Még a császári palota márványfalai is szinte beleizzadtak a szíriai délbe. A kapuőrséget elnyomta az álom, a szédítő hőségben nem kellett tartani talpra ugrasztó látogatástól. Hárman, ciprióták, hanyatt dőlve horkoltak az oszlopok megrövidült árnyékában. Két lándzsás arab guggolva bóbiskolt, ahogy gyermekkorában a sivatagban megszokta.

A palotával szemben szamár rágcsálta a Juno templomát körülvevő liget mirtuszainak kérgét. A szamárhoz tartozó ember a palota legalsó lépcsőjén szundikált, nekivetve hátát egy zsák dinnyének. Egyéb ruhája nem volt a válltól térdig érő bőrkötőnél, amelyet leeresztett izzadó, legyektől ellepett, szőrös mellére. Néha közéjük vakart, s melléről poros, piszkos arcára zavarta őket. Falusi paraszt lehetett, aki csöndes helyet keresett a Kelet lármás fővárosában. Nyilván nem is tudta, hol heveredett le.

Fönt a kapunyílásban, az őrök mögött megjelent egy kiterjesztett szárnyú páva. Juno szent madara szomjas volt, és szétnyitott csőrrel tekingetett a víz után. Megpróbált felrepülni Janus kulcsos szobrára, amelyen verebek tollászkodtak. Aztán befelé tipegett a porticus porfír-oszlopai közt.

Ájult csöndet ért mindenütt, csak az apródok tanulószobájából hallott hangot. Ott megállt figyelve.

Az apadt hasú Nonnus, a császári nagy-iroda legszorgalmasabb notariusa tartotta az órát az újan felvett apródoknak. Az apródnevelés az udvarmesteri hivatalra tartozott, de ott most nagy volt a felfordulás. Az udvar nagyobb része a székvárosban maradt, Nikomédiában, a császárral, Antiochiába csak néhány száz főnyi személyzet jött el a császárnéval, még a tavaszon. Akkor úgy volt, hogy a császár is hamarosan megérkezik a birodalmi titkostanács, a szent consistorium ülésére. De a császár útja hónapról hónapra késett, s ebbe az udvarmester is belebetegedett már Nikomédiában, meg a helyettese is Antiochiában. A személyzet megosztottsága mindenkit kivert éliből, úgyhogy a szárnyas-feldarabolónak kellett odaállni a tálalóban a disznósült mellé is. A hivatalok kénytelenek voltak embereiket csereberélni, s így kellett átvennie ideiglenesen a notariusnak az apródoktatást. Igaz, hogy jobb kézbe nem is kerülhetett volna. Bár a kérvényezési ügyosztály tisztje volt, kívülről megtanulta a szertartáskönyvet. Nemcsak oktalan szenvedélyből, hanem okos előrelátásból is. Számított rá, hogy tudománya egyszer besegíti az udvarmesteri hivatalba s talán valami palotakormányzói állásba is.

Nonnus a címeket és rangokat magyarázta az ásítozó ministralisoknak, szír torokhangon fordítván görögre a ceremoniálét. Diocletianus hiába tette az egész birodalom hivatalos nyelvévé a latint, az imperium keleti felének a görög esett könnyebbségére.

- Tehát foglaljuk össze még egyszer az udvari tökéletesség szabályait. Te, Ferox, mit tökéletlenkedsz ott? Azt hiszed, most is a bölények közt vagy Germaniában? Akinek az apja oly szerencsés, hogy az isteni szentség vadászebeinek főfelügyelője lehet, annak tudni kell annyit, hogy az udvari ember nem két manccsal vakarózik, mint a barbárok, hanem csak a bal keze mutatóujjának utolsó ízével nyúl a haja közé. Így ni!

A suhancok szeméből halk kuncogás verte ki az álmosságot. A notariusnak egy szál haja se volt.

Nonnus megelégedetten bólogatott.

- Így, így, ezt szeretem, az udvari ember csak a szája szélével nevet. Nos, hol hagytuk abba, Pyrargus?

A huncut szemű görög siheder összeráncolt homlokkal válaszolt.

- Súlyosságod hajánál.

Most már nyílt kacagás viharzott végig a fiúkon. Az összeszáradt, sovány kis ember felháborodva csapta össze a két kezét:

- Ostoba vagy, mint egy boeotiai. Ha visszatérünk Nikomédiába, javasolni fogom őkomolyságának, a protector domesticusnak, hogy téged kergessen haza disznót makkoltatni. Hát még most sem tudsz annyit, hogy súlyosságodnak az alkamarásokat kell nevezni? Figyelmeztetlek benneteket, hogy a címeket és rangokat a szentséges Dominus maga állapította meg, tehát aki azokat elhibázza, az felségsértést követ el, és megvesszőzéssel bűnhődik.

Csönd lett a teremben. Nonnus elégedetten vetette magát hátra a katedrán, és tovább fejtegette az új római alkotmánytant.

- Nos, hadd hallom, micsoda megszólítás illet engem a Notitia Dignitatum szerint?

Az apródok karban kiáltottak:

- Okosságod!

A notarius megbékülten biccentette meg madárfejét, és fölemelte bal keze hüvelykujját.

- Tovább megyünk. Megvizsgáljuk a tekintélyek rendszerét, amely alapja a római birodalomnak. Először van a legszentebb szentséges Úr.

Nyakát előrenyújtotta, lehajtotta, és pillanatnyi szünetet tartott.

- Az isteni Cajus Aurelius Valerius Diocletianus neveztetik Joviusnak, vagyis jupiterinek is. Először azért, mert eredetét az istenek atyjától vette, másodszor, mert úgy uralkodik a halandók, mint Jupiter a halhatatlanok felett. Ő a főcsászár, az első augustus, röviden az Úr, a Dominus. Aztán jön a második augustus, Marcus Aurelius Valerius Maximianus őszentsége, aki Herculius nevet is visel. Mert az isteni heros sarjadéka, s ahol Diocletianus az ész, ott ő a kar; amit Jupiter kigondol, azt Hercules hajtja végre.

A második augustust a madárfejnek egy hajszállal kevésbé mély meghajtása és egy lehelettel rövidebb szünet tisztelte meg.

- A két augustus segítőtársul választotta magának a két Caesart. Maximianus augustus...

A notarius ijedten nézett körül bűne tudatában. Nem vette észre senki, hogy eltévesztette a sorrendet. Ügyesen végrehajtott köhögés után folytatta:

- Diocletianus augustus az imperium keleti felét Cajus Valerius Galerius caesarral osztotta meg, míg Maximianus, a nyugati birodalom augustusa Flavius Valerius Constantiust választotta maga mellé caesarnak. A caesarok az augustusok fogadott fiai és vejei, azért ők is sacrosanctusoknak szólítandók, családjuk isteni tagjai pedig nobilissimusok és nobilissimák. Az adoratio, vagyis a térdre borulással való köszöntés csak ő istenségét, a Dominust illeti, azonban véghetetlen kegyelmessége nem tekinti bűnnek, ha megadatik az társainak is, akik részesei az ő istenségének. A legmagasabb rendelet szerint azonban háromszoros főhajtással és a jobb kar felemelésével kell üdvözölni a többi szentségeseket azoknak, akiket az istenek boldoggá tesznek azzal, hogy színük elé kerülhetnek. Ellenben csak kétszeres megalázkodással kell tisztelni a nobilissimusokat, ami pedig a nobilissimákat illeti...

Ezen az órán nem tudódott ki, hogy mi illeti a nobilissimákat. A tévelygő páva ijedt rikácsolással szaladt be az ajtón. Ragyogó farka-tollaiba egy tipegő, szőke hajú kis lánygyerek kapaszkodott a fél kezével; a másikban pogácsát tartott, amelyről sárga méz csordogált. Az arany szandálkákról és a bíbor szegésű bissus-tunikáról, amely a gömbölyű kis karokat takaratlan hagyta, látnivaló volt, hogy a gyerek a szentségesek családjához tartozik. A páva azonban, vagy azért, mert ő is az istenekhez tartozónak tudta magát, vagy mert farkát veszélyben érezte, szemtelen volt és vakmerő. Nemcsak kirántotta magát a csöpp nobilissima kezéből, hanem a pogácsát is elkapta tőle, és továbbszaladt vele. A gyerek letottyant a földre, és ijedten visítozni kezdett.

- Mammea, Mammea! - fente mézes kezecskéit divatosan pirosra mázolt, telt kis arcához.

A notarius odafutott hozzá, s megfeledkezve a nobilissimáknak kijáró üdvözlésről, megpróbálta felsegíteni. A gyerek azonban rugdalózva tiltakozott.

- Minina, Minina!

Nonnus zavarodottan dörzsölgette hegyes állát. Képzeletében hirtelen átfutotta az udvari szertartáskönyvet, s szégyenkezve vallotta be magának, hogy az mégse tökéletes alkotás. Nincs benne szabályozva, hogyan kell bánni egy hároméves nobilissimával, akinek dajkára volna sürgős szüksége.

- Minervina! Minervina! - kezdett el ő is süvölteni.

Már akkor futott is az oleander fasorok közül a dajka. Övén aranycsat jelezte, hogy Maximianus augustus udvarához tartozik. Kipirult arcú, begyes fiatal lány volt. A fölelevenedett apródok nagy lábcsoszogással és torokköszörüléssel fogadták.

- Ez már nem is nobilissima, hanem dignissima - csettentett a görög fiú a szomszédjának. - Úgy értem, méltó arra, hogy istennőt ringasson.

A szomszéd, hirtelenszőke thrák fiú elvigyorodott.

- Cserébe esik, mert a dajkát meg egy isten ringatja bölcső nélkül.

- No?

- Constantinus, a princeps. Én már láttam őket együtt.

- Láthattad, abban nincs semmi. Hiszen a baba menyasszonya a princepsnek, azt mindenki tudja. Úgy házasodnak ezek összevissza egymással, mint az istenek.

- No hallod? Tán te nem vállalnád menyasszonyodnak a kis fattyút a dajkájáért? Fogadsz velem egy dupla sestertiusba, hogy mindjárt itt lesz a princeps?

A görög visszacihegett.

- Apja vére az. Az is leereszkedett a halandókhoz, mikor ekkora volt. Annak is valami cselédféle volt az első felesége Naissusban vagy hol. Az, akit el kellett neki kergetni, mikor a Dominus ráparancsolt, hogy vegye el a Maximianus lányát.

A thrák halkabbra fogta a sugdosódást.

- Azt én jobban tudom, te, mert én is naissusi vagyok. Nekem földim Flavia Helena. Pincérlány volt, az öregem is kerülgette valamikor.

- Szép volt?

- Szép az még most is.

- Hát él még?

- Mitől ne élne? Ott lakik most is Naissusban, úgy hívják, hogy a "fehér asszony". Ha a haja hófehér nem volna, ma is szép Helenának hívhatnák.

- Te, milyen furcsa, hogy ő a fehér asszony, az ura meg a fehér caesar. Constantius Chlorus.

- Igen, az utolsó éjszaka fehéredett meg mindkettőjük haja, mikor a Dominus szétparancsolta őket.

Ferox a két fecsegő közé dugta torzonborz fejét.

- Mit jár a szátok ilyen dolgokról? Tudjátok, hogy Galerius caesar felesége mért oszlatta föl az udvartartását? Azért, mert a caesar három udvarhölgyet vízbe fojtatott, aki azt suttogta, hogy sírni látta a feleségét.

- Az más! - legyintett Pyrargus. - Constantius a fehér caesar, Galerius meg a vörös caesar.

De azért ő is jobbnak látta elhallgatni, bár senki se figyelt rájuk. Mindenki a szegény Minervina küzdelmét nézte az egyre jobban megvaduló gyerekkel. A nobilissima egész közönséges poronty módjára vágta végig magát a padlón, új foglalkozást találva magának a pávafark-szaggatás helyett. Az aranyszandálokat szerette volna lecibálni ég felé hányt lábacskáiról.

- Nem bilom, nem bilom! - ordította kétségbeesetten.

Az előtte térdelő dajka kifogyott a béketűrésből, fölkapta a kapálózó gyereket és rákiáltott, maga is majdnem sírva a méregtől.

- Fausta! Nem hallgatsz mindjárt! Kis béka!

Nonnus összerezzent a negyven tanú előtt elkövetett nyilvánvaló felségsértésre. Talán tettlegesség is követte volna, ha az oleanderek közül föl nem csendül egy meleg férfihang.

- Faustella! Babácska!

A gyerek, mintha elvágták volna a sírását, tátva maradt szájjal nézett az ajtóra. Magas, karcsú, de vállas fiatalember lépett be rajta a hadi tribunusok egyszerű viseletében. Csak arany nyaklánca, középen a császár nagy medálionjával mutatta, hogy ez a katonatiszt is a felségek közül való.

Constantinus volt. Constantius Chlorus és az elűzött Helena fia. Nonnus és tanítványai megadták neki a nobilissimusoknak kijáró tiszteletet, amit a princeps barátságos fejbólintással viszonzott.

- Jobb volna most az Orontészben lubickolni - mondta nevetve. - Mért nem viszed vízre a csirkéidet, öreg kotlós?

Szájával a meggörbülve maradt Nonnusra nevetett, de szemével a dajkára, akinek karjából a baba odarepesett hozzá.

- Csecse, bátyus, csecse! - kapkodott az aranylánchoz. - Mégy bátyushoz, mégy!

- Gyerünk, menyasszonykám, gyerünk - mondta lágyan a princeps, s úgy vette át a gyereket, hogy karja végigsimította a dajkát.

- Melyiknek mondta? - vihogott oda a görög a thrákhoz.

A fiúk mind az övükkel csörögtek. Hora, a palota toronyőre delet kiáltott, s léptek kopogtak, ruhák suhogtak mindenfelé a folyosókon. Nonnus azonban már megint fönt ült a katedrán.

- A mai penzumot be fogjuk fejezni - kántálta tikkadtan.

Tudta, hogy senki se hallgat rá, de vétkellette volna, ha a fiatalság nem látja elég serénynek a világ egyensúlyát biztosító udvari harmónia szolgálatában.

- Tehát négyen vannak az uralkodók, mint a négy évszak vagy a négy világtáj vagy a négy világrész vagy a nap, hold, hajnalcsillag és esthajnali csillag vagy a négy isteni ló Apollo quadrigájában. A hét bolygóhoz hasonlóan heten vannak az illustrisek, vagyis nagyméltóságúak: éspedig első helyen a főkamarás, a praepositus sacri cubiculi, vagyis a császári szent hálószoba őre; aztán helyettese, a primicerius magister officiorum, a belső ügyek minisztere; a questor sacri palatii, a kancellár; a comes sacrorum largitiorum, azaz a pénzügyminiszter, s végül a lovasság és gyalogság főparancsnokai. Ezek mind tagjai a szent consistoriumnak, és széles bíborszegélyt viselnek fehér tógájukon, továbbá fekete cipőt ezüst félholdakkal. Spectabilisek, vagyis nagytekintélyűek a patríciusok és a tartományi kormányzók, ugyanolyan cipőkkel, de keskeny bíborral. Honorátusok, azaz tiszteletre méltók az állami főpapok és clarissimusok, vagyis nagyhírűek a senatorok. A bírók perfectissimusok, vagyis tapasztaltak, a kamarások egregiusok, kitűnőek, akár az irodában ülnek, akár az udvartartásban serénykednek; legalól vannak a vidéki decuriók, akik mióta az adóvégrehajtás is az ő tisztük, respectabilisek.

Ezután felsorolta még őokossága a legfontosabb megszólításokat; lelkükre kötvén a haladni akaróknak, hogy mindig inkább kettővel följebb, mint eggyel lejjebb, de legjobb össze nem cserélni a törvény által megszabott titulusokat. Akinek "amplitudo tua" dukál, vagyis "Terjedelmességed", az esetleg nem haragszik meg érte, ha "celsitudo tua"-nak szólítják, azaz "Magasságod"-nak. De már akinek "gravitas" jár, vagyis "Súlyosságod", az az orrába veszi, ha "levitas"-nak, vagyis "Könnyűséged"-nek találják tisztelni.

- Az isteni Diocletianus ugyan leigázta a föld minden nemzeteit, de azért örök érdeme mégis az marad, hogy a címek és rangok rendezésével kivezette a római birodalmat azokból az évszázados zavarokból, amelyek abból keletkeztek, hogy senkinek sem volt biztos címe, és így minden tekintély megingott.

A kapu felől tompa bőgés hallatszott, s ezért a többi törvényes tekintély tárgyalására nem került sor. Nonnus azt hitte, megérkeztek a taurusi medvék, amelyeket külön futárral rendelt meg a Sirmiumból érkezendő Galerius caesar, hogy győzhetetlen karja erejét kipróbálja rajtuk. A notarius ugyan nem volt hadiember, de szeretett biztonságban borzongani. Hirtelen befejezte az előadást, és az apródoktól körülzsibongva megindult a kapu felé.

Nonnust megcsalta a füle. A medvebőgés közelről csak szamárordítás volt. A felébredt kapuőrök elzavarták a parasztot, aki piszkos testét hozzá merte dörzsölni a szent palota lépcsőihez, és most a paraszt ütötte, vágta a szamarát, ahol érte.

- Te szentségtörő dög! - ordította - te megrágod az istennő mirtuszát, és nem törődsz vele, hogy énrajtam fog bosszút állni! Esedezem, szüléseket igazgató Lucina, hogy ne a feleségem vessen ikreket, hanem ez az istentelen szörnyeteg. Neked mindegy, vajúdók védője, én meg jobban járok vele!

A kegyeletes szándékú szamárverésnek az vetett véget; hogy egy fél dinnye orron találta a bőrkötényes embert. Az apródok elkobozták a zsákot, nekiestek a dinnyének, aztán egymásnak estek neki a dinnyehéjjal.

- Vigyázz, atyus! - vette célba Pyrargus egy elnyomorodott dinnyével a paraszt bozontos fejét - itt vannak a perzsák!

A rongyos embernek elfutotta a vér a szemét.

- A harpiák vágják ki a szemeteket, naplopók! - rikácsolta - rosszabbak vagytok az isauri rablóknál!

Újabb parittyázás és újabb átkozódás következett. Ferox fölkapta az egyik kapuőr lándzsáját, és azzal célzott. Nonnus odábblökte.

- Ne bőgessétek ezt az állatot! Ha behallatszik az augusta tricliniumába, baj lesz. Nesze, te disznó, takarodj vele!

Néhány rézpénzt dobott le a parasztnak, aki a csörrenésre térdre vágta magát, és karjait szétvetve hálálkodott.

- Plútosz ezerannyit adjon helyette!

Összemarkolászta a kis rezeket, és eljajdította magát.

- Mindössze öt siliquia, öt zsákkötőtűt se kapok érte! Öt gyerekem van, uram, könyörülj meg rajtam!

Nonnus a város felé mutatott, ahonnan néha becsapódott a piac lármája.

- Ott a forumon az ármegállapító tábla. Arról megtudhatod, hogy hitvány dinnyéd még ennyit se ért.

A paraszt felugrott, és ő is a piac felé nézett, de az öklét rázva.

- Meg, ugye? Hát azt honnan tudom meg, hogy hová bújt azóta a gyapjú meg a bőr meg a szög és a kasza, mióta ez az új rend van? Veszett volna meg azzal együtt, aki kitalálta!

Nonnust kiverte az izgalom verejtéke. Tudta, milyen szigorúan veszi a császár az ármaximálást, amely némely vidékeken forrongást is okozott. Nemcsak annak a fülét szegeztette a hirdetőoszlophoz, aki vétett ellene, eladóét, vevőét, hanem azt is megostoroztatta, aki zúgolódott miatta.

- Kire értetted? - ágaskodott lábujjhegyre, megmarkolva a paraszt vállát. - A Dominusra?

- Mit tudom én, ki az a Dominus - hökkent meg a paraszt.

- Nem tudod, ki a császár? - hápogott a notarius, és szájon ütötte a rongyos embert.

Erre az megveszedett. Fölvágott fejjel ordította:

- Engem nem etet, hát mért tudnám! Én etetem őt a kullancsaival együtt. Te is az vagy?

Nonnus a torkához kapott, úgy érezte, mindjárt megfullad.

- Szaladjatok a forumra stationariusért! - fordult az apródokhoz, ahogy magához tért.

Pyrargus lódult volna rendőrt keresni, de a kapu felől rákiáltottak.

- Megállj, fiú!

Két öregember lépett ki az oszlopok közül, meg egy fiatal. A fiatal, apród korú, vállára omló szőke hajjal, övén ezüst kulcsverettel, a szent palota titkárainak jelvényével, megállt a felső lépcsőn. A két sötét lebernyeges öreg leballagott. A sötét lebernyeget tudósok hordták. Egyikük, szürke szakállú, tömpe orrú, Szokratész-arcú ember, száz ránc közül mosolygó, barna szemmel, kicsit lomhán mozgott. Ez Bion volt, a matematikus. Ebben a korban így hívták az igazságkeresőknek azt a fajtáját, amelyet a korábbi századok hol grammatikusnak, hol filozófusnak neveztek. Olykor ügyes csalók, máskor igazán tanult és jóhiszemű emberek, akik csak annyiban nagyképűsködtek, amennyiben a kor megkívánta tőlük. Bion mindent tudott, amit a könyvek megadhatnak, és okos kémlelője volt az életnek. Száz évvel azelőtt, a filozófus császárok korában talán császári könyvtáros lett volna. Diocletianusnak azonban nem volt könyvtára, s Bion csillagjósa volt a császárnak.

A másik tudós, ritkás, fekete szakállú, ideges, sovány, barna arcú és villogó, fekete szemű ember, Lactantius volt, a rhetor. A két tudós barátsága még iskolai eredetű volt, mind a kettő az alexandriai Arnobiustól tanulta a szónoklatot mint a tudományok összességét, ami mindenre képesített. Pályájuk azonban az élet küzdelmeiben hamar elhajlott egymástól, mint a parabola két szára, hogy aztán a császári udvar végtelenségében összefusson.

Bion előbb került oda. Az egyiptomi hadjáratban. Alexandria ostrománál vonta magára a császár figyelmét. Csavargó természete mindig oda vitte, ahol valami látnivaló volt, s akkor mint csillagjós keveredett abba az elegy-belegy népbe, amely a táborokat mindig kísérni szokta. Az ostrom soká tartott, s idegessé tette a császárt. Egyszer dühében megesküdött rá, hogy ha beveszi a lázadó várost, szabad gyilkolást enged a katonáknak, addig, míg lova térdig jár a vérben. Bion hallotta a kifakadást, és bátorságot vett magának arra, hogy biztosítsa a császárt a győzelemről. Ő kiolvasta azt a csillagokból.

- Jó - mondta a császár -, de kezesnek itt maradsz mellettem. Ha teljesedik a jóslatod, az udvaromba veszlek. Ha nem teljesedik, megégettetlek mint csalót.

A város kétségbeesett küzdelem után csakugyan megadta magát. A császár mint győztes vonult be vezérkara élén, de lova a kapun belül megcsúszott, és térdre esett egy holttest vértócsájában. A balesetből mindenki rosszat jövendölt, de Bion sietett odafurakodni a császárhoz.

- Uram, lovad térdig járt a vérben, tehát esküdnek eleget tettél. Az istenek így adták tudtodra, hogy nem kívánják Alexandria népének halálát.

A császárban ugyan tombolt a győztes kegyetlen ösztöne, a felbiztatott katonáknak is szeretett volna eleget tenni, de az istenekkel nem mert ellenkezni. S így Bion megmentette a várost, amelyet ifjúkori emlékei kedvessé tettek előtte. Egyúttal megszerezte magának Diocletianus bizalmát is, már amennyiben ő megbízott valakiben. Udvarába vette a matematikust, s hálóterme közelében jelölte ki szobáját, hogy mindig kéznél legyen, ha fontos ügyek szükségessé tették a csillagok megkérdezését. Sőt annyi jóindulattal volt hozzá, hogy nemcsak ellátásáról, hanem lelkikenyeréről is gondoskodott. Parancsot adott ki, hogy ha bárhol a hadizsákmányba könyvek is kerülnek, azokat nem szabad katonaszokás szerint feltüzelni, hanem be kell szolgáltatni a matematikusnak.

Így került egyszer Bion kezébe valami Cicero-kommentár, amelynek kolofonjából kiderült, hogy annak szerzője Lactantius. Erre kinyomozta, hogy az ifjúkori barát az afrikai Siccában, szülővárosában ügyvédkedik, meglehetősen sanyarú viszonyok között. Mivel ismerte barátja tehetségét, meghívatta a császárral Nikomédiába, a székvárosba a rhetor-iskola igazgatójának. Ez félig-meddig állami megbízás volt, de nem éppen fényesen fizetett. Az igazi jövedelmet a hallgatók adták volna, azoknak a száma azonban egyre fogyott. A mindjobban kiépülő és megerősödő abszolutizmus alatt teljesen elhalt a közélet, s bealkonyodott a szavak művészetének. A nagy nyilvános viták ideje s a tömegeket megmozgató szónokok kora lejárt; csak a rendszert lehetett magasztalni egy-egy ünnepi alkalommal, s erre minden provinciában elég volt egy-egy ide-oda kirendelt hivatalos szónok.

Lactantius ilyenformán, mivel az ő hivatala nem adott alkalmat jövedelempótló melléküzletekre, inkább önérzetben gyarapodott, mint földi javakban. A császár színe elé ugyan csak évekkel ezelőtt, az első bemutatkozáskor került, de azért az udvarnak nagyon ismert alakja volt. Míg a sok mindenbe beavatott Bion lehetőleg elhúzódott az emberektől, a rhetor, délszaki temperamentumához képest, szeretett mindenben benne lenni.

Most is ő volt az, aki megállította Pyrargost, és megkérdezte a notariust: - Mi van itt, Nonnus?

A notarius őszintén gyűlölt mindenkit, aki egy ranggal megelőzte, de elég józan volt ahhoz, hogy udvarias legyen mindenkihez, akiből kinézett valamit. Se a rhetor, se a csillagász nem volt ugyan rangosztályba sorozva, de az kétségtelen volt, hogy a császár tudott róluk. Nonnus nem remélt ilyen szerencsét; de ha már maga nem juthatott a Dominus közelébe, legalább igyekezett azokhoz dörgölőzni, akik a császárhoz dörgölőzhettek.

- Ez a barom felségsértést követett el - mutatott megvetéssel a parasztra.

- Tévedsz - kötözködött a rhetor, mint akinek hivatalával járt a szőrszálhasogatás. - A barom csak barmot sérthet meg, nem a felséget.

- Hadd futni - szólalt meg a matematikus is -, látom, úgyis megkapta már a magáét.

A paraszt, aki kedvező fordulat reményében kedvtelve szopogatta a bajuszáról lecsurgó dinnyelevet, hadonászva tiltakozott.

- Mindössze öt rongyos siliquiát kaptam. Egy ezüst denariusért térden állva kérek bocsánatot mindannyiuktól.

A matematikus végigtapogatta az övét.

- Otthon felejtettem az erszényem - mosolygott Lactantiusra.

A rhetor fanyalogva felelt.

- Én már nem is tartok erszényt. Nincs a birodalomban olyan kis bursa, amelyik az én számomra nagy ne volna.

Bion fölkiáltott a titkárra.

- Gyere csak, Quintipor! Van nálad pénz?

A fiú leszaladt a lépcsőkön, három fokot ugorva egyszerre. Átnyújtotta kis gömbölyű bőrerszényét. A matematikus elfüttyentette magát.

- Fortuna szarujára, fiú! Neked már az aprópénzed is aranyból van, mint a császároknak? Mindegy no, lássunk egyszer boldog embert is.

Odadobott a parasztnak egy kis aureust.

- Takarodj vele! De ne hálálkodj, mert akkor nemcsak az aranyat nem viszed haza, hanem a szamarad se!

A paraszt eltátotta a száját.

- Arany? - makogta hitetlenkedve.

Csak hallomásból ismerte az aranypénzt, amely már az ő gyerekkorában kiveszett a forgalomból. A zűrzavaros időkben, amikor egyre jobban elhitványodott a pénz, az se mutogatta, akinek volt. A gazdagok elásták vagy beolvasztották nemcsak az aranyat, hanem a régi ezüstöt is. Aki a piacra ment vásárolni, zsákokban vitette maga után a rossz pénzt, amit éppen ezért a zsákról neveztek follisnak.

- Szagold meg - nevetett Bion.

A paraszt két ujja közt morzsolgatta az aureust, hogy nem jön-e le róla az arany, mint az új sestertiusokról az ezüst. Aztán ráharapott; s megbocsátóan vigyorogva még Nonnusra is, megveregette a szamár lapockáját.

- Meg se ismernének otthon, ha magamban állítanék be. Én mindig másodmagammal járok - mondta köszönet helyett.

Mikor pár lépést elhaladt, a rhetor utána kiáltott:

- Hé, nem vagy te keresztény?

A paraszt arcán látszott az őszinte megbotránkozás.

- Mért sértegetsz, uram? Hát zsidónak látszom én?

S megmutatni, hogy nem olyan semmi ember ő, mint amilyennek látszik, nem a földre köpött, hanem a szamár nyakára.

- Csakugyan, miből gondoltad? - kérdezte Bion a rhetort, ahogy a paraszt eltűnt a sarkon.

- Mit? Hogy ez a küklopsz az istentelenek utálatos fajából való? Hát nem érezted, milyen rossz szagú volt? Ezt a bűzt csak az orratlan istenük bírhatja el.

- Orratlan?

- Ha teste nincs, akkor orra sem lehet. Márpedig az övékének se szeme, se füle, se keze, se lába, se semmije, ami a halhatatlan isteneket tökéletesebbekké teszi nálunk. Én ugyan elképzelni se tudok olyan istent, de a püspökük azt mondja, éppen azért különb az ő istenük a mieinknél. Ismered a püspöküket?

- Nem - rázta Bion a fejét -, nem is vagyok rá kíváncsi.

- Biztosan tudod? Ő nagyon érdeklődik teutánad. Mnesternek hívják, azt mondja, barátod volt valamikor Alexandriában.

- A Dioszkuroszokra, csak nem? Nem, nem lehet az. Az én Mnesterem Serapis papja volt, józan és tudós ember. De mikor utoljára jártam Egyiptomban, úgy hallottam, belefúlt a Nílusba.

- Rosszabb sors érte, beleőrült a halálfélelembe. Ő ugyan úgy mondja, akkor kapta meg az égi világosságot. Amikor már elmerülőben volt, egy óriás közeledett felé a Nílusban, aki egy gyereket vitt a vállán, s úgy gázolta a vizet, mint a füvet. Mnester azt hitte, hogy talán Memnón, Éosz fia, és meg is kérdezte tőle, miért szállt le talapzatáról. "Én Christophorus vagyok, és a jövendőt hordozom" - mondta az óriás. Mnester fohászkodott hozzá, hogy vegye fel őt is a karjára, az óriás fel is kapta, átlábolta vele a folyót, és letette a sivatagban, ahol az elhomályosult elméjű istentelenek laknak, akikről bizonyosan hallottál már.

- Azokra gondolsz, akik gyökéren élnek, amelyeket körmükkel ásnak ki a sziklából, és véteknek tartják a mosdást?

- Igen, és a barátod ezek közt élt tíz esztendeig. Onnan hozták el püspöküknek az antiochiai istentelenek.

- Szeretnék vele beszélni.

- Vigyázz, Bionom! Meg fog téged mártani az Orontészben, és rád haragítja az isteneket.

- Engem ne félts - mosolygott Bion -, mert én minden istennel ki tudok egyezni. Te nagyobb veszedelemben forogsz, barátom.

- Miért?

- Oly dühös kereszténygyűlölő vagy, Lactantiusom, hogy belőled még dühös keresztény lesz valamikor.

Nevetgélve mentek föl a lépcsőkön, búcsút intve Nonnusnak, aki nem tudott elindulni addig, amíg az apródok sarukötő szíjat nem kerítenek neki. Az övé elszakadt, amikor a felsőbbsége tekintélyének védelmében lábujjhegyre ágaskodott.

A két tudós tudósok módjára beszélgetett. Sokat megállva és se látva, se hallva maguk körül.

- Kész a beszéded? - kérdezte a matematikus a rhetort.

- Háromszor befejeztem, és most negyedszer kezdem újra. Nem is tudom, miért énrám bízta a város az augustusok üdvözlését. A helytartó dolga lett volna az vagy valamelyik consularisé.

- Ne szerénykedj, Lactantiusom. Mindenki tudja, hogy te adod a mintát a jövő rhetor-nemzedéknek.

- Az más, Bion. Nem azt mondom, hogy én nem értem a mesterségemet, ha magam választhatok témát. De most nem arról van szó, hogy milyen gyászbeszédet mondhatott volna Nagy Sándor Darius holtteste felett, vagy mivel lelkesíthette volna Titus a légiókat a zsidók fővárosának ostromára. A létező dolgokról beszélni nem művészet, és semmi esetre sem az én tehetségemhez méltó feladat.

- Nem féltelek, Lactantius. Hiszen most sem azokról a dolgokról kell beszélned, amelyek vannak, hanem amelyek lehetnének.

A rhetor idegesen sodorgatta a szakálla hegyét.

- Azt hallottam, hogy mikor Maximianust a gall parasztforradalom leverése után Mediolanumban az ünnepi szónok Hannibalhoz hasonlította, őistensége azt kérdezte, ki volt az a Hannibal.

- Lehetséges - vont vállat a matematikus -, de az ilyesmi ne nyugtalanítson. Maximianus van annyira művelt ember, hogy csak a főeunuchjának adta fel a kérdést, mikor azt este magához rendelte. Egész bizonyos, hogy nem zavarta a szónokot, hanem figyelmesen végighallgatta, és aranylánccal tüntette ki.

Már a felső lépcsőkön jártak, a rhetor fejéhez kapott.

- Miért jöttem én fel, amikor másfelé visz az utam?

- Tarts velünk, Lactantius. Ebédem éppoly fényűző, mint a Dominusé, sajt és szilva. De annyival különb, hogy mikor a szilvamagot kiköpöm, akkor nem tartanak a szám elé aranytányért. Velünk jössz?

- Nem tehetem. Máshova vagyok híva.

- Mért mondod ezt ilyen zavartan? A császár fejére, neked még vannak titkaid?

- Ki fogsz nevetni - fordult vissza a rhetor. - Mnesterhez megyek ebédre. Mindjárt frissebbnek érzem magam, ha egy kicsit elveszekedhetek vele.

Bion csak most vette észre, hogy a fiú elmaradt tőlük. A lépcsők közepe táján állt, háttal a palotának.

- Quintipor! Hát azért vágtam el magamtól a köldökzsinórodat, hogy így elhagyj engem?

A fiú nevetve szaladt föl.

- Olyan furcsán érzem magam, Bion, mióta úr vagyok.

Gyerekes kevélységgel simította meg övén az ezüstkulcsot. A matematikus belekarolt.

- Legalább te ebédelj velem. Tudod, gyerek, hogy az étel se esik jól, mióta nem egy kenyéren vagyunk? Úgy megszoktalak két esztendő alatt, mint a lyukas fogamat. Azzal is sok bajom volt kezdetben, de most már nagyon rosszul esne, ha nem találnék bele a nyelvemmel.

- Hát énvelem bajod volt? - szomorodott el a fiú. - Minek mondtad meg? Sohase éreztetted velem.

- Csak akkor féltem tőled, mikor a kezem alá adott a császár. Azt kérdezte tőlem, tudok-e medvét szelídíteni. Meghökkentem, mert sok mindent próbáltam már az életben, de ezt még nem. Emlékszel rá, hogy mikor bementem érted a falutokba, majd megharaptál? Apád kötéllel akart rákötni az öszvér hátára. Gonosz kis bestiának ígérkeztél, Quintipor.

- Nem voltam már akkor kicsi, Bion. Haragudtam az apámra, hogy rabszolgának adott.

- A császár rabszolgájának, fiú! Tudta az öreg Quintus, mit csinál! Ha fiatal korában fél szemét odaadta a császárért, öreg korára rábízta a másikat is, hogy viselje gondját. Azt hiszem, nem panaszkodhatsz, gyerek. A címeden szólítanálak már, de jóformán még nem is tudom.

Quintipor kifeszítette a mellét.

- Magister sanctae memoriae!

- A szent emlékezet mestere! Zeus homlokára mondom, kevés halandó vitte még ennyire tizennyolc éves korára! A császár nálad tartja az emlékezetét! S az a jó, hogy száznegyvenketten vagytok, kevés esik belőle egyre.

Beértek a császári lakosztály oszlopcsarnokába. Quintipor megállt.

- Te, Bion, milyen ember a császár? Ugye nem választ el azért tőled, hogy ide parancsolt bennünket?

A matematikus a szakállába dörmögött.

- Most már nem a magunk urai vagyunk, hé! Tanuld már meg, hogy a császár nem ember, hanem isten. Tehozzád eddig jóisten volt. S hogy elválaszt-e tőlem? Honnan tudjam én azt, fiam? Rabszolgája vagy, azt tesz veled, amit akar. Ha megharagszik rád, kétfelé fűrészeltet. De dalmatiai kormányzónak is megtehet, ha ahhoz lesz kedve. Nem hiszem, hogy rossz szándéka volna veled. Legalább amit eddig tett, nem úgy mutatja. Látod, már arannyal is kibéleltetett, pedig az neki nem szokása. A rhetornak majd kiesett a száján a feje, mikor a bursád megcsörrent.

Bion mosolygott. A fiú félénken nézett rá.

- Nem kérdezhetnéd meg a csillagokat?

A matematikus most már elkomolyodott.

- Quintipor, ha nekem fiam volna, soha annak a csillagát meg nem nézném. Senkiét, akit szeretek. S nekem rajtad kívül nincs kit szeretnem.

- Csak temiattad, Bion - ugrott a nyakába a fiú. - Hogy el ne kelljen válnom tőled. Én se szeretek senkit a világon, csak téged.

- És az anyád? Meg az apád?

- Nekik nem kellettem, Bion. Rabszolgának adtak.

A matematikus megrázta a fiú fülét.

- Mégiscsak éretlen gyerek vagy, magister. Hát jobban szeretnél salátát kapálni, mint ebben a szép ruhában páváskodni? Igaz, hát az öreg Quintus elismer-e úrnak?

- Udvari légyfogónak hív - mosolyodott el Quintipor. - Ma reggel is locsoltatott velem.

- No látod, mégse adott egészen rabszolgának. És Sapricia anyó?

A fiú elpirult.

- Képzeld, szemverés ellen való füvet varrt a ruhámba. Nem tudom, kitől féltene itt.

A matematikus megütögette a fiú derekát, és betaszította az ajtón.

- Milyen jó, hogy Korinthoszban meg Athénben nem volt ott Sapricia, mi?

Quintipor szétvetette karjait a napfényben.

- Bionom, milyen jó élni!

Bion a küszöbön állva egy percig komolyan nézett maga elé. Aztán elmosolyodott. Az öreg tudós bölcsességével, aki élvezet és lázadozás nélkül szereti az életet.

A szent consistorium ülése, amelyre Antiochia a világ négy urát várta, nemcsak a császárok, hanem a császári családok találkozásának is készült. Bár a négy család tulajdonképpen csak egy volt: a császáré. Mint ahogy a tetrarchikus kormányrendszer se volt más, mint egy akaratnak, a Diocletianusénak megnégyszereződése.

Az alatt a száz év alatt, amely Diocletianus imperiumát megelőzte, harminchárom császára volt a birodalomnak, s azok közül harminc vére bíborával fizetett a császári bíborért. Sokan nemcsak maguk, hanem minden ivadékuk vérével is. Aki felvette a bíbort, az a halál árnyékába lépett. Mert ha a keleti légiók egy tábornokukat kikiáltották császárrá, arra a nyugati légiók ellencsászárral feleltek. Akit a Danubius menti zsoldosok emeltek fel, az ellen az afrikai zsoldosok ütöttek pártot. Róma senatusa egyformán kész volt porban csúszni mindenki előtt, aki lábát a nyakára tudta tenni. Mióta a bíboradományozás jogát a régi császárok praetorianus gárdája elbitorolta tőle, nem látott benne különbséget, hogy a római helyőrségtől kap-e imperatort, vagy a barbárokból toborzott légióktól. Maga a gárda is hasat eresztett, elpuhult, megöregedett, polgári életet élt. Minden császárt vállalt, aki ellátta zsolddal, ruhával, ingyen gabonával és cirkuszi játékokkal, születésnapján pedig bőven osztogatta az ajándékokat. Legfeljebb olyan császárt kívánt volna az istenektől, akinek több születésnapja van egy esztendőben. De hálás volt nekik olyan megoldásért is, hogy minden három hónapban új császár tékozolta a pénzt a forumon és a vért az arénában.

A határoktól messze volt az út Rómáig, és nem minden császár jutott el a bevonulásig. Nemcsak az ellencsászárok hadai állhatták útját, hanem a saját zsoldosai is. Ugyanazok, akik pajzsaikra emelték, pajzsaik alá is temethették három hónap, három hét vagy három nap múlva. Aszerint, hogy mikor akadt egy másik nagyratörő tábornok, talán a császár legmeghittebb barátja, aki több zsoldot vagy szebb bakancsokat ígért. Néha még ez se kellett hozzá. Elég volt, ha a megvesztegetett haruspexek és augurok, akik minden hadsereggel vele jártak, rossz ómeneket kaptak az istenektől. A császár belebukhatott abba, ha a szentelt csirkék kedvetlenül szedegették az eléjük szórt szemet. Ha egy kótyagos altiszt reggeli kenyerezés közben azt beszélte, hogy álmában a hadi zászlórudak végéről elszálltak a bronz-sasok, este a lemenő nap vérével a császáré is elfolyhatott. A zsoldosok kapzsiságával mindig számot kellett vetni, de szeszélyeiket sohasem lehetett kiszámítani. A zsoldba vett barbárok urai lettek bérlőjüknek, a birodalomnak, s közvetlenebb veszedelmét jelentették, mint a határokon túl éhesen leskelődő testvéreik.

Az elöregedés minden nyavalyája kikezdte a római világot, de legnagyobb baja mégis az uralom bizonytalansága volt. A világ urává lenni nem volt nehéz, de megmaradni annak csak Diocletianus tudott a kalandor-császárok közül. Éremvésői hízelgés nélkül nevezhették "restitutor orbis"-nak. Uralma biztosításával megmentője lett a birodalomnak.

A dalmata rabszolgasarjadék már túl volt a negyvenen, amikor trónra került, szintén lázadó katonák kegyelméből, két elvérzett vetélytárs holttestén keresztül. A bíborral együtt a Jovius nevet is fölvette, talán homályos származása eltakarására is, s a világ hamar meggyőződhetett róla, hogy nem méltatlan rá. Az a hadi sanyarúságban nevelkedett tábornok, akinek a nevével se voltak egészen tisztában, valóban többnek mutatkozott a szerencse kegyeltjénél. El lehetett neki hinni, hogy az istenek atyja megosztotta vele világkormányzó bölcsességét. Az alája vetett világ legalább, amely annyi esztelenséget látott uralkodni maga felett, nem vonakodott istent látni nyugalma visszaadójában. Pedig aztán csak bölcs paraszt volt, nyílt eszű és becsületes szándékú, annyira nyers, amennyire mérsékelt, hogy rendet tudjon csinálni azon az elvadult birtokon, amely a Thamesistől az Euphratészig s a borostyántermő Északi-tengertől a gyöngytermő Vörös-tengerig ért.

Azon kezdte, hogy székhelyét provinciális városban rendezte be, Európa és Ázsia határán, abban a Nikomédiában, amelynek falai közt fejezte be életét a bujdosó Hannibal. Rómába a lábát se tette be, a mendemonda szerint azért, mert tartott tőle, hogy a patríciusok gőgje s a plebs szemtelensége gúnyverseket firkál szobrai alá, ha kitudódik az isteni császárról, hogy kardhoz szokott kezének nehéz az írónád. S némelyek még emlékeztek rá, hogy valahol a Via Nomentanán lakott az az Anulinus szenátor, akinek házában az irodalmi nevelésben nem részesült császár apja az irodalomnak élt. (Tudniillik ott írnokoskodott mint névtelen, csak számmal megkülönböztetett rabszolga.) A császár mindenesetre beérte azzal, hogy kikiáltásáról levélben értesítette a senatust anélkül, hogy jóváhagyását kérte volna. S amikor a senatus üdvözlő küldöttsége célzást tett arra, hogy a szent város várja haza az imperatort, azt felelte, hogy ő nem egy városnak, hanem az egész birodalomnak császára.

Róma úgy érezte, ilyen megszégyenítés nem érte akkor se, mikor forumán a gallusok tábortüzei égtek. S ha Rómában lettek volna még férfiak, akkor ledöntögették volna a forumon a rabszolga fiának szobrait. Így azonban Róma beérte óvatos mormogással s azzal a biztos reménnyel, hogy a légiók majd gondoskodnak ellencsászárról, aki a világ fővárosának megadja az elégtételt.

Róma megcsalódott. Diocletianus nem lett szolgája a légióknak, amelyek úrrá tették, s ellencsászárait legyőzte, mielőtt kikiáltották volna őket.

Tábornokai közt legtöbb oka volt tartani földijétől, a szintén illír Maximianustól, aki éppoly alacsony sorból verekedte föl magát, mint ő. Jó hadvezér volt, vakmerő katona, de korlátolt és hiú ember. Ellenségnek veszedelmes lett volna, mint barátot hasznosítani lehetett. Az új császár azt mondta neki:

- A római birodalom olyan naggyá nőtt, hogy egy úr többé el nem kormányozhatja, és olyan beteg, hogy egy orvos meg nem gyógyíthatja. Nekem segítő kéz kell, olyan, amelyik fölér az enyémmel. Egyedül téged találtalak alkalmasnak arra, hogy megosszam veled bíborom gondját és dicsőségét. Vedd ezt magadra mint a birodalom nyugati augustusa, és indulj légióiddal a fellázadt gall parasztok ellen. Vezéreljenek el az istenek abban a díszben, amelyet én adok neked, és hozzanak vissza abban a dicsőségben, amelyet magad szerzel magadnak.

Maximianus boldogan hajtotta meg térdét, és elment legyőzni a gall parasztok forradalmát. Öröme sokkal nagyobb volt, semhogy érezte volna, hogy parancsot teljesít, amikor lázadás elől viszi lázadók ellen katonáit.

Amikor visszatért arra számítván, hogy mint triumfator tapsoltatja meg magát Rómával, Diocletianus hálálkodva fogadta, s többel jutalmazta, mint amennyit várt.

- Ha én Jovius vagyok, légy te Herculius. Oltárokon szenteltessék meg a te neved mindenütt, ahol isteni ősöd tisztelt az emberek között.

Egy új istent nem talált olyan veszedelmesnek Diocletianus, mint egy hadvezért, aki diadalmas hadseregre támaszkodik. Hatalmát gyöngíteni kellett, mielőtt kísérletet tett volna megnagyítására.

- A parthusok Mezopotámiában rabolnak, a perzsák megszállották Armeniát, s a blemmiek csordája fenyegeti Egyiptomot. Tudom, hogy rád most nem számíthatok, mert a te országaidban is reng a föld. Az Oceanus partjait a brit kalózok fosztogatják. Hispaniában a hegyi törzsek gyújtogatnak, s a gótok lándzsái, miután erőt vettek a burgundokon, vandálokon és gepidákon, ellened vannak fordítva. Nem gondolod-e, hogy mindkettőnknek egy-egy fiatal segítőtársat kellene magunk mellé venni, s két kéz helyett néggyel forgatni a kardot?

A második augustusnak a gondolkodás nem volt kenyere, s illendőnek se találta volna gondolkozni azon, amit az első augustus akart. Amint az Galeriust, ő Constantius tábornokot vette maga mellé caesarnak, ami ha nem kimondottan is, olyan trónörökös-félét jelentett. A két fiatal megkapta védelemre és igazgatásra a birodalom egy-egy negyedét. S hogy hűségökre ne csak a feljebbvaló, hanem a családfő jogán is számíthassanak, mind a két augustus adoptálta a caesarját, s hozzáadta feleségül a lányát.

A tetrarchia rendszere ilyen művészettel kiépítve, biztosította Diocletianus uralmát és vele a birodalom belső békéjét.

Kicsoda, ki ellen, miért ütött volna itt pártot? Lázadásnak se célja, se értelme nem lehetett. Négy kivont kard állandóan segítette, igaz, ellenőrizte is egymást. Némi súrlódás kezdetben volt is köztük, de Diocletianus okossága mindig elejét tudta venni az összecsapásnak.

Maximianus Rómából akarta igazgatni a maga országait, Italiát, Rhaetiát és a két Noricumot. Diocletianus félt attól, hogy a rövidlátó embert hiúsága szarvánál fogva valami oktalanságba vezetik bele a megbántott patríciusok és praetorianusok. Székhelyéül tehát Mediolanumot jelölte ki, megértetvén vele, hogy az Alpesek tövéből könnyebb szemmel tartani az északi barbárokat. Maximianus erre legalább serdülő fiát, Maxentiust akarta Rómában lakatni, ott palotát, Bajaeban pedig villát építtetvén neki. Diocletianus ebben is megérezte a veszélyt. Azt a megtisztelő ajánlatot tette császártársának, hogy fiát udvarába veszi, Constantius caesar fiával, Constantinussal együtt, és személyes felügyelete alatt nevelteti. Ezt ugyan túsz-szedésnek is lehetett volna magyarázni, s talán nem is alap nélkül, de Maximianus csak tisztességet látott benne, s a császár barátságának újabb bizonyságát. A társ-császár szabados életű ember volt, s nem nagyon bánta, hogy nyiladozó szemű fia nem fog neki lábatlankodni. Constantius caesar már sokkal nehezebb szívvel vált meg fiától, de ő is könnyebbülésnek érezte, hogy az elűzött első feleség képmása nem lesz mindig a másodiknak szeme előtt.

A két caesar közt is volt valami egyenetlenkedés, amit Diocletianus már a perzsa háborúskodás alatt észrevett. A carrhaei csata előtt összeszólalkozott a két hadvezér, úgy, amint az katonák szokása, s attól fogva Galerius, bár nem mutatott haragot, nem volt éppen jóindulattal a nyugati caesar iránt. Diocletianus hallatlanná tette a fullánkos megjegyzéseket, egyszer azonban talált köztük olyant, ami gondba ejtette. Galerius azt pletykázta neki, hogy Constantius nem tud tekintélyt tartani. Nem alattvalók, hanem barátok gyanánt érintkezik a megszállt területek barbár törzsfőnökeivel. Díszkíséret nélkül jár velük vadászni, s fakupával köszönt vissza az áldomásiváson.

- Nincs benne annyi méltóság, mint egy toborzó campidoctorban, s nemcsak a maga tekintélyét ássa alá, hanem a birodalomét is.

A császár, aki természettől emberséges és szokásaiban egyszerű volt, mint uralkodó sokat bevérezte a kezét, és az emberek előtt sohase mutatkozott másképp, mint tetőtől talpig drágakövekbe és gyöngyökbe öltözve. Uralma elvi zsarnokság volt, nem ösztönös, hanem hidegen átgondolt, nem szeszélyes őrjöngés, hanem jóhiszemű rendszer. Alattvalóiban nem látott római polgárokat, csak elaljasodott, megbízhatatlan, az önállóságtól rég elszokott rabszolgákat. Elgondolása szerint a birodalmat csak az menthette meg, ha tökéletes rabszolgákká teszi azokat, akiknek semmi képességük nem volt már arra, hogy szabad emberekké válhassanak. Tudatosan tette egész rendszerét rabszolganevelő iskolává, amelyben nem tanítanak mást, mint vak engedelmességet egy isteni akarattal szemben, amely villámokba öltözve ragyog és öl.

Ezért ütődött meg a császár a nyugati caesar kormányzói módszerén, s ezért íratott neki intő levelet.

- Abban a hiszemben ruháztunk fel a bíborral, hogy tudod méltóképpen viselni. Sajnálkozva halljuk, hogy nem tanultál meg uralkodni, mert alattvalóid előtt nem mutatod magad a méltóság pompájában. Pedig a halandók megkívánják az istenektől, hogy elkápráztassák őket. Ki tisztelné Jupitert, ha bocskorban járna az emberek között, és fakupával töltetné magának Ganümédésszel a halhatatlanság italát?

A caesar szerényen csak annyit felelt, hogy őt olyan barbárok közé küldte az augustusok kegyelme, akik fából faragnak maguknak Jupitert.

- Igen, de aranykarikát akasztanak a nyakába - íratta vissza a császár. - Ne felejtsd el, hogy fiatal korunkat magunk is nagyrészt barbárok között töltöttük, s tudjuk, hogy a szegénység az ő szemükben is szégyenletes és megvetendő. Körülbelül ez az egyetlen dolog, amiben megegyeznek a művelt emberekkel. Elvárjuk tőled, hogy megtanulsz meggazdagodni, s követed Galerius caesar példáját, aki nemcsak karja erejével, hanem megjelenése pompájával is hódít. Mikor a carpusok aranyos páncéljában és bíbortakarós lován meglátták a csatasor élén, fegyvereiket eldobálták, mondván, hogy isten ellen nem harcolnak.

Constantius most már megbizonyosodott arról, hogy Galerius keze van a dologban, de sokkal jobban tisztelte a császárt, semhogy válaszában erre célzást tett volna. Engedelmességet ígért, és javulást fogadott.

Egy év múlva, éppen mikor a római birodalom legészakibb vonalán visszaverte a piktek és skótok támadását, arról kapott hírt, hogy rövidesen látogatásra érkezik Galerius. Hazasietett székvárosába, a belgák földjén levő Augusta Trevirorumba, amelyet nem sokkal azelőtt, a nagy anarchia idején romboltak le a germánok. Constantius mindjárt uralkodása kezdetén új várost emelt a romokon. Már fölépültek a bazilikák, a cirkusz, a forum, a fürdők, s a törzsek főnökei azt hitték, a keleti caesar városavatásra érkezik. Constantius, akinek halvány arcát a harag pirossága gyújtotta ki, lehűtötte őket.

- Galerius azt akarja megtudni, megtanultam-e már uralkodni, s meggazdagodtam-e a ti elszegényítésetekből.

Szokott őszinteségével elmondta barbár barátainak az előzményeket. Az eredmény az lett, hogy ami arany és ezüst ékesség található volt a Rhenus és a Sequana közt, azt a barbár előkelőségek vetekedve hordták össze uruk udvarába. Galerius túlzott pompával érkezett meg, mégis olyan zavarba ejtette, amit látott, hogy alig tudta köszöntőjét elmondani. Constantius bíbor baldachinum alatt, gyöngyök és drágakövek szikráiban fogadta. S háromszáz személyre teríttetett arannyal a lakomán, amelyen a barbárok régi patríciusok méltóságával éltették Rómát. Diocletianus egyszerre kapta Galerius jelentését és Constantius levelét, aki őszinte vallomást tett az imperátornak.

- Constantius caesar megtanult uralkodni - írta Galerius, s hozzáfűzte azt, amit legalkalmasabbnak vélt az imperator gyanújának felkeltésére. - Szinte félelmetesen meggazdagodott.

Constantius levele így végződött:

- Vakmerő színlelésemmel nem követedet akartam rászedni, mindnyájunk legszentségesebb ura. Téged akartalak meggyőzni arról, hogy alattvalóim hűsége nagyobb erőssége birodalmadnak, mint az én gazdagságom volna. Palotám ma megint szegény és üres, s én ma már újra tábori fakupámból oltottam szomjamat. De amely pillanatban parancsod és a birodalom érdeke kívánja, Gallia és Britannia önként felajánlja neked minden kincsét.

Diocletianusban volt annyi józanság, hogy többé nem ellenezte Constantius kormányzási módszerét. Azóta hosszú idő telt el, s a világ négy ura közt semmi se zavarta az összhangot; amiben része lehetett annak is, hogy az uralkodók nemigen találkoztak egymással. Székhelyeiket óriási távolságok választották el, s hosszú időre nem hagyhatták gazda nélkül országaikat. Kemény katonák is voltak valamennyien, s komolyan vett országos gondjaik közt nemigen jutott eszükbe egymás után sóvárogni. Most azonban, uralkodása tizennyolcadik évében Diocletianus szükségét érezte a személyes összejövetelnek, amelynek színhelyéül Antiochiát jelölte ki, mert nikomédiai palotáját kicsinek találta, a salonai óriás palota pedig még csak épülőben volt.

Feleségét, Priscát hónapokkal előbb odaküldte a két caesar-fiúval s az udvar egy részével. Alkalmat akart neki adni arra, hogy huzamosabban együtt lehessen lányával, Valeriával, akit maga a császár nem kedvelt. Vonakodott feleségül menni Galeriushoz, s Diocletianus saját gyermekének még kevésbé tudott megbocsátani az akaratával való szembeszállásért, mint másnak, Valeria mostohalányával, Maximillával érkezett, Theodora pedig, Constantius felesége, aki az Oceanus partjáról indult Mediolanumnak kerülve, a kis Faustát hozta magával, mostohahúgát, aki pár hónappal azelőtt jutott árvaságra. Az anya halála igen rövid tartamú gyászba borította Maximianust, aki már negyedik feleségét juttatta az istenek közé.

A négy uralkodó közül elsőnek a legmesszebbről jött Constantius érkezett meg, aki hajón tette meg az utat. Antiochia kikötőjében, Seleuciában szállott partra, szokott egyszerű, fehér tógájában, kicsiny kísérettel. Jólesett neki, hogy várták. Constantinus már előző este kilovagolt elé a jó félnapos útra vexilliferével, Minervianussal.

- Megnőttél, fiam - csillant föl az apa szeme, ahogy összeölelkeztek -, magasabb vagy, mint én, és milyen piros az arcod! Nem énhozzám hasonlítasz.

Azt akarta mondani, hogy a princeps az anyjára hasonlít, de nem szerette volna saját szívén a sebet felszaggatni, és remélte, hogy a fia se teszi azt. Hiszen egész piciny gyerek volt, mikor anyjától elszakították, és az udvari élet rég elmoshatta szívében a gyerekszív pillangószárnyú emlékeit.

Mire a lovakat kivezették a hajóból, akkorára csődület vette körül őket. A kikötői targoncások, halárusok, vízhordók, lótó-futó, szegény szolgaemberek valamelyike - ezek közt sok volt a keresztény - felismerte a princepset, akiről azt rebesgették, hogy jó szívvel van az egyistenhivőkhöz. Azt is tudták, hogy a világ urai összeülnek Antiochiában, s a fiáról kitalálták az apját.

- Menjünk a búzaföldek közt - javasolta a princeps. - Por lesz, de szájtátók nem előzgetnek.

Ők ketten előrelovagoltak a dűlőutakon, a szántóföldek közt, amelyeken már csak a kalászuk-nyesett, hosszú szárú szalmatarlókat ringatta a szél. Szorosan egymás mellett haladtak, s a caesar át-átkapott fiához, hol az arcát, hol a karját cirógatva meg.

- Jó hozzád a Dominus? Szeret az augusta? Minek hívnak a katonáid? Milyen szépen beforrott az a sebed, amit Daciában kaptál! Hát ez itt a combodon? Te, hiszen ez medveharapás! Hogy nem írtál erről soha?

Constantinus nem szívesen beszélt a dologról. Egyszer látogatóban volt Galeriusnál, s az valamiért leküldte a kertbe, ahol megrohanták a caesar medvéi. A rabszolgákat, akik nyitva felejtették a ketrecajtót, a bestiák elé dobatta a caesar. Pedig nem történt semmi baj. Azt a medvét, amelyik a combjába harapott, leszúrta tőrével, a másikat pedig kézzel megfojtotta.

- És mikor a sarmata gladiátorokkal megrohantatott? - sötétedett el a caesar arca. - Azt is mástól kellett megtudnom, te nem írtál róla.

- Elmúlt dolgok ezek, apám - vont vállat a princeps. - S lehet, hogy nem is volt bennük szándékosság. Mi oka volna Galeriusnak arra, hogy életemre leselkedjék?

A caesar az udvari életről kérdezősködött.

Constantinus csöndesen, rövid szóval felelgetett mindenre. Aztán hirtelen ő fordult kérdéssel az apjához.

- Hogy van anyám?

A caesar simogató keze lecsúszott a fiú válláról.

- Azt neked kell tudni. Hiszen már hat hete, hogy ideérkezett. Nem szoktad meglátogatni?

- Én nem a feleségedet kérdeztem, hanem az anyámat. A feleségednél mindennap tisztelgek. Jó asszony, és nagyon szeret téged. Jó anya, és nagyon szereti a gyerekeit. De én nem az ő gyereke vagyok. Én az én anyámat tudakoltam. Az elűzöttet.

A caesar sokáig nem szólt. Mikor megszólalt, a szava olyan vontatott volt, amilyen sürgető a fiúé.

- Naissusban él.

- Beszéltél vele? Mondd, apám, emlékszik még rám? Ó, én még most is mindig úgy alszom el, hogy a karja alá fúrom a fejemet. S reggel mindig az ő hangjára ébredek fel. Kérdezősködött rólam, apám?

- Nem beszéltem vele, hiszen hajón jöttem. A naissusi keresztény presbitert küldte elébem, mikor Thessalonikában kikötöttünk. Levéllel és üzenettel.

- Nincs baja? Nem bántja senki?

- Ki bántaná? Helenának nagy hatalmat adott a keresztények istene. A presbiter azt mondja, a halottakat is fel tudja támasztani.

- És mit írt? Mondd, apám. Sohase láttam még az írását.

A caesar lehajtotta a fejét.

- Elégettem a levelét. Ő kért rá.

- Rólam nem írt?

- Neked üzent. Nemsokára meg fog látogatni itt Antiochiában. Szoktál vele találkozni?

- Álmomban, apám.

- Azért kérdem, mert többet tud rólad, mint én. Írását, azt mondod, még sohase láttad. Üzengettek tán egymásnak? Vannak keresztény barátaid?

Most a princeps késett a válasszal. Mereven nézte a lova nyakát.

- Nekem megmondhatod, fiam. Az én udvaromban is vannak keresztények. A praefectusom is az, és szeretem hallgatni, mikor az istenükről beszél. Nagyon hatalmas isten lehet az, és nem rossz indulatú. Lehet, hogy én is beveszem a szobrát házi kápolnámba a többi isten közé.

A princeps arcát elöntötte a vér.

- Az a lány is a keresztények istenét imádja, akit szeretek.

- A kis Fausta? - csodálkozott a caesar. - Én azt hittem, az még egész kis gyerek.

- Nem róla beszélek. A dajkáját szeretem.

- Azért vagy fiatal, fiam - nevette el magát a caesar. - Ezt aztán a te korodban igazán nem kell szégyelleni. Az öreg Maximianusnak már egy szál fekete sincs a szakállában, mégis minden héten új ágyast cipeltet magához.

A fiú szembefordult az apával.

- Nem értettél meg, apám. Nekem nem ágyasom van, hanem menyasszonyom.

- A te menyasszonyod a császár akaratából Fausta.

- Az én menyasszonyom az én akaratomból Minervina.

- A rablány?

- Az anyja már szabados volt, mikor őt szülte. Az apja az az altiszt, aki itt lovagol mögöttünk. Minervianusnak hívják, a leghűbb emberem. Ő is keresztény.

- Ha szolgád, akkor még könnyebben megveheted a lányát.

- Mondom, apám, hogy keresztény. Én csak feleségül kaphatom meg Minervinát.

Kis szünetet tartott. Aztán kimondta bátran:

- Feleségül is veszem, ahogy te feleségül vetted az anyámat.

Hallgatva ügettek egymás mellett. A caesar csak akkor szólalt meg, mikor a dűlőút felkapaszkodott a széles kőútra, amely a hegyek nyúlványait átvágva egyenesen vitt a városba az Orontész partján. A vízben kevesen lubickoltak, de a füzesek, a virágos szakadékok hangosak voltak a sípszótól és a mezítelen körtáncosok sikoltozásaitól. Maiuma istennő nagy ünnepét tartották, s az ő tiszteletére a szent hetérák már reggel kezdték az éjszakát.

- Én akkor csak ismeretlen centurió voltam - mondta csöndesen a caesar. - Nem törődött velem senki, és nem tartoztam számadással senkinek. Te princeps vagy, akit a császár Fausta vőlegényének rendelt ki már a kislány születésekor. Mostohádtól tudom, hogy Maximianus már rá is festette eljegyzésteket aquileai palotája ebédlőjének falára. Te is ott térdelsz a gyermek előtt, aki a császár karján ül, pávatollas aranysisakot nyújt feléd. Érdemes ezt a jövőt kockára tenned egy... egy piros szájért?

Azt akarta mondani, hogy "egy dajkáért". De félt, hogy a fia azzal vág vissza: "amikor te az anyámat elvetted, az pincérlány volt egy csárdában."

Levette fejéről a keskeny karimájú, könnyű úti pileust, és szemébe szabadult hófehér haját a fia felé fordította.

- Ezt akarod? - kérdezte szomorúan.

A princepsnek tele szaladt a szeme könnyel.

- Te akarod, apám.

A dombon épült Pantheon aranyteteje hirtelen fellobogott előttük. A caesar fél karját a szeme elé kapta.

- Én nem teszlek boldogtalanná, fiam. Áldjanak meg az istenek azzal is, amit tőlem elvettek.

A princeps széttárta a két karját. Szerette volna megölelni az apját. De már elérték a Stavrion-hegy lábát, a város délkeleti bástyáit. Csak nagy, sugárzó kék szemével borult a caesar nyakába.

- Köszönöm, uram. Mással nem törődöm.

- De más törődni fog veled - sóhajtott Constantius.

A császár makacs, és mindent összetör, ami akaratával szembeszegül. Jó hozzád a császár?

- Eddig mindig engedelmes voltam hozzá.

- Szerelmed az életedbe kerülhet.

- Ha lemondok róla, az biztos halál.

- El fogják tőled venni a lányt, s a lánytól az életét.

A princeps arcát fény öntötte el.

- Anyám hatalma visszaadja azt neki. Te mondtad, hogy föl tudja támasztani a halottakat. De az istenek kegyelme velünk lesz, apám. Tudod, mit gondoltam? Ha anyám eljön, magával fogja vinni Minervinát Naissusba. A császár nem fog megtudni semmit.

- És Fausta?

- Ó, apám, ő még sokáig babával fog játszani! S ki tudja, mire felnő, mit határoz akkorra felőlünk Tükhé?

- Tükhé? - nézett a caesar meglepetve a fiára. - Te is tisztelője vagy a sors vak istennőjének? Elutazásom előtt adtam ki a rendeletet, hogy azokra az érmekre, amiket most bocsátok ki, az ő képét tegyék az éremverők.

Constantinus széthúzta nyakán a palliumot.

- Látod, apám? - mutatta vékony aranyláncon fityegő talizmánját.

A szárnyas sors-istennőnek kis aranyszobra volt az.

Elhaladtak a Pantheon előtt, amelynek semmi nesztől nem zavart mélyéből előfehérlett Juno, Jupiter és Minerva szobra, és befordultak a Singon utcába. Egy szerény bazilika előtt sötét ruhás emberek tömege álldogált. Mire odaértek, párosával egymás mögé sorakozva megindultak a bazilika körül, és ruhájukat derékig leeresztve, különös, fájdalmas énekszó mellett korbácsolni kezdték a hátukat.

- Isis-papok? - kérdezte a caesar.

- Nem tudom - felelte a princeps. - Csak azok lehetnek. Még sohase láttam őket, de hallottam, hogy őrjöngéssel szokták tisztelni az istennőt. Várjuk meg, míg megvadulnak.

Megálltak, és kíváncsian nézték a körmenetet. A kíséret beérte őket, és az is megállt. Minervianus, az altiszt térdre ereszkedett.

- Kit köszöntesz? - kérdezte a princeps.

- Isten szentjeit - vetett keresztet az altiszt, és meghajtotta fejét a sötétruhások előtt.

- Keresztények? - bámult el a caesar. - Mért ostorozzák magukat?

- Engesztelik az istent azok vétkéért, akik Maiuma ünnepén a Sátánt tisztelik.

A matematikus a szent palotának egyik zugában régi papyruslapokat és pergamentekercseket talált. Az egész világról elfelejtkezve vette be magát közéjük, és mohón bontogatta egyiket a másik után. Reszketett a keze az örömtől, amikor az egyikben Menaechmusnak a kúpszeletekről szóló értekezését ismerte fel, amelyet régen elveszettnek gondoltak. De amint szétnyitotta a göngyöleget, elfacsarodott a szíve. A papyrust helyenként kirágta a moly, s az írást sok helyen elfakította az idő. Leöntötte a chartát cédrusolajjal, és bekente sáfránnyal, amitől láthatóbbakká váltak a betűk. Hozzáfogott a másoláshoz, amikor Lactantius bezuhant az ajtón.

- Hallottad? Igaz?

- Igaz - nyalábolgatta le Bion a padról a poros tekercseket, hogy helyet csináljon a barátjának. - Megtaláltam.

- Micsodát?

- Menaechmust. Ide nézz!

A rhetor idegesen odábblökte a kincset.

- Én azt kérdeztem, hogy a hír igaz-e?

- Rám nézve nem, mert én nem hallottam - hajolt munkája fölé a nem méltányolt fölfedező bosszúságával Bion.

- Nagy a nyugtalanság a városban, hogy a jazigok betörtek Valeriába, a Danubiuson túlra.

- És mi közöd neked a Danubiushoz itt Antiochiában, mikor te különben is numidiai vagy?

A Galerius alá tartozó Pannonia, amelynek keleti részét feleségéről nevezte el a caesar, hogy hízelegjen vele apósának, csakugyan messze volt ahhoz, hogy Antiochiában nyugtalankodjanak miatta. A szíriai tevehajcsár semmivel sem tudott róla többet, mint a pannon szőlősgazda Tripolitaniáról, vagy a cordubai marhatenyésztő Palmyráról. A római birodalom - világnak világ, de többé nem haza - akkora erdő volt, hogy sohase lehetett égés nélkül. A barbárok hol egyik, hol másik sarkába dobtak üszköt, de a füstjétől csak az törölgette a szemét, aki közelről kapta. Ahová csak a híre jutott el, ott nem izgultak miatta. A nagy háborúk, ha sokáig tartották elzárva a határokat, okozhattak ingerültséget. Elakadt a gabonaszállítás, és mindent megdrágítottak a kereskedők, akik csak életük kockáztatásával szerezhettek árukat, mert a katonák kémeket láttak bennük. De a kis rablótörzsekkel való csetepaték nem változtatták meg az élet képét, s ezért nem is igen érdekeltek mást, csak a rabszolgakereskedőket, akik ilyenkor frissítették fel árukészletüket. Különben az augustusok és caesarok dolga az egész. Ők gyarapszanak egy-két sávval, ha győznek, ők kisebbednek, ha vesztenek.

Ez esetben azonban csakugyan nyugtalankodott Antiochia. A jazig betörés otthon foghatta Galeriust, s megakadályozhatta az uralkodók találkozóját, amire pedig már fél év óta készült a világváros. A kereskedők nagy forgalmat, a hivatalos emberek előléptetéseket és kitüntetéseket, az éhesek és rongyosak gabona- és ruhaosztogatást, és mindnyájan ünnepeket, mulatságokat, néznivalókat vártak tőle. Csak a helyi hatóságok éreztek titokban megkönnyebbülést. Nemcsak az uralkodók, hanem embereik vendégül látása is a municipiumokat terhelte, s volt olyan város, amelyet évekre koldussá tettek a kényszerű vendégeskedések.

A rhetor azok közé tartozott, akik úgy érezték, hogy a barbár hordák az ő kezéből ütötték ki a pecsenyét. Nemcsak azt sajnálta, hogy hiába tanulta be nagy beszédét, amelytől a császár elaludt figyelmének fölébredését és hathatósabb támogatását remélte. A rhetor nem volt különösebben önző ember, s legtöbb pályatársával ellentétben tudott is lelkesedni azokért az eszmékért, amelyekből élt. Volt egy ötlete, amellyel az istenek érdekét kívánta szolgálni, s ennek megvalósulását a császárlátogatástól remélte. Mnester, a püspök nemhiába volt tanult és tudós ember Serapis isten szolgálatában. Amit pogányul tanult, annak keresztényül is hasznát tudta venni. Lactantiusszal való vitái során nemegyszer Ciceróval bizonyította, hogy már a régi Róma tisztultabb elméi is megsejtették az egy istent, mielőtt Krisztus kinyilatkoztathatta volna az igazságot. A rhetor tisztában volt vele, hogy Cicero a rombolásnak legveszedelmesebb csákánya lesz az istentelenek kezében, ha a csőcselék meghódítása után a művelt társadalomra is rávetik magukat. S azt gondolta ki, hogy egy titkos császári ediktummal elejét lehet venni ennek a veszedelemnek. Cicero régi kiadásait ki kell vonni a nyilvános könyvtárakból, s beszolgáltatni a könyvkereskedőkkel is. Kellő felügyelet mellett megtisztított Cicerókat kell forgalomba hozni, a rosszhiszeműek által istenkáromlásra forgatható tételek kihagyásával.

Bion türelmesen végighallgatta barátját, aztán elkezdett turkálni a penészes lomok közt.

- Megállj csak, mindjárt meglesz, az imént láttam. Tessék, itt van, Lactantiusom. Cicero könyve az istenek természetéről. Parancsold a scalpellumot is, ha azt hiszed, hogy egy kis vakarással meg lehet menteni az isteneket. De azt nem ajánlom, hogy vallásfilozófiára tanítgasd a császárt. Diocletianus nem Marcus Aurelius, barátom, s egy jó adójavaslatért odaadja Cicerót Senecástól, s ráadásul az isteni Platónt is. Mi baj, Quintipor?

A "szent emlékezet magistere" tétován állt az ajtóban.

- A nobilissimust keresem.

- Melyiket?

- A princepset.

- Ej, ej, hát nem tudod, hogy kettő van?

- Maxentiust.

Bion felhúzta a szemöldökét.

- Itt, könyvek közt, tudósok közt? Ez a nobilissimus sokkal nobilisabb körökben található, fiam. Venus térdére mondom, ha tíz esztendővel fiatalabb volnék, segítenék neked megkeresni.

- Üzenetet kellene neki átadnom a praepositustól. Azt mondta, hogy bizonyosan a nobilissimánál találom meg.

- Hát hiszen én is olyasfélét gondoltam - köhécselt pajzánkodva a matematikus.

- Hát azt mondták, Titanillánál keresd?

- Más nevét mondták - gondolkozott el a fiú.

- Maximillát, mi? Az a neve, de arra nem ért. Az apja Titanillának nevezte el, mert ez is bizonyság arra, hogy ő titán. Ha Diocletianus Jupiterrel formáltat magához papai jogokat, Maximianust pedig Hercules nemzette, akkor Galeriusnak legalábbis titánnak kell lenni. S a lánya nem lehet más, mint Titanilla. Titánka pendelyben. De úgy mondják, el is bánik három legénnyel is egyszerre. Mit gondolsz, Lactantius, mit írna az öreg Cicero az istenek természetéről, ha a mi halhatatlanjainkat ismerné?

A rhetor lógatta az orrát.

- Ha a császárok nem jönnek meg, úgy járok, mint Midas király. Lemegyek az Orontész-partra, és a nádasoknak mondom el a beszédem.

- A császárok megjönnek, uram - fordult Quintipor a rhetor felé. - Éppen erről szól az üzenet. A jazigok visszafordultak, mert hátba támadták őket a marcomannok. A Dominus már elindult Nikomédiából Maximianus augustusszal, Galerius caesar pedig tán már ma vagy holnap megérkezik.

- Az istenek hírnöke vagy, fiú! - lelkendezett a rhetor, s összecsókolván a magistert és Biont, elszaladt.

- Ezt boldoggá tetted - nevetett Bion. - Nem tudom, a nobilissimusnak viszel-e ilyen örömet.

Quintipor elfintorította az arcát.

- Nem vállalnád magadra az üzenet átadását, Bion?

- Hogy gondolod ezt? Ilyen roskadt inú öreget nem is fogadna a nobilissima. Tudja azt a praepositus, kit küldjön oda.

- A járást se tudom.

- Elkísérlek odáig. Ha összetesszük az eszünket, majd csak odatalálunk.

Az antiochiai császári palota különböző korú és rendeltetésű épületek fallal körülkerített tömege volt, óriási területen elszórva, platánligetekkel elválasztva egymástól, és ciprusfasorokkal összekötve. Ötszáz év óta, a városalapító Szeleukosz Nikatortól kezdve a Kelet minden ura rontott vagy szépített rajta a kor divata és saját egyéni passziója szerint. Augustus templomot építtetett benne Apollónak, Nero olyan labdázótérrel látta el, amelybe csak leáldozása percében sütött be az égető szíriai nap. Hadrianus szökőkutakkal, Aurelianus és Diocletianus pénzverő műhelyekkel bővítette ki.

- Úgy látom, ez őtitánsága - mutatott a matematikus egy sárga márvány-villára. Tornácán magas talapzaton Galerius életnagyságú bronzszobra állt, Agasziasz vívóját utánozva. Jobbról Fortuna a bőségszaruval, balján az aranyfonalat eresztő három Párka csoportja.

A nyugatnak néző erkélyről, amelyet bíborponyva védett a napsütéstől, kacagás hallatszott. Quintipornak az az érzése volt, hogy aranygolyót dobnak ezüsttálba.

- A galambot hallom - bólintott Bion -, a karvaly se lehet messze. Persze hogy ott van, mégpedig párosan. Az a ferde vállú, a smaragd nyaklánca idevillog, az a te Maxentiusod. Arról híres, hogy vékony aranykarikát visel minden ujján. Azt mondja, a vastag pecsétgyűrű nem való ilyen melegbe, ő azt csak télen bírja el. Ha az a tarka köpenyű, nyáron is süveges barbár ki lehet? Tudom már. A perzsa király bujdosó fia. Annak is csak olyan köszöntés jár, mint a princepsnek, mert az is felülről húzza a fűrészt. Most aztán vágj neki bátran! Nézlek, rendben vagy-e?

Megigazította a borsózöld ruhán a cseresznyepiros övét, és gyöngéden rátaszította a fiút a csillámlapokkal kirakott útra, amely rozmaring-szegély közt vezetett a villa oldalbejáratáig.

Szerencsére éppen azon folyosóra talált rá, amely két kanyarodóval az erkélybe torkollt. Az egyik kanyarodónál a hárfás bronz-szoborban ráismert a múzsavezető Apollóra. A másik előtt - Szapphó rózsaszín márvány-hermája volt - megállt, és olvasni kezdte a szoborba vésett, aranyozott fölírást.

Tovább nem tudta olvasni, mert megint csengett az ezüstserlegbe dobott aranygolyó. Összerezzent, és dobogó szívvel húzta szét az ajtónyílás selyem-velumait. De csak egyet lépett, aztán gyökeret vert a lába.

Az erkély közepén elefántcsont-lábú, magas pamlagon, skarláttakaró alatt feküdt valaki. Nő volt, csak a feje látszott ki, tornyosan fésült, fekete haj s vérpiros száj a keskeny, fehér áll felett. A széles, arany homlokszalag lehúzva a szemre és az orra, mint mikor bújócskázó gyerekek nagyon lekötik a hunyó szemét. A smaragd nyakláncos fiatalember is gyerekmódra hadonászott.

- Látsz, látsz! A császár életére mondom, látsz, Titanilla!

A fiatalembernek vörös, szeplős lófeje volt, szétálló füle és nyerítő hangja.

- Esküszöm, hogy nem látok! - kacagott a nobilissima. - Hidd el, kedves Maxentius, behunynám a szemem, ha nyitva volna is, hogy ne lássalak.

- Várj, kis vipera, majd elhallgatsz te mindjárt! - legyintette meg a princeps tenyere a lánynak a takaró alatt kirajzolódó tomporát. - Na halljuk, ki fogta most be a sziszegőd?

Odább taszította a mosolygó másik ifjút, s a lány arca fölé hajolva, futó csókkal érintette a piros száját.

- Varanes! - nevetett a lány.

- Vesztettél! - tapsolt Maxentius, s a falon függő viaszos táblácskára egy vesszőt húzott az ezüst stilussal.

A hegyes süvegű lecsúsztatta válláról a tarka köpönyeget, s most látszott, hogy a bal karja hiányzik. Mély lélegzetet vett, és térdre ereszkedve száját erősen rászorította a lányéra, akinek az arca nevetőre gödrösödött. S közben fél kezét lassan a válla alá csúsztatta.

- Megfojtasz, Maxentius - húzta oldalra a fejét a nobilissima.

Aztán elnevette magát.

- Nem, ez is Varanes volt!

A princeps mérgesen toppantott.

- Csalás, csalás! Varanes megszorította a válladat, arról ismertél rá! Így szoktátok, mi? Nemcsak játékból, ugye?

- Már megint kezded, princeps? - most hidegen csendült meg a lány hangja, míg kis fehér keze a kötelékkel vesződött. - Oldd meg ezt a csomót Varanes! Köszönöm, már megvan.

Ledobta a padlóra az eltépett szalagot, és oldalra fordulva felkönyökölt a pamlagon. Válláról lecsúszott az eperszín selyemkhiton, fehér bőrén ott vöröslöttek a szorítás csíkjai.

- Elhiszed, Varanes, hogy a szajkómnak több esze van, mint a barátodnak?

Csókra csucsorított szájjal cuppantott föl a tarka madárra, amely aranykalitkában gubbasztott az ajtónyílás fölött.

- Hát te ki vagy? - látta meg Quintiport.

A magister, aki eddig se elszaladni nem mert, se előrelépni, letérdelt, és fölemelt karjával végigsúrolta homlokát. A köszöntés jelével letörölte róla a zavar verejtékét.

- A császár rabszolgája, nobilissima.

- Ki küldött? - kerekedett rá a lány mandulavágású, sötét szeme.

- Az illustris praepositus üzent a nobilissimusnak és a nobilissimának.

A lány szeme fölsiklott a madárra, tovább cuppogott neki. A princeps előbbre lépett, rövidlátó szemét ráhunyorgatta a fiúra.

- Na, mit akar a vén eunuch? Megint csípett nekünk valami takaros kis fürjet a rabszolgapiacon? Fiút vagy lányt?

- Őistenségeik, a Dominus és atyád, az augustus...

Maxentius előregörnyedt, és megcsippentette a fiú állát.

- A gráciákra, hiszen te lány vagy! Hercules nagyapámra mondom, kis gézengúz, hogy engem még a fiús hangoddal se csaphatsz be.

Kezét tovább akarta csúsztatni a fiú nyakán, de az felugrott, és akkorát lökött rajta, hogy a pamlagig tántorodott. Titanilla nevetve kapta meg a két vállát.

- Hercules Omphalé lábainál! Mit szólsz hozzá, Varanes?

A perzsa feleletül hátat fordított, és kihajolt az erkélyen. A lány megrázta a nobilissimus vállát.

- Esküszöm, hogy ilyen ügyesen csak az én princepsem tud esni! Te kedves, te! Hát hogy nézhetted nőnek? Hiszen tudod, hogy neked minden nő biztatás nélkül a nyakadba ugrik.

Magához szorította a lófejet, és addig cirógatta, míg a princeps megbékülten emelkedett fel. Tréfásan mellbe ütötte a mereven álló, halálsápadt magistert.

- Nem szégyenlesz ilyen gladiátor-kart viselni ehhez a hajadon-ábrázathoz? Vagy az antiochiai ambubáják így jobb szeretnek? No, mit üzent az öreg?

Quintipor megtette a jelentést. Maxentius derűs arccal hallgatott, de a kétségbeesés csinált fintorával fordult a lányhoz.

- Ilyen a te szerencséd, gyönyörűm. Megfogadtam magamban, hogy szakállánál fogva húzom ide a jazigok királyát, és neked adom eunuchnak, s látod, erre békét kér a nyomorult.

- Bizonyosan tőled ijedt meg - incselkedett a lány. - Ne búsulj, princeps, beérem én teveled is.

Kezét hozzáérintette a nobilissimus laposra kent kóchajához, de mindjárt vissza is kapta.

- Hol veszi a borbélyod ezt az utálatos kenőcsöt?

- Arábiai nárdus - mentegetőzött Maxentius, és hozzákente fejét a lány nyakához.

Az utálkozva intett az elbocsátásra váró Quintipornak.

- Hozd ide azt a törlőkendőt! Azt a fehér selymet az asztalról!

Megtörölte a nyakát, s csomóba gyűrve a selymet, arcába dobta a princepsnek.

- Ha én neked volnék, levágatnám a borbély kezét mint szentségtörőét.

Varanes megszólalt, komoly arcán csúfolódó mosollyal.

- Hogy is hívják azt az isteneteket, aki egyszer az Olümposzon aranyhálót kovácsolt Venus fölé, mikor Mars istennel aludt? Vulcanus, igen? Szólhatnál neki, Maxentius, hogy itt is találna munkát. Ott a kútnál, nézd csak! A galambház előtt!

A galambház előtt bronz nimfa két melle csurgatta a vizet egy fekete kőmedencébe. Párkányán ült Constantinus, eltűnődő arccal nézve az alkonyodó napba. Észre se vette, hogy az előtte térdelő Minervina borostyán koszorút illesztett a fejére.

- Ohó, a sógorka máris imperatort játszik! - zöldült el Maxentius arca. - Gyere, kívánjunk neki szerencsét.

Vonszolni kezdte a perzsát, de aztán a homlokára ütött. Fölkapta a viaszos táblát, és odatartotta a nobilissima elé.

- Az aranyamat, drágám! Először nem Varanes csókolt meg, hanem én.

- Hát most csókolj meg te, és töröld le a tartozásom - ásított a nobilissima.

- Nem lehet. Aki ügyetlen volt, fizessen!

- Álom-solidusokkal? - fordította kifelé a lány mind a két tenyerét. - Azok nem neked valók, s nekem egyéb vagyonom nincs. Tudod, hogy én vagyok a császári ház koldus-királykisasszonya.

- Akkor minek játszottál? Tudod, hogy én meg annak a Maximianusnak a fia vagyok, akinek hóhér a végrehajtója.

Fölkapta a lány pávatoll-legyezőjét, és bárd gyanánt tette a torkára.

Az újra ásított, és kelletlen arccal mondta:

- Borzasztóan megijesztettél, princeps. Az én apám meg maga a hóhér. Majd ő megadja az aranyadat, ha megjön.

- Jó. De ezt elviszem zálognak.

Lekapta a skarlátlepedőt a lányról, aki egy pillanatra födetlen maradt felgyűrődött khitonában. A magistert meglepte, milyen vékony és kicsi volt. Inkább látszott driádok, mint titánok sarjadékának.

- Menjetek, hagyj aludni - csavargatta maga köré a torus végére dobott ezüst fátylat, s már le is hunyta a szemét.

Maxentius odadobta a skarlátot Quintipornak:

- Ezt hozd utánunk!

Azután belekarolt Varanesba.

- Venust aranyhálóval kellett megfogni. Dajkának ez is jó.

Alig érték el a folyosó első kanyarodóját, a nobilissima az erkély párkányára ugrott. Figyelmeztetni akarta a szerelmeseket, de a kút körül már nem volt senki.

Ott maradt a párkányra dűlve, és mikor Maxentius kiért a házból, csípősen kiáltott le rá.

- Ezzel is úgy jártál, mint a jazig királlyal. Az ellenség harc nélkül elfutott előled.

A princeps fölfenyegetett az ujjával.

- De egyszerre kiment a szemedből az álom!

- Veled együtt! - öltötte ki a nyelve hegyét a nobilissima.

Akkor lépett ki az udvarra Quintipor, szemmel láthatólag olyan erővel szorítva magához a könnyű skarlátot, mintha ólomból volna.

A nobilissima elmosolyodott, és újra lekiáltott a tétovázó Maxentiusra.

- Küldd vissza a leplemet!

- Vigyem én magam?

- Azt mondtam, küldd vissza. Az hozza föl, aki levitte. Hiszen nekem még át se adta az üzenetet a rabszolga.

Maxentius már indult is a lepellel. A nobilissima hangja parancsoló lett.

- Elég volt belőled mára, princeps. A rabszolgát akarom!

A nobilissimus dühösen dobta oda a takarót a magisternek, és fölkiáltott az erkélyre.

- A többieket nem parancsolod? Ha akarod, a lovászomat is felküldhetem.

A lány ezt már nem hallotta. Kerek ezüsttükréből a haját igazgatta, a száját pirosította, az arcát fehérítette, s egy ólomrudacskával egy csöppet hosszabbra vette a szemöldökét.

Mire Quintipor fölért, a nobilissima fátylába burkolózva, maga alá szedett lábbal, keleti divat szerint ült a pamlagon.

- Te sohase vittél még asszonyholmit? - nyúlt mosolyogva a skarlát után.

- Nem az a mesterségem, nobilissima - vörösödött el Quintipor.

- Ó, hát mi vagy te? Kulcsár? Mért hordod ezt a kulcsot?

- Titkár a scrinium memoriaeben.

- Bánom is én. Azért az ilyesmit is meg kell tanulnod. Ezt így kell csinálni, ide nézz!

Kirázta a leplet, összehajtogatta, és visszanyújtotta a fiúnak.

- Most pedig bontsd szét, és takard rám. A nyakamon jól összefogd, itt nagyon szúnyogosak az esték. Reszket a kezed, fázol? Várj csak!

Ledobott két heverő-vánkost a pamlagról.

- Ülj le, és ide hallgass! Tudod, hogy az életeddel tartozol nekem? Nem vetted észre, hogy az elébb én mentettelek meg?

- Mitől, nobilissima?

- Hogy merészelted megütni a princepset? Ha én meg nem békítem, agyonvágott volna.

Quintipor elmosolyodott. A caesarlány hangja fölcsattant.

- Mi nevetnivalód ezen? Rabszolga!

Quintipor lehajtotta a fejét. Ha az volt is, eddig senki se korbácsolta meg ezzel a szóval.

- Felelj, mit nevettél?

- Azt, hogy hát én addig mit csináltam volna, míg a nobilissimus agyonvág.

A lány hangosan kacagott.

- Bátor fiú vagy. Persze, láttam, erős lehetsz. Nézem a karodat. Szoktál vadászni, lovat hajtani?

- Nem szoktam, nobilissima.

- Igaz, mindig elfelejtem, ki vagy. De azért a princeps keresztre feszíttethetett volna. Vad, kegyetlen és alattomos, mint a farkaskölyök. Én is mindig félek tőle, hogy megharap.

Pajkosan mosolygott, és elandalodott egy kicsit.

- A perzsa királyfi más. Szelíd, csöndes, és még szebb meséket tud, mint a dajkám. Kár, hogy fél karját lecsapatta a bolondos. Tudod, mért vágatta le?

Quintipor ámulva hallgatott. Mire meg tudott volna szólalni, a lány tovább hadart.

- Már helytartó volt, hol is csak? Mindig elfelejtem ezeket a barbár neveket, mindegy, satrapa volt már, és beárulták az apjának, hogy összeesküdött ellene. Amint ezt Varanes meghallotta, levágatta a karját, és elküldte az apjának hűsége jeléül. Mert nagyon szerette az apját, és még most is szereti, pedig bujdosnia kell miatta. Milyen különös apák és milyen különös fiúk vannak a világon! Hallottál már ilyent? Te meg tudnád-e tenni? Le tudnád vágatni azt az erős karodat? Nini, az öved olyan piros, mint a szám. Nem? Mért nem felelsz?

- Igen - sütötte le Quintipor a szemét.

- Jaj, de értelmes fiú vagy! Hadd hallom, mire mondtad, hogy igen? Az övedre, a számra vagy a karodra. Le tudnád valamiért vágatni a karodat?

A hangok hamarább meghalnak, mint a színek és illatok, de sokkal tovább kísértenek. A magister még halála órájában is hallotta ezt a kérdést, de sohase tudta magának megmagyarázni, mi történt vele, amikor először hallotta. A barnuló alkonyatban felrózsállott előtte a költőasszony szelíd és komoly márványfeje, és neki az aranybetűs felírással kellett felelni:

Elakadt a lélegzete. Hirtelen ráeszmélt, hogy most nagyobb vakmerőséget követett el, mint mikor egy istenfit megütött.

Nem ért rá tovább gondolni a gondolatot. A lány végigrúgta magát a pamlagon, és szinte sikoltva mondta:

- Ez igaz? Nem álmodom? Igazán mondod? A Szapphó-verset? Tudtad, vagy itt tanultad? Kicsoda vagy te? Itt csak katonák vannak meg rabszolgák. Ugye, te valami álruhás isten vagy? Milyen szép volna az, ha csak nekem mondanád meg, ki vagy! Jönnél-mennél a világban, az emberek azt hinnék, olyan vagy, mint ők, és csak én tudnám, kit takar a zöld ruhád. Vagy csináltatnék neked egy oltárt, azon állnál egész nap, szobornak, nem törődnél az emberekkel, akik áldozatot raknak elébed, csak néznéd a felhőket, hallgatnád a szeleket és a madarakat, és mikor a csillagok feljönnek, akkor leszállnál az oltárról, és verset mondanál nekem a felhőkről, a szelekről és a madarakról.

Az árnyék egyre mélyebb lett, a hang halk, messziről jött. A lány most magának beszélt, s mikor elhallgatott, a fiú is magának mondta:

- Rabszolga vagyok. Az apám rabszolgája.

A nobilissima körülnézett, mint aki álomból ébred.

- Hát nem a császár rabszolgája vagy? Hogy lehetsz az apád rabszolgája?

- Az apám tett rabszolgává. Nekiadott a császárnak.

- Mindenki rabszolga - pattant föl nevetve a nobilissima. - Engem is előbb-utóbb rabnőnek fog eladni az apám. Pedig ő caesar. A te apád micsoda?

- Quintus, a kertész. Itt az udvarnál.

- Van itt kertész? Nem láttam még. Téged se vettelek észre eddig. Ti is Nikomédiából jöttetek?

- Az apámék onnan jöttek. Engem csak most hozott ide Bion.

- Ki az a Bion?

- A császár matematikusa.

- Varanes ismeri. Az az, aki a csillagokban olvas?

- Bion mindent tud, nobilissima. Athénében ki akarták kiáltani istennek, mikor a nagy földrengést előre megmondta. De Bion istenkáromlóknak mondta azokat, akik az embert istennek teszik meg, és erre meg akartak bennünket kövezni.

- Téged is? Te mit csináltál ott? Szolgája voltál?

- Engem mindenfelé magával vitt. A Dominus rendelte így. Vele neveltetett.

- Jaj, ne mondj ilyent, mert akkor én szégyellem magam. Engem senki sem neveltetett. Én csak úgy felnőttem, mint a vad olajfa. Hányódtam, vetődtem, amerre az apám járt a katonáival. Nem hallottad még, hogy engem a vad nobilissimának hívnak? Hát téged hogy is hívnak?

- Quintipor.

- Furcsa név - kacagott megint a lány. - Ez ugye, Quintus puer? Ötödik gyereke vagy az apádnak?

- Nem, egyetlen gyereke. Az én nevem azt jelenti, hogy Quintus fia vagyok. Quinti puer.

- Bocsáss meg, azért mégis furcsa név. Nem olyan szép, mint a Maxentiusé. Az azt jelenti, hogy még a legnagyobbnál is nagyobb. Az én igazi nevem is Maximilla. "Legnagyobbacska" vagyok. Mit, azt hiszed, sokkal kisebb vagyok nálad?

Leugrott a pamlagról, a fiú zavartan egyenesedett fel. De a lány már akkorra elfelejtette a mérekezést. A holdra mutatott, amelynek felső karaja átparázslott már a Silpius szabályos kúpjának könnyű fátylain.

- Nézd, Diana már felvette bíbor fejékét.

Quintipor térdet hajtott. Azt hitte, el van bocsátva. Mehetnékje akkora volt, mint a maradhatnékja.

- Mit akarsz? - nézett rá komolyan a lány. - A princepsnek azt parancsoltam, hogy menjen el, mert már untam. Neked azt parancsolom, hogy maradj, mert még nem unlak. Különben még azt se mondtad el, mi üzenetet hoztál nekem.

- A főkamarás azt a jelentést kapta, hogy Galerius caesar őszentsége már csak pár napi járóföldre van Antiochiához.

A lány nem felelt. Az erkélyt körülfutó klematiszok fehér bóbitáit fujkálta bele a piros fénybe, amit a lucernariusok fáklyái vetettek. A négy világító rabszolga egyszerre helyezkedett el a villa bejáróinál. Valamerről harangszó hallatszott s a Daphné ligetébe hajtott áldozati barmok bőgése.

A nobilissima hirtelen megfordult.

- El is felejtettem, hogy itt vagy, Quintus fia. Hazagondoltam Romula nagyanyámhoz, akinél kislány koromban laktam. Az én nagyanyám - de ez titok, hallod, családi titok, hogy mondjam el neked? Tudsz valami családi titkot adni érte cserébe? Ó, de jó neked, hogy nincs családi titkod? Ha te is atyafiságban volnál az istenekkel, mint mink, akkor a te bölcsődbe is beledugtak volna egy titkot.

Hátat fordított az emelkedő holdnak.

- A te Bionod engem is istenkáromlónak mondana. Elhiszed, hogy én is az Olümposzról pottyantam ide?

- El, nobilissima - felelte a magister nagyon hirtelen és nagyon őszintén.

- Ne hazudj. Én nem hiszem. Azt csak az apám tudja, hogy őt az öreg Romula magától Mars istentől foganta, mint Romulust Rhea Silvia. Lehet, hogy Mars isten is tudja. Csak az én drága öreg nagyanyám nem tud róla semmit. Azt hiszem, végigeresztené a seprőnyelet a fián, ha meghallaná, hogy ilyen rossz hírbe keverte.

Elnevette magát, és a vállára ütött Quintipornak.

- Kitaláljam, mit gondoltál? Az én apámat háta mögött úgy hívják, hogy a "Csordás". Ugye, ezt gondolod?

- Nem, nobilissima. Mért gondoltam volna?

- Mert mindenki annak hívja. Az "Armentarius"-nak. Majd te is úgy hívod, ha megmelegszel az udvarnál.

Legyintett a fiú fejrázására.

- Tőlem ugyan hívhatod, én nem haragszom érte. Nagyanyó ma is minden reggel gerlicét áldoz Vestának, amiért szentséges úr lett az ő csordáslegény fiából. Mondjak neked valamit? Én a csordás vérét érzem magamban, nem az istenét. Én csak akkor lennék boldog, ha visszaeresztenének a faluba Romula nagyanyó mellé, és tyúkot ültethetnék, kaprot vethetnék, borjút nevelhetnék, mint ő. Még tipegni is úgy szeretnék, mint ő, mikor a kányát kergeti.

Meghajtotta a hátát, és apró lépésekkel csoszogva, marokra fogta térde alatt a skarlátot és meghimbálta.

- Huss te, huss te!

Hirtelen kiegyenesedett, és hátravetette a fejét.

- Sok bolondot beszélek, Quintipor. A kolompszó tette meg a hold. Hanem most már beszélj te is. Mondd el már végre azt az üzenetet.

- Már elmondtam, nobilissima. Atyád rövidesen megérkezik.

- Mondtad már? Nem is hallottam. Tudod, ez nekem már nem újság. Én már tegnap megkaptam az üzenetet az apámtól. Mást is kaptam. Megmutassam?

Elsuhant az erkélyről. Quintipor zúgó halántékkal kapaszkodott meg a párkányban. Hát ilyen bolondosak a nobilissimák? Az Athéné-lányok, akikkel néha elácsorgott a Piraeusban, nem ilyenek voltak. A korinthusi költőnő se, akivel együtt koszorúzták meg Aphrodité sarukötő szobrát. De szépnek szebb azoknál. Megindult vele az erkély, szédülten hunyta le a szemét. Látta a nobilissima fehér vállát és rajta a perzsa ujjainak égő csíkjait. A perzsára rosszabb volt gondolni, mint a lófejűre. Egy denevér suhanása érte a homlokát, kinyitotta a szemét. Tovább forgott körülötte az épületek és ligetek homályos csoportja, az élesen kirajzolódó Silpius és fölötte a hold ezüst paténája.

Apró csörgők és csengők muzsikájára riadt föl. Különös szabású, nagy ráncokban földig omló, sárga selyem palástban táncolt eléje a nobilissima. Fején ezüst turbán, nyakában gyöngyökből és aranygolyócskákból fűzött lánc, mely leért a drágakövekkel kirakott, lazán kötött, violaszín övig, karjain és bokáin parányi harangocskákkal beszegett aranyperecek.

Quintipor úgy nézte, mintha álmot látna. A lány félrebillentette a fejét.

- Nem imádsz engem, rabszolga? Maxentius és Varanes azt mondták, sohase láttak még olyan imádni valónak, mint ebben. Valami régi zsidó királynőé lehetett, a judeai helytartó ajándékozta az apámnak, hogy öltöztesse bele a feleségét. De az apám nekem küldte, hogy szép legyek benne, mire megjön. De hát kinek legyek én szép, Quintipor?

Kacéran megrázta magát, minden csörgője megszólalt bele.

- A te szépségedre csak magad vagy méltó a világon, nobilissima - hebegte a fiú.

- Egész belejössz már, Quintipor - mulatott a lány. - Ki tudja, talán annak is azt mondták valaha, akinek készült a ruha. Talán az éppen az én anyám volt. Az apám azt mondja, már nem nagyon emlékszik rá, el is hiszem neki, cesareai legatus volt akkor, de Trulla - ez a dajkám, tudod, megesküszik Hekatéra, mert ő is olyan vén, mint Hekaté, és csak ő tud nekem lepényt sütni, majd egyszer megkóstoltatom teveled is... Jaj, mit is akartam mondani? Hamar, Quintipor! Neked ezután mindig el kell találni, mit gondolok. Ha kitaláltad azt a verset is, ami az eszemben járt, akkor segíts most is.

- Az anyádról szóltál, nobilissima.

- Igen, igen. Én nem ismertem az anyámat, még egyéves se voltam, mikor belehalt abba, hogy az apám elhagyta. Trulla azt mondja, valami zsidó királylány volt. Nem veszed észre a szememen, Quintipor, hogy az zsidószem? Csak kifelé van nyitva, be nem látni rajta.

Eddig feketének tudta Quintipor a nobilissima szemét. Most amint pillantás nélkül rátágult a holdra, amely fehér csillámokat tört benne, határozottan kéknek látta.

- Olyan színe van, nobilissima, mint az érett szőlőnek.

A lány nyilván egy szót se hallott. Kinyújtotta karját a hold felé, kimondhatatlan szomorúsággal az arcán, a szája keskeny, remegő gyűrűvé nyílt.

- Nobilissima - szólította a fiú ijedten.

Lépések csoszogtak. Egy borotvált fejű egyiptomi rabszolga magas ezüstkandelábert hozott, amelynek horgain három csónakidomú bronzlámpa csüngött, finom olaj illatát árasztva. A mécshordó mögött gyíkszemű kis öregasszony totyogott, két karján fekete ládikával.

- Nilla, nézd, mit küldött neked a princeps! Kibontsam, madaram?

Letette a ládát az asztalkára, és simogatni kezdte arcát, vállát, csókolgatni a kezét.

- Megint rajtad a rontás, gyönyörűségem? Hát nem felelsz az öreg dadusnak? Visszaűzzük a gonoszokat a holdba?

Kitipegett, bronzláncon csüngő, kerek füstölővel tért vissza, s körülfüstölte vele a lányt, érthetetlen neveket mormolva.

A nobilissima megrázkódott, ernyedten hullatta le a karjait, és kábultan kérdezte:

- Te vagy, Trulla? Mit akarsz?

- A princeps küldött neked valami szépet. Megnézed?

Titanilla durcásan vállat vont.

- Nem kell. Menjetek. A lámpa maradjon.

Quintipor is megindult.

- Neked nem mondtam, hogy mehetsz. Hozd ide a ládát. Ki tudod nyitni?

- Nincs bezárva - billentette föl a magister a láda tetejét, és kihullatta mind a két kezéből. A padlóra esett ládából egy véres kézfej gördült ki.

A lány odaugrott a megtántorodó fiúhoz, és a hajába markolt. Csodálkozva kiáltott rá:

- Milyen puha hajad van neked! Puhább az enyémnél, próbáld csak! Mi az, Quintipor?

A fiú borzongva mutatott le a padlóra.

- Ott... nobilissima... az...!

- Látom - rúgta odább a lány a kézfejet az aranyszandálja orrával. - Az az ostoba csakugyan levágatta a borbélya kezét. Még jó, hogy nem a nyakát találtam mondani. Ettől ijedtél meg? És te azt mondod, meg tudnád tenni, amit Varanes? Mehetsz, Quintipor.

A fiú meghajtotta a térdét, és elhagyta az erkélyt. Nem háttal kifelé, ahogy előírás szerint kellett volna, hanem arccal előre.

Rohant lefelé, végig a kristálylucernával világított folyosón, borzongva egész testében. A lépcső aljában a nobilissima várta, eléje kerülve valamelyik oszlopsoron. Arca, szeme nyugodtan mosolygott a fiúra.

- Nézd csak ezt a gemmát.

A vésett ametiszt-csiszolaton egy nimfa kínálta oda keblét egy öreg szatírnak. A kő nem volt nagy, de a vésés finomsága meglepő volt. A sculptor bizonyosan új divat szerint nagyítót használt, vízzel telt üveggolyót.

Quintipornak arcába szaladt a vér.

- Láttam ezt már szoborban is. Cyprusban.

- Azt mondd meg, megér-e fél kezet?

- Nem tudom, nobilissima - mondta dadogva.

Érezte, illene azt mondani, hogy ő két kezét is odaadná érte a nobilissimának, ha kívánná, de nem merte. Megint megképzett előtte a földön heverő, véres kéz.

- Talán Bion tudja. Próbáljátok meg valamelyik ékszerésznek eladni - egy-két aranyat tán ád érte. S azt juttasd el ahhoz a rabszolgához, tudod, a kezéért. De az ablakán dobd be, hadd higgye, hogy valamelyik isten könyörült meg rajta.

Quintipor félénken előhúzta az erszényét, és megcsörrentette benne az aranyakat. A lány elnevette magát.

- Mondom én, hogy álruhás isten vagy.

Két aranyat kivett az erszényből.

- Jobb lesz, ha én játszom istennőt. Nem szeretném, ha téged látna meg a princeps a szállása körül. Ha engem meglát, az nem lesz neki feltűnő.

Quintipor úgy érezte, mintha megmarkolták volna a szívét. Pedig csak a kezét szorította meg a nobilissima. A gemmát csúsztatta bele.

- Ez most már a tied. Megvetted. De azért majd csak akkor viseld, ha megint Hellaszban élsz.

Körülnézett, magához kapta a fiú fejét, és a fülébe súgta:

- Örülök neked, Quintus fia, mert tehozzád nem kell feleségül mennem. Aludj jól.

De Quintus fia nem aludt jól. Sokára is ért haza, a vacsoraidőt elkószálta az elhagyott fasorokban, a szelíd, csöndes csillagok alatt. Úgy érezte, mintha valamelyik a fejére zuhant volna.

Bion szobája mellett lábujjhegyen suhant el. Most először nem volt kedve beszélgetni a matematikussal, aki mécsese mellett írására hajolva háttal ült a nyitott ajtónak. A vacsora még érintetlenül állt előtte, bizonyosan őt várta vele. De eszébe jutott az a mosoly, amellyel Bion beszélt a pendelyes Titanilláról, és nem tudott jó szívvel gondolni öreg barátjára.

Már hajnalodott, mikor kavargó gondolatai álomba zsibbadtak. Utolsó gondolata az volt, hogy ez a nap a hét harmadik napja volt. Dies Martis.

Nem a rózsaszín istennőé, akinek kagylókocsiját galambok húzzák, hanem a vörös képű istené, aki vérrel töltözik.

Ha a császárt csak isteni díszében pillanthatták meg a halandók, felesége, Domina Prisca még jobban hasonlított az istenekhez. Annyiban, hogy őt egyáltalán nem lehetett látni. Tudták, hogy van, mert a köztereken szobrai voltak felállítva, s azok előtt minden évben be kellett mutatni az előírt napon a hivatalos tömjén-áldozatot. De ezek a szobrok Ceresnek mutatták, derült és kegyes vonásokkal, s a birodalom első matronáját csak ilyennek lehetett elképzelni. Beszélték, hogy ilyen is volt abban az időben, mikor sugárzó szépségben a trónra került, csakhogy későbbi szobrai mind az elsőről készültek, nem magáról a Domináról, aki idővel csakúgy megöregedett, mint más asszonyok. Némelyek úgy tudták, hogy valami elrútító betegség tette emberkerülővé, mások lelki betegségről suttogtak. Szállongott olyan hír is, hogy a Dominát őrültséggel verték meg az istenek, s ezért vette körül katonai csapat azt a hintót, amelyben Nikomédiából Antiochiába megérkezett. Néhány tanúja a megérkezésnek megesküdött rá, hogy akit leplekbe és fátyolokba takargatva kivettek a zárt kocsiból, az nem lehetett más, csak gyermek.

Biztosat senki se tudott. Az udvari méltóságok maguk se, mert a császárné palotájába nekik is tilos volt belépni. A régi udvari emberek pedig, akik az első években szolgálták a szentségeseket, elhalogattak már, vagy nyugalomba küldte őket a császár. Udvarhölgyei az utóbbi években már nem voltak a Dominának csak ápolónői, s azok vele együtt elzárkózva éltek a világtól. Rajtuk és az orvosokon kívül csak a császári család s egy-két meghittjük tudta az igazat.

Domina Prisca nem volt se őrült, se embergyűlölő, csak időnként valami különös démon hatalmába került, ahogy az orvosok megállapították. Szomorúnak mindig szomorú volt és hallgatag, de mikor a császár meglátogatta, földerült. Sőt volt úgy is, hogy magához kérette vacsorára a Dominust. Sokat kínozták azonban szörnyű fejfájások, s ezek jelentették a démon közeledését. Ilyenkor napokon keresztül nem nyúlt ételhez, nem tudott aludni, csak járt-kelt a szobák során keresztül magába merülve, és nem véve észre, hogy ápolónők kísérik. Az első napokban hangtalanul járkált, aztán mosolygó arccal suttogni kezdett maga elé. Majd halkan dalolni gyermekaltatókat, boldog fiatal anyák hangján, karjai, feje, dereka ringatásával kísérve a dallamot. Hirtelen leguggolt, és úgy vonszolta magát előre, mintha tipegő gyereket vezetne, akit gügyögve tanít járni. A vége mindig az volt, hogy felsikoltott, s addig rohangált jajveszékelve, míg el nem zuhant, s csöndes zokogással álomba nem sírta magát. Az volt a különös, hogy ez az álom, mely néha csak két nap múlva végződött kínos, kiabálós, hajat tépő és arcot összemarcangoló felébredéssel, ijesztően mély volt. Mikor először érte a császárnét, halottnak gondolták, mert szemgolyója üvegesen megmeredt. De szíve rendesen vert, és lélegzetvétele is olyan volt, mint az alvó emberé. Se kiáltozásra, se rázásra nem mozdult, s amelyik oldalára fordították, azon maradt. Később, mikor az orvosok gyanúba vették a démont, megállapodtak abban is, hogy ha azt egyszer sikerülne elűzni, többet nem térne vissza. Mindent elkövettek az elűzésére. Meghintették a beteget a birodalom legtávolabbi részéről hozott, szent forrásvizekkel. Szétfeszített fogsora közé arábiai csípős füvek nedvét csepegtették, mint annak a máktejnek az ellenszerét, amellyel Somnus isten megkeni az alvók száját. Megfüstölték a szent Apis bika száraz ganéjával, amelyet Egyiptomból hoztak. Karját, vállát olyan csalánnal seprőzték meg, amely nem árnyékban nőtt, tehát nem Hekaté istenasszony vetette el a magját, hanem az ébresztő Aurora. De ez se használt. A füst ugyan megköhögtette a beteget, s a csalán fölmarta bőrét, de föl nem ébresztette egyik se. Még az se segített rajta, hogy a flamenek legősibb varázsigéiket mormogták el felette; pedig azok hatását annál inkább biztosra vették, mert legnagyobb részüket már maguk se értették.

- Ez a legerősebb démon, akit eddig ismerünk - csóválták a fejüket az orvosok -, ez a démonok közt az archon.

A nevét is kitalálták a démonok archonának. Megállapodtak benne, hogy Thiuthabaothnak hívják, s ettől sokat vártak, mert a démonok mindjárt szófogadóbbak lettek, ha nevükön tudták őket szólítani. Thiuthabaothot azonban hiába szólították föl, hogy távozzon. Csak akkor hagyta el a beteget, mikor neki tetszett, tizennyolc órával később, s ijesztő hatalmát ez alkalommal még jobban kimutatta, mint azelőtt. A császárné úgy hányta-vetette magát az ágyban, hogy öt ápolónő alig bírta lefogni. Világos volt, hogy a beteg elcsigázott testében nem lehetett ennyi erő. A démon ezzel jelentette ki, hogy haragszik a zaklatások miatt, s áldozatát nem hajlandó kiengedni körmei közül.

Sincellus, az udvari főorvos erre azt tanácsolta, hogy forduljanak magához a főgyógyító istenhez, Aesculapiushoz, akinek pergamumi szentélyét személyesen kellett felkeresni a betegeknek. A templom kincstárában felhalmozott aranyszívek, onix-szemek, elefántcsontból faragott kezek és lábak tanúskodtak mellette, hogy ott már sok gazdag beteg talált orvosságot szívfájására, szembajára vagy tagjai bénulására. Azért csak gazdag betegek, mert a gyógyulást keresőnek bent kellett hálni az isten szobra előtt, s a szegények nem bírták megfizetni az ágyazás költségeit meg az altató italokat. Az isten maga természetesen ingyen gyógyított. Mégpedig olyformán, hogy a betegnek megmondta álmában, mitől várhatja nyomorúsága enyhülését és sorsa jobbrafordulását.

A császárné nehezen szánta rá magát a hosszú útra, de úgy látszik, nemhiába feküdt az isten lábai elé. Ő ugyan nem emlékezett rá, hogy álmodott volna valamit a szentélyben, de a papok hallották, hogy hangosan nevetett álmában. Ez olyan jel volt, amely világosan mutatta az isten jóakaratát.

- Egy nagy öröm fogja meggyógyítani az augusta Dominát - magyarázták a papok -, mert az örömtől megtelik a szív fényességgel. Az ártó démonok pedig, akik sötétségből vannak teremtve, kerülik a fényességet, mert abban meg kell nekik halni.

A pergamumi istenlátogatás nem sokkal az antiochiai út előtt történt, s azóta a császárné minden új reményen kapkodó lelke eltengődött ebből a biztatásból. Most azonban, éppen mikor a szent palota megtelt az uralkodók várásának izgalmaival, a beteg lélek megint elernyedt. A démon a szokott fejszaggatással jelezte jövetelét, s a Domina most a szívét is fájlalta. Arról azonban, hogy lefeküdjön, hallani se akart, de végre mégis engedett leánya, Valeria könyörgésének.

A beárnyékolt hálószobában a császárné finom, sápadt, éremprofilú arcával, fején a hidegvizes pergamen-tömlővel, amely bekarikásodott szemeit is eltakarta, fiatalabbnak látszott a lányánál. A keserű arcú, hosszú, csontos fiatalasszony, ahogy az ágy szélén ült, sötét tunikájában matrónább volt, mint a beteg.

A császárné lehunyt szemeiből csöndesen szivárogtak a könnyek.

- Engem biztatnak örömmel? - tördelte átlátszó kezeit. - Mi örömet adhatnának nekem az életben az istenek a halálon kívül?

- Hagyd el már, anyám - fogta meg a kezét a fiatalasszony. - Te magad betegíted meg magadat ezzel az örökös önmarcangolással.

A türelmetlen hang megszeppentette az augustát, aki ahhoz volt szokva, hogy mindent ráhagyjanak. Egy kicsit elhallgatott, aztán gyerekesen lepittyesztett szájjal kérdezte:

- Mért bántasz engem, Valeria?

- Én bántalak? Mivel bántottalak, anyám? Azzal, hogy türelemre kértelek?

- Nem sajnálsz.

- Hát engem ki sajnál?

- Te még fiatal vagy, lányom.

- Az. Fiatal vagyok, császár lánya, caesar felesége, s nem ér annyit az életem, mint egy halottmosogató rabnőnek.

- Mért haragszanak miránk az istenek? - nyögött a beteg. - Mért vették el az én örömömet, mikor én soha senkit meg nem szomorítottam?

- Nem tudom, anyám! - kapta föl Valeria hevesen a kezét. - Az én örömömet bizonyosan elvettétek, mikor Galeriushoz adtatok!

- Én nem, én nem! - sírt föl hangosan az anya. - Én nem is tudtam magamról, mikor elvittek, lányom.

- Nem, mert mindig vak és süket voltál a magad fájdalmában. A földön csúsztam előtted, térdedet átöleltem, de te csak a fiadért jajgattál.

- Apollinaris! Apollinaris! - sikoltott az anya, és fölvetette magát az ágyban.

Valeria visszanyomta a vánkosokra, és két tenyere közt maga felé fordította az arcát.

- Mit siratsz azon, aki nincs? Lehet egy gyerek árnyát siratni, akit Hádész magával vitt, mielőtt megtanult volna járni a földön? És meddig fogsz még érte jajgatni? Démétér csak ősztől tavaszig gyászolta Perszephonét. Neked, anyám, tizenhat esztendő se volt elég, hogy elállítsa a könnyedet.

A császárné jóanyás szeme fájdalmasan mélyedt a fiatalasszonyéba.

- Ó, lányom, lányom, óvjanak meg az istenek attól, hogy valamikor te is úgy tudd meg, mint én, mit tesz anyának lenni!

Valeria visítva kacagott.

- Én? Két kezemmel fojtanám meg azt a gyereket, akit az én méhem szülne! De ne félj attól, augusta, hogy az unokád gyilkosa leszek! Hát nem tudod, hogy a lányod, aki anya nélkül ment férjhez, sohase lesz anya? Nekem nincs férjem, csak uram. Tudod, mit tett akkor, mikor regillába öltöztetve fáklyafénynél, fuvolaszó mellett a házába vezettek a nyoszolyó lányok? Fölvágatta egyik teherbe ejtett rabnője hasát, és maga vette ki belőle a magzatot, hogy annak a beleiből mondasson jövendőt. És azokkal a véres kezekkel akarta az én övemet megoldani! Anyám, anyám, azóta mindig vérszagát érzem annak, akit ti fiatoknak fogadtatok.

Most már ő is sírt, rároskadva az anyjára. Az fél karjával magához szorította, a másikkal simogatta.

- A császár... az apád...

- Nem apám, anyám, nem apám, mert ő csak császár. Ha az nem volna, talán lánya volnék. Így csak császár, akinek birodalma van.

- A legbölcsebb ember a világon.

- Anyám, nekem nem bölcsesség kellene, hanem egy csöpp szeretet.

- Szóljál neki. Vagy akarod, hogy én térdeljek elé?

- Félek tőle, anyám. Te nem tudod, hogy fordult el tőlem, mikor nem akartam Galeriushoz menni. Egyszer láttam azóta, s akkor se volt egy nyájas szava se hozzám.

- Azt hiszi, boldog vagy.

- Semmit sem hisz, anyám. Föláldozott, mint Agamemnón Iphigeneiát, s többet nem gondolt velem.

Odakint ünnepélyes kürtszó harsant fel. A classicum, amellyel az uralkodókat fogadni szokták. Valeria fölugrott, és kinézett az atriumba. Vértelen arccal jött vissza.

- Galerius jön, anyám. Kérlek az istenekre, felejts el mindent. Félek, látod.

Mutatta lúdbőrös karját, eligazította a beteget az ágyban, könnyeit felitatta a takaróval, s fölemelte az érkező előtt az ajtó függönyét.

A Kelet caesarja kíséret nélkül jött, lányával a balján. Kicsit elhízott már, rengeteg teste alatt döngött a föld. De gömbölyű arca csattanó piros volt, és göndör szakálla fekete. Kerek vadmacskaszemében még mindig megvolt a hegyi pásztor szilajsága, akinek egyformán mestersége a nyájőrzés és nyájrablás.

Valeria szótlan meghajlással köszöntötte. Nyers fejbólintással viszonozta az üdvözlést, aztán fölemelte jobbját, és dörgő hangon szólalt meg.

- Az istenek áldása rajtad és házadon, Domina augusta. Nem haragszol, hogy nem hajtom meg a térdemet, de aztán nehéz volna kiegyenesíteni. Vénülök, augusta, vénülök, de ez nem baj, csak az asszonyok fiatalok maradjanak.

A császárné erőt vett magán. Reszkető szájszéllel, de nyájasan kérdezte meg a caesart, hogy utazott.

- Jól, anyám. Csak egy kicsit soká tartott az út. Késleltettek az istentelenek.

Dühösen fújt egyet. Mivel a matronák nem fűzték tovább a szót, Titanilla okosnak hitte érdeklődést mutatni.

- A jazigok, ugye? Mi is hallottunk róluk. Maxentius nagyon készült rájuk.

Galerius elnevette magát.

- Maxentius derék fiú, mi? De én nem a jazigokról beszéltem, hanem az istentelenekről. A jazigok tisztességes rablók, nincs velük semmi baj. Egyet-kettőt felköttet belőlük az ember a határon, s míg azoknak a bűzéből tart, addig csönd van. De az istentelenek rosszabbak az ellenségnél.

- A keresztényekre gondolsz?

- Azok az istentelenek. A jazignak csak barom kell, meg menyecske és rabszolga. De a keresztények az isteneket akarják kiverni a templomokból. Három helyen is panaszt tettek útközben a papok, hogy ezek az elvetemedettek összetörték az oltárokat. Összefogattam belőlük egy csordára valót, és istenük sorsára juttattam őket. De a legdühítőbb az volt, hogy az egyik centurióm eldobta a lándzsáját. Azt mondta, ő nem ont keresztény vért. No, én ontottam. Saját lándzsájával szúrtam le az őrültet, pedig a bíbor is rajtam volt, úgy, ahogy látjátok. Megálljatok, a vérét is megmutathatom, mert idefröccsent valahova a tógámra.

A császárné és a caesarné egyszerre sikoltott fel. Ez a falnak zuhant neki, amannak a feje csúszott le a vánkosról. Titanilla rémülten futott egyiktől a másikhoz.

A caesar nagy szemet meresztett.

- Hát ezeket mi lelte?

- Megrémítetted őket, uram. A véres bíboroddal.

A caesar elkacagta magát.

- Nem a mi fajtánk, mi? Hova akarsz menni?

- Orvost hívok, ha megengeded, uram - futott ki a nobilissima.

Az apja, vállán hátra vetve a bíbort, lomhán döngött utána. A palotának ez a része elhagyatott volt, de a fasorok közt már találkozott emberekkel. Nemcsak mezítlábas rabszolgákkal, hanem olyanokkal is, akik ezüstfélholdas cipőt viseltek. Valamennyi térdgörbítéssel köszöntötte a bíbort, a caesar azonban nem vett tudomást senkiről. Csak akkor fordult meg meglepődve, mikor egy szőrcsuhás férfi meghajlással köszöntötte. A rabszolga, aki előtte ment, fehér hajú öregember, arcára borult, és reszketve emelkedett fel, amint a caesar továbbment.

- Uram - mondta ijedten -, ez a szentséges caesar volt.

- Tudom - mosolygott a szőrcsuhás -, mért figyelmeztetsz rá?

- Mert nem adtad meg neki a köszöntést.

- Megadtam, barátom, ami neki jár. Térdelni csak az Isten előtt szabad.

Istent mondott, és nem isteneket. Az öreg rabszolga szeme fölcsillant.

- Te is közénk tartozol, uram?

Hüvelykujjával a kereszt jelét tette a homlokára. A szőrcsuhás viszonozta a jeladást.

- Pantaleonnak hívnak, orvos vagyok.

Az öregember megint arcra vágta magát, mint az előbb a caesar előtt.

- Mit csinálsz? - szólt rá szigorúan a másik. - Hát nem vagy keresztény?

- Az vagyok, uram, s most már emlékszem is rá, hogy láttalak a gyülekezetben. Te vagy az, nagy mágus, aki halottakat támasztasz a mi istenünk nevében. Boldog vagyok, hogy én mutathatom neked az utat.

Pantaleon csakugyan keresztény orvos volt, s Isten maga vezette őt az igazság útjára. Már sok évig gyógyítgatta Antiochia gazdag betegeit, és nagy vagyont szerzett, amikor egy haldokló ágyánál összeismerkedett Mnesterrel, a püspökkel. Az orvos először kuruzslónak gondolta a püspököt, de aztán egy-két elejtett szavából észrevette, hogy nemcsak jámbor, hanem tudós ember is, s elcsodálkozott rajta, hogy mégis keresztény. Ezt meg is mondta a püspöknek, aki azt felelte, ő meg azon csodálkozik, hogy az orvos nem keresztény. Minden orvosnak kereszténynek kellene lenni, mert gyógyítani csak a Krisztus nevében lehet. Ajánlotta is Pantaleonnak, mert azután többször is találkoztak, hogy tegyen egyszer próbát. Azonban Pantaleon, noha tanulékony ember volt, idegenkedett a keresztények orvosi tudományától. Akkoriban választották meg archiaterré, vagyis az antiochiai orvosi kollégium fejévé, s nem akarta jó hírnevét kockáztatni, és magát kollégái gúnyolódásainak kitenni. Sokat forgatta azonban fejében a dolgot, s még séta közben is Krisztus csodatételein töprengett, amelyekről a püspök minden találkozásuk alkalmával olyan lángoló lelkesedéssel beszélt. Egyszer, amikor éppen hazafelé tartott sétájáról, a szegénynegyed egyik viskójából nagy jajveszékelést hallott. Mivel csődület is volt az udvaron, bement, és elmondatta magának, mi történt. A játszótéren, ahol a serdülő fiúk gyakorolni szokták magukat a testedzésben, a legügyesebb diszkoszdobót kereszténynek kezdték csúfolni a többiek. Ebből aztán verekedés lett, ami azzal végződött, hogy a fiút a pajtásai agyonrugdosták. Most már fél napja kiterítve feküdt az udvaron, s mivel az anyja, egy gyapjúszövő özvegye, sirató-asszonyt nem bírt fogadni, maga jajveszékelte el a szokásos gyászdalokat, közben az istenek minden átkát kérvén a keresztényekre.

- Hiszen nem a keresztények ölték meg gyermekedet - ütközött meg Pantaleon az asszony kifakadásain.

- Igen, de azért ölték meg, mert azt hitték, keresztény.

Az orvos gondolkodóba esett, illetve folytatta azokat a gondolatokat, amelyek már séta közben is foglalkoztatták. Íme ezen a szegény halotton meg lehetne tenni azt a próbát, amire a püspök biztatta. Igaz, hogy a fiú nem volt keresztény, de annál tiszteletreméltóbb lesz a keresztények istene, ha mégis kimutatja rajta hatalmát. S ha a halott nem támad fel, akkor csak a keresztények istene szégyenül meg, de ő maga nem, mert ez a szedett-vedett nép nem tudja róla, hogy kicsoda.

Odalépett tehát a szövőszék-lécekből összetákolt, szegényes ravatalhoz, keresztet vetett a gyerek homlokára, és kezét megfogván, rákiáltott:

- A Krisztus nevében parancsolom neked, hogy állj fel!

A gyerek erre felnyitotta a szemét, körülnézett, és olyan elevenen pattant fel, hogy a ravatal összedűlt alatta.

Így vezette rá Isten az igazság útjára Pantaleont, aki rögtön a püspökhöz sietett, és felvette a katechumenek fehér ingét. Miután pedig megkapta a keresztséget, szőrcsuhát vett fel vezeklésül hitetlen múltjáért. Archiateri tisztjéről is lemondott, hogy annál több ideje legyen a szegényeket gyógyítani, akik közt vagyonát elosztogatta.

S éppen azért, mert előkelő betegei már nem voltak, nagyon elcsodálkozott azon, hogy most őt hívták a császárnéhoz.

- Biztosan énértem küldtek, leányom? - kérdezte a cselédet, aki a parancsot vitte.

- Nekem úrnőm, a nobilissima azt parancsolta, hogy azonnal hívjam az első orvost, akit találok. A piacon megszólítottam egy öregasszonyt, s az ide utasított tehozzád, mert azt mondta, te az ő halott fiát is életre hoztad. Kövess tehát engem!

Pantaleon az Isten kezét látta ebben a találkozásban, s megindult a cseléd után. A forum tolongásában azonban valahogy elvesztette szem elől. Azért a szent palotában az öreg rabszolgát kérte meg, aki éppen útjába vetődött, hogy legyen kalauza.

- Innen az Isten legyen kalauzod, uram - állt meg a szolga a peristylium első oszlopánál -, nekem tilos ide belépni.

Nem állta útját senki. Az ápolónők olyankor, amikor a lánya volt a császárnőnél, elhúzódtak trécselni.

Az orvos megállt és hallgatózott. Halk sírás csordogált a fülébe, az után indult.

Két egymásra borult asszonyt látott. Lépéseire fölriadtak.

- Ki vagy? - kérdezte a fiatalabb.

- Az orvos vagyok.

- Ki hívott?

- Az Isten küldött.

A másik asszony eljajdult.

- Van még olyan isten, aki énvelem törődik?

- Az én istenem mindenkivel törődik, aki szenved.

Valeria csak most nézte meg jobban a különös ruhájú orvost.

- Neked külön istened van?

- Mindenkinek istene, aki hisz benne. Higgyetek, és nektek is istenetek lesz.

- Hogy hívják a te istenedet?

- Csak úgy, hogy Isten. Neki nem kell más név, mert ő egyedülvaló. Egyszülött fia, aki meghalt értünk, a Jézus Krisztus.

A császárné felsírt.

- Én is szültem egy istent. Hova lett az, kiért halt meg?

Az orvos derült arccal fordult oda.

- Mária is így sírt a kereszt alatt.

- Kicsoda az a Mária?

- Az Úrkrisztus anyja. Az ő fia is meghalt, de visszatért. Ő minden anyát meg tud gyógyítani.

A császárné pillantás nélkül meredt az orvos sugárzó arcára.

Most Valeria sírt fel.

- Hát engem ki gyógyít meg? Melyik isten?

- Az, aki engem ideküldött. A ti isteneitek nem tudnak vigasztalni, mert nem tudnak szenvedni. Ők csak örülni tudnak, s mit adhat az öröm azoknak, akik szomorúak? Az én istenem az egész világot meg tudja vigasztalni, mert szenvedett az egész világért.

Hátranyúlt a szőrcsuha csuklyájába, és ujjnyi hosszú keresztet húzott ki belőle.

- Ezt itt hagyom nektek, hogy vigyázzon rátok, és vigasztaljon benneteket. Tegyétek a fejetek alá, mikor alusztok, és ő elűzi tőletek a gonosz álmokat. Vegyétek elő, ha könnyes lesz a szemetek, és ő mosolygásba öltözteti a szíveteket.

Mosolyogni még nem tudtak, de a könnyük már kezdett csöndesedni. Ez az orvos nem úgy beszélt, mint a többiek.

- Hogy hívnak téged? - kérdezte a császárné, aki soha egy udvari méltóságnak a nevét nem tudakolta még meg.

- Pantaleonnak hívnak, ebben a városban a szegények orvosának. Legyen veletek az Isten, ti szegények.

A keresztet a takarón hagyta, Valeria a kezébe vette.

- Hiszen ez csak fa - mondta csalódva.

- Fa? - kérdezte a császárné nehezedő pillákkal. - Nem vagy álmos, lányom?

- Elesett vagyok, anyám.

- Akarsz idebújni hozzám? Nézd, én olyan kis helyen megférek.

- Jó vagy, anyám - lágyult el Valeria, s végignyúlva az ágy szélén, átölelte az anyját. - Ugye, most már megint a kislányod vagyok, s ezután mindig az maradok?

- Kislányom, kislányom - simogatta a haját a császárné. - Eltetted?

- A keresztet? A vánkos alá dugtam, anyám. Mind a kettőnknek a feje alatt van.

Hamar elaludtak, s álmuk mély lehetett. Nem hallottak belőle semmit, hogy Quintus, a kertész láncos álló-létrájával végigcsörömpöli az atriumot. Az oszlopok virágdíszeit rendezgette, munkára fogva Quintiport is, aki délután benézett hozzájuk.

- Gyere, ne mondhassa a gazdád, hogy ingyen eszed a kenyerét, mint a többi léhűtő.

Neki adogatta le azokat a függő kosarakat, amelyekben cserélni kellett a virágot.

- Ebbe a colchicumokat rakd bele - nyújtott le egy gömbölyű kosárkát. - Azokat a tölcséres lilákat.

De nem vette el tőle senki a kosarat. Türelmetlenül kiáltott le, anélkül hogy megfordult volna.

- No, nagyot hallasz, mióta nagy úr lettél?

Mivel a félszemére nem látott, egészen hátra kellett csavarni a fejét. Úgyse találta a fiát sehol. Dörmögve cihelődött le a létráról.

Mire leért, már hallotta a magister lépteit.

Kívülről jött, hosszú narancsgallyakat lógatva a kezében, amelyeken fehér virágcsillagok közt mosolyogtak az apró aranyalmák.

- Hát te holdas vagy? Hol jártál azokkal a gallyakkal? Majd ezt az oszlopfejet fűzzük körül velük.

- Vizet akartam rájuk permetezni. Egy kicsit bágyadtak.

- Hol kerested a vizet?

- Láttam itt valahol egy kutat.

- Láttál? Azt nem veszed észre, hogy itt a víz az orrod előtt, az udvar közepén az impluviumban? No már látom, hogy ha lánynézőbe mégy, nem ereszthetlek magadat. Artemisz köldökére, hát ez melyik grácia?

Titanilla jött be a kapun. Egyenesen nekik tartott, s már messziről nyújtotta mind a két kezét.

- Mért szaladtál vissza, Quintipor, a virággal? Nem nekem szántad? Vagy nem láttál? Hiszen integettem is feléd. Varanesszel ültünk a lugasban. Igazán nekem adod? Ó, milyen nehezek ezek a gallyak! Gyere hozd fel őket!

Quintus pattintott az ujjával.

- És én még lánynézőbe kínálkoztam ennek az alamuszinak! Jó gusztusod van, fiú. De neked is, amatricula! Hát kellene, szép fiú, szép virág? A fiút nem bánom, legyen a tied, szaladj vele. De a virágot csak tedd le szépen, az nem ilyen fitos orr számára termett, ezzel eredj mentát szagolni!

Meg akarta fricskázni a nobilissima orrát, de Quintipor, aki hasztalan integetett neki a lány háta mögül, még idejében megkapta a karját.

- Quintus, hát nem tudod, kivel beszélsz? A caesar lánya, a nobilissima...

Quintus puttyantott a szájával.

- Kis úrnőm, látod, félszemű vagyok, a császárnak meg az öreg Sapriciának így is jó voltam eddig. De most már te felelj nekik azért, hogy a te szépséged a maradék szemem világát is elvette.

A nobilissima megsimogatta az öreg állát, és ránevetett a fiúra.

- Látod, Quintipor? Mikor tudsz te így bánni a nőkkel?

A császári gyorsposta Nikomédiából Antiochiába nem egészen tíz nap alatt tette meg az ezerkilométeres utat. A császárnak, akit testőrgárdáján, a joviusokon kívül udvara nagy része is kísért, majdnem ennyi hét kellett rá. A tengeri út gyorsabb és kényelmesebb lett volna, de Diocletianusnak volt oka a szárazföldet választani. A maga szemével akarta látni, mennyit hihet a tartományi helytartók jelentéseinek. Igaz, hogy az új közigazgatási rendszer alapjává a bizalmatlanságot tette, s ez nagyjában üdvösnek bizonyult. Minden állami hivatalnok ellenőre volt a másiknak, a helytartóra a vicariusa leselkedett, a legatusok és procuratorok egymást tartották szemmel, s a legutolsó írnokról is föl lehetett tenni, hogy ő az udvar titkos levelezője. A rendszeresített hivatalos kémszolgálatot a posta-ágensek végezték, akik a birodalom minden részébe elvitték a hivatalos leveleket, s mindenütt összeszedték a nem hivatalos szóbeszédet. Ők voltak a császár szemei és fülei, s közülük a legelőkelőbbek, akiket curiosusoknak neveztek, nemcsak hatalmasok, hanem gazdagabbak is, mint akárhány magas rangú tisztviselő. A tisztviselők nagy részét az állam természetben fizette, a kisebbeket élelemmel és ruhával látván el, a nagyobbakat hivatali tekintélyüknek megfelelően, ezüst asztalneművel és ágyasokkal is. A curiosusok azonban jelentékeny fizetést is húztak, nem az államtól, hanem a községektől. Minden község törvénnyel szabályozott díjat tartozott nekik fizetni azért, ha örömhírt hirdettek ki benne. Valami győzelemről, valami új ünnep elrendeléséről, az uralkodók családtagjainak évfordulóiról vagy a császár jó egészségéről.

A curiosusok most is mindenütt előrenyargaltak a szentségesek érkezésének örömhírével. Diocletianus meggyőződhetett róla, hogy a római birodalomnak nem volt még olyan szeretett uralkodója, mint ő. Ahol csak megjelent a városokban és falvakban, az udvarmesteri hivatal által előre megállapított menetrend szerint, mindenütt úgy fogadták, mint a földre leszállt Jupitert. Ugyanazokkal a szertartásokkal és ugyanazokkal a beszédekkel. A forumon felállított szobra előtt ugyanazzal az áhítattal hódoltak a polgárok, az iskolák s az egyletek és céhek küldöttségei. Ugyanazzal az alázattal borultak elébe városokban a decemprimusok, élükön a praefectus urbisszal, falukban pedig a decuriók. Mögöttük az ünneplőbe öltözött szabad parasztok és kisbérlők, akik zsellér gyanánt művelték a császári birtokokat meg az óriási latifundiumokat.

A császár némán hallgatta végig az egy kaptafára készült üdvözlőbeszédeket, de arcán látszott a megelégedés. Ez abban is megnyilvánult, hogy bőven osztogatta a kegyelem aprópénzeit, amelyek nem apasztják a kincstárt, de egész életre boldoggá teszik azokat, akik kapják őket. Különösen, ha nemcsak ellenségeiknek, de barátaiknak sem jut belőlük. Assessorokat és praeseseket nevezett ki, sőt néhány comest is, ami a legmagasabb kitüntetés volt. Az ilyen szerencsés embernek joga volt a császár kísérőjének nevezni magát, bár kíséretét a császár soha nem vette igénybe. Viszont kötelessége volt háláját azzal fejezni ki, hogy vagy nyilvános oszlopcsarnokot emeltetett, vagy díszkutat építtetett valamelyik téren, vagy vállalta a legközelebbi cirkuszi játékok rendezését.

Mindjárt az út kezdetén, Dorylaeumban egy kis kellemetlenség is történt a kitüntetések miatt. Egynapi járóföldre a városon túl a császár arról értesült a curiosusoktól, hogy a praetor a négy assessori címet nem azoknak juttatta, akiket a legatus kinevezésre beterjesztett, hanem a kinevezési táblán az üresen hagyott helyekre más neveket írt be. Olyanokét, akik megvesztegették. Mivel a legszentebb akarat meghamisítása nyilvánvaló felségsértés volt, a császár a törvényes eljárás mellőzésével maga mondott ítéletet. Elrendelte, hogy az igazi kitüntetettek által rendezendő játékokon a megvesztegetett főtisztviselőt is, a vesztegetőket is vadállatok elé vessék.

Más baj is történt, annál bosszantóbb, mert nem lehetett érte felelőssé tenni senkit. A császár maga követte el a hibát. Senki se számított rá, hogy alattvalói közül szóba áll valakivel, mert ez nem volt szokása. Valahogy megszólított egy decuriót. Azt kérdezte meg tőle, hogy falujában rendesen befolynak-e az adók. Az adókat ugyanis az új törvények szerint ők tartoznak behajtani, mint a községi képviselőtestület leggazdagabbjai, s a maguk vagyonával feleltek a be nem hajtott adókért. A decurio biztosította róla a császárt, hogy alattvalói boldogan tesznek eleget kötelességüknek, s ezzel nagy örömet szerzett neki.

Megveregette a földbirtokos vállát, és kegyesen megkérdezte tőle, hogy mikor volt katona.

- Soha, szentséges úr - dadogott a decurio -, ez császári tartomány, és mentes a katonáskodástól.

- Azt hittem, valamelyik csatában kaptad ezt a sebet az arcodon. Nem az armeniai fronton?

A decuriót megzavarta, hogy a császár háta mögött összevissza integettek az előkelőségek. Némelyek azt intették, hogy hagyja rá a dolgot a szentséges úrra, mások azt akarták vele megértetni, hogy ha az nemet mondott, akkor neki nem szabad igent mondani. Kínjában megvallotta, hogy akkor kapta a sebeit, mikor a tartományi quaestorok mint adóbiztosok megparancsolták a lictoroknak, hogy ólmos korbáccsal serkentsék az adók szigorúbb behajtására.

A császár hátat fordított, és elhatározta, hogy útja további részén senkit sem tüntet ki megszólításával. Egy másik faluban azonban úgy történt, hogy mikor a hivatalos szónok befejezte előírt vallomását az alattvalók boldogságáról, az egyik térdelő zsellér hason csúszva a császár elé vonszolta magát, és megcsókolta poros úti saruit.

- Istenséged könyörüljön rajtam, mert a többi nem tud segíteni.

A császár faarccal nézett rá.

- Ne káromold az isteneket. Beszélj!

A jobbágy elmondta, hogy ő, aki császári birtokon szolgál, elvette egy szomszéd nagybirtokos parasztjának a lányát. De ez még húsz esztendővel ezelőtt volt, amikor a zsellér gazdát változtathatott, ha a sorsa úgy kívánta. Jött azonban az új törvény, amely eltörölte a szabad költözködés jogát. Addig ugyanis, míg a háborúk állandóak voltak, olcsón lehetett rabszolgát venni, s a nagybirtok el volt látva munkaerővel. Mióta a császár állandósította a békét, a nagybirtok nem kapott rabszolgapótlást, s kénytelen volt kisbérlőkkel dolgozni. Ezek addig túrták a földet, míg össze nem kapartak annyit, amiből legalább mint szabad parasztok próbálhattak szerencsét. Így évről évre nagyobb területek maradtak vetetlenül, s a nagybirtok megmentésére a császárnak kellett közbelépnie. Elrendelte, hogy a zsellér nem válthatja meg magát, se ki nem költözhet a bérletből, hanem minden ivadéka ugyanazt a földesurat és annak ivadékait tartozik szolgálni.

- Mármost - panaszolta a jobbágy a császár lábainak - a feleségem földesura a maga jussát követeli. A család felét, amennyi az asszony után jár. Hát te jóváhagyod azt, szentséges úr, hogy a gyerekeimet is elfelezik velem, mint a malacokat meg a borjúkat?

A császár egy pillanatra lehunyta a szemét.

- Hány gyereked van?

- Egy fiú meg egy lány. A fiút akarják tőlem elvenni. Most már emberszámot tesz.

- Fölszabadítalak téged is, meg a feleséged is. Mehettek, ahová akartok.

Nemcsak az emberek lassították az utat, hanem az istenek is. Minduntalan megállította a menetet egy-egy régi istenszobor, egy-egy düledező kápolna, egy különös alakú, útszéli szikla, amelynek tövébe mélyedés volt vágva az italáldozat befogadására vagy egy odvas fa, amelynek ágairól tarka szalagok lógtak. Ebben a korban majdnem annyi istene volt már a római birodalomnak, amennyi polgára. A napfényes Olümposz befogadta magába a barbárok ködös, néha komor isteneit, a régi halhatatlanok összekeveredtek az újakkal, és sorsuk körülbelül az lett, ami halandó alattvalóiké. Róma népe már csak névben volt meg. Évszázados polgárháborúkkal, proskripciókkal, uralkodók szabadjára eresztett őrjöngésével kiirtotta a maga legjobbjait, s a selejtes maradék beleveszett az imperium néptengerébe. Arra még elég erősen, hogy római színűre fesse az elegy-belegy tömeget, de arra már képtelenül, hogy rómaivá tegye. Az ős természetisteneket is így borították el misztikus déli és keleti kultuszok buja folyondárai, amelyek ismeretlen mélységekből kúsztak zavaros magasságokba. Zeusz ambroziás fejére, Apolló ezüst húrú nyilára, Aphrodité ágyékára esküdtek még Hercules oszlopaitól a Paropamisusig, de csak szájjal és nem szívvel. Templomaik fényesebbek voltak, mint valaha, de ők maguk kiköltöztek belőlük az új igéket hozó, jövevény istenek elől, akiktől a halandók olyan titkok megfejtését sóvárogták, amelyek meg se voltak addig, míg az olümposziak igazán uralkodtak. A régi nagy istenek, akik olyan szép harmóniában bírták az eget és a földet, elkeseredésükben széthullottak olyan apró törmelékekre, mint amilyenekből összeépítették őket a dór harcosok, az attikai földművesek, az ioniai halászok és a latin pásztorok. A csillagoktól a Tartaroszig mindenütt démonok nyüzsögtek, jók és rosszak, egyformán örökös rettegésben tartván az emberi nyájakat. Démonok laktak a fákban, a vizekben, a szelekben, a sziklákban, az állatokban. Ha valaki megütötte a könyökét, vagy elvesztette a lovát, vagy kincset talált szántás közben, az csakúgy a démonok műve volt, mint az aszály vagy a jégeső, a döghalál vagy a bő termés. A rabszolgává aljasodott világ, amelytől urát, a császárt udvara zárta el, az isteneket is császároknak tette meg, s közéjük s maga közé rakta a démonok hatalmas táborát, akiknek még jobban kedvében kell járni, mint azoknak, akik fölöttük vannak. Az istenek, ha elefántcsont trónuson ülnek, ha kecskelábon bicegnek, nem törődnek vele, hogy az emberek jók-e, rosszak-e, csalók-e, hazugok-e, paráznák-e vagy tiszták és igazak. Még azzal se, hogy milyen viszonyban vannak a másik istennel. Ők csak azt nézik, hogy nekik megadják-e az emberek a magukét áldozatok füstjében, amelyeknek minden ceremóniája, és imádságokban, amelyeknek minden szava meg van szabva. Köztük és a halandók közt szigorúan szabályozott üzleti viszony van. Aki nekik kedvüket keresi, annak ők is kezére játszanak, támogatják vállalkozásaiban, és segítik ellenségeivel szemben. Még akkor is, ha azok nem emberek, hanem istenek. Aki őket elhanyagolja vagy megsérti, még ha véletlenül is, azon irgalmatlan bosszút állnak. Trójának azért kellett elpusztulni, mert Eriszt nem hívták meg Péleusz és Thetisz lakodalmára, s Diana Agamemnóntól azért kívánta leánya életét, mert vadászás közben véletlenül az istennő aranyszarvasát nyilazta meg.

A különböző filozófiai iskolák destrukciója ugyan nem kímélte az isteneket sem, de sok kárt nem tett bennük, mert e filozófusok többnyire szegény éhenkórászok voltak. S talán még ennél is kilátástalanabbá tette küzdelmüket az, hogy ahelyett, amit el akartak pusztítani, nem tudtak olyan tetőt emelni, amelyiknek minden ember aláfér. Mindössze annyit értek el, hogy zavart világosságot nyújtottak néhány fejben, a mérhetetlen tömegekében mozdulatlan maradt az a sötétség, amelyben biztos halhatatlanságra számítva bújhattak meg a démonok. Az istenek annyira biztonságban érezhették magukat, hogy még különös bosszúra se méltatták a filozófusokat. Volt ugyan, akivel halálos bürökpoharat itattak, volt, akit megköveztettek, de voltak köztük olyanok is, akiket csak azzal büntettek, hogy hosszú életet adtak neki.

Diocletianus azonban nem filozófus volt, s nem is igen tudta, mifajta emberek űzik ezt a mesterséget. Larariumában ugyan ott tartotta Marcus Aurelius szobrát is, de nem azért, mert ennek az a bogara volt, hogy írt és olvasott, mikor nem tudott aludni. Mint nagy és szerencsés császárt választotta mintaképének, akit követni akart, sőt felülmúlni uralkodói tökéletességben. Ez az elődje készen kapott egy virágzó birodalmat, neki építeni kellett azt. Nem a romokból, mert azzal tisztában volt, hogy a khaosz száz éve nemcsak széthányta a régi római birodalmat, hanem meg is őrölte a romokat, mint szú a kivágott erdőt. Ő a romok fölé akarta építeni imperiumát, új kövekből a régi mintájára. És ha a kövek összeillesztése nem mindig úgy sikerült is, amint ő szerette volna, az óriási mű mégiscsak elkészült, s Diocletianus joggal érezhette magát Jupiter helyettesítőjének a földön. S ha volt a világbirodalomban valaki, akinek hite őszinte volt az istenekben, maga a császár volt az. Természetüket soha nem kutatta, mert nem merülhetett fel benne kétség azokkal szemben, akiknek kegyét uralkodása kezdete óta minden tettében-vettében érezte. Nemcsak cselekedeteiben, hanem szándékaiban is. Nem gondolhatott ki olyant, amire az istenek jóváhagyásukat nem adták volna már első kézmozdulatánál. Igaz, hogy sokáig késett az istenek kegyelme. A nyomorúság verméből ugyan, amelyben született, hamar kiszabadították, de az egykori rabszolga fia, ha soha meg nem állt is a sikerek útján, csak lassan jutott el az utolsó kapuig. S ott is sokáig váratták az istenek, mintha maguk se volnának biztosak benne, ő-e az, aki méltó arra, hogy befogadják örökkévalóságukba. Nem az a fájdalmas, ha az embernek forrásvízen kell élnie, hanem az, ha ugyanakkor az ő szeme láttára nála hitványabbak nektárt vedelnek. S neki sokáig kellett türtőztetnie magát, míg az istenek, elfordulva a méltatlanoktól, őt ültették asztalukhoz, megparancsolva pohárnokuknak, hogy kárpótlásul az átszomjazott esztendőkért, serlegét egy pillanatra se hagyja üresen.

Pessinushoz közeledett a menet, Galateia gazdag városához, ahol az útiterv szerint csatlakozni kellett Maximianusnak is, hogy aztán a két augustus együtt érkezzen meg Antiochiába. Hírnökök már az északi kapunál jelentették, hogy a nyugati imperátor még az este megérkezett. Diocletianus azonban nem ment be a városba, hanem elkerült a déli oldalra, ott a Dyndimus-hegy lejtőin meleg források kábító párája kavargott. Ahol meleg források voltak, amelyeknek gőze extázisba szédítette a föléje hajlót, oda csak ügyes papok kellettek, s valamelyik isten mindjárt jelentkezett állandó lakosul. Pessinust már az ősidők homályában maga Cybele, a nagy istenanya választotta ki jósdájának. A Magna Matert, aki anyja volt magának Jupiternek is, de gyermeket is szült neki, nagy titokzatosság vette körül, Papnőitől nem követelt szüzességet, de csak herélt papokat tűrt maga körül, s bikaáldozatokban lelte fő örömét. Valószínűleg éppen különös misztériumainak köszönhette, hogy az olümposziak közül ő őrizte meg legcsorbíthatatlanabbul népszerűségét a felkapott új istenekkel szemben. A római állam neki szentelte az év legnagyobb ünnepeit, az egy hétig tartó megalesiákat, s pessinusi templomához, amelyet papjai szerint még Midas király építtetett, Hispaniából csakúgy sereglettek a zarándokok, mint Germania széleiről.

A császár, amint a templomot elérték, kiszállott hordozó székéből, s kíséret nélkül, egyszerű zarándok módjára lépkedett fel az elkoptatott lépcsőkön, hogy bemutassa hódolatát a Nagy Anyának, aki erről a helyről indította őt el azon az úton, amely a világ trónusához vezetett.

Fiatal tiszt volt még akkor Diocletianus, amikor először járt itt minden sejtelme nélkül a jövőnek. Tiszta szívvel, de szerény zsoldjához mért áldozattal lépett az oltárhoz. Vadászatról jött, s az illatos füstölőn kívül csak a zsákmányul ejtett vadkant ajánlhatta fel égő áldozatul Cybelének, aki márványból kifaragva oroszlánoktól húzott kocsiján mint méltóságos matróna trónolt szentélyében. Az egyik papnő - a császár még most is látta lobogó szemét az ősz haját borító rituális fátyol alatt, s jobb vállára vetve a kétágú korbácsot mint az önsanyargatás eszközét - rákiáltott a fiatal katonára.

- Te centurio, tőled többet érdemelt volna a Magna Mater!

Ez már nem az oltárnál történt, hanem kint az előcsarnokban. Az ifjú katona nem talált benne semmi tiszteletlenséget, ha mosolyogva, üres tenyerét kifordítva válaszol.

- Most nincs miből, tisztelendő anya. Majd ha császár leszek, kipótolom.

A papnő olyan pillantást nyilazott a centurióra, hogy annak be kellett hunyni a szemét.

- Ha elejted az igazi vadkant, akkor császár leszel, és ha az akarsz maradni, ne felejtkezzél el az istenekről!

Ettől fogva a dalmata zsoldos katona megváltozott. Azelőtt, ha egyáltalán gondolt a jövőre, legmerészebb álmában is csak a diocleiai faluházán látta magát, ahol mint szegődött éveit kiszolgált veterán katonát becsületből beültetik a tanácsba. Ezentúl azonban állandóan foglalkoztatta a bíbor. Nem álmodott róla, hanem számolt vele és készült rá. Világépítő forradalmát aztán azért tudta megcsinálni alig másfél évtized alatt, mert terveit már kidolgozva vitte a trónra. Nem tudta, mikor érik meg az aranyalma, de tudta, hogy le fogja szakítani. Nem azért, mert előtte mások is megtették már, akiknél nem érezte alacsonyabbnak magát. Pertinax egy szénégető fia volt, a thrák Maximianus favágó, az arab Philippus pedig tevehajcsár és Septimius Severus átlyukasztott fülű rabszolga. Diocletianus nem tartotta szükségesnek, hogy összemérje magát velük. Neki császárrá kellett lenni, mert Pessinusban arra jelölték ki az istenek. A kor olyan volt, hogy mindenre jeleket kértek a földiek az égiektől. A hajós nem indult el azok nélkül útjára, a paraszt nem fogott az aratásba, a hadvezér nem kezdte meg az ütközetet, és a férj nem lépett ágyasházába, hogy nevének örököst támasszon. Diocletianus kéretlenül kapta a jóslatot, az istenek halálos megsértése lett volna, ha szavukban kételkedik.

Természetesen senkinek sem szólt arról, hogy mire van kijelölve, fecsegéssel az istenek bizalma ellen vétkezett volna. Maradt tovább is az a kötelességtudó és lelkiismeretes katona, aki addig volt. Tiszttársai csak annyi változást találtak benne, hogy vadászatokon ettől kezdve sohasem fogta lándzsáját más vadra, csak vadkanra. Először csodálkoztak rajta és kinevették, később megszokták, és nem beszéltek róla. Minden vadászembernek van valami babonája, az övének ezt ismerték.

Az egyetlen, akit beavatott a jövő titkába, az az elszegényedett patrícius-árva volt, akit feleségül vett. Állítólag a Scipiók ivadéka. Annak nászajándékul merte adni az ígéretet:

- Császár anyjává foglak tenni.

Az évek azonban teltek-múltak, de Prisca csak egy leánygyermek anyjává lett. S bár Diocletianus moesiai helytartóságra emelkedett, s a consularisi rangot is megkapta, semmi jel nem mutatta, hogy közeledik a trónhoz. Pedig tömérdek vadkant elejtett, s a bíbor majd minden évben gazdát cserélt.

Prisca néhányszor kötődött is vele.

- Mindig elejted a vadkant, és mindig más lakik jól a húsával.

Diocletianus hitét nem lehetett megingatni.

- Lehet, hogy nem lesz fogam, mire az igazi vadkant elejtem. De az istenek előbb-utóbb meg fogják adni, amit ígértek.

Mint a testőrgárda parancsnoka kapta a hírt a perzsa frontra, hogy Priscának házasságuk tizedik évében fia született. Ösztöne azt súgta neki, hogy ezzel az örömhírrel az istenek az ígért óra közeledtét tudatják vele.

Az ösztön nem is csalta meg. Amint a frontról visszavonulóban voltak - a légiók rossz ómenek miatt nem akartak tovább harcolni -, rejtélyes körülmények között meghalt Numerianus, az ifjú császár. Azt rebesgették, hogy tulajdon apósa és vezérkari főnöke, Aper mérgezte meg, nem lehetett tudni, mi okból. A légiók vizsgálatot rendeltek el, s a haditörvényszék Chalcedonnál az egész hadsereg színe előtt összeült. A vizsgálatot Diocletianusnak kellett volna vezetni, mint a gyanúsított után legtekintélyesebb tábornoknak.

- Aper! - kezdte meg a kihallgatást, s amint a nevet kimondta, sugallata támadt.

- Aper! Vadkan! - súgta fülébe egy másnak hallhatatlan hang. - Végzeted vadkanja!

Eddig soha nem gondolt rá, hogy a fővezér azt a fatális nevet viseli, amelyhez a pessinusi jóslat az ő sorsát kötötte. Most ráeszmélt, hogy az istenek elhozták az ő óráját. Kirántotta a kardját, és átszúrta vele Apert, mielőtt az csak a száját is kinyithatta volna védelmére.

- Esküszöm - emelte magasra a vértől csepegő fegyvert -, hogy ez volt császárunk gyilkosa!

A katonák a pillanat igézete alatt jóváhagyták a váratlan ítéletet. Valaki elkiáltotta magát: Ave, imperator! a körülállók utána harsogták, s pár pillanat múlva ötvenezer torokból visszhangzott az új császár neve.

Az istenek beváltották ígéretüket, s természetes, hogy az a hit, amelyet így jutalmaztak, ezentúl még kevésbé rendülhetett meg. Nemcsak most, hanem néhány hónappal később is, mikor Numerianus testvérét, a nyugati légiókra támaszkodó hitvány Carinust kellett eltaposni, érezte Diocletianus, hogy az istenek oltalma alatt áll. S ha eddig pártfogóit remélte bennök, ezentúl szövetségeseinek tudta őket, akiknek hálával és kötelességgel tartozott. Ezért nem mulasztott el soha semmi szertartást, s ezért találta minden levélrezdülésben, minden váratlanul megszólalt madárhangban, minden csillagsugárban, amely fényesebbnek vagy halványabbnak látszott a rendesnél, az ő akaratuk megnyilvánulását. S tudósait azért tartotta, hogy megmagyarázzák neki ezeket a jeleket.

A fényes gyülekezetben, amely a város tanácsházában várta a császárt, senki se sejtette, milyen belső meghatottság vett azon erőt. Legkevésbé Maximianus, a vénasszony-képű, puffadt, öreg katona, akinek peckes tartása meg akarta hazudtolni ráncait. A társcsászár lóháton tette meg a hosszú utat Mediolanumtól Ázsiáig, testőrei, a herculeusok élén. Gyaloghintót ugyan kettőt is hozott magával, de azok egyikéből egy lefejeztetett római szenátor fiatal özvegye kukucskált ki, a másikból egy vörös hajú kvád királylány.

A két szentséges úr megölelte, megcsókolta egymást. A vöröshajú királylány nem tudta idejében visszakapni a fejét, Maximianus észrevette, hogy a császár szeme megakadt rajta.

- Állami érdek - magyarázta kacsintva. - A túszt szem előtt kell tartani. Emennek az ura után meg én örököltem. Illő, hogy én ruházzam szegény özvegyet.

Diocletianus mindig tiszta életű ember volt. Törvényeket is adott ki a családi élet védelmére, s azokat uralkodótársai is aláírták. Máskor nyilván eszébe juttatta volna ezt a kollégájának, mostani hangulatában igyekezett érdeklődő arcot vágni az öreg bajtárs léha fecsegéséhez.

Az előkelőségek, akik a császár fogadására összegyülekeztek, illő távolban tiszteletteljes hódolattal várták, míg a világ urai kifejtik első eszmecseréjüket a birodalom helyzetéről. Minden alattvalót megnyugtathatott az az elégedett derű, amely a szentséges arcokról sugárzott.

A hódolók gyűrűje azonban hirtelen kettévált. Utat kellett engedni Tagesnek, az udvari főpapnak, aki augurjai és haruspexei élén közeledett. A drágaköves mitrát és arannyal szőtt szalagokat viselő, pohos ember egy bíborkendővel letakart, ezüst csészét tartott a két tenyerén.

- Legszentebb imperatorok - térdelt az augustusok elé - a Magna Mater szent városában ezzel a csodával üdvözölnek benneteket az istenek.

Az egyik augur leemelte a kendőt a csészéről. Egy bíborszínű lúdtojás volt benne. A Jupiter Capitolinus templomában tartott szent ludak egyike tojta aznap reggelre.

- Mit jelent ez, Tages? - nézte a császár tisztelettel a tojást.

- Azt, hogy az isteneknek öröme telik bíborotokban - emelte a főpap behízott szemeit a császárra.

- Milyen könnyű! - kapta fel Maximianus a tojást.

Tages elkomorodva, de méltóságos arccal adta meg a magyarázatot.

- Mint ahogy az istenek kegyelméből ti is könnyen viselitek bíborotok nehéz terhét.

Az egyik gyaloghintó felől halk köhécselés hallatszott. A túsz királylány szerette volna közelebbről megnézni a csodát.

- Viszem! - mosolyodott oda a szerelmes öreggyerek.

El is indult, de erre a másik gyaloghintóból hallatszott sziszegés. Az özvegy gyűrűs, karpereces fehér karja kinyúlt a könnyű selyemfüggönyök mögül, és türelmetlen mozdulatot tett. Az asszony előbb akarta látni a csodát, mint a másik, aki csak lány, ha királylány is.

- Viszem! - fordult oda is Maximianus, s legyintett is a kezével.

A legyintő kézből kicsúszott a tojás, s mire Tages odaugrott, már szét is zúzódott a mozaikon.

- Rossz jel! - futott végig az ijedt mormogás az egész társaságon.

Maximianus csodálkozva fordult Diocletianushoz.

- A tojás üres volt!

Tages nagy gonddal szedegetett bele a csészébe minden héjdarabkát. Közben megtalálta a lélekjelenlétét.

- A csoda ezzel teljes. A bíborhéj magába szívta a tojás belsejét. Az istenek akarata az, hogy az egész birodalom a ti bíborotok szolgálatára legyen.

A magyarázat megnyugtató volt, de azért Diocletianus gondolkodóba esett. A bíbornak vérszíne van, s a bíbortojás háborút is jelenthetett. Nem szerette volna pedig, ha uralkodása vérben áldozik le. Élete nagyobb része a harctereken telt el, s mint császár se irtózott a vértől. Meggyőződése volt, hogy a hatalomnak az a legjobb ragasztószere, és soha egy pillanatnyi kétség se akasztotta meg a kezét, ha halálos ítéletet kellett aláírni. Most valami magának is megmagyarázhatatlan változást érzett magában. Ma az alkonyati pirosságot se szerette nézni, mert a vérre emlékeztette.

Futárt küldött vissza Dorylaeumba. Megkegyelmezett az arénára szánt bűnösöknek. A praetort bányamunkára, a vesztegetőket számkivetésre ítélte. Mikor a rendeletet aláírta, arra gondolt, hogy életében ez az első kegyelmi ténye. Azután rájött, hogy volt már egy, az is ezen az úton. Mikor a zsellért felszabadította. Ha az apától engedte volna elvenni a fiát, az fölért volna egy halálos ítélettel. Maga is elcsodálkozott rajta, honnan támadt ilyen gondolata. Nem mintha rossz embernek tudta volna magát, de eddig sohase érezte, mintha köze volna más emberhez. Császár volt, ura a világnak, s mint ahogy Zeusz sohase olvasta még meg a fűszálakat, ő se vetett ügyet az emberi fűszálakra, amelyeken lába taposott. Úgy látszik, az öregség hozza magával ezeket a változásokat. Az ember lefelé megy a dombról, a szemhatára összeszűkül, s míg a messziségek homályba vesznek, a közel apróságok megnőnek. Diocletianus, amennyire utána tudott számítani az életének, amelynek kezdetét senki se tartotta nyilván, ötvenhetedik évében járt.

Amikor a világ egyik ura hirtelen csömört kezdett érezni a vérnek még a gondolatától is, a másik patakokban zuhogtatta azt eléje. Maximianus szóbeszéd közben azt kérdezte tőle, ismeri-e a thébai légió hiteles történetét. Mint mondta, az juttatta az eszébe a dolgot, hogy az út egy helyen égő erdő mellett vezetett el. Forgószél szaladt végig a kavargó szikrákkal a száraz mezők felett, s amerre elhaladt, mindenütt tűzszalagok lobogtak. Nem, Diocletianus nem emlékezett rá, hogy hallott volna az esetről A nyugati augustus elmondta neki bőbeszédűen, dicsekedően, a maga gyönyörűségére, mint egy régi vadászkalandot, amelynek emléke mindig jólesik.

A dolog Helvetiában történt, mikor a gall parasztok lázadását kellett leverni. A rongy népben sok volt a krisztushivő istentelen, s a gyalogság főparancsnoka azt jelentette Maximianusnak, hogy a thébai légió összeszűri velük a levet. Valami titkos jelük lehet, amiről megismerik egymást, mert ha szembekerülnek, a levegőbe nyilaznak; ha pedig üldözésre kerül a sor, a thébaiak sohase hoznak levágott fejeket, holott azokat beváltja a hadikincstár. Maximianus hitte is, nem is a dolgot, de hogy minden kétségét kivesse, próbára tette a gyanús légiót. Octodurumnál körülzáratta a többi légióval, s elrendelte, hogy minden thébai Mars oltára előtt újítsa meg az engedelmességi esküt. Secundus, a légió parancsnoka erre előlépett, s nyíltan megvallotta, hogy ők keresztény vért nem ontanak. A lázadó kínpadon vérzett el, Mauricius, akit helyébe léptetett az imperator, szintén. Miután a többi tiszteket is kivégezték, fölszólította a közkatonákat, ki hajlandó átvenni a parancsnoki botot, engedelmességet fogadva és engedelmességre kényszerítve a többit is. Előállt egy öreg katona, és valamennyiük nevében ezt mondta:

- Mi a zsoldért életünket ígértük, az a tiétek, elvehetitek tőlünk. De arra egyikünket se lehet kényszeríteni, hogy mi vegyük el testvéreinktől az istenajándékozta életet.

Maximianus erre kiadta a parancsot a lázadó légió megtizedelésére. Hatezerhatszáz ember halálos csöndben olvasott ki maga közül hatszázhatvanat, azokat egy csoportba terelve agyonnyilazták.

Az augustus még most is el volt ragadtatva a nagyszerű látványtól.

- Herculesre mondom, érdekesebb volt akármilyen cirkusznál. Még most is látom az öreg szószólót, akit csodálatosan elkerültek a nyilak, úgyhogy külön kellett kivégeztetni, szöget verettem a halántékába. Akkor kiabálta azt, hogy mentől jobban szétverik a szikrát, annál több tűz lesz belőle.

Aztán mesélte tovább, hogy a megtizedelt légiót szétszórták a többiek közt, s addig tizedelték őket tovább, míg egy ember se maradt a hatezerhatszázból. Diocletianus ezt már nem nagyon hallotta. Tudta, hogy uralkodótársa azt tette, ami kötelessége volt, ő is azt cselekedte volna a helyében, mégis úgy érezte, nem bírja tovább hallgatni. Hátrahúzódott a gyaloghintóban, és aludni próbált.

Már közel jártak Antiochiához, valami Apate nevű falucskán mentek keresztül. A curiosusok, akik itt is előrenyargaltak, hogy a kiválasztottak szájába adják a szót, zavarodottan tértek vissza, és félrehívatták az udvarmesteri hivatal vezetőjét. Arra kérték, ezt a falut kerülje el, van Antiochiának más útja is. Őkegyelmessége megbotránkozva tiltakozott. A leghatározottabban kijelentette, hogy az előre megállapított útirány megváltoztatásáról szó sem lehet. Ez beleütközne a legszentebb rendtartásba. A császárnak se alkalmatlankodjanak a kéréssel, mert az tudja, hogy rend az alapja mindennek, s csak felingerelnék vele, ha a felforgató szándékot előterjesztenék.

Így aztán bementek a faluba. Már a községházát is elhaladták, de se emberrel, se semmiféle lelkes állattal nem találkoztak. A császárnak feltűnt a dolog, de senki se tudott neki magyarázatot adni.

Mikor elérték a falu déli szélét, a legszegényesebb vályogházakat, az egyikből kutyaugatást hallottak. A császár parancsot adott, hogy kutassák ki a viskót. A testőrök vagy húsz rongyos embert, férfit, asszonyt hajtottak ki belőle. Reszketve hulltak porba a fényes urak előtt, de nyilván tudták róluk, kicsodák. Egy hajlott hátú, kopasz öregember, akinek fehér szakálla több helyen le volt perzselve, megszólalt.

- Bocsásd meg, szentséges úr, hogy elbújtunk előled. Nincs tisztességes ruhánk, nem mertünk szemed elé kerülni.

- Ki vagy te? - nézett rá csodálkozva a császár. - Nem Quintusnak hívnak? Nagyon hasonlítasz a kertészemhez.

- Az a bátyám, szentséges úr. Én Anthimus vagyok, az olajütő. Ezek meg a rokonaim. Testvéreim a Krisztusban. Én pásztoruk vagyok.

Maximianus ráförmedt.

- Tehát istentelen vagy? Meg a többiek is?

Az öregember alázatosan, de határozottan válaszolt.

- Bocsáss meg, szentséges úr, csak most tudtam meg haragos szavadról, hogy te vagy a császár. De nem vagyunk istentelenek. Egyebünk sincs, mint az istenünk.

- Hogy égett meg a szakállad? - kérdezte Diocletianus.

- Az adószedéskor égették le, szentséges úr. Először elvitték az olajütőmet, azután leszedték rólam a ruhát, aztán a szakállamat próbálták, hogy elég kemény volna-e kefének. De csak tréfából tették, szentséges úr.

- Hát a többiek hol vannak a faluból?

- Mindnyájan elszökdöstek az adók elől. Elmentek koldusnak a városba. Azt mondták, ott nem kínozzák őket, és ingyen gabonát kapnak. Nem tudom, igaz-e, de abban bíznak, hogy húst is kapnak az oltárokról.

- És hová lettek az elöljáróitok? A decuriók?

- Féltek, hogy őket az állami adószedők kínozzák meg úgy, mint ők minket. Úgy beszélték, hogy a barbárokhoz szöknek át.

- És ti? - húzta össze a szemöldökét a császár. - Ti mért nem szöktetek el?

- Mert mi megadjuk a császárnak, ami a császáré.

- Azt mondtátok, semmitek sincs, csak az istenetek.

- Őhozzá imádkozunk a császárért.

Maximianus megsuhogtatta a vesszejét.

- Nekem azt beszélték, hogy a keresztényeknek mindenütt vannak kincseik, mert nekik az istenük nem kerül semmibe.

Az öregember hátrakiabált valamit egy rendesebben öltözött, fiatalos asszonynak. Annak halk utasítására két rongyos asszony meg három rongyos ember, akik az utolsó sorban térdeltek, előbbre kúszott. Fölemelték az arcukat. Gyulladt, keléses szemhéjuk alól világtalan, merev szemgolyók néztek a császárokra.

- Ezek a vakok a mi kincseink - mutatott rájuk Anthimus. - Isten ránk bízta őket, hogy viseljük gondjukat, s mi megosztjuk velük gyökérkenyerünket, hogy Isten részeltessen bennünket az örök élet kenyerében.

- Nem rossz üzlet - nevette el magát Maximianus.

Diocletianus hátrafordult a kamarások csoportjához.

- Dorotheus, Gorgonius! Lássátok el ezeket ennivalóval és ruhával!

Aztán indulást parancsolt a kocsihordóknak. Maximianus körülnézett, asszonyainak kocsiját keresve. Aztán meglepetve fordult a császárhoz.

- A te két kamarásod is istentelen?

- Hogyhogy?

- A kopasz keresztet vetett rájuk, ők meg a kopaszra.

Diocletianus vállat vont.

- Lehet, az ő dolguk. Leghívebb szolgáim.

Az antiochiai medicusok céhét nagyon fölkavarta Sincellusnak, az udvari orvosnak az a bejelentése, hogy Pantaleon kuruzslással gyógyítja a császárnét. Annak mindenki örült titokban, hogy Sincellusnak kitelt a becsülete. Kapzsi és erőszakos ember volt, amilyen más is lett volna az ő helyében. Sógora volt Tagesnek, a fő-augurnak, s természetes, hogy az istenek tekintettel voltak erre a rokoni összeköttetésre. Ha az előkelő betegek a főpap útján tanácsot kértek tőlük, ők mindig Sincellust jelölték meg mint Aesculapius különös kegyeltjét. Ideje volt, hogy az istenek most már mást karoljanak fel. Viszont minden szakember képtelenségnek tartotta, hogy a szent palotát a keresztény varázslat ejtse hatalmába. Az ellen senki se zúgolódott, hogy Pantaleon az ő külön istene nevében gyógyítsa a szegényeket, akik úgyis az istenekre bízták a fizetést. Annak azonban nyilvánvaló volt a veszedelme, hogy a Domina a szegények orvosára bízta magát. Előre lehetett látni, hogy az udvar előkelőségei mind kötelességüknek fogják tartani e példa követését, s a város polgári gazdagjai is sietve fognak alkalmazkodni az udvari méltóságok divatjához.

Egyelőre azonban semmit se lehet tenni az istentelenekhez szegődött orvos ellen. A Domina augustához se felvilágosítással, se megfélemlítéssel nem lehet közeledni. Várakozó álláspontra kellett helyezkedni. Ha Pantaleon kudarcot vall, akkor istene se menti meg attól, hogy az ő sorsára ne jusson. Ha azonban a varázslat sikerül, akkor megfontolás tárgyává kell tenni a dolgot. Esetleg tekintélyesebb orvosokból kiküldendő bizottságnak kellene eldönteni, nem volna-e érdemes Pantaleon istenét befogadni a többi gyógyító istenek közé. Más idegen istenek is azért nyertek behonosítást nemcsak a társadalom, hanem az állam részéről is, mert nem lehetett tagadni, hogy a régi istenek egyben-másban eltehetetlenedtek, s kétségtelen jeleit mutatták az aggkori gyöngeségnek.

Hamarosan kiderült, hogy Pantaleon valóban nagy mágus, s olyan hatalmas istennel van összeköttetésben, aki erősebbnek látszott még a császárné démonánál is. Szájról szájra jártak a városban a meglepő hírek. A Domina elhagyta betegágyát, sőt hálószobáját is. A Domina kiült az atriumba, és elbeszélgetett Quintusszal, az öreg kertésszel, aki a császár fiatal koráról fecsegett neki. Hallották, hogy a császárné egyszer hangosan nevetett. Pár nap múlva már azt is hírlelték, hogy a Domina egy óra hosszáig sétált a szent palota kertjében a nobilissimákra támaszkodva, Valeriára és Titanillára. Egy Quintipor nevű titkár engedelmet kért tőle, hogy elvezethesse a hosszú őszben másodszor virágzó gránátalmafához. A virágok dúsak, tömöttek voltak, de nem vérvörösek, hanem halványrózsaszínűek. A császárné megsimogatta őket, és azt mondta, olyan színük van, mint a kisgyermek szájának. A magisternek megparancsolta, hogy míg a virágban tart, minden reggel vigyen neki néhány gallyat, hogy felkeléskor áldozatul mutathassa be őket Vesta oltárán.

Hogy ezek a mendemondák igazak lehettek, arról mindenki meggyőződhetett az augustusok bevonulása napján. A fórum nyugati oldalát bezáró praefectura lapos tetejére már délelőtt bíborponyva-mennyezetet feszítettek, s az alá üléseket készítettek. Alkonyat előtt egy órával ezeken helyezkedett el a császári család. Középen a Domina kis alakja, beleveszve a díszruhákba, körülötte a két caesar a princepsekkel és nobilissimákkal. Hátul a magister állt, karján vállra való leplekkel és lábtartókkal. Az őszi alkonyat meleg volt ugyan, de számítani kellett rá, hogy a fogadtatás esetleg a hűvös estébe is belenyúlik.

Csakugyan az ég peremére szállott már a nap, mikor a tubák harsogása és a tympanumok pörgése jelentette a menet közeledését. Aedilisek jelentek meg a lictorok élén, a forum oszlopcsarnokai alá szorítani a tömeget, és praecok hirdették ki, hogy a hivatalos tisztelgések után mindenkinek szabad a szentségek lába elé borulni, addig azonban az áhítat csöndjével tisztelendők.

A menet háromezer joviusnak és háromezer herculiusnak, az augustusok díszruhás testőreinek felvonulásával kezdődött. Pajzsaikon halálos biztosságú parittyák ólomgolyóit csörgetve meneteltek át a forumon. Utánuk ötszáz cataphractarius következett, pikkelyes páncélú lovasok, körülzárva Diocletianus gyaloghintaját és a lovon ülő Maximianust. Mire félkörben felsorakoztak a forum közepén felépített lépcsőzetes emelvény mögött, akkorára már ráborult a térre az este. A nappali világosságnak mégse volt híja, mert a főtérre torkolló utcák tűzfolyókat öntöttek magukból, a fáklyások légióit.

- A császár megöregedett!

Galerius száján szaladt ki a szó, amint a fáklyák fénye elöntötte az uralkodóknak már akkor az emelvény elefántcsont-selláin ülő alakját. Nem kérdezte senki, melyiket értette a két főuralkodó közül. Maximianus peckesen kifeszítette magát, s igyekezett istent mutatni a tábori ruhában is. Diocletianus megroskadva, előregörnyedt vállal ült székében, fel se pillantva. Nem lehetett tudni, alszik-e, vagy csak nem tartja érdemesnek ébrenlétét mutatni az előtte csúszómászó halandók tiszteletére. Egymás után mutatták be adorációikat a papok, az állami és városi hatóságok, a főrangúak és polgárok s végül a kereskedők és iparosok céhei. Hódolatuk néma volt, mindnyájuk érzésének tolmácsául Lactantius szolgált, az ékesszólás hivatalos mestere.

A császár csak akkor kapta föl fejét, mikor a rhetor hangja fölcsendült az emelvénnyel szemben álló, de sokkal alacsonyabb pódiumon.

- Szentséges urak, testvérei az istennek és atyái a birodalomnak! - kezdte az üdvözlést, és karját fölemelve, fejét pár pillanatra eltakarta tógájával, mintha az istenek oltára előtt állana.

A telihold a keleti oldal palotái fölé emelkedett, és elöntötte fényével a praefectura tetejét. Titanilla összeborzongott.

- Takarót! - szólt hátra halkan.

Quintipor előrelépett, és könnyű leplet eresztett a nobilissima vállára.

- Gránátvirág! - súgta a lány, és szeme sarkával nézte a fiúnak a lepellel babráló kezét.

Válla fölött egy pillanatra megjelent a fiú feje.

- Parancsolsz, nobilissima? - suttogta.

- A nevedet mondtam. Rátaláltam. Gránátvirág!

Senki se figyelte őket. A rhetor már fölfedte arcát, és szívére szorította mind a két kezét, művészetének hagyományos törvényei szerint. Ezzel jelezte, hogy megindultsága majdnem elfojtja szavát.

A császár épp abban a pillanatban nézett föl a praefectura tetejére. Csak most vette észre a családot. Szája szétnyílt a meglepetéstől, arca megmerevedett.

- Anyám, látod? Idenéz. - Valeria megszorította az anyja kezét.

A feleség szeme többet is látott.

- Idemosolyog - mondta boldogan. És apró kezét meglibbentette a császár felé.

Az azonban már akkor a szónokot figyelte, aki megkezdte a megszólítás részletezését. A rhetoriskola igazgatója kötelességének tartotta szigorúan követni a szabályokat, amelyeket ifjan tanult, és öregen tanított. A szabályok nemcsak a hanghordozást, a homlokráncolást, a kezek tördelését és előrelendítését, a lábaknak a körülmények szerint módosuló tartását írták elő, hanem a beszéd szerkezetét is. A császár azonban sokat hallotta már, hogy ő oszlop és sarokkő, kard és pajzs, oroszlán és sas, minden okosság arzenálja és minden erény tárháza. Mindent tudott, ami következni fog, s kicsit unottan nézte a rhetort.

- Ezelőtt a világ hányatott hajó volt a viharkorbácsolta tengeren, kormányos nélkül, a véletlen hullámainak kitéve. Róma lett a horgony, amely szilárdan tartja a világot a béke kikötőjében. S a világ napról napra szebb és pompásabb lesz. Nincs már hozzáférhetetlen zuga, útjaink mindenhová elvezetnek, s mindenütt színhelye van az emberi tevékenységnek. A sivatagok vetéseinktől zöldülnek, az erdő hátrál a mezők, a vad, a nyájak elől, a sziklákat szétrepesztettük, a mocsarakból kertet csináltunk. Ki félne már valamely szigettől, ki tántorodnék vissza valamely szirttől? Mindenütt otthon vagyunk.

A császár figyelni kezdett.

- Az Euphratész nem mer többet kilépni medréből, mióta Te átlépted, Világ ura, és a Rhenust kiszárították az istenek, mert birodalmad északi határának nincs már szüksége erre a védelemre. A kaledonok hajítódárdája, a dákok kardja csakúgy lábaid elé dobva könyörög, hogy taposs rá, mint a szarmaták pányvája, a perzsák pajzsa, a parthusok nyila...

A császár erre a szóra hátrahajtotta a fejét. Az ég bársonyán szikrázó csillagképeket nézegette, amelyek annyiszor sugározták be tábori ágyát, hol a germán erdők fenyérein, hol az örmény kősivatagokban, a Duna forrásainál és a Nílus partjain. A Sagittariust kereste köztük, az egek Nyilasát, aki november havában feszíti meg íját a hallgatag égi mezőkön.

A telihold ragyogásában elvesztek a halványabb csillagok, s a fáklyák lobogása is zavarta a látást. A császár homlokára tett kezefeje alól keresgélt az égen. A rhetor, aki észrevette, hogy legszebb mondatai megint úgy szállnak el, mintha a taraxacum termésének bóbitáit fújdogálná tenyeréből a levegőbe, idegesen és kétségbeesetten kísérte szemével a császár mozdulatait. Vele együtt ő is feltekintett az égre, s vele egyszerre látta meg azt, amitől nekik kettejüknek előbb megállt a szívük verése, mint körös-körül a mérhetetlen sokaságnak.

Az ekliptikának azon a táján, ahol a szem inkább képzelte, mint látta a Nyilas halvány csillagait, mintha az ég meghasadt kárpitja alól pattant volna ki, feltűnt egy tűzvörös meteor, nem kisebb a holdkorongnál. Egy pillanatra olyan volt, mintha állna, aztán elkezdett siklani nyugat felé. Nem futott hullócsillag módjára, hanem csöndesen haladt, mintha egy láthatatlan tenyér gördítené maga alatt. Vérszíne aranysárgára enyhült, s ezt megtartotta mindaddig, míg a praefectura teteje felett bele nem veszett az ég aljáról felkapaszkodó borulatba, hosszú csóváját mint nyílvesszőt húzván maga után.

A forumon nyugtalanság morajlott át, még a cataphractariusok lovai is idegesen kapáltak. Egy pillanatig úgy volt, hogy felbomlik a rend. De a rhetornak, aki karját még mindig felemelve tartotta, mint mikor a szava elállt, újra sikerült hangjára találni.

- Íme a csillag, mely jelül adatott, hogy megszületett a gyermek és vele a dolgok új rendje.

Reggel a püspökkel vitatkozott, aki Vergilius eclogájával bizonyította neki, hogy a messiás nem váratlanul szállott le a földre a betlehemi éjszakán. Az önkívület lázában idézte most ezt a jóslatot, fölizgatva a császár figyelmetlenségétől és a csillag megjelenésétől. Hirtelen észre tért azonban, és ha beszédje fonalát nem tudta is megtalálni többé, elég gyakorlott ember volt ahhoz, hogy balkarjára tekerve a tógát, ami az extázis előírt mozdulata volt, ki tudja magyarázni magát.

- A világ új rendje született meg a ti uralkodásotokkal, a rend, ez a halhatatlan gyermek, aki már bölcsőjében megfojtotta az anarchia kígyóit. Amíg titeket nem küldtek az istenek, maguknak a császároknak az élete se volt biztosabb, mint a hangyáké, amelyek az elefánt lába alá kerülnek. Mióta ti a rendet ültettétek trónra, hogy arany sceptrumával igazgassa a világot, azóta az istenek atyja nem meri leengedni a halhatatlanokat a földre, mert attól fél, hogy a ti birodalmatokból nem fognak visszakívánkozni az Olümposzra.

Most már nem is kereste a rhetor a betanult beszédet. A császár arcán észrevette a tetszést, s erre valóban extázisba jött. Fantáziáját, amely eddig a tradíciók cövekjéhez kötve az útszélen legeltetett, szabadon engedte. Beszáguldotta az eljövendő századokat, amelyekben az aranykor állandósul a földön. Nem lesz szükség büntetésre, mert nem lesznek bűnök, nem lesz szükség erőszakra, mert nem lesz, aki ellenkezzék az erénnyel. A rend, az isteni gyermek, akit Diocletianus nemzett, harmóniává fog növekedni, s annak boldogan veti alá magát az egész világ.

- Róma zavartalanul fog uralkodni mindenütt, s a föld kerekségén nem kovácsolnak többé fegyvert, s nem a hadseregért fognak aratni; a bikák az eke számára tartatnak, a ló a béke ügyeire születik a világra. Hadikürt nem hangzik többé, a fegyveresek végtelen száma a béke dolgaival foglalkozik, művészetet és ipart tanul, és senki se leli halálát a háborúban.

A császár ragyogó arccal fordult Maximianushoz. Szerette volna, ha elragadtatását az is osztja. De a nyugati augustus lekókadt fejjel bóbiskolt. Ő már átengedte magát a harmóniának. Csak olyankor horkantott, fejét felkapva, amikor a rhetor megállt lélegzetet venni.

Quintilianus szabályai szerint a szónok azzal fejezi ki beszéde végének közeledését, hogy tógáját szenvedélyes izgés-mozgással, rendetlenül hátracsúsztatja. Lactantius szétvetette két karját a csillagok felé.

- Mi mondanivalója lehetne ott halandó embernek, ahol maguk az istenek nyilazzák el a sötétséget aranynyilukkal kegyeltjeik megérkezésének örömére?

A császár fölemelkedett trónjáról. A tér megreszketett az örömkiáltásoktól. A tömeg, amely eddig parancs értelmében türtőztette magát, egyszerre elöntötte a forumot, s ruhák lengetésével, zűrzavaros akklamációkkal ünnepelte a világ urait.

A rhetort, aki várta, hogy a császár magához intse, elsöpörték a podiumáról. Maga a nagy emelvény is veszélyben forgott. A lovasok szorosan körülzárták, csak akkora nyílást hagyva, amelyen egy-egy meglódult emberhullám felláthatott a szentséges urakra. A tolongás, az ordítozás, a sikoltozás és kacagás akkor szűnt egy kicsit, mikor a lovas hírnökök utat törtek maguknak a városi hatóságok üzenetével. A Dioscurok temploma előtt, a vásártéren megkezdődött az áldozati pecsenyék szétosztása, és hét kút bugyogtatja a bort a márványmedencékbe és vályúkba.

A cataphractariusok kíméletesen, barátságosan utat szabadítottak a császároknak a szent palota irányában. A császári család is felszedelőzött a praefectura tetején. Meg akarták előzni az augustusokat, hogy a kapuban fogadhassák őket. A császárné azonban, aki tizenhat év óta nem járt kint az emberek között, még egyszer visszafordult s vele a többiek is.

A forum déli szélén, a Singon utca betorkollásánál nagy embercsoport állt gátul a lovasok elé. Látni akarták a császárt, legalábbis csak a Diocletianus nevét kiáltozták. Amint a fáklyások rájuk világítottak, látni lehetett, hogy ezeken az embereken nincs ünnepi díszruha. Nagyobbrészt szegényesen öltözött férfiak, nők, gyerekek voltak. Kikötőmunkások, napszámosok, szolgaformák hadonásztak az első sorban, de mögöttük is sokan feketéllettek. Egy görbe, kopasz, falusinak látszó ember volt a szószólójuk, aki pálmaágat lengetett. Ő kezdett tárgyalást a lovasok centuriójával, aki jelentést tett a császárnak. A császár intett, s kilépett a katonák elé. A falusi ember térdre ereszkedett, és a császár elé fektetve a pálmaágat, elkiáltotta magát:

- Dicsőség Dávid fiának!

A többiek felsőruháikat terítgetve a földre, azt kiabálták:

- Áldott, ki az Úr nevében jő!

A császár a ruhákra lépve barátságos arccal haladt el a rongyosok sorfala közt. Fönt a tetőn Constantius szeme összevillant Constantinuséval. De Galerius is megszorította Maxentius karját.

- Látod? Az istentelenek.

A princeps fölszisszent, Titanilla rácsodálkozott.

- Hát téged mi lelt?

- Visszaadom, amit az apádtól kaptam - csípett bele a lány karjába.

A lány lopva Quintiporra nézett. Látta, hogy a magister elsápadt. Mosolyogva öltötte karját a princepsébe.

Sapricia egész délután küldte az urát császárt nézni a forumra, de a kertész nem fogadott szót.

- Nem állok be a csordába, míg a gazdám nem hív. Ismerhetnéd már a természetem, vénasszony.

- Ismerem, vénember - nevetett Sapricia. - Megvárod, míg a Dominus neked saját kezűleg írt meghívót küld. A kertész úrnak és becses családjának.

- No, majd meglátod, hogy úgy lesz, vénasszony. Még a vacsora se esik jól a császárnak, ha én nem kívánok neki jó étvágyat.

- Te? Hát én? Engem nem kíván?

- Teveled beéri vacsora után is.

Így évődött egymással a két öreg egész addig, míg a szent palota kapujából a kertészházig behallatszott a kürtösök classicuma. A szentségeseket üdvözölték vele házuk küszöbén. Sapricia kiszólt a konyhából.

- No, most már bizonyosan nem küld érted futárt a gazdád. Hasogass nekem egy kis aprófát.

- Nekem ne parancsolgass! - feleselt vissza a kertész, régi hadi bakancsba bujtatva a lábát. - Látod, hogy én most már katona vagyok. Különben is már reggel bekészítettem az aprófát, ott van a sarokban. Te kutya, te, hát nem tudod már, mi nap van ma?

Ez a duruzsolás már a bakancsnak szólt. November nonája volt, évfordulója annak a napnak, mikor Quintusnak kiadta a császár a szabaduló-levelet. Ilyenkor a kertész mindig beöltözött a régi katonaruhájába. Fölvette a gyapjú-sagumot, a bőrsisakot s a mindennapi fapapucs helyett a calceust, a fűzős bakancsot. A sagummal nem volt semmi baj, abba kétszer is belecsavarhatta volna magát a sovány, öreg test, hanem az összeszáradt katonabakancs egyre nehezebben fogadta be az elterpedő kertészlábat.

- Mercuriusra! - topogott Quintus - ebben is könnyebb volna már gótok elől szaladni, mint asszonyok után.

Az asszony a szemét törülgetve állt ki az ajtóba.

- Micsoda fát vágtál te nekem, Quintus? Olyan füstöt vet, majd kimarta a szemem.

Quintus dühösen kotorászott a ládában.

- Tudhattam volna, hogy a vén semmirevaló már a tűzre se lesz jó.

- Magadról beszélsz, agg harcos?

- Ez még nálam is keshedtebb vitéz volt, anyó.

- Kicsoda, te?

- Priapus.

- Az isten? - csapta össze Sapricia a kezét.

- Éppen azért vágtam föl, mert istennek már öregellettem.

- Quintus! Quintus!

- No, mit jajgatsz? Minálunk már úgyse volt egyéb dolga, csak a seregélyeket kellett volna elijesztgetnie a tőkékről. Hát reggel látom, hogy mind megcsipdesték azt a szép fekete szőlőt, amit a császárnak tartogattam. Erre fogtam aztán rá a fejszémet a vén tehetetlenre. No, mondom, eredj, Priapus, legalább a konyhán teljen benned öröme a vénasszonynak. Te, hallod, nem találom a bőrsisakom, csak nem lopattad már el azt is?

Sapricia jobbnak látta behúzódni a gyakorlati célokra föláldozott isten füstölgő teteméhez. Tudván, hogy a férfiakban soha sincs belátás, férji beleegyezés nélkül alakította át a dicsőséges múltú sisakot tojástartóvá.

Futólépések dobogtak a buxusokkal szegett úton.

- Quintus, a Dominus hívat! - kiáltott lihegve Quintipor.

- No, vénasszony, mit mondtam? Hamar a fonott tálcára a fekete szőlő szépeit. Beszélt veled a császár?

- Hogy gondolod azt, Quintus? A praepositus küldött a paranccsal. A császár nem is látott. Mit nézett volna rajtam?

- No, majd meglát mindjárt. Jössz velem. Tudom én, mit beszélek. Te hozod a szőlőt, hadd lássa a császár, hogy azért lehet neked hasznodat venni, ha urat neveltetett is belőled.

A császárt a gynaeceumban találták. Nem ment Maximianusék szállására a családdal, átöltözött kényelmes dalmaticába, s a császárnéhoz vitette a maga vacsoráját is. Sokfogású coenát tálaltak, az étvágygerjesztőktől a tésztákig és gyümölcsökig, de úgy látszott, még nem nyúltak semmihez. A pamlag elé állított berakásos asztal mellett parancsot várva térdelt piros selyem ünnepi díszben az angustator, az előkóstoló rabszolga, Balsas nevezetű hispaniai. Az angustatornak jelen kellett lennie még a császár legegyszerűbb magános étkezésénél is, s ételekből az első falatot, italokból az első kortyot kipróbálni magán. A durva katonák nyíltan szoktak császárt gyilkolni, a finom, csiszolt udvari emberek szívesebben dolgoztak méreggel, amely nem ontott vért, de kevesebb lármával és kockázattal is biztosabb sikert ígért. Az angustatorok szerepe olyan fontos volt, hogy ennek az udvari főméltóságnak a megszüntetésére Diocletianus se gondolt. Sőt, ha addig ismeretlen lett volna, ő találta volna ki ezt a nagy tisztességet, amely azonban nem volt egészen veszély nélkül való, első napján pedig határozottan kellemetlen volt. A hivatalba iktatás ugyanis nemcsak eskütétellel, hanem megsüketítéssel is járt. Asztal fölött, családi körben a legistenibb császárral is megesik, hogy nem vigyáz, és eljár a szája. Ezért nem szabad volt az angustatornak fülének lenni, s ezért kellett megtanulnia a szemével hallani.

Balsas tíz éve kóstolgatta már a császár ételét, meg is hízott hivatalában - nem éppen a császár kosztján, mert ez legtöbbször egyszerű volt és szűkös -, de még egyszer se volt alkalma ura életét megmenteni. A süketséget hamar megszokta, s mint nem szemlélődő természetű ember, talán a vakságot is könnyen viselte volna. Azokon a mozdulatokon kívül, amelyekkel hivatalát viselte, nem érdekelte semmi, s az ételt, italt már vakon is tökéletes ízléssel tudta volna a szájához emelni. Egyetlen szomorúsága azé a kötelességtudó hivatalnoké volt, akinek akkor nem adnak módot kötelessége teljesítésére, mikor legtöbb tehetséget érez magában.

Ez az este olyannak ígérkezett, amelyre az angustator az utolsó órák párnáin is keserűséggel és sértődöttséggel fog visszagondolni. Vaddisznó, nyúl, malac, kacsák, rigók, császármadarak, fácánok és tengeri halak legingerlőbb részei kínálkoztak az asztalon minden siker nélkül. A császárné elkezdett sírni. A császár addig cirógatta, kérlelte, míg neki is megeredtek a könnyei. Balsas mint ételkóstoló, ha nem hallott is semmit, világosan látta a helyzetet. A császárné nem akart enni, a császár erőltette, kérte, azzal fenyegette, hogy akkor ő se eszik egy falatot se, erre aztán mind a ketten sírva fakadtak mérgükben. Balsas, akit ifjabb éveiben néha elkeserített az, hogy őt hivatala a házasélet lehetőségétől is megfosztotta, noha süketsége minősítette volna rá, most szívből hálát adott az isteneknek, hogy neki nem kell asszonyt etetni.

Az ételkóstoló fantáziája nem jó nyomon járt.

- Diocles - fogta meg a császárné az ura kezét, amikor magukra maradtak -, tudod, mi van ma?

- Örömnap van - simította meg a császár a fáradt, vérehagyott kis arcot -, frissnek és szépnek találtalak, anyácska. Nem akartam hinni a szememnek, mikor a forumon megláttalak. Kimondhatatlan idők óta nem volt ekkora örömem.

- Diocles, ma november kilencedik napja van.

A pár halk szóban több fájdalom volt, mint halottsirató asszonyok egész éjszakai jajveszékeléseiben.

- Igazán? Nem is gondoltam rá, anyácska.

Diocletianust sok esztendő uralkodói kötelességtudása szoktatta rá a színlelésre. Soha hazugság ilyen nehezére nem esett neki, mint ez. Napok óta másra se tudott gondolni, mint november nonájára.

- Jó neked, Diocles, hogy apa vagy. Csak az anyák tudnak belehalni az emlékezésbe.

A császár a felesége vállára hajtotta a fejét, hogy ne kelljen a szemébe nézni.

- A fiunk, tudom.

- A fiunk ma tizennyolc éve született. S ma tizenhat éve nem tudjuk, hova lett a fiunk.

A császár egész teste megrándult.

- Ne beszéljünk erről, Prisca. Születésük napján nem szabad a halottakat emlegetni. Hádész ilyenkor szabadságot ad nekik az asphodelos-mezőkőn, s ha haza hívják őket, hazaszállnak. Gyereksírást akarsz egész éjszaka a vánkosodon?

- Ó, csak egyszer hallhatnám még, Diocles!

- Enni kérne, és nem tudnád megetetni, mert csak árnyék. Nyújtaná feléd a kis száját, és nem tudnád megcsókolni, mert csak árnyék. Kérdeznéd tőle, mi fáj, s nem tudna felelni, mert csak árnyék. És mikor hajnalban hazamenne az árnyakhoz, akikkel tud beszélni, elmondaná nekik, hogy az anyjánál járt, de az nem adott neki enni, nem csókolta meg, még csak azt se kérdezte tőle, mi fáj. Ezt akarod, Prisca? Ugye nem beszélünk róla többet, anyácska, ugye nem?

Az augusta nem tudott mindjárt felelni. Rázta a hangtalan zokogás. Szorította magához az urát.

- Nem beszélünk - nyöszörögte. - Csak azt mondd meg, Diocles, bizonyos vagy te benne, hogy meghalt?

Diocletianusnak nem mindig sikerült elkerülni az évfordulón a feleségével való találkozást. Ismerte már ezt a kérdést, és gondolkodás nélkül tudta rá a választ. Nem lehet benne kétség, hiszen ő a maga szemével látta.

- Mondd el, Diocles, mondd el!

- Hiszen már olyan sokszor elmondtam, anyácska!

- Csak még egyszer, Diocles. Ki tudja, nem utoljára mondod-e el.

A császár elmondta, csöndesen, szelíd szomorúsággal, ahogy gyereknek szokás a halálról mesélni. Pessinus körül táboroztak akkor, a család is ott volt a táborban, a bíbor felvételének második évfordulóját akarták megünnepelni. Erről jutott eszébe a pessinusi jósnő; gondolta, aki olyan tisztán látta az ő jövőjét, megmondja a gyerekét is. Reggel volt, még akkor a császárné aludt, ő lóra ült, köpenyegébe takarta a gyereket, s arra számított, hogy mire az anya fölébred, vissza is érnek. De nem jutottak el Pessinusig se, a ló megbokrosodott, patakparton jártak, megijeszthette valami, levetette őket. Neki nem lett semmi baja, de Apollinaris szeme láttára gördült le a szakadékos parton a mély patakba. Mire ő kiszabadította magát a ló alól, akkorra már el is vitte a bújó patak az istenek szeszélyének kis áldozatát a föld alá, csak egyik kis szandálkája kavargott még egy örvényben.

A császárné máskor mindig ájulásba esett a történet végére. Most megkapta az ura fejét, és maga felé fordította az arcát.

- Diocles, sohase gondoltál még arra, hogy hátha valamelyik nimfa a karjába vette és felnevelte?

A császár zavartan nézett rá.

- Hogy jutott az eszedbe, anyácska? Sohase támadt eddig ilyen gondolatod.

- Pantaleon azt mondta, még visszakaphatom. Az ő istene visszaadhatja. Csak így képzelhette valahogy. Egy nimfa fölnevelte folyamistennek. De nem lehet az. Pantaleon nem hisz a nimfákban meg a vízi istenekben. Nem, semmi istenben az övén kívül.

Kétségbeesetten csüggesztette le a fejét.

- Ki az a Pantaleon?

- A keresztények nagy mágusa. Orvos. Ő állított engem lábra. Nem bánod, hogy ő lett az orvosom Sincellus helyett? Ő Valeriát is meg tudja gyógyítani.

- Valeriát? Mi baja Valeriának?

- Pantaleon azt mondja, nagy bűnös.

- A mi lányunk? - hökkent meg a császár. - És te tudod a bűnét?

- Gyűlölködő. És Pantaleon azt mondja, a gyűlölet a legnagyobb bűn.

A császár arcán értetlenség látszott. Bűn az, ami a törvény ellen van. Ő tizennyolc év alatt több törvényt hozott, mint elődei száz év alatt, de a gyűlöletet egyikben se tiltotta meg. Nem is lehet, az benne van az emberi természetben. Az övében nincs, ő sohase gyűlölt senkit, de azért az nem lehet, hogy a gyűlölet bűn volna. Hiszen az istenek is gyűlölködnek. Egymást is gyűlölik, meg az embereket is, akik megbántják őket.

- És kit gyűlöl Valeria? - mosolyodott el.

- Az urát, Galeriust.

- Miért gyűlöli? Rossz hozzá? Én derék embernek ismerem.

A császárné szerette volna azt mondani, hogy Galerius vérszagú, de nem merte. A császárnak nem volt szokása országos dolgokról beszélni, de azt többször hallotta tőle, hogy az uralkodás vérontással jár. A bíborért is vért kellett ontani. Mióta Pantaleon beszélt neki a szelíd új istenről, azóta nem szeretett Aperra gondolni, akinek holtteste szolgált lépcsőül a trónhoz. És csak azóta gondolt rá, azelőtt soha. Ebben a pillanatban pedig az a gondolata támadt, nem a vérben fogant hatalom büntetése-e az ő szülői boldogtalanságuk?

Elnézte a sovány, kicsit előrehajló, korán öreg ember körte formájú, hatalmas fejét. Gyér, ősz haja, ráncos homloka, mély árnyékba bújt, fáradt szeme, összeszorított, keskeny szája nem arra vallottak, hogy ez az ember az istenek dédelgetett kegyeltje, akinek minden sikerült. Mindig szerette az urát, de nem mindig keserűség nélkül. Irigyelte az erejét, a gőgjét, a nyugodtságát, igen, egy kicsit még a szívtelenségét is. Most először életében szánta, bár nem tudta volna megmondani, miért. Úgy érezte, hogy a világ összeszorított szájú, se örömet, se bánatot soha nem mutató ura csak olyan csüggedt és boldogtalan ember, mint ő maga.

Belesírt egyetlenegy nagy, forró könnyet a császár tenyerébe. Az anya könnyét az apa kezére.

- Fiatalok még, édes uram, összeszokhatnak - mondta simogatóan. Most már ő érezte szükségét annak, hogy vigasztalja az urát.

A nomenclator kopogott, és bemondta Quintus kertész és Quintipor nevét. Úgy mondják, a szentséges úr parancsolta ide őket.

- Kicsoda a másik? - kiáltott fel a császár, és izgatottság érzett a hangjában.

A császárné félt, hogy a nyers, nyakas, öreg veterán parancs ellen akarja becipelni a fiát. Csöndesíteni kívánta a császárt.

- Quintipor, a kertész fia. Akarod látni őt is? Hiszen a te rabszolgád, én már ismerem, kedves, szelíd fiúcska, nem az apja fajtája. Vagy fáradt vagy, Diocles?

- Dehogy, dehogy! - ugrott fel a császár, s egy-két lépést tett az ajtó felé. - Gyere, öreg bajtárs. Ejnye, nem szégyenled magad?

Quintus a küszöbhöz koccantotta a térdét. Erősködött, hogy nem kel fel addig, míg az ő gazdája lábát meg nem csókolhatja.

- Még csak az kellene - nyújtott neki kezet a császár. - Szőlőt hoztál nekünk, Quintus? - Lehajolt a kosárral eléje térdelő Quintiporhoz, de gyorsan felegyenesedett, és a császárnéhoz fordult.

- Vacsorázol velem szőlőt, anyácska?

- Nem kívánsz előbb mást, uram?

- Nem, nem, semmit se kívánok - s intett a térdeplésbe merevedett előkóstolónak, aki megsemmisülten csúszott ki a szobából. - Abban aztán biztos vagyok, hogy amit az én Quintusom hozott nekünk, abban nincs méreg.

Leült az ágy szélére, és tenyeréből kínálta egy fej szőlővel az augustát.

- Nem is tudtam, hogy testvéred van, Quintus.

- Nincsen, uram. Kitagadtam, mióta olyan szégyenbe hozott.

- Milyenbe?

- Vendégségben volt nálam. Gyönyörű hathetes malacot áldoztam Silvanusnak, kiadtam belőle a részt istennek, papnak, a többit hazavittem, vendégeket is hívtam rá, hát ez a tökéletlen azok előtt kimondja, hogy ő a malacból nem eszik. Ne te, ne, mondom, tán zsidónak álltál be? Nem ő, azt mondja, hanem kereszténynek. Először azt hittük, részeg, de aztán rájöttünk, hogy bolond biz az, szegény, nemhiába hogy másodszor is megházasodott. Azóta aztán nem ettünk egy tálból vele.

A császár rakta a felesége szájába a szőlőszemeket, és meg se fordulva kérdezte:

- Hát ez a fiad, Quintus?

- Szerencséjére nem az - csóválta a kertész a fejét. - A te rabszolgád, uram. Láthatod a ruháján, milyen nagy úr lett belőle.

Most már megfordult a császár, és végignézte Quintiport.

- Mi a szolgálatod? Állj fel, fiú.

- Nem tudom, szentséges úr - egyenesedett föl Quintipor elpirulva. - Azt mondta a praepositus, majd később kapok beosztást.

- Titkár vagy? - fiam!

Az utolsó szót egy kicsit vontatottan és halkabban mondta, mint a többit.

- Az vagyok, szentséges úr. Magister sacrae memoriae.

- Szeretnél katona lenni? - fiam.

- Ha szentséged parancsolja.

- Azt kérdeztem, szeretnél-e katona lenni, fiam.

- Nem, szentséges úr.

Quintus sietett mentegetőzni.

- Nem arra való ez, uram. Tizennyolc esztendős, de még egy rendes verekedése nem volt. Korán kivetted az én apai nevelésem alól. Megrontotta az a vén égbekacsintó.

- Biont gondolod? - nevetett a császár. - No majd én helyrehozom, amit ő elrontott.

Odaállt a fiú elé, és most először nézett a szemébe. Quintiport meglepte, hogy a császár bennülő, hideg, szürke szeme - mindenkitől ilyennek hallotta - közelről milyen meleg, szelíd, kék tud lenni. - Egy pillanatra egy másik változó szempár jutott az eszébe. Az is feltűnt neki, hogy a császár vézna két keze milyen erővel tudta megszorítani a vállát.

- Ezután majd az én titkárom leszel. Mindjárt dolgot is adok. Megkeresed Biont, és megmondod neki, hogy egy óra múlva legyen a dolgozószobámban veled együtt.

Quintiporral forogni kezdett a világ. Nem tudott megszólalni, némán esett térdre. A császár a szőke hajba mélyesztette a kezét.

- Sokat leszünk együtt, fiam. Fölmentelek az adoratio alól. Csak az augustának kell térdet hajtanod.

Csókra nyújtotta neki a kezét, nem hálát váró méltósággal, hanem simogató-puhán. A fiú mikor megcsókolta, nem tudta, az ő szája nagyon forró-e, vagy a császár keze nagyon hideg. Aztán az augusta elé térdelt. Az elfordította a fejét, és bágyadtan intett a kezével.

- Eredj, fiú! Diocles!

A hang sírós volt. A császár odaugrott, és föléhajolt a Dominának. Quintus megvakarta a fejét. Őt se nem küldték, se nem marasztalták. Még azt se tudta meg, mért hívatta a gazdája. Az is lehet, hogy éppen csak látni akarta. Egy kicsit még várt, aztán hogy azok suttogóra vették a szót, kisompolygott a fia után.

- Diocles - fogta át a császárné az ura nyakát. - Én nem bánom, hogy te úgy szereted azt a fiút. Eddig én is szíveltem. De az apja azt mondta, hogy tizennyolc esztendős. Nem hallottad? Az jutott eszembe... ő is... a mi fiunk is tizennyolc esztendős volna... Ezért voltam olyan hozzá.

A császár két tenyerébe vette a szenvedő arcot.

- Gyűlölködsz? - mosolygott rá. - Mit szól majd hozzá az a te Pantaleonod?

A császár dolgozószobája otthon, Nikomédiában inkább egy notarius irodájának tetszett, mint annak a műhelynek, ahol a világ ura százmillió ember sorsát formálja. Ott a világ ura a maga ura is volt, itt, ahová vendégül jött a saját palotájába is, ő is ki volt szolgáltatva az udvarmesteri hivatalnak. Dolgozószobáját nála nélkül rendezték be azzal a császári pompával, amelyben egy pillanatra mindig a szegénysoron született ember kényelmetlenségét érezte, ha négyszemközt volt önmagával.

Talán a környezet szokatlansága tette, hogy a matematikus alig ismert rá a császárra, mikor Quintiporral elébe bocsátották. Mindig fegyelmezettnek és hidegnek látta, már első találkozásuk alkalmával is, Alexandria ostrománál, hideg izzása volt még a dühének is. Most úgy fogadta Biont, mint ahogy Traianus fogadhatta valamikor Pliniust, a filozófust. Nyájasságában nemcsak hogy gőg nem bujkált, de leereszkedése is inkább barátságnak tetszett. Mintha valami ismeretlen tűz melegítette volna át, mint mikor a drágakő-csiszoló keze alatt a rubintban alvó fény egyszerre felébred.

- Érezzétek magatokat jobban ebben a szobában, mint ahogy én érzem, Bionom - mondotta derűvel, amely meghazudtolta szavait.

- Az egész világ a te szobád, uram - hajlongott a matematikus -, és ha te azt is be tudod tölteni szellemeddel, ezt csak szűk és szegényes kalitkának találhatod.

- Hagyd el, Bion, nem vagy te rhetor - mosolyodott el a császár. - Igaz, ugye, minek is hívják csak a barátodat? Nem olyan unalmas, mint a többiek, vezesd majd be hozzám, ha a consistoriumi napok elmúlnak. Tudod, most mért hívattalak?

- Tudom, Dominus. November nonája van. Elhoztam Apollinaris horoscopiumát.

A császár Quintiporra tekintett, aki néma várakozással éppen egy Antinous-szobor előtt állt.

- Hogy hasonlít hozzá! - lepődött meg a császár.

Az ő tekintetét követve Bion is ránézett a fiúra.

- Titkárod előtt parancsolod, uram, hogy szolgálatodra legyek?

- Ó, nem, ez a dolog nem érdekli őt - rázta hevesen a fejét Diocletianus.

Mikor azonban a fiú távozásra készen meghajolt, megragadta a karját.

- Minek mennél el? Várj csak, azt hiszem, az udvarmester nem felejtett el valami heverőt rakatni az erkélyre.

Az óriás terem szobányi erkélyben végződött. A császár odakaroltatta ki a fiút. Az erkéllyel szemben Maximianus szállásának ablakfülkéi világítottak. Olyan távolságból, hogy az arcok nem voltak kivehetők, de az alakot ki lehetett találni. Akkora tömeg, mint Galerius, tisztán felismerszett.

- Itt megvárod, míg szólítalak.

A matematikus már kitette viasztábláját az asztalra. Keskeny kettős kör volt belerajzolva a zodiacus tizenkét csillagjegyével, a belső körben háromszög, amelynek egyik csúcsa a Nyilast, a másik a Szüzet, harmadik a Kost érintette. A háromszög és a belső kör között a bolygók jegyei látszottak.

A császár mind a két könyökével az asztalra dőlt, és leplezetlen izgalommal kérdezte:

- Van változás tavaly óta?

- Emlékszel a múlt évi képre, uram?

- Igen, a Saturnus és a Jupiter együtt álltak. Azt mondtad, a legszerencsésebb konstelláció. Előkeressem? Mind a tíz megvan, amit eddig csináltál.

Még fel se bontott úti málháira mutatott.

- Nem szükséges, uram. Akinek sorsát kutatod, az az Apollinaris most is a szerencseadó istenek oltalma alatt, mint eddig. Az ég szívéből indul ki az ascendens, s az aspectusok olyanok, amilyenek halandónak tán még sohase adattak.

- Tehát semmi változás sincs?

- Van, uram. A Hold kijött a házából, és a Venus oppositióba lépett a Jupiterrel.

- Ezt nem értem - kapta föl a császár a fejét. - Én nem vagyok tudós, beszélj az én nyelvemen. A Venus eddig nem szerepelt.

- Uram, Apollinaris most lett tizennyolc éves.

- És a Hold?

- A Hold nem őrá tartozik. Az a Venusszal kapcsolódik.

- Azt mondtad, a Venus szemben áll a Jupiterrel. Erősíti vagy gyöngíti?

A matematikus habozott.

- A Venus erősít is, gyöngít is. Most jelentkezett, még nem tudok tisztán látni.

- És ki az a Venus? Az is meg van írva a csillagokban?

- Bizonyosan, uram, mert ott minden meg van írva, de halandó szem abból keveset tud elolvasni.

- Tehát nem lehet tudni, ki a Venus?

- Tizennyolc éves férfinak minden nő Venus. Egyet azonban látok. A Venus itt a Szűz házában lakik. Apollinaris egy szűzben fog a maga Venusára találni.

- És eddig még nem volt szerelmes?

- Kicsoda?

- Apollinaris. Neked azt tudnod kell.

- Hogy tudhatnám én azt, uram? Én csak a jövőt vizsgálom, nem a múltat.

A császár felugrott, és kikiáltott az erkélyre:

- Apollinaris! Apollinaris!

A matematikus tágra meredt szemmel figyelt. A császár elsápadt, és a fejéhez kapott mind a két kezével. A terem egyik sarkában fehérlett Jupiter házi-oltára. Odatámolygott, fejét betakarta az oltárra rejtett fehér gyolccsal, és jobb karját felemelve imádkozott pár percig.

Aztán leterítve az oltárt, megnyugodott hangon szólt ki.

- Quintipor!

A fiú nem hallotta a hívást. Hátravetett fejjel nézte a csillagokat. Ó, ha Bion tudománya az övé lehetett volna! Vagy legalább lett volna egy szív, amelyre ráhajthatta volna zakatoló fejét. Sapricia? Milyen furcsa, hogy nem annak a jó öregasszonynak reszelős kezét kívánta a homlokára! Az apja is mit mondhatna neki? A vándorévek nagyon messze elvitték tőlük. Milyen jó volt azelőtt anyjához bújni az ágyban, micsoda öröm volt az, mikor Quintus ővele tapostatta ki a derekából a csömört! Biontól is elidegenedett itt egy kicsit. Mi van ővele? A császár kegye? Nem az, bizonyosan nem az. Tudja, hogy az minden órában véget érhet. Mért bízik mégis a Dominus meleg szemében, és mért fél az augusta hideg arcától?

Az egyik ablaknyílás vele szemben elsötétedett. Csak most jött rá, hogy már rég nem a csillagokat nézi. Titanilla az? Kinek jutna eszébe másnak otthagyni az asztalt, és a csillagokhoz menekülni? Melyik csillagot nézheti? Jó volna eltalálni, hogy ő is azt nézhetné. Tudja Titanilla is, hogy az a nagy arany solidus a Jupiter, és az a legezüstebb sestertius a Venus? Amaz nyugvóban, emez kelőben. Kiáltani szeretett volna örömében. Titanilla kelet felé fordította a szemét.

- Quintipor!

Összerázkódott. Csak a császár hangja volt.

- Parancsolsz, szentséges úr?

- Mondj csak uramnak, fiam. Álmos vagy?

- Nem, uram.

- Most mégis menj haza, aludd ki magad, talán kifárasztott ez a nap - veregette meg az arcát. - Hol a szállásod?

- Itt közel, uram, Bion szobája mellett.

- Bioné mellett? - a császár arca elkomolyodott. - Jó mestered volt Bion?

- Az apám sem volt hozzám olyan, uram.

- Úgy? No menj, Quintipor. Majd hívatni foglak, amikor kellesz. - A hangja hirtelen fátyolozott lett. - Mondd, apádat, anyádat hogy szoktad hívni?

- Rendesen a nevükön, uram. Quintusnak és Sapriciának. Ők szoktattak úgy.

Ezt egy kicsit mentegetőzve mondta. A császár újra földerült arccal nyújtotta csókra a kezét.

- Aludj jól, fiam.

Bion csak úgy ültéből intett neki búcsút. A fiúnak úgy tűnt föl, mintha a matematikus sápadtabb és komolyabb volna, mint idejövet volt.

A császár észrevette a tudós színeváltozását. Nemcsak ingerültség, hanem gúny is volt a hangjában, mikor megszólította.

- Nagyon ragaszkodsz az életedhez, Bion?

- Nem jobban, szentséges úr, mint más öregember.

- Tudod, hogy meg kell halnod?

- Sohase tartottam magam halhatatlannak.

- Többet tudsz, mint amennyit szabad volna tudnod, hogy életben maradhass.

- Kevesebbet tudsz, szentséges úr, mint amennyit tudnod kellene, hogy ne fenyegethess.

A matematikus tökéletesen visszanyerte önuralmát. A császár kezdett habozó lenni.

- Tudsz te titkot tartani, Bion?

- Meggyőztelek róla, uram, hogy még teelőtted is.

- Mért emlékeztetsz rá? - csattant föl a császár. - Azt hiszed, megbékítesz vele, ha eszembe juttatod, hogy az én csillagaim megkérdezése elől kitértél?

- Mondtam már neked, uram, hogy a csillagokban csak a halandók sorsa van megírva. A bíborviselők nem földi emberek többé, az istenek fölöttük állnak a csillagoknak.

A császár nem volt tisztában a matematikussal. Arcában nem olvasott tiszteletnél egyebet, de hangjában mintha gúny lett volna. Tudja talán róla, hogy sohase volt annyira ember, mint ebben az órában? Máris visszaél a titokkal, amelyhez az ő szerencsétlen elszólása juttatta? Elhallgattassa rögtön, mielőtt jóvátehetetlen bűnt követne el? Vért ontson mégis, éppen ezen a napon? Annak a vérét, akiről Quintipor azt mondta az imént, hogy jobb volt hozzá, mint az apja?

- Én nem haragszom rád, Bion - mondta bizonytalanul -, de azért félek, mégis meg kell halnod. Megtudtál egy titkot, amelyről az istenek azt akarták, hogy csak az én titkom legyen.

Bion megadással hajtott fejet.

- Én nem lestem a titkod után, uram. Úgy látszik, azt is az istenek akarták, hogy közöld velem.

A császár mohón kapott rajta, hogy a matematikus az istenekre hárította a felelősséget azért a vigyázatlanságért, amit ő követett el.

- Tehát bölcshöz illően megnyugszol az istenek akaratában?

- Meg foglak siratni, uram, de nem foghatom meg Atroposz kezét, ha ollóját életed fonalára fogja.

- A félelem mégis elvette az eszedet - hökkent meg a császár.

- Nem, uram - mosolygott a matematikus -, csak bebizonyítottam neked, hogy tudok titkot tartani. Mindeddig hallgattam róla, hogy az istenek akaratából én leszek az, aki halotti máglyádat meggyújtom, és kísérem szemmel a sast, amely szent hamvaidból kiröppenve lelkedet fölviszi az istenek közé.

A császár okos szeme fölvillant.

- Hát most már a császárok sorsa is meg van írva a csillagokban, Bion? Mihelyst az életedet kell védeni, mindjárt ismered a jövendőmet?

- Ez nem a te jövendőd, uram, hanem az enyém, amellyel a tiéd érintkezik.

- És azt akarod, hogy én ezt elhiggyem neked?

Bion vállat vont.

- Az a te dolgod, uram. De ha hittél a pessinusi jósnőnek akkor, mikor a te fiad jövőjét jósolta meg, hidd el neki azt is, amit a maga fiának jósolt. Az a pessinusi jósnő, uram, nekem anyám volt. Nem ismersz rám?

A császár mint a szélütött bámult a matematikusra. Szólni nem tudott, csak a fejével intett nemet.

- Pedig te láttál engem, csak nem néztél meg. Én ott álltam az anyám mellett, mikor ő neked mint fiatal centuriónak megjósolta, hogy a világ ura lész. Te huszonhárom éves voltál akkor, én harminchárom.

- Pap voltál? - kérdezte a császár, ocsúdva a bénító meglepetésből.

- Nem. Anyám, a papnő gyűlölte a papokat, akik etetővályút csináltak az oltárból, és az istenek lesoványításából kövérednek meg. A papok is gyűlölték őt, de nem tehettek ellene semmit, mert belőle éltek. Ő volt a megszállott, akinek szájából az istenség beszélt.

- Téged is megtanított a misztériumokra?

- A természet titkaira, amelyek emberi ésszel megfoghatók, igen. A legnagyobbra, a láthatatlanok meglátására, nem. Azt ő se tudta, hogy csinálja. Nem úrnője, hanem szolgálóleánya volt azoknak az ismeretlen erőknek, amelyek talán a föld mélyében, talán a csillagok sugaraiban laknak. De az is lehet, hogy az emberszív a tanyájuk. Plutarchosz azt mondja, a meleg párák a jövendő képei számára megnyitnak a lélekben bizonyos likacsokat, mint a bor is, ha gőze fölfelé száll, sok mozgást idéz elő a lélekben, és kitárja titkait.

- Bánom is én, ne erről fecsegj - vágott közbe izgatottan a császár. - Én halva hagytam ágyában a jósnőt.

- Már rég haldoklott, uram, s csak téged várt még, mert tudta, hogy vissza fogsz jönni. Látott elindulni a sátorból karodon a gyermekkel, látott lóra szállni, megmondta, mikor kiértél a hegyek közül, s bár én semmit se hallottam, ő megérezte, mikor celláját kerested a templom udvarán. Forró, száraz kezével eltolt magától az ágykárpitok közé: "menj - suttogta -, itt a bíboros ember." Én láttalak és hallottalak, amikor a gyermeket elébe tartva, kérted a Magna Mater nevére, mondja meg, fog-e az bíbort viselni, és megéred-e te még azt? És én még most is látom, amint homályos tekintete megfényesedik, és hallom, amint vértelen ajkai suttognak.

- Mit suttogtak, Bion? Ezt? "Ha fel tudod nevelni a gyermeket úgy, hogy senki ne tudja, kicsoda, még ő maga se, akkor húszéves korára a legdrágább bíborba öltözik a te akaratod szerint." Te is így hallottad?

- Én a jóslat második felét is hallottam. Mikor te már elrohantál a gyermekkel, és a haldokló szemében utoljára felfénylett a válni készülő lélek.

- Mondjad, Bion! - kiáltott rekedten a császár.

- Már mondtam, uram. Az nem a gyermekre vonatkozott, csak miránk kettőnkre. Hogy én temetlek el téged, olyan aranykoporsóban, amilyen nem lesz több a világon.

- Ez nem érdekel - ugrott fel a császár -, a gyermekről beszélj!

- Mindent elmondtam, amit tudtam, uram.

- Most arról beszélj, milyen szép, milyen okos, milyen jó! Hiszen neked tudnod kell, te vele élhettél! Nem vetted észre, hogy olyan, mintha Antinoust keltették volna életre benne az istenek az emberi nem vigasztalására? Beszélj hát, Bion! Nem érted, mit akarok? Tizenhat év óta te vagy az első ember, akivel a fiamról beszélhetek. Ember, érted, mit tesz ez? Nem érted. Ha értenéd, akkor már százszor a fülembe ordítottad volna, hogy nekem fiam van, fiam van, fiam van! Tizennyolc éves, ragyogó szemű, bíborra méltó, trónra érett! Tudod te, mi az, mikor egy apának el kell tagadnia a fiát a világtól, az anyjától és magamagától is? Amikor álmában se mondhatja ki a nevét, álmában se simogathatja meg az arcát, mert a császárnak az álmát is kilesik. Ó, Bion, milyen kegyetlenek tudnak lenni az istenek!

A matematikus elcsodálkozva látta, hogy a császár szeme teleszalad könnyel. Tudta, hogy ilyent még senki se látott a római birodalomban. S bár különben nem volt szokása pártját fogni az isteneknek, akiket nem becsült nagyon sokra, most mégis jónak látta megjegyezni, hogy az istenek néha irgalmatlansággal gyakorolják a jót. A császár is beismerte ezt. Bevallotta, hogy néha elkeseredésében felesége betegágya mellett megátkozta ugyan a jóslatot, de aztán nagy áldozatokkal engesztelte meg az isteneket. A jóslat nélkül talán már rég elvéreztek volna összeesküvők és lázadók tőrétől - ezt gondolta olykor -, de vérük egy patakba folyt volna, s rövidebb életükben is több lehetett volna a napfény. Nem veszett volna el az apa és anya számára a pillangókergető évek sok boldog kacagása s a gyorsan kicsorduló és gyorsan fölszáradó gyerekkönnyek édessége. Ó, sokat fel kellett áldozni a jóslatért; de sok gyümölcsöt is hozott! Alapja lett a birodalom újjáépítésének. A bizonytalan jövőért talán nem ölte volna bele a pihenésnek semmi örömét nem ismerő munkába a férfikor derekát és korai alkonyát. Ha nem tudta volna, hogy kiért dolgozik, nyilván nem tartja érdemesnek Atlasz gyanánt vállára venni százmilliók gondját-baját. Úgy dolgozott, mint egy ácsmester, aki jól berendezett műhelyt, vagy egy paraszt, aki szép tanyát és jól kezelt birtokot akar hagyni a fiára. Igen, Bion előtt nem csinált belőle titkot a császár, hogy a jóslat vételének órájától kezdve minden harcával és minden törvényével ezt a célt szolgálta. A római birodalom annak köszönhette megerősödését és nyugalmát, hogy valahol egy dalmatiai faluban élt egy Quintipor nevű fiú, akinek húszéves korára bíbort ígértek az istenek.

- Még két év, Bion! - tárta ki karjait a császár -, és akkor belefektethetsz az aranykoporsódba. Úgyis fáradt vagyok, csak ez a reménység tart még talpon.

Bion - mint mosolyogva mondta, már csak a maga érdekében is - hosszú életet kívánt a császárnak. A fiú nagyszerű ígéret, de egy kertész káposztaágyai és egy tudós könyvei közt nőtt fel. Dolgos és emberséges uralkodó lesz, de félős, hogy ügyesebben írna eposzt egy háborúról, mint amilyen ügyesen vezetne egy háborút ahhoz, hogy eposzt lehetne róla írni.

A császár azt felelte, hogy ha az öreg katonák, ő és Maximianus elmennek is dinnyét ültetni, két nagyszerű hadvezér marad az új augustus mellett, a két caesar. Constantius és Galerius karjára és szívére mindig számíthat.

- Ha ugyan lesz még szükség rájuk - folytatta álmodozó derűvel. - Talán meglep, Bion, hogy én, a katonacsászár el tudom képzelni a világot olyannak, amilyennek rhetor barátod, Lactantius, igen? Mi szüksége volna új hódításokra a római birodalomnak, és hol az a hódító, aki a római birodalomra merne szemet vetni? Örülök neki, Bion, hogy a fiamat a könyvek emberének mondod. Nekem tudatlan, vén katonának kellett maradnom, hogy ő békét arathasson ott, ahol én vért vetettem. Szegény anyja talán megsejtette a jövőt, mikor Apollinaris nevet adott a fiának, mert mielőtt megszülte volna, már látta álmában a napkoronggal a feje körül. Ő már szolgálhatja a világosság istenét, aki a múzsákat vezeti, nekem Marsot kellett uralnom, a hadvezetőt.

Végül megkérdezte a császár Biont, volna-e valami kívánsága. Szeretné neki meghálálni, amit a fiúért tett, és amivel őt szolgálta, a császárt és az apát. Akar-e valamelyik tartomány kormányzója lenni, vagy aminek ő jobban örülne, inkább marad-e őmellette, akár eddigi állásában, akár más udvari tisztségben?

Bion azt felelte, hogy nem született kormányzásra, de nem kívánja az udvar levegőjét sem. Arra kérte a császárt, engedje meg neki, hogy elvonulhasson az alexandriai könyvtárba. Az öregember szeret visszatérni ifjúsága örömeinek színterére.

A császár rábólintott, bár messzellette Alexandriát.

- Kivel fogok én a fiamról beszélgetni, ha te elhagysz?

- És Quintus, uram?

A császár azt felelte, hogy a kertész semmit se tud. Akkoriban, uralkodása kezdetén, ez az altiszt volt az egyetlen embere, akiben megbízhatott. Aki az ő életét megmentette, arra a fiát is rábízhatta. Quintus akkor Pessinusban állomásozott, egyenesen hozzájuk vitte a gyereket, s rögtön útnak indította őket Diocleiába, közös szülőfalujokba, hogy ott neveljék addig, míg érte küld. Mire szóbeszéd lett belőle, hogy a császár fiát szerencsétlenség érte, ők már rég tengeren voltak, útban Illíria felé, s talán el se jutott hozzájuk a hír, amely különben se soká tartott. A nagy háborúk éveiben hamar feledésbe ment a dolog. Ő óvatosságból annyit mondott nekik, hogy egy elesett katonája fiát bízza rájuk mint becsületes emberekre, s azt a magukénak kell vallani. A titkot meg kell őrizni a fiú előtt is, mások előtt is. Akinek a szája eljár, az meghal. Biztos benne, hogy megőrizték a titkot, s nem is kutakodtak utána. Egyszerű, derék emberek, akik csak arra gondoltak, hogy nekik teljesíteni kell egy parancsot.

- És a gyermek anyja, uram? Az augusta? - kérdezte Bion. - Vele se közölted a titkot?

A császár hevesen tiltakozott. Ezt a titkot éppen az anyjára nem lehetett bízni. A szenvedést elbírhatta az anyaszív, abba belepusztult volna, hogy idegen legyen az élő fiához.

- És te, uram, az apa?

- Magamtól is féltettem a fiam. Tizenhat évig nem néztem meg, hogy árulója ne legyek.

- És most?

- Magamhoz keltett vennem, hogy most már én vigyázhassak rá. Közeleg az idő, mikor fölveheti a bíbort, magam akarom vele simogatni, hogy megszokja, mire az övé lesz.

- Éppen ettől a simogatástól féltem, uram - vallotta Bion.

A császár rázta a fejét. A fiút nem azért vette magához, hogy áruló gyöngédséggel vesztére legyen, hanem hogy előkészítse az uralkodásra. Lehet, hogy ezen az estén, amikor tizenhat év után először érezhette a fiú mellett, hogy apa, gyöngébb volt, mint szabad lett volna. De ha részeg táncot járt volna, és a szent palota tetejéről a csillagokra kurjongatott volna örömében, az se lett volna sok. Ám ezt az apát nem fogja többet látni a kertész fia. Holnaptól kezdve már a császár parancsol a rabszolgának.

- Hanem Quintusékat - mondta egy kis elgondolkodás után - mégis jobb lesz eltávolítani a fiú közeléből. Salonába fogja őket küldeni, hogy rendezzék be az új palota kertjét a földrengés által ledöntött szülőfalu omladékai fölött.

Ezt már a császár jelentette ki Bionnak. A matematikus térdhajtással vett búcsút, s örült neki, hogy jól választott. Ha a semmit nem tudó Quintusékat is elteszi a Dominus az útból, akkor ő okosan teszi, hogy önszántából félreáll.