Első könyv

[I]

A fejedelem kijött a boltíves kapu alól, s keresztülment a kolozsvári nagy piacon. Ketten voltak vele, Péchy Simon jobbról s Toldalagi Mihály balról kísérte.

- Nézze Nagyságod - mondta Péchy kancellár -, már ma újfent megnyitott egy bót.

A nagytemplom körül alacsony várfal volt, amely külső oldaláról apró vásárosbódékkal volt teleépítve.

A fejedelem melegen mosolyodott el.

- Hálaistennek - mondta -, ott van élet, ahol a kalmárok nyitni kezdenek.

Lassan haladtak előre, egyszerre csak Toldalagi Mihály meghökkent, s ijedtében megrántotta fejedelem mentéje ujját.

- Nagyságos uram!

Bethlen, aki lesütött szemmel járt az utcán, felemelte pillantását, s dermedten megállott.

A tiszta hideg napban csodálatos látomás volt.

A templom tornya felett valami violaszínű köd, amelyet hogy jobban néztek, olyan volt, mintha fonalak ereszkedtek volna alá a nagy magasságokból. Nyílegyenesen szöktek fel ezek a szálak a mennyboltozatig, mintha isteni jel kötötte volna a tornyot az éghez.

A fejedelem nagy fekete szemeit merően függesztette a természeti csodára, s amint ott állott s nézett, lassan mintha a torony mögött egy másik torony nőtt volna roppant magasságba. Különös volt ez a második torony, gótikus óriási építmény formáját mutatta, ezer csipkével s apró tornyocskákkal, tisztára kivehetetlen volt, olyan volt, mint a Szent István tornya Bécsben, vagy olyan volt, mint a János Jelenéseinek tornya, mely néz keletre, nyugatra, északra és délre...

Sokáig állottak ott, s nézték a rendkívüli jelenséget. Szívük, lelkük fel volt indulva, s pezsgés helyett lehalkult a vér az erekben.

Egyszerre csak, mintha újabb csoda történt volna, az egész látás ellobbant, eltűnt szemeik elől.

Egymásra néztek: igaz volt ez, avagy csalódás. Egymás arcán keresték a bizonyságot, de csak azt látták, hogy mindannyian halottsápadtak, s a bőrük mint a sárga viasz, verejtékes.

Tehát igaz, tehát mind a hárman látták, tehát volt, s immár nincs.

Körülnéztek a piacon, s íme, az emberek ott álltak, ahogy munkájukba mentek, jöttek, vagy a fejedelmi urakat kíváncsian lesték, s valamennyien oly álmélkodó és ijedt mozdulattal kövültek meg.

Mindenki látta a látományt.

Egy sütőember állott a Koós-ház lába alatt, megszólalt:

- Ilyfélét láttunk most tizenöt esztendője, s meghala Boldizsár, s háború leve.

A fejedelem fölemelte ujját s ráintett:

- Erras, Boldizsár úr halálának tizenkilenc éve, s ez nem háborút nunciál, hanem az én sorsomat signifikálja: fel fogom emelni Erdélyt, mint egy templomot - Isten segítségéből.

Akik hallották, megilletődtek, s az emberek összedugták a fejüket, amint a fejedelem öreges, nehézkes léptekkel továbbment.

A két tanácsúr hallgatott, nem merték a fejedelmet gondolataiban háborítani.

Hirtelen erős szél kerekedett, s végigsepert a piacon. Oly erős volt a szél, hogy megrázta az ablakokat. Toldalagi leguggolt kicsit, úgy szegült ellene, Péchy Simon hátat fordított, s köpenyébe bújva várta el a szélrohanást. A fejedelem azonban csak leszegte fejét, s kimerevedett testtel merően várta el, míg alábbhagy a vihar. Szembe fogadta a támadást, mint Erdély szörnyű viharát a múlt évben, mikor Báthory Gábor úgy megkavarta a világot.

A vihar már messze járt. Felocsúdtak.

A templom felett már régen nyoma sem volt a látomásnak. Az utca színén még sodródtak, mozogtak a falevelek s száraz héjak, de immár visszaállott a békesség.


A palota elé értek.

- Jöjjetek fel, uraim - mondta a fejedelem.

Az urak szó nélkül indultak. Megindultságuk, amit a látomás s utána a fejedelmi szózat és a vihar keltett bennük, oly erős volt, hogy minden pillanatban könny rezgett a szemükben.

A nehéz köríves boltozatok alatt, a törött falépcsőkön felmentek az emeletre, s a tornác téglával kirakott sora megnyúlt szemük előtt; már hajlandósak voltak arra, hogy mindent fantasztikusan megnőni lássanak. Második fekete vasvasalású ajtón mentek be, s a sötét, meleg szobában emberséges érzés támadt bennük.

A fejedelem intésére szótlanul ültek le.

- Mit vélsz? - kérdezte Bethlen Péchytől.

- Nem merem - felelt ez.

- Bátorsággal.

- Isteni jel.

A fejedelem letette mentéjét, s dolmánya megfeszült széles mellén; keményen mondta:

- Már megfejtettem.

Hosszan hallgattak. Péchy Simonnak lett volna mondanivalója, de már igen megtanulta, hogy fejedelem előtt az okos hallgat s a bolond ugat. Báthory Gábornál semmi böcsülete nem volt, pedig már Bocskai idején alkancellár tudott lenni... Hallgatott azért, bár szerette volna ezt mondani:

- Nem földi hatalom kedvéért ád jelet az ég. Isten országának megépítésére tanít... Paradicsomi jel, az Édenkertnek jele ez.

De hallgatott, mint a sír: meg ne sejtse a fejedelem, avagy akárki is, hogy az ő új vallásának, ki vett Eőssy András uramtól, az Ádám-hitvallásnak, vagyis a zsidó bibliának, eljő az ideje.

Lehunyta szemét, hogy bele ne lássanak, s összeszorította fogát: az ő relígióját zsidózásnak bélyegzik, és fő- és jószágvesztéssel büntetik... S ímé az ég segítségére jő: az egy igaz szent templomot megmutatja, hogy ezért élj és munkálj...

Oly sápadott volt, hogy a fejedelemnek is szemébe tűnt. Vigasztalva mondta azért neki:

- Péchy apám, megépítem Erdélyt újonnan. Megépítem, mert ez az isteni parancsolat.

Hallgatva ültek tovább, senki sem bírt szólani, mert a néma szobában mintha belezuhantak volna lelkük szakadékaiba.

Toldalagi felállott, a kandallóhoz ment, s megigazította az elszenesedett fahasábokat, mire hamarosan pattogni kezdett a tűz.

Most nyílt az ajtó, s belépett a fejedelemasszony.

Karcsún, sápadtan, mosolyogva; kettéválasztott barna haja alatt kimondhatatlan gyöngéd fény volt az arcon.

- Meghaltak kegyelmetek azóta az éhségtől - szólt kedves hangon.

A fejedelem fölemelte fejét, s csókra adta arcát.

Az asszony szájon csókolta, s ő megsimogatta párja kezét.

- Kész-e az ebéd?

- Régen.

- Mi is készek vagyunk az evésre.

- Régen?

- Régen.

Az asszony hozzá volt szokva, hogy nehéz kedveket lásson, s mégsem bírta el, valami oly nyommadt némaság volt az urakon.

- Baj? - kérdezte csöndesen.

- Nem - szólt a fejedelem -, látomást láttunk... Mikor a templom mellett átjöttünk, mintha az égből violaszín sugarak szóródtak volna a toronyra, s beborították azt. Igaz-e, barátim?

- Én köteleknek néztem - mondta Toldalagi -, mintha szorosan meg lett volna kötözve a templom valami magasságbeli cölöphöz.

- Igen, annak is lehetett nézni - szólt Péchy Simon -, mintha vékony fényes érchúrok lettek volna szorosan egymás mellett, sem közelebb, sem távolabb egymástól, s így mentek fel magasra, fel magasra...

- Szóval sugárzás volt, mint a pápista képeken a glória - szólt a fejedelem -, s mögötte egy másik torony látszott az égen. Valami óriási roppant torony, mintha oly templom tornya volna, melybe tízezer ember elfér, nagyszerű gótikus torony, olyan, mint a Szent István-tornya Bécsben, kit fiatalkoromban látám, mikor Prágában jártam Bocskai uram látogatására a fejedelmi apródokkal.

- Én nem gondolnám, hogy gótikus lett volna - mondta Péchy Simon -, inkább valami egészen új s együgyű, de az igen, hogy roppantságos volt, én úgy véltem, nem tízezer, de százezer, milliom ember beleférhetett volna ama templomba, kinek tornyát Isten megmutatta.

- Nagy volt - szólt Toldalagi -, rettenetesen nagy torony, táméntalan nagy torony, nagyobb volt, mint a konstantinápolyi Aja Sophia.

A fejedelem körülnézett, s emelt hangon mondta:

- Nagy volt, gótikus és nagyjelentőséges.

Felállott:

- Isten keze jelentette meg előttem sorsomat.

A másik két úr is felállott. Némán meghajtották fejüket. Itt nem volt tovább vita.

A fejedelem most nem tartotta ebédre az urakat, némán kezet nyújtott nekik, s ők meghajtották magukat a fejedelemasszony előtt is, aki megdöbbenve hallgatta beszédüket.

- Egy óra múltán várom kegyelmeteket - mondta a fejedelem, s az urak eltávoztak.


A fejedelemasszony belső remegéssel nézett az urára.

- Mit beszélnek kegyelmetek, édes uram?

A fejedelem magához ölelte asszonyát:

- Isten földi jelekben beszél kiválasztottaihoz. Zsuzsannám, bennem roppant keménység támadt, míg azt a különös jelenést láttam. Nem tudom megmagyarázni, nem volt az sem érzés, sem okosság, de mintha a karom megnőtt, s az ujjaim végtelenek lettek volna: tisztára sepertem ezt a kis országot minden ellenségtől, s egy pillanat alatt ezer kézzel építettem a falakat. Nem tudom megmondani, szívem, mi volt ez, de valami nagy jóság és erő volt, s valami boldogság van itt...

Szívére tette nagy setét öklét. Az asszony lassan simogatni kezdte vékony barna kezével az ura kezét. Szórakozottan, s csöndesen mondta:

- A leves az asztalon, jöjjön ebédelni, uram.

Átmentek a másik szobába, mely az ebédlő volt. A fejedelem továbbindult, hogy kezét megmossa a hálóházban.

- Ne menjen tovább, édes uram, még nem volt tűz odabent, s meghűlsz.

- Már hoztak fát a szekszénások s furmányosok - mondta a fejedelem.

- Estére majd megrakatom a tüzet.

- Pedig délután is embereket akarok hívatni. Urakat.

A fejedelemasszony elszontyorodott.

- Semmi vágott fám nem volt még reggel... Jobban is szeretném, ha egyszer már magunkban lennénk.

A fejedelem hallgatott. A vénasszony vizet hozott egy nagy tálban, székre tette, s kendőt, szappant adott hozzá.

- Csak ez gyűlésen túl legyünk, megyünk Szebenbe - szólt a fejedelem, kezét megmosva s törülgetve. - Ott jobb lakásunk lesz, míg tavaszra Fejérvárát megépíttetem.

Kis mosollyal dörzsölte arcát a feleségéhez:

- Az lesz a mi rezidenciánk: ott akarok otthon lenni ebben a kis életben.

A fejedelemasszony kicsit fázósan borzongott meg. Mi minden van még hátra... Csak két hete van itt az urával. Karácsonyra hazajött az embere Dévába, s onnan hozta magával őt... Most itt szenved ebben a szétrúgott házban, amit Báthory Gábor katonái úgy elrontottak, hogy alig lehetett valamit is megjavítani benne a téli fagyok idején...

- De ezt is megépíttetem. A kolozsvári bírónak már megadtam a parancsot, hogy mihint a tavasz engedi, itt legyenek a fecskék.

- A fecskék?

- Kőmívesek... Az egész piacon minden ház gazdáját behívattam, s meghagytam nekik, hogy valamennyi házat rénoválják... Aki pünkösdre újjá nem építi házát, elvétetem tőle...

A fejedelemasszony összerándította szemöldökét.

- Könnyű azt mondani, s miből építsen, akinek semmije?

A fejdelem mosolygott:

- A polgárnak mindig van segítsége, csak meg kell őket szorítani... Különben én nem akarom kárukat... A kormánynak kötelessége, hogy az embereket a maguk javára szorítsa, de az is, hogy segítségükre jöjjön... Már égettetem a meszet, és elsősorban a kolozsváriaknak adok belőle. Mestereket is hozatok, Eperjesről tizenhét kőmívesmester úton van.

A törülköző kendőt felakasztotta a szék karjára, s az asztalhoz ült.

- Az adminisztrációnak első kötelessége a parancs, a második a tanítás... Soha ezekkel senki nem törődött, nem is tudnak építeni. De én most megtanítom Erdélyt. A pünkösdi ünnepeket itt akarom tölteni, akkorára Kolozsvárnak olyannak kell lenni, mint a mosott pohárnak. Azért tettem Wesselényi Farkast tordai főispánnak, mert jó építő ember, aki rászorítja őket.

Melegen nevetett.

Hozták a forró levest az inasok, s míg Zsuzsanna kiszedte elsőnek az ura tányérára, addig hallgattak.

Az asszony intett az inasoknak, s azok kimentek.

Nem szerette a szájtátókat, mikor magukban voltak az urával.

- Megkapnak minden segítséget. Az erdőn már vágják a fákat, hasítják a zsendelyt, fűrészelik a deszkát... Azok is fújják a körmüket, hogy ebben a nagy télben kell nekik fejszézni, de nincs idő elvesztegetni, egy nap sem... Kolozsvárból Kincses Kolozsvárt akarok csinálni, mint Mátyás idejében volt...

Jóízűen evett. Tyúk főtt a levesben, s ezt így nagyon szerette.

A fejedelemasszony azonban nem evett, hallgatott. Mindig megrémítette a nagy feladat és felelősség. Annyi házat újra építeni. El se bírta gondolni, hogy ez lehetséges legyen. A Mihály-templom körül óriási a piac, és számlálatlan sok a ház.

- Ez lehetetlen.

- Nincs lehetetlen... Lehetetlen volna, ha a fejedelem maga akarná megcsinálni, de minden háznak van egy gazdája, s az az egy ki fogja csinálni, hogy megújítsa házát. Senki sem akarja elveszteni... Pedig isten engem, minden ház a fiskusé, akit gazdája pünkösdig meg nem épít.

A fejedelemasszony sóhajtott. Neki még az is sok volt, mostani nagy bágyadottságában, hogy a belső két szobát behevíttesse. A múlt esztendő rettenetes dolgai egészen összetörték. Két ostromot is ki kellett állania Dévában: ő csak pihenni vágyott, de hogy pihenjen, ha ura most van legjobban lefoglalva az ország dolgával.

- S ezt teszem az urakkal is... Minden főúrnak szoros kötelességévé tettem, és ezt most az országgyűlésen még ma megszavaztatom, hogy égett kastélyát ebben az esztendőben mindenkinek kötelessége felépíteni. Sorra fogom járni magam az összes várat s kastélyt, vagy ha nem győzöm, hivatalbeliekkel és felvétetem, ki hogy viseli magát... Szoros lesz annak, aki nem igyekezik...

- Csak hamarabb leég egy palota, mint újat lehessen helyette építeni.

- Adok nekik időt. Mire a hó újra leesik, addigra a legnagyobb várat is meg lehet újítani.

- De miből?

- Erőből... Tessék utánanézni... Aki épít, az három vagy több esztendeig is adót nem fizet, kinek mibe kerül...

- Akkor maga miből él?

- Erőből... - nevetett a fejedelem, és nekilátott a főtt tyúkhúst mártásba forgatva, megenni. - A fejedelemre is áll, amit a polgárokra kiszabok... Ő is nézzen utána, hogy a maga dolgait rendbe hozza.

- Délután sok embert akarsz felhívatni?

A fejedelem soká nézte feleségét. Mily halvány és gyenge, mint egy lábadozó beteg.

- Talán nem is... Csak azért akartam őket behozni, hogy jobban magunkhoz kössem a szívüket... Lelket kell verni az urakba, mert azok is mind olyanok, mint a nehéz beteg, aki felkelt az ágyból... De a főispánjaim jók. Fiatalok, lelkesek, nem félnek a nyeregtől, s pedig sokat kell nekik lovagolni ezen az éven, míg kisürgetik a jóravalóságot.

- Törököket láttam az ablakból - mondta a fejedelemasszony.

- Követség jött.

- Majd meghaltam a félelemtől.

- Törökökkel nincs baj. A török jóbarát.

- S Lippa és Jenő?

A fejedelem mosolygott. Hozták a második tál étket. Jó borsos tokány volt, birkatokány, már az illata csiklandozta az ínyet.

- Majd eligazítjuk azt is... de elébb megesszük a jó ebédet.

Mikor az inasok kimentek, a fejedelemasszony azt mondta:

- Én nem tudok enni ettől a Lippától.

- Attól ugyan ne romoljon az étel íze, szívem.

A fejedelemasszony a fehér, szőttes abroszt simogatta, s a cseréptányérokat nézte. Szép volt az asztal. A fejedelem nem szerette a cintányért, mert a hadra emlékeztette. Mindig porcelán vagy cserépnek kellett lenni a terítésen. Bora, Zsuzsanna régi vénasszonya jött, ment, ő nem zavarta őket a beszédben.

- Mért nem eszik lelkem?

Az asszony ellenségesen nézett a kövér, zsírban pirosló ételekre.

- Aztán csak a hasam fájdul utánuk - mondta -, az éjjel is alig aludtam.

A fejedelem visszagondolt az éjszakára. Ő nagyon tudott aludni, de a legkisebb neszre azonnal fent van, s aztán újra elszunnyad abban a percben, amint látja, hogy nincs rá szükség. Visszaemlékezett, hogy a felesége éber arccal feküdt a másik ágyon. Odalépett, betakarta, s megkérdezte, kíván-e valamit. "Nem" - csak ennyit mondott, de az éjjeli mécses fényénél feltűnt neki, hogy milyen sápadt, azonban annyira álmos volt, hogy nem volt képes ébren maradni, megnyugtatta magát azzal, hogy téved, vagy hogy hisz ez mindig így megy és sietve aludt, hogy visszaszerezze erejét a holnapra.

- Nem aludtál, lelkem? - kérdezte mély gyöngédséggel.

- Az nem számít - mondta az asszony.

- Nekem igen.

- Hm - s elmosolyodott.

- Nekem semmi más.

- Csak az én álmom.

- Csak.

Az asszony beharapta alsó ajkát, s különös mosollyal messze nézett.

- Jót beszélnek egy zsidó orvosról, aki minden betegséget csodajól kikúrál. Konstantinápolyi követem beszélni fog véle, nincs olyan ár, akit meg ne adjunk, csak a te betegségednek végét szakassza. Már Toldalagi tudja akaratom.

Az asszony legyintett.

- Nem érdemes róla beszélni.

- De.

- Nincs nekem semmi bajom.

- De.

- Kegyelmed nem bánná.

- Mit?

Az asszony fájdalmas mosollyal mondta:

- Ha ki lehetne találni rám valami betegséget.

- Mért?

- Akkor meg volna nyugodva a lelkiismerete: beteg vagyok, tehát nem kell velem törődni.

- Ne mondjon ilyeneket, kis lelkem.

- Jó. Nem mondok.

- Ne is gondoljon.

- Hm. Az jó volna. Ha még nem is gondolnék semmit. Milyen jó volna, ha nem kellene gondolnom semmit. Ha meg tudnám tenni, hogy gondolatom se legyen... Milyen jó volna az kegyelmednek.

- Angyalom.

- Nem kellene velem foglalkozni, nem kellene velem törődni... Milyen jó volna, ha be lehetne szépen állítani a fegyverek közé, vagy a befőzöttüvegek közé, s elővenni, mikor jólesik...

- Kedves.

- Így csak nagy alkalmatlanság vagyok. Istenem. Nem lehet egészen elfeledkezni rólam. Nem lehet otthagyni Déván. Örökre.

- Mit lehetett tenni - mondta a fejedelem vigasztva s szomorúsággal -, mit tehettem, bujdosóba kellett menni az bestye miatt... Nekem öröm volt törökre, tatárra bujdosni?...

Hosszú csönd volt, akkor az asszony azt mondta:

- Mindig van valami, hogy nem lehet másképp...

- Egy ember gonoszsága miatt volt... Ez már nincs...

- Nem szóltam semmit.

- Édes szívem, ne nehezítse lelkét elmúlt bajokkal. Majd jó az Isten, jóra fordít mindent.

- Jó. Várok.

- Igen, várjuk el az időt.

- De meddig s meddig? mondja kegyelmed? - és az asszony összecsapta a kezét, s görcsösen kulcsolta az ujját. - Úristen, meddig várjak én?... Már két hete itt vagyok, de csak egy órát is lehettem kegyelmeddel? Hát én nem vagyok ember? Én nem vagyok lélek? Nekem nincs bajom? Csak az országnak és a másoknak?

- Nézze, egyetlenem, várjunk, várjunk... eljön a mi időnk...

Az asszony hallgatott... Már tudja, most mi következik... Az elmúlt esztendő bajainak rostálása... De mi haszna neki ebből... Gyermekeit nem adja vissza semmi beszéd...

- Már én csak azt látom - mondta a fejedelem -, hogy mi a jobb, ahhoz képest, ami tavalyról maradott... Két török követem van a százezer had helyett...

- Igen, és oda fogja adni nekik Lippát.

- Lippát - mondta kissé ingerülten a fejedelem. - Lippát oda, de ugye itt van az egész ország... Itt a hét vármegye valamennyi főispánja s csupa derék ember, akivel lehet dolgozni... Itt van Kovacsóczy, Kemény Boldizsár, Kolozsból Gyerőffi uram, Küküllőből Allia Farkas, a nagy hadi vezér, és ami legfőbb, itt van még Bethlen Farkas is - nem jött be köszvénye miatt, de izente, hogy szeretetből mellettem van, s ez nagy dolog, a régi nagy Bethlenekbül; nem vonja el magát tőlem...

- Majd elvonja, ha baj lesz.

- Mikor lesz baj?

- Majd ha odaadja Lippát.

A fejedelem gondolkozott.

- Neked, kis szívem, már csak Lippa s Lippa...

- Másnak is: majd meglátod, hogy Bethlen Farkas egy napig se marad melletted, ha Lippát odaadod a töröknek...

- Honnan tudod?

- Majd meglátod.

- Itt van Tordából Szilvássy Boldizsár.

- Hogy várja, mikor ülhet a helyedbe.

- No hiszen te mindenre tudsz egy kádenciát. De Petky Jánosra nem tudsz, pedig Dobokát hozza... És Cserényi Farkas, Belső Szolnokból... Hunyadot és Máramarost meg István öcsém... Nem tudott lejönni, mert felesége gyerekágya körül kellett maradnia, szegénynek...

Nevetett.

- No, s majd meglássuk, a holnap mit hoz.

- Mit hoz, mit nem hoz, nem tudom. De azt tudom, hogy ilyen béke s nyugalom sohasem volt kilátásban, mint ma. Már Báthory Gábor megcsinálhatta volna, ha eszeveszett őrült agya fel nem pusztít mindent, jobban, mint egy pestis. De én csak nem fogom követni az ő példáját?... Hogy mi lesz, mi nem, azt nem tudhatom, de azt tudom, hogy míg én élek és eszemet bírom, s egyet rúghatok: addig pogány s török, tatár ide be nem teszi lábát, soha a kis Erdély földjére, még ha elkerülhetem, követségnek sem. Mert itt egypár esztendők múlva, ha egy kis bőség lesz, nem kell azt kémeknek és spiónoknak, lássák... Éljenek ők maguknak s mink is magunknak... Örvendjünk, ha pénzen megvehetjük az szent csöndességet...

A fejedelemasszony sóhajtott.

- Békesség - mondta - az a békesség... Milyen ára lesz annak. Mit kell még azért fizetni. Azér a békességért... Jaj, nagyon félek.

- Mindig fél s mitől fél - ingeredett meg a fejedelem.

- Mitől?... Lippa s csak Lippa!... Nem üzente a lippai kapitány, hogy fegyverrel vegye meg Bethlen Gábor, ha a töröknek akarja adni?... S hogy nincs Bethlen Gábornak olyan serege, kivel megvehesse Lippát?

- Keresztessy Pál... ez még a Gábris kuvasza... Mindenütt ellenem volt, és békebontó vén szamár... De szétrúgom, mint a darázsfészket... Csizmámmal taposom szét.

Az asszony remegni kezdett.

- Nem Keresztessy Pál, hanem magyar föld s magyar vár... Merne fegyverrel menni saját várára, hogy odaadja a töröknek?

- Ez politikum.

- Magyar vár!... Magyar földet őriz!... Nem fél?... Az egész kereszténység el fog szörnyülködni rajta: ez még nem volt a históriában... Gábor, hát álljon meg, ezt még Báthory sem csinálta, hogy saját várát ostrommal bevegye, hogy a pogánynak adja...

- Báthory Gábor az egész Erdélyt és az egész magyar országot akarta a töröknek adni, ha Isten fejét nem szakasztja... És én ebédezni jöttem haza, nem veszekedni... Magából a Károlyiak beszélnek... Odaátvaló urak mit értenek az országok dolgához.

- Én nem Mihálytól hallottam, én magam reszketek a maga vakmerésétől... Hozzám is annyian jönnek egész nap, ha maga látná, milyen kín az, hallgatni beszédeket, és mikor én nem akarom, és mégse térhetek ki előle. Mindenki azon sír, hogy Bethlen Gábor ne legyen az ország ellensége.

- Hát az vagyok?

- Én tudom Gábor, de azt is tudom, mert ismerem magát, hogy olyan dolgoktól sem fél, ami megrontja a koronáját. Mindent szabad, de egyet nem: a saját nemzetét maga ellen uszítani.

- Ah, uszítani... Még hogy én uszítom... Most mondom magának, hogy békességet akarok, csendességet akarok. Azt akarom, hogy itt mindenki kipihenje magát, és rendbe jöjjön mindenkinek a dolga. Nem fogom kockáztatni, hogy az országot két varjúfészek miatt tatárveszedelem érje... Nem volt elég?... De hát azért magának igaza van... Mindig igaza van...

Megveregette, simogatta a felesége kezét, s odahajlott hozzá, mint kicsit apa, kicsit vigasztaló gyermek.

- És le is veszem a szőnyegről ezt az egész kérdést - folytatta. - Nem olyan égető. Maradjon hát Lippa és Jenő, míg nem szorítják. A portával lehet alkudni. Inkább még küldök valami ajándékot a nagyvezérnek. Néhány esztendő múlva pedig majd csak lesz, ahogy lesz.

- Na látja - szólt az asszony kissé elvonva ajkacskáját -, hát érdemes volt akkor úgy rám kiáltani?...

- Oh, mit mond.

- Igen, igen... Azelőtt ez nem tette volna, de mióta oly nagy fejedelem!

A férfi mosolygott. - Nem nagy fejedelem van itt, hanem nagy fejedelemasszony...

Zsuzsanna beteges nyöszörgéssel tiltakozott... Nem, ezt nem bírja elviselni, hogy ha már ebbe az iszonyú fejedelemségbe kerültek, az ura még hencegő is legyen vele... Úgy vette, mint Isten csapását, és nem is hitt benne. Hogy jön ez őhozzájuk, fejedelem lenni... De az még külön utálatos, hogy szemére veti, s evvel akarja letiporni... Bethlen Gábor, az ő kis Bethlene, és fejedelem Erdélyben... De szégyellte kimondani...

A fejedelem nem értette, mi dúl az asszonyban, és a várakról beszélt:

- Mindenestül nem éri meg Lippa azt a hasznot, hogy Szkender basa nem ment keresztül még egyszer Erdélyen?... Mondja szívem, megéri nekem egy bagolyfészek Lippa s egy ürgetúrás Jenő, hogy nekem a szultán hadsereget verjen a nyakamba? Bizony mondom, odaadom nekik ezüsttálcán, csak békét hagyjanak... Mintha mentém gombjaiért, hogy le ne szakadjon, inkább odavetném egész köpönyegem... Mi okosság volna az...

- A hazai népek vesznek meg miatta.

- Majd beleszoknak!... Majd megmagyarázom nékik... majd megértetem vélek...

- Igen, szokott módján mindent kitálalva.

A fejedelem elmosolyodott. Melegen nézett a feleségére, fekete arcán a mély barázdák elmélyültek a mosolyban s vastag ajka furcsán torzult el, mintha nem állana jól neki a derű, csak a komorú.

Nagy erős kezeivel odanyúlt felesége arcához, s annak vékony bőrét megcsippentette. S míg fekete szemeivel erősen megnézte, nem látszott az arcán, hogy észrevette most rajta a fáradtságot, a fonnyadást, a vékony ráncokat... Mintha beteg volna az a harmatos üde bőr, melyet oly sokat csókolt hajdanában.

- Angyalom, te tudod, hogy rajtad kül senkinek sohult szavam nem jő... Még előtted egy gondomat s gondolatomat el nem másítám, de ha másmi ember jő, avval nem közölném, szívem titkát... vagy ki vagyon oly?...

- Vagy mi... - szólt csendesen az asszony, s elfordította szemét.

- Némber? - nevetett a fejedelem, s nagy sárga fogai egészségesen mutatkoztak meg.

Hogy az asszony nem szólt, odavonta őt magához, s azt mondta:

- Ki, no, no, kincsem... valami nyomja bögyöd... Meg ne fullasszon... Békén ki vele.

Az asszony most elszánta magát, s mintha ez volna a pillanat, amire hónapok óta vár, keményen szembenézett urával...

- Hogy s honnan tudta meg Nagyságod, hogy a bestye fejedelem Fejérváratt halálára eskütt?

Bethlen arca elsötétedett, mint a kihamvadott máglya.

- Tudom a pletykát, amire gondolsz.

- Nos.

- Onokahúgám, Török Kata?

- Hm.

- Mely szegényes az emberek nyelve!... Egy szó nem sok, annyi sem igaz belülle... Hogy ő nekem szeretőm lett volna?... Isten, aki vagy... a fejedelem ágyasa?... Nekem? szeretőm?... Hiszed te, hogy ily bestye kutyákkal én valaha magam közlettem?

Az asszony élesen s komolyan nézett az urára. Most, most, gondolta, most belelát ebbe az emberbe...

- Levélben megírta kegyelmednek, azt mondják.

- Hazugul mondják. Ő lett volna jóakaróm? Ellenemre dolgozott. Elvétette tőlem Hunyadot, és saját magának adományoztatta.

Az asszony démon volt, nem akart hallgatni. Ott volt kezében a bizonyság és csak folytatta:

- Ki értesítette arról, Dévában, hogy Báthory fejedelem fejére eskütt?

Bethlen hallgatott. Aztán azt mondta:

- Sokan.

- Ki írta azt, hogy "oly koncot vetettem, belefal a kuvasz"...

Bethlen gondolkodott, mit tudhat az asszony. Mikor Báthory azon a részeg éjszakán megesküdött, hogy neki fejét véteti, Török Kata levelet írt Dévába. Azt ő megsemmisítette, hogy a felesége kezébe ne kerüljön. Csak talán nem volt oly ügyetlen, hogy az asszony kezébe jutott volna... Melegen s gyöngéden, álnokul, őszintén nézett a feleségére. Abba sem volt semmi; csak a szeretetére s szívére való hivatkozás, hogy higgyen a levelének... Talán bizony a dolmánya zsebében lelte meg...

Megcsóválta a fejét.

- Mondja, szívem angyalkám, bízik-e kegyelmed urában, avagy nem bízik?... Nézd csak, nem vagyok én egy olyan titkos utakon járó komondor. Nem kell nekem csapázni, cselezni. Ha én fél esztendőket távolt töltöttem tetőled, férfiember, bizony magad se vethetnéd szememre, ha lett s nem lett volna ez s az: nem vagyok asszony, hogy bírjak a törvénnyel... De én neked csak annyit mondok: bizonnyal mondom: hogy én téged oly igen szeretlek s szeretélek s szeretni is foglak, hogy felőlem lehet ez világnak legszebbik némbere, én azt csak megnézem, mint festett képet: mert nem a szépség és nem a mulatság: az érzés a szívé.

Az asszony homloka elborult. Lankadtan s tűnődve nézett az ólomkarikás ablakra.

- Még mindig keseregsz, szívem?

- Ha Hunyadot elvette tőled az az átok... Tied volt. Már Bocskai neked adta, s Báthory elvette és Török Katának adta, a szeretőjének?... Mért hagyod nála?

A fejedelem meghökkent... Már neki régen jár az eszében, hogy a Báthory donációival valamit kell csinálni. Báthory szétosztogatta a fiskusnak minden birtokát. A fejedelemnek semmi vagyona. Most hogy a felesége felvetette a szót, nagyon megütődött rajta.

- Nehéz dolog - mondta.

- Mert te is kedvezni akarsz neki.

- Én?

- Mert te is annak az átoknak az útjára akarsz menni, s várod, hogy neked is megfizesse testével.

- Hallgass.

- Mert a fejedelemségben az a jó nektek, hogy mind az egész világ asszonya tietek.

- Azért terítettem ki előtted szívemet, hogy ilyet mondj?

Az asszony összeszorította száját. Aztán sziszegve:

- Az mind csak szó... Szeretném látni, mered-e tőle elvenni a ragadományt.

Bethlen nagy léptekkel kezdett járkálni.

- Ez nagy kérdés, amit ma még megpendíteni sem lehet, hacsak nem akarom az egész országban mind magam ellen uszítani, aki itt valami hatalommal bír... Nehezebb ez dolog, mint a török s tatár hadak, s mint a német császár minden hadai... Jó tudom én, hogy Gábris elprédálta a kincstár minden vagyonát. De kinek adta, legtöbbet a legfőbbeknek... Kamuthy Farkast nem tehetem még ma ellenségemmé, sem a többieket... Eljő annak is az ideje... Hidd el, hogy mihelyt megmelegedtem az ágyban, ki fogom rúgni belőle, akik velem osztozkodnak a fejedelmi hatalomban... De ma még nem tehetek semmit... Ha én csak egy ilyen lotyónak a birtokához is nyúlok, rögtön felzendül az egész csürhe... Mind sikárius gyilkos gazember valaki Gábristul valami donációt nyert... Ivópajtások, rabló felekezet... Nyúljak csak egyhez, a többi mind arra gondol, hogy ő következik... Nem akarok én is egy széki éjszakát...

Az asszony megértette. Hallgatott. Sírt és könnyeit az orrába szívta fel.

- Nem az van itt - mondta mégis makacsul.

- Hát mi?

- Oly igen csúnya vagyok?

- Dehogy vagy. Szép vagy. Nekem a legszebb.

- Ezt csak úgy mondja.

- Nem mondom. Szeretném megfestetni szépségedet, s csak azért nem gondolok rá, mert nekem nem kell, hogy levélbeli leírás után rendeljek képet Veneciában, vagy Prágában, hogy fessenek nekem egy soha nem látott csodafélét, akinek szintén keskeny az arcocskája, és barna a haja, s orrinkója...

- Nagy, mint a tokaji hegy.

- Éppen olyan, kin szívem legelhet.

- Igen.

- Szóval nekem nem kell idegen festő szeretőjinek képi, a fejedelemasszony címerével ékesen. Mihelyt egy becsületes képírót kapok, mingyárt olajba íratlak, hogy mindenkor lássák a világon, ki s ki volt az én szívemnek egyetlen szerelmese.

Már a másik szobában itt voltak az urak, megebédelve, Péchy Simon s Toldalagi; köhögését lehetett felismerni.

- Inkább arról beszéljünk, mit akarok csinálni... - mondta búcsúzóra. - Nemcsak Kolozsvárát, s nemcsak a kastélyokat, hanem ami a népnek kell; arra oktatom a főispánokat, hogy írják össze, mi a legsürgősebb, s mi hiányzik... Jószág nincs, sertvés nincs, semmi állatunk nincs. Vetőmag nincs... Már elküldtem embereket az Alföldre, Debrecenbe, Nagykőrösre, Kecskemétre, hogy búzát, árpát vásároljanak.

- Egy országnak valót vásárolni. Hol van annyi pénz?

- Ha kell... Másfelől felküldettem Lengyelbe, Moldvába barmokat kerestetni. Jófajta teheneket, jó tejelő s ellő állatokat és lovakat... Most ha kimegy Toldalagi uram Konstantinápolyba, legnagyobb dolga lesz jó főlovakat venni, méneket, arabus csődöröket, hogy itt hamar szert tehessünk lóbeli ménesekre.

- Szóval háborúra készül.

- Nem én mondtam.

Zsuzsanna szemét elfutotta a könny.

- Háborúra, de nem a pogány ellen, hanem maga vére és hitbélie ellen.

A fejedelem megállott. Akkor felkelt, s nehéz léptekkel végigment a szobán.

- Zsuzsám; mindenkinek szabad: neked ilyet mondani nem lehet... Nekem nem ingem a török, s nem gatyám a német... A török, ha nem vigyázok rá, bármely percben rám jön, s megdúlja az országot... rabszíjra fűzi, ezrével, a véreimet, tekintet nélkül hitire, misés vagy nem misés... Ám ha vigyázok, soha közel nem jön határainkhoz. De németek felől, ausztriai urak felől azok a hírek jönnek, hogy akár vigyázok, akár nem vigyázok, az én hitbeli testvéreimet, a te hitbeli nővéreidet, személyválogatás nélkül, kínozzák, fosztogatják, hajtják ki a határon... Most melyikre kell nekem jobban gondolni?... Azt csak megérted, hogy a töröknél semmi más végezni valóm nincs, mint hogy eltávoztassam fejünk felől a sáskahadat, amely csak rabolni és rabolni akar. Míg én a fővezéreket s a szultánt ki tudom elégíteni, soha török a lábát ide bé nem teszi... De mit csináljak avval a nyugati veszedelömmel? amelyet megállítani nem lehet, csak jő, csak jő, s itt van, és öl. S nemcsak kincsemet, barmomat, ruhámat vonja le rólam, de belenyúl a markával a lelkembe és a te lelkedbe és az agyvelőmbe, és parancsszóval rám akarja kényszeríteni, hogy: te ostoba, te állatiállat; ne úgy gondolkozz, ahogy Isten tudnod adta, hanem úgy, ahogy én parancsolom!

- Ej, azok is emberek s keresztények.

- Nem - mondta megszédülve a fejedelem -, te nagyon tévedsz, azok nem emberek és nem keresztények, hanem uralkodók! És rájöttek, hogy evvel lehet legjobban uralkodni a tömegeken, ha nem engedik őket emberhez méltón gondolkodni s élni, hanem ráparancsolnak, hogy úgy viselkedjenek, ahogy a mesterségesen csinált Ordó kívánja... a Rend - Szer...

Nagyot lélegzett, s nagyot emelt, mintha saját magát akarná túltenni a gondokon:

- Nem jő az nekik sem szívükből, sem lelkükből, sem semmi szükségükből, másból, hogy éppen ez jó nekiek, hogy ilyen sötét és értelem nélkül való dologgal álljanak elő, ami mellett nem lehet másképp harcolni, csak oktalan fegyverrel... Én, ha a török ellen fellépek, valami értelmes dolgot cselekszem; meg akarom menteni magamat s hazámat a haláltól. De ezek, ha a mise mellett ágálnak, valami olyat mívelnek, aminek semmi haszna s értelme sincsen.

- Ha nekik az a hitek.

- Eh, hitek - mordult ingerülten a fejedelem. - Német az istenadta, német tejet szopott, mért akarja akkor latinul hallani a Jézus Krisztus halálát? Én elhiszem, hogy megérti, biztosan megtanították rá a papok... De az anyja nyelvén még jobban megértené... De ha ő érti, érti: jól van. Mért kívánja, hogy az, aki nem tud deákul egy szót sem, ájétattal hallgassa a pap deák mizserálását, s ha nem hallgatja ájétattal, akkor neki jussa van azt az embert, aki nem örvend a latin misének, megfosztani a templomától? a házától? a családjától? a hazájától? Jussa van korbácsolni? jussa van máglyára vitetni s megégetni? és legfőképp jussa van azt mondani, hogy: te, te istenökre te, ha nem térgyelsz le és nem csókolod meg a keresztet s nem vetsz magadra is ujjaddal keresztvetést - akkor eredj, eredj ebből a hazából, menj világgá, keress magadnak más hazát...

A fejedelemasszony ezt mind nagyon jól tudta, s nagyon jól értette. Ha neki tenne hasonlatos ellenvetést, ő még tízszerte nagyobb tűzzel és lánggal támadna s hordaná fel ugyanezeket az érveket. Most azonban az urával s a fejedelemmel állott szemben, s minél jobban megértette, hogy az ő egyetlen élettársa semmi mást nem mondhat s nem tehet, annál jobban le volt sújtva, mert annál jobban tudta, hogy előbb-utóbb itt van a háború, s nem a tatárral, nem a törökkel, hanem a maga vérével, magyarokkal.

- Si vis pacem, para bellum... - mormogta azért a fejedelem, s elébement a visszatért uraknak. - Aki békét akar tartani, készüljön a háborúra, hogy semmi baj ne érhesse.


Már lezárta az indulatot, s szeretett volna indulni az urakkal, de most nagy gondolat jutott eszébe, s mindjárt ki is mondta:

- És jó hogy szólasz, meg kell tudnom, mim van az országban... Az ispánoknak most rögtön kiadom, hogy írják össze ki-ki a maga kerületiben, hány mester, hány kalmár s hány hasznavehető vagyon. Tudnom kell, mire számíthatok... Hány fegyverkovács, hány szekérgyártó s kerékfúvó, ötvös, fazekas, szűcs, varga, szabó... Számot kell szedetni mindenről, mert így vaktában sem tervezni, sem számítani nem lehet...

Az asszony ráeszmélt, hogy ezután a kis óra után megint nem fogja látni, s keserűen mondta:

- Mikor jő kegyelmed?

- Mihelyt lehet, szívem.

Azután ránézett az asszonyára.

- Vásznakat szereztettem, s ingeket s harisnyákat varratok a katonáknak.

- No, képzelem, mi van ott. Mért nem szól, hogy utánanézzek.

- A Gellyény-házban dolgoznak.

- Melyik az?

- Majd elkísér az nagyobb inaska, a Béldi fiú.

Kimentek a másik szobába. A fejedelem mosolygott. Még mindig hideg volt a két szoba. Pedig nagyon szerette volna, ha itt tarthat gyűlést a főispánjaival, hogy ne csak hivatalos, de baráti ereje is legyen a meghagyásainak.

- Angyalom - mondta komolyan -, rakassa meg a tüzeket, s alkonyat után itt leszünk az urakkal. Borról s ételekről gondoskodjunk.

Az asszony megérezte az ura hangját, hogy komoly szó. Elnémult és Péchyre nézett.

- Jó, szívem-lelkem, minden úgy lesz, ahogy kegyelmed gondolja... Hogy van, Péchy? Tudja-e már, mit tesz a látomás?

Péchy Simon nagy kék szemeit felemelte, olyan kék szemei voltak, mint az ég, s mindig egy kicsit könnyesek, valami szembetegség maradéka volt ez, s az asszonyokra mégis úgy hatott, mintha az érzések izzanának benne.

- Vaj igen, úgy érzem, nagy nagy súlyossága van reánk. Isten kiválasztott bennünket, kisded országot, megteremteni az emberiség nagy egyedülvaló templomát...

A fejedelemasszony komolyan s méltósággal nézett:

- Vagyon már nekünk erős és igaz vallásunk, kancellár uram, csak abban egyesek tudjunk maradni.

Péchy Simon hallgatott. Aztán azt mondta:

- Isten útjai kiszámíthatatlanok, nagyságos asszonyom, sokszor a kicsinyekkel végezteti el, mit a nagyokkal nem tudott megcselekedni.

Zsuzsanna nem értette a titkos jelentést, s nem kívánt vitatkozni.

- Hogy van a feleséged, kancellár uram?

- Feleségem süt-főz - mondta meghökkent nevetéssel Péchy Simon.

- Az nagyon helyes.

Péchy mosolygott. Feleségétől oly távol volt lélekben. Vagyonáért vette el a fonnyadt főúri asszonyt, és örült, hogy az otthon, Szenterzsébeten, a maga kis gazdasszonykodásában jól el van a gyermekekkel. Neki egy vásárhelyi zsidólánnyal van lelki közössége, s azon mosolygott magában, hogy ha mindaz kisülne, ami az ő hallgatása megett van, bizony nehéz lenne.

Szenterzsébetről Szeben jutott eszébe, s örömmel fordult a fejedelemhez:

- Nagyságos uram, jó hír vagyon nagyságtoknak. Kákoni uram Szebenből megküldötte a levelet, hogy kész kapitulálni.

Szeben még mindig alkuban volt. Kákoni, Báthory Gábor utolsó híve, egész télen nem eresztette be a Bethlen embereit.

A fejedelem mosolygott:

- Lám, s nem is kellett hadsereget vinni ellene - mondta, s feleségére nézett.

Zsuzsanna értette: Lippára gondol. Arca piros lett.

A fejedelem csöndesen mondta:

- Akkor már semmi akadálya, hogy innen a szükségből bevonuljunk szebeni házunkba... A tavaszon ott is országgyűlést tartunk, s visszaadatjuk a szászoknak...

- Ők ugyan nem nagyon igyekeznek meghálálni nagyságod jóságát - mondta Péchy. - Segesvár, Medgyes és Beszterce nem akarják az adót beküldeni, míg Szebent vissza nem kapják.

- A szászoktól hálát várnék - szólt a fejedelem -, ha nem tudnám azt, hogy az emberiséget nem a hála vezeti, hanem a számvetés... De ha már a jövendő ily kecsegtető, akkor, édes lelkem, angyalom, felfűtjük, ami fa vagyon az udvarban, s estére forró szobával vár minket a szerelmes asszonyunk...

- Mingyárt a medve bőrére tölteni, ez kegyelmed - nevetett a fejedelemasszony.

Mindnyájan nevettek. A fejedelem felvette bundáját, elcsókolózott a feleségétől s elmentek. A külső tornácon négy darab legény állott vártában. Piros ruhájuk s barna nadrágjuk volt, sárga csizmával, fejükön Bocskai-süveg, s vállukon barna szőrposztó hosszú köpeny. A folyosó oly rideg volt, s oly hideg, majd megvette őket az isten fagya.

- Hozzatok be fát - parancsolta a fejedelemasszony, s a legények örömmel tették le az alabárdokat sarokba támasztva, s szaladtak le az udvarra a hátsó lépcsőn.

Mikor a csizmájuk alatt csikorgott a falépcső, vajon gondoltak-e a tölgyfagerendák arra a pici cipellőre, mikor Imreffyné tipegett rajta éjfélbe, s a titkos kulcsot csörgette keblében...

Az urak lementek a főlépcsőn, s a fejedelemasszony az ablakba állott, s utánuk nézett, míg csak át nem értek a téren, s el nem tűntek a templom sarkánál. Ott a fejedelem megfordult s visszanézett. Ő kidugta kezét az üvegkarikán, a nézőn, s meglobogtatta az ablak setét fala előtt, a fejedelem felemelt karral intett búcsút a távolból.


[II]

Annál nagyobb baj aztán kevés van, ha letörik a kerék. Pláne télen, hóban, s pláne a hegyekben.

A menet megállott, a szekerek felakadtak, s a kocsisok fejcsóválva nézték a bajt. Valami néma düh vesz erőt ilyenkor az emberen.

- Mi az ott, mi van már megint ott? - kiáltott az ifjúr s visszarúgtatott. A lova csaknem elbotlott a síkos parton.

- Semmi.

- Semmi! Két hónap alatt nem érünk el Kassára! Gazemberek, valamennyien alávaló kutyahitűek vagytok!

- Mi nem vagyunk kutyahitűek, mink igaz körösztények vagyunk, nagyságos uram - morgott a veres szakállú, aki a csapat vezetője volt.

- Ne szájaskodj, vagy agyonverlek benneteket! Itt az este a nyakunkon, s nem is tudom, hol fogunk az éjjel megszállani. Bánom is én, itt fagytok rakásra a hegyekben.

- Nem tehessük rulla, no.

- Hallgass! Csináltad volna meg már. Nó, indulj, mi lesz avval a szekérrel! És éppen a tokaji.

Süvegét feltolta, s fejét vakarta, ideges volt, hogy majd kiugrott a bőréből.

- Tessen csak nagyságos uram nyugodtan előremenni, majd mink eligazítjuk ezt - szólott csöndesen egy harcsabajszú katona.

- Azt tudom, hogy eligazítanátok, átkozott kutyák. Reggelre egy percet se kellene félni, hogy baja esik.

Az emberek lesunyták a fejüket. Nem is volna rossz meginni. Nem kellene bizony ennyit vesződni a borral.

- De most az egyszer nem vásik rá a fogatok. Egy percre nem hagylak magatokba, gaznép!

S korbácsával csapkodott, s a szegény lovat verte, amely táncolt kínjában, nem tudta mire vélni a dolgot, hisz ő semmit sem vétett.

Végre hozzáfogtak a szekeret megreperálni.

Az úr folyton ott állott felettük, s mindenbe beleszólt:

- Told jobban alá azt a rudat... Mért nem hoztatok magatokkal másik kereket... Egy rendes szekérhez mindig kell külön kereket vinni... Ilyen útra... Mi van már avval a lőccsel ott... Ne lökjétek úgy azt a szekéroldalt, szétpattan a hordó. Van-e nyírgúzsotok? ha lepattan egy donga, mivel fogjátok megjavítani?...

Az emberek csak hallgattak, s egymást lökték, szidták, marták ingerültségükben.

Ebben a percben nagy ordítással rajtuk ütött egy csapat.

- Hujjá! - ordítottak - megájj, ha kedves az életed!

Az úr abban a percben sarkantyúba kapta a lovát, s elugratott.

- Utána - ordított valaki -, fogjátok el, lőjetek rá...

Borzalmas ordítozás volt, oly eszeveszett, hogy a hegyek csak úgy reszkettek bele. Jó sokára egy puskalövés is volt, ami csak arra volt jó, hogy a hatalmukat mutassák meg a támadók.

Nagyon bozontos ember volt a támadók hadnagya.

- Ki van itt szóbíró embör?

A harcsabajszú előállott.

- Vónék uram.

- Kik vattok?

- Homonnayak.

- Hunnend?

- Homonnárul.

- Huvá?

- Bort viszünk ajándékba a nádorespány úr eő míltóságának. Avvót a nagyságos és méltóságos Homonnay Gyurkó urunk, amék megszökött.

- Hád nem vattok kalmárok?

- Nem.

- Aunnye, a betegség kapjon meg benneteket. Hád nem vattok lengyelek?

- Nem.

- Se ismaeliták?

- Asse.

- Se zsidók, semmiféle kutyahitű kálomisták, lutheránusok?

- Nem. Münk igazhitű körösztények vagyunk.

- Hát akkor aggyonisten minden jót tesvír! - s tenyerét nyújtotta a bozontos ember.

A harcsabajszú elfogadta, aztán azt mondta:

- Ez itt a mi vezetőhadnagyunk, uram - és a hirtelenvörös embert mutatta meg, aki ilyenkor, ha baj van, nem igen dicsekszik magával, de bezzeg az úrnál be tudja magát hízelegni.

- Ti kik vattok? - kérdezte a vörös ember.

- Mink?... A Simoni hadbul.

- Akkor hát gyertek segíljetek, mert itt fagyunk az iccaka.

Evvel támadók és borszállítók összeállottak, és ki is húzták a szekeret a szakadásból, kereket is kötöttek neki egy jó dorongból.

- Messze van még a ti hajlokotok?

- A kastéj?... Nem messze... De micsoda egy uratok van nektek, tesvír. Ha egy kis baj van, akkor sarkantyúba veszi a lovát?...

S fejét csóválta a bozontos ember.

A veres ember most, hogy visszakapta a lelkét, durván szólt:

- Fogja meg kend a nyelvét, uram, a mi urunk az erdélyi fejedelem!

Erre csend lett.

- Akkor ti kálomisták vagytok, ti ebek! - ordította el magát a bozontos.

A veres ember visszahőkölt, hogy mire az első ütés kiugrik, pórul ne járjon.

- Dehogy vagyunk kálomisták, urak! Mink fogjuk megtörni amaz Béliálnak, Betlehem Gábornak a fejét. Most is azért megyünk a nádorespányhoz, hogy hadat vigyünk Erdélyre!

A bozontos elhallgatott.

- Értem.

Így aztán egymást megértvén, együtt igyekeztek lefelé a hegyoldalon Simonfalva felé.

Ezalatt az erdélyi trónpretendens egyedül előre ugratva, minden kísérőjét, vadászát elveszítve, árkon-bokron vágtatott, míg csak világosságot nem látott.

Egy setét kis erdőshöz ért, amely mögött kastélyt sejtett.

Óvatosan a kapuig merészkedett s felkiabált:

- Héj, s ki van ott?

Hosszú tárgyalás után beeresztették.

Egy öl magas szőke úr jött elébe az udvaron, kevés szőke bajusza volt vékony ajka fölött, s merően nézett.

- Nagyuram, segítséget kérek, de hamar, mert itt a hegyekben zsiványok támadtak meg.

- Ki az úr, uram?

- Megmondom, de csak négyszemközt uram.

Erre a magas ember intett a környezetének, mert udvarosok s csatlósok fegyveresen közeledtek.

- Homonnay vagyok.

- Homonnay? - de mék?

- Homonnay Drugeth.

- Jójó, a mind, de a mi felekezetünk vagy a eretnekbéli?

- Gyurkó!... no...

- Gyurkó?... Isten istened ne legyen kedves eggyem - s a házigazda átnyalábolta a vendégét -, há hogy néztek ki azok a zsiványfélék?

Homonnay elmondta a dolgot. A gazda csak mosolygott.

- No, gyerünk fel az asszonyhoz.

A négyszögű udvaron átmentek. Homonnay meglepetve nézett körül, nagyon szép volt ez a kis vár. Jobbról magas rideg fal, emeletes épület, fekete az időtől, de balra egy oly remek tornácos újvár, hogy még ebben a komor alkonyatban s ködben is olyan volt, mint a tündérvár.

Felmentek a recsegő lépcsőn, s nagy szobába nyitottak be. Farkasordító hideg volt benne.

Több szobán kellett keresztülmenni, a falakon nagy fekete képek voltak itt-ott, s fegyverek.

- Derék kastélyod van, uram.

- Csinosítani kellenék, most csinálom is, de az egész ország tetűfészek lett. Semmi forgás, fél esztendeje kalmárt nem láttunk. Hogy éljen az ember pénz nélkül, és honnan lehet pénzt nyerni, ha a kalmárok otthon ülnek a kulcsos városokba.

Végre egy alacsony fekete ajtón benyitottak a melegbe.

Lámpás égett, s nagyon bizalmas volt az egész ház.

- Ne csudáld barátom - no tessék, üjjék le kegyelmed, az asszony már a konyha körül jár, mingyárt kapunk valamit... mondok, hogy ilyen nagy rigorozitással fogadtam kegyelmedet, de a mai világba az embernek farkasnak kell lenni. Annyira elharapódzott ez a kutyahitű eretnekség, hogy az emberbe felforr a vér. Én legalább csak ütni tudnék, s minden becsületes ember, ha csak neveiket hallom.

Ledobta a süvegét a medvebőrre, s leoldotta kurta széles kardját, s odavetette a kandalló mellett a sarokba.

- Tessék, üjjék le nagyságod - s nagyot sóhajtott. - Hogy mi lesz ebből a mi szegény kis hazánkbúl. Nem elég ennyi baj, de még eretnekségre is szükségünk van...

Homonnay mosolygott, örült a szíve, mert már látta, hogy nagy hívéhez érkezett.

- Csak azért is vagyok ilyen fene dühödött rájuk, hogy ahelyen, ahogy meggondolnák, hogy no eb, kutya, itt a török a kapun kívül, itt a német a kerítésen belül, s nem! nekik még egy külön Isten kell! Durva, komisz, ajjas condra nép. Vót itt nekem a faluba egy drága szép kis templomom. Olyan vót, mint Viennába a kapucinusoké. Olyan vót, hogy nem adtam volna oda a burg tizenkét szobájáért. Most kétesztendeig nem vótam itthon, feleségem fajjánál voltam a Dunántúlon. Hazajövök. A gutta majd megcsap: ezek az én dühödött parasztjaim megőrültek, ajjas bestye kutyák. Mán nekik nem vót jó ez én hütöm, nekik a prédikátor hüti kellett. Fogtak maguknak egy ajjas, gaz prédikátort s kálvinizáltak. És a templomot bemeszelték!... a vér majd megütött, mikor megjövök s meglátom. Ti őrültek, ti veszett kutyák!... Fogtam egy rudat, amivel ott a templomajtó volt kitámasztva. Takarodjatok ki az én templomomból, ki!... aló!... Takarodtok az egész világbul ki innend!... Elébem áll az a barom prédikátor... fölemeli a két kezét, hogy Krisztus így, Krisztus úgy!... Ne vedd a szádra a Krisztus nevét, mert ha még egy szót szólsz, te kutya... Avval újra kezdi... Fogom a rudat, s derékon csapám... Nem akartam, hogy feje loccsanjon... Kigurult a templomból, a fenekin csúszott... Hát ahelyen, hogy azok a büdös parasztok tanultak volna az esetből, nekem jönnek... Hatot agyonvertem belőlük, negyvenet félhóttra... Az asszonyok úgy rángatták el őket, mert az egész falut megölöm... hát énbennem olyan düh van ellenek... hogy én csak azt az átkozott Bethlen Gábort lássam egyszer... ízekre szedem szét a szakállával egybe... Mióta híre jött, hogy erdélyi fejedelem lött: nem lehet megint bírni a condrával... Így reszket a testem, amerre megyek, mind csak a vajákolásukat hallani... Útálom már az egész világot, büdös nekem a levegő miattuk...

Töltött a nagy kannából bort az ezüstserlegbe s inni adott.

- Azért küldöm ki az útra az embereimet, hogyha kalmárt lelnek, a vámot megvegyék; ha körösztényt, azt vacsorára béhozzák; de ha kutyaféle protestáló hütötleneket, azokat tanítsák meg az egy igaz Isten tiszteletére. Azokat el nem szabad ereszteni, míg le nem térgyepülnek s a létániát el nem mondják. Van nekem ott egy veres emberem, az úgy tudja őket exorcisálni, mint egy pap.

- Hát barátom, ezt nagyon szeretem, kedves lelkem testvérem - szólott Homonnay nevetve -, kevés ilyen lelkes, derék magyar embert tudok ez világon s vidéken. Pedig ilyenekre van mostand szükségem, mert nagyba megy a játék. Beszállunk Erdélybe. Híjnak.

- Igen?

- Üres a fejedelmi szék. Nagyon híjnak. Bálint bátyám után vár rám a vajdaság.

- Hm - mondta dörmögve a házigazda, s nézte a karcsú, vékony fiatalembert, kinek egész lányos volt az arca.

- Hát az igaz - szólt a vendég -, Bocskai uram bátyámra hagyta a fejedelemséget, s már abból is az a fertelmes Betlehem csapta ki. Maga akart fejedelem lenni, s csak azért hozá a gyermek Báthory Gábort Ecsedből, mert látta, hogy nem kutyára szabták a fejedelmi palástot... Soha emberben még annyi pogány gazság nem volt, mint ebben. Ez ölette el Homonnay bátyámat. Bizez. Megkenette nyergét méreggel, s úgy vesztette el a jó urat, akit Bocskai fejedelem maga után a fejedelemségre hagyott...

- Bálint úrnak nem kellett volna visszafordulni Erdélyi határról, hanem be kellett volna menni a fejedelem testivel - mondta Simonyi.

György úr felpattant:

- S hogy? mikor nem volt véle semmi had, csak a jó fejedelem testámentuma?... Abban is Bethlen Gábor a vétkes, ő uszította fel ellene az erdélyi kálomista csürhét... Széchy György is az ő pártosa volt... Tudjátok, hogy Bocskai őfelsége tetemét ők ketten, Bálint bátyám és ez a Széchy György kísérték be... Mikor pediglen megállottak a határon, Széchy György levelet kapott Bethlen Gábortól, s arra titkon a kincsekkel megrakodott szekereket megfordította, s eltévelyítette s vitette Murányba... Huszonnégy szekér aranyat, ezüstöt, s drága fegyvereket, ruhákat, mind elrabolt, s Bálint bátyám mit sem tehetett a rablóval, mert ismerte erkölcsét: ez a Széchy György volt, aki Kátay Mihály kancellárt darabokra vágatta, oly miszlikbe, hogy a felesége lepedőbe szedte össze szegénynek dirib-darabjait... De miért... Hogy Kátay úr vallomást ne tehessen, mert akkor kisült vala, hogy oly praktikák voltak, amiktől hajszála is égnek állott volna minden igaz embernek... Már csak gondoljátok el, ez a Széchy György volt Bethlen Gábornak legbizodalmasabb barátja, mikor együtt szolgáltak mellette Kassán és Bethlen uram meg volt sértődve, hogy a fejedelem úr kutyába se vette szíveskedésit, mert nem röstellte úton s útfélen hirdetni, hogy ő lett volna, aki visszatérítette a jó fejedelmet, az erdélyi pártra...

- De hiszen Széchy György tavaly, mikor Erdélyben járt Forgách urammal, maga megostromolta Dévában Károlyi Zsuzsannát.

- Megostromolta? S talán elfogta s megböcstelenítette? Mért ostromolta? Hogy baja ne legyen. Csak olyan tessék-lássék ostrom volt, hiszen eb mint a Betlehem, s tarisznyahitű, mint az. Mondom nektek, holló hollónak ki nem vájja szemit. A kálomistáktól minden kitelik. Ördögökkel bagzott ebfaj. Mily békességben s boldogságban élt az ember, míg ezek a rothadt dög Kálvinok s Lutherok nem lettek. De már nem tart soká... Mert még az Istennek is meg kell elégednie evvel a sok dúlással s csapással... Vége az egész világnak, barátom, mind a fejünkre nyőlt a filiszteusok nemzete... A rothadt utolsó koldus condra meri szemét kinyitni, a csipást, és száját feltátani, hogy büdös lesz attul még az ég is... A kutyafajját nekiek, hát mi egyébre valók, minthogy hallgassanak s húzzák az igát... Mi lesz? most már a lovaim s a szamaraim is feltámadnak ellenem? Hogy egy paraszt megállani merészkedik szememnek előtte, mintha ő is ember volna... Soha bántottam őket... de mióta láttam, hogy a marhák hogy meszelték be a legszebb templomot... Hagyjuk, mert a vér elfutja a fejemet...

Ebben a percben nyílt az ajtó, s belépett a vár úrasszonya.

A vendég felpattant, s vidáman állott eléje.

- Feleségem - mondta a gazda.

- Isten hozott - mondta az asszony furcsa, idegenszerű kiejtéssel.

- Német az istenadta - mondta a gazda, s megveregette a nő lapockáját. - De azért ő is utálja az ebhitűeket.

Az asszony felnevetett. Gyönyörű szép fogai voltak. Egészséges nagy fehér fogak, első pillantásra ez volt benne a legszebb s a szemei, fényes nagy szemei. Barnák s derültek.

- Pedig az ő nációja hozta a nyakunkra a pestist.

- No én nem van - mondta a háziasszony, s jóízűen nevetett.

- Gyűlöli őket, gyűlöli - mondta a férj -, feneketlenül gyűlöli. Jobban, mint én.

- No istenem - nevetett az asszony -, nem tudok, nem értek... mondja Hamoni, minek van olyan bolond ember... mikor nincs belőle haszna... - hangosan nevetett - minek az neki: lutheranism, kalvinism... neki... parasztoknak...

Homonnay nevetett. Az asszonyban valami oly hallatlan természetesség és kedvesség volt, hogy vége volt minden feszültségnek.

A férj magasra nyújtotta az öklét, oly roppant magas volt felettük, mint egy torony.

- Csak az Isten egyszer a markomba adná az országrontó, nemzetpusztító csordát...

- Ne heregudj nagyon Djördj... - kacagott rá az asszonya.

Most a vacsorát hozták be, s ott tálalták fel hármuknak egy kis asztalon.

Homonnay csodálkozva nézte az asszonyt. Fiatal volt, karcsú, magas nő, most nagyon sápadt volt, mintha betegségen ment volna át, de az volt benne a meglepő, hogy valami egészen más volt, mint a magyar asszonyok. Ez a német nő nem húzódott a sarokba, mikor az urak beszéltek, s egyáltalán nem játszotta a tisztes, szerény, másodrendű embert. Valami olyan fesztelenség volt benne, mintha ő magamagát is férfinak érezte volna.

- Mit olvas kegyelmed, nagyságos asszony? - kérdezte Homonnay - ily rettenetes nagy könyvet.

- Jaj, nagyon furcsát - nevetett az asszony, s egy óriási Pázmányban lapozgatott, amely a kandalló mellett egy külön kis asztalon volt.

- Német?

- Nem. Magyar. De nagyon furcsa, nézze, felelnek a prédikátoroknak... De olyan furcsán van írva, hogy nem tudom megérteni. Mondja, mért írnak olyan hosszúkat a papok. Néha szép: hallja: "veszedelmes állapotban vagynak azok, akik Catholikusoknak mondják magukat, de az új hitű Atyafiakkal való társalkodásból rozsda csiszolódik hozzájuk..."

- Szóba sem szabad állani egy ilyen kutyával - kiáltott fel a házigazda. - Csak fustéllyal, de nem kedveskedni nekik...

Homonnay nevetett, az asszony is; összenevettek, ahogy a férj azonnal dühre lobbant. Ebben a nevetésben valami olyan volt, mintha testvérek lettek volna. Egy pillanat alatt megértették egymást, s együtt kinevették a férjet.

- Igen, azt hallom, hogy maguk nem voltak itthon két évig, hát hol voltak, asszonyám?

- Nálunk - mondta a nő, s beharapta a száját.

A férj villogó szemmel szólt:

- Pokolba jártunk, s ördögöt nem leltünk, mert addig őkeme itt járt.

Most a cselédlány futott be.

- Urunk - mondta suttogva -, el akarják temetni a Farkasnét.

A házigazda felugrott.

- Mit mondasz? - kiáltotta fojtva, de olyan hangon, mintha kitört volna rajta a veszettség. Egész teste reszketett, s az orrlyukai kitágultak, és szinte lángot s tüzet fújt.

- Igen, itt van a bódos ember; azt mondja, a prédikátor felkelt az ágybul, s titkosan megy a házhoz.

A háziasszony nevetett.

- Látja, mindik így pattik.

Az úr fekete lett a vértolulástól.

- Megálljatok. Most nyakatokat szegem. Maradj itt uram, nekem kis dolgom vagyon.

Ezzel kezet nyújtott s elment. Homonnay utána nézett.

- Micsoda egy remek ember.

- Igen - mondta csillogó nevetéssel az asszony.

- Dühös magyar.

- Igen!

Homonnay megfigyelte, hogy az asszony hangja szinte gurgulázott. Úgy nyelte be ezt a hangot, mint valami csemegét.

- Most mondja el asszonyám, mi volt a maguk dolga... Hol találkoztak, hogy ismerték meg egymást és tovább.

Az asszony hangosan felnevetett.

- Tudod akarni?

- Nagyon.

- Én elmondom, ez egy szerelem, tudja-e. Djördjnek volt egy feleség, és nem szerette, és mit tehete róla, engem megszerette.

- Maga is szereti?

- Hogyne.

Odakint az udvaron nagy csetepaté, lárma volt.

Felugrottak, s kifigyeltek az ablakon. Most érkeztek meg a Homonnay szekerei a tokaji borral.

Milyen furcsa este volt ez, ebben az idegen házban, milyen jó meleg. Homonnay arra gondolt, hogy a sors nagyon furcsán bánik az emberekkel. Milyen jó volna egy ilyen csöndes békés élet...

- S hova lett az első feleség?

- Meghalta, szegén.

Homonnay nevetett. Hallott ő erről. Tudja ő már, ki ez a német asszony. A Khlesl uram öccse Bécsből.

- És mit tanul ebből a könyvből? - kérdezte az asszonykát.

- Jaj, nagyon érdekeseket - mondta a nő, s nevetve ment a könyvhöz. Felette kajmón olajmécses lobogott, s az asszony szilánkot tartott a tűzbe s annak a lángján meggyújtotta a mécses belét.

- Ezt mind el akarja olvasni nagyságod! - nevetett rá Homonnay.

- Igen, mert nagyon jó azt tudni, hogy mit mondanak igazságot. Mert lássa, azt mondja, hogy: "a pártos tanítók írásaiban oly éktelen és képtelen kábaságok vannak, hogy ha ezeket szememmel nem olvastam volna az magok Könyveiben, elmémben sem tűnnék, hogy eszes és józan ember efféléket csak meggondolna..."

Felnézett az olvasásból. Homonnay is belehajtott a könyvbe, fejük csaknem érintette egymást, erre a nő nevetett s visszahúzódott.

- Mondja, Homani, hogy tudja maga megszerezni a fejedelemséget?

Homonnay erre a váratlan kérdésre elkomolyodott.

- Isten segítségével.

- No de mégis.

Hátrább ültek mind a ketten, s egymás szemébe néztek.

- Elmondjam?

- Igen.

- Magának elmondom. Mert maga iránt olyan bizalmam van, mint a húgomhoz... Nézze csak, valójában már meg is van a fejedelemség. Én nagyon otthon vagyok ám Bécsben. Csodálom, hogy kegyelmetekkel sose találkoztam ott. Mit nevet?

- Mi nem vagyunk grata persona Bécsben, mert...

- No?

- Mert az uramnak volt már egy feleség, hisz ő már negyvenéves elmúlt ember, én meg csak huszonhárom vagyok. És ez a felesége a bíboros unokaöccsének leánya volt, s nem tudták egymást szeretni, s elhagyta szegényt s hozzánk jött, csak mikor meghalt az a szegény asszony, akkor lettem én a feleség...

Homonnay gondolkodott. Most már tudta: Az Armpruster uram veje ez. Így rokon a bíboros kancellár, Khlesl.

- Lássa, most itt az alkalom, hogy az ura megint grata personává legyen. Mert nekem már megvannak a leveleim Bécsből, hogy mindennel segítenek, csak tavaszra az rebellió meglegyen. Mit gondol, mennyi pénz kell egy ilyen vállalathoz? Az mind hordókban jött Bécsből. Mert itt van a jó ürügy, hogy a császár megszerezze Erdélyt és Moldvát. Itt a Serbán Radul s itt vagyok én.

- Milyen bátor ember maga - szólt vidám csúfolódással.

- Igen, én az vagyok - szólt Homonnay, s rákönyökölt a könyvre, s szembenézett az asszonnyal. - De egy ilyen dolog megy magától, tudja-e, csak meg kell indítani. Mert a szegény ember ebben a világban nem tud miből élni, csak a bajból. Mert ugye, ha otthon vannak, mit nyernek, éhesek. De ha lóra ülhetnek, akkor a ló elmegy, s útban itt is talál, ott is talál az ember...

- Jaj, borzasztó - nevetett borzongva az asszony.

- Mi az a kis Erdély. Ha tavaszra felszedem a népet s kapok a császártól egy jó segítséget, akkor aztán vígan ropogtatom a Bethlehem Gábort, nem igaz? Mert az nagy gazember ám, azt úgy vélje asszonyom, ismerem, emlékszem reá a Bocskai uram udvarábul. Hallgató, irigy fekete ember, mindig úgy néz, mint akinek ördög lakik a háta mögött, nem is hiszem, hogy nincs a sátánnal cimborálása, mint minden hitehagyott-félének. De csak egyszer bejussak a szép Erdélybe, itt vannak mind a Kendyek s Kornisok, s ott csak arra vár az egész világ, hogy az eretnekséget kirepítsék maguk közül. Ha a maga ura, asszonyom, erősen mellém áll, olyan főember lehet, mint senki...

Az asszony csak nevetett.

- Nekem rokonom volt a szegény Marie Christierna legbelsőbb udvari hölgye, s az öregasszony sokat beszélt Erdélyről. Hogy ott lehetne ám élni, mert jó emberek...

- És gazdagok, az egy kis meseország... én voltam ott még Bocskai urammal, olyan vidám emberek, olyan testvérek, olyan vitézek sehol sincsenek a világon...

Észre sem vették, úgy elbeszélgettek, s egyre közelebb hajlottak egymáshoz. Nem is volt bennük semmi, csak valahogy nagyon jól megértették egymást.

- Hova ment az urad? - kérdezte hirtelen Homonnay. Az asszony nevetett.

- Mindig csak ezeket az eretnekeket veri. Az neki a passziója. Még éccaka se tud nyugodni tőlük. Meghalt itt asszony, valami szegény jobbágyasszony, s ő kiadta a parancsot, nem szabad temetni, csak ha plébánost hozatnak. Most már valami egy hete, hogy nem hagyja őket. Ott van, nem is szeretek rágondolni, s ő nem hagyja. Én nem bánom, nekem mindegy, ha neki ez örömet csal...

- De magának unalmas lehet itt lakni egyedül ebben a várban...

Az asszony hallgatott.

- Mindegy az - mondta -, vannak macskáim, azoknak elmulatok.

S lefeküdt a heverőn s a cicát kezdte simogatni, s úgy csókolta, oly szenvedélyesen, mint egy szerelmes.

Homonnay melegen nézte, a térdére könyökölt, s azt mondta:

- Tudja, mondok valamit. Én nagyon szeretnék erdélyi fejedelem lenni, de ha én valaha találtam volna egy ilyen kedves nőt, akivel el lehetne a világ elől bújni s boldogan élni, akkor én a kisujjamat sem mozdítanám a fejedelemségért.

- Hmm - mondta az asszony -, az igaz, maga nem olyan kemény ember, akitől mindenkinek félnie kell.

- Nem, én egy olyan édes fiú vagyok, akit nagyon szeretni lehet.

Az asszony hangosan kacagott, s ott fektében a macskával összesimulva nézett fel, s nyelvével önkéntelenül ugyanúgy nyalogatta az ajkát, mint a cica. Homonnay megszédült. Hátha. Hátha ez az a perc, s ez az a nő, akit neki rendelt az Isten... De nem nyúlt hozzá, csak előre hajolt, s a térdére könyökölt, és erősen, s folyton csak a szemébe nézett a nőnek.

Egyszer csak nyílt az ajtó, ők észre sem vették, csak folytatták a csöndet. Szemtől-szembe. Egymás szemébe égve.

Homonnay visszanéz, s a férj áll a szoba közepén.

Simoni sápadtan s komoran néz reájuk. Homonnay megijed, s feláll.

- Vártuk kegyelmedet... beszélgettünk... nagyon jól voltunk a kegyelmed asszonyával... - kezd habozni s kapkodni szavakkal.

Simoni csak áll, és lassan összefonja a karjait, s néz éles, hideg kék szemeivel.

- Uram, nekem nem kell sokat beszélni, én egy pillanat alatt meg tudok gyulladni, de meg is tudok fagyni...

Homonnay lázban.

- Mit gondol kegyelmed?

- Azt gondolom - mondja Simoni -, hogy elég volt egy Báthory Gábor ez világra... - s intett a feleségének hosszan kinyújtott kézzel, hogy menjen el.

Az asszony semmit nem értett.

- De Djördj...

A férfi mereven nézett reá, mint egy őrült, s az asszony durcásan elfutott.

Soká csend volt.

- Reggel elmegyek - szólt Homonnay.

- Most - mondta a gazda.

- Most? éjszaka! a hóba, fagyba?...

- Rögtön...

Újabb csönd.

- Simoni uram, gondolja megy kegyelmed mivel játszik. Már most sincs kegyelmednek jó híre az udvarnál.

- Ott a bundád, ott a süveged.

Homonnay pirulva s szégyenkezve indult, hogy felvegye. Azt érezte, hogy itt nincs sem irgalom, sem kegyelem. Csak legalább valami történt volna, hogy lenne értelme ennek az egésznek... de így... Lehangolva, kedvetlenül, az éjjeli úttól félve, nem volt más mit tenni, mint elkotródni... Az istenit ezeknek a vak szenvedélyű embereknek...

- No megállj - szitkozódott magában -, ezt megkeserülöd...

- Bossodi! - kiáltott ki az udvarra a lépcső tetejéről a gazda.

Lent az udvarban mozgás lett, s nemsokára előjött a bozontos ember.

- A nagyságos úr őméltósága eltakarodik - rivallta a házigazda -, minden pereputtyával s cselédségével egybe, lova, bora, mindene ki!

S többet egy szót sem szólt. De ott állott hajadonfővel, belemeredve a sötétbe.

Mikor Homonnay a lován ült s emberei készen állottak, még felkiáltott:

- Megállj, Simoni, ezt megfizeted, ezt az éjjeli szállást - azzal kiugratott az útra a kapun.

- S az asszony? - mondta magában - most félholtra veri ez az állat?... Dögöljön meg - tette hozzá, s kedvetlenül állította meg a lovát egy buckán, a szél seperte a havat, átkozott idő s veszett ügy, az utat se lelik meg ebben az istenítéletben.

- Megállj Simoni, ezért meghalsz - mondta emberei füle hallatára.

A harcsabajszú felnézett rá, látni lehetett, hogy urával érez.


[III]

Mi köze neki ezekhez a bútorokhoz, amelyek a fejedelemség bútorai, s nem az övé. Semmi itt nincs, ami neki kedves. A lelke tele van érzésekkel és hangokkal és színekkel, ízekkel. Hova lett gyermekkora, hova lettek hatalmas testvérei, rokonjai, bátyjai s nénjei, hova lett az a világ, amelyben mint kis árva nőtt fel: hát soha nem lesz neki élete és magáravalósága. Mindig csak kezdeni, csak kezdeni. Újra s újra építeni a fészket, mint a fecske a falon; egyiket lerontják, újra építeni; másikat elrabolják, s újra fészkelni!

Az egész lelke azzal a forró vággyal van tele, hogy megbújjon a szerelmesével valahol kis zugban, ahova a szél sem fúj be, s így télidőn bár olyan havasokban lakna, ahova még a madár sem jut el, ahol a szarvasok és az őzek jönnek egy kis szénát könyörögni szomorú szemekkel - csak ott volna mellette az ő édese, az ő egyetlene, akiből oly kevés jutott neki egy életen át.

Csak a kezét csapkodta össze, mikor végig s végig ment a termen. Az arca sírásra bigyeredett. Minek ez, minek ez. Sem teste, sem lelke nem kívánta a fejedelemséget. Minek az neki, hogy emberek bámuljanak rá, mint egy csodára. Minek kell neki az ország dolgán töprengeni, mindig csak félni, csak reszketni, csak iszonyodni. Éjjel nem aludni, nappal meg nem nyugohodni.

Ahogy magában maradt, rögtön ömlött a könny a szeméből, mint egy élő forrás, bánatnak kiapadhatatlan forrása.

Hiszen ha ésszel lehetne élni. Ésszel tudja, hogy ennek így kell lenni.

Hiszen ismeri urát, emberét. Tudja, hogy az arra lett, arra van, hogy egy beteg ország bolond szívét hordja magában, de minek az. Mért kellett őneki oly igen s oly halálosan megszeretni egy embert, akinek csak egy igen-igen kicsi része, majdnem semmi porcikája az övé. Mert azt ezren és tízezren tartják magukénak. Fejedelem... Oh az a rongyos-bongyos kis kócos fiú, aki se úri lenni nem tudott, sem senkifia nem volt, mikor megszerette, mert hiszen azért szerette meg, mert oly árva volt s szegény. Ő, a nagyúrlány, ezt a kimondhatatlan hűséges nagy szemeit szerette meg, azokat az áhítatos nagy szemeket, amelyek úgy néztek rá, mint a felesedező a megváltóra.

Jön, megeszi ebédjét, lenyeli falatját s megy. Megy, mert másutt is várják. Hát ki neki az a sok mások, akik rá várnak, akikért neki kell élni és dolgozni s gondoskodni...

S itt tudja, itt hagyja, elmegy, mert mindenki sietőbb, fontosabb, mint az egy asszony, aki sírva marad le róla, mint egy senki...

Belekuporodott egy nagy székbe, mint egy beteg macska. Összekuporodott s fázott. Mert itt mindig fázni, csak fázni kell. Úgy vágyott a melegre, a jó szobamelegre, amit itt elérni nem lehet, mert ajtók s ablakok húznak, hiába fűt, csak a hideg levegőnek.

Élet ez?

Nem, ez nem élet. Feje fáj, s mindene fáj és beteg. Enni nem tud, aludni nem tud, csak vonszolja magát az életben. Az a rettenetes idő örökre tönkretette, mikor neki kellett harcot állani. Mikor Dévában fegyveresek, hadsereg vette körül, s neki minden csáklyát a maga szívén kellett érezni... Mikor vad férfiak harcos csapata rettegtette. S neki kellett a hősnek és a kitartónak lenni, aki lelket verjen maga embereibe... s neki kellett erőt adni, neki, akinek csak könnyei vannak és fájdalom az élete, mint a Jézus Krisztusé a keresztfán... Ah, nem; mint az édességes Szűz Máriáé, aki nem tudja, kit szült ez világnak...

Egyszer csak ott állott előtte vénasszonya, Borka, aki szokott nesztelen járásával úgy jött s ment, hogy észre sem lehetett venni.

- Nagyságos asszonyom, egy instanciás nagyasszony van kível az küs házban - mondta.

A fejedelemasszony fölriadt. Igen, az élet kopogtat, nem lehet elbújni.

- Ki volna?

- Kendy asszony, özvegy üdős úrasszony.

- Hozd bé.

- Ide?

- Csak.

A vénasszony elment, s ő maga darabig úgy állott. Hogy neki is fejedelmi dolgokat kell végezni, nagy családok büszke asszonyai jöttek hozzá és kérték segítségét s neki instáltak. Hogy ő külföldi volt, Magyarországról való, nem volt benne az erdélyi atyafiságokban, s ez még idegenebbé tette.

Különös egy öreg nő lépett be. Magas hajlott agg volt, apró fekete szemei fürgén néztek, s fogatlan szája úgy beesve, hogy az álla hegyesen állott ki s fényes volt. Az arcéle, mint egy karvalyé s piros volt a csípős hidegtől, s mély bókkal közeledett a fejedelemasszonyhoz.

- Nagyságos fejedelemasszony - mondta rebegve, s úgy elfogódott, hogy könny öntötte el az arcát.

- Üljön le, néném s asszonyom - szólt a fejedelemasszony, s csodára nézte az öregasszony különös ruháját.

Hosszú, sleppes, dohányszínű volt ez a ruha, valami olyan, amit már ember nem viselt, talán a János fejedelem idejében. Oly keskeny kötényke volt előtte, amely arasz szélességű volt, s egész a földig ért. Vállán pedig pici kerek gallér volt, mely könyökéig sem ért, s oly fiatalosnak tűnt fel, ahogy azt valaha ifjú asszonyok viselhették, de egy agg nőn csodajó volt, ha ki akarta magát nevettetni. S a fejdísze. A fejedelemasszony kettőbe osztott haja, egyszerű viselete mellett érthetetlen volt az a sokágú fonadékból készült hajviselet, amelyet alig lehetett a vén asszonyság gyér fején egybeszerkeszteni, s még annak a tetején egy ici-pici csipetke fejkötő, aranyszálakból s fekete bársonyból, csakhogy az arany fekete volt már az időtől s a bársony verhenyeges.

- Nagyságos fejedelemasszony, szolgálatomat adom kegyelmednek - mondta sipegő hangon a nénő -, izenetét megkapám, s hallám vala hozzámvaló nagy jóakaratát.

- Kendyné asszonyám? - kérdezte ösztönszerűen a fejedelemasszony, s az öreg hölgy összecsuklott, s újra sírva fakadt. De oly különös vala sírása, hogy egy pillanat múlva már ömlött a szapora szó fogatlan szájából, s oly hosszan és mézesen, hogy vége-hossza nem volt.

- Üljék le, oh üljék le asszonyám, ne fáradjon kérem méltóságodat - mondta s erőszakkal beleültette egy öreg székbe. De az ott is úgy ült, oly csodálatosan, pipeskedve, mint egy kisleány, s csak beszélt, beszélt.

- ...hozzámvaló jóakaratját Nagyságodnak édes szerelmes gyönyörűségem, kegyelmednek Isten imádásával akarom megszolgálni minden hozzám való jóakaratját, életem fogytáig, hogy kegyelmed ily gondot kíván reám viselnie, nem az én szolgálatomért, hanem az Úristent nézte s az én árva özvegy voltomat. Gondotviselésre is mikor dolgom esik, nincsen hová bíznom, kemedet kell meglelnem s kemednek könyörgenem. Értem azt, hogy kemednek sok dolga vagyon és jelesb gondjai vagynak, azt én nem érdemlem kemedtől, hogy kemed énértem ennyire munkálkódnék ilyen szegény megnyomorodott özvegy asszonyért, és a kemed dolgait hátrahagyni az én dolgaimért, mert kell kemednek az én dolgaim kicsinyeknek tessenek, és munkát énértem mívelné.

A fejedelemné álmélkodva nézte őt; Kendy Istvánnak volt édesanyja, akit Báthory Gábor száműzött a fejedelemgyilkosság próbája miatt. Annak a Kendy Sándornak özvegye, kit fejedelemgyilkosság miatt Báthory Zsigmond fejeztetett le.

- Mindent asszonyám, mindent, ami csekély tehetségünkből telik - mondta a fejedelemasszony, s az ő szeme is könnybe lábadt... Mégis, anya, s neki már nincs reménye rá, hogy gyermekeit újra lássa. - Méltóságodnak fiat adott az Isten, s én értem az édesanyát, hogy soha nem láthatja szerelmes gyerekét.

Az öregasszony szipogott és sírt és szaporán:

- Nem mondhatok mást kelmednek, mint szerető anyámnak, mert a fejedelemné az anyja minden alattvalójának, nagyságos asszonyom, megértettem akaratjából, hogy mikor az Úristen tekegyelmedet ez itt való hazába hoznája, és meglátná kegyelmedet, nagyobb szeretettel nem várhatná avagy nem láthatná kegyelmed szülője édesanyja sem, mint én akarnám kegyelmedet látnom. Azért lássa kegyelmed szerelmes anyám, mit kelljen kegyelmednek ez dologban mívelned. Viseljen gondot kegyelmed reám, ha az felséges Úristennek kellemetes, hogy valami szerencsével szeressen, olyat adhat, vagy olyat szerethet, aki soha nem volt, avagy viszont, ha őfelségének nem kellemetes, azért semmi kárt nem vallunk benne...

A fejedelemasszony hallgatta, csak hallgatta a vénasszony kifogyhatatlan szaporaságú beszédét, s arra gondolt, hogy most már megérti, hogy történhetett, hogy ennek az úriasszonynak néhai férje fejedelemgyilkosság bűnében volt vétkes, s így fejét veszté, s fia szintén ugyanabba keveredett. Valami oly elviselhetetlen méltóságkeresés volt minden mozdulatában, minden arcvonásában s minden szavában, hogy érezni kellett a kimondhatatlan nagyravágyást, amely ma sem adott alább benne.

- Mivel lehetek méltóságodnak szolgálatjára, nagyságos asszonyom - mondta neki.

Az öreg hölgy összecsapta a kezét, és soká nézett maga elé kiapadt szemekkel.

- Kérlek én szerető anyám, hogy szólnál fejedelem urunk őnagyságával ez dologról, az én dolgomról. Kell tekegyelmednek valamit mívelni az én dolgomban, ha pedig semmiképpen nem - akkor egyezkedni, hogy ne maradnék mindenestől fogva üresen, mert az Úristen után tekegyelmedhez kell jelesben bíznom... továbbá kérem kegyelmedet, hogy viseljen gondot a Daru agárra és Szuka ebemre is, kit hoztam ajándékon nagyságodnak örömére... És a Vass Emericus féle dolgot is végezze el kegyelmed, mert naponta károsak vagyunk az ő birodalma miatt. Továbbá az Istvándy pap úr dolgát is végezze el kegyelmed, az Ártándy Pál is mostan odafel vagyon Viennában, Farkas öcsém is semmiképpen be nem jöhet az országban...

A fejedelemasszony kábultan hallgatta a kizuhanó panaszokat, amelyeket nem ismert, csak inkább a neveket.

Az öreg dáma szelesen folytatta:

- Továbbá Mojzes uramnénak is van elég baja. Székely Mojzesné, ki tizenkét évvel ezelőtt Erdély fejedelemasszonya volt, s mit tesz Isten ő szent felsége, ura elesik, s ő elmarad fiatalon; kért, hogy szólanék Nagyságodnak, felséges asszonyom, emlékezzék meg róla, kinek kenyérben is szűkiben jut ma, s egy váltó ruhája nincs... holott mondják vala, hogy felségednek férje, amaz nagytekintetű s felséges Bethlen Gábriel szeretője lett volna, s most ily szegénységben sínylődve hagyja...

- Nem tudom, mint mond asszonyám - szólt elfehéredve a fejedelemasszony.

Mint puskalövés, úgy ütötte szívét a szó, hogy a férjét más asszony is ismeri, hogy jussot tart rá, hogy nyilvánosan együtt említi valaki, az ő emberét más nő nevével.

Az agg nő tovább siette:

- Velem baráti szomszéd, tudja kegyelmed, csak igen szűkösen s nehezen, mint magam; atyjaura, Farkas uram, nagy korhely s kemény ember lévén, semmit sem hagya rá, mikor ő amaz szegénybeli Székely Mózeshez ment, s most alig van betevője, pedig szép volt valaha, s meg kell becsülni, mert fejedelem árvája s özvegye! Nekünk erdélyieknek csak egy nagy sorunk van, a fejedelemség s vajdaság.

- Sosem találkoztam vele - mondta a fejedelemasszony halkan.

- Nemigen lehet az utóbbi időkben embernek emberrel találkozni, elmúlának a régi szép idők, mikor szánon s havon farsangoltak az úrirendek. István vajda idejében volt Erdélynek aranyideje, kedvesem, magam is voltam a lengyel udvarban, mennyi dísz és aranyszépség volt, mintegy elömölve patakban folyt az úton s útfélen, a lengyeli dámák s oh a lengyel hercegek s előkelők... Lakodalom és mulatság volt akkor az élet, oh s azóta. Még Endrének volt valamely öröme, de Zsigmond már csak olyan erőltetett uraság vala, hogy társzekérrel hordták ki a kincset, galambom, s az ő bolondsági! Aj, Báthory Boldizsár s Béldi Pál és a nagy farsangolások itáliai módra... De azóta semmi. Szegény Anna, ki amaz székelybe beleháborodott, s a fiatal Bethlehem Gábor, ki csapta körötte a szelet, s esküdött, és fiatal fővel mindig körötte járt, s ura helyett ura volt, míg a harcokon el nem esett a kocka...

A fejedelemasszony megiszonyodott. Etette magát a kínnal, tudta, hogy ez mind annakelőtte volt, míg őt megismerte volna az ura, s mégis fájt. Nem érzett gyűlöletet az iránt a régimódi vénasszony iránt, aki egész idő alatt egy szónyit alig mondott arról, amiért voltaképpen jött, hogy kegyelmet kér száműzött fiáért, s íme azt nem bírta elviselni, hogy bele ne szúrjon valamiképp az ő lelki békéjébe.

- Nem felejtem el szólani uramnak - mondta csöndesen, s érezte, hogy ez az erdélyi nagyúri asszony szegényen s eltiporva s testi-lelki bájait elvesztve, magát különbnek s valakibbnek érzi nála, de már megtanulta Erdélyben, hogy az embernek egyszerre két arcot kell mutatnia. Itt mindenki fejedelem s fejedelmi személy. Csak az nem, aki viseli a méltóságot.

Amint kikísérte a nagyasszonyt, a másik szobában már hárman voltak szomorú s tűnődő s kétségbeesett teremtések. Nők, akiknek az arcára bánat volt írva. Az inasok a tüzet csinálták, fújták a kandalló elé térdelve ketten is, a harmadik most ment kifelé a fáskosárral, oly furcsa mozgás s nyüzsgés volt. Igazán harag volt benne, hogy e szűk s lehetetlen időt kellett eltölteni. Majd Szebenben másképp lesz. Ott van fejedelmi palota. Hely és mód. Ott lehet élni. Hogy is lehet e kis zugokban urat és jóltevőt játszani.

Az egyik dámát megismerte, Kornis Ádámné volt, maga is Kornis lány, ehhez sietett, s legelsőnek őt tessékelte be a belső szobába.

- Hogy kerülsz ide, nagyságos asszonyom - mondta neki -, az istenért, csak nincs neked is bajod, kinek legyen jó dolga, ha Ádámnénak nincs? Hozzá vagyok szokva, hogy csak a bajosok keresnek engem.

Kornis Ádámné magas, sápadt, májbeteg asszony volt, az arca egészen sárga, s barna szemeiből könny kezdett folyni.

- Nagyságos asszonyom - felelte -, emlékszel reám?... mily boldog vagyok.

A fejedelemasszony biztatóan nézett rá; lám, egyszerre csak ő lett egész világ gyóntatója s mentsvára, ő a szegény árva Károlyi Zsuzsanna, akinek sem égen, sem földön senkije és semmije, csak az egy ura, s az is oly távol van, hogy néha úgy érzi, neki is instanciával kell hozzá folyamodni.

- Mindent mondj el, szerelmesem - szólott, s lágy kezét rátette a szemben ülő síró asszony összekulcsolt kezeire, mire ez még hevesebb zokogásban tört ki.

- Mindent elmondok nagyságodnak, mindent, ha immár annyi sok fejünk füstibe s gyalázatunkba került, ne legyünk károsak is miatta - mondta csöndesen s töredezve -, tudja nagyságod, hogy Kemény Boldizsár uram újra megházasodott, s elvette Tornyi Sófiát, azóta mindenben megváltozott. Gyámom volt nekem mint atyámnak egyetlen híve s barátja, s mindaddig, amíg az új életbe nem jött, addig jól viselte gondunkat, de itt vagyok hét gyerekemmel s egy szélverte urammal, akit az ágyból kiemelni negyed esztendeje nem lehet, van az ágya felett a mennyezethez kötve egy vastag kötéldarab, avval tud segíteni csak magán, hogy megmozdítsa termetét s nekem egyedül kell végeznem mindent, ha akarom, hogy gyermekeim éhen ne haljanak. Most hallgasd el, hogy nekem mit kell a jobbágyokkal s munkásokkal harcolni. Mit ér egy asszonyember szava, s íme most meghal az én anyai nagybátyám, Kornis Pál, s reám kell maradjon mint egy örökösre az egész apahidai birtok és kastély, s jön az én jóltevő gyámom és bátyám, Kemény Boldizsár uram, beíratta magának a semmiről nem tudó, csak jó akaró fejedelemmel Apahidát, az én birtokomat, mint magvaszakadottat, fiának Jánoskának. Hát hova menjek segítségért. Gábris fejedelem nem kedvelt bennünket s Kornis Boldizsár gaztette miatt őt kivégeztette, azóta minden Kornis veszett név volt előtte, s a Kemény volt csak a kedves. Már mit tegyünk s mire menjünk, mikor egy hatalmas az özvegyen mindig általugorhat, sem földemből, sem erdőmből semmi hasznom nincsen, gyerekeim vadon nőnek fel, s el kell néznem, hogy sem betűvetést, sem harci dolgokat nem tanulnak, csak a medvékkel játszódnak s birkóznak a szérűn, s erre a mi gyámunk és istápunk így bánik el velünk: haj, haj, bizony még előttem lészen a nagy oltár...

A fejedelemasszony gyöngéden hallgatta, mennyi baj s baj, s mindenkinek csak baja van. Mikor ő bejött ebbe az országba, itt csak uraságot látott és nagyúri életet, és most csak bánatot s nyomort s istentelenséget.

Igyekezett megvigasztalni a szegény Kornisnét, s hogy az elment, már a kisszobában a melegedő kandalló körül hatan vagy heten állottak s ültek, s azt sem tudta, kit s melyiket fogadja először.

Egy Sárpatakyné jött először be hozzá, s elmondta, hogy leánya rossz hírbe keveredett, hogy bűbájban találták, s nem igaz, holott csak az volt, hogy a gyermek szépecske s fiatalocska, s a Báthory Gábor fejedelem erkölcse erősen elterjedt az urak közt, s most minden leánynak s ifiasszonynak vagy rossznak kell lenni vagy pusztulni mind családjával együtt.

- De most reménység vagyon, hogy Isten végét veti a latroknak, kancellár uram is mondta, mikor a nyolc hordó bort bevitték neki, s mégis semmi sem történt, nincs más segítség, csak az egy fejedelem szíve és jósága.

Vereös Péterné, Sarmasághy Ilona jött aztán nagy titkosan, s a fejebúbjáig s talpáig egyformán bebugyolált kis kövér asszony, arról beszélt, hogy most hajtották el minden marháját az adószedők, még olyan adókért, akiket Báthory fejedelem szedett be, és suttogva, mint országos titokról beszélt egy ezüst poharáról, akit a portára küldött a volt fejedelem.

Aztán Dudith Pálné jött be, aki térdre vetette magát, s ruhája s köténye szegélyét csókolta, édes testvéreire panaszkodott, akik minden rablóknál nagyobb zsiványok, és őt vagyonából s erkölcséből kiforgatták, és ő rossz ura miatt semmire sem mehet, már ott van, hogy poklostelki házát át kellett adni testvérbátyjának, aki őt kisemmizte szép ígéretekkel, s most gyerekei szét vannak szórva, mint a cigányok, s neki nincs fejét hol lehajtani, már vénasszonynak is elállana, csak volna, aki gondot viselne rá...

És ez így ment végtelenül, egyik baj a másik után, egy nyomorúság nagyobb a másiknál.

Kétórai sírások s panaszok után azt mondta a fejedelemasszony:

- Istennek kellene lennem, hogy ezt mind meggyógyítsam.

Akkor jött egy asszony, akinek nevét sem hallotta, Szentpálynénak mondta magát, s már annak beszédére sem bírt figyelni, s mikor a szokott áldásmondások s hálálkodásoknak vége volt, az asszony így szólt:

- Nagyságos asszony, ha nekem ezt megteszed, olyat mondok, hogy mind te, mind urad, a fejedelem őnagysága hálásan fogjátok megköszönni: mert tudjátok meg, most jött bé Magyarországról egy rokonom, Kassa mellől, Szikszóról, Abajiné asszony, Kamócsy lány, akit oda vittek férjhez, s nem tudott kijönni a magyar rokonokkal ura halála után, s hazajött meghalni. Azt mondja, odaki azt beszélik, biztosan tudja, lelkére esküdi, olyantól, aki érti, hogy Homonnay az udvarral paktál.

A fejedelemasszony megremegett.

- Homonnay?

- Igen, nagyságos asszonyom.

- A bécsi udvarral?

- Bizony, s hogy már a megyékben dolgozik.

A fejedelemasszony lassan elsápadt.

Az asszony megijedt a sápadástól, s megbánta, hogy szólt:

- No iszen, az nem sokat teszen - mondta sebesen -, egész világ tudja, hogy kicsodák a Homonnay-félék, szélfutó bestye csavargók, senki nem ád szavukra.

A fejedelemasszony csak hallgatott. Megfordult vele az egész ház, jaj, megremegett az egész lelke. Ez háború.

- S aztán sokat beszélnek az emberek, s talán nem is igaz - hadarta az asszony s már nagyon bánta, amit tett, mert félt, hogy ahelyett, hogy haszna lenne a hírhozásból, még ő fogja megszenvedni a bosszú kezét.

El is búcsúzott hamarosan, s tétován ment el.

Még volt valaki odakint, de a fejedelemasszony oly borzongást érzett, mint akit a hideg kilel, s azt mondta az udvari asszonynak, vesse meg az ágyát, le kell feküdnie, azt az instanciást, aki vár, küldje el.

A fejedelemasszony halálos betegnek érezte magát.

S le is feküdt. Úgy feküdt az ágyba, mint egy nagy beteg, befordult a falnak, vénasszonya gondosan betakargatta, s ő csak didergett, foga is zörgött, s érezte, hogy ajka lila, s szeme beesett.

Talán egy kicsit el is szunnyadt, de hamar felserkent, s rémülten nézett a falra, mely már egészen sötét volt, jaj istenem - mondta magában, s nyögött, nyöszörgött.

Valami hideglelős borzongást érzett. Rettegett a fejedelemségért.

- Mit vállalt, mit vállalt - mondta magában s a foga összeverődött.

A teste vértelen volt, s a lábai fagyottak. Keskeny lábai mindig olyanok voltak mint a jég. Az ura gyakran órákig melengette, míg kissé engedett a félelmes hidegség. Vértelen volt, kezei, lábai érezték meg. Nagyon tudott fázni. De nem a hidegtől, hanem az izgalomtól.

Most iszonyúan erőt vett rajta a rémség. Ez az elviselhetetlen sok panasz, borzalom, amivel telve érezte az egész világot s erkölcsi felelősséget érzett miatta. Ezek a nagyúri nők, akik úgy voltak nevelve, büszkének s boldognak, akiknek tulajdona volt az ország, mert akkora hegyek és erdők voltak a birtokukban, s annyi nép, hogy számukat nem ismerték. Mi van ebben az országban, ha nagy asszonyságok itt tartanak, s mi lehet akkor a kunyhókban és a nyomorgó tűzhelyek mellett.

És ezt mind egy ember veszi magára. Jaj minek az, minek az.

Jaj, milyen szerencsétlen ő, hogy neki bele kellett kerülni ebbe a szörnyűséges életbe. Nem így gondolta ő ezt annak idején.

Az ágy süllyedt vele, s repült és hintázott, s hányásingere volt, s úgy érezte, rögtön vége.

Hirtelen kifordult az ágyból, vénasszonya ott ült hűségesen az ágy lábánál, mozdult, ijedt.

- Edényt!

Vonaglott s ökrendezett, de nem jött semmi, csak egy kevés zöld nyálka, amely után keserű maradt a szája, s hideg verejték lepte el a homlokát s az egész testét.

A vénasszony visszafektette, betakargatta, újabb nagy puha párnákat rakott rá, de mit ér, ha minden oly hideg, mint a jég. Nem bírt felmelegedni, érezte, ahogy mindenfelé besüvít a szél, mintha a dunnái alatt viharok futnának keresztül.

Végképpen szerencsétlennek érezte magát. Mért veri őt az Isten ilyen igen. Mi boldog tudott volna lenni a legkisebb zugban is, ha azzal együtt búhat meg a szellő elől, akit szeret. S mért kellett neki megszeretni ezt a boldogtalan embert, aki oly vasegészséggel jő-megy, s veszi magára a keresztet...

A pappal beszélt délelőtt. A pap, Keserüi Dajka János uram, nevéhez illően, szemérmesen beteg ember volt, sovány és csendes szavú, s arról beszélt, hogy a Krisztus magára vette az emberiség bűneit. Szegény Krisztus. Egész életében üldözték és csúfolták és vesztére voltak, és ő tűrte, némán és boldogan, mert tudta, hogy ez a rendeltetése, s vitte a keresztet.

- Én nem bírom - mondta magában, összegubbaszkodva s betegen -, én nem bírom, én nem bírom már ezt a keresztet...

Annak, aki vállalta, talán más: de ő nem vállalta. Ő nem akart soha keresztet viselni: ő boldog akart lenni. Ember akart lenni. Asszony. Nem érzett magában semmi hivatást, őt összetöri ez a kereszt és szerencsétlenné teszi. És nem lát szabadulást, mert nem tudja, hogy lehet ez alól kivonni magát...

S az a kedves, vidám fiú, avval a csontos soványságával, amilyen volt, mikor megismerte, a komoly vidámságával, az örökké tréfára álló szavával, a szorgalmas udvarlósággal, a figyelmes szívességével, mert nincs olyan ember több, mint ez. De mért megy tovább egy olyan úton, amelynek nem lehet vége s jó vége soha. Szerelmes Isten, mi lesz ebből. S nem tud egy megkönnyebbítő gondolatot. Úgy érzi, ha ébren van, mintha álmodnék, mintha lidércek ragadnák s röpítenék ismeretlen szakadékokon keresztül. Egyszerre megriadt. Még egy háború, még egy dévai ostrom, magyarok s németek, még egy olyan borzasztóság, mint a gyulafejérvári fogság, s a Báthory Gábor éjjeli jötte.

Nem, nem, ez nem lehet...

Az ura hangját hallotta, s erre még jobban belebújt a takarókba, s száját összeszorította.

- Kincsem? - mondta felette csöndes dörmögő hangján a fejedelem.

- Mi baja, kedvesem?...

Soká nem szólt.

Az ember ráhajolt, s csókolni kezdte a haját. Simogatta a vékony szálú barna hajat a homlokát, s megijedt, mikor megérezte a nedvességet a bőrén.

- Beteg-é angyalom? Ilyen hirtelen, szívem?

- Jaj - mondta üresen a fejedelemasszony, s újra felnyöszörgött: - jajaj...

Az ura hallgatott.

- Jaj nekem, jaj - mondta újra.

- Mije fáj? mije fáj?... Úristen, Isten...

- Jaj - mondta az asszony, s egyebet nem tudott, csak azt mondani, hogy: - jaj.

- Gyomra?... Itt?... - s próbált a paplan alá nyúlni és kitapintani, de ujjait hidegeknek érezte, s csak a meleg takarón át fogta.

- Nem... itt - szólt az asszony, s a szívére tette ura kezét.

- Szíved?

- Az.

- Miért?... Történt valami?...

- Nem tudom, Gábor, én nem bírom, én nem bírom ezt az életet.

Bethlen hallgatott s várt.

- Olyan sokan voltak megint itt, annyi baj s panasz, istennek kellene lennem, azon segíteni.

- Mért adja oda magát a mások bajának?

Elhatározta, hogy többet instanciásokat be nem bocsát feleségéhez... Azon gondolkodott, kit állítson őrül felesége ajtaja elé, aki el tudja szépszerével zavarni a búsultakat és panaszkodókat...

Csak sokára tudta annyira venni az asszonyt, hogy egy kicsit eszméljen.

Leült a felesége ágya szélére. Jól beült a keskeny ágyba, s az asszony beljebb vonult, be a fal felé. Karját a felesége karján fektette a dunyhán keresztül, s az asszony nyakán maradtak erős ujjai. Úgy nézett rá, gyöngéden és szeretettel, de mintha az asszony elmúlt volna, semmi lett volna hatalmas egészsége alatt.

Félt, hogy az asszony már megint az előbbi nehéz dolgokat folytatja, azért, ahogy férfiak kemény, egészséges, tevékeny férfiak szokták, elkezdett arról beszélni, amivel tele volt, amit végzett:

- Ma sokat s jól csinálhattam - mondta elégedetten.

- Háborút? - nyöszörgött Zsuzsanna.

- Isten ments... örömöm van. Nem kell az erdélyieket félteni. Mikor a hajdúk kimentek az országból, egy lábos jószágot nem hagytak itt, akkor jött a török had, s ne felejtsük, tavaly nyáron Forgách Zsigmond is itt járt hadsereggel, az is megevett, amit csak tudott... Már úgy látszott, mikor november elején a török kisepertetett, hogy úgy maradunk, mint szüret után a tőke... Úristen, honnan lesz nekem egy gyermeklovam s egy tehenem, bornyam... Hát ma jön Gyerőffy uram, hogy hajtják már le a hegyekből az elrekkentett marhát s barmot... Hála istennek, minden parancsolat nélkül felhajtották a havasokba a lábas jószágot, de még a tyúkokat s kakasokat is, és az oláh kalyibákban tartották őket. Mind a hét megyében az most a főispánok dolga, hogy a népet felbiztassák s bátorítsák, hogy a legnagyobb nyugalommal hozzák le a falvakba amijük van, semmi bántódása senkinek, semminek nem lészen én arra fejedelmi voksomat adom, hogy ebben az esztendőben semmiféle ellenség az ország belsejébe a lábát be nem teszi...

- Mer ez magán áll.

- Persze hogy rajtam. Ha tavaly ilyenkor Báthory megfogadta volna tanácsunkat, tavaly se lett volna semmi... Kellett neki háborút vinni Oláhországra... Szóval a legelső, amit csinálni kell, hogy minden úrnak és lovas vagy ökrös gazdának szekere legyen... Mert szekér nélkül meg nem moccanhat... Ahol csak szekércsináló mestereket fel tudnak hajtani, azt mind a fejedelmi műhelyekbe hordják, s azok már köszörülik a bárdot és szekercét, fűrészt, vésőt, és ezer szekeret kell az országban január hónapban legkevesebbet megcsinálni...

Simogatta felesége karját, mintha az ország címere volna. Szép is volt a Károlyi Zsuzsanna karja s teste, csak az arcán lehetett meglátni a szenvedést.

- Szekereket és vonó jószágot beállítani, ez a legelső. Már februáriusban a mezei gazdasági szerszámokat, ekéket, boronákat kell sürgősen csinálni. A kovácsok már be vannak iktatva. Minden faluban és minden uradalomban műhelynek kell lenni és csinálni a vasszeget és az ekevasakat. Február végére már hozzá lehet fogni a leégett házak felépítéséhez. Fa van elég. Már a hegyekben a favágó munkások amennyit tudnak, dolgoznak. Mihelyt az utak használatosak lesznek, rögtön megkezdik, hogy leeresszék a megmunkált gerendákat. Ahol jó vizek vannak, ott fűrészmalmokat kell már most építeniek. Gyerőffy uram tizenkét malmot állít. Még csak fundálja, de február közepén már azoknak dolgozni kell, a szászoknak ki van adva a parancs, hogy elegendő fűrészről gondoskodjanak. Ez az első, a vasbeli munka. És ezeket vadította meg legjobban a szerencsétlen Gábris...

- No hiszen Nagyságodnak az semmi. Nagyságod márciusra már mindent megépít.

- Márciusba el akarom kezdeni az építést, mert mire a tavasz megnyílik, akkorára bele kell akasztani az ekét a földbe. Pénz kell itt mindenre, a fiskális direktorral Péchy uram mindennap alkuszik, hogy az arany s ezüst bányákat hogy lehetne leghamarabb elkezdeni... Minden romban van; aranyat már tíz esztendő óta nem bányásztak. A kénesőre számítok leghamarabb, annak jó ára van, s akármennyit el lehet adni a tót impériumra, Pozsonyba akármikor... Adót bizony most nem tudok szedetni, miből fizessenek, vannak falvak, hogy egész faluban nincs két forint... Hanem a harmincadokat mind új kézbe kell adni... nagyon elhatalmasodott a lopás... pedig csak tiszta kezű emberekkel tudom magamat rendbeszedni... Haller István nagyon derék fiatalember, evvel még legtöbbre megyek...

Zsuzsannának zúgott a feje, kavargott előtte a rettentő sok tennivaló, ami az ura szavaiból áradt.

Elfordította fejét s szerette volna fülit viasszal betömni.

Bethlen látta a felesége arcán a gyötrődést s elhallgatott.

- Babám, kis babám - duruzsolta neki.

A szoba egész sötét volt már, csak a tűz fénye világított a nagy kandallóból. Nedves volt a fa, s csöndesen sírdogáltak a lángok, s nagyokat lobbantak, meg újra elszelídültek.

Csönd volt, hallgattak.

Fázol, kicsim? - cirókázott s belefúrta szakállas arcát az asszony nyakába.

Meleg volt az asszony, s ő eldőlt mellette a fekvőhelyen. Ahogy kinyújtotta tagjait, ő is fáradtságot érzett. Egy pillanatig szédült is, s amint elnyúlt, egész hosszában ráborult a fáradtság.

Hirtelen hevesen s keményen szorította magához az asszonyi testet úgy mindenestül.

- Kedvesem, édesem - csak ezt suttogta a fülébe -, te édesem, te édes kicsi kedves.

Az asszony testét tűz futotta el. Kiszabadította karját a takaró alól, s megölelte az ura fejét.

Ez jó volt, ez a férfi. Hogy ez van és hogy ez ilyen férfi neki. Görcsösen szorította a fejét, s ujjaival fésülte hosszú haját.

A férfi felhasználta az asszonyi gyenge percet, s végighaladtak ujjai a vékony s karcsú tetemen.

Mikor emberi dolgok jönnek, elül az ész, és a gondolat s csak akkor jön az újra meg, ha a vér duzzadtsága megcsillapul.

Akkor az asszony fonódik újra szederindásan az ura törzsére, hálásan s kis boldogsággal.

- Hiszen csak bírnék a félelemmel, Gábor - s halk csókkal lepte el ura arcát...

- Lássa pedig lelkem, oly szép ajándékot hoztam magának, öröme lenne benne. Örmény kalmárok jöttek, s szép mindeneket találtam holmijaik közt.

- Nem, nem, nem kell.

- Nem választottam ki semmit, magad választol majd, ami jólesik.

Az asszony hallgatott.

- Szebenbe bevonulásunkra mit csináltatsz ruhát, szerelmes feleségem? Bársonyt vagy atlacot? Mit kívánsz, mit kívánsz?

Az asszony igen halkan suttogta:

- Szemfedelet.

A fejedelem megdöbbent. Kezét otthagyta az asszony szívén, s hirtelen rászakadó némaság után mondta:

- Az is megjön, szívem.

Az asszony nyöszörgő hangot adott, mint a beteg gyermek, akit a láz elkap.

Soká hallgattak.

- Lássa, Gábor - mondta aztán az asszony, aki megbánta, hogy most, mikor oly jó volt hozzá az ura, kimondta azt a szót, amelyet azelőtt gondolt el; de ki kellett mondania, mert az volt életének egyetlen vigasztalása, hogy a halált áhította, a szép, békés boldog halált. - Ha legkisebb gyermekkoromra gondolok is vissza, akkor is csak annak ismerem magamat, aki ma vagyok. Igaz, van bennem valami kötelességtudás, van bennem a kicsiknek az az önmagát feláldozó gyengesége... Én soha, soha nem tudtam másat kihasználni a magam javára, csak én akartam mindig másoknak segítségére lenni... Mikor kicsi lány voltam, Katával együtt tanultuk a betűvetést, a mesternél, aki hozzánk járt és igen szigorú volt. Engem mindig dicsért, mert én szorgalmas voltam, mert szorgalmas, aki fél. S én nem bírtam elviselni, hogy megfenyítsen a mogyoróvesszővel, mint a fiúkat, akikről lefonta a ruhát, s meztelen testüket véresre verte, s Katát is nemegyszer bottal igazította az útra... Történt egyszer, hogy másodnapra igen nagy leckét adott... Írásban kellett sokat, sokat írni. Én egész délután míveltem, s Kata játszott a kertben a galambokkal és a csikókkal, s én folyton érte rettegtem, hogy mi lesz, ha nem készíti el a pensumot.. S nem csinálta... Elmúlt a nap, s jött a setét este és le kellett feküdni s az ő papirosa üres volt... Akkor és első álmomból felserkentem, s nem bírtam megnyugodni, folyton csak Katáért rettegtem és a másnapi verést éreztem kicsiny testemben, amit ő fog kapni... És felkeltem, s meggyújtottam az olajmécsest a parázson, s leültem egy ingben, a hideg télben az asztal mellé, és hozzáfogtam megcsinálni minden írást, amit neki kellett... Soká, soká dolgoztam, mert nagyon nehéz volt. Már majdnem reggel volt, mikor elkészültem. Akkor lefeküdtem vacogó foggal, átfagyva és megdermedve, de míg dolgoztam, nem is vettem észre a fagyot és hideget... S jött másnap az oskolamester, s nem is kérte a papírt. Meg se nézte, hogy mit csináltunk... Én boldogan vártam, hogy Kata dicséretet kap, hogy szokatlan módon minden készen van, amit kellett csinálni... Elő se vette, meg se nézte, másról beszélt, s egyebet csinált... Hiábavaló volt az én nagy törekedésem... S Kata ki is nevetett, eldobta a papírt, s azt mondta, csacsi voltam, hogy én ezt csináltam. Azt mondta: inkább egy kis verés, az hamar elmúlik, mint a nagy töredelem... Ezt nem felejthetem soha.

A fejedelem megilletődve hallgatta a történetet, s magához ölelte áldott szent fejét.

Az asszony lehunyta a szemét, s a szeme sarkában könnycsepp rezgett, mint egy halottnak.

- Mi az, amitől félt, angyalom - dörmögte. - Kell valaminek lennie, hogy így elrémült az élettől. Történt-e valami? Hiszen még délben, mikor elmentem, semmi baj sem volt. Igaz? Zsuzsóm, vallja ki, mi van a szívében.

Az asszony hirtelen felcsattant, iszonyúan s dühödött kétségbeeséssel.

- Jaj, nem bírom s nem bírom, hogy kegyelmednek újra fel kellene ülni s külországra hadra menni, talán megbolondulnék búmban... Mire fordul ez a háború, s talán visszajöhetnek onnan, vagy nem...

Bethlen hallgatott.

- Miféle háború? - kérdezte sokára szárazon.

- Az isten verje meg, az isten verje meg - kiáltott fel a nő. - Hogy mindig vannak, akikben van gazság és kegyetlen szív, hogy háborút csináljon.

- Milyen háborúról beszélsz? - kérdezte Bethlen elkomorulva.

- Homonnay...

Bethlen hallgatott, nagy szemet meresztett.

- Homonnay!... Hát ezt hol vetted?

- Felzúdította már a világot, s most újra próbál... Jaj, sajnálom, hogy nyugtalanságot okozok kegyelmednek, édes uram, de ez rettenetes... Valaki volt itt, nem tudom, ki, mert csak meghalt bennem a lélek, mikor elmondta, hogy Homonnay az Udvarral paktál, s konspirál a megyékkel... Hogy már az egész világ csak azt zúgja s mondja, hogy bejön...

- Pletyka nyelvek; csak olyan szélfúvás.

- Nem uram, nem, s ma volt itt éppen Kendy István anyja, és merészelt fia után kérni, mikor tudom, hogy ez az oka mindennek, már megint a pápisták, Kendy István s Kornis Zsigmond verik az üszköt, azok vetik a csóvát hazánkra...

Bethlen felállott, és a nagy sötét szobában nagy léptekkel kezdett sétálni le s fel.

Zsuzsanna lassan feléje fordult, s beszélni kezdett:

- Hallgattam a sok bajt s szenvedést, ebben az országban talán egy boldog ember sincs.

- Boldog ember nem jön a boldogságával dicsekedni, de a bajosok bezzeg nem teszik véka alá bajaikat, hanem még meg is növelik, hogy jobban hasson...

- De nézze kigyelmed, az a szegény Kornis Ádámné, jaj csak ne volna ebből a boldogtalan famíliából való - magával kegyelmeddel íratta alá a gyámja, Kemény Boldi, az adományt Apahidára, az ő fiacskájára, Jánoskára, mint magvaszakadott birtokot.

- No és?

- Apahida az övé, és ő hét gyermekkel kínlódik és szenved!

A fejedelem elgondolkodott.

- Apahida sohasem volt a Kornis Ádámé.

Most az asszony hallgatott el.

- Az nem lehet, hogy oly becsületes arccal ilyen szörnyűt hazugsággal mondjon valaki.

- Hazudság, nem hazudság, a bajos embernek ilyen a szava.

A fejedelemasszony hallgatott. Az urának olyan jó duruzsoló komoly hangja volt, hogy ő attól mindig meggyógyult, ha hallotta. - Nagyon sokat vállalt kegyelmed magára, uram, nagyon, nagyon sokat.

- Isten mind e világot magára vállalta.

Az asszony hallgatott, a szíve végig reszketett.

Bethlen elmosolyodott, hogy nagyot talált mondani.

- Mindenkinek kötelessége annyit vállalni magára a világ dolgaiból, amire Isten neki erőt adott. Se kicsinyünk, se nagyunk, Isten nekünk adta ezt a kis országot, ez a mi gyermekünk... Ilyen kevés idő alatt nézd, milyen szépen kezd kisimulni. Mert olyan az ember, mint a növény, nem kell egyebet tenni, csak megvédeni a nagy ellenségtől, s akkor ő magának összekeresi a földből azt a táplálékot s nedvességet, amire szüksége van.

- Adja isten.

- Meglásd gyönyörűm, két-három esztendők múlva milyen szép lesz itt élni.

Zsuzsánna sóhajtott: - De kinek?

- Neked s nekem.

- Ah. Kivált ha új verekedések jönnek.

- Ezek csak olyan vénasszony locsogások - szólott Bethlen -, emiatt ugyan nem kell neked ágyba feküdni, egyetlen tubám. Gondold meg csak, hogy mi itt vagyunk birtokban, s mindennap erősebben, ellenben őkemek a kerítésen kívül vicsorítják a fogukat. Hát milyen munka s mennyi pénz kelletik ahhoz, hogy odakivel annyi embert szedjenek, akivel minket itt országunkból ki tudjanak verni. Vagy talán csak rongyot kell karóra tűzni, s mi innen elrepülünk?... Inkább ők, gondolnám.

Az asszony kis bizalommal nézett az urára. Nem is szavai, hanem a férfiból kisugárzó életkedv s erő nyugtatta meg.

- De a pápisták többen vagynak - susogta -, s dühösek!

A fejedelem bizalommal simogatta felesége fejét:

- Dehogy vannak többen, én édesem. Tudod, kik a pápisták? Szolgák! S tudod, kik a reformáltak? Akik megértették az igazságot... De lásd, az igazság olyan egyszerű s érthető, hogy azt minden gyermek ésszel feléri... a szolgaság pedig oly terhes és lealázó, hogy azt semmi emberi lélek soha megszokni nem bírja... Inkább az a baj, szívem, hogy odaát haszonlesésből vagy mért, mindenképpen maguk hasznáért, nagyon okos és nagyon erős emberek állanak az élen... Mit félek én a Homonnayaktól? gyermekek, senkik! Bálint még volt volna valaki, de az a Gyurkó? kis szél elfújja... De ott a mostani turóczy prépost, Pázmány... evvel igen, evvel nagyon számolni kell... Hozzák a hírt, hogy Forgách Ferenc, a főkapitány testvére, az esztergomi érsek, halálán van, ne adj isten, ha meghal, ez a Pázmány ne kerüljön helyére, mert akkor nagyon keserves lesz nekünk protestánsoknak.

- Keserves, ugye?

- Nézd csak, én úgy beszélek előtted, mint magam előtt. Idők fordulása van. Soha józan elmével ezt elhinni nem lehetett volna, hogy az emberek a megtalált igaz útról ily könnyen fordíthatók a régi rossz, zavaros és sötét ösvényre. Most ennek van divatja: ki kell várni megint a fordulást. Milyen másképp ment ez száz év előtt... Mostan sötétben tartják a gyűléseket, fáklya mellett, süvöltő hangon, fegyvercsörgéssel. - Nagyapáink idejében a tavaszban prédikáltak, a nyárban énekeltek, kint a mezőn, Isten szent színe előtt. Most az urak, csak az urak gyűlnek össze, hogy titokzatos esketéssel titokzatos harcokra készüljenek... akkor a szelíd nép énekelt tele szívvel hálaadást, ahogy a fehér bárányok énekelnek, ha a kuvaszok elvesztek mellőlük...

Lágyan s melegen ölelte felesége karcsú testét, s tovább mélázott:

- Visszatérítik - azt mondják - a nyájakat az aklokba... Mi volt az a hitújítás? Nem is volt újítás... Hogy mondjam el neked, hogy azt megértsed... Jött a tiszta értelem, mint a tavaszi áradás, mint ha a felhők elmennek, a napfényesség. Olyan volt, mint mikor megduzzadnak a vesszők és rügyek fakadoznak a száraz ágakon... átsuhogott az ige a lelkeken, s az embereknek megnyílt a szeme... ennyi volt az egész...

- Csodálatos volt, csodálatos idők - susogta Zsuzsanna.

- Igen: ha csodálatos az, hogy az ember csak úgy megért valamit, amit addig nem is látott - akkor csodálatos volt. De inkább az a csodálatos, hogy annyi ideig nem értették az emberek, mi történik! s az még sokkal csodálatosabb, hogy most egyszerre megint el lehet zárni az emberiség szemeit, s parancsszóra elfeledtetni velük, amit már egyszer sikerült megérteniük... Nézd csak, milyen egyszerű dolgokról van szó: A nagyapáink egyszer csak rájöttek, hogy nem tudnak latinul, s amit a pap a templomban énekel, nem értik... Ennyi az egész... Ne dünnyögjenek a fülökbe idegen nyelven, mondják el magyarul, németnek németül, kinek-kinek a maga nyelvén, ahogy megérti. Ha egyszer ezt kimondta valaki, kellett emellett fegyverrel agitálni?... Ez olyan ragályos volt, hogy: nini azt mondják a népek, hogy ezt csak most mondják nekünk... Hagyjátok azt a deákvartyogást... Nem is kergették el a papot, csak megmondták neki, hogy hagyja már a misét. Csak úgy jártak a régi templomba, mint eddig, vagyis hát jobban, mert most mindnyájan elmentek, hogy a többi ilyen szép együgyű értelmes dolgot is meghallják... Micsoda? valamennyi pap, mind rálett. Neki se tetszett a mise meg a gyónás meg a többi cifraság, bűnbocsátó cédula, péterfillér, parancs, zsarnokság... Gyerünk csak elő, atyafiak, nézzük meg, ki legyen a papunk: ez is értelmes, hogy nem Esztergomból küldtek a nyakunkra papot, meg Rómából. Maguk megnézték, megbeszélték: ej ez derék ember, ez tetszik nekünk, ez a mi emberünk... Összeültek vele, hogy: no tiszteletes jó uram, hogy is csináljuk? Mikor meszeljük ki a templomot? Csak értelmesebb dolog, hogy a szép fejér istenházában a szép fekete magyarruhás pap beszélt csupa olyat, amit mindenki megértett: Isten a mi atyánk, akinek szeme előtt mindnyájan egyenlők vagyunk...

- Istenem, de szép is így.

- Most ennek az ellenkezője történik... Ez is egyszerű... Most az történik, hogy az urak észrevették, hogy egy ilyen értelemben élő tiszta fejű népen nem lehet ám uralkodni a régi módon. Holott ők csak a régi módon akarnak uralkodni. A régi mód az, hogy: minden az enyém, semmi sem a tiéd, de te is az enyém vagy. Korbács a nyakadba, karó a hasadba. Koplalj, hogy nekem bőségesen jusson... Mert nézd csak, úgy is lehet uralkodni, ahogy én akarom s teszem: de akkor az uralkodónak kell a legtöbbet dolgozni, hogy tisztelet és elismerés vegye körül... Ez nem tetszik ezeknek a főhatalmasoknak. Kendynek, Kornisnak, Ferdinándusnak, Pázmánynak... Hát ők kitalálták, hogy nem a néppel, a masszával kell törődni, hanem a vezérlő urakkal... Igen, mert észrevették, hogy az egész világon egyetlen község sincs s egyetlen ember sem, aki azt mondja, hogy "tévedtünk, atyámfia, az én lelkemet megcsalták, mert lám, nem szeretem én, hogy megértem, amit a templomban beszélnek, én azt szeretem, és az én lelkemnek csak az van javára, ha deákul órálnak".

- Igen, de ezt nem mondja senki. Senki a világon. Egyetlen ember még az egész földön nem került ki, aki azt mondta volna, hogy nem értek ugyan deákul egy szót sem, Krisztus urunk sem értett, hiszen zsidó volt, de azért meghalok, ha nem hallom a deákmisét. Mivel pedig ezt nem mondja senki, tehát ez a Ferdinándus megesküszik, hogy aki pedig nem akar deákmisét hallgatni, azt ő kiűzi az országból. Az olyan ember vegye fel az ő holmiját a hátára, vigye a feleségét, gyerekét, s menjen, menjen ki a határon túl. Hogy ő ne is lássa.

- Hát ezt nem lehet elviselni... Hogy vehette el az Isten az eszét élő embernek, hogy képesek az ország minden hatalmát, katonaságát, fegyverét arra használni, hogy százezrével megöljék azokat a józan és okos népeket, akik azt mondják: Uram, nem értem én azt a misét, ne kívánjátok tőlem, hogy alakoskodást csináljak és csengetésre térgyeljek és homlokommal verjem a földet, mikor az én uram teremtőm soha azt nem kívánta tőlem.

- Ha valaki ezt akarja, én nem bánom. Énfelőlem egész Erdélyben úgy imádkozhatik, ahogy lelke szerint jó neki. Nekem az a néhány deák szó se a fogamat ki nem rántja, se a bélemet fel nem fordítja: de nem bízzák a hívőkre, hogy úgy imádkozzanak, ahogy s amint akarnak, hanem mingyárt jönnek a nagy hasú papok, fegyveresekkel a hátuk megett, s azt mondják: No te pogány, tudsz-é keresztet vötni. Nem tudsz? ugyan égessétek csak meg azon a máglyán, hadd tanuljon meg.

- Mingyár a máglya. Ostorozás, vérelvesztés, elvenni a vagyonát, birtokát s adni olyanoknak, akik tudnak s akarnak körösztöt vetni. Hogy micsoda ízlése van ennek a Ferdinándnak: neki nem fontos, okos ember, tanult ember, értő ember, szorgalmas ember, jó ember: neki csak körösztöt vetegető ember kell.

- Könnyű azt mondani: csudálkozom rajta, hogy oly egyszerű tudomány keresztet vetni, s ti meg hagyjátok magatokat verni, hagyjátok magatokat mindenetekből kirabolni, hagyjátok magatokat száműzni a szülőföldről, hagyjátok máglyára vetni, csak azért, mert nem akartok keresztet vetni. Bolondok vagytok?... Igen, de ha a világon sehol senki sincs, aki arra jött volna rá, hogy a keresztvetés a legjobb, a legkellemesebb dolog a világon és a leghasznosabb. Ellenben mindenki, aki maga fejével gondolkozik, úgy érzi, hogy ilyen apró komédiával sem Isten irgalmát, sem a lélek üdvösségét elnyerni nem lehet... Tehát ha jobb meggyőződése ellenére rákényszerítik, hogy csak vetegesse a körösztöt - megalázva érzi magát emberi mivoltában s inkább meghal, de ily gyermekes játékokra nem engedi magát rákényszeríteni.

- Meg aztán, akár így van, akár úgy van: az ember olyan, mint a nyáj. Arra mén, amerre a többi. Zsidóknak is okosabb volna megtérni s kereszténnyé válni, akkor idővel beleolvadoznának abba a fajtába, ahol élnek: így meg örökké olyanok, mint a tüske, ami szúr, szúr, de kiveti magából minden test, mihelyt bírja... És ugye mégsem teszik, hanem szenvedik az idegenek közt az idegenséget, az elnyomatást, a megvettetést, s szégyent s kárt s csak maradnak tovább ezer és ezer év óta zsidók... Hát mi, akik megvilágosodásból, meggyőződésből vettük fel az igazság édes örömét, csak oly könnyen egy kis verésért, rablásért, égetésért megtagadjuk a kétszerkettőt? Hiába tagadjuk, úgysem lehet megváltoztatni: a latin misét soha világ végéig senki meg nem érti, nem is értette soha, mert a latin világ már megszűnt, mikor ezt csinálták... Micsoda ember volna hát a te urad, Bethlen Gábor, ha csak úgy hagyná, hogy reformált protestáns testvéreit mint a tatár a világot, oktalan baromként csordában hajtsák... No hála istennek, egyszer megint kifújtam magamból, atyámfia, Károli Susanna!

- Ne törődjék azért kigyelmed nagyságos fejedelemasszony se az élőkkel, se a holtakkal, kik ellenségek, hanem törődjék a vendégeivel. Tudja-e kit hoztam ide ma estére, egy kis beszélgetésre? Nem csizmás nagy főispányokat, hanem Angyalossynét.

- Máriska! - kiáltott fel a fejedelemasszony - Máriska?

Zsuzsanna hirtelen elfelejtette minden gondját, baját. Máriska, az ő leánykori barátnője, az egyetlen a régiek közül, aki Erdélybe került, ide házasodott. Testi-lelki barátnék voltak, valami több mint baráti érzés volt köztük, több mint testvéri: szinte szerelem volt az, ami egymáshoz fűzte őket. Az egyik barna volt, vékony és komoly, a másik szőke és ragyogó és vidám. Mintha új levegő, új élet, új öröm fakadt volna ezen a világon, meggyógyulva és boldogan pattant fel és sietett öltözni.

- Hívjam a vént?

- Igen, igen.

Bethlen kiszólott az ajtón, s nemsokára betipegett a vénasszony, világító sokkarú gyertyatartóval, és sietett némán segítségére lenni asszonyának.

- Itt van-e Máriska?

- Már régen, kegyelmes asszonyom.

- Istenem, Máriska itt, hiszen akkor jó. Oh, hála istennek.

Zsuzsanna átsietett a másik szobába, ahol az ő jöttére egész magasságában felállott egy úriasszony, nagy lebbenő felsőben:

- Máriska! - kiáltott a fejedelemné.

- Zsuzsannám, vagy hogy is híjjalak, te nagyságos asszony - mondta Angyalossyné, s régi lánykori nevetéssel kacagott s ráborult Zsuzsannára. Sokkal magasabb volt, szinte beborította.

- Istenem, Istenem - mondta folyton nevetve mind a két nő, s mindeniknek tele volt a szeme könnyel.

Máriska szőke haja is még a régi módon volt fésülve, középen kettéválasztva s a füleire lehúzva. Míg a fejedelemasszony leszedte róla a felsőket, piros arca folyton ragyogott a kacagástól s egészséges szép fehér fogai villogtak.

- Le, le, minden ruhádat, nézd csak, drágaságom - mondta a fejedelemasszony -, úgy ül itt, mint valami instanciás.

- Hát lehetne is - kacagott minden szóra boldogságában s idegességében Máriska, s nem akarta kibontani felső nagy köpenyét, de mikor a fejedelemasszony erőltette, gyászos kacagással mutatta meg magát... Arca, feje a régi volt, így első pillantásra a hajdani karcsú szőke üde lány feje, de a termete valami kétségbeejtően hatalmas formát vett fel.

Olyan kedvesen komikus volt evvel az aránytalansággal, hogy mind a ketten hatalmas kacagásban törtek ki, s ez a kacagás bizony könnyezésbe fúlt.

- Látod, mi lett belőlem? - mondta Máriska.

- Miért? egy hatalmas nő vagy!

- Hatalmas, bécsi fontokban hat mázsa...

- Megérdemelnél minden hatalmat.

- A tyúkok s a malacok felett? - kiáltott kacagva a szépasszony, mert még mindig szép és feltűnő volt.

Mikor kinevették magukat, együtt ültek egy díványra, s Angyalossyné karjai közé szorította a fejedelemasszonyt. Jól megnézték egymás arcát. Zsuzsanna fájva nézte leánykori barátnője arcán a szélkifútta apró ereket s piros redőket, az a hamvas arc, hogy tudott ilyen durva lenni, s Máriska a finom elefántcsontszínű lány arcának halottas sápadtságát, beesett szemeinek karikáit, arcának fonnyadtságát nézte ijedten s fájó szívvel.

Akkor mindketten behunyták a szemüket, s egymás keblére hajtották a fejüket s úgy sírtak, mint a záporeső.

- De te legalább boldog vagy - mondta Máriska -, ugye boldog, ugye boldog... Na... Gábriel, mondja már, ugye Zsuzsanna boldog...

- Reménykedem - mondta gyöngéden Bethlen.

De Bethlenné egyre hevesebben sírt.

- No, picikém, picinyókám - zsizsegett neki Máriska, mint régen, régen, mikor együtt voltak nevelőben a szatmári öreg nénéknél. - Hát nem emlékszel már, hogy neked csak boldognak szabad lenni?

S mindketten nevettek. Régi iskolai emlékre vonatkozott célzás, Zsuzsanna már akkor is hajlamos volt a bánatra, önmagával való elégedetlenségre s az életfélelemre, s egyszer fogadtak, hogy szerepet cserélnek, s Zsuzsanna a boldogot játssza: Máriska, aki csak víg s nevető tudott lenni, a boldogtalant.

- Ugye, Gábriel, na jöjjön már, ne hagyja, mondjon már neki valamit, hogy nevessen.

Bethlen velük nevetett, és velük érezte a könnyet, fájt neki, hogy a felesége nem képes a boldogságával dicsekedni, mert ő úgy érezte, hogy van neki dicsekedni valója.

- Zsuzsám, hogy híjják keresztnevén azt az embert - akit - te mondtál?

Zsuzsanna felnézett az urára, rögtön megértette, hogy a Homonnay támadásra gondol...

- Hogy híjnák... Bálint. Homonnay Bálint.

Bethlen nevetett.

- Látod, milyenek ezek a pletykakeverő, szélkergető némberek... Régen meghalt.

- Meghalt?

- Persze hogy meg. Hirtelen halt meg, azt aztán nem tudom, hogy a fejedelemség utáni bánatában vagy hideglelésben. Bizony más dolgom is volt, mint az odakint való urak medikusa legyek.

- Maguk most is politizálnak? - mondta Máriska.

De a fejedelemasszony hallgatott.

- Látod, milyen boldog vagy - mondta Máriska -, neked az urad mindent megmond, s veled mindent megbeszél.

- S neked?

- Nekem az én uram?... óh...

- Mit csinál Angyalossy uram? - kérdezte Bethlen.

- Óh! építkezik, kastélyt épít - s az asszony elkezdett nevetni -, a maga módján! Lesz is abból valaha kastély!... Semmiféle olyan embere nincs, aki már valaha épített volna házat, van neki egy kedves jobbágya, csak annak a szavára hallgat, s ahhoz nem is szabad szólani, mert Péter szentség a házban... ő úrkodik mindnyájunkon... Csupa parasztokkal s erdei mócokkal építtet, mindig sírok, mert az egész életünk arra megy, s nincs pénze, már eladósodik az egész világnak, már minden birtokát zálogba adja az atyafiaknak, csak meszet s hozzájavalókat vegyen.

- Épít? - szólt a fejedelem - szeretem az építő embereket.

- Én nem - mondta nevetve Máriska, s soká kacagott utána.

- És ott Csíkban is kell valamit csinálni, mert semmi sincs.

- No, ő csinál valamit, de én nem megyek bele lakni, mert mind rám szakad a tető, de hogy ő oly jól tud oláhul s törökül, elmegy egész világvégre azért, amit keres. Sosincs otthon.

- No, ha szeret világot járni, én adhatok neki utaznivalót - mondta a fejedelem, s elhatározta, hogy postán hívatja fel, hogy megismerje.

Elhallgattak.

- Maguk mind oly komolyak - mondta a vendég -, én úgy szégyellem magam itt köztük.

- Te boldog vagy - szólt Zsuzsanna -, mert te megőrizted azt a te drága szép kedvességedet s mi elsavanyodtunk.

Bethlen mosolygott, de azon gondolkozott, hogy a hírben, amit a felesége hallott, mégis lehet valami. Homonnay Bálint valóban meghalt, de van egy másik, egy fiatalabb Homonnay, Gyurkó, erre emlékszik, még a Bocskai udvarából, ahol apród volt, ez egy szeles, bolond elbizakodott úrfi, s már ez heccelte bátyját abban az időben, erről nagyon fel lehet tenni, hogy egy ilyen kalandba belemegy. Gazdag s könnyelmű, s összeköttetései vannak a bécsi udvarnál, s kint van Kendy István és Kornis, s ezek, el lehet képzelni, hogy verik a vasat, s ott van Radul vajda, a száműzött havasalföldi oláh, aki két kézzel kap mindenen... Szóval bajkeverő van elég...

Szerencsére a két asszony úgy egymásba gabalyodott, hogy elfejeltették őt. Még Zsuzsanna is felkacagott, s oly édesen s üdén, hogy a fejedelem szíve megéledett, azt hitte, visszatértek a régi boldog napok.


[IV]

A szép kis szőke asszony, Forgách Zsigmond új felesége, az ágyban feküdt, de már nem érezte azt a tűrhetetlen zsibongást, bizsergést, amit a forróság okoz. Két napig nagyon rossz volt, a szeme könnyezett, folyton prüsszentett, s feszült a feje. De az udvari káplán egész nap imádkozott a boldogságos szűz oltára előtt, s a javasasszony forró teákat főzött üstszámra a konyhában, s annak a gőzével töltötték meg a házat, így azután már kezdett kiszaladni az ördögség a testéből; ezt is azok a hitehagyott lutheránusok csinálták a sok átkozódásukkal.

Pedig Forgách Zsigmond uram nem érdemelte meg, hogy olyan nagyon haragudjanak rá; igaz, hogy visszatért a kálvinista hitből az egyedül üdvözítő egyház kebelébe, de ő egy olyan visszatérő ember volt; a feleségéhez is minden percben visszatért a nagy tanácsházból.

- Hogy van lelkem, egy tubám?

- Bit bongyak - nevetett a fiatal feleség udvarló öreg urának.

- Már itt vannak az urak, lassan már mind begyűlnek - újságolta a férj -, harmincketten leszünk.

- A prépost már megjött?

- Már meg. Itt van a rendházon.

- Nem is mondja kegyelmed.

- Igen, s amint béjő, meglesz a ceremónia.

- Bég sose láttab.

- Jeles ember.

- Hogy nekem most kell beteg lenni.

- Még holnap itt marad, s akkor velünk ebédez.

- Biztosan engem már akkor kiterítenek.

- Hogy gondolsz, oly imája vagyon, hogyha elmondja, meggyógyul a sánta és a vak is.

Forgách uram boldog nevetéssel, mint olyan ember, akinek világéletében minden sikerül, boldogan cicázott kicsi szép feleségével.

- Babám, itt van az atya Abaffy is. Hű, ha azt látnád, oly kövér, hogy csak teherszekéren hozhatták bé. Minden ló leszakad alatta.

- Deb igaz! - kacagott fel az asszony.

- Egyszer beleült a nádor hintajába; ahogy rálépett a felhércre, a kocsi mindenestül feldőlt, ráborult.

Az asszony elkezdett kacagni.

- Ezt csak maga találja ki kegyelmed.

- De igen, mikor a hévizeken vótunk Stubnyán, mikor bement a vízbe, csak úgy felemelte a hasát a combjáról, alátette az óráját, s úgy ment be.

Az asszony görcsösen nevetett.

- Baga őrült, biket talál ki.

- Istenbizony.

- Vízjárhatlan zseb - s az asszony kacagott a szép, fehér párnák közt.

- Olyan kövér, hogy volt egyszer itt egy török orvos, az százhúsz bécsi fontot vágott ki belőle...

Az asszony egyre jobban kacagott, fuldokolva mondta:

- Engem-nyit?

Az urán is olyan kacagás vett erőt, hogy ráborult az ágyra, s úgy göcögött.

- Két esztendő alatt visszahízta.

- Nem igaz!... Embereket vágnak ki belőle - kacagott az asszony, s a szeméből könny patakzott. - Hogy híják az Istennek ezt a csodáját?

- Atyaffy, de úgy mondják "atya Atyaffy", sőt úgy, hogy "gatya atyafi".

Erre újabb roham tört ki mind a kettőjükön.

- Na ezt látni kell - mondta az asszony.

- Még ez is megmozdult s béjött, mert most olyan lelkesedés van, ha most meg nem törik a Betlehem Gábris fejét...

Már a lépcsőházban ott állott a jezsuiták kollégiumának egész diákserege, fáklyát tartottak, de még nem voltak meggyújtva a fáklyák, s úgy néztek ki, mint nagy fustélyok.

Mikor a főkapitány keresztülment a folyosón, megdermedt a fiatalság, s úgy állott, mint a cövek. Ő odanézett s felismert egy-két fiatal arcot, itt voltak az összes gróf-fiak s mágnásgyerekek.

Az ablakon kipillantott, s lent állottak még a Homonnay Gyurkó szekerei, az utolsóról most vették le a hordót s cipelték a pincébe. Ahogy letették a pince ajtajába, rémülettel látták, ahogy lepattant a nyírfadonga s a bor lőni kezdett.

- Jézus Mária - kiáltotta el magát, s elkezdett futni néhány lépést. Akkor megcsillapodott, hisz úgyse tud segíteni rajta. Elég baj, hogy a tizenkét hordóból csak hét érkezett be.

- Nézze csak kigyelmed - kiáltott az öreg Batthyányira -, nem hiába hét a gonoszok számja, de nincs is áldás. Kiszakadt a hetedik hordója ennek a jó Gyurkónak!

- Inkább a bécsi torony dűljön el - kiáltotta Batthyányi, és saját kerek hasára csapott.

- Nem elég, hogy az a veszekedett Simoni, az vámolta meg a szekereket.

- Mék Simoni?

- Az Armpruster uram veje, aki a Khlesl uram húgát kimulatta a házbul.

- Hogy jut ez a Gyurkó szekeréhez!

- Eltévedtek a hóba Homonnáról, s a hegyekbe rájuk küldte az emberit, azt hivén, kalmárokat fog.

- Főbenjáró - mondta elkomolyodva Batthyányi, aki másod ítélőmester volt a hazában.

Forgách Zsigmond, aki éppen azért mondta neki el ily egyszerűen, mert akarta tudni, mi a vélekedés felőle, most kapott rajta.

- Istentelen egy veszekedett ember az az úr, senkivel meg nem fér, míg meg nem tanítja az ország. Maga Gyurkó imint elmondta, hogy ő egymaga bekavarodott, bejutott a házba, de ez a Simoni titkos protestáns, ezen összevesztek, s úgy megdühödött, hogy eszeveszett lett a vendégjével, s éccakának évadján kiverte őket a bekísért szekerekkel együtt az udvarábul, s úgy kellett pogányoknál s hitehagyottaknál éjjeli szállást kérni, ha csak azt nem akarta, hogy az Isten hidege s a farkasok végezzenek vele a hegyekben.

- Ez egy ilyen pogány? - gondolkozott Batthyányi ítélőbíró, s fejét csóválta.

A főkapitány most újabb emberekhez ment s szokott fecsegésével, vidámságával azokat is beavatta a kifogyott bor s a Homonnay Gyurkó históriájába.

Most odalent hármat kondítottak az udvari haranggal, ami nagy vendég érkezését jelentette.

- Péter prépost, Péter prépost - suttogták mindenfelé, s az egész ház megmozdult, mint a méhkas.

Az urak mingyárt egybegyűltek a nagy szálában, s kardjukat csörgetve jöttek-mentek, halkan beszélgettek, s várták, míg feljön a túróci prépost, aki ma az egész országban a legjelesebb ember. Grácban volt sokáig, s az udvarnál kedves s a hitnek legnagyobb orátora. Akik már ismerték, dicsekedtek vele, s akik még nem, szinte félő borzongással várták.

- Mely család s nevezet - kérdezte az öreg Chuty uram, s öreg mentéjét húzogatta, amelynek már inkább csak a lekvárok adtak színt, mint a hajdani bársony.

- Erdélybül való, Pazmaneus - mondta csöndesen s alázatosan Taródy György, a semptei vár hadnagya.

- Csak ne Erdélybül jüne - szólt dörmögve az öreg Chuty -, az egy olyan pokol torka, nem jött onnan még semmi jó. Bethleneket terem csak.

- Majd megtöri Pázmány a kígyó fejét, urambátyám - mondta Taródy csöndesen.

Az öreg nagyot hallott.

- Kígyó - mondta -, kégyófajzat lakik ott - csak mérges varangy s csúszó.

Most eltolták őket egymástól, mert a terem ajtajában megjelentek a leventék a vállukon lengő sárga-fehér szalagokkal, s mindenki mély csöndben és megmeredve várt.

Akkor bejött Forgách Sándor gróf, a pápai kamarás a zászlóval s utána két apród.

Az emelvényig ment és ott megállt s szembefordult az ajtóval az első lépcsőn.

Most együtt léptek be, a prépost és a főkapitány. Utánuk jött a helybeli esperes és Eszterházy Miklós, a fiatal dalia, aki hogy csudás módon feleségül vette a Mágócsy özvegyét, így egyszerre az ország leggazdagabb főura lett, komáromi szegény nemesből; úgy is lépett, mint egy aranykakas, s mögöttük hat fekete pap jött.

Aztán többen is jöttek még, de senki sem nézte a többieket, csak a prépostot; Pázmányt.

Inkább alacsonyforma sovány pap volt, fekete ruhában, nyakában azzal a rendkívüli vastag aranylánccal, amelyet a császártól kapott, s azzal a kereszttel, amelyet a pápától nyert.

Csontos kemény embernek látszott, de olyan volt, mint a kígyóbőrbe öltözött; hajlékony s még a mosolyában is komolyság volt. Apró fekete szemei úgy szúrtak, mint a tőr, s akin végigfutott, annak megborsódzott a háta.

Az emelvényen egy bíborral behúzott karos pad volt, amelyen öt ember is elférhetett, olyan, mint a kanonoki papok széke, de erre hárman ültek le. Középen a prépost, jobbról mellette Forgách Zsigmond, balról egy ezüstvértes német generál, akinek a nevét senki sem tudta kimondani.

Amint elhelyezkedtek, a jobb oldali ajtó megnyílt, s bejött rajta Homonnay György. Meggyszín rövid dolmány volt rajta nyuszttal, s aranyveretű görbe török kardja volt, kócsagos süvegét a kezében hozta, mellette egy idegen viseletű főember jött, fekete szakállú idősebb ember, suttogva mondták a teremben, hogy ez a Serbán Radul, a moldvai vajda. Mögöttük jött Kendy István s Kornis Zsigmond.

A prépost felállott s eléjük lépett, akkor megölelte Homonnayt, s jobbról-balról megcsókolta az orcáját, s ugyanígy tett Serbán Radullal is. Kendyt és Kornist egyszer-egyszer csókolta meg.

Forgách Zsigmond is megölelte mind a négyet s csak annyit mondott:

- Az Isten a világnak vezérlő ura, gondviselő fejedelme és szerető édesatyja: vezérelje kegyelmeteket is, viselje gondját ez megnyomorodott hazának és adjon minekünk idvességet.

Most Pázmány Homonnayval, Forgách Radullal s a német generális Kendyvel kart karba öltve, átmentek balra a másik ajtón s eltűntek.

Az urak magukban maradtak, s ennek a néma jelenetnek hatása alatt halkan, de feltüzesedve kezdtek beszélgetni.

Arról beszélgettek, hogyha soha nem volt, most az Isten meg fogja segíteni a világot, hogy azt a szegény Erdélyországot megmentsék a hitehagyás fertelmességétől.

Az urak bent, a legbelső teremben állapodtak meg, s csak heten maradtak együtt: Homonnay, Serbán, Kendy, s Kornis mint vendégek, Forgách és a német generál mint házigazdák és a prépost.

Pázmány vitte a szót, és éles tiszta hangján elmondta, hogy Bécsből az udvartól milyen híreket kapott. A császár őfelsége azt kívánja s parancsolja, hogy mindaddig, amíg egész rendesen nincs beállítva a dolog, semmi hír a köznép szájára ne menjen. Őfelsége helyesli s jóváhagyja a tervet, Homonnayt szereti s akarja, s a megfelelő muníciót és pénzt ki fogja utalványozni. Tudni kell azonban, hogy az ország mit akar. Az ügy a katolicizmus legnagyobb vállalkozása, de a felség ez elharapózott pestisre való tekintettel még nem kívánja, hogy idebent is belső háborúságra vezessen a dolog, úgy kell azért megcsinálni a vállalkozást, hogy az nemzeti vállalat legyen. Bethlen Gábor őfelsége el nem ismeri, követjeit ugyanúgy nem fogadta s nem is fogadja, ahogy Báthory Gábor követeit soha nem bocsátotta felséges színe elé. Azt kell megtudni, hogy Bethlen Gábor bír-e hadsereggel, s hogy idebent mennyi idő alatt lehet összeszedni megfelelő sereget. A hajdúkra nagyon számít őfelsége, de a hajdúknál nagyon elharapózott az eretnekség, nem szabad azért őnáluk olyan szót kiereszteni, ami elárulja az igazi okokat. Ott csak az áruló Bethlen ellen lehet hadat verni, aki saját fejedelmét, Báthoryt, aki a hajdúknak oly kedves embere volt, megölette, s a bűnösöket még mindig nem büntette meg, sőt amint hírlik, főméltóságban tartja Géczy Andrást és a gyilkos hadnagyokat, Szilassyt és Zámbót...

Most Forgách Zsigmond szólott, s elmondta, hogy soha alkalmasabb idő nem volt arra, hogy Erdélyt egy csapásra áthozzák a császár hűségére, mert Bethlen Gábort minden erdélyi szív utálja s gyűlöli, mert nem ők választották, hanem a török kényszerítette rá a nemzetre. Evvel megszűnt Erdélyben a szabad fejedelemválasztás, s már ezután a török markába szakad az egész Erdély, s ha akarja, egy basáját ülteti ezentúl a nyakukba. S maga Bethlen egész Európa előtt elrontotta dolgát avval, hogy Lippát, Jenőt s még tizenkét várat felajánlott s írásban adott a szultánnak, csak őtet fejedelemmé tegye. Ki kell hát ütni a zászlót, s minden magyarnak kötelessége fegyverbe szállani, s megmenteni az elszakított, megrontott magyarokat.

- De hogy viselkedik a jó Erdély? - kérdezte Pázmány s mintha csúfondárosság volna a tekintetében.

Most minden szem Kendyre nézett.

Kendy egyenesebben ült s fölemelte a szemét.

- Illustrissime Comes ac Domine, Domine et patrona longe observandissime... - mondta erdélyi komolysággal s ünnepélyességgel.

Aztán előadta az ismert dolgokat, elismételve, hogy Bethlent Szkender basa a török szultán tudtán kívül, barátságból nyomta bele a fejedelmi süvegbe, mert Bethlen tud a basák nyelvén, s bujdosása alatt Szkender basának udvarában volt tányértörlő s nyaló.

- Soha a szultán fegyvert egy erdélyi fejedelemért sem fogott, még soha erdélyi fejedelem szavára meg nem mozdult a török sereg, csak ha becsalogatták s rablásra ingerelték. A szultánnak ugyan mindegy, ki az erdélyi fejedelem, mint ahogy mindegy, milyen színű a tehén, fejér-e vagy tarka, amelyiknek tejét eszi flöstökömre. Nincs itt semmi. Nincs itt se becsület, se kitartás, se okosság. A töröknek be kell kötni a szemét. Küldeni kell követet, ha őfelsége a római császár ajándékot küld, akkor a török boldog lesz, ha megegyezhet, mert van neki elég baja, sem katonája, sem békessége, Perzsiákon minden uralma kockán forog, kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy feje fájduljon egy emberért. Küldjék be neki a Bethlen Gábor fejét, s annyi arannyal méri le, amennyit nyom, csak maradjon minden a régiben.

Kendy nagyon megőszült az utolsó hónapok alatt, de ugyanolyan nyakas volt s pattogó, mint amikor Báthory Gábor ellen indult Széken.

Kornis Zsigmond még kövérebb volt, mint valaha, s szapora kis szókkal erősítette meg, amit Kendy mondott. Még hozzátette, hogy neki mindennap jön új s újabb postája, hogy Erdélyben milyen kétségbeesés van, hogy a szászok nem eresztik be Bethlent maguk közé, se Szebenbe, se Fogarasba, se a meggyesi várba. Már Segesváron is akart lakni, de nem hagyták, most olyan, mint a küszöb, se kint, se bent, se pénze, se országa, se híve, muszáj neki mézesmadzaggal csalogatni az embereket, s konfiskál, konfiskál, hogy ajándékozni tudjon valakinek. Lop és rabol, a katolikus uraknak még a dolmányát is leszedi, a mentegombjait megismerte rajta Sarmasághy Bálint.

Soká tanácskoztak az urak, közbe besötétedett, s gyertyákat gyújtottak, és két óriási fáklyát állítottak nagy vastartóba.

Mikor az inasok kimentek, újrakezdték a beszédeket, de Pázmány akarata győzött, hogy a felség nevét nem szabad belevenni, amíg valami eredmény nem mutatkozik.

Homonnay György nem szólott, nem volt beszélő ember, csak izzadozva s félve hallgatta a veszélyes kombinációkat. Született nagyúr volt, aki a maga világának, egy egész országrésznek urául született, s végtelen birtokai felett úgy állt egyedül, mint akit a sors rendelt ki nagy dolgok végzésére, de kedves fiatalságán kívül semmije sem volt egy kis hetykeségen felül.

- Őfelsége elvárja, hogy ha van, aki felveszi a szabadság zászlaját, tegye azt a maga magyar becsületire s erejére támaszkodva - mondta Pázmány.

- De hogyan, főtisztelendőséged - mondta Kornis Zsigmond -, mikor itt oly világ vagyon, hogy Rákóczy György, a szécsényi suhanc kapitány a saját kedves anyját megfosztja minden birtokától, s kiforgatja Szerencsből s rokonok irgalmára szorítja.

- És hogyan - mondta Kendy István -, oly közerkölcsök vannak, hogy mikor Homonnay György tizenkét hordó bort hoz ajándékon erre a gyülekezetre, egy úriember, aki míg eddig magát katolikusnak mondja, de bizonyosan már fertelmes büdösség van a lelkiben az eretnekség kívánástól, szolgáival felvereti a hegyekben, s a hordókból ötöt elraboltat s az urat, egy Homonnay Györgyöt éjnek éjszakáján a hóba s farkasok közé kiveret.

Pázmány álmélkodva hallotta a dolgot, s módfelett felháborodott, s felháborodása azonnal átragadt az urakra s mindjárt statárialiter követelték eljárni az útonálló ellen.

- Őfelsége pénzt ad s katonaságot is rendel. Rendel port s fegyvert a felkelés javára, de azt akarja, hogy legyen, aki helyt áll s jót vállal érette - szólt a prépost.

Erre mély csönd lett. Felelősséget vállalni a felség pénzéért, ennek nagy foga van. Egy ilyen felelősség nem puszta szó. Mert jön a Kamara, s viszi a birtokot.

Forgách Zsigmond azt mondta csöndesen:

- Vivát Homonnay.

Erre megörültek s elkezdtek vivátozni. Homonnay Györgyre tolták az egész felelősséget. Kösse le birtokait írásban a felség javára, azért a pénzért, amit a kincstár adott s ezentúl adni fog. Ha megnyeri az erdélyi trónust, úgyis csak neki lesz belőle haszna, s ha nem nyeri - amit még csak feltenni sem szabad -, maga Pázmány felemelte kezét, hogy olyan tüzet rak, amelynek lángjánál nagyobb pecsenyét is meg lehet sütni annál a falatnál, akit Erdélynek hívnak.

A hangulat nyomása alatt, Homonnay zavarában és elvörösödésiben nem bírt ellentmondani s hajlandó lett. Úgy érezte, mintha vesztébe rohanna, mintha a meglevő bizonyost most ejtené ki a kezéből egy álomért és egy reménységért.

Izzadó homlokát törölgette, mikor a késő éjszakában elkészült az írás és azt aláíratták vele. Mint kancellárja, Kendy István és főkapitánya, Kornis Zsigmond jegyezték. A többi urak is, mint tanúságtevők.

Ekkor óriási vivátot kiáltottak az urak s felállottak, hogy átmenjenek a nagyterembe a megterített asztalhoz, vacsorát enni.

Mikor bementek, odabent is forrt a hangulat. Az urak várakozás alatt sok bort megittak, s egyre pezsgőbb szívvel verték a szavakat.

Az asztalfőn ült Pázmány és Forgách Zsigmond közt Homonnay.

Az úrfiak s deákok kezdték felhordani a tálakat, száz tálat raktak fel az asztalra, egyikben a húsoknak végtelen sora, másokban a tésztáknak s becsináltaknak tömege volt, ki-ki azt vette maga elé, amelyik közelebb esett hozzá.

A kassai főesperes asztali imája után hozzáfogtak az evés nagy és kedves munkájához.

Mingyárt az első tál után felállott Forgách Zsigmond, s köszöntőt mondott a császárra és királyra, amit egyszerre robogva felállván, tiszteletes méltósággal hallgattak az urak s utána fergeteges hangon kiáltották:

- Isten éltesse őfölségét, Isten gyarapítsa!

Akkor megindult a szónoklatoknak hosszú sora, s ahányszor valakinek egészségét itták, mindannyiszor felkiáltottak az urak s a felszolgáló fiatalok:

- Isten éltesse! Isten gyarapítsa!

Mindenki beszélt, alig volt valaki, akinek mondanivalója ne lett volna, s végül mikor már eltöltek a beszédekkel s ételekkel, felállott Péter prépost.

Egyszerre, mintha minden, ami ezidáig történt volna, csak egyszerű torokköszörülés lett volna, áhítattal s feszült megriadással hallgatták a papot.

- Az élő Istentül elfajult és undok Bálványok után hanyatt-homlok rohant sokaságot - kezdte éles, tiszta, s közvetlen hangon, mingyárt a dolog velejét megfogva a prépost -, észre akarván hozni Ezékhiás király, követeket küldött az egész országba s ő maga is atyai intésekkel serkentgetett mindeneket, hogy az Istenhez térjenek. De ezt az ő szent igyekezetét az eltévelyedettek gyalázatos tréfákkal csúfolák... Aligha mostan is hasonlóképpen nincs dolguk azoknak, akik az útjokat tévesztetteket jó ösvényre akarják vezetni.

- Mert nemhogy kedvesen fogadnák, sőt inkább nagy haraggal fenik ellenük agyarukat. Azért, ha csak embereknek akarnánk kedvezni, jobb volna kezünket összekulcsolni s hallgatva ülni, mint az Igazság hirdetésével gyűlöletet aratni.

Mindenki meghatva hallgatott s egész arcával lelkesen intett s nézett s igazat adott a nagy papnak.

- De nekünk, a Krisztus juhainak oltalmára rendelt személyeknek nem bőrünkben van az igazság, hanem a lelkünkben. Azért nekünk az igazság mellett ki kell szállanunk: az Istenért bajt kell állanunk; s a báránybőrbe öltözött farkasok ellen vitézkednünk kell... Azért én is itt állok előttetek s elmondom szívem szerint s tudományom szerint, hogy mint s miként kell gondolkozni ezekről a fene dolgokról.

Mindenki mélyet lélegzett s várt. A csönd feszült lett, a pap oly elszánt hangot ütött meg, hogy az emberek előre borzongtak a bekövetkező nagy és szörnyű lelkesedésektől s félelmektől.

És ebben nem is csalódtak, mert Pázmány remekelt s úgy lefestette a kálvinistákat, lutheránusokat, a többi hitehagyottat ördögfiaknak, hogy végül az agyak végtelenségig voltak feszítve, s a szónok felemelte hangját: és szembefordult velük, s mindenkinek egyenként a szemébe nézett, és villogó barna szemeivel megverte a szíveket:

- Nem fogok új dolgokat koholni s újakat mondani. A pók új hálót sző a maga béliből, de a pókháló nem jobb a lépes méznél, pedig a méh virágról virágra száll, úgy szedegeti a mézét: azon igyekezem, hogy megmutassam a tudósok és atyák és a könyvek hogy vélekednek ezekről a dolgokról, mert csak így szeghetjük nyakát a gonoszoknak. S nem is azért beszélek, hogy tormát törjek másoknak az orra alá, hanem azért, hogy az elámított községet megintsem, hogy hanyatt-homlok ne rohanjon a veszedelembe.

Felemelte a hangját:

- Mi az Isten dolgában senkinek nem kedvezhetünk. S inkább elviseljük az emberek haragját s gyűlöletét, mint az Istenét.

Most szembefordult az emberekkel:

- A pártos tanítók írásaiban oly éktelen és képtelen kábaságok vannak, hogy ha ezeket szememmel nem olvastam volna a maguk könyveiben, soha el nem hittem volna, hogy egyes józan ember ilyet csak ki is gondolhat. Amiket mondani fogok, azt én nem az ujjamból szoptam, hanem a Luther, Calvinus és a többiek tulajdon könyveiből vettem.

Így indította meg a beszédét, aztán bebizonyította, hogy az egész világot az egy igaz Isten teremtette, s hogy melyek az Isten létének bizonyságai, s hogy az atyák Krisztus halála óta mint mutatták meg az embernek a világ szépségét, jóságát, állandóságát, s hogy az emberiség ebben élt is és boldog volt egész addig, amíg csak nem jöttek a hitújítók, akiknek nem tetszett ez az angyali korszak, hanem az ördögtől felbiztatva nekimentek az igazságnak, s fertelmes világot csináltak a szép és jórenddel élő világból.

- Nincs idő sok beszédre - mondta a prépost -, nincs is szükség bizonyítani azt, hogy nyitva van az ajtó, mikor az Úristen nyitotta ki mindenkinek a szeme előtt: azt akarom nektek megmutatni, hogy törték s kik törték össze ezt a világot.

Az emberek összébb vonták magukat, mintha pokolbeli szellemek suhogása jelent volna meg.

- Tanúbizonyságra hívom az Isten minden emberét, hogy a római pápák hány eretneket ölettek meg tévelygésükért?... Tízet sem ölettek meg Luther felállása előtt. De a Calvinisták csak az egy francuz országban, csak egy esztendőben, 1562-ben, negyvenkétezer egyházi személyt ölének meg.

Borzalom futott át az embereken.

- És tíz esztendő alatt, nagy dühösséggel hadakozván az ő királyok ellen a kalvinistaságnak kiterjesztéseért, hússzor való százezer embernél többet levágának. Kilencszáz ispotált, kétezer klastromot, húszezer templomot felkóborlának, megégetének, elpusztítának. Angliában a köznépnek számlálhatatlan sokaságán kívül egy cardinált, három érseket, tizennyolc püspököt, egy apáturat, négy priort, hatvan kanonokot, háromszázötven papot, ötven theologiae doktort, kilenc orvostudort, egy királynéasszonyt, nyolc grófot, tíz zászlósurat, huszonnyolc nagyságos urat, négyszáz nemesembert, s számlálhatatlan sok köznépet. A Northumberlandi grófnéval együtt száz asszonyt lenyakazának, hogy könnyebben fészket verhessen a calvinista tudomány.

Iszonyodva hallgattak.

- De ne menjünk messze, szemünkkel is jól látjuk, hogy karddal verik a hitet az Atyafiak. Mert a más vérinek ontásával könnyebben vélik elérni a haladást. S ha arra jut a dolog, hogy fegyverrel nem oltalmazhatják magukat, olyankor senki mártíromságra nem hajlandó menni köztük: egy hónap alatt egy egész tartomány kész áttérni más hitre. Csak mióta én élek, hányszor változott Saxoniában a hit. III. Krisztián herceg kálvinistává lett, s kiűzte, nem a katolikusokat, de a lutherista papokat s mind az egész tartományt kálvinistává tette. Mikor meghalt, jött Frigyes Vilmos, s egy nap alatt kiűzte a reformáltakat, s vérontás nélkül lutheristává lett az egész tartomány.

Kínos kacagás tört ki.

- Ebből lehet látni, hogy nincs olyan ereje ezeknek a mai sovány vallásoknak, mint volt a régieknek, a keresztyén hitnek, amely a mártírok ezreit adta.

- Úgy van - mondta valaki, s egyszerre felkiáltottak mind, hogy "Úgy van!"

- A mi országunkban hadaknak s belső háborúságoknak idején csúsza-másza be a lutheristaság. Végre sok vérontás, országpusztítás s keresztyén vérhullás után az erősítette meg, hogy pogány kézbe adták magukat, s török, tatár fegyverek s a pogánynál pogányabb hajdúk dúlása csinált szabadosságot a Lutherista, Calvinista, Visszakeresztelő, Szt. Háromságtagadó, Szombatos, zsidó s minden egyébféle tévelygéseknek... S még azzal dicsekednek, hogy török-tatár karja védelmezi az Evangéliumot!... hol van ennél nagyobb gyalázat!... Ki látta, hogy ördög gyarapítsa és terjessze az Evangéliumot?... Ki hitte volna, hogy az Isten erőssége oly gyenge, hogy a török kardjára van szüksége Istennek... S ha kardra van szüksége, nem talál mást a keresztény vért szopó pogány nemzetnél?...

- Átkozottak! - kiáltották a hallgatók.

- Nem akará az Isten, hogy Dávid király építse fel a templomot, mert sok vért ontott vala!... és most úgy megerőtlenedett az Isten, hogy az ártatlan vérben telhetetlen világ tolvajainak kell az Evangélium szabadságát felállítani?

Most intett kiterjesztett két kezével a fáklyatartó ifjaknak, hogy távozzanak el. Ezek eleinte nem is értették, de aztán kivonultak, s amint elvitték a világító lángokat, a terem mély sötétségben maradt, mert csak a kevés gyertyák s a sarokban vashorogra illesztett két óriási fáklya maradt. Borzongva s dermedten lesték a pap szavát.

- De én megtanítalak benneteket, hogy lehet az, hogy az Isten nevének kürtösei az ördög fiait s a pogányt és a kardot és a tűzvészt és minden pokolbeli ördögfattyat mért vesznek segítségül, hogy hatalmukat gyarapíthassák.

Hideg verejték ütött ki az emberek homlokán.

- Ezek a szentségek s prédikációk csak olyan fügefalevél-gatyák, melyekkel heában födözik az ő attyok szemérmét az atyafiak: nem tehetek egyebet, mint hogy szükségképpen ki kell mondanom, amit sok fő tudós ember írásában olvastam, hogy maga Luther nem a természet folyása szerint született, hanem az ördög bagzott, lidérc módjára, az annyával, és annak csinálmánya és fajzása volna.

Ahogy ott ültek előrehajolva s a papra bámulva az urak, valami titokzatos és különös volt a kép. A szemek villogtak, az ajkak nyitva maradtak, és az éjfeli órákban kivörösödött arccal helyeseltek.

- Ezt én magam ujjából nem szoptam, hanem tíz vagy több főtudós embereket nevezhetek, kik közül némelyek Luthernek még életében szemére hányták. Praetolus, Seratius, Delrio, Fontanus, Henricus Sedulius, Cochlaeus és Lindanus, Pantaleo, Theveninus, Genebrardus írták meg krónikáikban Luthernek ezt a nemzését. Mert jóllehet az ördögnek teste nincsen, de azért a levegő égből és egyéb Elementomokból formált testben latorkodhatik az asszonyállatokkal, amint maga Szent Ágoston is bizonyítja, sőt a nemzésnek is eszköze lehet, amint Justus Lipsius megbizonyítja, Lactantius, Justinus Clemens Alexandrinus, Tertullianus, Sulpicius írásaiból láthatjuk, sőt maga a kálvinista Bornemissza Péter azt is utánaveti, hogy az efféle fiak nagy ördöngösök voltak.

- Iszonyatos - mondták a hallgatók.

- Iszonyatos, hogy ilyen ember, ily ördögfia kezébe kerül az emberiség dolga. Mert Luther azután is egész életében tele volt az ördögökkel való szövetséggel. Egy vasárnap, mikor a barátok közt volt még, a néma ördögről való capitulumot olvasta, s egyszer csak eldőlt, mintha földhöz csapták volna, s csak azt mondta: nem ő az. Mikor Maximilián császárhoz bément, a császár azt kérdezte a mellette levő apátúrtól: mit lát ama barát mellett, mert én, úgymond, egy iszonyú ördögöt látok mellette.

Mindenki remegett.

- De hagyjuk ezt, be lehet bizonyítani, hogy minden tudományát az ördög adta Luther elibe. Már 1534-ben, mihent Luther kijött az ördöggel való szövetség alapján a könyvivel, nemcsak Cochlaeus, de egy Pál Apátúr is sokképpen megbizonyíták a Luther írásaiból, hogy az ördögtől vett tudománnyal akarja az embereket megsebesíteni. De meg is harcolt az ördöggel, s mindaddig az ideig Luther pápista volt, de mikor az ördög őtet meggyőzte, attól kezdve ő is, azután jött többi reformátor is mind azt hirdetik, amit akkor az ördög Lutherrel elhitetett... S ő maga elmondja! pedig senki hazugságot maga gyalázatjára nem költ, csak a maga dicséretire. S hiába csácsognak ezek ellen a lutheristák, maga Luther elmondja, hogy több éjszakát tölt az ördöggel, mint a Katussal, s miket ír, mit nem, hogy "Szent Sátán, imádkozzál irtem" és hogy "jó ördög, csókold meg az alsó pofámat", inkább azt mondom el, hogy halt meg. Mert utolsó estéjén telezabálta magát s tréfákat mondott, azt is, hogy az ördög, ha lovat vesz, a féket is veszi hozzá, vagyis, ha a lelket megveszi, a testet is vele... és hazament, s az ördög megfojtotta... S Bredenbachus nevű főtudós ember megírja, hogy akkor éjszaka, mikor Luther megholt, Belgiumban egy szent helyen ördöngösöket gyógyítottak, s az éjjel mindenkinek nyugovása volt. Másnap megkérdezték az ördögöket, mért nem bántották tegnap a szegényeket. Azt felelték: "azért, mert mindnyájan a Luther halálán jelen voltunk". De én magam hallottam tíz esztendővel ezelőtt Gerétzben, azaz Grazban, őfelsége Locumtenensétől, a helytartónál a lábánti Püspök asztalánál, mikor beszélte a becsületes vén ember, Grienberger Uram őfelsége Regimentjének Cancelláriusa, hogy mikor ifjúkorában a császár secretariáján laknék, egy németországi főúr, kit akkor nevén is neveze, azt beszéllette az Urak előtt, hogy az Luther halálakor ő is a meinsfeldi Herceg udvarában volt gyermekszámban: és halála előtt való napon, mikor a herceggel vígan laknék Luther. Ebéd alatt egy nagy komondor jött be a palotába, melyet sem azelőtt, sem azután nem láttak ott. Ez mihent belépék, izzadni kezdett Luther, s azt mondta: "Ilyen hamar é?" ...És az asztaltul felkelvén hazament, s ugyanott éjjel halva találtatott.

A megkönnyebbülés lihegése volt a teremben.

- Én igazán nem csudálom, ha ilyen vége lőn Luthernek, mert az ördöggel való barátságnak jó vége nem lehet. A többi hitújítók is ilyen végre jutottak. Simon, mikor az égbe akart repülni, leszakadt a mélységbe, Montanus és Maximlilla magukat felakaszták, Nestor káromló nyelvét a férgek ették meg, Ariusnak minden béle s mája a pervátába esék, mert ily büdös helyen kellett végezni, aki oly büdös tanokat hirdetett. A Donatisták, akik az oltáriszentséget az ebeknek vetették, ezektől falattak föl, s ne szóljunk a régiekről, itt van az Calvinus, akirül doctor Bolsécus, akivel együtt lakott, s más lutheránus Superintendens írja meg, hogy négy esztendeig való sok kínlódás után a tetvek pezsegtek ki a teste körül, s ezeknek az elszenvedhetetlen büdössége miatt senki még csak a közelébe sem mehetett, végre kínnyában, kétségbeesésében az Istent kezdi átkozni s az ördögöket segítségül hívni, így iszonyú káromkodások közt múlék ki a világbúl. De a magyari Dávid Ferenc is, mikor Dévába küldötték volna, nagy sereg ördögöt látott, s kiáltani kezdé: hogy eljöttek az útitársak - és mengyárást meghala.

- Úgy kell az ebeknek, úgy kell az dögeknek - kiáltották az urak.

De Pázmány emelt hangon szólott:

- A mi országunkban Lajos király veszése után, mikor a királyválasztásban az ország megbomlott, s a királyok mindenben kedveztek az uraknak, akkor a főurak elfoglalták a püspökségeket, Prinyi Péter az egrit, Török Bálint a nyitrait foglalta magának, a váradit Czibak Imre, az erdélyit Bodó Ferenc, és így püspökök nem levén, becsúszott az újság, mint a bojtorján ragadós, Petrovith Péter kálvinista lett, Munkács várában, megcsalta Kálmáncsi Márton, a sánta, de megfizetett nekik az Isten. Mert Prínyit, akit lutheristává tett Stárai, megfogatta Ferdinand császár, s öt esztendeig tartá rabságban, ott is halt el Bécsben, Petrovith pedig, mikor a kereszteket rontatta, egy kereszt ráesett s agyoncsapta.

- Ezeket az ördögöket tartjátok a kebleteken, s ezeknek engeditek rontani a magyar hazát, és ezek a veszekedő, ordító pásztorok, akik meghazudtolják s erősen pofázzák egymást, mert le kell vonni az álarcot, hogy a kendőzéssel bemázolt rútságuk napfényre jöjjön; akik egymást hazugoknak és kerítőknek és ringyóknak nevezik, akik azt mondják egymásról, egy szava nem igaz a másiknak, akik, elő nem lehet számlálni, mennyi útálatos szitkokkal tetézett könyveket írnak egymás ellen, a lutheristák a kálvinistákra s a kálvinisták a lutheristákra, szamárnyi szamároknak és tisztátalan latroknak, eszefordult tévelygőknek s több útálatos gazságoknak nevezik egymást, ezek az emberek tegyenek itt nekönk igazságot s tanítsanak minket emberségre. Ezeknek a kezébe szakadjon az ország legszebb része, a szerencsétlen Erdély egy hitetlen kálvinista szolgája legyen?... ezt akarjátok?...

- Nem! - ugrott fel az egész társaság. - Nem! - kiáltották - s ezerszer nem!

- Vagy azt akarjátok, hogy a török kezére hajítsák ezek az ebek az egész Magyarországot, mint üres koncot, amelynek velejét kiették?

- Soha, míg élünk!

- Vagy azt akarjátok, hogy a mi vérünk s a mi religiónknak idvessége és szépsége legyen és virágozzon Szűz Mária boldogságos hazájának legszebb tartományán?

- Igen, igen!

- Akkor emeljétek fel a kezeteket s esküdjetek...

És a harminckét úr esküdött, kardját csörömpölve verte a földhöz s asztalhoz, s nagy szívvel esküdött életre-halálra s a hitehagyottak vesztire. Homonnay György elöl állott, s mellette Serbán Radul, s most úgy érezték, meg van nyerve a csata, s csak napok kérdése, hogy bevonuljanak országukba.

A nagy pap eltávozott, egyedül, s az urak behívták a legényeket s a fáklyatartókat, s most kezdődött a magnum áldomás, dal és tánc.


Forgách Zsigmond bement a feleségéhez.

- Mi volt ottan, édes uram? - kérdezte a szép fiatal asszony, aki nem tudott aludni, s alig várta, hogy ura valami szót hozzon.

- Boldogok a magyarok - szólt a főkapitány, s maga is boldogan simogatta felesége orcáját.

- Miért?

A főúr hallgatott.

- Csak boldogok... - mondta csöndesen, szokott humorával. - Homonnay Gyurkó beleült a fejedelmi székbe.

- Itt Kassán?

- Jaj, nagyon szépen beszélt Péter pap, nagyon szépen.

- S mit?

Forgách soká hallgatott.

- Azt mondta, hogy Luther az ördög fattya vót.

Most az asszony hallgatott:

- Hát ezt mondta nekem az én dajkám is, az Orsolya, mégse lett túróci prépost.

- Mind ki fogjuk irtani, ahol egy kálvinista vagy lutherista van - szólt mosolyogva a gróf.

A grófné elszomorodott:

- Maguk mindig csak ölni, ölni akarnak.

- Az az élet fiam!

- Igen... és ráadásul az ő kezükben is kard van!... Nem megy olyan egyszerűen... Hátha ők ölik le magukat?

A főkapitány felnevetett:

- Majd kiütjük a kezükből...

Távolról hallatszott a hatalmas nóta. Az urak daloltak.

- Isznak - mondta a férj ragyogó arccal.

- A medve bőrére - mondta az asszony.


[V]

Idén hamar kezdődik a tavasz, mintha tudná, hogy a fejedelemnek nincs ideje várni. Még csak március eleje, már oly enyhe idő, mintha májust akarna mutatni. De a fejedelem nem is késlekedik. Megindultak Szebenben a munkák. Előhívatta a proskribált szászokat, és elrendelte, hogy házaikat a leghamarabb hozzák rendbe. Már kőmíves munkásokkal vannak tele a város utcái. Már hordják szekerekkel a meszet s homokot. Mikorra az átadás ideje megjő, a városnak el kell tüntetni a sebeket és nyomokat, amit a Báthory-uralom hagyott. A fejedelem nem akarja, hogy azon a napon szidják a magyarokat a szász asszonyok, hogy mit csináltak az ő házaikból. Azonban nem akarja a saját pénzén csinálni, hanem a szászokat kényszeríti rá, hogy tulajdon házaikat reparálják meg. De úgy, hogy az a legtökéletesebb legyen. Semmi könnyű, hanyag munkát el nem fogad, aki nem képes a munkát a maga erejéből megcsinálni, az elveszíti tulajdonjogát.

A szászok megértették a fejedelem intencióit, és azt lehet mondani, sírva és boldogan dolgoztak. Boldogok már, hogy maguknak építenek... csak ha egy-egy gyanakodó szív uszít titokban köztük, hogy hátha hamisság az egész, s a fejedelem, mihelyt készen lesznek, kiveri őket újra otthonukból, és saját magának építteti a várost a szász aranyakon, amiket testvéreiktől szednek kölcsönbe fel. De aki a fejedelem közelében megfordult s a szavát és hangját hallotta, az nem kételkedik.


Az asztal mellett ül, s vastag barna ujjai közé vékony fehér lúdtollat szorít, és különös, szeszélyes fűszál alakú betűket ír. Olyan volt ez az írás, mintha egy nagy gyermek játéka lenne, mintha egy ártatlan lélek rajzolgatna. Voltak itt pázsitszárak, voltak bugák s levelek, négylevelű lóherék s bogarak is mászkáltak a szárakon s leveleken s még a tavaszi szellőt is érezni lehetett, ahogy lebbenti a szálakat.

De mért ily sokat?... Egy nagy fehér papiroson sűrűn teleszántva, ki tudná azt megfejteni?

A kis cica, aki a nagy ember vállán ül, alig.

Pedig úgy ül ott, mintha neki kommenciós helye volna. Nagyon fiatal s nagyon fehér a kis cica, s meglehetős jól érzi magát ott a magasban. Hozzádörzsöli fejecskéjét a fekete ember füléhez, s aztán kinyújtja rózsaszínű nyelvecskéjét, s nyalogatja magát ügyetlenül és kényesen.

Most megmozdul, közelebb mászik a meredekhez, s lefelé kukucskál, és egyszer csak zsupsz, megcsúszik, s Bethlen felemeli a karját, bal karját, hogy az írásba ne zuhanjon az ártatlan.

Most ott van a cica a bal alsó karján, a dohányszínű házi dolmányon, amelyen nagy fényes vitézkötések vannak a gomb körül. A cica ehhez feni fejét, s felhízelkedik a nagy fekete szemekbe.

Most Bethlen leteszi a kalamust, s jobb tenyerével puhán megsimogatja a macska fejét s egész kis testét, akkor markolja az egészet, mint egy puha levélcsomót az avarban, s leveszi magáról, két térde közt le akarja ereszteni a földre, de a macska abban a pillanatban rémülten nyávogni kezd, s apró hegyes körmei belevágnak a dolmány száraiba.

Bethlen lenéz, s lám a kiscica a nagy vadászkutyától ijedt meg, pedig az nem is csinált semmit, csak a szemével mozdult egyet.

Bethlen ránéz a kutyára, s az okosan néz vissza, azzal fogja a cicuskát, s kinyújtott nagy kezei odateszik a derék állat hátára.

A nagy kutya leffentyős füleit meg sem mozdítja, s a macska eltanyáz most az ő hátán úgy, minta ez elébb az emberén, aki újra a játékához lát, s érthetetlen türelemmel pepecsel, tovább rajzolgatván a fura fűszálakat.

Most egy új vendég jelenik meg a fejedelem meggörnyedt hátán, egy fehér csirke. Ott csipegetett a háta mögött levő asztalon, ahol mag volt elpotyogtatva, s ráugrott, ráröppent az ember hátára.

A fejedelem kicsit tűrte, hogy a csibe gyenge csőrével kopogtassa a barna dolmányt s a haja közé is be-bekapjon; elmosolyodott:

- Mit keresel ott babám? - mondta, hátranyúlt, s tenyerébe vette a kis csibét.

Belenézett a pici állat ijedt, apró szemébe, s ezt is leeresztette a két térde közt, de abban a pillanatban már sikítást és kétségbeesett kapkodást látott, hallott, s lenyúl, a csirkét visszakapja, hát a kismacska kapkod utána, s ahogy nézi, úgy látja, egy kis piros vér harmata van a macska fehér fejebúbján.

- Ej, ej - mondta -, mihelyt gyengébbet látsz, mingyárt kapzsi vagy? lásd, a kutya nem bántott téged, és te a csirkére vadászol?... Így van ez, pajtás az államoknál is. - Megcsóválta fejét, avval a csibét visszatette a háta megett levő nagy asztalra, amelyen óriási könyvek voltak kiterítve, s mappák, s a mappán már némely várak helyén egy-egy csirkeszemet látott.

S tovább írta a követi instrukciókat. Közben kipillantott az ablakon, s feleségét látta jönni a reggeli templomból, ahogy két udvarlóleánnyal közeledett. Nézd csak, a szász uramék lesnek rá. A fejedelem mosolyogva figyelt: bár rávennék, hogy vásároljon!...

Mintha a fejedelemasszony is felpillantott volna. Nagy, szoknya aljáig érő felsősubában volt, s feje szorosan bekötve kendővel a prém alá. Milyen karcsú volt és milyen rezgő léptű, csak ennyi maradt meg a férfi szemén, amikor már újra a karcsú és szökellő betűkbe temetkezett.

A fejedelemasszony keresztülment a piacon, ahol valamikor Báthory Gábor mustrálta a szebeni céheket, s elfoglalta a kapukat.

A templom alatt bódék voltak nyitva, s azokban kalmárok.

Milyen öröm volt ez, hogy a frissen meszelt bódéikba behurcolkodhattak.

Egy magas, szőke német kalmár, amint meglátta a fejedelemasszonyt, kijött elébe, s levette fövegét, és mély alázattal mondta:

- Nagyságos fejedelemasszony, tekintse meg szegény portékáimat.

- Semmire sincs szükségem, derék barátom - szólt Károlyi Zsuzsanna. - Egyáltalán semmire sincs szükségem.

- Nem a szükség miatt vásárol egy fejedelemné - szólt nyájasan a polgár -, hanem azért, nagyságos asszony, mert jó szíve segítségére jön az elhagyott és szegény polgárságnak.

- Nem, derék barátom - szólt a fejedelemasszony -, semmi pénzem nincs, és nem is akarok semmit.

- A fejedelemnek nincs szüksége pénzre, nagyságos fejedelemasszony, ahhoz, hogy megtekintse szegény alattvalóinak portékáit - mosolygott a szász, aki oly szépen beszélt magyarul, mintha magyar lett volna.

- Nem, jó ember - szólt a fejedelemasszony -, sem szükségem, sem értékem. Az erdélyi fejedelem szegényebb, mint polgárai.

- Az erdélyi fejedelem gazdagabb, mint a szultán minden vezére, s az erdélyi fejedelemasszony pillantása megaranyozza a kalmárok életét. Alázatosan kérem nagyságodat, semmit ne is vásároljon, de legyen hűséggel s jósággal hozzánk, s tekintse meg portékáinkat. Ha nagyságod megtekénti csekély holminkat, akkor mi azzal az egész világ előtt büszkélkedhetünk. Ha nem tekénti meg, akkor az egész világ előtt szégyenkezhetünk.

- Jó ember - mondta a fejedelemasszony -, ennek nem az a rendi s módja. Majd el fogok jönni, ha a fejedelem megmondja, hogy annak itt az ideje.

A polgár mosolygott s alázattal mondta:

- Nagyságos asszonyom. Oly kicsiség, amit kérek mindannyiunk nevében. Tekintse meg a mi boltjainkat véletlenül, maga jószántából, s mondja meg nagyságos fejedelemnek, azmit lát vala.

A tekintetében annyi hűség és engedelmesség volt, s a szava oly kedves és meghitt volt, hogy a fejedelemasszony megtántorodott szilárdságában, s ezen kapott a polgár.

- Na Nagyságod csak egy pillantást vet reánk, egyszerre felfigyel arra mind egész Szeben, s a nagy hír elmegy szélesen e világon a szászoknak egész kicsinyed nemzetségére, s jó híre lesz az erdélyi fejedelmi háznak.

A fejedelemasszony habozott.

- De semmit nem veszek s nem akarok - mondta most már ő is mosolyogva.

- Semmit, csak gyönyörködtesse szemét, ha van mivel, s sújtson le bennünket, ha hiábavaló volt fáradozása.

A fejedelemasszony maga sem tudta, mért, közeledett a bolthoz, s amint a többi boltok ablakán kitekintettek a polgárok és kereskedők, egyszerre nagy nyüzsgés-forgás lett. Beléptek a kis üzleti helyre. A bolt setét volt. A boltívek feketék. Olyan volt, mint valami börtön. A fejedelemasszony szinte meghökkent, ahogy belépett. Az asztalon nem volt csak egy vagy két abaposztó tekerés, nehéz végben, de a kereskedő sietve bement a belső helyiségbe és ott kinyitván egy vasajtót, amegül egész öllel hozott ki selymeket és bársonyt.

- Mért nem meszelitek ki ezt a boltot? Az egész város szépen meg van restaurálva, csak éppen ti nem gondoltok rá.

- Nagyságos asszony, alázattal kérem bocsánatját, a kereskedő embernek olyannak kell lenni, mint a kincset őriző egérnek. A boltnak kicsinek, szűknek, setétnek kell lenni, hogy annál jobban ragyogjon és csillogjon benne a portéka.

- No, de hiszen, ha nagy ablakot csinálnátok, hogy bejöjjön a nap fénye, és nagy fehér falakat, akkor még jobban ragyogna.

A boltos sunyin szólt, csendesen mosolyogva:

- Nem kell oly igen nagy világosság, hogy ne gondolják az emberek, hogy itt valamit lelhetnek... A kereskedés nagyon csiklándozza a körmösöket. Még Nórinbergában is nem merik a kereskedőboltokat nagyon szépnek mutatni. Olyan a bolt, mint a kincstár, penészes ládákban rejtik el az aranyat.

Közben kiteregette a selymeket, miket vászonból és darócból tekergetett ki, s tarkán szőtt csudálatos indiai szőttesek úgy ragyogtak a kis fekete boltban, mint a páva farka. A fejedelemasszony egész elkáprázott bele.

A kereskedő most fogta a selymeket, és közelebb ment velük az ajtó világosságához.

Ahol a napfény ráesett a mesébe való szépségű selymekre, táncolni és szikrázni kezdett.

A fejedelemasszony álmélkodva nézte.

- Honnan veszitek ezt?

- Ó nagyságos asszony, messze kell ezért menni. Ezt olyan távolságban csinálják, hogy karavánok esztendőkig hordják a sivatagban, míg hozzá lehet jutni. Gondolja csak meg nagyságod, mily nagy dolog azt onnan elhozni a kicsiny Erdély földjére... Zabos tarisznyákban rejtegetjük a legszebbeket, s legdrágábbakat, hogy megtévesszük a rablók szemét. A kereskedő inkább életit áldozza, mint ezeket a szépségeket. Ó, milyen ruhákat csináltathat ebből nagyságod, akkor igen, akkor nagy paloták és hatalmas termek kellenek, hogy a dámák ebben igazán tündökölhessenek... De míg idehozzuk, mennyi éhséget, szomjúságot kell elszenvedni, fegyvertől rettegni, és mindig kivont karddal s mordállyal őrizni... éhesek erre a rablók csordái...

A fejedelemasszonyt azonban ez a beszéd még jobban érdekelte, mint maguk a drágaságok.

- De ha ily nehéz, akkor mért teszitek?

- Mit, nagyságos asszonyom?

- Mért nem marad ki-ki otthon, a maga hazájában és házában?... Mi mozdítja meg a lelkét, hogy ilyen haszontalanságért oly messze elmenjen, és feleségét s gyermekeit hátrahagyja... bizonyára az ilyen ember jobban szereti az utazást és kalandokat, mint a családját.

- Dehogy is felséges asszonyom. Hiszen értük tesszük.

- Magatokért, jó ember, a ti kíváncsi kapzsi szívetekért.

- Nem bizony... Nekem, mikor oly messze járok és minden erőmmel azon vagyok, hogy jól és hasznosan végezzem dolgomat, csak az ad nyugalmat és erőt, ha tudom, hogy itthon békesség van, és kis családom semmiben hiányt és háborúságot nem szenved.

De a fejedelemasszonyt nem lehetett meggyőzni:

- Ha az volna a szívednek legfőbb, akkor nem mennél el, és nem hagynád itt a feleségedet magában hosszú időre.

- Legyen áldott az Isten a magasságban, hogy most oly fejedelmünk vagyon, akinek kezében meg lehet hagyni nyugodtan a családunkat. Mert sokat kell szenvedni, de nem a forró homok a legnagyobb fájdalom, amit a forró szél borít ránk, és nem az oroszlánok és sakálok bőgése, csak az a nehéz, hogy mi van odahaza?... Mert az ember szíve a legnagyobb távolságokban is a szerelem szálával van hozzákötve az itthon levő feleségéhez és gyermekekhez.

A fejedelemasszony makacsul rázta a fejét. Nem hitte s nem fogadta el.

- Három egész esztendeig voltam oda most is egy polgártársammal, aki itt van a szomszéd boltban, ő még jobban el tudja mondani. - Ezzel a boltos letette a selymet a pultra, s átkiáltott a társának. Már jöttek is mind a ketten. Egy alacsony szőrkucsmás ember jött utána. Keleties meghajlással hódolt a fejedelemasszony előtt, mint valami török. Akkor engedelmet kért, elsietett, s néhány perc múlva kis ládikával jött vissza. Kinyitotta, s abból mindenféle gyöngyöket, arany és drágaköves ékszereket rakott ki. Ahogy azokat egyenként megcsillogtatta a napfényben, az arca sugárzott, és látszott rajta a boldogság.

- Ti nem a munkáért és a haszonért csináljátok ezt, hanem azért, mert az út és a háborúság és veszedelem a ti életetek. Méltó ez?

- Nagyságos asszony, mi vagyunk az emberiség lelke. A lélek nem kérdezi, mért, csak cselekszik.

- Igen, egyik így, a másik úgy... A férfiemberek nem tudják, mit cselekszenek, csak mennek és kiteszik magukat a legnagyobb bajoknak, csak azért, hogy ne kelljen itthon lenniek a kis bajok között. Nem kell nekik sem feleség, se gyermek, csak a háborúság.

Mélyen elszomorodott, és könny csillogott a szemében. A könnycsepp megjelent a pillákon, s lefutott a halvány arcon, le egész a szájacska sarkáig, ott egy kicsit megpihent, akkor felitatta kis keszkenőjével.

Elfordult s nem tudott nézni a kincsekre.

- Nem talál benne gyönyörűséget nagyságod? talán még szebbeket is mutatunk.

- Nem, én félek ezektől, minél szebbek, annál jobban. Nekem úgy látszik, mintha ezek a drágakövek puskagolyók volnának, amik előbb-utóbb általverik valakinek a szívét. - Most a selymekre tette a kezét. - Ezek pedig, mint a halotti lepedők, amikbe bele fogják csavarni valakinek a holttestét...

Ezzel nem szólott többet, hanem kis kendőjével újra megtörülte szemét, s kiment a boltból.

A szászok követték, s megállottak a piac közepén a bolt előtt, ahol már számosan állottak szász kereskedők, akik kíváncsian nézték a fejedelemasszony látogatását.

- Hála légyen a mi nagyságos fejedelemasszonyunknak - kiáltotta nagy hangon a szász selyemkereskedő -, hogy a mi szegénységünk hajlékába belépett és megszentelte a mi boltjainkat... Vivát...

S mindenki lelkesen kiáltott vivátot.

De a fejedelemasszony hazugságnak és ravaszságnak érezte a kalmárok kiáltását, amivel vevőt akarnak becsalni setét boltjaikba, és sebesen ment tovább. Mindentől iszonyodott, ami más volt, mint a csendes egyszerűség és szerény gondolat.

Mikor a tanácsház kapujába ért, a fogarasi számtartó állott ott, és alázattal lehajlott előtte.

- No, Juon, begyüttél valahára?

A számtartó levette süvegét, s kezében tartotta, míg alázattal felelt s beszél:

- Négy szekervel, ökörvel, nagyságos fejedelemasszony, húztam, kit húztam, majorságbúzát hat köbölt s meg lencsét is két köbölt. A disznóölésbül is hoztam két öreget s egy kisebb ártányt feltráncsérozva, mert csak éppen hogy a bellérek kezibül kiszedtem, de lepedőbe vagynak rakva, tisztán és rendesen. A zsákokat is behoztam meg az apróságokat, de mán hagymánk nincsen, mert nem is vót, nem termett; ezekbe a rossz üdőkbe senki se vetötte a magját, mindenki csak fegyverrel kapála, nem kapával fegyverkede.

A fejedelemasszony derülten nézet az oláhra.

- Jól van, Juon, hát pénzt hoztál-e be?

- Kit a korcsomára vittönk, harminckét hordó bort, annak fele elkölt, abbul hoztam kétszáznegyvenhat forintot, a lucrumból is vagyon, udvarbíró uram gazdálkodásábul négyszáz forintok.

- Eredj be, majd elszámol veled Jónás mester.

- Instállom, nagyságos fejedelemasszony.

- De mondd meg neki, hogy mindent jól beírjon a veresfedelűbe.

- Igen, instállom.

- Mert amit be nem ír, azt még egyszer neked kell megfizetni.

A derék Juon nagyra meresztette a szemét, s most értette meg, hogy neki jó, hogy a számadás rendbe legyen.

De hirtelen valami különös érzés fogta el, levetette magát a havas utcán a térdeire, és sírni kezdett:

- Mi bajod, Juon - fordult hozzá a fejedelemasszony, s a két fiatal leány is ijedten nézett a nagy, óriási emberre, aki fekete haját az arcába ejtette s keservesen zokogott.

- Mi baj, mi baj?

Juon a követ csókolta meg a fejedelemasszony lába előtt.

- Azért sírok - mondta -, mert boldog vagyok. Boldog vagyok nagyságos fejedelemasszony, mert már könyvbe írják, amit behozok, de tavaly, mikor behoztam a nagyságos fejedelemnek, akkor még magyarófapálcával a fenekemre verték a számadást, nagyságos fejedelemasszony.

A lányok hangosan felkacagtak, de a fejedelemasszony megértette a jámbort, s odanyújtotta neki a kezét kézcsókra.

- Igazad van, Juon, a legjobb a világon a szép csendes békesség. Ez már ezután így lesz, míg urunk őnagysága ott lesz a széken!

Juon nem merte megcsókolni a fejedelemasszony kezét, csak úgy érintette meg az ujjai hegyét, mint a pap által tartott keresztet, akkor felállott, s a világ legtermészetesebb hangján azt mondta:

- Bírságpénzt is hoztam, száztizenkét forintot és negyvenöt pénzet. Mind ott van a zsákba.

- Jól van Juon, eredj el, és számolj be Jónás deáknak.

Evvel a fejedelemasszony befordult a kapu alatt s gondolkozva ment fel az emeletre.


Oly nyugtalan volt, hogy nem bírt szobájában maradni, hanem átment a kancelláriára az urához.

Az őrálló katonák, akiknek meg volt parancsolva, hogy az égvilágon senkit be ne bocsássanak, félreállottak előtte. Azt tudták, hogy ha senkinek is, de a fejedelemasszonynak mindig s mindenben szabad az út.

- Ír, kedves? - lépett be Zsuzsanna a nagy terembe.

A fejedelem felnézett, s szólt:

- Csak egy sort még édesem, már készen is vagyok.

Ezzel tovább írt.

Zsuzsanna nem volt megsértve, de a szíve fájt. Ha ő ülne ott a nagy asztalnál, bizony úgy gondolja, felállhatott volna s azután folytathatná...

Nagyon érzékeny volt most, minden bántotta. Míg a toll percegett, hirtelen úgy tűnt fel saját maga előtt, mintha ő is egy instanciás lenne, aki most várja az irgalom szavát.

Könnyei elkezdtek csordogálni, és egyre jobban, hogy az az egy sor írás csak nem akart végibe szakadni.

Végre a fejedelem derülten felnézett. Porzót hintett a levelére, s úgy hagyta az asztalon, és kijött mellőle.

- Sose hittem volna, hogy ennyi írásra szorulok.

- Kész?

- Soha... Itt az írással soha ember el nem készül... Nem is hittem volna, hogy a fejedelemség íródeákot csinál belőlem.

Vidáman nevetett. Zsuzsanna nézte. Vajon miféle halálokat, háborúságokat és embereknek mily gyászt és szomorúságot jelent ez a sok írás? Vagy csak őneki?

- Kinek írtál?

- A nagyvezérnek. Toldalagi reggel újra megy Konstantinápolyba, az instrukcióját csinálom.

- Azt mondtad, a nagyvezérnek írtál.

A fejedelem elmosolyodott.

- Most éppen a nagyvezérnek, hogy Toldalaginak legyen mit átadni neki.

- S mit írtál?

- Akarod, hogy elolvassam?

- Nem, csak mondd meg.

- Már megmondtam neked, hogy két ellenségem van a török világban. Mehmed nagyvezír és a budai pasa, Aly. Ez a kettő mindent elkövet ellenem, amit csak tud, hát szép ajándékokat küldök nekik. - Nevetett. - Mindig a haragos ellenségeknek kell a legszebbeket adni.

- És mit adsz nekik?

Bethlen hallgatott. Nagyon ellenséges a felesége, ennek valami okának kell lennie. S be is jött szobájába. Ezt ritkán teszi meg. Oka lesz.

- Ami van még az országban. Majd körülnézek a szászok boltjában - mondta óvatosan, mert egészen másra gondolt.

- A szászoknál van... Ott voltam.

- Azért sírsz?

- Nem, csak elfutott az érzékenység.

- A szászoknál?

- Igen... Mindenütt... Akárhová nézek, csak a szívem fáj...

A fejedelem szorosan odaült mellé, és simogatni kezdte.

- Ha maga szász volna és kereskedésben nevelték volna, akkor maga is elmenne olyan messze földre indiai selymekért és haszontalan gyermekjátékféle kincsekért.

A fejedelem hátradőlt a karosszékben:

- Ha szász volnék és kalmár, minden bizonnyal - mondta felcsillanó szemmel. - Szép az, amit ők csinálnak.

- Szép... Itthagynak feleséget, gyermeket, s elmennek két s három esztendőre, az asszony itthon kínlódhat a bolttal, a házzal, gazdasággal, gyerekekkel... Még jobb, mint fejedelem lenni... - és sírt.

Az ura nem értette.

- A férfiak csak kivágyakoznak. Szűk nekik az otthon.

- S ezen sírsz?

- Nem, csak én bolond vagyok, és sírok... Itt volt Juon, a fogarasi számtartó, térdre esett és hálálkodott, hogy milyen jó, hogy béke vagyon s nem háború, hogy már csendes életben élünk, és nem kell félni... De én ezt úgy nézem, mintha vízre volna építve az egész... Mit írsz a fővezérnek?... és a budai basának?... Nagy fenevadak ezek, akármikor meg tudják roppantani a kis Erdélyt.

- Dehogy is roppantják... Betömöm szájukat...

- Mivel?

- Szép szóval s ajándékokkal.

- Jó, ha papirossal mindent el lehet intézni.

- Hallgasd meg, milyen szépen el lehet ezt rendezni. Serbán és Kendy odaát uszítanak. Homonnay Gyurkónak fejébe szállt, és nem tudom, nem akar-e felülni, hiszen olyan egyszerű: egy magyar úr csak lóra ül, és belovagol Erdélybe, s beül a fejedelmi székbe... Én ezt most idejében kiparírozom... A Serbán helyébe, az oláh vajdaságba, unokatestvérét, Stépánt ültette a szultán... Ezt a Stépánt megbátorítom, hogy ne féljen... Most a nagyvezért meg kell nyergelni, hogy parancsoljon a budai basának, hogy a német császár emberei háborút csinálnak, s meg akarják bontani a szent békességet... Ha a budai basa megmozdul és rámegy Fülekre, akkor Homonnay nagy bajba kerül... Hátába fogja érezni a török hadakat, és nem mer ellenünk operálni... Ez az egész... Megértetted?

- S maga ráküldi a magyarokra a törököt.

- Ha ők rám jönnek fegyverrel, akkor csak nekem is kell ellenük valamit kezdeni?

- S mennek?

- Mennek ám...

- S neked nem kell menni?

- Én nem akarok menni, mert nincs mivel... Még én nem tudnék sereget kiállítani... Nekem most semmi mást nem lehet csinálni, csak szántani s vetni... Itt a szép tavasz, bele kell akasztani az ekét a földbe...

- Már van elég szekere?

- Szekerem van, de lovam nincs. Ami van, azt az ekék elibe kell fogni... A lengyel királynak is írtam... Homonnay sógora s Micislav uram azt állította, hogy a lengyel király tízezer lovast ígért volna Homonnaynak.

- És egy levéllel ezt is elintézi.

- Igen.

- Nagyszerű.

- Két dolgot írok neki. Egyik az, hogy tízezer barmot akarok tőle venni... Kétezer lovat, négyezer tehenet, ötszáz bikát, a többi sertés, juh és kecske.

- Mibe kerül?

- Nem oly sokba. Körülbelül ötvenezer forintba.

- Megvan a pénze?

- Meg.

- Honnan?

- Apor uram erszényéből.

- Az árendátor, Apor?

- Az.

- És ideadja?

- Muszáj neki... Meg aztán zálogba adom neki Kőhalmát... Ennek annyi pénze van, ennek az Apornak, hogy ládaszám van az aranya...

- De majd maga megnyitja a ládáját - mondta az asszony finom mosollyal.

- Ő maga is megnyitja, mert jobban szereti vagyonát birtokban, mint a vasas ládákban. A másik meg, amit a lengyelnek írok, olyan hírek, amiket neki jó tudni a török készülődésiről. Megtanítom, hogy hasznosabb velem barátságban élnie, mint akárki mással.

- És akkor nem ad Homonnaynak tízezer lovast?

- Nem tudom, Homonnay mit ígér neki?... Lehet, hogy odaadja, de vissza is parancsolja, ha a török csakugyan megmozdul... Én mindenesetre megvárom, hogy Homonnay csakugyan felül-e? Mert ha nem, akkor Isten őrizz, hogy a pogányt ráeresszem a szegény magyarokra.

A fejedelemasszony hallgatott. Szívét elszorította a nagy távolság, a roppant dolog. Innen parancsolni a török hadaknak, Szebenből... De inkább elnyomta a bánatát, s elismerte ura nagy lelkét.

- Jó - mondta sóhajtva.

A fejedelem lehajlott a nagy kutyához, s megvakarta a füle tövét. Ő is meg volt hatva, mert az ember legjobban a saját nagylelkűségétől hatódik meg.

- A maga boszorkány csirkéje az imint a vállamra szállott - szólt mosolyogva. - Majd kiszedte a hajam.

- Talán keresett benne - s csukott szájjal mosolygott.

A fejedelem felnevetett.

- Ha maga utánanéz, kedves, könnyen talál valamit. Nézze csak meg a mappámat.

Zsuzsanna utánanézett s kis kendőjével ijedten törölte le a nyomokat. Leült az ura helyére a nagy székbe.

A fejedelem mosolygott. - Milyen jól áll magának az a hely... Úgyis jussa van hozzá... Susanna principessa... jóváhagyja felséged a politikumot?

- Azt maga jobban tudja - szólt a fejedelemasszony. - De miből? - tette hozzá.

A fejedelem nem felelt.

- Ára van mindennek - folytatta az asszony -, imént a kalmárok becsaltak a boltjukba. Néztem... Úristen, kinek hozták ezek ezt a sok drága portékát? Kinek van ma annyi pénze, hogy ilyeneket megvásároljon?

- Mindig van azért... Ami egyiknek drága, a másiknak olcsó... Sokan vannak, akik az elmúlt időkben jól telerabolták magukat. Csak hadd adják ki a pénzüket. A kalmároknak is élni kell, s adót csak akkor fizethetnek, ha van miből.

- Inkább parancsolatot adnál ki, hogy ezekben a szűk időkben mindenki tartóztassa magát a pompától.

A fejedelem hallgatott. Aztán tűnődve mondta:

- Nem gondolnám, hogy az jó lenne. A pompaszeretet és a hivalkodás lelkesíti az embereket a munkára... Az már csak az öregeknek való, hogy összehúzzák magukat. Én szeretem a díszt, arany, ezüst, selyem, bársony csillogást. Legyen az ország gazdag, hogy aki dolgozni szeret, dolgozzék... Mit csinálnának a mesterek, ha nem kellene új meg új ruhát varrni, ha mindenki ócska condrában járna? Építeni kell, és élni a holmikkal, hogy az a sok emberi kéz egyre serényebben munkálkodjék... Nekünk már csak azért is sok aranyat kell dolgoznunk, mert avval tartjuk fenn az országot. Soha a török békén nem hágy, ha elég ajándékot nem adunk nekik, s azok nagyon tudják, mi a szép... Szóval indiai selymet és drágaköveket már vehetek a kalmáraimtól.

Most az asszony megijedt:

- Nem értem, mit mond kegyelmed?... El akarja venni a kalmárok portékáját?... Nem, nem, ezt ne tegye, hogy az én nevemhez tapadjon a szégyen, hogy elárultam őket.

Bethlen nevetett:

- Isten ments, hogy csakugyan elvegyem... Mit gondolsz rólam? Még hamarább féltenéd tülem a szászt, mint engem.

- De akkor miből?... Honnan van kegyelmednek annyi pénze, hogy mindent meggyőzzön?

- Majd csak előkerül valahogy.

- Én csak a becsületet féltem, s csak a becsületet... És engem hagyjon ki... Ha olyat tesz, ami nem egyenes és igaz, vigyázzon, hogy én meg ne tudjam, mert meghalok... Gábor, Gábor, jobb volna a halál nekem.

Ezzel hirtelen megcsókolta urának homlokát, és elment.


A fejedelem úgy maradt ülve s mozdulattalan. Mint a jégmezők szele, úgy rohant át rajta a felesége indulata és megfagyasztotta.

Soká ült mereven és komoran és maga elé dermedve. Aztán nagyot sóhajtott, s lefricskázta a porzót az árkusról, s az asztalán levő kis ezüstcsengettyűvel egyet csendített.

- Kik vannak odakint? - kérdezte a belépő udvarit a fejedelem.

A deák mély tisztelettel mondta:

- Sokan vannak, nagyságos uram - s fogta az árkust, amelyre mindenkinek nevét fel kellett jegyezni, valamint azt is, hogy hová való s mit kíván. Kezdte felsorolni abban a rendben, ahogy érkeztek. Mert még eddig senkinek sem volt szabad belépni a fejedelemhez ma reggel.

Voltak ott ügyesbajos emberek igen nagy számban, olyanok is köztük, akiket személyesen jól ismert, s akiket kedvelt s becsült, de a nagyobb része a szokott instanciások voltak.

- Szóljon kegyelmed, s küldje be Boronkai uramat.

- A kincstartót?

- Azt.

A komornyik deák kiment, s a fejedelem tanulmányozta a neveket s olvasta a bajokat. Egy név mellett megállott: "Simoni György, Magyarországbul..." olvasta. Soká nézte a nevet, s próbált visszakeresni az emlékezetében.

Most sietve jött Boronkai uram, alacsony, hasas ember volt, apró ravasz szemű, s ritka örmény szakálla volt.

- Parancsol, Nagyságod - szólott.

- Gyere csak, s mondd meg, hogy rakhatjuk egybe a fényes portára való ajándékokat.

Elővett egy listát, amit legelőször írt össze, mielőtt még a leveleket megcsinálta volna. Boronkai uram felharákolt. Úgy megijedt a hosszú listától.

- Olvasd el.

Boronkai uram olvasta: "Az hatalmas császárnak adunk tízezer aranyforintot, száz gira ezüstöt."

- Nagyságos fejedelem - mondta -, az ország adójába?

- Nem. Ajándékba.

- De hiszen az adót, miólta Báthory Gábor a fejedelem lett, soha meg nem fizettük.

- Hagyd csak - mondta Bethlen -, arra nincsen pénzünk, s nem is fogják sürgetni. De fizetni, fizetni, minden pénzt megadni, csak a szent békesség maradjon - sóhajtotta, s visszaemlékezett a szultán előtti jelenetre. - Olvasd tovább.

Boronkai olvasta:

- A fővezérnek adunk tallér ötezret, s húsz gira ezüstöt... Mahmut pasának adunk tallér háromszázat s tíz gira ezüstöt... Musztafa pasának adunk háromszáz tallért s tíz gira ezüstöt... Szinán pasának háromszáz tallért s tíz gira ezüstöt, Ferodon agának kétszáz tallért, s egy kupát s egy aranyas fegyverderekat... Amhát csauznak háromszáz tallért s egy hintót négy lóval egyetemben... Murad bégnek száz tallért... Csauz pasának egy kupát... Kapi agának egy kupát... Kapcsilar kihajának egy kupát... Az pasa kihajának egy kupát... Azonfelül száz aranyforintot ide teszek. Ezt, hogy Piali pasának. Ha nem lelitek meg, akkor se költse el senki, mert Piali pasa mihelt hírét veszi, rögtön jő, s követeli az ajándékát...

Boronkai mogorván nézte a számokat, összeadta s akkor elszörnyedve mondta:

- A szultánnak tízezer aranyforintot, a nagyvezérnek ötezer tallért, vagyis nyolcezer ezüstforint... százhatvan gira ezüst... öt kupa, négy ló hintóval... - megvakarta a fejét - s az ország az adajával csak tovább is hátra marad... És mibül? Nincsen!... Üres kamorának bolond a gazdasszonya... a hátambul vágjam ki...

De nem nézett a fejedelem szemébe, csak morgott, mint öreg kuvaszok szoktak.

- Meg kell nézni, hogy legyen.

De Boronkai belevágott:

- Míg az országgyűlés nem jött, addig mit lehet csinálni, s csak tavaszra lehet ugyebizony országgyűlése... No... Hunnen lehet most tízezer aranyforintot s tízezer ezüstforintot összekaparni? Gyulafejérvári kastély építését is elrendeltük; meszet, követ s vasat, cserepet, üveget, minden órában csak pénzért jönnek; kolozsvári építések, búzának ára, ténkely, zab és más egyéb vetőmag, mesterek fizetése, katonák hópénze: azt sem tudom ellátni, s most vegyek a tarsolybúl tízezer aranyforintot!

- Ennek holnap menni kell.

- Holnap?

- Rögtön. Egy órai késedelem nem lehet. Cito, cito, citissimo.

- De holnap!... Talán egy vagy két holnap múlván... Addig bányásztatunk ezüstöt a hegyekben, vagy csak valamit kinyomunk magunkból...

- Ott vannak a Báthory ládák.

Boronkai uram nagy szájat tátott.

- Nagyságos uram - mondta hebegve -, csak nem gondolsz a Báthory ládákra?... Ecsedi Báthory István ládáira; országpecsétjével vannak ellátva, azt csak az ország nyithatja fel...

- Felnyitod, s még ma.

A kincstartó elfeketedett.

- Nagyságos uram, azokhoz még maga az istentelen Gábris se nyúlt hozzá. Pedig az csak felfordította az egész világot.

- Még neki volt mihez nyúlnia holtig.

- De a Báthory Anna hozománya...

- Aj, sokat fáj fejünk egy ringyóért - szólt a fejedelem, s egyet sóhajtott utána. Fejét tenyerébe támasztotta, s ennek a névnek hallatára zúgni kezdett a vére...

- De az ország pecsétje! - vakkant Boronkai.

- Holnap ennek el kell menni - szólt keményen és mindent eldöntve a fejedelem, s szigorúan nézett a kincstartóra. - Hívasd fel az örményeket s kalmárokat. Becsüljék fel, s még a mai napon pénzt kell csinálni.

Boronkai úgy állott, mint a szélütött.

- Édes öcsém - mondta -, ide figyelj: én tégedet sok esztendeje kedvellek. Már mikor abba a bujdosásba voltunk, mikor még a kutya Básta kergetett bennünket, emlékezz meg, hogy Karánsebesen, mikor még csak húsz vagy huszonkét esztendős fattyú voltál, már én fejedelemmé választottalak. Hát énrám nem vethetsz, kedves egy öcsém; de ismersz, ami szívemen, az a nyelvemen, én nem akarlak téged hitvány s csúnya dolgokba keverni látni... Énnekem senkim a világon, se gyerekem, se szüléjim, csak egy rossz öreg feleségem, amiatt én nem fogom magamat bepiszkítani: ama Báthory ládák az ország pecsétjével vannak lepecsételve: én ahhoz nem nyúlok, egy öcsém, szakadjon le a kezem, s égesse meg a pokol tüze a lelkem, ha én ilyen böcstelenségre megyek!

Bethlen mosolyogva nézett az öregre:

- Itt most de salute reipublicae tractatur - mondta csöndesen -, a haza idvességéről van szó.

- És a böcsület?... úrecsém?... - förmedt fel az öreg Boronkai - gondolj Borbély Györgyre, gondolj Rhédey Ferencre, mind tetemesebb urak s emberek vóltanak nálad! Tüllek mernéd-e azt kívánni, hogy ezüstezett hajjal a hitvány rabolás mestere legyenek?

Bethlen csengetett. A komornyik belépett.

- Péchy uramat s a fiscalis directort, Kassait.

Akkor lebírta magát, s mosolyogva fordult Boronkaihoz.

- Hagyján, hogy van a kegyelmed asszony feleségének egészsége, még mindig kínozza-é a szédülés?

- Holtával hagyja el - mondta mogorván Boronkai.

- No, vigyázzon kegyelmed rá, mert mindig jó felesége s társa volt.

- Isten haragja volt - morgott Boronkai -, becsületes embernek nincs jó társa, az asszonyoknak csak a jó élés és a hiúság kell.

Kassai István lépett be. Verhenyes arcát, rókaformájú szemeit alázatosan függesztette a fejedelemre s az ajtónál maradt.

- Jöjjön kegyelmed közelebb, Kassai uram: Boronkai urammal felnyitjátok a Báthory ládákat, s megnézitek mi s hogy vagyon a leltár szerént?

Boronkai, aki azt hitte, már megszabadult a gondtól, most egyszerre paprikaveres lett.

- Nagyságos uram - szólt s a zsebébe nyúlt -, itt vannak az kulcsok! Csinálja nagyságod azt, amit akar.

S lecsapta az asztalra a kulcscsomót.

Bethlen hozzálépett, s megveregette a vállát.

- Kegyelmed egy igaz magyar hazafia.

Boronkai mérgesen, mint egy görény, vágott vissza.

- Tiszta szív, uram - s verte a mellét, és a szemét könny lepé el. - Tiszta szív, uram, de jaj, keveset tanul a fő a mások baján.

- No, csak menjen, menjen kegyelmed, nem felejtjük el, amit s amikor kell.

Ezzel megmutatta neki az ajtót, s az öreg nagy felindulásában tétovázva kereste a kilincset.

Mikor kiment, a fejedelem így szólt:

- Írja meg kegyelmed a vádolólevelet Boronkai uram ellen, hogy a Báthory ládákat, amelyeket az ő hűségére bízott az ország, nyitva, s az ország pecséteit feltörve találtuk.

Kassai kezében megreccsent a toll, de szemét sem emelte fel.

Most Péchy Simon lépett be.

- Péchy uram - szólt a fejedelem -, kegyelmed tiszte, hogy az öreg Boronkait szép szerével most elfogassa s a tanácsház temlecébe vitesse.

Péchy Simon megsápadt.

- Hogy fogja ezt kegyelmed csinálni, hogy semmi feltűnőség ne legyen?

Péchy habozás nélkül szólt:

- Magam fogom őt nyájas színnel levezetni alsó palotára, s a testőrök hadnagyával megfogatom.

- Semmi feltűnés. Boronkai uramra volt bízva a Báthory ládák őrizete, s a pecsétek feltörve, s a ládák megnyitva találtattak. Ez fiscalis causa... Most ide figyeljenek kegyelmetek... Itt vannak a kész levelek a portára, s az instrukciók... Holnapra el kell készítve lenni a pénzeknek s ajándékoknak a lista szerint...

- A kulcsok párja kegyelmednél van, kancellár uram, most tik ketten mingyárt menjetek s nézzétek a ládában levő holmik registromát.

Péchy elment, utána Kassai bent maradt, s megírta röviden a vádlevelet Boronkai ellen. Bethlen jóváhagyta s rendelkezett, hogy most azonnal leírassa a kancelláriában.

Akkor megállt, s azt mondta:

- Inkább egy ember szenvedjen, mint egy ország. Mindig koncot kell vetni az ördögnek is, hogy ne éhezzen az igazak s becsületesek lelkére. Ennek a vén szamárnak senkije, semmije, csak a maga szamár feje, felesége is meg fog könnyebbedni, ha nem kínozza s veri most otthon mérgében s dühében.

Kassai meghajlott; hogy mit gondolt, mit nem, óvatos volt hozzá, hogy elárulja.

A fejedelem a várakozók neveit nézegette s csengetett.

- Ama Simoni uramot!... - szólt neki.

Simoni György lehajtott fővel lépett be a terembe, oly magas volt, hogy az ajtón be sem fért.

Bethlen sokáig nézte.

- Kegyelmeddel voltam Bocskai uramnál - mondta aztán.

Simoni szó nélkül megintette fejét.

- Foglaljon nálam helyet kegyelmed.

Simoni leült. Kardját két térde közé vette. Nem szólt.

- A pátriáért vagy az relígiójért? - kérdezte a fejedelem.

- A pátriáért - morgott Simoni -, csak az veszett hazánkért.

A fejedelem intett.

- Jól van. Egy az Isten, hogy szeretjük vallásunkat, de csak a hazánkban. Mert magyarok vagyunk, s kik kálomisták s kik pápisták.

Simoni fellélegzett. Ez a szó megnyugtatta. Veszett elszántságában elrohant ide, mint az ördög kapujába, de mióta bent volt a palotában, azóta elmondhatatlan kínokat szenvedett, hogyha tőle most hitének megtagadását követelnék...

- Nagyságos fejedelem - mondta -, akar-e kegyelmed szabadulni, vagy nem... Ama bitang Homonnay Gyurkó ellen jövök...

- Simoni uram - szólott Bethlen -, nem az mi fejünkről s életünkről van szó, hanem az egy magyar haza sorsáról s életiről.

A fejedelemasszony benyitott, s Bethlen odapillantott.

- Mit parancsol, édes lelkem?

Az asszony már húzódott is vissza, de az ura felállott s utána ment. Az ajtót nyitva hagyta maga után, s Simoni nem hallott egyebet, csak a hangjuk dürrögését, ahogy valami házi ügyet megbeszéltek.

- Én Péchy uramnak meghagytam, hogy Fejérvárott úgy gondoskodjanak, hogy neked jó házaid legyenek, s jó öreg fűrészdeszkából külön nyári konyha is legyen... Lehet, hogy Szebenből hamar ki kell mennünk, mert a szászok nem akarnak addig semmit hinni a fejedelemnek, míg vissza nem adjuk nekik a városukat. De Fejérváron építtetek furtonfurt s pihenés nélkül... Tavaszra ott minden szép lesz, hála ennek a mostani gyenge télnek, semmi akadály sincs...

Aztán visszajött, s újra leült szemben Simonival.

- Nagyságos uram - szólt Simoni fellobbanva s szőke ember lettére belevörösödve, aztán lesápadva: - három forintjával szedik a gyalogot, s öt forintjával a lovassát...

- Udvar pénzin?

- Hordókban jön a pénz Homonnára s Kassára, de nyilván nem mondják ki, hogy a császár munkája.

- Volna kegyelmednek akaratja a hajdúságra menni s Fekete Péterrel tanácskozni?

- Lelkemre, van!

Bethlen kezet nyújtott Simoninak, s azt mondta:

- Jól van uram, kancellárunkkal s fiscalis directorunkkal mindeneket meg fogunk tanácskozni, mert náluk nélkül semmibe sem léphetünk, csak ha ők persvadeálnak, amit ők tanácsolnak...

Simoni felállott.

- Kérjük kegyelmedet, maradjon itt, szállást és ellátást rendelünk, s ez napokban mindent megtanácskozunk.

Ezzel ő is felállott, s kezet adott Simoninak.




Kezdőlap Előre