BÚCSÚZÁS

     Immár kész koszorúnk, melyet tíz hónapig izzadt
Arccal, gyenge eszünknek gyüjtve diszét, fonogattunk
A zöld Pindus alatt, a nyájas Múzsasereg közt!
Ennyit, nagytudományu atyák, volt gyüjteni képes
S nem többet iparunk! - Noha édes múzsai körben
Töltni időt, noha Pallas kertjében gyönyörűebb
Illatozásu virágok kelnek, mint a vadonynak
Puszta helyén, fárasztóbb mégis a pindusi ösvény,
Vonzóbb drága szülőnk s kedves rokonink köre, mintsem
Hogy kis időre szivünk azt kész nem volna kerülni.
     Számüzetett Naso, ki tanítál a Helikonra
Törni utat s akadályt meggyőzni karunk panaszid már
Nem veszi a tanodába, se Nepos hősei éltét,
Ki mutatá híven, mennyit vittek vala véghez
Graecia nagy fiai s Karthágó győztesi, mely jót
S mely rosszat tettek, mi csatákba' valának
És hogy haltanak el. Mai ünnep válni megenged
Tőletek s a tanulástól, míg belekezdeni kell majd.
     Nagyságos báró, tanodánk kegyes elnöke s atyja!
S ti tisztelt figyelők, ti nagytudományu atyáink!
Volt türedelmetökért szívünk mit nektek adózzon,
Hogy minket hallgatni nem untatok el, rebegőket?
Gonditokért hálás kebelünk forró köszönetjét
És a csekély szálkú koszorúnkat kegybe vegyétek!
Hosszú éltetöket soha gond, bú, baj ne epessze,
Létünk és tanodánk folyton kegyetöknek örüljön!
     Drága tanító úr, ki fáradhatatlan iparral
A tudományokban jártassá tenni akartál
Bennünk', vedd végső együttlétünkben ezen pár
Búcsúszót, mert elválunk sok időre tetőled!
     S ti kedves helyek, ahol számt'lanszor mulatoztunk
Vagy nagy körbe' leülve, vagy a labdát veregetve
És kapkodva, vagy ugrándozva, vagy édes örömben
Víg dallokra fakadva, ezentúl csend üli kedvelt
Tájitokat, már-már elhagyni fogunk mi ezennel!
     S végre deáktársim, kik nem köz s renyhe erővel
Jártátok velem a tudomány ösvényit: ez óra
Tőletek elválaszt, szétoszlunk mostan, egy erre,
Másik amárra megyen születése helyére, holottan
Hány örömek várják édes szüleinknek ölében!
Majd amidőn a sors keze minket messzire széleszt
Egymástól, midön itt nem lelt örömökbe förödve
Lészünk szűlőink hajlékában, midön ekkép
Szólhat már ajkunk: ti komor gondok, nem adunk most
Helyt főnkben néktek, kipihenni fogunk sok
Munkáinknak utána, pihenni, nem tanodával
Gondolkodni! Elég volt tíz hó arra! - O akkor
Még egyszer gondoljunk itten lelt öröminkre,
Gondoljuk, mennyit fáradtunk s izzadozánk itt,
A tudományoknak kimeríthetetlen ösvényén.
     S most társim! miután végét már érte a munka,
Amely tíz hóig szűnetlen foly vala köztünk,
Jóisten veletek! Tanodánkat hagyjuk örömmel
És szaporán édes szüleink kebelébe siessünk!

Aszód, 1838. június

A HŰTELENHEZ

Esküszegte lyánka! emlékezzél
Arra, amidőn: "Ah meg ne vessél",
Igy imádva téged kértelek;
"Légy kegyelmes én irántam, s szíved
Add nekem, ki csak tenéked híved
Voltam, és leszek, míg létezek."

Akkoron kérő keblemre dűlve,
S a szerelm' tüzétől fölhevűlve,
Ezt rebegték csalfa ajkaid:
"Hő szivem tiéd csak, drága lélek!
Esküszöm, hogy csak tenéked élek;
Szünjenek könyűid, bánatid."

Én ezáltal istenülve lettem,
És keserves sorsom elfeledtem,
Emma! gyönge karjaid között.
Édenek nyilának én előttem,
Nem borultak fellegek fölöttem,
Tőlem a bú mind elköltözött.

Ámde mily rövid volt boldogságom,
Mily korán eltűne mennyországom,
Én, ah, nem gondoltam volna azt!
Estem édenből nagy pusztaságra,
És juték keserves árvaságra,
Marja a bú szívem, és hervaszt.

Hő imádód s kedvelőd elhagytad,
Szívedet te ismét másnak adtad,
Engem elfeledve, csalfa lény!
Jól van! én lemondok mindenről már,
Engemet kietlen puszta hely vár
Éjszak hófödözte bús ölén.

Isten véled hát örökre, édes
Tárgya hő szivemnek, ah negédes
Csalfa Emma! isten véled hát!
Majd ha egykor értem, szinte árva,
Eljösz, éjszaknak havát bejárva,
Megleled hű Múzsafid porát.

Selmec, 1838. október 26.

SZEBERÉNYI LAJOS EMLÉKKÖNYVÉBE

Kegyetlen a végzet; nem hagy sok időig örűlni
     Minket együttlétünk édeni napjainak.
Ámde az a földnek bármely részére ragadhat,
     Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived.

Selmec, 1839. január 19.

EPIGRAMM

Rákosnak szomorú mezején járván, magyar, hallod
     Fái között a szél mily keseregve nyögel?
Oh nem szél nyögel ott, ősid fölisteni lelke
     Sír unokáinak elkorcsosodása fölött!

Rákos, 1839. április 30.

RÓZA

Szende szerény ibolyák völgyén füzögetve bokrétát,
     Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt.
Jött és látta Eos bájait; irigyelve pirúla,
     S a fák lombi fölé könnyeket ejtve futott.

Ostfiasszonyfa, 1839. május 29.

EPIGRAMM

Hasztalanúl vágyasz, vad sors, kínozni. Nem érzem:
Nincs szivem. A haza s a lányka s barátnak adám.

Ostfiasszonyfa, 1839. június 4.

PETRICS SOMÁHOZ

Bűvölőn hangzik dalod, óh barátom
Petrics, és e szű öröm-érzeteknek
Tengerében leng, s feledem keservem,
     Hogyha te zengesz.

Zengj! - Ha dús volnék, aranyat fizetnék
Bőven én néked dalodért; de sorsom
Nem kegyel. Csak vers, mit az árva ifju
     Nyerhete tőle.

Hát legyen versem dijad és jutalmad,
S majd ha a végzet kiszakaszt karodból
Engem; olvasván ezeket, lebegjen
     Dalma eszedben.

Ostfiasszonyfa, 1839. szeptember 4.

ELVÁLÁS

Itt a bucsúperc: válok. - Nem szabad!
Leomlok, a világ kereng velem!
E szenvedés, e szörnyü kín alatt
Hogy nem repedsz meg, égő kebelem?

Nem, én nem hordom többé terhemet,
Habár egy élet rajta függene,
Válj lángszavakká, titkos érezet,
Te szívem pokla, szívem édene.

S ha szólanék is, mit remélhetek?
A sors irántam oly vad, oly kemény;
Oh kárhozat, oh gyilkos képzetek!
Nem gyúl érettem viszonérzemény.

Én távozom, s örökre távozom
Gyötrő titkommal tőled, oh leány!
Vezessen a sors boldog útakon,
Öröm-tavasznak tündér-korszakán.

Legyen pályád mosolygó rózsakert,
És minden óra benne rózsaszál,
S ne tudd, ne tudd, leányka, e levert
Sziv-éjjelen, hogy csillagom valál!

Ostfiasszonyfa, 1839. szeptember

ELVÁLÁS

Vert az óra,
Halnak a remények,
Kik szívembe
Hajnalfényt hintének;
Szebb jövendő
Tiszta hajnalfényét,
Mely keblemnek
Éjjelét üzé szét.

Vert az óra!
A szörnyű itélet:
"Elszakadni
Mindörökre tőled,
Lány! szerelmem
Nyájas tavaszában!"
Zúga hozzám
Rémes kongásában.

Szűm nyugalmát
Ismét hol találja,
Messze tőled
Keblem ideálja?
Honnan int a
Csendes béke réve,
Honnan int a
Bujdosó elébe?

A mosolygva
Kedvező szerencse
Pályád édes
Örömökkel hintse,
Míg én búban
A széles világot
Átfutom, nem
Lelve boldogságot.

Ostfiasszonyfa, 1839. szeptember

BOSZÚ

Kecses tavasz virúla;
Vidám tekintete
Berkemnek kebelébe
Rózsákat űltete.

Mosolygtak a tavasznak
Bájgyermeki felém,
S én bíbor bimbókat
Enyelgve tördelém.

De látta a leányka
Könnyelmű tettemet,
S testvéreit boszúlva -
Kitépte szívemet.

Azóta létem árva,
Kietlen pusztaság,
Mint, melynek elraboltam
Diszét, a rózsaág.

Sopron, 1839. őszén

ELSŐ SZERELEM

Szép a rózsa hajnal-ébredése,
A leányka arculatja szebb volt.
Messze bércek kékellő homályán
Bájjal ég az arany esti csillag;
A leányka nefelejcs-szemében
Tündérfénnyel szebb csillagzat égett.
Csattogánynak zengeménye nyájas
Csendes éjjel, viruló berekben;
Nyájasabban kelt a lányka hangja
Ajaki paradicsom-kertéből.
És ha tiszta a liget virágit
Gyémánt-cseppel éltető patakcsa:
Tiszta volt a lyányka keble szinte,
Tiszta szíve, tiszták érzeményi.
A leánykát hévvel én szerettem,
Őt szerettem első szerelemmel,
Érte gyúltam őrült gerjelemben,
S haj, a végzet elszakaszta durván,
Elszakaszta mindörökre tőle!
Hagyjatok, ha néha álmim őtet
Elragadtan a dicsőet festik,
Oh barátim, hagyjatok zokogni:
Veszteségem szörnyü, mondhatatlan!

Sopron, 1839. őszén

BUCSÚ

Irígyen a sors boldogságom ellen,
Pozsony! körödből ismét messze hí;
Megyek - de dúlva van bucsúzó mellem,
Miként váradnak puszta termei.
Utánam intesz még Dunád ködébül,
S arcomra keserű köny árja gördül.

Nem hosszu volt tebenned múlatásom,
S az órák mint a nyíl röpűltenek,
De ily órákat a nagy mennyországon
Angyalnak adnak csak az istenek.
Édenben éltem üdvözűlöttképen
Barátaimnak nyájas, hű körében.

A messze távol kéklő fátyolába
Takarja már szép képedet, Pozsony,
Nem lágyul a vad végezet, hiába
Nyögel panasz kesergő ajkamon:
Mennem kell! s tán örökre szakadátok
Már tőle el, ti szeretett barátok?

Vegyétek hát a bujdosó kebelnek
A zúgó szélben hangzó végszavát:
Szerencse kényei akár emelnek,
Akár nyomor s inségbe döntnek át,
Míg a koporsó nyugtomat nem adja,
Érettetek gyúl szívem indulatja.

Pozsony, 1840. január 21.

GALGAPARTIHOZ

Üdvözöllek messze bérctetőkről,
Szent helyek!
Hol a Galga lassu andalgással
Hempelyeg.

Hol pályája éden volt a gyermek-
Ifjunak.
Hol az életüdv örömvirági
Nyíltanak.

Lángszerelem szép viszonozója,
Barna lány,
Emlékezve küldsz-e még sohajt a
Szív után,

Mellyet annyi kéjnek bölcsejében
Ringatál,
Mellynek első éneket lantjára
Te csalál?

Ah, rád vissza bús könyhullatással
Néz szemem:
Vesztve téged vésze boldogságom,
Mindenem!

Gréc, 1840, május 1.

AZ ŐRÁGYHOZ

Égig emeljen bár a játszi szerencse kegyelme,
     És legyen első rang rangom az isten után;
S bár csak azért szűljön két India kincset özönnel,
     Hogy büszkén ajakam mondani tudja: enyém!
Durva faalkotmány! emléked nem leszen irtva
     Szűmből s akkoron is hajlik öledbe fejem;
Hisz te az inségnek mikor éje boronga körűlem,
     S hervasztott a bú: balzsamos enyhet adál.
Enyhet adál! az ölő vad kínok örömtelen ifja
     Leggyönyörűbb álmit kebleden álmodozá.

?, 1840.

A DRÁVÁN

Marburgnál

Zúgó habjaidba szórom
     E virágfüzért,
Dráva! Hajtsd alá, s a partra
     Tedd, midőn hazámba ért.

Bárha dúlt lesz akkorára
     Dísze s hervadott,
És özönnel kelyhe nem hint
     Szerte éden-illatot.

S mondjad: ilyen a honáért
     Lángoló kebel,
Melyet a sors zivatarja
     Tőle messze sodra el.

Marburg, 1840

ÁLOM

Kór valék, fájdalmaimnak
Szenvedém nagy kínjait;
Jött az éj szelíden végre,
S könyörűlve békeségre
Álmaim karába vitt.

És láttam ott
A szőke lányt,
Nem hidegen
Már szűm iránt;

Hozzám voná
A szerelem,
S eget lele
E kebelen,

S én piruló
Lángajakán,
Mézcsókjait
Lecsókolám.

És újra csók,
S megannyi csók,
S oly édesek!
S oly lángolók!!

Ily álmakat adjatok, isteneim,
És marhat a fájdalom, a fene kín;
Én tűrni fogok, - valahára talán
Majd égi való jön az álmak után.

?, 1840.

HONVÁGY

Borúnak éjjelén, derűnek hajnalán
     Feléd siet remegve bús
Pillantatom, mindig feléd, arany kalász
     Hazája, boldog róna, hol
Csókolva ölelkeznek Csepe mezőivel
     Dunánk ezüst hullámai.
Áldás malasztja rám felőled nem lebeg,
     Csak egy kemény atya átkait
Zúgják fülembe a nyargaló fuvalmak, oh
     Ezer tövissel hinteni
A bujdosónak útait! Mégis te vagy
     Örök betűkkel írva fel
E szív emlékkönyvében. A napok sorát,
     Melyet lefutnom rendele
Az ég, ohajtom én kunyhód homályiban
     Élhetni, s a szelíd halál,
A szenvedések altatója hogyha jő
     S átszenderíti lelkemet
Egy boldogabb világba: harsogó Duna!
     Kiszenvedett porom fölött
Te mosd a zöldelő hant bársony pázsitát,
     S a mormogó habzaj között
Édesd nyugalmak ülnek sírkövemre majd,
     S a jégszív is talán, kinek
Átkai nyomák a kínos életet, ledől
     Békülten a halom fölé,
S lágyult kebel meleg könyűivel rebeg
     Panaszt: szegény, szegény fiam!

?, 1840.

TRIOLETT

Rejts ölednek éjjelébe
Szent nyugalmu sírhalom!
E kinéletnek vesződve
Láncait mért hordozom?
Kebled csendes éjjelébe
Nem tekint a fájdalom,
S a keservek halvány képe;
Ott öröklő bék' vagyon.
Rejts hát kebled éjjelébe,
Szent nyugalmu sírhalom!

?, 1840.

VÁNDORDALOK

              1

Távol szeretteimtől,
S tőled, te drága hon!
Vándorlom a világot
Végetlen útakon.

És lábam a nagy úton
Fáradva lépdegel,
Mert vállaim tetézvék
Butyornak terhivel.

Eldobtam én a terhet,
Nincs többé vállamon;
És mégis vajh mi csüggeszt?
És mégis vajh mi nyom?

Boldogtalan fiú te!
Mely tégedet lever,
Nem válladon... szivedben
Az óriás teher.

              2

Hová, hová az égi úton,
Darusereg;
Azért hagyjátok-e a tájat,
Mert nem meleg?

Vándorlok én is, ámde pályám
Ellenkező:
A szerelem forró honából
Jégsír felé.

Pápa, 1841.

KURUTTYÓ

              1

"Hogy fejedre pusztaságot hozzon
Isten átka, csalfa, bűnös asszony!
Aki által oly sötét gyalázat
Vonta éjbe a Kuruttyóházat.

Hittem asszony esküvő szavának,
De hiszek már inkább karcsu nádnak,
Hogy kerengő forgószél viharja
Lenge szálát földre nem csavarja.

Szűzeséged a manó elhordta,
Nem köllesz már, hűtelen rosz borda!
Nem köllesz, maradj magadra, s engem -
Vagy látsz többé vagy sem életemben."

Dörg Kuruttyó s üllőt, kalapácsot
És szöget, mit izzadván kovácsolt,
Hány a sátor minden szögletébe,
S nagy szitokkal ajakán kilépe.

Útnak indul, úgy ragadja lába,
Hogy fejér ló sem jutna nyomába.
Sír az asszony, a szegény ártatlan,
Messze a férj bujdos már távolban.

              2

Barna csapszékben Kuruttyó
Űl sötéten,
Űzni vágyván szíve kínját,
Bor kezében.

S korty után korty, haj, de kínja
Végtelen hív,
Semmikép sem szabadulhat
Tőle a szív.

S jő toborzó víg legények
Cifra serge,
S énekelnek sarkantyújok
Összeverve:

"Jöszte, pajtás, közénk, csapj föl
Katonának,
Szép szolgálni a királynak
És hazának.

Életünk vidor, mosolygó
Szép halálunk,
Ha riadtán trombitának
Harcra szállunk.

Itt a markunk, csapj belé, jer
Katonának,
Szép szolgálni a királynak
És hazának!"

S űzi ének, tánc Kuruttyó
Nagy bánatját.
A garadra önt néhányszor,
S - parolát ád.

              3

Zajos órák mámora
Hogyha széjjellebben,
Dúl a régi fájdalom
Annál dühösebben.
Nyugszik a tánc, hallgat a vig zeneszó,
És buvában újra sorvad Kuruttyó.

Tarka, foltos fegyvere
Rajt virít a rozsda,
S fényesítni oly nehéz
Az istenátkozta.
"Hej, jobb volna most koholni vasszeget,
Vagy heverve nyujtózkodni zug megett."

Nézd, Kuruttyó, nézd ki jő
Látogatni téged?
Isten engem, oly alak,
Mint a feleséged.
Ő az, ő! az ártatlan férjhagyta nő.
Karján mosolyg nyájas barna csecsemő.

"Ez Kuruttyóivadék!"
Mond a kisded apja,
És a rajkót és a nőt
Kebelére kapja.
S vége nélkül, hossza nélkül pityereg.
Jókat kacag rajt a víg ujoncsereg.

Pápa, 1841. március 10.

TÖRÖK GYULA EMLÉKKÖNYVÉBE

Hogyha messze lészek tőled vettetődve,
E lap által légy rám emlékeztetődve.

Pozsony, 1841. március 25.

NEUMANN KÁROLY EMLÉKKÖNYVÉBE

Szeretlek, mint a hold a csendes éjet,
Miként a léget a szabad madár;
Szeretlek oh, barátom, míg az élet
Köréből a halál a sírba zár.

Selmec, 1841. április 17.

ÖRÖK BÚ

Tódul a felleg; barna éjbe vonja
A látkört, búsul a sötét vidék.
Sötét e szív is, hű szerelmem honja,
Reá a bú gyászfátyla szöveték.

Nem bírva terhét, a felhő könyekre
Fakad, s a rózsa gyüjti gyöngyeit.
Megtelt e szív is, könyeim peregve
Áztatják arcom hervadt díszeit.

Színekkel tarkaékesen szivárvány
Ragyog keletről, szép derű jele.
Borúm örök, haj, lánykám nem mosolyg rám
Szivárványként, hogy földerítene.

Dunavecse, 1841. április 24.

ZIVATAR

Mit nekem hab? mit nekem vész?
Én nem félem haragát;
Kebelemnek pusztaságán
Száz sirokko rohan át.

Rajta, gyorsan evezőhöz,
Talpra reszkető legény,
Bár toronnyá nő a hullám,
A túlpartra szállok én.

Köd borong ott, sűrű ködnek
Kétségbarna éjjele,
Lány, temetve mindörökre
Légyen emléked bele;

Mely ez égő szerelemmel
Enyelegve játszhatál,
Mely hüséget esküvél, és
Ah mely mégis megcsalál.

Rajta, bajtárs, csüggedetlen!
Nincsen messze már a part;
Bár izzadva, férfiszívvel
Mi kiálljuk a vihart.

Im, mi kép leng a ködéjben?
Bájoló, mint a tavasz,
Szőke fürttel - kék szemekkel -
Hűtelen lány! képed az.

Haj, nélkűle nincsen élet!
Vissza, izzadó legény,
Bár Mátrává nő a hullám,
Vissza - hozzá - szállok én!

Dunavecse, 1841. május 8.

ÚJSÁG

Figyeljetek, derék história!
"Halljuk! Tovább! Na s aztán!" A minap
Szent elragadtatás tüzével egy
Költő merészen mászta Helikon
Bércét, örök életű hírkoszorút
Füzendő fürtibe a fénytetőn.
Már-már magos céljához ért, midőn
Réműletes mennydörgés hallatik.
""Védj, szent Apolló!"" Ujra mennydörög.
Megborzad a költő, s uramfia!
A mélybe henterűl. "Hahahaha!"
S ugyan mi dörge? "A boszús Olymp."
Nem. "Halljuk! Halljuk!" Hát a Múzsafi
Nem legbővebben abrakolt - hasa.

Vadas, 1841. május 16.

VÁLTOZÁS

Míg a földet gyász temette,
Dúlván fergeteg felette
Pusztaságnak vad telén,
Mért virúla bájos éden
Kebelemnek belsejében?
Mert rózsámat ölelém.

Most, midőn a szép tavasznak
Uj virányi illatoznak
A mosolygó téreken;
Mért vagyon tél kebelemben,
Puszta, gyászos, véghetetlen?
Mert rózsám nem ölelem.

Vadas, 1841. május 23.

CSAL

Völgy homályán, fák hüsében,
Kert megett,
Zeng a lantos hév szerelmi
Éneket.

Zeng, ha gyúl a rózsahajnal
Keleten,
Ha nyugodni bérc megé a
Nap megyen.

S szép tavasszal, nyár hevén, hüs
Őszön át
Pengeti a szerelemnek
Hév dalát.

S édes díja zengzetének,
A leány
Ha kacsingat által a kert
Ajtaján.

Jő a tél, és megnyil a kert,
És ragad
Kebelére a leány - más
Boldogot.

A csalódott megy kinok bús
Éjjelén,
S hallgat a dal lantja néma
Idegén.

Dunavecse, 1841. május 27.

VENDÉG

Kerepöl a szarka
Házam tetején:
Vendég jön. Vendégnek
Vajh, kit várjak én?

Messze föld határán
Jár a szerető,
Csalfa volt szerelme,
Vissza nem jön ő.

Tán te léssz vendégem,
Óhajtott halál;
Úgy siess, ne késsél,
Ajtóm nyitva áll.

Dunavecse, 1841. június 5.

ELÉGIA

Meddig dúlsz, szerelem pusztító lángja, szümön, mint
     A mennyverte Prometh keblin az éhes ölyü?
Meddig nyűgöz Amor kinos lánca? Endymionnal
     Meddig jajgat hurom búskeseregve panaszt?
Féktelen érzetnek vad hevű szikrája, lohadj el,
     Hullj le bilincs, szünjön, lant, szomoru, árva jajod:
Végihez ér nagy fáradozása a Danaidáknak,
     Föltészi a sziklát hegy tetejére, Sysiph,
Nem forog Ixion, Tantalnak szomja csillapszik:
     De hidegen marad a lánynak örökre szive.
S érette, ah boldogtalan én, mindegyre hevülök,
     Keblem Vesta-tüzét nincsen eloltni erőm.
Égj, szivem, hát, égj mint forró Hyperiona nyárnak,
     Melynek ölő sugarán gyönge virágcsa fonyad.
Hervadok én is majd, s hervadván enyhre találok,
     Ha tovaszállt lelkem Lethe özönébe merűl.

Dunavecse, 1841. június 22.