonló Besniér lakatos repüléséhez, melyet a villanyerő nem mozdít előbbre. – Ez adta az én eszmémet. – Nagy madaraknál, miknek nagyobb szárnya s súlyosabb teste van, látjuk, hogy a repülés egy hullámvonalat képez, itt tehát két erő működik közre, az egyik a föld vonzereje, mely az első percében az esésnek 15 lábat tesz; a másik a röperő, mely ha amannál percenkint csak 1 lábbal számít többet, s e többlet percenkint eggyel emelkedik, az aránysorozatnak így kell kiütni: a (a röperőt) b (a föld vonzerejét) jelentvén 1–b+a 2–b+a 3–b+a 4–b+a 5–b+a 6–b = a 21–6b, vagyis 111–90 = 21. Azaz hat perc alatt a megfelelő röperőnek huszonegy lábnyira kell emelni a hozzákötött tárgyat. Ez a tárgy a repülő hajó maga. Gépemnek terve ez volt. Nem nyúltam sem a Dal Negro, sem a Stöber által feltalált villanydelejes erőművekhez, sem azt a Jakobi-féle elektromotort nem használtam, mely tizenkét emberrel terhelt csónakot hajtott villany segélye mellett a Néván fölfelé. Azok mind igen bonyolult szerkezetű gépek, aminőket egy olyan veszélyes kísérletnél, minő a légutazás, alkalmaznunk nem szabad. Az én gépem oly egyszerű és érthető, hogy azt egy józan eszű munkás első magyarázat után kezelheti. Két részből áll: az egyik a Holtz által feltalált, s a szó szoros értelmében vett villanygép a Poggendorf-féle kettős összeállításban. A másik egy az előbbivel összekötött szárnypár, középen a közös tengelynél egymás rovátkaiba beillő. A villanygép legelső megindítása embererővel történik; a Holtz-féle diametralis conductor, mint tudjuk, már az első kerékfordulónál kétszer nagyobb erőt összpontosít, mint a régi electrophorok, s azért villanysűrítőnek is nevezték. Ha mármost a két szárny mindegyike tíz vékony üveglapból áll, miket egy föléjük alkalmazott messing vagy elaterit köpeny takar, s az üveglapoknak a sarkai az elektromotor villanyát átveszik, a kettős gépezet mindkét szárnya +, azaz tényleges villanyossá válik. A kézi hajtógép kerekes korongja ugyanakkor azokat egymáshoz fölemeli. A tényleges villanysarkak azonban egyszerre eltaszítják egymást, s támad belőle az a mozderő, amit „a” betűvel jeleztünk, s mely kiszámítás szerint percenkint s lábbal erősebb, mint a hozzákötött ebonit hajónak a föld vonzerejéből származó esésmozzanata. Már most ha egy üveglap helyett tíz van alkalmazva a géphez, akkor az arány ilyen lesz: a 1×10–b+a 2×10–b+3×10–b+a 4×10–b = a 100–b 4, azaz négy perc alatt a repülőgépnek 85 lábnyi magasra kell felszállnia. Ehhez semmi kifogás nem fér. Az erő megvan, csupán az a kérdés, hogy kiállja-e azt a hozzá alkalmazott anyag. Erre is hittem, hogy meg tudok felelni. Az üveg, ha nagyon vékonyra elnyújtatik, hajlós lesz; hiszen fonalaiból szöveteket is készítenek. Mentül lassabban van kihűtve az üveg, annál villanyosabb. Tehát tíz egymásra fekvő igen vékony és igen jól kihűtött üvegtáblát alkalmaztam. Messing helyett a legruganyosabb elaterit ércet használtam. Mindez együtt ki lett elébb próbálva, s a feltehető legnagyobb légnyomásnak ellenállt. Azonkívül is még két elővigyázati szerkezet volt gépemhez csatolva. Egyik a stereometer, mely a gép működésének gyorsaságát jelezé, másik az akadályozó, a regulator, melynek segélyével egy lábnyomásra annyi gyantás tafotát húzhattam a dörzsölt lapok közé, s annyi dörzsflanellt távolíthattam el, amennyit akartam, hogy a gép sebességét csillapítsam. Egy sodrony meghúzására a szárnyak tetszés szerint irányt változtathattak, s a fölfelé haladásból vízmentes röpülés lehetett; a kormány, mely a fregattmadár ollófarkához hasonlított irányozá a tetszés szerinti fordulatokat, s ha le akartam szállni a géppel, egyszerre megállapíthattam a villanyérintkezést, a két szárnyat fekmentes állapotba helyezhettem, s leszállhaték csendesen, mint egy libegő keselyű. Semmi sem volt elhibázva. Amire számítottam, az mind megjelent segélyemre; hajóm a villanygép első mozdulatára egyensúlyát megtartva a légbe emelkedett, kétszer-háromszor visszacsapódott még a talajhoz, de az nem ártott semmit, mert a hajó ruganyos ebonitból volt készítve, s ez visszapattanásával még elősegíté a szárnyak működését; negyedik szárnycsapásra már a légben maradtam, és akkor elkezdtem fölfelé haladni. Tapsolt-e, éljenzett-e a közönség, azt nem tudom; arra nem ügyeltem; én csak azt éreztem, hogy repülök. Valamit éreztem az üdvösségből. De nem soká tartott ez elragadtatásom. Mert amint rápillanték a stereometeremre, megdöbbenve látám, hogy valami túlment a számításomon. Villanygépem nem a 1×10–b+a 2×10–b+a 3×10–b+a 4×10–b képlete szerint halad fölfelé; hanem a×10–b+a2×10–b+a3×10–b+a4×10–b szerint, azaz minden percnél nem hozzáadva, de köbre emelve a következő számot, tehát öt perc alatt nem 145, hanem 550 láb magasra emelkedett velem, a hatodik percben egyszerre 360 lábnyira repült fel. Ez valami kábító érzés volt. Mi történik itt? Egy tekintet a rheometerre felvilágosított, a tangentboussole heves ugrásai megmondták, hogy mi történik. Az, hogy akire nem számítottam, akit nem hívtam, az jelent meg vakmerő kísérletemnél. A szellem, akit előidéztem, s aki most már magával ragad: a lég saját villanyossága. Ez az örökkön örökké elő mozderő, mely hatalmasabb az egyesült elementumoknál. Ez ragadta meg hajómat, melynek szárnyai most már elképzelhetlen erővel paskolták a léget, lassú csapásokkal, de gyorsan, mint a kondor szárnyai: mikor a hajót önsúlya lefelé vonta, a két szárny összecsapódott, de aztán ismét széjjelsuhant, mint a villám. Eszembe jutott, hogy hiszen van nekem csillapító készletem, s a tafotákat a lapok közé vontam. Az sem segített már, a 22. percben az a sokszorozatlan a is a22 volt már, ami 284. láb gyorsaságot ád ki. Így haladtam egyre fel a magasba. A 23. percben aztán egy kellemetlen roppanást hallottam. Gépem egyik szárnya eltörött. Sem az üvegtáblák, sem az elaterit nem állták ki a felfokozott villanyerőt; pedig már éppen fordítani akartam a szárnyakon, hogy a repülés fekmentes irányt vegyen. Megbuktam az anyag tehetetlenségén.
– És leesett ön az égből, éppen úgy, mint mi, többiek – szól nevetve a léggömbök bolondja. – Szerencséje volt, hogy eltört gépe egyszerre aláfordult, a könnyebb ebonit hajó, melyben ön meghúzta magát, hullernyőt képezett, s nem engedte, hogy ön esés közben megfulladjon vagy idelenn agyonzúzza magát.
– És most itt van ön közöttünk – szólt a calorigép bolondja. – Láttuk önt, mikor idehozták. Egyszer egy amerikai bankár látogatta önt meg e helyen, egy néger Rotschild, mister Severus, aki az összetörött gépét megvásárolta múzeuma számára, az e szóval vált el öntől: „massa Tatrangi, ha feltalálja ön valaha, hogyan kell az üveget hajlékonnyá, ruganyossá és szívóssá tenni, akkor jöjjön el vele hozzám, s én társaságba állok önnel tízmillió dollárig repülőgépek készítésére; hanem amíg ki nem találja ön, addig ne menjen ön az égbe, mert ott elviszi önt az ördög!”
– És én ki is fogom azt találni! – szólt indulatosan Tatrangi. – Mélyből jövő hangja úgy tört elő, mintha valami földbe elásott tetszhalott kiáltana fel koporsójából.
– Azt pedig nem fogja ön soha kitalálni! – kiálta megvetőleg a másik őrült –, mert az üveg alkatrésze kovany, azért az üveg jellege az, hogy törékeny, és az is marad örökké.
A vita könnyen indulatossá vált volna, ha az első őrültet elő nem veszi az őrülteknél válságos tüsszögés, mely néha fél napig is eltart, s ennél rendesen dühöngésben végződik; minden tüsszenésnél azt képzeli, hogy mennydörög, s követeli, hogy mennydörgésére valami össze is törjék, s ha nem törik magától, töri öklével. Az ápolók rögtön elősiettek, és bevezették szobájába. A calorigép őrültjének is jött jelenteni a felügyelője, hogy készen várja a reggeli. – Ez ételiszonyban szenved, s egy tört foga helyén keresztül szokták mindig erővel beletölteni az ételt. Most is bosszúsan titakozik:
– Hagyjanak nekem békét; a calorimozdonyt nem etetik; a lég mozdítja. Nekem nem kell étel. Az én gépemnek nem kell fűtés.
De biz azért szép barátságosan elvezették, s aztán ráadták a kényszerzubbonyt, s megitatták jó, tápláló levesfélékkel.
Tatrangi Mózes egyedül maradt a fiával.
Most kezdte őt még csak észrevenni. Pedig az imént beszélt is a lepkéről, mely Dávid kalapjára szállt, s azt megismerte, hogy egy Papilio Io, de a fiára csak most kezdett ráismerni.
– Megállj! – szólt ép karját visszatiltólag tartva eléje. – Mit mondtam neked? Addig ne jöjj hozzám, amíg mint katona szolgálsz.
– Már nem szolgálok.
– Állj meg, állj meg. Ez nagy talány. Arra nézve, hogy te ma ne légy már katona, vagy az az eset van, hogy te elismeréd, hogy én bolond vagyok; – ez moraliter lehetetlen; – vagy az, hogy letelt az időd; – ez mathematice lehetetlen! – vagy az, hogy testileg elnyomorodtál: az physice lehetetlen! – vagy az, hogy az egész hadsereget feloszlatták: ez apodictice lehetetlen; – tehát hogyan lehet mégis?
– Egyszerűen. Tegnap hadnaggyá lettem; ma átléptem a tartalékhoz, s haza vagyok bocsátva.
– Ecce! Columbice lehető volt! És ezt én nem találtam ki. No hát most gyere ide, és ölelj meg. Hanem aztán egy szót se szólj; csak hallgasd, amit én mondok. Hallottad ezt a két szemtelen bolondot? Micsoda őrültségeket hadartak összevissza. Velem vitatkoznak! Ők! Még azt mondják, hogy az üveg hajthatatlan, törékeny, mert kovanyösszetét. Hát a madár tollának nem kovany az egyik alkatrésze? Nem négy százalék-e a kovany a sas tollában, három százalék az emberi hajban? A spanyolnádban, mely oly hajlós, hét százalék a kovany, s a búzaszalmának 67 százaléka kovany; s a bambuszban a kovasav saját concretiókat képez, mik ruganyosak, mint a gyanta, tabaxirnek nevezik ezt. Hát azt nem láttad a hutánkban, mikor a tiszta kovanyt élenyfúvós szeszlámpa előtt megolvasztottuk, tiszta üveg vált belőle, mely nyújtható volt és ruganyos, s amellett oly szilárd, hogy ha egy darabját az üllőre tettük, s pöröllyel ráütöttünk, ott maradt a helye üllőn és kalapácson, de maga nem törött szét? Számtalan üvegedő anyag van, melynek átalakulása ruganyosságra hajló. Ilyen a skapolith-üveg. Az antipatheskorall éppen mészből van, és mégis hajlik. Hajtható az obsidian üvege, a chlorstrontium-üveg, különösen ruganyos a chromüveg: a fényle égenyes üvege; a brucit, az itacolumit üvegvegyítékei és mindenekfelett a borax üvege. Hiszen még alig másfélszáz éve, hogy Davy fölfedezte a bórt mint egy új elemet a kelet-indiai tinkálban s a Maremmek mocsárvizében, s ma már üveget nem is készítünk „bór” nélkül. Lényeges alkatrésze lett ez üvegeinknek. Az üvegcsinálás tudománya ötezer éves. Mennyi új titok lett azóta fölfedezve, s mennyi régi titok lett eltemetve, mely új feltalálásra vár. Ilyen eltemetett titok az aventurin üveg, mely átlátszó aranyércnek tetszik. Nem találhatjuk ki, hogyan készítették Pompéjiban. Fogsz emlékezni egy történelmi adomára. Egyszer Severus császárhoz egy tyrrhenumi edénygyáros egy pompás üvegurnát vitt ajándékba. A császárt meglepte a mű szép színe, alakja és művészi díszítése. Gazdagon megajándékozá a művészt. Akkor az még egyszer kezébe vette az üvegedényt, s teljes erejével földhöz vágta azt. De az üveg nem törött össze, csak behorpadt! A művész egy kalapácsot vett elő, s a horpadást újra kikalapácsolta. Ekkor Severus azt kérdé tőle: „Ismeri még rajtad kívül más is ez üveg előállításának titkát?” – „Senki.” – „Akkor vigyétek, lictorok, vágjátok le a fejét; mert ha e találmány elterjed, minden arany és ezüst elveszti az értékét.” S a hajló üveg feltalálóját megnémíták örökre. – Jól van, ez grammatikai mese. – De annyit már tudunk, hogy a tiszta borax üvege nyújtható és hajtható. A chloromelan üvege is nagymértékben hajlós. De hallgass meg még egy történetet. Ne légy türelmetlen. A tizenhetedik században egy római sírban találtak egy szarkofágot, és abban egy urnát üvegből. Az urna egy láb magas, belül sötétkék üvegből van; melyet kívülről homályos fehér üvegburkolat takar; ezt ismét művészi alkotású domborművek ékesítik, jelenetek a mítoszvilágból. A régészek még ma is vitatkoznak fölötte, hogy Thetis és Peleus, vagy Hercules és Alceste regéje van-e rajta örökítve, valamint, hogy a felírástalan szarkofágot a vázával együtt Nero szentelte-e Poppaeának, vagy Severus Mammaeának? Az üveg váza a Barberini-múzeumba került, akkor éppen egy Barberini levén a pápai trónon. Ezt a múzeumot később elkótyavetyélték, s a vázát megvette Hamilton, Hamiltontól megvásárolta ezer guineaért Portland herceg. A régészek előtt hírhedett a Barberini üvegváza. Egyszer annak a hírhedett Lloydnak a fia, kinek nevéről a kereskedelmi társulatok céget csináltak (a fiú nagy korhely volt!), fogadott a korhely pajtásaival, hogy ő olyan genie-csínyt fog elkövetni, amiről az egész világ fog beszélni, s melyet még az utókor számára is fel fognak jegyezni. Mi volt e csíny? Az, hogy részeg fővel nekiment a múzeumban a Barberini-vázának, s azt állványostól feldöntötte. Ennek a hírhedett remekműnek az összetörése csakugyan világhírűvé teheti az embert. De várj! A levert üvegváza nem törött össze, csak behorpadott! – Ez tény. – Tehát a lefejezett feltaláló üvegedénye megvan. Nem mese, hogy az üveg hajlítható, kovácsolható. Csak az a kérdés, mi ennek a titka? Járj utána! Keresd meg! Találd ki! Hiszen mesterséged az. Üldözd a hatvannégy elemen keresztül, s ha egyik sem adja ki, keresd fel az új elemet. Hisz a „bór”-t csak 1805-ben találták fel, a „jód”-ot 1811-ben s a „klór”-t is csak 1774-ben. Még hátralehet egy!… Keresd!… Ne hagyj fel a kutatással, míg rá nem találsz… Az is lehet, hogy a hűtésben van a hajlós üveg titka, vagy a beitatásban. – Hiszen az egyiptomiak már bírták a titkot, hogyan lehet a fluor kristályát, amiből a hajdankori pompás murrhini vázák készültek, intensive megfesteni; az olaszok be tudják itatni az achátba a színeket, s a kínaiak bírják a titkot: a hegykristályt kékre és rózsaszínűre festeni. Hátha beitatással sikerül a titkot feltalálnod? Tán elaylban párolva? Vagy a hűtéssel? De úgy kell az üvegnek a ruganyosságát megszerezned, hogy a villanyosságát el ne veszítsd. Te! Hisz a természet maga is buzdít reá. Ő maga is találgatta már ezt; a fényle, a macskaezüst, nem hajlós üveg-e? A diallag nem nevezhető-e özönvíz előtti ásatag üvegnek? – Hátha a villanyerő maga segít ki a homályból? Hiszen a villanynak nagy hatása van a vezető ércek rugékonyságának apasztására, hátha a nemvezetőknél megfordítva hat? Ne mulaszd el vegyvizsgálat alá venni a nephelint, a vulkán által kihányt üvegtömeget. Hogyan készíti azt maga a föld alatti tűz? Próbáld vegyíteni a nemeskőhomokot. Tégy kísérletet a methylaminnal, az osmiummal, mit kétszer fehérre izzassz. Figyelembe vedd a caputmortuumot, a vegyészi halálfőt, ami a kémlet után hátramarad. A kobaltot is megkísértsd. – A thallium nélkülözhetetlen lesz kísérleteidnél… Ó! ha én veled mehetnék!… De hiszen te okosabb vagy nálamnál. Te ifjú vagy. Te szerencsés vagy. Egy véletlen. Egy jó ötlet. És kezedben lesz. Szorítsd össze. Már ott van. Ne engedd elfutni. Ez a repülés mindenható rejtélye. Ah! ha ezt megragadhatod, tiéd lesz az egész világ. Nem azért, hogy kirabold, hanem hogy boldoggá tedd; nem hogy rettegjenek, hanem hogy áldjanak; nem hogy embert pusztíts, hanem hogy földet megnépesíts; nem hogy magadnak milliókat szerezz, hanem hogy millióknak kenyeret, nyugalmat, világosságot adj; nem hogy országokat foglalj, hanem hogy összeköss. – Eredj utána. Keresd. Ha feltaláltad azt, amitől Severus féltette az arany uralkodását, úgy megtöri ez az aranynál hatalmasabb érc uralmát, a vas uralkodását; a milliók kenyerét megevő, a milliók vérét megivó „vas” uralkodását – Fiam! – Egyetlen gyermekem! – Utánam! Nyomomba! – Vagy oda fel az égbe! – Vagy ide mellém, a bolondok házába! – De jönnöd kell!
Az összetört, az égből leesett, a ferdére taposott emberi trapezoid minden félreficamult tagja rángatózott a triposzi felmagasztaltságtól; rettegés volt rája nézni. Az ápolók, az orvosok, kik távolról nézték, magukban tanakodtak, vajon epileptikus vagy energumén roham lesz-e ebből.
Végezte aztán az öreg azzal, hogy felkacagott. Hebromania lett belőle.
Annak is vége szakadt. Mózes letörülte a könnyeket arcáról, kificamult karja befelé álló könyökével. S aztán azt kérdezé a fiától:
– Hát már most szólj te, miért jöttél?
– Azért, hogy megöleljelek, mert holnap utazom haza.