Uralkodó főket szokott az a gondolat nyugtalanítani, hogy mennyit érhet a király, koronája nélkül.
Nagy Péter cár egy nap elment napszámba fát fűrészelni, keresett vele egy tallért, ezen vett egy sajtot, azt hazavitte Katalin cárnénak e szóval: „Lásd, ha cár nem volnék is, el tudnálak tartani”. – Hunyadi Mátyás király egy nap a Hegyalján valamennyi udvarához tartozó főnemessel egyben, beállt szőlőkapásnak, ehhez is értett; máskor meg álruhában eljárt igazságot tenni a nép közé, s jó bírónak tapasztaltatott. – III. Napóleon Lajos a tanári pályán tüntette ki magát. – Nagy Fridrik harci diadalai közepett azon megnyugtató érzést is megszerezte magának, hogy még mint versíró is meg tudna élni (soványul az igaz). – Lajos bajor király színművészi tehetségei felől igyekezett magának meggyőződést szerezni. – Őfelségének, II. Árpád királynak egyik őse gyakorlati vadász volt: csak zergét kétezer darabon felül ejtett el saját királyi kezével; egy még korábbi őse pedig igen jó gazda volt, úgyhogy mikor egy veszélyes európai hadjárat végén közel volt hozzá, hogy országait, koronáit mind elveszítse, azzal vigasztalhatá magát: „Mégis én maradok akkor is Európában a leggazdagabb privatier”, ami csakugyan a legokosabb hivatás.
II. Árpád királynak ilyen αβασιλικωζ hajlama volt a festőművészet.
Kora ifjúságában szenvedélye volt ez, s mind a müncheni, mind a pesti, már akkor európai hírű festői akadémiákon gyarapította tanulmányait. Különösen a tájfestészet volt kedvence. A fájtestészetnek különböző iskolái vannak, közönséges halandó válogathat közöttük: egyik modor a „hangulati”, másik a „hatásos”, a harmadik a „realisztikus”, a negyedik az „irályos” tájképekben tünteti ki magát; az ötödik az úgynevezett „szép vidékek” ábrázolásában különködik, s őfelségének az a fejedelmi gondolata támadt, hogy ő mindezt a sokféle modort és iskolát tudná és akarná eggyéolvasztani. Miért ne? Ha annyiféle monarchiát sikerült eggyéalakítani, miért ne annyi festészeti iskolát is?
Csak arra nem tudott őfelsége rájönni, hogy van-e ehhez igazi tehetsége. És azt nehéz egy királynak megtudni. Ki meri őt megbírálni? Akármit alkot, az mind tökéletes, s ha másnap azt, amit tegnap alkotott, összerontja: az is tökéletes munka volt. Mindenki hízelkedik neki szemtül szembe. És amihez kezd, azt mind a legteljesebb siker koronázza – azt mondják neki. Ha egy kép, melyet ő festett, a világ elé kerül, egyhangúlag azt fogja róla mondani minden hírlap, minden udvaronc, hogy e mű szerzője egyesítette mindazt, amit Hildebrandt, Kalckreuth, Markó, Achenbach és Ligeti ecsetében remek volt! Hisz az már megtörtént egyszer őfelségével, hogy egy udvari ebéd alkalmával, melyen legmagasabb rokonai s legfőbb hivatalnokai voltak jelen, megfordított tányérjának fenekét a gyertya fölé tartva befüstölte, s azután egy fogpiszkálóval e füstalapba egy holdvilágos tájképet hevenyészett – tréfából, unalomból. S egy hét múlva valamennyi képes újság tele volt az ő remekművének aquatinta másolatával, s értekezéseket írtak róla a legszakértőbb modorban, hogy a király mily kitűnő „fumi” rajzoló, kit e genre-ben a leghíresebb Gally mellé lehet tenni.
Mikor őfelsége vadászköntösét felvette, egy ív kínai répapapirost pálcavékonyságban összegöngyölgetett, s annak üregét telédugta minden színű pasztelldarabokkal.
Midőn a király vadászatra indult, a fővadászmester egy Engendre-féle lőfegyvert szokott őfelségének prezentálni. Ez a fegyver a fővadászmester által töltetett meg s két csőből áll; az egyik csőben van húsz töltény, miket egy gépmű egyenkint a másik cső lőkamarájába áttaszít, két lövés között csak két másodpercnyi időköz szükséges. A töltények durranyagát az úgynevezett „német fehérpor” képezi, mely vérlúgsavból, égenyzöldegből és nádcukorból készül; nagyobb veterővel bír, mint a fekete lőpor, s nehezebben lobban fel; minthogy azonban a vasat erősen rozsdásítja, a hozzávaló fegyver csövének arannyal kell burkolva lenni.
Ezt a fegyvert, miután a fővadászmester átadta őfelségének, egy hozzávaló bőrtokba helyezik; a tokot bezárják, s a kulcsát átadják a királynak. E fegyver által a király fel van szabadítva – a puskatöltő személyzet (Hofbüchsenspainner) alkalmatlan közellététől.
Azalatt, míg a királytól a fővadászmester eltávozott, hogy a fő udvari vadászt beküldje a fegyver átvételeért, a király belecsúsztatá a puska üres csövébe az éppen beleillő papírgöngyöt a pasztelldarabokkal, s azzal bezárta a tokot.
A várhoz csatolt écurie udvarában már összegyűlve vártak a magas és legmagasabb vendégek őfelségére, szeszélyes vadászöltözetekben. A főrendű vadászcsoport közepett őfensége Henrik Zsigmond főherceg magyarázá a szakértő fenségeknek és főméltóságoknak a „dingó-kopók” előnyeit.
Ezek igen nevezetes állatok. Az angol rókakopók s az ausztráliai vad dingók keresztezéséből származott korcsok. Egyik különösségük az, hogy nem nélküliek.
– Tehát kutya-öszvérek! – jegyzé meg elmésen őfensége VI. Napóleon Lajos, egy finom testalkatú mozgékony ifjú, kinek dicső őséből már egyetlenegy vonása sincs.
– Tökéletesen. És ennélfogva rendkívül közönyösek minden fajukbeli állat iránt. A másik tulajdonságuk az, hogy nem ugatnak.
– És ez mire jó egy vadászkutyánál? – szólt közbe Vilmos herceg, a Welf-trón aspiráns örököse, egy minden tekintetben hosszú uraság, ki ha a nagy állát az előtte szólott francia praetendensnek cserébe adhatná, azt nagyon boldoggá tenné a megközelített napóleoni családi hasonlatosság szempontjából.
Henrik Zsigmond főherceg kész volt a magyarázattal. Ő a vadászati szaktudományban akadémiai végzettséggel bír.
– Ezek az előnyök majd mindjárt kifognak tűnni a „gnú”-vadászatnál. Méltóztatnak tudni fenségeitek, hogy amióta a budai erődítések elkészültek, az enceinte-be eső nagy terjedelmű erdőségeket a kormány az országos acclimatáló társulatnak adta által. Ez a többi között meghonosította az afrikai gnút. Ez a sajátszerű állat, mely a szarvast, a bivalyt és a lovat egyesíti magában, eddigelé csak lesből vagy cserkészve volt vadászható. A hajtóvadászat nem sikerült ellene, mert amint a gnú meghallja az ebcsaholást, az egész csorda összeszalad, a fejét befelé, a hátulját kifelé fordítja, s olyankor semmi kutya rá nem uszítható. A hosszú fehér lófarkáról azt hiszi a kutya, hogy lovat lát maga előtt, s azt nem támadja meg. Ha pedig magányos gnút lephet külön a vadászeb, az szemközt fordul vele: vakmerő, gonosz állat; meg nem fut a helyéből, ott verekszik egy helyben az ebekkel, s megpiszkolja vadászkutyáinkat. Aztán van ennek az állatnak az egész kinézésében valami igéző, ami megrettenti a kutyákat. Barna, karcsú, paripának termett törzsökéhez, hajlékony nyakához, a vad tekintetű fekete bivalyfő, nyakán a fölfelé álló lósörény, félig fehér, félig fekete, széles homlokán fehér bozontos üstök, állkapcáján hosszú, fekete szakáll, s a rettenetes főn két erős, előhajló szarv, mely először lefelé görbül, azután egyenesen fölfelé. És ehhez oly karcsú lábak, mint a szarvasé, hasított patával; és gyors mozdulatok, mint az ördögé. Valamennyi kutyafajtánk mind szégyent vall ellenében. Hanem végre kitaláltuk a megfelelő tromfot. Nézzék, fenségek, ezt a gyönyörű állatot! (Itt őfensége odahúzta magához örvénél fogva a dingó-kopót.)
E percben érkezett meg a király a vadásztársaság közé. Hódolattal nyitottak neki utat egész a nap hőseig: a nevezetes ebig.
Őfensége Henrik Zsigmond a legmagasabb jelenlét által buzdítva, most már egész teljében kifejtette kynologiai ismereteit.
– Van szerencsém felségednek legalázatosabban bemutatni a vadásztudomány legújabb vívmányát, a néma dingó-kopót, mely az eddig vadászhatlannak tartott gnúnak képes lesz a parolit megadni. Ez az állat mindazt egyesíti magában, ami egy vadászkutyánál tökéletesség. Arcvonásai hasonlítanak a tübeti doghoz; hasított széles orra, lefityegő alsó ajkai s az a bizonyos ránc, mely a szájtól a szemig húzódik, olyanforma tekintetet ád neki, mintha gúnyosan nevetne; míg az erős mellkas, a felálló hegyes, szőrös fülek a dán molossra emlékeztetnek. – Karcsú lábainak minden inát megszámlálhatni a bőrön keresztül, s ha csak gyors lábai, éles tekintete, finom hallása után ítélnők meg családi rokonságát, inkább agárnak kellene őt neveznünk; de nemesi criteriona éppen a szaglásban rejlik; ebben túltesz az angol pointeren, sőt a gál véreben is, melyhez , egérszerű, bozontos szőre oly meglepően hasonlít. De most következnek legarisztokratikusabb kitűnőségei. Ez valóságos ivadéka az ősebnek, a mebbiának, mely csupa autochton szenvedélyből egymagára szokott vadászni: nem éhségből, csak noble passzióból, s vadászik nálánál erősebb dúvadakra is. Első lábain csak négy körme van s azok olyan élesek, mint a hiénáé, melyhez fölálló sörénye is némileg hasonlatossá teszi; ámbár szemfogainak hiányzása az alsó állkapcából emlékeztet a nepali buansura. Hanem ami végre elvitathatlanná teszi az ereiben folyó dingóvért, amint a mexikói mondaná: „sangre azul”, ez először is az a sajátságos dingóbűz rajta, mely valami keverék a sakál és cibetmacska szagából, s másodszor, ez a veleszületett specifikus gyűlölet a többi kutyáktól rettegett gnú ellenében, melyet képes egymagában felverni, meghajtani, vele megküzdeni, és azt elfogni, egyetlen csahintás nélkül.
A király oldala melletti miniszter, gróf Bodzay Titusz gyönyörteljes bámulattal hallgatá a főherceg előadását: „Ez aztán a mi emberünk!”
Őfelsége pedig azt mondá a felmagasztalt hybridumra, hogy:
– Fertelmes állat!…
(„Ki nem állhatja a vadászebeket!” – súgák egymásnak a magas uraságok, nagyokat sóhajtva utána.)
Őfelsége aztán felült nyitott kocsijába, melléje a miniszter, ki a kocsizás alatt következő előterjesztést tett a királynak:
– Egy titkos összeesküvésről kell felségedet értesítenem, melyet az egész vadásztársaság, őfenségével Henrik Zsigmond főherceggel az élén, tervezett. – Magam részére, ki szintén részes vagyok a complottban, kegyelmet esdek. Minthogy felséged az elmúlt éjt ébren tölté, sőt ki is fárasztá magát az Országház megmentése közben, minden alattvalójának méltó bámulatára a legnagyobb veszély színhelyén buzdítva ernyedetlenül, annálfogva a vadásztársulat azt a tervet gondolta ki, hogy a hajtóvadászatot a János-hegy nyugati oldalán kezdi meg; felséged számára várópontul az agancskunyhó jelöltetvén ki. A vadászkordon egész a kápolnáig és a Disznófőig fog terjedni, s nagy messzeségben távol tart minden közeledőt. Mire a hajtás az agancskunyhóig érkezik, a felvert gnút egyenesen arra terelve, akkora elmúlik dél. Délig felséged közóhajtásunk szerint kipihenheti a múlt éj fáradalmait. Ezt nem kellett volna elárulnom, de felséged magas személye iránti hűségem minden egyéb tekintetnél előbb való.
Mindezt a miniszter olyan komoly pátosszal adá elő, hogy őfelsége egész fejedelmi teljhatalmával bírta csak önmagát megakadályozni a hangos hahotára fakadástól.
Az említett agancskunyhó egy kisded, barokk ízlésű vadásztanya volt a hajdani Sváb-hegy és Zugliget találkozójánál, azon a gyönyörű fennsíkon túl, amit „Mátyás király sétányának” tartanak. A kunyhó oszlopfői mindennemű agancsokból vannak alakítva, az ajtó fölött egy óriási iramszarvasfő tartja roppant lapátjaival a kiugró tetőzetet, melyen sűrűn felfutó repkény képez egy természetalkotta árnyékos marquisé-t a bejárat két oldalán.
Kedves, nyugalmas hely, vadásznak – és gondolkozónak.
E vadászlak előtti téren találkoztak össze a nagynevű vadászok, mielőtt állásaikra szétvezényeltetnének.
A fennsík meredélyére állva, a legfelségesebb panoráma tűnt eléjük. Balról a vulkán alakú János-hegy, sűrű bükkerdejéből kiemelkedő váracsával, melytől egy sor Maximilián-toronnyal erődített bástya fut alá a Zugligetig, jobbról a Vezér-halom, Isten-hegy erdőlepte oldalai, úri várkastélyok szeszélyes ormaival; a két erdős magaslat között a mosolygó Zugliget, melyet az acclimatáló társulat ausztráliai, japáni és kínai fákkal telepített be. Gyönyörűen tűnik fel különösen a Zugliget villái között elkígyózó sétány, melynek két-két sor fája, az egyik a japáni mikánfa, a másik egy újhollandi santalfaj; a mikánfa levelei csaknem fehérek, a japáni santal levelei pedig kékek; úgyhogy a távolból e sétányút mint egy kettős kék-fehér szalag tűnik ki. E sétányt egy kedves emlékű királyné nevére Erzsébet útnak nevezik. Innen elkezdve azután nagy messzeségig egy óriási háztömkeleg látszik. Budapest, Ó-Buda egybeolvadva a hajdani falvakkal. Új-Pest, Fóth, Palota, Cinkota, Rákos képezik a tovaterjedő város előrészeit; s keresztülszeli azt a méltóságos ősfolyam, melynek azúr tükrén hajórajok úsznak egymást előzve, kerülve (nem gőzhajók többé, a calorigép elfelejteté a gőzt és kőszénfűtött üstöt), s a tekintélyes metropolison túl terül aztán a világrész egyik legszebb rónája, melynek látkörét a föld hajlása képzi. Gyönyörű távol: aminőt Markó képein bámultunk egykoron.
Ez a fejedelmi kilátás ismeretes is minden turista előtt; le is van rajzolva, lefestve, lefényképezve számtalanszor.
A vadásztársaság a reggeli vadászkorty fölhajtása után nem is állhatá meg, hogy egy pillantást ne szenteljen nagy munkája előtt e felséges látványnak.
„Milyen szép ország!” – sóhajtá magában a Napóleon-utód. – „S ez az én ősömé lehetett volna, akinek úgy volt felajánlva, mint egy szippanat burnót.”
„Milyen szép ország!” – áhítá magában a Welf herceg, félig nyitott szájjal. – „S ez egykor Németországhoz fog tartozni szintén.”
„Milyen szép ország!” – gondolá magában a szerb trónkövetelő, ajkába harapva. – „Hogy fognak ezen nemsokára az orosz paripák végigtaposni!”
„Milyen szép ország!” – mondá magában büszkén Henrik Zsigmond főherceg. – „S ebben én vagyok a leggazdagabb úr!”
A király pedig talán azt sóhajtá:
„Milyen szép ország! S ebben az országban, mely az enyém, nincs egy ember, aki az enyém volna.”
Ki mit gondolt, bizonnyal megtartotta magának, s azzal kiadva a vadászparolákat, az erdők ösvényein szétoszlott a vadásztársaság, egyedül hagyva a királyt az agancsháznál.
A terv, mint már el van árulva, az volt, hogy őfelsége hadd pihenje ki magát az agancsházban; addig a vadásztársaság a kopófalkával a máriaremetei völgyben felhajtja a gnúcsordát, a bikát kiszakítják belőle, mely a csaholásra makacs lesz és helytáll, akkor aztán ráeresztik a dingó-kopót, s az egymagában meghajtja a gnúbikát, s ha minden előintézkedés sikerül, éppen őfelsége álláspontja felé fogja szorítani, hogy az a legmagasabb vadász által ejtessék el.
Mikor aztán őfelsége egyedül maradt, nem használta fel az alkalmat, hogy letehesse magáról a királyt, és lehessen ember, aki ha elfáradt, aluszik; nem: több akart lenni, mint király. Nem pihenni: alkotni akart.
Mikor ezen a szép látványon végigtekintett, a királyi lélek azt suttogá benne: „Tudnád-e még ezt a szép országot, mely felül növekedik, alul rohad, újraalkotni?” A művészi szellem pedig azt kérdezé tőle: „Tudnál-e egy ilyen képet alkotni?”
Megkísérlé.
Hiszen lefestették már sokan; nagy, híres művészek, a fényírda híven visszaadta azt halmozott szépségeinek minden részletével.
A király mást gondolt.
Húsz lépéssel hátrább lépve, mint ahonnan mások felfogták e képet, a fennsík szegélye eltakarja a fényűzés és gazdagság palotáit; a zugligeti völgy, az isten-hegyi domb elmaradnak; helyettük előtérbe lép a fennsík őserdeje: a sokszázados bükk és kőrisfák, mohos, repkényes oldalaikkal, az iszalag, boróka és galagonya irtatlan bozótja egy amerikai vadon tekintetét nyújtja; a fű buja, mint a pampasokban, s a tér üres, mint Ausztrália állatszegény erdejében; komor, rideg erdőrészlet. S egyszerre rögtön, minden átmenet nélkül előtűnik a távolban elterülő város, a kék folyam csendesen mozgó hajóival s aztán a sárga kalászos róna, ködbe vesző végtelenjével. E mesterkéletlenül nagyszerű ellentét az, ami a művésznek a legelső eszmét adta.
Egy tábori szék, egy háromlábú asztal, melyre kartonját felszegezte, ott állt az agancsház marquise-ja alatt: a király elkezdett alkotni.
Csak vázlat volt, amit készített, csak pasztellrajz, érdes papírlapra. Nem vesződött az apró részletekkel: az egyetemes hatást leste el, azt adta vissza.
S amint műve fejlődött rajzónjai alatt, lelke akként emelkedett azzal együtt. A művész szelleme emelte a király gondolatait. Mentül magasabbra szállt a nap, a megragadó ellentét a kép előtere és háttere között annál jobban kitűnt: a zord, hideg, túl erőteljes és a meleg, világító, gyöngéd, egy lapon egymásba foglalva. Kontraszt, mely harmóniában áll; lehetetlenség, mely eleven való. Egy ősvadon, melynek háttere egy ifjú metropolis, egy nevető róna.
A nap már delelőre járt, mikorra a király elkészült a brouillonnal. És akkor aztán, mikor maga elé állítá a hevenyészett vázlatot, akkor – nem volt vele megelégedve. A művész szeme felfedezte a hiányt. Ez a kép üres. Egy holt erdő és egy néma város. Hatása végtelen melankólia. Pedig nem illik a kettő közé semmi. Emberi képek, vadászok, nimfák, népies alakok egyszerre lerántanák azt a misztikus hatást, amit e kép felmutat, s mely igézet pedig hibája marad a képnek: hatást gyakorol, melyről a néző nem tud magának számot adni.
A művészi ábrándokat egyszerre fölzavarta a hajtóvadászat zaja; a hajtók trombitái, a kopók csaholása már a János-hegy innenső oldalán kezdett megzendülni, s terv szerint az agancsház felé közeledék.
A vadászlak mögött sűrű virginiai borókabozót lepte el a fák alját világoskék bogyóival – mintha nefelejcsvirággal volna behintve.
A távolból a bozóton keresztültörő csörtetés hangzott, mely egyenesen az agancsház felé közelített.
A király hirtelen összegöngyölíté kartonját, s visszadugta azt vadászfegyvere csövébe. A vadásztársaság rajtakaphatná, hogy ő tájképet rajzol, s minő gúnyolódás lenne abból! Úgy járna, mint egykori királyi rokona, bajor Lajos, mikor Trisztán jelmezében kapták udvaroncai – énekelve!
„Szolgák” foglalatossága a művészet.
Ámde az, ami a király háta mögött a cserjéből előtört, nem vadász volt, hanem maga a vad.
A gnú.
A capföldi indigena nagy szökésekkel veté magát keresztül bozóton és dűlt fákon, s azután poroszka lépésben, mint a zsiráf, ügetett ki a tisztásra, két szélső lábát emelve egyszerre.
A mint azután a meredélyhez ért, ott egyszerre megállt, és visszanézett.
Afrikai utazók régen említek már azt a szokását e vadnak, hogy mikor üldözőjét jól elhagyta, akkor megáll, visszanéz rá, bevárja, s akkor odább csalja maga után, míg jól kifárasztotta; végre helytáll neki, s megverekszik vele.
A királynak alkalma volt húsz lépésnyi közelből szemlélhetni e vadat.
Gyönyörű példány volt. Ötéves bika; évei számát szarvai tövén mutatják a rovátkok. Alakja, magassága egy erőteljes paripáé, nyakát is úgy tartja, mint egy büszke mén, s hosszú, fehér farkát is éppen úgy emeli lobogósan a magasba. De szőre az iramvadéhoz hasonlít, s lábai karcsúk, mint a szarvasé, és felálló sörénye már kezdi a fenevadak sorába emelni; a vadkan, a hiéna, a taránd sörénye ilyen, de ez még bozontosabb, alul fehér, felül fekete, s bevégzi e minden állatból összerakott hybridumot az ijesztő, széles homlokú bivalyfej; csakhogy nála az előrehajlott bivaly szarvak még visszahajlanak merészen fölfelé; ehhez még egy fehér bozontos üstök a homlokon, s egy hosszú, fekete, kecskeszakáll az állon. S a fertelmes főhöz a legszelídebb szép szemek, minők a zsiráfé: mintha ez az ördögfő csak egy rút álarc volna, melynek rémképét a két dióbarna szem meghazudtolja.
De az ellenfél sem váratott magára sokáig. Ugyanazon a nyomon, melyet a juniperus bozóton át tört a gnú, rohant elő a dingó-kopó, csaholás nélkül, bozontos farka villanyberzedten repült utána, szemei vérben forogtak, lefittyedt alsó ajkáról szakadt a tajték, szökellései inkább hasonlítottak a farkaséhoz, mint a kutyáéhoz, orrát csaknem a földön hordozta. A gnú bevárta őt. Elfogadta a párbajt. A dingó-kopónak sikerült őt csordájától különszakítani, de neki is sikerült a dingó-kopót elválasztani a többi falkától. Most aztán helytállt neki, hogy megmérkőzzenek egymással.
Remek bajvívás volt az. A véreb nekiszáguldott a szarvas vadnak egyenesen, s amint közel ért hozzá, egyszerre félrecsapott, azzal a szándékkal, hogy a hasa alá vághasson, s akkor egy csapással kihasítsa az oldalát, míg a gnú a szemközti rohamot várva, szarvaival a levegőbe döf el. Csakhogy a gnú nemcsak a szarvaival, hanem a lábaival is tudja védeni magát. Külön mindegyik hátulsó lábával s együtt a kettővel tud veszedelmes rúgásokat adni, s ha ért a vadászeb a cseltámadásokhoz, azokkal szemben a gnú valóságos ördögtáncot jár: bámulatos gyorsasággal veti magát egyik oldalról a másikra, hol farral, hol szarvval fordulva ellenfelének, éles patáival felrugdal a légbe, hegyes szarva villáival felhasogatja a gyepet. Sörényének egy-egy csimbókja már a dingó-kopó fogai közt maradt, de az is kapott már cserébe egy-egy rúgást. – Most egyszerre lesunyja magát a véreb a fűbe, fejét a földre fekteti, csak fara van magasra emelve. Lompos farka időközönkint ideges csapásokkal veri horpaszait, fülei fel vannak hegyezve. Így marad fekve ott. Pihen talán? Nem! A végső veszedelmes szökéshez készül. Erejét szedi össze: a távolságot méri ki, a gnú hat lépésnyire áll előtte, a végső szökéssel a dingó-kopónak párducmódra kell a gnú nyakára ugrani, éles körmeit a bőrébe vágni, s fogaival a torkát átharapni.
Amint a kutya e lesunyó fekvésbe húzta össze magát, a gnú is veszteg maradt. Ösztöne sugallta neki, hogy most kell vigyáznia legjobban, hogy ellenfeléről egy pillanatra sem szabad a szemét levenni, hogy végveszedelme előtt veszteg kell megállnia.
A kétszarvú vad oly nyugodtan állt ott a fennsíkon, fejét magasra emelve, mozdulatlanul, ahogy csak vadász kívánhat maga elé kapóra vadat, bal lapockájával a király felé fordulva, ki húszlépésnyi közelben ült a repkénylepte bozót mögött. A legbiztosabb lövés.
A király csendesen kivette tokjából fegyverét.
De nem azért, hogy a gnút lelője vele; hisz akkor a kartonját is foszlánnyá lőtte volna, mely a csőbe volt dugva. Nem. A vázlatot vonta ki belőle s azt kiteríté maga elé – és azokat a feszült pillanatokat, amíg az üldözött vad és az üldöző egymással farkasszemet néznek, arra használta föl, hogy a „szép szörnyeteget” odarajzolja vázlatára.
Királyi hidegvér kellett ahhoz – s még valamivel több – művészi nyugalom!
A szarvas vad bizonyosan észrevette az emberi mozdulatot is, mert annak a szeme minden oldalra szokott látni; hanem azért mozdulatlan maradt. Két ellensége közül kiismerte tán az a csodaösztön, mit az „állatok lelkének” neveznek, hogy ez itt egy fejedelmi lelkes lény; amaz ott egy cudar szolgaállat s attól kell félnie inkább. Veszteg állt, míg a király művészi rajzónja büszke idomait gyors kézzel vázolá, s mintha kevély volna e kitüntetésre, magasra felemelé a légbe az orrát és megszólalt.
Igenis. A gnúnak szava van, széles alsó ajkai, mozgékony nyelve emberi hangokat adnak, miket lesben álló vadászok mindig egyformán szoktak tőle hallani. Ezek talán a vészt jelző szók nála.
A végveszély előtt álló gnú e szókat mondja panaszos, méla hangon:
„Onje – navend – belem.”
A beszélő állat nyaka magasra volt felnyújtva ekkor, orra az ég felé emelve, szarvai hátrahajolva. A legkedvezőbb pillanat a dingó-kopónak a rárohanásra.
A véreb egy remekül kiszámított szökéssel lökte fel magát fektéből, gyorsan mint az oroszlán – ámde a gnúnak még egy védelmi fogása volt félretéve: ez az antilop-mozzanat. Abban a villámrövid percben, mely nem elég többé arra, hogy félreugorjék, hirtelen térdre esik a gnú úgy, hogy a támadó véreb, mely a nyakára célozta az ugrást, egyenesen a szarvai hegyébe esik, s a következő pillanatban felhasított testtel repül a gnú hátán keresztül, s aztán aláhentereg a meredélyen, míg a bozótban fennakad valahol. Még akkor sem ordít, mint más agyonszúrt eb.
A diadalmas vadállat pedig még néhány másodpercig ott marad állva; most már egyenesen rámereszti szép barna szemeit a közelben ülő emberre. A király mégsem nyúl fegyveréhez. Siet vázlatát befejezni. A vad, melynek rút feje még rútabb most azáltal, hogy a dingó vére szarvain végigfolyt, s fehér üstökét veresre festette, nehány lépést közelit még a király felé. Tekintete egy lázadóé! A király mégsem cseréli fel rajzónját fegyverével, melybe húsz robbanógolyó van töltve. Ekkor aztán a fenyegetőn igéző, a rútnak szép vadállat ismét letérdel, leszakít egy dyctamnuslevelet a földről, melytől kívüle minden más kérődző undorodik, s azt a levelet a szájában tartva, csendes, méltóságteljes léptekkel távozik el a Zugliget felé terjedő egzotikus bozótba.
A király pedig önelégülten tekint végig a befejezett vázlaton.
Valami sajátságos, megdöbbentő hatása van most a képnek.
Egyszerre a csodás honosult vad alakja lett benne a főtárgy a merész ellentét, a közel rengeteg, a távol világváros csak staffage lett mellette. Van benne valami új. A vadonban nőtt, a győztes gnú nem állt még festőnek modellt soha.
Azonban hirtelen el kellett a képet rejteni a helyére. A juniperus bozóton túl már hangzott a közeledő vadásztársulat zaja: a fegyvernek tokjába kellett zárva lenni, mire a magas uraságok ideérkeznek.
Nagy robajjal jöttek. Büszkék voltak rá, hogy öltönyeik úgy össze vannak tépve, arcaik úgy összekarmolva a tövisektől. A csaholó falka a nyomon idevezetett mindenkit.
Voltak aztán bámulattól elhülő arcok, mikor meglátták a tusában feltépett gyepet, azon a dingó-kopó vérnyomait, magát a dingó-kopót egy kökénybokor tövében elterülve – és a gnút sehol sem.
Pedig a küzdelemnek itt kellett végbemenni a király közvetlen közelében. Őfelsége pedig ki sem vette a tokjából a fegyverét.
Henrik Zsigmond herceget annyira vitte a vadászindulat, hogy megfeledkezve alattvalói helyzetéről, azt a kérdést intézte a királyhoz, hogy „miért nem ejtette el felséged a vadat?”
– Azért nem – felelt őfelsége –, mert soha semmi ivadékom sem vadászott háziállatokra.
Az urak csak elszédültek a feleletre.
(– Nesze nekünk – súgá a főherceg a miniszter fülébe –. A legközelebbi sessióban az igazságügyér egy törvénynovellát fog benyújtani, melyben a gnú a vadászható állatok közül kivétetik.)
(– Majd visszaveti a felsőház – jegyzé meg rá őnagyméltósága.)
A fenséges refugiék, praetendensek és mediatizált hercegek gúnyosan tekintgettek a királyra; VI. Napóleon lenézően mormogá: „Nincs neki személyes bátorsága.”
Az egész mulatság el volt rontva.
A hivatalos lapban pedig szükségképpen referálni kellett a mai sport élményeiről. – Olyan tudós pedig nincs az egész literatúrában, aki ezt úgy tudja körülírni, hogy a királyt ne kompromittálja. – Akként segítettek aztán a dolgon, hogy kiszemeltek a sajtóbureau-ból egy olyan egyéniséget, akin már régen szerettek volna túladni, azzal szövegeztették a vadászatról adott tudósítást, az persze rosszul ütött ki, s azért azután harmadnap a cikkírót elcsapták hivatalából, hogy a királynak elégtételt adjanak.
Hanem a többi lapok tudósítóit nem csaphatták el, s azok bizony nemigen nagy kímélettel szóltak őfelségéről. – Egy király, aki a kapóra jött vadat nem lövi meg! Aztán legyen az ember képes dinasztikus érzelmeit megtartani! Volt élc elég.
De egyen sem nevettek annyit a jockey klubban, mint a Le Menteur calembourján, mely így szólt: „Azalatt, míg a többi társaság a gnút üldözé, őfelsége lelke harmóniáját keresve, vadgalambra vadászott.”
(„Hermione” görögül azt is jelenti, hogy „harmonia” s „Peleia” görögül „vadgalamb”.)
A király legrosszabb akarói csakugyan ezt találták fel számára legvalószínűbb „mentségnek”.
Hat nap alatt készen volt a király a képpel.
A „művész” meg volt elégedve alkotásával. (De hát melyik művész nincs megelégedve a saját művével?)
De az a kérdés, hogy mit mond hozzá a kritika? Hisz azt már minden művész tudja, hogy a kritikának rendes tarifája van: ennyi jár a magasztalásért, ennyi a szelíd elismerésért, ennyi a kegyes hallgatásért; „ez” a bíráló az aranyvaluta szerint ítél, a másik az ezüst szerint, a harmadik a bankót is elfogadja. – De mit szól a tiszta, megvesztegetetlen kritika, melyet a szerző nem tisztelt meg személyes látogatásával?
Legnehezebb feladat volt-ezt a képet innen a királyi várból kijuttatnia külvilágba. A kép öt láb széles és négy láb magas volt; azt nem lehet eldugni.
A király a reggeli órákban dolgozott, mikor más napokon sétáját szokta tenni, s oly óvatos volt, hogy még az olajfestékszagot sem lehetett megérezni rajta, s festőszobáját sohasem feledte nyitva.
Annyit azonban tudott, hogy a 4800 kenyérpusztító közül, akik udvari személyzetét képezik, egyetlen egyet sem talál, akire rábízhasson egy olyan titkot, amit el nem árulni már magában felségsértés.
No nem igaz? Hiszen akármely udvaroncnak azt fogja mondani, hogy „nézd: itt én festettem egy képet, eredj, vidd el, tedd ki a műtárlatba, hadd hallom, mit mondanak róla?” – hát nincs olyan elvetemedett jakobinus, aki őfelségét kitegye annak az esélynek, hogy a hírlapok szemtől szemébe fitymáló gorombaságokat mondjanak neki; hanem annál inkább kötelességének tartandja valamennyi műbírálót eleve suttyomban figyelmeztetni, hogy íme, itt van egy festmény, amelyhez úgy közelítsen minden kritikus, nehogy felségsértést találjon rajta elkövetni.
A király e mű bevégezte utáni reggel ismét lement sétálni a várkertbe; de nem tudott e tárgyban semmi kisegítő tanácsot adni magának. Így jár az ember, mikor háromszázhuszonhat belső titkos tanácsosa van! Akkor nem kap tanácsot, mikor kellene.
Amint a kertre nyíló ajtón ismét vissza akart térni a várpalotába, az ott őrt álló katona útját állta.
„Mi a jelszó?”
A király végignézte az őrt. Magas nyúlánk, ideges ifjú volt: a közkatonák azon időbeli egyenruhája, kávébarna frakk, elöl magyaros zsinórzattal (dualisztikus uniformis), feszesen állt erőteljes termetén; homlokát takarta a fekete sisak sárgaréz tarajjal s fehér-veres-zöld kétfejű sassal az ernyője fölött. Az őr, szuronyát védmozdulatra fogva, állt az ajtó küszöbén. – Nem ismer ön engem? – kérdezé a király.
– A jelszót! – ismétlé az őr változatlan arccal.
A király aztán megmondta a jelszót.
Arra az őr tisztelgett, s utat nyitott a király előtt.
A király még egyszer jól végignézett rajta. Rögtön odaizent azon ezred parancsnokához szárnysegéde által, hogy azt a katonát, ki ma reggel 5 órától 7-ig a várkertre nyíló ajtónál őrt állt, küldjék fel hozzá, mihelyt föl lesz a szolgálat alól szabadulva.
A parancs sietve hajtatott végre. A király meghagyta, hogy azonnal tudósítsák, ha a katona megérkezett, s reggelijét hagyta félbe, midőn jelenték, hogy itt van.
Eltávolított mindenkit elfogadási terméből, midőn a közkatonát maga elé bebocsáttatá.
Odament egészen közel a belépő elé, s sokáig nézett élesen ez arcba.
Ifjú, komoly és szelíd arc volt ez, színe barnás, alig színezett ott, hol az ifjúság rózsái szoktak nyílni; határozott, merész kifejezést adó orr; állán kétfelé váló selymes fekete szakáll; ajkai nemes metszésűek és teltek, a felső ajk fölvetett, szemei nagyok, világlók, feketék, erős, sűrű szemöldök alatt.
– Vegye ön le sisakját – szólt neki a király.
– Katonarend… – mormogá a közember.
– Feloldom alóla.
A közvitéz levette érc fövegét.
Homlokát akarta látni a király. A homlok az, amire az emberi jellem titkai vannak felírva: a homlok tud legtöbbet beszélni.
S ez a homlok nagyon jól egészíté ki az arcot. Egy valódi Mózes-fő állt a király előtt, kétfelé omló sűrű hajával, izomteljes, nagy, széles homlokával. Csak a fénysugár szarvak hiányzottak róla. Talán még azok is megjőnek.
– Mi önnek a neve? – kérdezé a király.
– Tatrangi Dávid.
– Zsidó?
– Nem. Székelyföldi magyar.
– Azért lehet zsidó. Vannak a Székelyföldön magyarok, kik a szombatot tartják meg, kik a keresztelést nem az atya, fiú, szentlélek, hanem az Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének nevében végezik, böjtöt és munkaszünetet tartanak zsidó szokás szerint; az újévet a zsidó újév napjától számítják, és neveiket az ószövetségből veszik csupán, s ezért minden felekezettől üldözve vannak. Ön nem a „szombatosok” közül való?
Az ifjú még halványabb lett.
Halk, mély, csaknem zúgó hangja volt: zengő suttogás.
– Ha mondanám, hogy az vagyok, nem volnék az: mert ők titkot nem mondanak ki.
– De én önnek legfőbb bírája vagyok – szólt a király szigorúan –, ki előtt senkinek titokkal nem szabad bírni.
– Igaz – szólt az ifjú –, de egyúttal legfőbb egyházfőm, kinek a gyónás titkát nem szabad elárulni. Gyóntam. Igaz.
– A szombatosoknak két kiváló erényük van – monda a király. – Az egyik az igazmondás, a másik a titoktartás. Midőn utamat állta ön, tudta, hogy mit tesz?
– Tudtam: amit a törvény parancsol.
– S ha én önt erőszakkal megtámadtam volna, meglőtt volna ön?
– Meg.
– És ha önnek saját édesapja jött volna eléje, hogy ajtómon bejöjjön, meglőtte volna azt?
Az ifjú nagyot sóhajtott:
– Meg.
– Pedig a szombatosoknak tiltja a hit az emberölést.
– De az ország törvénye parancsol még a hitnek is.
A király hosszan nézett az ifjú arcába. Látta, hogy a zsinóros kirseyben (katonaposztó) nem közönséges lélek lakik.
– Helyesen tett ön. Én önt ki fogom tüntetni e magaviseleteért. Hallja ön, minő kitüntetést gondoltam ki az ön számára. Egy megbízást akarok önnek adni, amit végre kell önnek hajtani, anélkül, hogy megtudná valaki, hogy a megbízást tőlem kapta. Egy udvaroncomnak, egy cselédemnek nem szabad felőle neszt se fogni.
– Parancsoljon velem felséged.
– A feladat nehéz. Egy öt láb hosszú, négy láb magas olajfestményt kell innen a várból kiszállítani, azt az országos műtárlatba elvinni, kiállítani, anélkül, hogy valaki megtudná, hogy a kép honnan került oda, azt el kell adni igazi értéke szerint, s az árt hozzám elhozni, anélkül, hogy tudná a vevő, kinek a kezébe jutott a vételár. Ért ön engem?
A közvitéz arcán sajátszerű világosság látszott átderengeni.
– Mindent értek.
A király arca kezdett elpirulni. A művész hevülése volt az.
– Hogy fog ön hozzá?
– Nagyon egyszerű az. Fölséged nekem megmondta, minő széles és magas a kép. Fölséged maga szabadalmat adott a hazai művészeknek, hogy festményeiket, miket el akarnak adni, legelőször ide hozhassák, s az udvari képtárban állíthassák fel. Ami azután nem talál tetszésre, az a festőnek visszaadatik. Én a legközelebbi napon, mikor a katonai szolgálat alól szabad vagyok, s polgári öltönyt viselek, egy hasonló nagyságú festményt hozok ide. Az ki lesz téve az udvari képtárban. E képnek a rámájáról felséged, mikor egyedül marad, leveszi a festett vásznat, a másik festményt ráilleszti, s annak a tetejébe ismét az én silány festményemet, amit harmadnapra szépen visszavihetek.
– Nagyon helyes, nagyon helyes! – mondá a király. Annyira örült ennek a megoldásnak, hogy szinte elfeledkezék róla, hogy alattvalói legutolsójával, egy közkatonával áll szemben. – Elmehet ön! – mondá neki.
Azután belépő szárnysegédének kiadta a parancsot, miszerint az imént elfogadott közvitéz, Tatrangi Dávid, ki ma reggel a királyt mint őr feltartóztatá, s addig be nem bocsátá, míg a jelszót nem mondta, e tetteért a hadsor előtt nyilvánosan felolvasott napiparancsban megdicsértessék.
Harmadnap ott volt a király műve az országos műtárlatban.
És aztán egy hétig nem beszéltek a lapok másról, mint erről a képről. Mindenki el volt ragadtatva általa. Tünemény volt az: eredetiség; új iskola. Sokan feltalálták benne a jóslatszerű misztikus jelentést. Mindenki elismeré a kompozíció zsenialitását. Különösen az állatalakban eltalált nagyszerű mozzanat valami nem mindennapi művészi erőről tanúskodott. A technikát itt-amott megrótták benne, de az általános hatás minden bírálót egyaránt feltüzelt. És aztán találgatták a művész kilétét. Ki rejtőzi az álnév alatt? „Polgár Vazul!” Ha keresték volna a Vazul név görög mását „Bazil”, annak az értelméből megtudhatták volna. (Király.)
A király hét napig olyan mohón olvasta a hírlapokat, mint akármely művész.
A hetedik napon azt olvasta, hogy a kiállított mű megvétetett, mégpedig azon az áron, amelyet a művész megbízottja kért érte. Ki vette meg, az még egyelőre titok.
Ah! A király milyen kíváncsi volt rá, hogy mennyit adtak hát a festményeért. Hogy mennyit ér hát a király, mikor korona nincs a fején; csupán koszorú?
Másnap kihallgatási nap volt. Az előjegyzettek névsorában a király megtalálta Tatrangi Dávid nevét is. Az ifjú polgári ruhában jött. Közkatonának audienciát kérni nem volt szabad, hanem polgári ruhát viselni szolgálaton kívül igen, s ezzel elég volt téve a „reglementnek”.
– Fölséges úr, a képet eladtam, tiszteletdíját itt hozom. Hatszáz Árpád-arany. – Dávid átnyújtá a királynak az elefántcsont szelencébe rakott aranyakat, mik a szelence áttört faragványin keresztülcsillogtak.
A király olyan hőséget érzett a homlokában, az arcán, midőn az aranyakat átvette. Hatszáz arany! Az ő saját arcképére verve. A királynak ez idő szerint Magyarország aranybányái háromezernégyszáz font aranyat adnak évenként. Erdély kallóiból háromezer márk színarany jön elő, Ausztria aranytermése harminckét mázsát adózik neki, a folyamok, mik országait átszelik, a Duna, a Tisza, a Maros, az Olt, az Aranyos, a Szamos mind aranyat hordanak magukkal, s amit azokból kimosnak, az is mind a király aranya. A királynak és császárnak civillistája a két országtól tizenötmillió forint; hét millióra megy a magányvagyonának jövedelme; hanem azért a király arca mégis fölhevült, mikor azt a hatszáz Árpád-aranyat a kezében érzé, melyet egy önalkotta mestermű díjában kapott ismeretlenül. – Ez volt az egyetlen, igazi, tiszta hódolat.
Tán egy megnyert ütközetnek nem örült volna jobban.
– Itt hozom a vevő ellennyugtáját is, fölség – mondá Dávid, átnyújtva egy hosszúkásan összehajtott iratot.
– Nincs rá szükségem – monda a király.
– Nekem van rá szükségem, hogy átadjam, fölség.
A király átvette az iratot, s odatevé az asztalán heverő egyéb mindenféle folyamodás közé, miket kihallgatási napon kezében hagynak. Amelyik iratnak őfelsége behajtja a szegletét, az félretétetik és választ kap, amelyiket nem hajt be, az a lomok közé kerül. Ezt nem hajtotta be.
A király keményen szemébe nézett az előtte állónak.
– Bizonyos ön afelől, hogy az eladott kép eredetéről senkinek sem volt tudomása?
– Nem tudhatta senki, s hogy a vevő nem tudta, arról fölséged igen rövid időn a legcsalhatlanabb tanúságot fogja venni.
A király azon gondolkozott, hogy ezt az embert meg kellene jutalmazni. De hogyan? Pénzzel? Hátha magasabb vágyai vannak? Büszke katonajellem. Talán inkább vágyódnék előléptetés, tiszti rang után. Mondja meg ő maga.
– Én önt hűséges eljárásaért óhajtanám megjutalmazni. Van önnek valami kívánsága, amit királyi kegyemmel megvalósíthatnék?
– Van fölség. Óhajtanám fölségedet nem szolgálni tovább fegyverrel.
– Hogyan? Ön meg akarna szabadulni a katonaságtól? Ez a kívánsága? Ön csakugyan szombatos, azok tiltakoznak minden fegyver ellen.
– Ha azt teszik, felség, igazuk van. Az emberölés Isten ellen támadás. A katonai szolgálat szolgaság. A hadviselés országromlás. De én szívesen ontok vért, magamét vagy másét, hitem ellenére is, ha kell, s elvesztem inkább a mennyországot, hogy megtartsam hazámat. A harcban ott leszek fölséged közkatonái között, de most szeretnék szabadulni – öltönyömtől.
– S van önnek valami jogcíme e kívánságra?
– Van, fölség. Egyetlen fia vagyok az apámnak. Üzletünk egy jó hírben álló üveghuta a Székelyföldön, felügyelet nélkül tönkremegy. Apám pedig az őrültek házába van bezárva a Lipótmezőn.
– Akkor önnek teljes joga volt hatósági úton követelni a katonakötelezettség alól fölszabadítását; nem tette azt?
– Lehetetlen volt, fölség. A polgári hatóság azt mondta az apámra, hogy őrült, be kell őt záratni s engem elbocsáttatni; a katonai hatóság pedig azt mondta, hogy apám nem őrült; azt kell szabadon bocsátani, s engem kell besorozni. S most mind a ketten benn vagyunk. Én állok, az apám ül.
– Akkor mégis öné az eldöntő lépés. Ön nyilatkozhatott, hogy atyja elmeháborodott, s e nyilatkozata alapján elbocsátják. – De én nem akarom atyámról azt mondani, hogy őrült, mert nem az.
– Hát akkor meg nyilatkoztassa azt ki, s szolgáljon tovább. Apját pedig bocsássák ki a tébolydából.
– Azt sem tehetem, mert apám jó helyt van ott. Jól bánnak vele, s ő is jól találja ott magát.
– De ezt meg már nem értem.
– Felséged valószínűleg hallotta hírét a „Szentháromságnak”.
A király visszahökkent – hanem a másik percben elmosolyodott.
– Ah! – hiszen a lipótmezei tébolydáról beszélünk. Ott van három őrült, akik közül az egyik atya Istennek, a másik a fiú Istennek képzeli magát, s akikhez azután még egy „szentlélek” is került. S ezek együtt vannak mindig. Nem tudom, mire való az a tréfa a felügyelőségtől?
– Nem tréfa ez, felség. Ezek mind a hárman egy nagy, végtelen eszme üldözésében veszték el eszüket. Mind a hárman tudós, eszes emberek voltak, kik a légben repülés lehetőségét akarták megfejteni. Ez idő tájt sok ember őrült meg ebben. S a vágy oly természetes. A hadtudomány oly fokra fejlődött, hogy a legelső harcban, mely kitör, az emberiség egyik felének ki kell irtani a másikat. A huszadik század utolsó felét járjuk, s az a hit, hogy a kétezered év betöltésével el kell jönni az időnek, mely az örök „Isten békéjét”, az örök „treuga Dei”-t elhozza, az egész világot kezdi áthatni.
– Tehát ön is hisz a millenniumban? Lehetőnek tartja a Chiliasmust? A kétezredik év Isten békéjét?
– Ha emberek akarják, s Isten segít, lehető.
– Beszéljen tovább a három őrültről.
– Az egyik a léggömb kormányozhatóságának tanaiba őrült bele. E rendszerrel akarta lehetlenné tenni a hadviselést. Törekvése az aerosztatika örök törvényeibe akadva, a tudósból őrültet csinált, ki most azt hiszi, hogy ő az atya Isten, ki villámok helyett bombákat és srapneleket hajigál le a földre. A második eltérve a légsúlytan elméletétől, s félrevetve a hidrogén emelő segélyét, a légbeemelkedés elméletét egészen az erőműtani szabályokra fektette. Különösen a „calorigépet” alkalmazva összeköttetésben az „örök csavarral”. Ez meg is tette, hogy e gép segélyével rézsút merev irányban fel tudott repülni a magasba; de gépe nem volt kormányozató, leesett vele, szerencséjére a Balatonba; onnan kifogták: de mire életre jött, meg volt őrülve, s most azt képzeli magáról, hogy ő a fiú Isten, ki már egyszer élő testtel az égbe szállt, s erre erős bizonyítéka a két tenyere, melyet a repülőgépe eltört sodronyai, mikor beléjük kapaszkodott, keresztüllyukasztottak. A harmadik végre az én apám, akit mármost azután, eszmetársulat nyomán, a szentléleknek neveznek, és némi alappal, mert ő maga sokszor mondá magáról, hogy ő a János látományaiban ígért eljövendő „Paraklet”, ki a világot meg fogja váltani minden siralmaitól. Ő is talált fel egy repülő gépet, melynek elmélete a villanyerőn alapszik, üvegből és messingből van az egész. Az első alkalommal, mikor bemutatta azt a közönségnek, a gép szégyenben hagyta: az egész kísérlet a közönség gúnyhahotája közt bukott meg. Nem hagyta abba; változtatott a kondenzátorokon. A második nyilvános kísérletnél megindult vele a kerekes gép; de nem fölfelé, ahogy ő kiszámítá, hanem egészen saját tetszése szerint, a közönség közé; öles villanyszikrákat szórva maga körül, s agyonijesztve az egész népet, mely ekkor dühbe jött apám ellen: őt magát megverte, gépét összetörte, s még kárpótlást kellett fizetnie nehány villanyütött néző számára. Mégsem hagyott fel eszméjével. Megint más terv szerint alkotá meg villanygépét; most már egészen a madár alkatát vette mintaképül, szárnyakat alkalmazott üvegből, rézborítékkal. És gépe csodalatosan sikerült; sajnos, hogy jobban, mint ő maga tervezte. A repülőgép a villanyerő alkalmazásával felemelkedett a magasba, kormányozható is volt; hanem egy új tényező kifeledése miatt olyan erőt fejtett ki, hogy a szárnyak nem bírták meg, az üvegszárny eltörött, s apám a géppel együtt leesett egy erdő közepébe 1200 láb magasból, eltörte az egyik kezét és az egyik lábát, a fél állkapcsát, s csak csodára maradt élve. Ekkor rokonai bezáratták a tébolydába. Engem gyámság alá rendeltek. Most ez a három mártírja a tudománynak a lipótmezei tébolydába van bezárva, s minthogy szerepeiket ők maguk választották, s minthogy egész nap egymással vitatkoznak a legmélyebb tudományos feladatok fölött, azért a tréfás népelme úgy híja őket, hogy a szentháromság. És gyógyíthatlanok maradnak, minden tudományosságuk mellett. Az Atya anastasomaniai rohamokban, rombolásdühben szenved; minden holdtöltekor kényszerzubbonyt kap; a Fiú sitophobiát hozott magával, ételiszonyt, mindennap háromszor erővel kell egy kitört fog helyén keresztül kaucsukcsövön át az ételt a gyomrába vezetni; a harmadik csöndesen viseli ugyan magát, de nem titkolja, hogy amint szabadon bocsátják, újra elkészíti a repülőgépet, s újra felszáll vele.
– Bocsánatért esdem, hogy fölségedet e dolgokkal untattam; de parancsolta, hogy adjam elő, miért nem jelentem ki atyámat őrültnek. Mert nem az. S ha nem őrült, miért nem kérem szabadon bocsáttatását? Mert ez halála volna.
– Mennyi ideje van önnek még hátra a szolgálatból? – kérdezé a király.
Ettől a kérdéstől fázott nagyon Dávid. De csak meg kellett rá felelni.
– Hat hét…
– Micsoda? Hat hét! Hiszen ha sötét börtön, nehéz vas, kínzás, böjtölés volna a kiállni való, hat hétért fel sem sóhajtana egy férfi, azt mondaná rá, holnapután lesz, s akkor vége! S hat heti hátralevő időt egy díszes szolgálatból, melyet az ország törvénye szabott önre, mely nem a hajdan bosszantó „Kamaschendienst”, hanem a polgári hivatással együtt megférő férfias foglalkozás, ebből hat hetet ön különös kegyelemképpen, királyi hatalomszóval kíván magának elengedtetni?
– Ez a hat hét rám nézve egy élet – sóhajta Dávid.
– Micsoda? Akkor ön nekem nem mondott el mindent. Ön üzletről beszélt, üveghutáról, mely ön és atyja nélkül tönkremegy. Önnek más oka van e kéréssel hozzám folyamodni. Mi az?
– Felség, azt nehéz megvallani a király előtt. Egy férfi előtt.
– Ön nősülni akar tán, s „periculum in mora”. Nos, eltaláltam? Akkor kap ön „licentiát”. Elég lesz?
– Nem, felség.
– De hát mi baja akkor?
– Felséged kívánta, hogy megmondjam. Azt a hajadont, ki jegyesem, rokonai, kik szegény emberek és rossz emberek, beíratták a Sabinába.
Erre a szóra egyszerre lángvörös lett a király arca, szemei hadüzenő rémtűztől világlottak: egy megütött király volt ez! Egy király, akinek eszébe juttatják, hogy csak árnyéka annak, aminek nevezik. Egy király, aki egész országa szégyenét egymaga érezi, és akinek azt a szégyent letörülnie nem lehet.
Dávid hódolatteljes nyugalommal állt előtte, s nem rettegett az uralkodó lángba borult arcától, melyet az ő szava gyújtott meg.
– Itt van a hajadon? – kérdé a király.
– Még a fővárosban van.
– Mit akar ön tenni?
– Ha katona nem vagyok, akkor tudom, hogy mit teszek. Szerzek magamnak igazságot a törvényen kívül; ahogy tudják a hozzájuk tartozókat védni az őserdők lakói; ahogy védi a nőt minden országban az, aki férfi. De a közkatona mezében rab vagyok, szolga vagyok. Rajtam a lánc, mely kezemet leköti, s ami polgári ruhában lovagi tett volna, az közkatonaruhában gonosztett. És nekem hosszú az idő, míg ez öltöny leszakad rólam. Hat hét múlva már jegyesem nem lesz ebben az országban. És nem lesz rám nézve a világon.
A király most merően maga elé nézett, és mélyen elgondolkodott. Arca lassankint visszanyerte komoly, nyugodt tekintetét, de a pír csak nem hagyta el azt.
– Hallgasson ön rám. Tartsa féken indulatait mint férfi. Másnak is van baja. Ha azt mind erővel igazítanák el, minden utcán verekednének. Ne tegyen ön semmi heves lépést. Ha önnek arája azon társulatnál van bejegyezve, úgy az csak pénzkérdés. Pénz kell azoknak. Jó nyereségért kitörlik, kiadják. Vegye ön ezt az összeget, amit most nekem átadott. Fizesse ki őket belőle. Ami fennmarad, azt tartsa meg menyasszonya számára hozományul.
II. Árpád odaadta a közkatonának az összeget, amit saját keze munkájával szerzett.
Dávid szemei égtek.
– Felség – rebegé elfogódottan. – Nekem most semmim sincs; magam is semmi vagyok. De ami vagyok és leszek még valaha: az mindig fölségedé lesz. Mondom. (A szombatosok ennél nagyobb esküszót nem ismernek: „mondom.”)
– Még egy szót. Mit fog ön tenni, ha jegyese kezében lesz? Én önt a katonai szolgálat alól föl nem oldhatom; fejedelmi jogom van hozzá; de ezt nem gyakorlom. Mert ha egynek az elbocsáttatás kegyelem, úgy a többinek a szolgálat büntetés. De segíthetek önön másképpen. Rögtön akar ön nősülni?
– Nem, felség. Nekem nagy feladatom van, melynek megoldásáig nem gondolhatok nősülésre. Technikai feladat.
– S van önnek olyan biztos helye, ahová addig jegyesét menedékbe helyezheti? Ha rokonai rossz emberek, van ilyen menedéke?
– Van felség. A „parabolánnők aziluma”.
A király indulatosan dobbantott a lábával.
– Szerencsétlen! Tudja ön, hogy micsoda hely az?
– Tudom, fölség. Az egy önként összeállott női társulat, mely az országban dühöngő ragály áldozatainak ápolását vállalta magára; elnöke Hermione Peleia cári hercegasszony, ki a Széchenyi-hegyen levő Alhambra-szerű palotáját rendezte be a pestises betegek számára, oda viszem a jegyesemet.
II. Árpád melle nyugtalanul lihegett; most már az ő szemei is égtek. Odanézett fájdalmasan a másik ifjú szemeibe, az vissza az övébe: míg mind a kettő szemeiben megjelent a könny.
Tehát volt valami közös a király és a közkatona között: – a könny.
Voltak hajdan bűvészek, kik jóslatokat tudtak mondani a tükörből, mások egy csepp vízből. Talán ennek a kettős könnynek a tükréből, ebből a két vízcseppből is lehetne jóslatot mondani.
– Jól van – mondá a király és gondola: „Ha az enyim is ott van, legyen ott a tied is.” – Várjon ön még egy percig.
Azzal a király odament az asztalhoz, s egy üres lapra írt nehány sort, azt borítékba tette és aranyszínű guyackkal lepecsételte.
– Tegye ön el ezt a levelet. És aztán menjen dolgára. Vigyázzon, hogy ne hirtelenkedjék. Azonban az emberen néha megtörténik a szerencsétlenség, ha legjobban kerüli is. Ha bajba kerülne ön saját hibája nélkül, akkor adja át ezt a levelet annak, aki önt minden bizonnyal legelőször kérdőre fogja vonni. Ha nem jön bajba, akkor tegye el, s majd csak akkor bontsa föl maga, mikor megvénül, s a tartalék kötelékeiből is kikerül. Nincs benne semmi kegyelem; csak királyi jogos tény.
Azzal inte neki, hogy elmehet.
Aztán jött a király elé még egy sereg megszokott alkalmatlankodó.
Mikor aztán vége volt – nem az alkalmatlankodók sorának, mert az egy archimedesi csavar, hanem a kihallgatási kiszabott időnek: akkor a király belső termeibe távozott. Főudvarmestere és az udvari múzeumigazgató jelentkeztek őfelségénél, fölkérve, hogy kegyeskedjék megtekinteni az udvari képtár számára megszerzett legújabb mesterművet, mely most hozatott át a műtárlatból.
A király valami rosszat sejtett.
Át hagyta magát kísértetni a képtárba, hol egy háromlábú támlányra a legkedvezőbb világításba volt helyezve az újon vett kép.
Jó sejtelme volt. Saját remekműve volt az.
A király homlokán az a középső redő nagyon mélyre talált összehúzódni.
A két udvaronc vette észre e baljós kifejezést a legmagasabb arcon, s azt a magyarázatot adta neki, hogy őfelsége bizonyosan nagyon szigorú műbíró akar lenni, s nem fogja fel első tekintetre e mesteri mű kiváló előnyeit. Siettek tehát alattvalói hódolattal segélyére jönni gyönge felfogásának. A múzeumigazgató elmondá őfelségének, hogy ez a mű nemcsak mint tájkép egy egész új, meglepő genre-t mutat fel, de különösen mint állatfestészeti remek fölötte áll mindannak, amit Troyon, Verboeckhoven, Bonheur Róza és Shelfhout e nemben valaha készítettek; a főudvarmester pedig afelől biztosítá őfelségét, hogy ezen mű valóban általános szenzációt keltett laikusok és műértők között; a külföldet is alarmírozta; a jockey klub különösen el volt ragadtatva a gnú pompás, merész, kifejezésteljes alakjától: úgyhogy ő a legszerencsésebb fogásnak tartja, hogy a Berlinből lesiető műbarátok orra elől elhalászhatta a királyi múzeum számára ezt a képet, mielőtt ezt a külföldiek felárverezték volna rá. Még most megkapható volt egy bagatell árért: ezerkétszáz Árpád-aranyért.
Erre a szóra őfelsége önkénytelenül egy olyan hangot hallatott, mint mikor az ember a fogait szíja, ami a világ minden nyelvén annyit jelent, hogy „ez egy kicsit sok!”
Mire azután mind a két úr sietett legalázatosabban előadni, hogy ez éppen nem ár ezért a remekműért, mert ez megfizethetetlen kincs, dísze ennek a múzeumnak, diadalpéldány!
A király hol az egyikre, hol a másikra nézett, indokolva levő gyanakodással. Mikor aztán végre a főudvarmester arra a témára gyújtott rá, hogy a fejedelemnek illendő a hazai művészetet anyagilag pártolni, s e mecenásság a megvett festmény álnevű szerzőjénél éppen nem vesz kárba, mert amint kitudatott, az szegény sorsú fiatalember, ki keresményéből tartja szegény özvegy anyját, s külakadémiákra szándékozik utazni: – már ekkor nem állhatta meg őfelsége, hogy fel ne kacagjon, s hátat fordítva a képnek és a két udvaroncnak, rögtön ott ne hagyja mind a hármat.
A két udvaronc kellemetlenül meghökkenve nézett egymásra. Ezt nem értették, hogy mi volt.
– Nincs műérzéke – dörmögé keserűen a múzeumigazgató.
– S nincs érző szíve – suttogá sub rosa a főudvarmester.
– Szűkkeblű felfogni a művészetet.
– S szűkmarkú azt pártfogolni!
… Őfelsége pedig sietett az irodájába, hol éppen akkor osztályozták azokat a folyamodásokat, mik kihallgatási napon halomra gyűlnek az asztalán. Kikeresteté magának azt az iratot, amit Dávid adott át.
Beletekintett. Az ellennyugta bizony hatszáz Árpád-aranyról tanúskodott. És aki annak alá volt írva, az a főudvarmester volt.
A király szíve nagyon megkönnyebbült.
Tehát nem volt megcsalva. – Nem a közkatona által. – Az megtartá szavát. A titkot el nem árulta. Mert, ha tudva lett volna az, hogy ezt a képet a király festette, s így a vételár az ő kezébe került, nem számítanának be neki most kétszer annyit a saját magánychatouillja rovására.
A király örült nagyon.
– Tehát mégis érek valamit. Művemért kaptam hatszáz aranyat, s ugyanazért a király másnap már ezerkétszáz aranyat adott az első vevőnek. – Hanem ezt a mesterséget nem folytatom!