Az Otthon, mint tudjuk, részvényekre alakult állam. Kétszázezer ember összeállt (félig önkényt, félig kénytelenül) egy részvénytársulat és kereskedelmi telep alakítására. Ezek voltak egy egész ország ifjú értelmisége, iparosai, kereskedői, földészei, ép, egészséges fegyverviselői. Törzsvagyonuk volt háromszázmillió aranyban és ezüstben, melyre a társulat bankja hatszázmillió bankjegyet bocsáthatott ki, eszerint minden egyes férfi részvénye lett háromezer forint. Egynél több részvénye senkinek sem lehet, s az el nem idegeníthető, el nem adható, le nem foglalható. A részvényt csupán két eset alterálja. Az egyik az olyan bűntény, mely száműzetéssel toroltatik meg, akkor a részvény törlesztve van; a másik a nősülés. Amint a részvényesek egyike megházasodik, a nő is a részvényesek sorába iratik be, s az alaptőke annyival többfelé oszlik meg, ha mind megnősültek az alapítók, a részvény fele értekre száll le. Ha elválnak a házasok, a nő részvénye sajátja marad, s az elvált férj, ha újra nősülni akar, az új nő részvényét tartozik az alaptőkének megtéríteni. Ha új férfi akar megtelepülni az Otthonban, a ráeső részvényt befizeti az alaptőkének: enélkül csak átutazó idegennek tekintetik. Ugyanez, ha polgárjogát bűneért elvesztí, befizetett részvényösszegét visszakapja.
Minden alapító részvényes s minden később megtelepülő tartozik aláírni a részvénytársulat alaptörvényeit, melyek a következők:
1. Az Otthon részvényese semmi állami adót nem fizet. Azonban a saját kerülete belügyeire szükséges költséget viseli.
2. Az Otthon részvényese minden nemzetiségi, vallásfelekezeti, rangbeli igényeiről lemond, semmi más országhoz nem tartozik, semmi más szövetségbe nem lép, egyedül az állam nyelvét ismeri el közvetítési eszköznek.
3. Az Otthon részvényese mindenben aláveti magát a sajátválasztotta helyhatóság rendeleteinek, a becsületbíróság és börzetörvényszék ítéleteinek minden apelláta nélkül. A békebíróság felszólítására annak segédkezet nyújtani tartozik.
4. Az Otthon minden részvényese tiszteli részvénytársai jogait, egymással békében él, szabadon választja munkakörét, s ha kötelességének meg nem felel, megszűnik az állam részvényese s a város lakosa lenni.
5. Minden részvényes egyenlő a társulat előtt minden téren és hivatásban.
Akik e szövetséget aláírták, azok között először is minden társadalmi különbség megszűnt a nőt és férfit illetőleg.
A nő éppen úgy választhatott magának hivatást az életpályák bármelyikén, mint a férfi.
E merész rendszabálynak megmérhetlen hatása volt az egész társadalom erkölcsi alapjára.
A nő, ki már ifjú korában önállóságra talált díszes és haszonhajtó pályákon, nem volt kitéve annyi csábnak, nem vesztegette lelkét üres hivalkodásra, nem lett kényszerítve a nyomor, az elhagyatottság által a tévedések útjára; nem volt rászorulva a férfi kegyelemkenyerére; szabadabb lett a szív, de szigorúbb lett az erkölcs; megszűnt az eskü, de megjött a hűség; és ami az államra nézve egyik fő-fő gyakorlati cél volt: a használható emberi erő megkétszereződött. Az Otthon államában mindazt a foglalkozást, melyhez nem kell fizikai erő és edzett ideg, nők látják el, nők tanítanak az iskolákban, nők árulnak a boltokban, nők a békebírák, a hivatalnokok, a könyvvezetők, a pénztárnokok, a kertgazdák, s ez által százezernyi férfikéz és fő szabadult fel a hivatások terhesebb és izgalmasabb szakmáinak betöltésére. Ha a nők nem tennének emberszámot az Otthon városban, a társulatnak nem volna elég férfia csak a százezernyi repülőgépet is ellátni gépvezetőkkel, valamint a külföldi commanditeket, veszélyben bátor, égalji viszontagságokhoz edzett biztosokkal.
Hát a saját tűzhely?
Ez is megtalálta a helyét. Aki nagy úr, vagy aki annyira vitte az eszével, hogy sok pénzt keres, az tarthat saját konyhát; úgyszintén a kis gazda is; a gyárvárosban közkonyha látja el a lakosságot, mely ismét egyes csoportok által nagyban bevásárlás s közös felügyelet mellett kezeltetik; a kereskedelmi városban pedig a nagy bérházak mindegyike úgy van berendezve, hogy a földszintet egy ételadó gazda foglalja el, ki azután a nagy ház minden lakóját, mint egy családot, látja el házi étkezéssel; s a legtöbben meg vannak vele elégedve.
Hát a gyermeknevelés?
Ezt a nagy városban ismét a gyermekkertek vállalták el; s a leggazdagabb úr gyermekei sem részesülnek több kényelemben, gondosabb ápolásban, mint a gyermekápoldák pompás intézeteinek növendékei, hol télen délszaki növényekkel rakott télikertek szolgálnak nekik ápoldául. Az Otthon államában tudja azt mindenki, hogy a gyermekélet kincs: az államnak tőke, a szülőknek pedig kamat, a leányt tizenhat éves korában, a fiút húsz éves korában az állam részvényesei közé iktatja, mihelyt azok bebizonyítják, hogy valami önálló munkakört elfoglaltak, s az osztalék felét, míg a szülők házánál laknak, ezek kapják. Ezt nevezik az Otthon államában „besorozás”-nak.
Az Otthon városában ami legdíszesebb palotákat mutatnak a köztérek, azok mind főtanodák, könyvtárak, akadémiák, tanítóképezdék, egyetemek, politechnikumok, múzeumok, orvosi kollégiumok, kereskedelmi tanodák, ipariskolák, művészeti akadémiák, találmányok, kísérletek műhelyei. S ahogy Tatrangi megjósolá: márványból és cédrusfából!
És e templomaiban a tudománynak egész falanxa a világhírű tudósoknak terjeszti a haladó kor szellemi vívmányait. Az ismeretek minden egyes szaka egész nagy önálló tudománnyá növekedett már fel, s aki az egyszerű földmívelést tanulja, többet búvárkodik, mint Paracelsus idejében az alkimista. Felnőtt férfiak járnak most tanulni, nem kötelességből, mi siheder éveikben oly teher volt, de önfenntartási vágyból. Jaj a tudatlannak! Ezt érzi mindenki, oly vágy viszi az embereket most a tanodába, mint hajdan a templomba.
Hát a templom? Templom nincsen-e az Otthonban? Az is van. Kell lenni.
A templom a köznépnek tanácsadója, bírája, orvosa. Az Otthon templomain belül nem a szertartásban áll az isteni tisztelet, hanem az erkölcsök emelésében, az ismeretterjesztésben. Az Isten ismeretéhez nem a mesék, hanem a tények vezetnek. Az Otthon papja, mikor a világ teremtéséről prédikál, a geológiát magyarázza meg hallgatóinak s a földrétegek millioméves titkait fölfedve előttük, bizonyítja be az Isten nagyságát, kinek egy évmilliom egy nap! S mikor az Isten országáról veszi fel a textust, az emberi tudományok tökéletesültét mutatja fel, amikben nagy az Isten! És hirdet emberek között egyenlőséget, népek között békességet, ragaszkodást a hazához, felebaráti rokonszenvet, megtartását az adott szónak, önfeláldozást azokért, akiket szeretünk, s ahogy pietása diktálja, idézi hozzá Jézus vagy Mózes, Mahomed vagy Solon vagy Konfucsé szavait; hisz ők mind azon törekedtek, hogy az embert közelebb vigyék az Istenhez.
A pokollal nem ijesztgetnek többé senkit. A „tűzkürtők” bizonyítják minden házban, melyet tüzelővel ellátnak, hogy a föld alatt nem laknak ördögök, az is a jóltevő Isten világa. A pokol létezése kizárná a mennyországróli fogalmat: ember nem lehetne idvezült azzal a tudattal, hogy más emberek elkárhozottak.
A népszerű természettudományi előadások, mik a köznépet megismertetik az alkotó mindenség csodáival, lehetetlenné teszik az ortodox mesék érvényben tartását, s kényszerítik a papot, hogy ha a nép előtt akar haladni, az ismeret lámpáját vigye kezében. S e fénynél jobban megismerik a nagy teremtőt, mint a tradíciók sötétségében.
Az Otthon államában tehát még a pap is hasznos ember.
Ami azonban a templom hatalmát rég túlszárnyalta, az a nyomda.
Az Otthon államának nyomdája egy egész városnegyedet képez, s betűszedő gépei mellett is ezernyi emberi kéznek ad munkát, s ugyanannyi emberi főnek. Azok, akik a tudományt előbbre viszik, kik búvárlataikkal, fölfedezéseikkel az összes emberiségnek használnak, nemzetük nyelvének is jogot szereznek a világnemzetek sorában. A kereskedelem és a tudomány hódít. Terjeszti e hódítást azon előny, hogy az Otthon állam közlekedési gépei által az egész világból a leggyorsabban hordja össze az események hiteles híreit, s evégett hírlapjait mint első kútforrást fogadja az egész művelt világ, s kénytelen azoknak idiómáját, minden idegenszerűsége mellett is, elsajátítani.
Most lássuk az Otthon államszerkezetét.
A részvényesek választanak egy képviselő-testületet, mely ezer tagból áll. E testület minden évben egyszer hívatik össze, s akkor megvizsgálja az igazgatótanács előterjesztését az elmúlt üzleti évről, s megbírálja jövő évre számított terveit. Az igazgatótanácsnak harminc választott tagja és három elnöke van; a három igazgatót az összes részvényesek választják tíz évre, a többit a képviselőtest évenkint.
Az egyik igazgató szakmája a belső rend fenntartása s az építkezések, a másiké a közlekedés, a repülőgépek rendszere, az új találmányok, a tudományos intézetek, a harmadik osztályrésze a kereskedelmi és a pénzügy.
E három igazgató jelenleg Dárday, Tatrangi és Severus.
A három igazgató föladata a közös összeműködés.
Severus tervezi az állam kereskedelmi vállalatait, mik a távol világrészek egyes országaival kötött kereskedelmi szerződéseken alapulnak; Tatrangi állítja elő a vállalatok fenntartására szükséges eszközöket, neveli a gépek kezeléséhez alkalmazandó szakférfiakat, s vezeti a földismereti kutatásokat; Dárday pedig intézi itthon a munkafelosztást, s ügyel az állam szerzett vagyonának célszerű elhelyezésére.
A részvényes állam keletkezésének első évében sok nagy ellenséggel, tömérdek akadállyal volt kénytelen megküzdeni. A nagy tengeri kereskedést űző államok veszélyes vetélytársat láttak benne, s nem akarták engedni azon eszme létesítését, hogy Ázsia és Európa között a legegyenesebb vonalban irányuljon a kereskedés folyama; az úgynevezett „Ázsiai társulatokká” csoportosult nagy bankárok ellene szövetkeztek, hogy hitelét egyszerre megtámadják; a barbárok országait felbizgatták ellene mint csempészetet űző és vámtörő kalózszövetség ellen; hanem az első év lefolyása után átlátta mindenki, hogy az Otthon államát megbuktatni nem lehet; hanem hogy ki kell vele egyezkedni, és lehet vele egyezkedni. Az új közlekedési találmány nem rontotta meg a kereskedelem forgalmát, hanem gyorsította azt, a helybeli termények árát növelte, a behozottakét leszállítá; aztán a részvényállam kész fizető volt mindig, hitelét nem feszítette túl. Veszteségei nem voltak, minők a régi kereskedést sújtották; árucikkeit nem érte hajótörés, szállítmányaiban nem volt ismeretes a „calo”, az árufogyatkozás, amit a régi szállítók két százalékkal szoktak felvenni, s egészen hiányzott nála a casco: az árubiztosítás, mely az értéknek három százalékát képezi, s e két tételnél egyedül öt százalékkal kellett előnyben lennie. De végtelenül nagyobb volt ennél a nyeresége a gyors szállításon, mely képessé tette egy nap alatt egyik földfélgömbről a másikra átszállítani. Így például, midőn a dél-amerikai pampasokban a csupán bőreért levágott tulkok húsát mázsánkint két dollárral vásárolta, s e húst a jéghideg légmagason át azon frissen átszállítá Európába, itt egyszerre megszünteté azon ínséget, mely szerint már azon időben húst csak az igen vagyonos osztály volt képes vásárolni, s amellett, hogy azt ismét mindenkire nézve olcsóvá tette (fontonkint 16 kr.), még maga is nyert rajta száz percentet, s a részleteladó másik százat; holott e drága élelmiszert azideig otthagyták a nagy pusztákban a farkasoknak és medvéknek. És végül a szállítás neki nem került egyéb költségébe, mint a gépfelügyelők fizetése, a mozderőt ingyen adja a lég. Egy év alatt az Otthon állama rendíthetlen hitelét állapítá meg, s azontúl békében hagyták tovább nőni – és talán gondolkoztak róla, hogy saját fegyvereivel támasszanak neki veszedelmes versenyt. Hanem ahhoz elébb a fegyvert magát kellene bírni!
Az Otthon állama keletkezése első évében túlhaladta tiszta nyereségével az alaptőkéje összegét. Ez így lett felosztva: egy százalék az igazgatóságnak. Ez is nagy összeg. Egymillió minden kormányzónak, s százezer forint az igazgatótanács tagjainak. Azután egynegyed része a nyereménynek az aerodromonraj szaporítására lett fordítva, másik negyed az alaptőke növelésére, harmadik negyed a város középítkezéseire; a negyedik osztalékul maradt a részvényeseknek: fejenkint 700 frtnál több.
Tehát az Otthon állam polgára nemcsak hogy semmi államadót nem fizet, nemcsak hogy katonáskodástól ment marad, nemcsak hogy jó utakat, iskolákat, vagyon- és személybiztosságot ingyen, egészséges lakást, jó igazságszolgáltatást igen olcsón, kenyérkeresetet, földbérletet, alkalmazást, munkát igen könnyen kap az államban: még azonfelül annak a nyereségéből is osztalékot húz; még afelől is biztosítva van, hogy ha balszerencse, elemi csapás, tehetetlenség megfosztja vagyonától, munkabíró erejétől: koldus akkor sem lesz, nem veszhet el nyomorban, van egy kincse, mely elpusztíthatlan: az állam aranykönyvébe beírt neve!
Azért a vétkes büntetése az, hogy e nevet onnan kitörlik. Börtön nincs az Otthon városában. A vétkest száműzik onnan, s fülgombját kifúrják; a külvilág előtt nem becstelenítő jel az, de itt ráismernek róla. Ha utóbb megjavul és visszafogadják, egy ichor gyémántfüggőt kap, mely rehabilitációját bizonyítja, s az Otthon városában az emberszeretet tisztelettel fogadja azokat, kik egy vétkes múltat egy erényes jelennel hoztak helyre; ott nyereségnek tartják a megjavult vétkest, s egyszeri botlásért nem üldözi a káröröm a sírig az elbukottat.
A javíthatlan bűnöst, a szörnyeteget azonban nemcsak száműzik, hanem keresnek számára olyan helyet is, minőt megérdemel. Azt elszállítják Közép-Afrika ismeretlen vadonaiba, ahonnan lehetetlen maga erejéből a civilizált világba visszatérnie. A csaló még ott lehet a vad népek közt civilizátor, a haramia még lehet ott hős, a lázító lehet társadalmi reformátor, s a népámító lehet a niamniamok közt misszionárius, az őrjöngő gyilkos versenghet a fenevadakkal az emberi felsőbbség fölött, s ha az apagyilkos ott összetalálkozik a gorillával, s párharcban megöli azt, nagyapját ölte meg akkor is, de jótettet követett el. Az Otthon államában senkinek sem veszik el sem életét, sem szabadságát büntetésből, csupán azt teszik vele, hogy arról a helyről, melyet meg nem érdemelt, átteszik olyan helyre, melyet megérdemel.
Végre rájövünk az ó-világnak egy nevezetes tényezőjére, melynek oly nagy szerep jutott a közéletben, melytől függött a családok élete, mely annyiszor szerepelt a törvényszékek bűnvádpadjain; mely valóban „szellem”. A bor. A szesz.
Az Otthon államának két egyedárusága van: a légi közlekedés és a bor. S ez a kettő egymáshoz van csatolva. Más népek ihatják a bort, ha megitták, jókedvük lesz tőle, ha sokat ittak, részegek lesznek, hevernek a földön; de a légben járó a boritaltól megőrül, a légjáró vezetője, ha részegen elesik, az égből esik le. Azért az aerodromonok gépészeinek nem szabad sem bort, sem semmi szeszt inniok. Odafenn az ózonnal telt magasban úgyis folytonos mámorszerű izgalomban vannak az emberi idegek, egy ital bor méreggé válik ott; ezért még az utasok sem kapnak szeszes italokat a légben repülés alatt; más ott az érverés, más a vér keringése, az egész égési processzus, mely az ember belsejében az életet képviseli, más törvényeknek van alá vetve, mint lenn a földön. Megrögzött betegségek megszűnnek odafenn, de támad helyettük fogékonyság más betegségekre, miket a föld nem ismer.
A légjáróknak tehát nem szabad bort inniok. Van százféle más ital, mellyel azt pótolhatják, mely üdít, enyhít, táplál, de az idegekre nem hat. Azokat szabad árulni. Bort csak az állam ád el, csak kitűnő jó bort, orvosi rendeletre, palackját aranyával mérve; az olcsó bort pedig kiviszi Amerikába, ahol ismét jót tesz vele, mert a veszedelmesebb ale-t és brandyt szorítja ki vele a piacról.
Az Otthon államában tehát nincs részeg ember. A légjárók gépészeit az állam igen jól fizeti, nyereményeiben is részesíti; azért minden ember azon törekszik, hogy erre a szakra képesítse magát vagy gyermekét; hanem e hivatásnak legelső parancsa a józanság. Annálfogva az Otthon államában a józan és nem józan ember közti különbség valóságos kasztot képezne: a részegség páriává tenne.
Az Otthon államának népe elfogadta bevett italul a teát és kávét, s ez illusztrációjául szolgál társadalmi alakulásának.
A tea- és kávéivó nép erkölcse keményebb, ridegebb, változatlanabb, mint a szeszivóké. Tűz enélkül is elég sok van e keleti faj vérében.
1870-ben a német hadsereg katonái nem pálinkát, hanem kávét ittak, és vitézül harcoltak mellette.
És végtére az Otthon államában az időnek minden órájára s az ész és kar minden munkájára szükség van; aki részeg, munkát és időt lop el a társadalomtól, és az államban tolvaj nem maradhat.
Azért az Otthon polgárainak a bort csak orvosi rendeletre adják, s mindenki jól érzi magát mellette.
Hogy jól érzi magát mellette, annak esküvő bizonysága az, hogy hét év alatt egymillióra szaporodott fel az Otthon lakossága, s abból ötszázezer volt a részvényes, aki lefizette a polgárjogot adó magas díjat, s a szaporodás folyvást mértani arányban növekedik, dacára a befogadási föltételek szigorának s a még szigorúbb lustratiónak.
Jövedelme pedig szintén arányt tartott az államnak a szaporodó részvényesek számával, úgy hogy a hetedik évi nagygyűlés elé terjesztett üzleti előterjesztésben az igazgatóság, az alkalmazottak és munkások díjának húsz százalékkal felemelése mellett, a légjáróknak százezerre szaporítását s a Létin egy új százmillióba kerülő raktár építését ajánlhatá, a részvényeseknek fennmaradó ezerforintos osztalék mellett. Meg is kapta az abszolutóriumot és felhatalmazást minden ellenmondás nélkül. A részvényállam országgyűlései derült arccal bírnak!