Az európai népek figyelme a nyugoti láthatár felé volt fordulva, mely alatt az üstökös feje eltűnt; egy óra alatt százötvenezer mérföldet átfutó sebességgel, fényuszályát éppen oly gyorsasággal vonta maga után, mely gyorsaság tíz órakor egyszerre félbeszakadt, s a lángfark azontúl csak percenkint tíz mérföldnyi gyorsasággal haladt tovább, megtartva azt a félrehajlását, melyet a föld delejes kitérése kényszerített rá.
A csillagdák ez éjen át a közönség által ostromolva voltak; a tanodák telve hallgatókkal, a templomok nyitva; a nép futott a templomba imádkozni, énekelni, onnan a tanodába, megtudni, hogy mit mondanak a tudósok, megint ki a szabad ég alá bámulni, szörnyedezni. A templomban azt mondták neki: „Térj meg, gyónj meg, keresztelkedjél meg, circumcisiót tégy, áldozz, korbácsold magad, mert utolszor látod az eget!” A tanodában azt mondták neki: „Gyönyörködjél, okulj, tanulj, mert azt soha nem látja többé ember, amit most láthatsz”; a piacon aztán azt mondták: „Igyunk, dobzódjunk, hisz úgyis elveszünk”. Ki megfogadta az egyiket, ki a másikat, ki a harmadikat, ki meg valamennyit.
Tíz órára meghozta a tenger alatti távírdahuzal a New York-i csillagda tudósítását Európába a történtek felől.
Az üstökös tekéje a delejes eltaszítás által félretolva, ötvenkétezer mérföldnyi távolban haladt el a föld mellett, északkelettől délnyugatnak tartva.
A hold, mely akkor éppen utolsó negyedében állt, nyugatról keletnek tartó, a föld forgását követő pályáján éles szögletben találkozott össze az üstökös tekéjével.
A hold két pólusán ugyanakkor gyönge fénykisugárzás mutatkozott: delejfény; de az nem volt elég erős, hogy ellensúlyul szolgáljon a két találkozó tömeg kölcsönös vonzerejének.
Ötven másodperccel az összetalálkozás előtt az üstökös fejének szivárvány udvarai látható sebességgel kezdtek szétbomladozni, s amint küllőkre szakadoztak, ezek a hold felé látszottak tartani, percenkint növekedő fényburkolatot képezve körülötte.
Húsz másodperccel az, előtt, hogy a két égitest fénytányérjának szélei egymást láttanilag érintették volna, a hold felszínén nevezetes változás ment végbe. A megvilágított karéj egyik legfényesebb körhegyének, a Keplernek közepét alkotó kráter eltűnt, mintha egyszerre be lett volna töltve; a többi körhegyek és gömbölyű üregek szinte e tüneményt mutatták.
A közelítő üstökösnek a tányérja pedig e pillanatokban egyik udvarát a másik után veté le magáról; míg a hold annál nagyobb gőzkörbe lett borítva. Az üstökös teste után a fényuszály közepett képződött sötét űr pedig egyre tágult és hosszabbodott, úgyhogy a találkozás előtti percekben már az uszály külön volt válva a fénygömbtől, s mint az 1811-i üstökös fényfarka, csak a távolból követte vezető gömbjét. (Ennek is teljesen kifejlett fénytekéje volt már.)
A találkozás nem volt tökéletes. Csak láttani értelemben volt központi. Az üstökös mögötte vonult el a holdnak, s a hold ez idő alatt mint egy sötét tábla árnyékolá be az üstökös egy részét. Azon percek alatt, amíg az üstökös világíró fénymagvát takarta a hold, a holdkarimát körülfogó fénysugarak bizonyíták, hogy az üstökösnek saját, intenzív világa is van. A holdnak egész gömbje sötétnek látszott a mögötte álló világításban, még a megvilágított gerezdje is.
Negyven másodpercig tartott ez átvonulása a két égitestnek egymás mellett. Amint az üstökös ismét elhagyta a hold karimáját, egészen meg volt fosztva „halói”-tól; a hold mint tömörebb test, magához vonta azokat, s gőzkört alkotott belőle magának, mi eddig neki nem volt.
E nyeremény után tehát lesz a holdnak levegője is, felhője is, vize is és aztán tenyészete – és végre lakói.
És még mást is nyert a hold e találkozásból: gyorsabb forgást.
Amint a Keplert keresték rajta, mely eddig a délnyugati körnegyed közepén állt, már az akkor eltűnt onnan, s egy ismeretlen, még soha nem látott része a holdnak jött elő a világított gerezd szélén. A hold gyorsabban kezd forogni, s mindkét oldalát megmutatja ezentúl a földlakóknak.
Ha megmutatja! De a nagy égi tömeg egyúttal más irányt is kölcsönzött neki túlnyomó vonzerejével. Az üstökös gyors rohanásában magával rántotta a holdat, s míg önmaga kétfelé szakadt, s hátrahagyott uszálya egy gömb nélküli loborként mint léttelen ködtömeg folytatta rendes pályáját, addig a tőle elszakadt gömb a föld drabantjának futását megváltoztatva, ragadni látszott azt magával megzavart rohamában.
– Most már vége a világnak! – ordítának az ítéletnapi fanatikusok. – Az üstökös letaszította a holdat az égről, s most a hold fog ráesni a földre! Annak azután mindegy, akárhol éri; az keresztül fogja törni ezt a vékony földkérget, s arra azután darabokba hull az egész föld, a belsejéből kirohanó tűz szétröpíti morzsáit a világba. Ám lássák a tudósok, ha elvitatták tőlünk a mennyországot, a pokol megmaradt, azt magunkkal hordjuk.
– De vége a holdvilágos költészetnek! – sopánkodtak az érzelgők. – Az üstökös magával vonszolja holdunkat tán a napig, és soha többé holdvilágot nem lát a föld, örökké setét lesz az éjszaka.
S voltak a közvetlen közel időnek jelenségei, amik hol az egyik, hol a másik rémlátásnak adtak alapot.
Földrengések a föld minden részén hirdették a találkozás okozta rázkódást; minden tűzhányó iszonyú kitörésekkel üdvözlé e nagy napot, s voltak bizony részletes világelpusztulások, ítéletnapok egyes részein a földtekének; új szigetek merültek fel, régiek elsüllyedtek rögtön; vulkáni tájakon fekvő városok romokba dűltek, s a tenger szokatlan dagálya elborítá a mélyebben fekvő partvidékeket, különösen az Északi-sark alatti langy tenger oly magasra emelkedett, hogy hullámaival keresztülcsapott az egész jégzónán, s kitört a lapponiai, szibériai s észak-amerikai lapályokra, míg ugyanekkor a déli félöv tengerei az ellenkező tüneményt mutatták, ahol egymás mellett fekvő szigeteket rögtön támadó zátonyok kötöttek össze.
Hanem azért a föld egészben nem pusztult el, sem az emberi nem róla nem törültetett le.
Majd meg a költők félelme látszott igazolva lenni. A hold, melynek a kataklizma éjszakáján éjfél után kellett volna feljönni, ezúttal kimaradt. Reggelig vártak a fényes sarlóra az égen: nem jött fel.
Hanem azért a hold sem veszett el a földtől.
Most már csak az ausztráliai csillagászok tudósíthattak felőle.
Július hetedikén, óráról órára jelezve észrevételeiket, azt fedezték föl, hogy amíg az üstökös haladása a nap körüli ellipszis vonalán számtani arányban növekszik, a holdé mértani arányban fogy, s amazétól folyvást hajlottabb eltérést mutat, mely elváló vonal délután négy óráig, amidőn az üstökös már kétmillió mérföldnyire távozott el a holdtól s arra nézve minden vonzereje megszűnt, tökéletesen kivehetővé teszi a hold új pályafutását a föld körül.
Megmarad az a föld hű kísérőjének továbbra is, csakhogy jövőben hosszúdad ellipszisben fogja azt körülfutni, s ezentúl – nyugaton fog felkelni, mint az Uranus holdjai.
Július hetedikén este a nyugati láthatáron jelent meg egy fél lencse nagyságú homályos égi fény. Az volt a hold. Ötszázezer mérföldnyi távolban a földtől.
Olyanforma látvány, mint mikor a holdat a megfordított távcsövön keresztül nézzük, s abban az a melankolikus távolba süllyed előlünk. Világítása alig volt hatszorta nagyobb, mint az esthajnalcsillagé.
Ámde érdekes látvány volt ez a csillagászokra nézve, kiknek távcsövei kiegyenlíték a meghosszabbult távolságot.
Először is a hold már ekkor az egész túlsó oldalával volt a föld felé fordulva, melyet még sohasem mutatott meg a földlakóknak.
Másodszor kitűnt az általa eddig leírt útból, hogy az egy nagyon megnyúlt ellipszist fog képezni, melynek „kistűzpontja” a föld.
Harmadszor az is kiszámítható volt, hogy e sokszorta megnyúlt pályán oly sebességgel halad a hold, hogy körfutását éppen úgy bevégzi ezután is huszonnyolc nap alatt, miként ezelőtt.
És már ez új tünemény figyelemmel kísérésének hatodik napján az is ki volt számítva, hogy a hold által leírt ellipszis hegyes tojásdad alakot képez, melynek átellenes vége a föld körül fog futni s ezáltal a holdat a „kis centrumát” képező földhöz mintegy ötezer mérföldnyi közelbe hozandja.
A hatodik napon már valóban olyan nagynak látszott a visszatérő hold, minő azelőtt szokott lenni, s azontúl egyre növekedő alakban tűnt fel. A földtávlatban volt a holdújság, tehát a földközelben a holdtölte.
Mentül jobban közeledett ez időpont, annál nagyobbnak tűnt fel a kísérő égitest. Már a holdtöltet megelőző napon olyan volt az, mikor feljött a láthatáron, mintha egy égő tűzhegy, egy aranyból öntött Atlasz emelné ki ragyogó kupoláját. És most már nem látszott oly sima tányér alakúnak a hold; tökéletes gömb alakja volt, légkörrel bírt már, mely széleit homályba burkolta, s egész gömbje körül fénylő, elmosódott réteget képezett.
Mikor a megnagyobbult égitest ily fenséges pompájában lászott végighömpölygeni az égen, puszta szemmel is nagyobbnak látható, mint hajdan a legnagyobb refraktorokban; a tudatlanság, a vakhit csőcseléke még egyszer rákezdé a jajüvöltést: a hold leesik az égről, rázuhan a földre; de már a vaklármát nem segítettek az egyházak szaporítani. A templomokban is sietett minden pap maga felvilágosítani a népet, hogy a hold csak közelebb fogja ezentúl útjának egy részét a föld körül végezni, de rá nem eshetik, sem a hegyekben meg nem akadhat. Azért csak lásson minden ember a munkájához. A nagy katasztrófán már keresztülestünk; de a földre még új megpróbáltatások várhatnak, amiknek Istenben vetett bizalommal kell eléje mennünk. Imádkozzatok, de dolgozzatok is!
Így az egyházak. A tanodák viszont a legérdekesebb újdonságokkal tarták folyton lekötve a közönség figyelmét. A hold mindkét oldalát megmutatja már gyorsabbult forgásában. Felszíne nagy változáson ment keresztül. A nyert légkör, az üstökössel való súrlódás felfokozott hőmérséket idézett rajta elő, a külburok több helyen felszakadozott rajta, s hosszú hegyláncok látszottak előtörni a repedésekből: az olvadt gránit az izzó hold gyomrából előnyomul, a nagy tűzhányók teljes erővel törnek ki ismét, s ugyanakkor a jéghegyek olyadása özönvizekkel árasztja el a mélységeket. Volkani és neptuni alakulás megy rajta végbe egyszerre.
Az astrophotometria segélyével a hold egész felszínét le lehetett már írni a visszavert napsugarak után. Minden test bizonyos számát a napsugár ezredrészének veri vissza: a hó 0,783-at, a homokkő 0,237-et, a nedves televényföld csak 0,079-et, és a víz csak 0,021-et. Ezáltal a hold minden tájékát ki lehetett színezni, minő földek, sziklák alkotják azt; hol alakulnak tengerek, hol úsznak azokban jégszigetek. A volkánok izzását, a támadó új hegyláncokat a leggyöngébb távcsövek is kivehetővé tették.
A hold tájképei most már nem mutatták azt a vigasztalan halott képet, melynek rajzain nincsen más szín, mint fehér és fekete, csupa fény és teljes sötétség, semmi árnyék. Most már kigömbölyíté a tájakat az árnyék és visszfény, a légkör sugártörése, s zöldes-sötét foltokban megmutatták magukat a tengerek.
A holdtölte napján lett volna e látvány legnagyobbszerű, mert akkor állt legközelebb a hold a földhöz. Ámde ezentúl minden holdtölte együtt jár a holdelsötétüléssel. Az árnyékgúla, melyet a föld maga után vet, eddig csak néha találta hegyével a holdat, ezentúl minden holdtöltekor keresztül kell annak a gúla közepén menni. S estétől reggelig tart a holdfogyatkozás.
S a hosszú holdelsötétülés alatt észlelik a föld visszfényét a holdon; mely zöld fénybe borítja a hold tájait, mikor az amerikai őserdő lepte világrész van felé fordulva; vereses fényt áraszt reá, ha Afrika homoksivatagai világítanak felé. S e hosszú elsötétülések óráiban meglátszanak a hold sarkain azok a vékony önsugárzatú fénykoronák, melyeket saját északi és déli fénye rajzol göncölei fölé.
E megváltozott égitesten lesz tanulmányoznivalója az emberiségnek – amíg csak ember lesz a világon. Ötezer mérföldnyi közelből minden fázisát új alakulásának, mint egy nyitott könyvet, úgy fogják olvashatni.