Valóban a föld nyelte el Mazrurt és bandáját.
Üldözői rendesen Skitteni tájékán, ott, hol a Sisija folyam a Prut vizébe szakad, vesztették el a nyomát.
A Sisija folyam itt egy ölnyi magas sziklapadról rohan alá a Prut vizébe.
A moldvai folyamok szabályozásával eleitől fogva nem sokat törődött senki; az olyan kicsiny folyócskára éppen, minő a Sisija, ugyan kinek lett volna gondja.
A kis folyam torkolatának vidéke messze mérföldekig áldatlan, terméketlen föld, sűrűn behintve kővel; néhol a kövek halmazokba összehordva, mintha valaha föld dolgában megszorult emberek kísérletet tettek volna a köveket elhordani a földről, s aztán kenyeret termeszteni rajta, hanem aztán, hogy a kő alatt megint csak követ találtak, abbahagyták a munkát. Ezeket az apró halmokat aztán sűrűn benőtte a galagonya, kökény és szederinda irtatlan bozótokban.
Út sem vezet e vidéken keresztül, s egész a láthatárig egy magasabb fa nem emelkedik ki a sivatag hepehupás hátából.
Ez alatt az elhagyott kőtalaj alatt van egy egész város.
Egy föld alatti város.
A népmonda sokat tud regélni a Csetátye da Ursu, a medve városárul; de a tudós régészek mindekkorig nem méltaták figyelmökre a népmonda utasításait.
Pedig valóban érdekes lett volna kideríteni, mely kéz munkája volt e több száz lakból álló föld alatti labyrinth, melynek minden lakosztálya kerekre és kúppadmalyú alakra volt kivájva; az egyes lakok folyosókkal összekötve, s valamennyi közt egy nagyobb középső terem, melyhez három oldalról vezettek a folyosók. A lakosztályok szelelő kürtői ama bozót fedte kőhalmazokba vezettek fel, gondosan elrejtve; s a bejáratot magába a föld alatti városba a Sisija szakadása alatti barlang képezte. Ezt a barlangot szikladarabok takarták, miken tajtékozva rohant végig a zuhatag. Ha azokat félrehengeríté emberi kéz, előtűnt a bejárat; s ha visszahengeríté, ismét el volt födve.
Ki alkotta a föld alatti várost? A kőkorszak troglodyth faja tán? Vagy a hajdani dák királyok műve volt az, s tán katakombául szolgált? Vagy a XIII. és XIV. századbeli tatárjárások idején készíté azt magának menedékül a föld népe? Az újabb babonás nép az ördög művének tartá azt, s kerülte a környékét, s az európai tudós világ még nem végezte be az ausztráliai ősépítészet körüli kutatásait, hogy rákerült volna a sor a kelet-európai régiségekre.
Hanem Mazrur felfedezte a föld alatti várost, és volt bátorsága belemenni. Amint kitisztíttatá az üregeket, egész rablócsapatjának menedéket adtak azok. Ide halmozta össze a rablott kincseket Erdélyből, Moldovából. Üldözői gyakran a Sisija vidékeig sarkában voltak; ott aztán egyszerre nyomát veszíték: a Sisija zuhataga alatti barlang száda megnyílt, s újra becsukódott, a zuhatag nem beszélt ki semmit. Néha ott robogtak el a feje fölött a megtorlásra kiindult ellenséges csapatok, s azokra a kőhalmazokra leülve tanakodtak, ugyan hová lehetett előlük, akit idáig kergettek.
Kegyetlenségeik híre még a nagy hadjárat izgalmain is keresztülhangzott. Rosszabbak voltak Batu kánnál. Előbb elpusztíták az ellenséget, azután elpusztíták a szövetségest.
Ámde ha tűz, vas utol nem érte őket, megtalálta őket is a leghatalmasabb ellenség: a víz.
Mikor Tatrangi elzáratta a Prut torkolatát, a visszatorlott özön elárasztá nagy hamar a Sisija környékét is, s amely barlang bejáratul szolgált a föld alatti városba, ugyanazon át kiönté az áradat az odarejtőzött hadat. Oly rohamosan érkezett az, hogy az álmából ocsúdó martalóchadnak nem lehetett a barlang szádán keresztül, ár ellenében menekülni többé, kénytelenek voltak a földalatti termek szelelőkürtőin át felkapaszkodni, s azokon a tövisbokorral benőtt kőhalmazokon keresztül törni maguknak utat a szabad levegőre.
Ahová kijutottak, az most egy puszta sziget volt, körülvéve áradó vízzel.
Itt találták meg őket az otthoni légjárók, melyek folyton cirkáltak az áradat fölött, hogy ahol veszélyben levő embereket találnak, azokat megmentsék.
Mazrur hordája védtelenül volt ott, elázva, decemberi fagytól megdermedve; ellenállásra képtelen. A rablóhad megadta magát. S már akkor ítélete is alá volt írva.
Az Otthon törvényszékei nem osztanak halált soha.
Minden embernek missziója van a földön: még a gyilkosnak is, aki öl, csak azért, hogy öljön. A társadalomnak csak az a feladata és szabadsága van tagjai irányában, hogy amelyik misszióját rossz helyen teljesíti, annak a megillető helyet mutassa meg, s vigye oda.
Akikben a gyilkolási ösztön oly nagyon kifejlett, azoknak a számára van egy igen jó hely. Afrika beljében, Darfurországon túl az a birodalom, amit Rungának neveznek.
Ezt a vidéket még nem lakja ember. Még annyira nincs idomulva ősvadonából, hogy a kaffer, a boshjesman, a meztelen vadember megélhessen benne. Még ez a fenevadak országa. Birtokosai a bölénycsordák, a szarvorrúk, az elefántok és az oroszlánok. Itt van őshazája az emberhez legközelebb álló lénynek, a majmok óriásának, a gorillának. A majmok birodalma ez. Száz meg száz népfaj, mely külön csapatban él: még nyelvkülönbség sem választja el őket, mert hisz szavuk nincsen, mégis mindig veszekednek egymás között; ahány erdő, annyiféle majomnemzetség. Egy faj közülök már az emberi fajhoz közelit; testén nincs szőr, csak a fején, s lába van alsó kéz helyett; de még a hosszú majomfark az állatok osztályába sorozza. Beszéde sem emberi szó még, csak állati makogás. Ez a niam-niamok népe. Ravasz, prédaleső nép. Ez már parittyával is tud lőni, s bottal verekszik. Csakhogy hajigálni, bottal verekedni már az utáncs is tud, a gorilla meg éppen tornamestere e tudománynak.
Ide, ebbe az országba küldé az otthoni törvényszék Mazrur hadait.
Aki gyilkolni szeret csak azért, hogy gyilkoljon, itt talál ösztöne kielégítésére elég tért és emberi hivatást tölt be vele.
A telepített csapatnak hagytak fegyvert, lőszert, a kezdethez elég eleséget, s aztán rájuk bízták, hogy csináljanak tetszésük szerinti államot.
A Rungából elszökni nem lehet. Birodalmai a sivatagoknak feküsznek, közötte és a tengerpart között körös-körül. A társadalom száműzötteinek itt kell megalkotni az új társadalmat, s megvédni azt ellenségeik, a fenevadak ellen.
S a gyilkosból lesz oroszlánölő; a haramia hőssé lesz a fenevadak között, ezer ember, ki átka volt a béke országainak, a civilizációnak, áldása lesz egy vadon vidéknek, melyet lakható országgá alakít, s magvát képezheti egy hatalmas új nemzetnek.
A Runga birodalom ősfoglalói, mikor magukra maradtak a vadon közepett: első dolguk volt Mazrurt kikiáltani rungai császárnak.
Egy hónap múlva aztán fellázadtak ellene: nem tűrhették kegyetlenkedéseit; megrohanták álmában, elvették fegyvereit, letépték róla a ruháit, s kikorbácsolták meztelenül a vadonba.
A bukott uralkodó egyedül kóborolt az ős bozóton keresztül. Nem tudta, hová megy. Ádám volt a paradicsomban. Csakhogy a paradicsom fenevadai már ekkor haraptak. – Az a szándéka volt, hogy északnak tartva, valahol Darfur egy faluját elérheti, s onnan továbbmenekülve, talán még visszatérhet Európába, s elrejtett kincscinek birtokában, még kezdhet valami újat.
Valaki megakadályozta ebben.
Alkonyat táján, amint egy roppant kókuszpálma-erdőhöz ért, azt hitte, hogy ott étkezni fog; egyszerre roppant zsivaj támad előtte az erdő belsejében. Ezernyi majomnép, mindenféle fajból összevegyülten, ahogy csak ijedtében szokott összkeveredni, rohant a fák sudarain végigszökkellve előre, s egymást törte, marta.
Mitől futnak ezek oly rémülten?
Azután dölyfös ordítás hangzék a bozótból, s csörtetve rohant elő egy nőstény oroszlán négy felnőtt kölykével. Az oroszláncsapat rá sem ügyelt Mazrurra; futott ordítva odább; őket is a rémület hajtotta.
Ki az hát, akitől még az oroszlán is megrémül?
Nem váratott magára. Két izmos, szőrös kar kétfelé hajtá a sűrűn nőtt pálmasudarakat, mintha nádberek volna, s előlépett a minden fenevadak cárja: a gorilla.
Irtózatos alak! Hat láb magas, mikor egyenesen áll; széles vállakkal és izmos karokkal, minők az emberé; teste végig rőtbarna serteszőrrel fedve, és állkapcsaiban oly hatalmas agyarak, minők a vadkané. Mellkasa széles, kidomborult; mind a négy kezén rettenetes körmök.
Éppen az állatok királyával végzett most. Egyik kezében egy hím oroszlán kitépett farkát csóválja; azt már megölte, s zászlóját elhozta diadaljelül.
E fenevaddal szemközt áll a másik: Mazrur. Ez is oly hatalmas állat. Egy élő Herkules-szobor, mindenütt kidomborodó izmokkal, kegyetlen tekintettel, elkeseredett szívvel.
Amint a gorilla megpillantá azt a másik állatot, mely nem fut el előle, hanem szemközt megáll: elkezdett valami szaggatott ordítást hallatni, agyarait összecsattogtatva, s öklével ütve széles mellét, mint egy kihívó ember.
Mazrur pedig kacagott. Ez is egy fenevad őshangja volt. Felébredt benne az erő állati büszkesége. Gyönyörrel érzé, hogy most ő is állat. Hatalmas állat.
– Ne ordíts, nagyapó! – kiálta Mazrur a gorillára. – Jer közelebb. Az apámat már agyonütöttem; te vagy az ősapám: még téged is agyonütlek.
Aztán egymásra rohantak. A gorilla mint majom volt hatalmasabb állat, de Mazrur mint ember. Az tudott körmölni, harapni, emez öklözni. Az első rohamnál kiütötte a gorilla fél szemét.
S ott dulakodtak a pálmaligetben késő estig: amennyire kettős ordításuk elhangzott az őserdőben, futott onnan ijedten majomhad, bölénycsorda, oroszláncsapat.
Éjjelre elcsendesült az ordítás.
Több hó múlva, mikor a rungai vadászok e kókuszerdőhöz véletlenül eltévedtek, találtak az agavébozót közepett két óriási csontvázat, miket a hangyák simára letisztítottak már: a két csontváz úgy össze volt fogózva karjaival, lábszáraival, hogy nem lehetett felismerni, melyik az ember, melyik a gorilla.