A jégtengerszem

Most már Sasza asszonynak egyedüli terve maradt: visszavonulni Lengyelországba a megkapott zsákmánnyal.

Visszavonulási terve, melyet táborkari főnöke, Jerivanszki Sergius terjesztett eléje, ez volt:

Az ellenfél dunántúli hadseregét a lovasság tömeges támadásai által folytonos összpontosításra kényszeríteni, és a komáromi és budapesti táborhelyek közül ki nem bocsátani. Triesztet folyvást ostromzárolni az utolsó óráig, amidőn aztán ez a messze előretolt dandár mint elveszett őrpont magára hagyatik. Azalatt tüntetés végett a tiszai vonalat erőszakolni, hogy a Nagyváradon alakult hetedik hadtest sakkban tartassék. Eközben a Stíriát megszálló gyaloghadtest csendesen felvonul Bécsbe, s felváltja az innen kivonuló deréksereget, mely a válogatott csapatokkal a nagyszombat–kézsmárki vonalon halad északkeletnek; ezzel együtt Sasza asszony, a vezérkar, a tábori főpénztár és az új kétszázötven ágyú. Mikor ezek Kézsmárkra megérkeztek, akkor a bécsi megszálló hadsereg gyors menetben megindul Morvaország felé, magához veszi az olmüczi figyelő hadtestet, s egyenesen Krakkónak tart. Ezáltal megelőzi a krakkói honvédseregnek azon netaláni tervét, hogy a Kárpátok átjáróit Galícia felől a visszavonuló oroszok előtt elfoglalja. A Kárpátokon most a magyar galíciai három vasúton kívül még gyakorolható átjárók vannak Zborónál, Gaboltónál, Pivnicánál és az európai kéjutazók kedvéért, meg az újabban nyitott rézbányákért járhatóvá tett javorinai hegyháton keresztül. Miután mindezen átjárók most a nihilista sereg hatalmában vannak, semmi akadály sem látszik azon tervüknek útjában lenni, hogy gyaloghadtesteikkel Galíciába kivonulhassanak, amíg lovaghadtesteik a visszavonulást álcázzák, s akkor aztán az elfoglalt sambori táborhelyre támaszkodva, erejüket egyesíthessék.

Csak egy körülmény maradt rájuk nézve kiszámíthatatlan. Azok a Tatrangi-féle aerodromonok s annak a sérthetlen hadai.

Mi e repülőgépek titka? Fűtőszer mozgatja-e azokat? Kifáradnak-e bizonyos idő múlva, s le kell szállniok fűtőszert bevenni, mint a gőzgépeknek? Más magyarázata nem adható annak a kérdésnek, hogy a czenstochowai nagy diadal után hogyan jöttek e gépek még a Budapesten és Komáromban levő seregeik segítségére? Ez bizonyosan hosszú út nekik, ily nagy, ellenségtől megszállt területen keresztül. Mert ha tetszés szerint tudnak repülni akármerre és akármeddig, sehol a „sportnak” olyan nagy tere nincs előttük, mint most Magyarországon, ahol hatvanezer baskírt, kozákot, cserkeszt hajszolhatnának egyik folyampartól a másikig.

A nihilista hadvezérek nem ismerték az aerodromonok pszichológiáját. Igenis: a gép lélektanáról beszélünk. Ez csak revenge azért, hogy ők az emberi lélek létezését is tagadják. Mármost ismerkedjenek meg a géppel, melynek lelke van.

Az aerodromonnak nincs vadászszenvedélye; neki a háború nem sport, hanem – megmondta már, hogy – „üzlet”.

Magyarországon az ellenségre nézve legrosszabb időszak hadjáratnak a nyár. A tavalyi eleség el van már fogyasztva, s az idei még nincs betakarítva; a lábasjószág a Tiszán–Dunán túl van hajtva. Itt félmillió katonát élelmezni nem lehet. Ha azoknak a galíciai élelmezési vonaluk el van vágva, sőt a főraktáruk el van foglalva, akkor ki vannak éheztetve.

Mikor Sasza asszony hadserege zömével Znio-Váraljáig eljutott, akkor megtudta, hogy mit csinálnak az aerodromonok s Tatrangi sebhetlen vitézei.

Mind a három vasút indóházaitól egyszerre kapta a távirati tudósítást, hogy a múlt éjjel megérkeztek a repülőgépek, több ponton csapatokat szállítottak le, melyek visszaverhetlen támadással foglalták el az indóházakat, arra az összekötő hidakat felvettették, az alagutakat eltorlaszolták, s ágyúkkal megrakták, a szorosokra óriási szikladarabokat hengerítettek a magasból, úgyhogy mind a három vasúti vonalról mint járható útról le kell mondani.

„Akkor erőszakolni kell a hegyi utakat!” Ez volt a vezérnő parancsa.

Tábornokai másnap megkísérlék e parancs végrehajtását.

„Nem lehet!” – ez volt a válasz. – „Képtelenség harcolni oly ellenség ellen, ki egy hegyi útnak a két oldalfalát a magasban elfoglalja, s azonfelül sérthetlen testtel odaáll az út közepére.”

„Veressétek agyon felét a seregnek!” – hangzott az újabb parancs. – „A másik felével gázoljátok el a sérthetleneket.” Az orosz hadtömegek mindig készen vannak ily hőstettekre.

A halál nem félelmes nekik ott, ahol nyomában jár a bosszú. Hanem a repülőgépek nem adtak nekik alkalmat e szörnyű hősi áldozatokra. Egy éjjel úgy telehordták a hegyszorosok útjait óriási szikladarabokkal, hogy azokat náluk nélkül egy évig nem teszi emberi kéz járhatókká. Hasztalan minden erőlködés. A sziklafalat nem lehet ostrommal bevenni. Hasztalan minden csel, furfang; a „látó” gépek egész éjjel ott cirkálnak a bércormok fölött, le-leszállnak a mély völgyekbe, villanyfényükkel bevilágítják a völgyeket, a hegyvágányokat; nincs mód éjszaka, nyaktörő ösvényeken bár átkapaszkodni a hegyhátakon; minden havasi kunyhó őrökkel van megrakva, s a lopózva közeledőt ezer ölnyi távolból figyelmeztetik a pattogó golyók, hogy rossz helyen jár. Nincs átjárás semerre!

– Akkor mi itt meg vagyunk fogva! – kiálta kétségleesetten Jerivanszki táborkari vezér.

– Mit? Megfogva? – szólt büszkén Sasza asszony. – Ha Hannibal át tudott menni a Szent Bernát hegy havasain elefántjaival, ha Napóleon át tudott törni lovassággal és ágyúkkal az Apenninokon; ha Diebics Zabalkanszki keresztül tudta vezetni az orosz sereget Kernabadnál a Balkán gerincein, ha a Kaukázust, a legvitézebb néppel harcolva, el tudták foglalni vezéreink; ha Suvarov át tudott menni a svájci Alpeseken, mi nem tudunk-e átmenni a Kárpátokon?

– Nem – felelt Jerivanszki Sergius. – A Balkánon, az Apenninokon, az Elboruson, az Alpeseken lehet erőszakolni az áttörést, de a Kárpátokon nem.

Az orosz vezérnek igaza volt. A Kárpát nem olyan hegylánc, mint a többiek. Az Alpeseknek, az Apenninoknak, a Kaukázusnak vannak jéghegyei, vannak örök havasai; azok betöltik a hegyszakadékokat, s jéghegyen, havason át, fáradsággal bár, de utat lehet törni. A Kárpátnak pedig nincsenek sem jéghegyei, sem örök havasai. A Tátra sziklafejedelmeinek homlokáról minden nyáron leolvasztja a magyar alföldi síkság meleg szele a hókoronát; azoknak a hógörgetei nem temetik be a mély hegyszakadékokat. Az egyetlen ladownai jéghegy csak messziről, a Krivánról látható egy úttalan sziklatömb között, tengerzöld fényében kimagasodva.

A Tátra hegylánca úgy áll most is, ahogy azt százezernyi évek előtt a földalakító istenerő az izzó földrétegen át előretolta. Szürke gránit és alpesmész az, egymáson keresztültörve. Még csak az újabb földalakulások sem raktak le közé kitöltő új sziklarétegeket. Egy sziklaóriásokból összehányt tömkeleg az, mely mindent, ami emberi alkotás, kigúnyol. Meredek, szálkásan felhegyesült ormok, vadul kicsipkézett hegygerincek, miket egyszerre félbeszakaszt egy-egy tátongó hegyrepedés, ezer meg ezer lábnyi mélységű örvényt képezve, melyből merev obeliszk egyenességű sziklaoszlopok nyúlnak fel; aztán jön egy-egy iszonyú fal, mely oly egyenes, mintha karddal volna vágva, a mélyből emelkedik fel, minden talapzat nélkül, csaknem függélyesen. Azután megint egy sziklaomladék zárja el a kilátást, mintha istenek vára lett volna ottan, kik azt a földről elköltözve, összedöntötték; összefüggéstelen, iszonyú, szegletes, idomtalan szirtek, feketék az időktől, mint a vas. A meredek sziklafalnak egy harántos párkányzatán egy lábnyomni tér; azon lehet végighaladnunk, a hátat a sziklának vetve, hogy egy másik völgy panorámáját meglássuk; ott is ugyanazon kép, más, kuszált alakzatban, fantáziátlan, képzelhetetlen alkotás; iszonyú vad romokkal betemetett völgy, embergyűlölő ország, fa, bokor, fűszál, moha nélkül. Elmondhatatlan, mint egy hagymázálom; egy átnyergelő hegyhát vezet ki belőle, mely oly keskeny, hogy éppen csak egy ember haladhat végig rajta, s kétfelől a szédületes mélység. És megint újra kezdődik a szétszaggatott sziklasivatag, a Tátrának nincsenek összefüggő hegygerincei; csupa üstvölgyekből áll az, mik egymást elzárják. Mikor e sziklaegyetem egy magas pontjára elérünk, e végtelen, vigasztalan, lakatlan világ láttára előveszi idegeinket a reszketés: „sziklaláznak” nevezik azt. Körös-körül mindenütt magyarázhatlan, érthetetlen bércorom, hegyomladék, taraj módra kicsipkézett, fésűként hegyezett bérchátak, egy-egy fehér csík a mélységben, a hó völgyvágánya; s a mély völgyfenékben a Tátra tengerszemei. A mesés mélységű tavak, miknek nincs lefolyásuk; egy sötétzöld, gömbölyű víztükör, vörös palarámába foglalva; vagy egy barna tó, fehér mészkő keretben; vagy egy égszínkék vízlap, melynek környezete sötétzöld tiszafa, éger, törpefenyő. A völgyek mélyét néhol alig látni. Ott örök sötétség van, s a sziklaormokon nincs semmi zöld. Messze, messze egy kunyhó sem látszik; tejgazdaságoknak semmi nyoma; sehol legelésző tehenek, kecskék. Még vad is kevés jár itt, s a keselyűk is elszoktak a sziklákról, hol csak marmota lakik még az odúkban, s a rájuk leső éjbagoly.

És körös-körül semmi hang, csak a sziklafalakról aláomló hegyfolyamok fenséges zúgása. A nyári napokban az egészet befödi a hegyek füstje, az az átlátszó köd, mely a távolt és a mélyet opálszínbe rejti, míg a lemenő nap az egész bércláncolatot tűzlángba borítja, mintha megkövült lángoszlopok merednének az égre, mintha izzó vulkánok egész sora emelkednék egymás fölé, s mikor már köd és éj elült a völgyben, a sötétkék égen még ott ragyog a Kriván, a lomnici csúcs rózsafényű oltára.

Ez embert kitiltó halottországon keresztül vezetnek a természetbúvárok, fürdővendégek, zergevadászok által járt utak a két ország határán át, s minden évben ismétlik a visszhangok a hegygerinceken találkozók „hozott isten!” és „badz zdrow!” üdvszavait.

Ez az út állt Sasza asszony s odaszorult hadserege előtt.

Azon időben a léggömbök segélyével az egész Kárpátokról a legtökéletesebb fényképek voltak már felvéve, mik madártávlatból minden járható utat kitüntettek.

Sasza asszony a fényképekből megtudhatta, hogy az egyedüli út, melyen Kézsmárktól a rézbányáig tengellyel, onnan pedig Javorináig lóháton el lehet jutni, oly keskeny, hogy ha ott a mély utakat az ellenfél sziklákkal teletömi, azokon semmi erővel át nem lehet hatolni. A másik út, a kohlbachi völgyön végig az „öt tó” völgyén át, egy helyütt olyan sziklafal mentében vonul végig, ahol, ha az ellenfél szemközt jő, egy ember egy ember ellen küzdhet csupán; az egy szakadatlan „párbaj” fog lenni – tízezer ember között. Ha pedig Tátra-Füredről a Felka és Bialka völgyének veszik az átjárást, ott az egyölnyi széles „Lengyel-nyereg” hegygerincén elég az ellenségnek egy ágyút felállítani, hogy a szemközt jövőket folyvást lesöpörje a keskeny sétányról.

– Helyzetünk így áll – monda Jerivanszki Sasza asszonynak. – Visszavonulási utaink el vannak állva, betömve, megrakva ellenséggel. A jablunkai út még szabad; de ott utunkban találjuk Krakkót. A dunántúli hadsereg vezére, ha egy csepp közönséges katonai belátása van, értesülve repülőgépek által a helyzetről, nehány nap alatt a támadásba fog átlépni, s a hátunkon lesz. Eléje mennünk nem tanácsos, mert az történik velünk a síkon, ami krakkói táborunkkal történt, hogy a saját lovasságunkkal összetiportatnak a repülőgépek; itt nem várhatjuk be őket, mert élelmiszereink és töltényeink fogytán vannak, s ha az utolsó töltényünket kilőttük, nincs semmi fegyverünk többé.

– De igen is, még van egy fegyverünk, mely mindig győzött – monda Sasza asszony fő haditerv-készítőjének. – A te tudományod elfogyott. Elmehetsz. Küldjétek hozzám Mazrurt: most én készítek haditervet.

Odaküdték hozzá Mazrurt.

– Te, Mazrur – monda neki Sasza asszony –, rögtön szekérre ülsz, s ahogy a ló vágtathat, ahogy a gőzmozdony rohanhat, sietsz Budára. Viszed magaddal a százmillió osztrák bankjegyet. – Itt a meghatalmazás részemről a nevedre; nagykövetem vagy: ezúttal tárt karokkal fogadnak, mert a békeföltételeket viszed. – Ezek kemény, szigorú, megalázó békepontok, minőket győztes ellenség diktál a sarka alá gázolt ellenfélnek. Te rajta légy, hogy ennek minden pontja el legyen fogadva. Nem adok semmi utasítást. Te ismersz ott minden embert. Minisztereket, hadvezéreket, udvaroncokat, főpapokat, népképviselőket, hírlapírókat. A kulcsot, mely mindannyinak az ajtaját kinyitja, magaddal viszed. Te tudni fogod, mit tégy. Csak egyet parancsolok neked. Mikor visszajössz, nekem az elvitt százmillióból egy rongyot vissza ne hozz, hanem ezt a békeokmányt, változatlan szöveggel aláírva meghozod! Ezt parancsolom neked.

– Parancsodat betöltöm, Szudarünja! – szólt Mazrur és eltávozott.

Másnap reggel már Budán kellett neki lenni.

– És most menjen mindenki a bivouacba; vágjátok le az utolsó ökröket, bontsátok fel az utolsó halkenyeres tonnákat, lakjék jól minden katona; pihenünk.

Ezt adá ki napiparancsul Sasza asszony.

Két napig nem történt semmi új esemény. A harmadik napon valami váratlan segítség érkezett a nihilista sereg számára. Az orosz seregek régi jó barátja az, a hó.

Augusztus végén egy nyári zivatar oly hófergeteget hozott a Tátra bérceire, hogy az előőrsön álló katonákat térdig a hóban állva találták, mikor felváltani mentek; reggelig három lábnyi magas volt a hó, és egyre szakadt, sűrűen, mint tél derekán.

– Ez a mi napunk! – kiálta tenyerébe tapsolva Sasza asszony, s vezéreit sietve hivatta. – Most átmehetünk a hegyen. A hegyi mély utak most az ellenség által felhányt torlaszokon felül vannak temetve hóval; az ellenség repülőgépei a hóesésben nem járhatnak, mert a sziklákon összetörik magukat, a magasból nem is láthatnak azokból a földre; most nem árthatnak nekünk: átmehetünk a Tátra minden utain egyszerre.

– És ágyúink? – kérdezé Jerivanszki.

– Most azokat is könnyen átvihetjük. Levesszük őket szekereikről, két fenyőből készített talpra kötjük; két kötélnél fogva húsz ember elöl és hátul tolva és vonva átcsúsztatja azokat a mély utak hófuvatain, s a lengyel nyereg sikamlós ösvényén. Ez a hozzá való idő.

A nihilista seregben el volt már terjedve a monda, hogy az a kétszázötven ágyú a „saját” hadseregük ércpénzéből van öntve, hogy könnyebben elvihető és nehezebben ellopható legyen. Azt tehát tudta mindenki, hogy ha minden ágyútelep kárba vesz is, ezt a kétszázötvenet el kell haza vinni.

A merész terv, melyet Sasza asszony kigondolt, rögtön foganatba lett véve. A sűrű hóesés közepett megindíttattak a hegyi utakon a legvitézebb gyalogcsapatok. E hosszú fegyveres vonal csendesen tolja az elejét előre, s ha ellenállásra fog találni, azon fenn nem akad, átfog rajta törni ez érckígyó minden bizonnyal. A harcosok nyomában aztán következnek a talpaiktól megfosztott ágyúk vontatói. A nehéz ágyúk két fenyődarabra kötve, s azoknak két-két kötele az elöl és hátul haladó férfiak vállán átvetve, lassan csuszamlanak végig a havon, s haladnak a meredélyen fölfelé. A hangya nem bocsátja el szerzeményét!

A sűrűn hulló hópelyhek vak embert csinálnak az utazókból.

– Az első ember bandukol előre: az a hegyi kalauz; a többi egymás nyomában tapos.

Leghamarább találkozik az ellenfél előőrsével az a csapat, mely a „Virágoskert”-nek nevezett völgyön keresztül a Lengyel-nyereg felé halad. A Virágoskertnek még tegnap oly buja havasi növényzete most már hó alá van takarva, s a fenyők, mint télben, nyögnek a hóteher alatt. Amint a hegyoldal fenyői közül kibukkan az orosz előcsapat, ott lát a sziklaponkon állni egy emberalakot; az is mintha jéggel volna bevonva. Hanem a jégember nem várja be a közeledőket, hogy megkezdje a párbajt a nyomnyi szirtgerincen végig, tízezer ember tízezer ellen egyesével. Egy rúdra kötött röppentyűt meggyújt, az süstörögve repül fel a magasba. A röppentyű túlszáll a hófelhőkön, s ahol eldurran, ott jelt ad a felhők fölött cirkáló aerodromonoknak. A jégember aztán sietve eltűnik. Most már az ő lábnyomai a legjobb útmutatók a sziklaösvényen végig. Minden száz lépésre szaporodnak a lábnyomok, ott mind előőrsök voltak felállítva: azok is mind visszavonultak, az orosz csapatoknak sehol sem álltak ellent. Az aerodromonok sem árthatnak nekik. A hófergeteg jó takaró nekik, a sziklatenger veszedelmes ország ellenfeleiknek. Azok csak függélyesen ereszkedve alá járhatják a légi utat most, minden fekmentes mozdulás tiltva van nekik; az a sziklákhoz verné őket.

Sasza asszony terve a sikerüléshez közelg.

Delet mutatnak az órák, mikor a feladat legnehezebb része legyőzve van. A nemrég készített kígyós utakon emberi erő összesítésével fel lettek vontatva a Lengyel-nyeregre a talpakon csúsztatott ágyúcsövek. Sasza asszony itt pihenést rendelt.

Büszke látvány!

Nem az, amit a természet mutat: azt eltakarja a hózivatar. Látatlanul maradt el a hegyhágók mellett a felkai smaragdzöld tó; a belé omló zuhatagot az ötvenkét öles gránitfallal csak moraja hirdeté, s a kreuzhübeli ponkot csak arról ismerék fel, hogy ott úgy döng a léptek alatt a bérc, mintha üres volna belül. Legfáradságosabb volt a felkúszás a „Hosszú-tó” sziklaromjai közül a „Lengyel-nyereg” bércgerincéig, mely aztán hosszan nyúlik végig öles szélességben át a galíciai határon; mind a két oldala meredek harántan dűlve alá, mint egy pyramid éle.

Most e hosszú sziklagerinc végig megrakva azokkal az ágyúcsövekkel, amiknek öntvénye a világon uralkodó érc.

Ez volt az a büszke látvány.

Sasza asszony ott állt a Lengyel-nyereg legdélibb pontján vezérkarával együtt, ő maga is férfiruhát viselt, mint tisztjei, hosszú szárú csizmákat, szürke köpönyeget és lófarkas sisakot.

– Micsoda völgy ez itt alattunk? – kérdezé Sasza asszony a magával vitt kalauztól.

– Ez itt a „jégtengerszem” – válaszolt a kalauz. – A hóeséstől nem látjuk a völgyet. Három meredek sziklafal képezi azt, s annak a fenekén van az a tó, melynek jege nem olvad fel soha, mert a napsugár sohasem éri. E tóhoz más le nem mehet, mint a madár.

A hó egyre szakadt az égből.

Egyszerre a magasból egy szózat hangzik alá, sajátszerű túlföldi zengéssel. Tiszta, moszkvai kiejtéssel szólt a légi kiáltás.

Zdravtvujtye, Szudarünja! (Légy üdvöz, úrhölgy!)

Mindenki megdöbbenve tekint föl.

A szürke égből, a hóesés ködfátyolából egy nagy szárnyas alak körrajza száll nagy csendesen alá.

Ez az aerodromon.

E rém láttára az orosz elfeledi, hogy felmondott már a szenteknek, s ijedten vet magára keresztet, még a tábornokja is. Csak Sasza asszony szívében marad következetes az asszonyi indulat, ő kirántja pisztolyát, s rálő vele az előtte leszálló rémre. Hasztalan lövés; nem sérti az azt meg; távolabb is van, mint hogy a golyó beérné; de mégis rálőtt: dölyfből, törhetetlen dacból.

Az aerodromon aztán még egy szót mondott neki oroszul.

Já apjáty pridu! (Megint visszatérek.)

Azzal elsüllyedt a hóeséstől takart mély völgy homályába.

Nehány perc múlva aztán újra megjelent, sebesen suhogó szárnyakkal, s egy rövid pillanat alatt eltűnt a felhők között.

– Ez rosszat jelent - sugdosák a tábornokok Sasza asszonynak.

– Sietni kell a sorkatonáknak, hogy minél előbb a bialkai út birtokában legyünk, s még estig a Galíciába kivezető átjárókat elfoglalhassuk. Az ágyúk maradjanak itten.

A parancs valódi orosz buzgalommal hajtatott végre. Este nyolc órakor a bialkai és javorinai utakon negyvenezer orosz volt egyesülve, kik háromórai pihenés után éjszaka megindultak két hadoszlopban Bukovina és Jurgow helységek felé.

Hanem itt elhagyta őket szövetségesük, a hófergeteg; a hóesés megszűnt.

És akkor látták ők is, hogy hová jutottak.

A tigrisverembe.

Előreküldött kémeik azt a hírt hozták eléjük, hogy Bukovina, Poronin, Jurgow falvakat, a podspaki gyárépületeket a mai nap folytán roppant fegyveres tömegek szállták meg, tömérdek ágyúval; minden út, folyamátjárás, a völgyeket uraló halmok tüzértelepekkel vannak megrakva; az ellenség száma százezerre mehet. Sasza asszony a krakkói sereget találta maga előtt.

Ő rögtön át akarta magát rajtuk törni; de azt a kísérletet hadvezérei nem tanácsolták. Egy hadsereggel, mely ki van fáradva az egész napi hegymászás, ágyúvontatás munkájában, megtámadni és méghozzá – ágyúk nélkül, egy pihent nagyobb hadsereget: bizonyos kudarc.

Sasza asszony tehát még az éjjel küldött vissza futárokat a hegyi utakon a Tátra északi oldalán maradt dandárparancsnokokhoz, azzal az utasítással, hogy amíg a hegyek folyvást felhőkkel vannak burkolva, tegyenek egy kísérletet a hadi léggömbökkel. Most nem látja meg azokat az ellenfél. Szállítsanak azokkal át a túlsó oldalra ágyúkat és lovakat. A terv kivihető volt. A Tátra most jó barát, felhővel, sziklával takarja a menekülőt.

Hanem másnap a Kárpát megszűnt jó barátja lenni az idegennek. S mikor a Kárpát ellenség, akkor az rettenetes ellenség.

Ti csak mondjátok azt, hogy nincsen lélek; még az embernek sincsen!

Mi meg azt mondjuk: a sziklának is van!

Német és angol tudósok meteorológiai adatokkal bizonyíták azt be, hogy a Kárpát hegylánc delejes hatása mily bűverőt kölcsönöz az alatta elterülő országnak; lángbora zamatjában, fiainak munkabíró, hadra termett véralkatában. A Kárpátok „rokonszenve” a mienk! A Kárpátok deleje a mi idegeinkben él!

Mikor a Kárpát meg akarja mutatni azt, hogy ő haragszik!

A Kárpát tud gyűlölni.

A csorstini várat a kárpáti viharok mennykövei minden évben fölkeresték, míg csak laktalanná nem lett a vár, míg a szomszéd magyar Nedecz várát mindig kikerülte a villám.

A Kárpát tud haragra felindulni. A nagy hegydúlások százados nyomai beszélnek arról, hogy mi az a kárpáti vízforgatag. Mikor két szemközt jövő szél, egyik az orosz síkról, másik a magyar rónáról összehozza egyszerre a maga fellegeit, s a Kárpátok delejes gerincén összetalálkozik és ölre kap egymással. A „vihar menyasszonyának” nevezik azt a fent a felhőkben kezdődő s orsóforgatagával a sziklákon táncoló istencsodáját, mely sziklákat tördel le a hegyormokról, s tengert önt alá a hegyvágányokból, s messze föltépi a rónát, a meztelen szikláig fölásva a földet, s ház nagyságú szirteket hengerítve alá mértföldnyi messzeségig.

Egy ilyen vízforgatag augusztus utolsó napján teljesen járhatatlanná tett minden utat a kollini völgytől elkezdve Tátrafüredig, s utána oly viharos idő következett, mely Aeolus minden szelét szabadon bocsátá; a hegyek közt minden órában más szél fújt, és az mind orkán volt.

A kézsmárki deréksereg most már nem mehetett se gyalog, se ágyúval Sasza asszony segítségére.

És hogy tökéletes legyen a pusztulás, még ellene támadt egy másik asszony is, a legszeszélyesebb minden asszonyok között; a magyarországi időjárás. A tegnapi hózivatarra, a ma reggeli vízforgatagos villanyos viharra délután oly rekkenő meleg következett, hogy a hegyekben egyszerre elkezdett olvadni a hó; ami tegnap még út volt, az most rohanó hegyi patak medre lett. Most még vissza sem lehetett térni Javorinából azon az úton, melyen ide jöttek.

A kétszázötven arany- és ezüstágyú ott hever sorban a Lengyel-nyereg hátán.

Sasza asszonynak most aztán már nem sok ideje volt azon gondolkozni, hogy mit tegyen most.

A hadiszerencse egészen ellene fordult. Nagy tervei egy egész világrész átalakítása iránt álomképpen szétfoszlottak. Asszonyi bosszúvágya egy császári nő ellenében szomjan maradt. Most még az utolsó vigasztaló gondolatról is le kellett tennie: a kapzsiság kielégítéséről. Az elrablott kincseket nem szabadíthatá meg.

Egyedül az irigység démona volt még, akit kielégíteni hatalmában állt.

A kincseket ne kapja meg az ellenség soha!

Éjjel, mikor az északi oldalon a hóolvadás megszűnt, nagy fáradsággal felment a Lengyel-nyeregre, hol az ágyúcsöveket hátrahagyta. Ott őrzé azokat két század a vladikavkazi lövészezredből. Átvonult fölöttük a vihar, a szélvész szárnya ott érte őket; ők helyüket el nem hagyták. Lefeküdtek az ágyúk mellé, azokba kapaszkodtak, hogy a forgószél le ne sodorja őket a hegygerincről.

Most Szasza asszony azt parancsolta nekik, hogy a nemes ércágyúkat hengerítsék alá a sziklapárkányról az ezer lábnyi mélységbe. Annak a fenekén van a jégtengerszem.

És akkor ez asszony odaállt a szédületes örvény párkányára, és lenézett a mélységbe. És aztán számlálta a lehulló aranyágyúkat.

„Most esik le kétmillió! Most megint kétmillió.”

A magasról alászálló lövegek eleintén nyom nélkül tűntek el a mélységben. A tó felszíne fehér, vastag hóréteg lepte azt be a múlt napok alatt, a belehulló löveg csak lyukat ütött a jéglapon, mikor ráhullott. Hanem azután mikor már száznál több érctömeg tört rajta keresztül, egyszerre nagyot roppant oda alant az egész jégburok, a rázuhanó ágyúk magukkal ránták azt a víz alá, s mikor újra felmerültek a jéglapok, már nem volt a tó felszíne fehér, hanem sötétzöld.

A jégtengerszem elnyelte a kirabolt országnak háromszázmilliónyi kincsét!

Holnap ismét össze lesznek fagyva a széttört jégdarabok, s aztán vagy örökre titokban tartják a kincset, mi alájuk van rejtve, vagy jön idő még, és ez ki van számítva, amikor visszatér az, aki azt ide rejté, s felveszi, amit jó helyre eltett ide.

Akkor Sasza asszony összehordatá az idáig szolgált szántalpakat, egy halomra rakatta azokat az ágyúk burkolataival és meggyújtatá mind. Ez óriási máglya fénye mellett mondott köszönetet a munkát végrehajtó vitézeknek, akik közül egynek sem jutott eszébe, hogy fejszével levágjon egy darabkát abból az eltemetett ércből a maga számára.

Sasza asszony mind a kétszáz férfinak sorba nyújtá kezét, azok megcsókolták azt sorban, és meg voltak jutalmazva.

De Sasza asszony még több jutalomról is gondoskodott a derék fiúk számára.

Maga vezette őket le a javorinai táborba.

Jerivanszki tábornok azt kérdezé az elnöknőtől, mikor a vladikavkaziakkal megérkezett, hogy hová tette az „ágyúkat”. Sasza asszony azt felelé:

– Majd megmondom, ha előbb megtudom, hogy mit csinál az ellenség.

– Fogva tart bennünket.

– Merre van legegyenesebb kijárásunk?

– Jurgow felé. Ott van az ellenségnek tizenkét ágyútelepe lépcsőzetesen egymás fölé felállítva. Ha azt elfoglaljuk, mienk az út.

– Tehát foglaljuk el.

– Nincs ágyúnk.

– Van szuronyunk. Az orosz katona nem fél a halál szemébe nézni. Itt van ez a kétszáz vladikavkazi bajnok; állítsd őket az ostromló csapat élére. Ezek égnek a vágytól bosszújukat kitölthetni az ellenségen, s ha én szólok hozzájuk, meghalnak értem.

S ezzel Alekszandra elnöknő maga vette kezébe a markotányos kulacsot s kimenve a vitézek közé, sorba tölté számukra az erős rostopsint, s mikor a zászlótartónak kezébe adta a harctépte lobogót, megölelte és megcsókolta azt a hadsereg szemeláttára.

„Hurrá!” hangzott a harcfiak ajkairól.

– Mármost induljatok a jurgowi ágyútelepeket elfoglalni! – monda Sasza asszony Jerivanszkinak.

A tábornok kiválogatta a legvitézebb hadcsapatokat, amik a Kaukaz örök harcaiban legjobban be voltak tanulva a hegyi hadviselésbe. Portyázói megmászták a Jurgowhoz vezető sziklaösvényeket, míg egy tömör hadoszlop a mély úton előrenyomulva azt a hírhedett kibújást (debouchée) ismételte, mellyel a francia háborúban Suvarov vívta ki ellenfelei bámulatát, mikor az alpesi útszorosokon a megszálló ellenséggel szemközt tolta hadoszlopait.

Az oroszok csodáit mívelték e napon a vitézségnek és önfeláldozásnak. Az ágyúkereszttűzben, a kartácszáporban lövés nélkül, szuronnyal foglalták el ellenfeleiknek négy első ágyútelepét, s azzal megfordítva az ágyúkat, szétromboltak velük másik négy tüzértelepet; egy óráig urává lettek a jurgowi erődített gyárépületeknek; hanem aztán estefelé megérkezett Dárday maga a hadsereg zömével Poroninból, s oldalba fogva az oroszokat, kényszeríté őket az elfoglalt Jurgowot elhagyni.

Késő este érkezett vissza Jerivanszki a javorinai főhadiszállásra a hírrel, hogy a keresztültörés kísérlete meghiúsult.

– Hogy harcoltak csapataink? – kérdezé Sasza asszony.

– Oroszlán módra.

– Hát a vladikavkaziak?

– Azok ottvesztek mind.

– Hogyan? Egy sem maradt élve?

– Ők foglalták el ez ellenség első ágyútelepét. Tizedik kézben láttam a zászlót. Az utolsó zászlótartót már szuronydöfés ölte meg. És az volt az utolsó vladikavkazi harcos.

– Akkor tehát senki sem tudja többé rajtam kívül, hogy hová lettek az ágyúink – monda Sasza asszony démoni szemvillanással.

– És már most mit fogunk tenni? – kérdezé a tábornok.

– Várunk.

– Mire?

– A megszabadulásra.

– Meddig várunk?

– Három napig.

– Élelmiszerünk csak egy napra való van még.

– Azt ossza minden ember két részre, s lesz két napra való, egy napig kibírja mindenki evés nélkül: s ez három nap.

– S mit segít rajtunk ez a három nap? A hóolvadás miatt nyáron minden út járhatatlan lesz egy hétig; főseregünk Kézsmárkról utánunk nem küldhet se égen, se földön, se élelmet, se lőszert, se felmentő sereget. Az egész Tátrán keresztül a legközelebbi három nap alatt nincs más lehetséges emberi átjárás, mint a Jégvölgyorom és a Középhát-torony közötti meredek fal mentében átvezető „lavka”, egy embernyomnyi párkány a szirtlapon. Az jó arra, hogy átjöhessen rajta „egy” ember.

– Tehát várni fogunk arra az „egy emberre”, aki bennünket felszabadít.