A fénylő gép közeledtét messziről észrevették már a magyar táborban, s mikor Dávid leszállt a hajóval a földre, egész sokaság vette körül.
Minden ezred megbízott egy ezredest, egy őrnagyot, egy századost, egy hadnagyot, egy zászlótartót, egy őrmestert, egy tizedest, egy közvitézt, kiket Bukovinába küldött. A hadsereg képviselőtestülete volt ott!
Ébren volt mindenki, Dávid visszatértére álmatlanul vártak. Száz kérdést intéztek hozzá, mikor a hajóból kilépett, és minden kérdés egy volt: „igaz-e az?” Még a távoli elhaló zaj is ezt látszott szerte visszhangzani.
Élet- vagy halálítéletét várta mindenki a feleletben.
– Bajtársaim! Felebarátaim! – szólt Dávid, megállva a sokaság között. – Legyetek csendesen, és hallgassátok meg, amiket mondok. Nagy és nehéz szavaim lesznek hozzátok, amiket nem lehet hallgatni hallgatva. Midőn ti fogtok szólni, akkor én hallgatok, s megvárom, míg megengeditek, hogy tovább beszéljek.
A másfél ezernyi harcos körülfogta az aerodromont s Dávid fellépett a gép fedélzetére; onnan szólt, mint egy emelvényről. Amennyire a gép szárnyai értek, mindenki tiszteletteljes távolban tartá magát tőle. Pedig hisz a gép nem bánthat most senkit.
Dávidnak erős, de rideg, kemény hangja volt és válogatatlan, egyszerű kifejezései.
– Azt kérdeztétek tőlem: „igaz-e az?” – Igaz! A béke meg van kötve és úgy van kötve, ahogy olvastuk azt. Mindaz, ami szégyenünk, fájdalmunk, veszteségünk benne, igaz, teljesen igaz. És honfitársaink, apáitok és testvéreitek, a haza bölcsei mind azt mondják rá: „amen, jól van így”. És nekik is igazuk van: ők nem tudtak a küleseményekről semmit; diadalmainkkal ellenkező hamis hírek rémíték el őket; sírunkat látták maguk előtt, nem megdicsőülésünket. A halálból hittek bennünket megváltani. Mindenki el volt ámítva, mindenki azt hitte, hogy a szégyen árán hazáját s annak kétszázezer hű fiát tartja meg az életnek. Ezért kötöttek ilyen áron békét.
Egy szótlan hang, az elszörnyedés sóhaja zúgott fel a hallgató tömeg ajkáról, mint az éjjeli szélzöngés.
– Ki itt a vétkes? – folytatá nyugodt, reszketés nélküli hangon Dávid. – Senki sem. Honfitársaink nem. Ők hittek. Az ellenség sem. Ő védte magát. Egyedül én vagyok a vétkes, ki rosszul számíték, tévesen intézkedtem, kinek hibája miatt a királyhoz küldött értesítés nem jutott el a célhoz. Az egész balvégzet súlya az én fejemet terheli, és senki sincs, senki a földön, kinek e súlyos vádban velem osztozni egy milliomodrésznyi joga lenne. Íme itt állok előttetek. Fedetlen főm, kitárt keblem. Ítéljetek meg. S ha ítéletetek elmarasztaló, irányozzátok felém minden oldalról fegyvereiteket, és hajtsátok azt végre.
Nesztelen csend követte szavait. Senki sem mozdult.
– Én ismét és újra kérlek és szólítalak, bajtársaim, hogy ha bosszút követel a fájdalom, melyet éreznetek kell, itt áll az első és legfőbb tárgya a bosszúnak; kezdjétek rajtam el. Ítéljetek el! Öljetek meg!
E szóra, mintha összebeszélés volna, egy általános éljenkiáltás zendült fel a vitézek tömegéből.
Dávid meghatott hangon folytatá:
– Tehát azt ítéltétek, hogy „éljek!” Mármost én elmondom tinektek, hogy miért fogok hát élni. Mit teszünk most?
– Halljuk!
– Két út áll előttünk. Az egyik a Kárpátokon át hazánkba vezet. Azt mondani, mi nem ismerjük el a békekötést; mi győztes zászlóinkat a vert ellenség tetemein keresztül hazavisszük; otthon a hatalom jogánál fogva megváltoztatjuk a szerződéseket, s csinálunk új rendet az országban, ahogy csinálnak azt más nemzetek, nem törődve szomszédaik, nem Európa véleményével. A nihilista ellenfél a népjogon kívül áll, annak nincs szövetségese, s ami elintéznivalónk van a dinasztiánkkal és az osztrák féllel, az nekünk belügyünk: senkinek semmi joga beleavatkozni, s aki tehetné, Németország, most másfelé van elfoglalva. Az osztrák féllel pedig, ha ellenség akar lenni, majd elkészülünk magunk…
Már erre a szóra kitört a zaj. A hadfiak közül legtöbbnek ez volt a legkeserűbb lázálma. Ez tetszett nekik!
– Lehet, hogy Ausztriát legyőzzük – folytatá Dávid. – Ámbátor az igen szívós nép, kitartó, gazdag és jó katona; ámbár valamennyi várunk mind az ő kezében van. Az is kétségtelen, hogy ha Budapestet bírni akarjuk, azt az osztrák hatalom csak mint füstölgő romhalmazt hagyja ott nekünk, s amit egy század e város falai közt összehalmozott gazdagságban, fényben, műkincsekben, emlékekben, azt egy átkozott éjszaka mind megsemmisítheti. De ez nem fődolog. Mindezt visszaszerezheti egy boldogabb ivadék újra…
Az elébbi helyeslő zaj ismét felhangzott; de már csendesebben.
– Még akkor azonban nem lesz vége a harcnak. Azon országnak, melyet az ős korona nem tart többé össze, minden darabja megmozdul, s azt vérrel kell egymáshoz ragasztani újra. Árpád népének újra meg kell harcolni Mén-Marót, Zalán és Szvatopluk népeivel, a pánszláv és dákoromán belháborút végig kell küzdenünk, és eltipornunk mindent, aki erőnket jogul nem fogadja…
A tetszészaj nagyon csöndes volt már.
– S még itt sincs vége a harcnak. A szabad köztársasággá lett Magyarország nem ismerhet főpapok vallását, nem ismerhet főurakat, nemes embereket: végig kell folytatnia a megkezdett harcot saját hitfelekezeteinek hagyományos uralma ellen, összetörni mindent, aki magát nemesebbnek vallja másnál, és dúlni saját beleiben, és irtani az ellenkező véleményt a legördült fővel együtt ezerével, míg állunkig nem ér a saját fajunknak kiontott vére. – Akartok-e hazamenni, bajtársaim?
Most már egyetlenegy helyeslő szó sem hangzott.
– És ha keresztülúszunk a vértengeren – folytatá a mély csendben Dávid halkkal –, ott vár reánk a szikla, melyet a vér egész óceánja sem nyelhet el soha. A nyomor, az ínség kopár sziklája ez. Az országunkat terhelő államadósságok elpusztulhatlan tömege, mely osztályrészünk marad a kivívott hazával együtt. Mi lesz belőlünk? Egy ország, melynek földei parlaggá taposva, városai romokká dúlva, folyói vértől áradva, lakosai koldusokká téve; hol a honszeretet kiirtva, helyébe testvérgyilkos örök gyűlölet beoltva; ez lesz a mi hazánk. – Menjünk e haza, bajtársaim?
„Nem… nem… nem!…” hangzott a mély tömegből: mintha csendes zokogás hangja súgná tovább.
Az égen hajnalodni kezdett; fák, sziklák világosodtak már; csak a férfiak arcai voltak sötétek.
Dávid a hajnalodó ég felé fordult.
– S most nézzünk a másik útra, bajtársaim. Ha mi elfogadjuk a békét úgy, ahogy van, minden következményeivel, kapunk egy szigetet a Duna és a tenger között, melynek ősföldét még nem túrta eke. E sziget területe negyvenkét négyszögmérföld. Mi alkotunk e szigeten egy új hazát. Ahogy alkották Velencét az Attila elől menekülő aquilejánok; mi teremtünk a Duna-deltán egy második Velencét. Hatalmasabb, fényesebb, szabadabb köztársaságot az előbbinél. Mindenünk megvan hozzá: a puszta tér, melyet újjáteremtünk, és karjainkban, kebleinkben a teremtő erő. Kétszázezeren vagyunk most. Mihelyt hajlékot tudunk verni, utánunk jőnek azok; kik bennünket szerettek, hitveseink, kedveseink, s tíz év múlva palotasorok állnak a Duna-deltán s egymillió lakosa lesz városunknak! Alkotunk államot, melynek alkotmánya a szabadság, társadalmi alapja a munka. Egy államot részvényekre. Melynek minden polgára az állam részvényese, s nemcsak hogy adót nem fizet, hanem az állam tiszta hasznából osztalékot húz. Egy államot, mely új közlekedési eszközei segélyével központot fog alkotni Európa és Ázsia kereskedelmei között, s hálózatát kiterjeszti majd az öt világrészre és annak minden szigetére. Államot, mely ahány munkás kéz és tanultfő meg akar benne települni, mindannyinak méltányosan díjazott foglalkozást képes adni. Államot, melynek kincsei akként szaporodnak, ahogy lakosainak száma növekszik. Államot, melyben nem lehet senki szegény, nyomorult, elnyomatott; lehet mindenki boldog, gazdag és szabad. Államot, melyet nem háborgat vallásvillongás, nem marcangol nemzetiségi tusa, nem oszt meg rangosztályzat, pártfelekezetesség. Államot, melyet nem kötöztek még agyon törvények millió paragrafusaival, de melyben törvény lesz a megszokott becsületérzés, a kölcsönös hitel, a közügy iránti ösztönszerű szeretet, s törvényszéke az esküdtszék, bírája a békebíró. Államot, melyet nem kell bástyákkal védeni, melynek nem lesznek zsoldos hadseregei, hivatalos henyéi. Államot, mely nem kifelé, de fölfelé igyekszik nőni, s túlemeli a fejét a szomszéd lapos óriásokon. Államot, mely Európa minden szabadelvű, becsületes, boldogtalan üldözöttjének menedéke leend, s oly erős menedéke, amelyet sem ember, sem pokol meg nem támadhat soha!… S egykor talán ez a kicsiny állam még segítségére jöhet annak a nagy hazának, mely bennünket kirajzott, nagy veszedelmének súlyos napjaiban, s szabadítást hozhat az ős Magyarhonnak, midőn veszni indul minden. Ez a második út, bajtársaim… Jöttök-e velem erre az útra?…
E percben kivillant a hegyek mögül a napsugár, s odaszórta aranyát a szónokra és a gyülekezetre.
Egy értelem nélküli ordítás, vegyülve zokogó kacajjal, keserű örömkitöréssel, zendült fel Dávid végszavaira. Nem tudni azt, hogy mit kiáltottak, csak azt látni, hogy odarohantak Dávidhoz minden oldalról, lekapták az emelvényről, vállaikra emelték, körülhordozták, és aki érte, ahol érte, csókolta kezét, ruháját; és nevetett, és csorogtak a könnyei az arcán.
– Fiúk! – kiálta most egy stentori hang, mely uralkodott a népzajon.
Dárday maga kapott fel a gép tetejére.
– Bajtársak! Egy szót! Mi legyen új hazánk neve? Dávid, adj nevet a mi városunknak!
A társai vállára emelt férfi a csend pillanata alatt így szólt:
– Legyen a mi városunk neve: „Otthon”. Jó név nekünk, s az idegen könnyen kimondja, csaknem az angollal azonos: „At home”.
– Éljen! – zendült rá minden ajkról.
– Fiúk! – mennydörgött újra a honvédvezér oroszláni hangja. – Fel tehát a mi Otthonunkba! Nem lát bennünket többet Kutyabagos!
Az égretörő hahota koronázta meg a népkedély nyilatkozványát. Ez volt a legnagyobb hatású szó. Amit Dávid beszélt, azt nem mind értették; de azt, hogy „nem lát bennünket többet Kutyabagos!” megértette mindenki, s ez megmaradt jelszónak.
A küldöttek siettek ezredeikhez vissza, s a Tátra bércei egyre odább-odább mormogták ezt az öröm üdvölte szót: „Otthon!”
Mikor a néplelkesedés nyilatkozványaitól szabadulni lehetett, Dárday, Severus és Dávid félrevonultak a fővezér szállására, az egyszerű parasztházba.
– No bajtárs – monda a fővezér –, lelkesedés már van az új állameszmédhez, amennyi elég; hanem mármost beszéljünk a dolog prózai oldaláról. Majd én elmondom neked, hogy mi az a Duna-delta. Mikor húsz év előtt az európai Duna-bizottság a kongresszus határozata folytán Törökország kezéből Oroszországéba adta át e torkolattért, én is jelen voltam a hely színén, mint követségi attasé, s bejártam a bizottsággal az egész 47 mfdnyi területet, a rekompenzáció megállapíthatása végett. Törökország ötmilliót kért, de biz annak csak egymilliót ítéltek meg a Duna-deltáért. Azt sem éri meg. Teelőtted valószínűleg a Nílus deltájának csalképe lebegett, a gabnatermő éden. A Duna deltája nem az. Ez egy lakatlan, mert lakhatatlan, elátkozott ország. Mikor a „Kilia” Duna-ágon haladunk végig, jobbról egy véghetetlen sötétzöld tengert látunk magunk előtt, egy nádtengert. Ennek a „föld”-nek a neve a „Léti”-sziget; hanem ez a föld még napvilágot nem látott soha. Ennek a délnyugati oldalát ismét elválasztja egy keresztbe szelő folyamág, s képezi a „Csatál” szigetet, itt a nádas posvánnyá kvalifikálja magát, s mérföldekre hátahoporjás zsombikok, rőt bürük fedik el az ingoványt. Ha kis propellerünkkel e keresztágon végighaladunk, magunk előtt látjuk két oldalt a mocsárvilág mindenféle változatait, bűzhödt tócsákat, zöld békalencsével behártyázva, tenger szélességű tavakat, mikben ezrei a víziszárnyasoknak lubickolnak, s néhol száz meg száz elvadult bivaly fürdik, csak a feltartott feje látszik ki a vízből. Ahol fűzfás a berek, hemzseg benne a farkas meg a róka. Egy-egy kopár homokszigeten körülállnak a pelikánok, és con amore űzik a nemes halászsportot. A füves lapályok tocsogói tele vannak piócával; a levegőben, mint a füstfelleg, száll a szunyog. Most kijutunk valami szabadba. Azt hihetjük, hogy ez a tenger, mert nem látunk partot. Nem. Ez csak a Duna Szulina-ága. Ennek a partján találjuk az egyetlen városát a Duna-deltának. Szép város. Nehány száz disznóól, piszkos zsebráknéptől lakva, valamennyi fakunyhó magas cölöpökre emelve, hogy a mocsár fel ne vegye. Ez volt a Duna egyedül hajókázható ága. Csak volt. Mert amióta az európai Duna-bizottság Oroszország felügyeletére bízta a Duna torkolatait: az új szuverén annyira el hagyta ezeket zátonyosodni, hogy most már nagyobb hajóknak hozzájárulhatlanok. Azelőtt is a tengerről jövő nagy hajókat csak eléjük küldött kisebb hajókkal lehetett a Szulina-torkolaton felvontatni, de most már az orosz felügyelet alatt a Duna-torkolat oda jutott, hogy csupa apró ágakra szakad, amiket „zsilók”-nak neveznek, a Kilia-ágnak egyedül harminc ilyen zsilója van, megannyi szigetkével, mik közt alig hat lábnyi magas a víz, s a Duna kiömlése előtt a tengerben mindenütt keresztülállnak a hosszú zátonyok, melyek fölött csak három-négy lábnyi a víz. A harmadik fő Duna-ág, a Szent György-Duna, mely délkeletnek ömlik alá, éppen egy elkészült szigetet talál a kiömlése előtt, melyet már be is nőttek a fák. A sziget török neve Chedrile s az hosszú zátonyban folytatódik a víz alatt. A Szulina-ág és a Szent György-Duna által képezett szigetet hívják Moisénak. A negyedik ág azután, aminek a neve Porticskája, egészen délnek halad, s nem is szakad a tengerbe, hanem maga emberségéből alkot egy nagy tavat, a Razint. Ezek a mi paradicsomunk határai. Belül semmi ember mívelte föld. Egyetlen felszántani való hold sehol. Csupán a Moise szigeten van egy emelkedettebb térség, nehány négyszögmérföldnyire: az őserdővel van benőve. Ez az egyetlen kis hely az, amelyet letelepülésre használhatnánk. A többi részét a deltának örökösen víz alatt tartja, s azonfölül évenkint háromszor-négyszer áradásaival végigsöpri a Duna, úgyhogy a tenger a Duna torkolata körül mérföldnyire sárga az iszaptól. A tél itt rideg, nedves, kellemetlen; ősszel a levegőnek fele szúnyog, a víznek fele béka, tavasszal a mocsárlég előhozza a harmadnapos hideglelést, a rohasztó lázakat, a petécset, melynek különösen a jövevények rögtön áldozatul esnek. Azért nem is választja lakásul a Létit és a Moisét se letelepülő nomád gazda, se vállalkozó üzér, se vadász nem megy oda élvet keresni; még haramiabanda sem fogadja el menedékül. Az orosz kormány kétszer kísérlette meg telepítvényeseket küldeni oda; mind elpusztultak, s a szulinai parthivatalban egy esztendeig működni egyenlő büntetésnek tartatik a Szibériába száműzetéssel. A vodravai váracsban pedig, mely hordott halomra építtetett kőből a Létin, mégis tetejéig zöld a penésztől, minden két hónapban változtatni kell a helyőrséget. Mármost mondd el, kedves pajtásom, hogy tartasz te el ebben a paradicsomban tíz esztendeig kétszázezer embert, s hogy számolsz be azoknak a bőrével tíz esztendő múlva?
Dávid készen volt válaszával.
– Sokat gondolkoztam én mindezeken, s amiket elmondtál, én is ismerem. Olyan helyre megyünk, ahol háromszor kell elfoglalnunk a földet: először a tulajdonosától, másodszor a víztől, utoljára az európai diplomáciától. Kezdjük az elsőn. A delta földének mint földnek tulajdonosa az orosz kormány. Neki egymillió rubelért engedte azt át Törökország. Mi Sasza asszonynak ígérünk érte ötmilliót, s azzal a föld tulajdonosaivá leszünk, fennhagyva a szuverenitás jogát.
– És ha Sasza asszony nem áll rá az alkura?
– Ráfog állni, s erre három oka van. Az egyik a financiális ok. Ötmillió rubel szép pénz, s erre most neki szüksége van. A másik az etikai ok. A legközönségesebb etika szerint az, aki egy embert, annyival inkább kétszázezeret valahová száműz, tartozik arról gondoskodni, hogy az ott azon a földön kenyerét megszerezhesse. Ezt még a deportált gonosztevők irányában is követik. Anglia Új-Hollandban, Franciaország cayenne-i és samboangeni telepein s Oroszország maga Szibériában. A hadifoglyul internáltak számára is fenntartja ezt a népjog. S ha Sasza asszony azt nem akarná figyelembe venni, ha az a nézete volna, hogy mi a Duna-deltába éhen meghalás végett küldettünk, jön a harmadik ok: a hatalom. Ha ő a mi szerződésünket ma nem írja alá, holnap nem élelmezzük a táborát, s megismertetjük vele, hogy mit tesz koplalni. Egymás torkán tartjuk a kezeinket kölcsönösen, azért nekünk igen szépen kell egymással bánnunk.
A másik két úr helyben hagyta e nézetet.
– Most következik a másik hatalmas úr: a víz… – szólt Dárday. – Ezzel hogy alkuszol meg?
– Ahogy szokás. Töltéssel, csatornával, szivattyúgéppel. Ahogy Holland megalkudott a maga vizeivel. A folyamágakat töltések közé szoríttatom, a mocsarakat csatornákkal levezetem, az ingoványt lecsapolom, a tőzeget leégetem, s ha aszfaltnak, parafinnak való anyagot találok közötte, annak jó hasznát veszem.
– Teringettét! Ezt könnyű volt kimondani. A Kilia-ág 11 mérföld hosszú, a Szulina-ág tizenhárom, s mert mind a két oldalán kell töltés, tehát 26; a Szent György-Duna 8; a tengerpart a három ág között 13. Tehát összesen ötvennyolc folyómérföldnyi töltést kell húznod. A töltés talpát 4, felszínét 3 ölnek véve, az hárommillió köb-ölnyi földmunkát igényel: betonozást, cölöpözést nem is emlegetve; ha ennek mind a kétszázezeren neki állunk, s télen-nyáron mindig talicskázunk is, tíz esztendő alatt nem leszünk vele készen.
– Pedig ennek készen kell lenni még az idén – szólt Dávid egész komolyan –, hogy még az idén hozzáfoghassunk a város alakításához, s a jövő évben a mezei gazdálkodáshoz. Számításaid egyébiránt nem pontosak, a tenger felől nem kell nekünk töltés, s ha a Szulina-ág szabályozva van, a Léti és Moise-sziget vizeit magával viszi; a Szent György-Duna-ág partja pedig oly magas, hogy oda nem kell töltés. És aztán én a mi kétszázezer emberünkből egy lelket sem küldök talicskát tolni, mert azoknak a számára és mind más dolgot találtam ki, amit végezniök szükség.
– Akkor boszorkányságot tudsz!
– Annál jobbat. A gép, a vegytan százszorozza az embererőt, s Romániában, Besszarábiában az idén éhínség van; a hesseni légy, a rozsda, a zeidium elpusztította a termést. Nálam már készen van az élő és holt anyag, ami tervemhez szükséges. Én még az idén mívelhető földdé, lakható országgá teszem mind a Létit, mind a Moisét. Hogyan? Azt majd megtudjátok akkor. Esztendő múlva tavaszbúzát, árpát, zabot, tengerit aratunk ottan, s merinónyájakat, aargaui csordákat legeltetünk a mezőkön. Most menjünk tovább.
– Igen. Tovább – szólt Dárday. – S mivel fogsz a legközelebbi aratásig élelmezni kétszázezer embert? Sőt, talán két annyit, ahogy kilátásba helyezted, hogy még a román s besszaráb ínségeseknek is kenyeret adsz?
– Már el vannak látva: az én gondom az – felelt Dávid. – Menjünk tovább.
– Tovább? Hova helyezed el őket?
– Kényelmes házakba – télire.
– S az építőanyag?
– Készen van az is. Majd meglátjátok, ha ott leszünk.
– S mi dolgot adsz ott kétszázezer embernek? Felét talán használhatod majd földmívelésre, ha lesz mívelhető föld. De mi lesz azokból, akik mindent tanultak, csak kézmunkát nem? Ha te ennyi ezer tanult, fegyvergyakorlott, de nem dologhoz szokott embert az erdőre viszesz, lesz belőlük – zsivány igenis, martalóc, aki rablóbandákat alakít, de nem velencei nobili, nem kereskedő patrícius.
– Elmondom, mi dolguk lesz velem. Tízezer repülő szállítógépet készíttetek, azoknak vezetéséhez szükségem lesz húszezer iskolázott, tanult fiúra. Azután van szükségem tízezer emberre, aki a kereskedelmi osztálynál alkalmazható, aki a könyvvezetést érti, akire a külföldi commanditeket lehet bízni. Ez nem lesz megszegése az internálásnak, mert állandó „domicie” valamennyire nézve az „Otthon” marad, s az utazás szabad, csak a Magyarországba visszatérés van tiltva. Azután lesz szükségem tízezer néptanítóra. Hogy mit kezdek velük? Azt is megmondom később. Aki iparüzlethez, kézművességhez ért, annak tízezerével adok dolgot idehaza. És akinek semmi egyéb tehetsége nincs, mint izmos karjai, erős válla, annak nagy üzletünk, építkezéseink, földművelésünk körül adok megfelelő dolgot. Ember, aki nem tud megélni, nem lesz a mi Otthonunkban. – Óriási raktárainkhoz, amikben öt világrész árui lesznek felhalmozva, egész légiója lesz szükséges a megbízható felügyelőknek. Kétszázezer ember a mi üzletünk kiállításához nem sok; sőt aránytalan kevés! És inkább azon aggódom, hogy ha a forgalom abban az óriási mérvben fog növekedni, amint kiszámítottam, az egyre szaporodó gépekhez hogyan szerzek elég embert, hacsak az építkezéseket mind fogadott idegenekre nem bízom? Amit szeretnék kikerülni. Hanem én várok Magyarországról bőségesen utánunk költözőket.
Dárday nevetett kínjában.
– Ő még utánunk költözőket vár Magyarországról!
Mr. Severus még eddig nem szólt bele az értekezésbe; ő csak tárcája elefántcsont lapjára jegyezgetett: számított.
Mikor aztán Dávid készen volt a tervei előadásával, akkor előállt a pénz embere a maga számaival.
– No, hát mármost lássuk, hogy az a terv, amit ön most szíves volt velünk megismertetni, mennyi pénzbe kerül!
– Számítsunk.
– Legelőször is a föld tulajdonjogának megvásárlása, a vízépítészeti művek, kétszázezer saját emberünk s tán megannyi napszámos egy évi élelmezése: kerek számmal hatvanmillió rubel.
– Az ilyen bagatellákat fel se jegyezzük – szólt Dávid. – Még most a mienk Czenstochowa, s az is marad tizennégy napig, s ez nekem elég idő arra, hogy ellenfelünk vízemelő és sáncverő gépeit a léggömbök és aerodromonok segélyével elszállítsam saját havasi enclavénkba. Sőt még arra is marad időm, hogy az élelmikészleteket biztos helyre elvigyem, pedig azok egymillió katonára s félévi hadjáratra voltak számítva. Ami pedig a fizetéseket illeti, azokat az elfoglalt papírrubelekkel teljesíthetjük, mik orosz földön egészen törvényes pénznemet képeznek, sőt a nikkel és alumínium pénzeket is használhatjuk, becsületes értékükre devalválva. Ez tehát mind nem terheli még a saját számlánkat.
Mr. Severus lecsapta maga elé a tárcáját, elbámulva.
– De már látom, hogy lesz önből kereskedő! Kezd okulni. Tehát csináljunk itt stornót: írjuk a kárt a haszon rovatba. A föld egész berendezésével, töltésekkel, csatornákkal együtt nem kerül semmibe: a nyereség a veszteséget kiegyenlíti. Mármost térjünk az építkezésekre. Ez iránt szeretném az ön véleményét kiismerni. Ha fából építünk, akkor fát kell venni; ha kőből építünk, akkor követ kell hozatni; ha téglából építünk, ahhoz agyag kell meg tüzelőfa, s ahogy én ismerem a folyamártéreket, azokon rendesen sem épületfa, sem kő, sem agyag nem szokott kapható lenni. Miből akarja ön építeni a városát?
– Tíz év múlva márványból és cédrusból. – Most azonban legelőször is felütjük a tábori sátorainkat a Szent György-dunai erdős parton, és mire a hideg napok beállanak, a legszükségesebb lakhelyeket elkészítjük és a nélkülözhetetlen nagy áruraktárakat. A házainkat nem építjük sem fából, sem kőből, sem téglából, hanem Izenard-féle „földkövekből”, amikhez minden föld jó, amiket nem kell égetni, mégis szárazabbak, tartósabbak minden téglánál, azokat gép állítja elő. Raktáraink pedig természetesen vasból lesznek, s minthogy Czenstochowában van valami ezerötszáz vaságyú, abban sem szenvedünk szükséget.
– Tehát ön Sasza asszonynak az ágyúit is elviszi Czenstochowából.
– De még a várainak a vastetejét is. Nem hagyok én neki ott mást, mint a falakat.
– Ez az ember kezd nekem tetszeni – szólt a bankár a tábornokhoz fordulva. – Tehát lesz ideiglenes városunk, ideiglenes raktáraink. S még mindig nem nyúltunk a pénzünkhöz. De most jön egy nevezetes tétel. Ön tízezer szállító aerodromont akar készíttetni.
– Egyelőre. Amíg nem terjeszkedünk ki többre, mint kávé-, gyapot-, kőolaj- és aranypor-behozatalra Kína, Kelet-India, Japán, Kalifornia és Brazília befoglalásával, s kivitelre bort, lisztet, szeszt, vasgyártmányokat, kézműárukat szállítva oda-vissza. Ezt meggyőzi tízezer légjárónk.
– Ez kerül százmillió forintba.
– Jól van.
– Már most hogy gondolja ön tovább? Mi csak szállításból élünk-e meg, vagy olyan állam leszünk, mely maga kereskedik? Egy óriási kereskedőház. Részvényes állam, felül egy igazgatótanáccsal, mely spekulál, s a mérleget összeállítva a tiszta nyereségből osztalékot ád, tartaléktőkét tesz félre, szállítóeszközeit szaporítja? Mi?
– Igen, az utóbbi módot akarom.
– S mennyi forgalmi tőkét szánt ön az üzlet megkezdésére? Vagy barattozás módjára akarja kezdeni: árukicseréléssel?
– Nem. Készpénzzel fizetünk. Kell hozzá forgalmi tőke az első évben négyszázmillió.
– Ez tehát kerek ötszázmillió. Hol veszi ön ezt az ötszázmilliót?
– Állítunk fel egy állami bankot, mely ötszázmillió bankjegyet kibocsát.
– S hány milliónyi ércfedezetet tart ön szükségesnek arra, hogy e bank jegyei el legyenek fogadva az üzletvilágban, és mindenkor aranyra, ezüstre beválthatók levén, teljes hitellel bírjanak?
– Legalább kétszázötvenmilliót aranyban, ezüstben.
– Van pedig csak tízmillió rubelünk, melyet Czenstochowában zsákmányoltunk.
Dávid hideg nyugalommal mondá:
– Nekünk van legalább kétszázötvenmillió forintunk aranyban, ezüstben; lehet, hogy több is.
Mind a ketten ránéztek: tréfál ez?
– Hol van?
– Hallgassanak önök rám. Azt tudjuk, hogy a nihilisták kormánya a szentpétervári banktól csaknem az egész ércalapot elvette kényszerkölcsön fejében, ez szükséges volt neki egy európaivá leendő háborúra. Ebből azonban se Magyarországon, se Ausztriában semmit el nem költött; a mi jámborainkat fizette a hamis pénzzel. Az igazihoz nem nyúlt, azt tudjuk. Több helyen elfoglaltuk a hadipénztárait: nem kaptunk bennük egyebet, mint álpénzt. Én folytonosan őrszemmel kísértem az ellenfél főhadiszállását. Minden éjjel ott cirkáltam Bécs fölött. Egyszer Bécs egészen elsötétült éjszakára: a lámpákat mind kioltották. Mi történik itt most a sötétség palástja alatt? A másik éjjel megint teljes sötétségben maradt a nagy város: hanem az arzenál öntödéinek ablakaiból sugárzott elő az a beható fény, amit a kohókból ismerünk. Ott ércet olvasztanak. Minek? Ágyút öntenek tán? Miféle ágyút? Ezt meg kellett tudnom. Mert ha vaságyúkat öntenek, akkor Komárom és Budapest ostromához készülnek, ha pedig rézágyúkat, ez a nyílt csatatéren tervezett döntő ütközetet sejteti, s nekem aszerint kell a krakkói hadparananokot értesítenem. Hogyan tudjam meg ezt? Igen egyszerűen. A spektrumkészülék által. A Frauenhoffer-féle vonalak még azt is megmondják, hogy miféle ércek égnek a napban. Minden izzó érc fényének más vonala van a spektrumban, s az csalhatatlan. Én gépemmel egészen közel szálltam az arzenál olvasztóihoz, amiknek ablakain át az öntött érc fénye kisugárzott, s a fényt felfogtam a spektrumkészülékben. És mit mutatott a Frauenhoffer-vonal? Se nem vasat, se nem rezet, hanem ezüstöt! Én azt hittem, hogy készülékem hibás. Másnap mást alkalmaztam. Éjjel ismét leszálltam a kohó sugárlövellő ablakaihoz. Akkor a Frauenhoffer-vonal – aranyat mutatott. Most már nem csalódtam. Most már tudom, mi történik itt. Az oroszok visszavonulásra gondolnak. A tömérdek ércpénzt szekéren visszaszállítani egy vert seregnek igen nehéz, tehát megöntik azt ágyúknak, akkor negyedrész erővel elvihető, és útközben el nem lopható. Egy feltört pénztáron hamar meg lehet osztozni, de egy ágyúnak öntött milliót senki sem dughat zsebre. Hat napig figyeltem e munkára: a hetediken spektrumom vasat és rezet mutatott. Akkor légbe repült az arzenál öntödéje. Gépem ott lebegett éppen fölötte. A felém repülő csonkított tetemek utolérték hirtelen menekülésre nem készült hajómat, mely akkor csak tizedrész erővel dolgozott; s egyszer egy gazdátlan kéz ütötte meg öklével hajóm üvegfalát, majd meg egy test nélküli repülő fej üldözött hosszasan a légben, versenyt futva velem. Másnap kétszázötven új ágyú gördült ki az arzenál udvaráról. Ezeket a héten öntötték, ma viszik, tehát nem lehetnek kifúrva. Sejtelmem még jobban megerősült, midőn a vezérdandár elvonulását figyelemmel kísértem. Hogy őrizték, hogy tartották egy csoportban ezt a tüzérterepet: minden stratégia és taktika gyalázatára! Hogy kerültek ki vele minden ütközetet! Azután ezeket az ágyúkat, amik legfeljebb hatfontosainkhoz hasonlítanak, mily erőpazarlással vontatták fel a lejtőkön. Ily helyeken tíz ló is volt egy elé fogva. Ezeknek a legnehezebb ércből kell öntve lenni. Minden kétségemet eloszlatta végre az a mód, amellyel ők ez ágyúkat a Tátra hegyi utain hózivatar közepett akarták keresztülcsempészni: talpaikról, szekereikről leszedve, szánokon csúsztatva. Mi haszna az ágyúnak laffétája nélkül? Abban a hózivatarban le s felszállva gépemmel, megtaláltam az ellenséges vezérnőt. Ott volt tábornokaival a Lengyel-nyergen. És a hegy gerincén végigfeküdtek sorban az ágyúcsövek. Másnap már egy sem volt ott.
– Eszerint kiszalasztottad őket a kezedből, mert a fegyvernyugvás alatt mindenki megtartja a helyét; s a békeelismerés után kinek mi a kezében maradt, az az övé.
– Akkor ez a kincs az enyim! Az arany és ezüst ágyúk a Lengyel-nyereg alatti mély tóba vannak hányva, a jégtengerszembe. Hogyan tudom ezt? Most jövök e sziklaörvényből. A jéglap össze van zúzva, s tört darabokban összefagyva, semmi hó rajta, pedig körüle minden szikla magas hóval fedve. A menekülő ellenség, mikor látta, hogy körülfogtuk, ide hányta azt be, remélve, hogy visszatérhet érte, s odáig nem veheti el előle senki, mert a jégtengerszem csak nagy hozzákészüléssel megközelíthető; abba előbb léggömbbel kell leszállni, s minden egyes ágyút búvárharang segélyével felvontatni, s az hónapokig tartó munka.
– De hisz ez ránk nézve is kétségbeejtő. Mert minekünk csak két napig lehet még itt időznünk, s akkor le kell szállnunk a Lengyel-nyeregből: lovagoljon rajta, aki akar.
– Nekünk ez a két nap éppen elég. Hát megmondom, hogy a hóesés alatt mi szándokkal szálltam én le a jégtengerszemhez. Abba rejtettem el az utolsó orosz anastatert. Mikor a hózivatar megjött, azt akartam, hogy felrobbantom a pokolgépet, hadd tépje szét a fellegeket, hogy láthassam, mi történik a hegyek között. Hanem amint azon a sziklai úton megláttam sűrűn egymás mellett állani azt az ezernyi ezer embert, s aztán elgondoltam, hogy ha én most ezt az anastatert felrobbantom, ez a sok isten teremtménye mind menthetlenül le lesz sodorva, eltemetve, agyonforrázva: akkor visszatértem a fele útról.
– Ördög teremtette a te szamaritánus ötleteidet! – fakadt ki mérgesen Dárday. – De háború idején az ellenség életét kímélni! Ki hallott ilyet?
– De látod, pedig nem az ördög teremtette ezt a jámbor ötletemet, mert most nagyon jó, hogy az anastater alul van, a nemes ércágyúk pedig fölötte; ekként egy villanyszikrába kerül csak, hogy az anastater az egész gondjaira bízott kincset kilökje, s mi azt egy nap alatt légjáróinkkal szépen összeszedjük.
– Hohó! barátom! – kiáltanak egyszerre mind a ketten, s egyetértő ijedtséggel kapták el Dávid két kezét, mintha vissza akarnák tartani. – Mit akarsz? – förmedt rá Dárday. – Hisz akkor a bolond anastater nemcsak megolvasztja az egész kincset, hanem szét is dobálja az egész világba, s keresheted aztán kit Morvában, kit a holdban!
– Nem fogja se megolvasztani, se messzehajítani – biztatá őt Dávid, kiszabadítva ökleit a letartóztató kezekből. – Számítsátok be, hogy az anastater fölött tizenhárommillió köbláb víz fekszik. A robbanás tüze, amíg ezt a fölötte levő 1 fokú hidegvíz-tömeget forró gőzzé alakítja át, nem fog elég erővel bírni az érc megolvasztásához; az ellenálló víz és gőztömeg lankasztani fogja feszítőerejét, s így az oly súlyos értömegeket nem fogja messzebbre elhajítani, mint a közeli völgyekbe, ahol gépeinkkel rájuk találhatunk. Efelől legyetek egészen megnyugodva. Én most sietek a jégtengerszemhez. Két óra múlva a katasztrófa bekövetkezik. Csak egy dologról nem biztosíthatlak benneteket: arról, hogy nem küldök-e rátok egy telivér felhőszakadást?
– Biz az átkozott gondolat: egy egész tavat dobni fel az égbe – szólt Mr. Severus.
– Nem baj az; aki megázik, majd megszárad. Hanem annál egy nagyobb aggodalmam van, mely, ha valósulna, az egész tervem, arany, ezüst kincseivel, új Velencéjével, világkereskedelmével vízzé, párává lenne egyszerre.
– S mi ezen aggodalmad? – kérdé a tábornok.
– Ezen aggodalmam azon lehetőség, hogy vajon a nihilisták nem a bécsi bank kincseit orozták-e el valami furfanggal, s nem azokat akarták-e így kicsempészni, nem azokat szedem-e én itt össze? Mert abban az esetben ez nem hadizsákmány többé, hanem egy magántársulat jogos tulajdona, s ezt annak minden tétova nélkül át tartoznánk adni.
– No, ezt az aggodalmát hát csak fojtsa ön a tengerszembe – szólt Mr. Severus –, mert íme, itt van nálam a tegnapi bécsi hivatalos lap, mely diadalmasan jelenti, hogy a nihilisták elvonultával a bank épülete felnyittatván, a trezorok, a pénztárak sértetlenül találtattak, minden kincs a maga helyén van, ahogy állt; bizonyítják a garantírozó hatalmak követei, kik a vizsgánál jelen voltak. A bécsi bank kincsei mind megvannak, s az arany és ezüst ázsiója erre egy nap alatt húsz százalékot esett, s a bank részvényei parin felül szökkentek.
– Akkor indulok a mi juhainkat szárazra tenni!
Mikor Dávid eltávozott, azt mondá Severus Dárdaynak:
– Én nem tudom, álmodom-e. Ez az ember engem megbűvölt. Az első perctől fogva, hogy megláttam, rabja vagyok. Ragad magával égen-poklon keresztül; csak úgy szédülök bele. Még megteszi velem, amivel egyszer biztatott, hogy megtesz Afrika prezidensének, s civilizáltatja velem a fekete atyámfiait. Még ugyan nem tudom, hogyan fog hozzá, de már látom, hogy visz, s a második állomáson vagyunk. Az első volt a Gyilkos, a második a Duna-delta: – aztán jön a Szahara…
Az orosz táborba áthangzott a honvédsereg örömriadala, mely Dávid felemelkedő repülőgépét az égbe emelni segíté.
Dárday és Severus azt az időközt, mely Dávid visszatértéig maradt, hasznosan akarták érvényesíteni, s az orosz táborba átlovagoltak értekezletre.
Sasza asszony várt reájuk. Ő is látta az útjáról visszatérő vezéraerodromont, s sejté, hogy Dávid megérkezett a tudósítással Budapestről. A honvédsereg kitörő zaját lázadási jelnek magyarázta.
Az orosz sereg a javorinai völgyben fenyőgallyakból rögtönzött sátrakban vonta meg magát; az elnöknő sátora egy halom tetejére volt felütve, középoszlopát egy magas fenyősudár képezte, s annak a tetején lobogott a nihilisták veres zászlója, közepén az emblematikus kör és négyszög.
Sasza asszony e sátor alatt fogadta a magyar vezért és a bankárt. Székek voltak a mohos kövek, amikre leültette vendégeit.
A férfiruhák, miket Sasza asszony viselt, most még szakadozottabbak voltak, mint első találkozásukkor; minden öltözete sáros, gyűrődött; ingelője, mely nyakánál félig kicsüngött, csupa szenny. Az pedig rettenetes lény: egy asszony, aki tudja, hogy az inggallérja szennyes!
– Nos, megtudtatok mindent? – kérdezé a nála megjelenőktől. Már nem is urazta őket.
– Igen, minden úgy van. A béke meg van kötve – felelt Dárday. – S a békepontokat megismertük.
– Nos? És most mi lesz? Fellázadnak a honvédek? Széttépik a békeokmányt? Megrohannak bennünket? Mennek Budapest ellen, felgyújtani a királyi palotát? Apróvá tenni a nagyot? Felkoncolni a kormányt, országgyűlést, klérust, mágnásokat? Ezt ordítják odaát? Mi?
– Nem. Elfogadják a békekötést, s engedelmeskednek a király és az ország határozatának.
Sasza asszony felugrott dühében a mohos kőpadról.
– Engedelmeskednek? Meghajtják a fejüket kétszázezeren, egy embernek a mutatóujja előtt? Kieresztik foguk közül az ellenség húsát, amire három emberöltő ivadék éhezett? S kezükben a diadalmas fegyverekkel, odatartják hátukat a korbácsnak? – Jó! Akkor én elküldöm őket a Duna-deltára!
A nő visszaült a kőpadra, jobb lábát bal térdén keresztülveté, arra a könyökét s öklére az állát támasztotta. A kérlelhetlenség jelképe.
– Elfogadjuk a nekünk kijelölt tért – szólt nyugodtan Dárday –, s készek vagyunk ott megtelepülni. Evégett jöttünk éppen ide, hogy önnek ajánlatainkat előadjuk. Mi az orosz kormánytól meg akarjuk venni azt a földet, amelyre száműzetünk. Ajánlunk érte ötmillió rubelt, s a szuverén jog elismeréseül százezer rubel évi harácsot.
– S minek volna az? – kérdé Sasza asszony.
– Azért, hogy a sajátunkká lett földet mívelhetővé tegyük, szabályozhassuk, lakásra alkalmassá idomítsuk.
– Igen? – kérdezé Sasza asszony démoni gúnnyal. – Akkor nem adom.
– De hisz ott különben semmi nem terem, s ennyi embernek enni csak kell valamit.
– Hát egyetek békát, az van ott elég. Egyetek füvet! Az jó az ilyen engedelmes népnek. Bánom is én, akármit esztek. Ha a Moisén nincs mit enni: van a környékén. Megtaláljátok ti azt. Nem hal meg éhen, akinek puskája van. Csináltok rablóbandákat, s kifosztjátok Romániát, Szerbiát, Bulgáriát, míg apródonkint agyon nem vernek benneteket. Mi közöm nekem ahhoz, hogy ti miből fogtok élni?
– Ne felejtse el ön, asszonyom, hogy a represszáliák nagyon kezünk ügyében esnek. Mi önt itt táborával együtt körülfogva tartjuk, s a kíméletlenségre akár foglalót adhatunk.
– Ezzel ne fenyegessenek önök többé bennünket – tört ki haraggal a hölgy –, mi nem vagyunk önökre szorulva többé. Volt rá gondunk, hogy két nap alatt helyreállíttassuk az elromlott utakat a hegyekben, s holnap hozhatnak utánunk eleséget a saját táborunkból. Önök nem éheztetnek ki bennünket.
– De asszonyom! Az nem volt önnek szabad, utakat csináltatni, tehát hadcsapatait előbbretolni a fegyvernyugvás alatt.
– Szabad? Hát kérdeztem én valaha valakitől, hogy mi szabad? Utaim készek a Tátrán keresztül: mehetek, merre akarok. Ti pedig elfogadtátok a békekötést; tehát mentek, ahová küldelek.
– Tábornok! – szólalt meg ekkor Mr. Severus. – Ön készen van, ne töltse tovább az időt hasztalan alkudozással. Gondolja meg, hogy zivatar függ a fejünk felett, mely elől még vissza kell menekülnünk Bukovinába. Most nekem van még nehány szavam myladyhez. Én nem vagyok az osztrák-magyar uralkodó alattvalója: nevem Mr. Severus, a Tatrangi et Comp. cég üzlettársa. A mi cégünknek volt szerencséje mylady Czenstochowáját kibérelhetni. Nevezzük bérletnek. Licitáción jutottunk hozzá. A békekötésben Czenstochowáról egy szó sincs. Ha volna is, mi közünk hozzá? Mi tehát ebből a bérletből ki nem megyünk addig, amíg mylady az örök eladási okmányt a Léti és Moise szigetekre nézve alá nem írta. Gondolkozhatik rajta, mylady, ameddig tetszik. És most good bye! Mi siessünk vissza, míg a felhőszakadás útban nem ér.
Severus magával vonta Dárdayt, nehogy az még többet beszéljen. S aztán ügettek Bukovina felé nagy sietve.
Sasza asszonynak a tábornokai előterjesztéseket tettek az ajánlat megfontolására. Czenstochowára nagy szükség van. A csere érdemes lesz.
Sasza pedig nő volt – s ha az egyszer megköti magát, nem mozdítható ki helyéből.
– Nem! Nem! Nem! És ha az ég a fejemre szakad is!
Pedig szaván lett fogva.
Erős északi szél fútt. Sasza asszony a körös-körül derült égre nézett.
– Bolondok! – mondá. – Zivatartól, felhőszakadástól féltek. Hát támadhat északi szél mellett villanyos fergeteg! Nem ellenkezik-e ez minden meteorológiai ismerettel?
Egyszerre egy hatalmas földrengés rázta meg alatta a sziklát, mintha volkánkitörés előjele volna, s a másik pillanatban egy roppant gomolygó felleg emelkedett ki a Tátra bércszakadékai közül. Nem volt az hasonló más fellegekhez: gomolyai nem fénylettek a napban, és felső dudorodásai sötétkékek voltak; hanem amint sebesen emelkedett a felleg, folyvást nagyobb tért foglalva, a belsejét valami kisugárzó tűzvilág vörösíté át, mely sötét rétegeit néhol meghasítá. A felleg egyre nőtt, magasabbra szállt, elborította a kék eget; jött északnak szél ellenében, s azután elkezdett alászállani.
Mikor a völgy fölé érkezett, hol Sasza asszony tábora volt, télesti sötétség lett itt alant, s amint a felhő legelső cseppjei kezdtek aláhullani, az emberek megrettenve kiáltának föl: „vér”.
„Véreső esik!”
Hiszen mi, civilizált könyvmolyok, tudjuk már, hogy az nem vér, ami az égből aláhull, hanem az anastater fellobbanása alkalmával a tóvíz savaiból, a durranyag gázaiból, a kátrány, tőzeg keverékéből a roppant tűz által egy perc alatt végrehajtott vegytani alakítás szülte anilinfestvény: azzal van megterhelve a felhő; hanem a tudatlan köznépre nézve mégis megdöbbentő az, mikor kezére egy meleg csepp esik az égből, s azt látja, hogy az piros!
Csak csepp, de aztán tenger! Egy vértenger, mely rohammal szakad alá az égből. S a fergetegnek villámai is vannak; de azoknak a fénye sem kék-zöld most, hanem tűzvörös.
Nehány perc alatt meg van törve az emberi dac minden munkája. Az utakon hegyi folyamok zuhatagai vágtatnak alá, s a zárt völgyekben új tavak képződnek, a leömlő zápor összetöri az erdőt; s a tört erdőkön keresztül sziklatömegeket hengerít alá.
A meglepett orosz tábor menekül ez új ellenség elől, ki ellen hasztalan minden küzdelem. Sasza asszonyt erőszakkal ülteték fel lovára, s aztán Mazrur, megfogva a ló kantárszárát, futott vele a völgybe alá. Sötét volt; nem látták, merre futnak. Az útban utolérte őket a hegyi ár; Mazrurt elüté lábáról; az elmaradt; a lovat ragadta tovább; Sasza asszony megült a nyeregben, míg lova úszott. Egyszer egy gyaloghídban fennakadt a ló; a hídra a lovagnő felkapaszkodott; a lovat továbbsodorta az ár; ő a szakadó vérszínű záporban vaktában hatolt előre egy gyalogösvényen. Az egy rozzant kallóhoz vezette, melynek nyitott elejű szárnyéka volt. Sasza asszony belépett ebbe a szárnyékba, s ott talált maga előtt két férfit. Azok voltak Dárday és Severus. A zivatar azokat az útban kapta, mielőtt Bukovinába visszatérhettek volna.
Most tehát ismét együtt voltak.