Nagy horderejű határozat volt ez! A főpapság itt Magyarországon a szerzetek eltörlését az egyházi vagyon szekularizációja előjátékának tekinté. Azután, ha e törvény betűje megelevenülhet, abból az következik, hogy a jezsuitáknak ez utolsó menedékük is elvonatván, azok tömegesen kényszerülnek átvándorolni Amerikába. És velük együtt szövetségeseik, a minden ország trónkövetelői. El lesz véve tőlük az archimedesi pont, amelyből untalan megkísérthették kiforgatni sarkaiból a világrendet; nem konspirálhatnak többé Európa közepett Európa valamennyi államai ellen.
Nem fogják magukat megadni könnyen!
Még hátra van két hatalmas appellatorium forum. Egyik a felséges koronás király, másik a felséges mezítlábos nép!
Nehogy pedig azt higgye valaki, hogy én a népet gúnyolom, midőn mezítlábosnak nevezem. Ez nem hyperbole, ez nem „meiosis”, nem kicsinyítés: ez tény.
Nem beszélünk itt a falusi mezítlábakról: a derék, vízben-sárban edzett mezítlábakról, a csizmakíméleten alapult mezítlábakról; sőt éppen nem a ruhamosáshoz dechausseírozott szép fehér mezítlábakról; azoknak tisztelet-becsület: „divat mezítlábakról” van itt most szó.
A hierarchia tábora előhordta a középkori harcok minden rozsdás fegyverzetét, s még egyszer megkísérlé velük a táborjárást.
A falvakon nem sikerült a népet felizgatni. A magyar nép nem fogékony a fanatizmusra, az északi szláv indolens a demonstrálásra, a magyar és német falusi nép olvasott, iskolázott osztály; a falusi papok maguk legjobban idegenkednek a jezsuitáktól; a magyarok már kifejezést is adtak önállóságra törekvésüknek az által, hogy liturgiájukba behozták a latin helyett a nemzeti nyelvet, a horvátok szintén ezt tették a szláv idióma egyházjogosításával. Odakünn a papnak nagyon csínján kell bánni a néppel, mert sok már közte a nazarénus: hanem van még egy nagy főváros; itt lehet kísérleteket tenni.
A demonstrációkon nagyon meglátszott, hogy akik azokat rendezik, Franciaországból elűzött jezsuiták s a francia jezsuitáktól nevelt magyar főuri családok – azután meg Bourbon-faj és Napóleon-ivadék.
A felsőházi szavazás napját a jockey klub elnevezte dies nefastusnak: day of humiliation. S hogy az ég haragja elforduljon az országról, nagyszerű processiók rendeztettek mindennap.
Ezeknek a rendezésén lehetett megismerni, hogy azok a hajdani párizsi processiók utánzatai: a Saint-Germain des Prés, a Szent Márton tér, a Louvre tér ünnepélyes körmenetei, mikben ezer meg ezer férfi, asszony, leány vett részt, énekelve és mezítláb.
Eleintén csak kis gyermekek és leánykák mezítláb, utóbb nagy gyermekek, végül a legnagyobb gyermekek is kedvet kaptak, s ha nem vitték is nálunk oly tökélyre a mezítlábos divatot, mint III. Henrik idejében, midőn egy processióban ötszáz hajadon vonult végig az utcán, az ártatlanság legtökéletesebb jelmezében, amire Henrik király is azt mondta, hogy ennél szebbet soha életében nem látott; de annyira mégis haladtak, hogy a processiókon a legelőkelőbb családok férfiait és hölgyeit lehetett látni mezítláb, s a divattá felkapott „cilice” fehér ingébe öltözötten: bár ugyan e buzgalom illúziójából nagyon sokat levont egy minden hírlapban megjelent indiszkrét hirdetmény, melyben egy galanterie-árus nagyon ajánlja a magas uraságoknak és más igazhivőknek a maga „pieds nus” harisnyáit „du saint arbre guttapercha”, melyek az igazi mezítlábhoz csalódásig hasonlítanak, s processiók alkalmával a meghűlés és bepiszkolás esélyeitől megoltalmaznak.
Csakhogy „hélas!” a XX. század körmeneteihez hiányzott a Sorbonne és Jeanne Boucher megszentelt orgyilkai. A fiatalság nem tart már a jezsuitákkal; a demonstráció ellendemonstrációt szül. Ugyanakkor, midőn az ultramontánok processiókat rendeznek, a liberálisok meetingeket hívnak össze, s minden nap megtörténik, hogy a boulevard egyik oldalán a processió vonul végig, s szemközt rá jön a népgyűlések tömege, amazok zsolozsmákat énekelve, csengetve, emezek szabadságdalokat rivallva, hegedülve, muzsikálva; az összetalálkozó tömegek egymást szidják, gúnyolják, leüvöltik; a processiót a közös hadsereg katonái kísérik egyik oldalon. (A katonák is mezítláb, hadügyminiszteri rendelet folytán.) A népgyűlést meg honvédek sorfala őrzi, hogy a két tömeg össze ne verekedjék.
És éjjel-nappal zúg minden harang. A templomok folyvást nyitva; az ima szakadatlanul foly az egek urához, hogy szállja meg a király szívét, hogy legyen erős, és vesse el azt a rettenetes törvényt!
De az ellentábor sem pihen. Ha az ultramontánok bevitték a templomba a politikai izgalmat, ez magával hozta a maga démonait. Ott vannak a „kóruszavarók”. Ez is külföldi adomány. Százan meg százan összebeszélnek, a templomi nép közé vegyülnek, s az énekhangok alatt, az ünnepélyes misemondás közepett, a pap prédikációja mentén elkezdenek, mint a békák, ümmögni a templomban; minden nap botrány, veszekedés színhelye lesz a szentély, s a megfertőztetett egyházak küszöbén naponkint meg kell újítani a püspököknek a hamuba írt „abc-toriumot”. S amíg az egyik fél a hajdani nikkelpénzek mintájára vert „gueuse” filléreket oszt szét a nép között, egyik felén koldustarisznya és pásztorbot, másikon „en tout fidel au roi, jusqu’ à porter la besace” (mindenben hű a királyhoz, a koldustarisznya-viselésig), másfelől az ellenpárt a megfordított pénzekkel inzultálja ellenfeleit, miknek egyik felén a pápa, másik felén az ördög.
S ez a keresztényi mulatság így tart hét napig.
Hét napig volt kitéve közszemlére a hőslelkűen meghalt Zurdoki Ambrus gróf bebalzsamozott holtteste az óplébániai templomban felállított katafalkon, mint ahogy fejedelmeknél szokás. Hét napig gyújtották meg a ravatal viaszgyertyáival együtt a hitbuzgó nép lelkesedését, s midőn az már a tetőfokra hágott, akkor olyan gyászpompát rendeztek, melyhez hasonlót csak Rómában lehetett valaha látni. A néptömeg, a fáklyafény, a mindenünnen összehordott templomi zászlók, a kísérő főpapok, főurak és hírhedett idegenek valóban nagyszerű jellemet adtak e gyászmenetnek. Végigvonultak a koporsóval a Duna-parton: a király láthatta ablakából az iszonyú néptömeget és a hatalmas pompát, és gondolkozhatott felőle.
Este hét órakor lett vége a gyászmenetnek, akkor hallgatott el az utolsó harang is, s amint az elhallgatott, rákezdte a zenét az öregdob. Tíz egyesült zenekar harsogtatá a Rákóczi-indulót, még mindig a szabadság kedvenc dalát, s az elsötétülő utcákból egy másik néptömeg özönlött elő, mely égrengető kiáltással üdvözlé a szabadság bajnokát: Zurdoki Leó grófot, ki szavazatával eldönté a jezsuiták elleni kérdést. Ötezer fáklya világítá meg a végtelen néptömeget, mely a felköszöntő és visszaköszöntő szónokok szavait harsogó éljenzésbe fullasztá.
A király láthatta várablakából ezt is. És aztán gondolkozhatott róla. Vajon melyik óriás volt nagyobb: a gyászmeneté, vagy az üdvözleté? Vajon melyik érzi inkább szíve szerint azt, amitől lelkesül? Vagy talán mind a kettő ugyanaz? – Ugyanaz a végetlen óriás, mely kísérte a ravatalt, eljött a fáklyászenéhez is; ott énekelt, itt éljenez; és voltaképpen – nem törődik se egyikkel, se másikkal.
A király gondokozott és hallgatott.
E hét nap alatt az udvari cselszövénynek minden pókfonala mozgásba lett hozva, hogy a király véleményét megkötözzék vele.
Először is elküldték hozzá a gyóntatóatyát, hogy fürkéssze ki, minő szándékkal van a király.
No, a gyóntatónak nem sok eskütörést kellett elkövetnie, hogy az egész gyónás eredményét továbbadja felsőbbjeinek. Az a rendkívüli eset történt, hogy a király az egész gyóntatás alatt egy szót sem szólt.
Megkísérlék azután pohár között szóra bírni. Unokatestvérei valamelyikének eszébe jutott, hogy a sok keresztneve közül egyet megünnepeljen. A lakomán a király is jelen volt. A társalgás vidám színezetet öltött. (Mert azért, hogy odakinn úgy zúgnak a gyászharangok, négy fal között lehet vígan mulatni.) Henrik Zsigmond főherceg különös kedvében volt. Humoros ötletei repülő szavakként jártak a magas körökben. Drasztikus élcekkel illusztrálá a hírhedetté vált Leó gróf új helyzetét, amióta felkapott a népszerűség ugorkafájára. Hogy csókolódik a parkettjeit besározó sans-culotte-okkal, hogy jár az utcán karonfogva a carbonari celebritásokkal, hogy hordatja magát vállra emelve a „cagot” söpredékkel, félkezével a zsebét őrizve, hogy ki ne lopják a tárcáját; hogy tart speecheket a fővárosi „kulik”-nak, amikbe rendesen belesül. Tegnap a „kretin”-ápolóintézet választotta meg „dísz kreténelnöknek”, az ünnepélyhez Mazrur kölcsönözte oda a sabináit, rózsaszűzeknek maszkírozva.
Csak az a kár, hogy ezt az igen jó tréfát egészen elrontotta a legifjabb főherceg, Miksa Károly azzal a szeleburdi észrevétellel, hogy ugyanazon Mazrur ugyanazon sabinákat a tegnapelőtti processióhoz is kikölcsönzé, mint mezítlábas és cilice-es penitencièreket. Ezért a rossz élcért bizonyos lehet felőle az ifjú főherceg, hogy Mária Annunziata főhercegasszony végrendeletéből az ő neve ki lesz feledve.
Hanem a király a jókedv közepett sem volt szóra bírható. Csak éppen Mazrur nevének említésekor látszott, hogy az arca fellángol.
Másként kísérlék meg szóra bírni. Meghívták a minisztertanácsba. Egyik miniszter arról tudósítá, hogy a nép a falvakon lázong az országgyűlés által megszavazott törvény miatt, hogy a Felvidéken keresztesháborút indítanak, a horvátok elszakadással fenyegetőznek, a románok pronunicamentót bocsátottak közre. A másik miniszter megcáfolta a mondottakat, a nép odakünn örömriadallal fogadja a törvényt; a Felvidéken krumplibetegség dühöng, nem lázadás; a horvátoknál rég nincsenek kolostorok, s a nemzetiségi agitátorok egészen meg vannak vele elégedve, hogy a szerzetek birtokát ezentúl a világiak kezeljék nemzeti kultúrai célokra: hisz ez a saját óhajtásuk volt mindig. Azután előállt a harmadik miniszter, kiszámította, hány százmillió forintnyi vagyon vándorol ki akkor az országból, ha a jezsuiták minden válfajaikkal együtt expatriáltatnak. A negyedik miniszter helyreigazította a tételeket; ellenkezőleg: tömérdek holt vagyon szabadul fel; jobb gazdálkodás lesz, szabadabb pénzforgalom, mihelyt a „holt kéz” hatalma megszűnik. Az ötödik miniszter az európai udvarokra akarta vonni a figyelmet, amik a kiutasítás által fenyegetve lesznek. A hatodik miniszter ellenben azt deríté ki, hogy a küldiplomácia nagyon meg lesz elégedve e rendszabállyal. A hetedik miniszter fenyegetődzött, hogy a katonaság között nem lehet ezentúl fenntartani a fegyelmet, ha azt a törvényt a király aláírja; a nyolcadik becsületszavára fogadta, hogy a honvédség megtagadja a hűséget, ha a király alá nem írja. A király pedig hallgatott.
Azután megkísérlék minden oldalról rémküldöttségeket árasztani hozzá. Azokat meg nem fogadta el.
Egy küldöttség mégis bejutott hozzá.
Pápa őszentsége Laetare-vasárnapon ismét megszentelé a szokásos „aranyrózsát”, s azt a bíbornok áldornagy vezetése mellett egy ünnepélyes konzorcium vitte fel Budára, alakulva papi fejedelmekből, főurakból s mediatizált hercegekből. Ezt a küldöttséget el kellett a királynak fogadni.
Meg is történt az ünnepélyes elfogadás a nagy trónteremben.
„Johannes”, a bíbornok áldornagy tartá a beszédet a „sacratissima Majestas Apostolicához” klasszikus latin nyelven, mely ekként kezdődött:
„Ultimum refugium fidelium…” (A hívek utolsó menedéke…)
S abban előadatott az egyház jelen szorongatott sorsa, melynek megszabadulása vagy végveszedelme most a király tolla hegyén függ egy csepp tinta alakban. Ez a tintacsepp az, amiben minden elmerül, ami fekete, amitől az ördög maga is feketébb lesz, s a nap maga örökre elsötétül. Az Úr alkotta a semmiből a világot, most a király megalkothatja egy tintacseppből a poklot.
A nagyszerű homiletikai remeket a királynak is viszonozni kellett. Ő maga készíté beszédét; nem is mutatta senkinek. Egy nagy papírlapra volt az leírva fejedelmi szokás szerint, arról olvasá fel. Itt van az egész:
„Quod Deus vult, fiet.”
Azzal összehajtá a nagy papírlapot, és letette maga elé trónasztalára.
Ez olyan jó, mintha semmit sem mondott volna.
„Amit Isten akar, az meglesz.”
De hisz éppen azt akarták megtudni a királytól, hogy mit akar hát az Isten? – Nem mondott többet. A szónok és a küldöttség egy darabig nézegettek egymás szeme közé, mikor aztán látták, hogy vége van a „latinum”-nak, szép csendesen odább szédelegtek.
A hízelgés, a becézés, az áldás, a kitüntetés sem használt.
A király állhatatosan hallgatott.
Ekkor elkezdték ijesztgetni.
A főudvarmester minden reggel újabb összeesküvések hírét hozta meg a királynak. A fővárosi rendőrségnek sikerült fölfedezni a pokolgépeket, mikkel a királyt a légbe szándékoztak vettetni. Minden étkezésnél megjelent az udvari főorvos, a felhordott ételeket vegytanilag és górcsövileg megvizsgálta, a főudvarmester és a főétekfogó előbb megkóstolta, mielőtt a király hozzájuk nyúlt volna. Éjjel az éjféli órákban lövések riasztották fel a várpalota lakóit. Az őrt álló katonák kísértetet láttak. A rémséges „Befana”, a Habsburgok hagyományaiban emlékezetes „fehér asszony” megjelent a folyosókon; az őrök rálövöldöztek, és nem fogott rajta a golyó.
Utoljára aztán megsokallta a király a tréfát; felhívatta a rendőrfőnököt, s tudtára adta, hogy ha még egy összeesküvést fölfedez, elbocsátja a hivatalából; a térparancsnoknak meghagyta, hogy ha a katonák félnek a fehér asszonytól, adasson nekik éjszakára puska helyett vízifecskendőt a kezükbe, azzal lőjenek a kísértetre; s aztán a legközelebbi ebéd idején beült a legelső vendéglőbe, hozatott magának sültet meg bort: jóllakott kedvére; nem ártott meg neki semmi – s attól a naptól fogva nem volt szó se pokolgépekről, se aqua tofanáról, se fehér asszonyról.
A hetedik napon maga a család matrónája, Mária Annunziata főhercegasszony kereste föl a királyt. A főhercegasszony a fejedelmi család által mint családfő tiszteltetett mindig, s máskor ha szólni akart a királlyal, őt hívatá magához: most ő jelenteté be magát a királynál – kihallgatásra.
Mária Annunziata főhercegasszony a királynak nagynénje, s Henrik Zsigmond hercegnek anyja volt. Ez idő szerint közel hatvanéves. Fiatal korában sem volt szép. Hatalmas üldözője mindennek, ami divat: ruhában, szokásokban, erkölcsökben. Ő maga folyvást ónémet vállfűzőt viselt, s udvarhölgyeinél sem tűrt meg mást; ahhoz hosszú uszályt és széles vertugadint. Haját régi osztrák hagyomány szerint a halántékaira simítva viselte, s más hajdíszítést a környezetében levő hölgyeknek sem engedett meg. Sokat adott a szertartásokra, udvari etikettre és a szigorú erkölcsökre. Ha meg nem állíthatta a világot rohamos haladásában, legalább elzárta magát tőle, s saját magaslatán alkotott maga körül egy külön világot a múlt századból. És amellett ismerte jól azt a külső világot, melyet elkárhoztatott.
Árpád királyt születésétől kezdve nem szerette. Már az anyját sem szerette. Az eszményi szép nő volt. És igen népszerű itt Magyarországon. Egy ideig régensnő, mely idő alatt egyetlen fiát németországi akadémiákra küldé ki tanulmányozni; – amit Mária Annunziata főhercegnő se neki, se fiának meg nem bocsátott soha.
Ha Árpád királyban a családtag gyümölcstelen virágzik el, akkor Henrik Zsigmond következik a trónra. Ez a leggazdagabb ág a családban. Erre hagyományozták a múlt század nagy acquisitorai a családi vagyon sok száz millióit. Míg ellenkezőleg Árpád király törzse maradt a legszegényebb.
Hanem jure haereditario ő volt a király, s a többinek meg kellett előtte hajolni; és Henrik Zsigmond hercegnek hóna alá dugott tollas kalappal, fedetlenül kellett unokaöccse elé lépni, midőn fenséges anyját átvezette hozzá.
A király éppen az ablakán nézett ki akkor, és el volt merülve egy mokra alak bámulatában, ki a várkastély udvarán állva nézett fel a király ablakára, s midőn ott meglátta őfelségét, perduellis merészséggel még mélyebben nyomta kalapját a fejébe, s nem köszönt a királynak.
Ez bántotta a királyt; de mikor visszafordult, s meglátta belépő fenséges nagynénjét és nagybátyját, akkor amnesztiát adott a perduellis mokra alaknak.
A főherceg csak idáig kísérte fenséges anyját; mélyen meghajtá magát a király előtt, s eltávozott. A király a kerevetig vezeté a főhercegnőt, ki azt egészen elfoglalá bombasin szövetű baleine-jával. A király maga állva maradt előtte. Most csak unokaöcs volt.
Amit azután a főhercegnő mondott, az csak magánbeszéd volt; mert a király egyszer sem szakította őt félbe.
– Kedves öcsém! Most eljutottunk arra a pontra, amelyről előre még csak egy irányban lehet haladni: egyenesen lefelé. Hét nap óta állunk ez örvény előtt veled együtt; hét nap óta kérdezi tőled millió és millió ajk, fennhangon és némán: elmerülünk-e? És te hét nap óta állhatatosan hallgatsz; választ nem adsz senkinek. Most én jöttem el, hogy szólásra bírjalak. – Mindjárt az elején egy olyan kérdést intézek hozzád, amire választ nem adnod lehetetlen. – „Van-e Isten?” – Az az „alma mater”, akinek a tejét te szívtad külhoni iskolákban, azt mondja, hogy „nincsen”. A távcsövek nem találják az égben semmi nyomát az üdvözültek mennyországának, hanem találnak helyette egy lesújtó végtelenséget, melyet emberi elme föl nem foghat: ez az Isten. Nincs teremtő, csak természet; nincs feltámadás, csak anyagátváltozás; nincsenek angyalok, csak erők; nincs lélek, csak elemek; nincs bűnbocsánat, csak elmúlás; nincs jutalom, bűnhődés, csak logika és vakeset; nincs Isten, csak világ van! Átkozottak a távcsövek és a retorták, ha ezt bebizonyíták. Mivel lett boldogabb az emberiség, hogy ezt megtudta? Mit adtak neki cserébe a hitért, amit elvettek tőle? Az ember, amint megtudta, hogy nincsen lelke, felszabadult, hogy állattá legyen. – De nem azért jöttem én hozzád, hogy a hit érdekében vitázzak veled, a philosophfal. – Ámbár utalhatnálak őseid történetére, kik nagy végzetüket az oltár zsámolyánál kezdték; e lépcsőn haladva, fokról fokra királyi, császári trónokat raktak maguk alá, s annyi koronát szereztek maguknak Isten kegyelméből, hogy azokkal, mint egy bűvkörrel rakhatták magukat körül. Most már e bűvös váron nagy rések vannak ütve. Sok koronájából házadnak csak a cím maradt már, a vaskoronából csak a megváltót megsebző vasszeg a mienk: a „Reichsklenodiumokat” egy versenytárs őrzi. Hová jutottak a királyok, midőn a „Dei gratia”-t elhagyták címeikből! Az a rém, mely ledöntötte az oltárokat, utánuk döntötte a trónokat is. Nem földönfutóvá lett-e fél Európának minden fejedelme, akiknek Ó-Anglia sem adhat többé menedéket; mert saját trónját is örök reszketésben tartja a mindent tagadó szörnyeteg, s a nagy Németország császárjai csak riválisaik örök fenyegetésének köszönhetik, hogy philosoph népük fel nem mond nekik, mint megunt cselédnek szokták, s a Hohenzollereknek is van okuk rettegni a „Lehninenze Vaticinium” beteljesültétől. – S mi tartja fenn a te trónjaidat? Egyikről ott a bécsi várpalotában te magad mondád: valahányszor ráülök, azt hallom, hogyan őröl benne a szú! A hitetlenség a te trónod férge! A demokrata Bécs, az ateista Bécs, a kozmopolita Bécs úgy tekint már csak várpalotádban, mint egy bérlakót; kijön nagy csoportban megnézni pompádat; de lelkesült szava nem kísér többé, s midőn atyjáról van. szó, terólad, akkor anyját emlegeti, nagy Németországot. Ott már a börzefejedelmek csinálják a históriát, s ten kormányod nem a te szolgálatodban áll, hanem az „aranyborjú” szolgálatában. Ez az egy nyugodt föld volt még lábad alatt: Magyarország, mely nem futhatott ki alólad, mert nincs neki hová. Mely fenntartja trónodat azért, hogy fenntartsa önnönmagát, mely őrzi éltedet, mert félti saját életét. Nem szeretetből vagyunk itten; én legalább nem. Idegen rám nézve nyelvük, szokásaik, erkölcseik. Nem akarom őket ismerni, s mégis többet ismerek belőlük, mint amennyi előnyökre válik. De sziget ez az óceánban! S a barbárok közt királynak lenni jó. Hétféle nyelvük nem engedi nekik, hogy a modern Bábelt fölépítsék. Egymásra féltékenyek, s azért szeretnek megvonulni a közös trón árnyékában. S ezt önzésből teszik, és helyesen. Ha ez országnak királya nem volna, ennek a földén még búza sem teremne; letaposná azt minden évben a belvillongás s a versengő nagyhatalmak hadjáratai. Egyedül a tekintély az, mely e darab földből országot, e népkeverékből nemzetet csinál: a korona tekintélye, a nemesség tekintélye s az egyház tekintélye. Hová lett a nemesség tekintélye egész Európában? Hol vannak Spanyolország grandjai, hidalgói? Hol bujdosnak a francia legitimisták? Hová lettek szétszórva Oroszország főnemesi családjai: a Repninek, Serbatovok, Dolgoruckiak, Galicinok, Labanovok, Meszenszkoik, Kurakinok? Mivé lettek Németország ősnemesi családjai: az Isenburgok, Bösteinok, Usingenek, Salmkyburgok, kik uralkodói hatalommal bírtak egykor? A mindent egyenlősítő dögvész, a filozófia elvette lábaik alul a piedesztált, s most mind egyformán a sárban járnak. Még az idiosyncraticus Oláhország is levetkőztette nimbuszából a maga boérjait és massziljait, s Olaszország nobilijeinek palotáiban a mostani pipistrellik ütöttek tanyát. Csak Magyarországon van még az arisztokráciának becsülete. Itt minden ember arisztokrata: még a paraszt is. Mindenkinek van valakije, akit lenézni valónak tart. Dicséretes tan! Száz évvel ezelőtt kezdték meg mindenféle catilinai lények az arisztokrácia megdöntését. Száz év alatt sem sikerült nekik, bár vagyonában, befolyásában eléggé megcsorbították. Most az utolsó csapást mérték a fa gyökerére, az egyházat támadták meg. Az egyház, a nemesség, a trón: ez a földi szentháromság, mely külön nem választható. Most ennek a háromságnak a szétbontását kísérlik meg. Kik? A királyok kocsija mellett szaladó „Krethi és Plethi!” A magyar „szejm” (mert nem országgyűlés az most, csak lengyel szejm) szorosabbra húzza „Szent Péter láncait”. A magyar carbonarik utána éneklik az „Elloposkleros” gúnydalait. A Gephirismus, a szabad gúnyolódás minden piacon felüti sátorát. Semmi sem szent többé. A rex csak regulus már. A legnagyobb államokban az „autocratia” helyét elfoglalja a „pornokratia”. Megtámadják egyszerre a vagyont, és a hitet és a jó erkölcsöt. Üldözet tárgyává, gúnynyilak céltáblájává lesz az erény, a kegyeletes érzés. És kultusszá fajul a hitetlenség és a mindent tagadás. S most azt kívánják, hogy ezt a király névaláírásával szentesítse. A király maga, kinek trónmennyezete az oltár zsámolyán nyugszik. A király aláírása mindig nagy, ünnepélyes cselekedet volt. A hajdankorban, midőn a királyok sem írni, sem olvasni nem tudtak (ó! boldog időszak), az írástudó érsekek olvasták fel előttük az okiratokat, miket kezük keresztvonásával kellett szentesíteniök, s a királyok érett megfontolás után vevék át a kezükbe adott írónádat; a görög császár keresztvonása vörös tintával volt jegyezve, a frank uralkodóé zölddel, az angol királyé arannyal. És azok mind emlékezetes aláírások voltak. – De soha uralkodó nevezetesebb okmánynak nem írta alá nevét, mint amely most előtted fekszik. És te már ismered annak tartalmát jobban, mint írástudatlan – de bölcs antisteseid.
– Mi lesz a következménye, ha e törvényt aláírod? Te nem tartozol a Bourbonokhoz, kik semmit nem tanultak, s semmit nem feledtek. Mi mindent tanulunk, s semmit nem feledünk. Előtted a holt példák és az élők: a múlt és jelenkor története. Mi követte a szerzetek elleni erőszakos rendszabályokat? Néplázadás, koronahullás. A megtámadott jelszava: a cél szentesíti az eszközöket. Raveillac tőrét ez avatta fel. Ez szövetkezett a forradalommal Spanyolországban, Olaszországban, ez ad vörös zászlókat a népnek királya ellen, s aztán nyakára ül királya helyett. Ez rendszeresíté a két Szicília királyságában s az egyházi birodalomban a brigantaggiót; ez eleveníté fel Izlandban a „white boys”-ok gyilkos szövetségét, Ó-Angliában a „Rebekka leányait”, a nőruhába öltözött éjjeli lázadókat; ez rémíti fel Németországot a „Haberfeldtreiben” titokszerű néptörvényszékeivel; ez állítja hadirendbe Amerikában a „fénie-ket”. – Mindezt megakarod-e honosítani Magyarországodban? Ez olyan ellenség, akit megtámadhatsz, de le nem győzhetsz: ha földre verted, magad is a földön fekszel vele. Vagyonát el nem veheted, mert arra való a „mohatra”, hogy álszerződés útján az eltiltott birtokos a törvény erőszakossága ellen furfang által védve legyen. Küzdeni fognak veled, s csak teveled; mert te vagy a fő. Mindenütt, előtted s hátad mögött fogod őket találni, s minden balul fog kiütni, amihez kezdesz. Békében elégedetlenné teszik népedet, háborúban árulóvá. És joguk van hozzá. Ők Istent védik és az igaz hitet s Isten és a Hit előbb való királynál, hazánál, nemzetnél. De nem csupán királyi fejed forog veszélyben, hanem az egész országtest, amelynek feje vagy. Mondjuk, hogy te felvilágosodott lélek vagy, te már csak a távcsöveknek hiszesz. Jól van. Tehát fordítsd el távcsövedet az égről, és lásd meg magad körül a földet! Ha nem akarod ismerni az Istent, ismerd meg az embereket. Körül van véve polyglott országod természetes ellenségekkel. – Délről és keletről fenyeget a görög kereszt; északról a kereszt romjaival hadonázó Nihil. Nevezd vakesetnek, s ne lásd benne Isten kezét, csak a tényt lásd: hogy ez ár ellen csak két magas part védi tenger színén alul fekvő monarchiádat. E két part egyike délről a katolikus Horvátország, északról a katolikus Lengyelország. Mind a két országot csak a katolikus hit tartja fenn, hogy meg ne dűljön a tenger előtt. S amidőn te itt Magyarországon halálos harcot indítasz e hatalom végső tábora ellen, adja Isten, hogy e harc a Te veszteddel végződjék, mert ha győzelmeddel végződik, akkor nincs többé azon erő sehol, mely most még a lengyelekben és horvátokban trónodat őrző hős és hű népet tart fenn; akkor magad adtad ki őket ten ellenségeidnek, s mikor megdöntöd a keresztet, ez a kereszt végigesik egész országodon.
A király elkomorultan csüggeszté le fejét, és hallgatott. Nagynénje szavai erősen megrendíték lelkét. Hallgatott.
A főhercegnő felállt, és megfogta a király kezét. Az forró volt és izzadt.
– Öcsém! Amit tenni fogsz, azt nemcsak magadért, de egész uralkodócsaládodért teszed. Emlékezzél reá, midőn boldogult édesanyád Istenben elnyugodott; te még kiskorú voltál. Az ország rendjei akkor azt óhajtották, hogy Henrik Zsigmont bátyád adassék melléd régensül – s már verve is voltak az arany és ezüst „bajoire”-ok bátyád és ten mellképeitekkel egymás mellett. Ekkor én voltam az, aki a családtanácsban azt mondtam, hogy kezedbe kell adni az uralkodást, s rávettem azt, hogy nagykorúvá nyilatkoztasson ki. Azóta ismét megtörtént, hogy az osztrák felsőházban, azon oknál fogva, hogy az év nagy részét Budapesten töltöd, az lett indítványozva, hogy a két ország jövőre alternatív uralkodás szerint kormányoztassék, vagy inkább, ahogy németül mondjuk: „Mutschirung” szerint. Ez annyit tesz, hogy egyik évben Henrik Zsigmond uralkodjék Magyarországban, te Ausztriában, másik évben megcserélve. Tudod jól, hogy ez indítvány a család főhercegeinek szavazatával bukott meg csak, s az ellene szavazók sorát nagybátyád, Henrik Zsigmond nyitotta meg. De ha ezt elfeledted volna, emlékezzél még rá, hogy a múlt században a családtanács már egy királyát Magyarországnak le tudta trónjáról szállítani, amiért a hencegő söpredék irányában gyöngének mutatta magát! És nehogy azon királyhoz nem illő gondolatnak adj helyet szívedben, hogy hiszen korona nélkül is lehet boldog embernek lenni. Neked nem! Sőt, hogy talán akkor, ha szívedet nem kell milliók között felosztanod, könnyebben odaadhatod azt „egynek”. Ne hidd. Te, ha király nem vagy, semmi sem vagy! Magányvagyonod nincs; mert amid van, az mind „regredient örökség”, nem a te gyermekeidre száll, hanem arra, aki uralkodik. Uralkodásod alatt vagyont nem szereztél; mert nyitott ládát tartottál minden koldus előtt, és annyit sehol a kerek világon nem koldulnak, mint Magyarországon. Uradalmaid jövedelmére ráfizetsz. Egyszerű, apanage-ból élő ága fogsz lenni az uralkodócsaládnak. S mint ilyen, ne hidd, hogy betöltsd a lelkét egy nőnek, aki ha a legszerencsétlenebb, de azért a legbüszkébb nő a világon; s elvesztett koronájaért nem vesz kárpótlásul egy koronátlan királyt. Hallgatsz: nem felelsz. – Előttem is hallgatsz. – Hallgass tehát, és légy egyedül. De ha aláírod ama kárhozatos törvényt, akkor másnap reggel ne várd a matutina hangját: mert azon naptól kezdve Magyarországodban nem fog az igazhivőknek egy harangja is szólani! – Én öcsém e napot nem fogom bevárni Magyarországon. Egyedül hagylak. Ha van Isten, pedig van, szóljon hozzád és bírjon megszólalásra, de ne várd be, hogy meglátogasson!
A főhercegnő eltávozott. A király egyedül maradt.
Nagynénje beszéde mélyen meghatotta; de aztán nagyon megrontá e hatást az, amit beszéde végén előhozott. Az a fenyegetés, hogy a király szegény fog lenni, ha trónját elhagyni kényszerül; hogy nem lesz a Krőzusok, a Nábobok egyike, kik összegyűjtött kincsekkel hagyták el birodalmukat, hogy idegen országok „első cavalier”-jei legyenek. Ez a gondolat őt nem hogy lesújtotta volna, de inkább egyszerre acéllá edzette lelkét; mint mikor az izzó vasat hideg vízbe vetik.
Még egy „adieu”-t sem mondott nagynénjének. Hallgatott.