EPIGRAMMOK

                            1

Ujra mosolyg a táj aranyos sugarakba' fürödve,
     A hanyatló Phoebus ha nyugalomra megyen.
Engemet, haj, szeretőm búcsúzó pillanatával
     Holdtalan éjfélként bánat homálya takar.

Dunavecse, 1841. június 23.

                            2

Martial után

Pompej magzatjait Ázsia és Európa temette,
     Őt pedig Afrika; hant ha bizonyára födi.
Hogy szanaszét ekkép hever elszóródva, mit ámulsz?
     Hogy birt volna a föld egy helye annyi romot?

Dunavecse, 1841. június 23.

                            3

Martial után

Zápor zápor után, a szüret szűnetlenül ázik.
     Bár akarod nem jő szűz bor icédbe, csaplár.

Dunavecse, 1841. június 23.

                            4

A szerelem jelené; multé s jövőé a barátság.

Dunavecse, 1841. június 23.

MÉZ ÉS CSÓK

Kis méh! te a füvet, fát
S virágokat leped,
Hogy édes kelyheikből
Gyüjthessed mézedet.

Kis méh! Lidim füvet, fát
S virágokat nem lep,
Mézednél csókja mégis
Mi sokkal édesebb.

Pápa, 1841. november-december

TŰNŐDÉS

Ifjúkoromnak ébredése
     Ah, oly tündéri, szép vala,
Miként a koszorús tavasznak
     Varázst mosolygó hajnala.

Hű lyányka dűle karjaimba,
     Hű lyányka csókja égete,
S mennynek röpíté képzeményim
     Hesper-tüzű tekintete;

S az érzemény, mely lelkesítve
     Dagasztá e meleg kebelt,
Rózsás berek lombsátorában
     Szelíden ömlő dalra kelt.

Lejárt az év, s a fáradatlan
     Idő uj évet alkota,
A kellemgazdag ifjuságnak
     Elhulla bájvirúlata;

S nincs már a lyányka karjaimban.
     És hervad a fantázia,
Az istenítő boldogságnak
     Ekkép ki kelle halnia!

Ti, fönt a menny kék tengerében
     Mosolygva fürdő csillagok!
Trónjához a szent végezetnek
     Olyan közel kik állotok.

Melyik ragyog reményt szivembe,
     Melyik ragyog közűletek?
Hogy egykor még örömre kelni
     Nem lészen tiltva véletek;

Akár a lyányka hű ajkáról
     Szedvén új édes csókokat,
Akár ha szárnya képzetemnek
     Dicsőbb világokhoz ragad.

Pápa, 1841. november

LENKE SÍRJÁN

Ádáz koporsó zordon éjjele!
Mivé tevél te oly sok örömet?
Mivé tevél te annyi szép reményt?
Mely zsenge a szülői szív felett,

Mely egy kéjparadicsomot igért
Rózsás jövendő boldog karjain;
Kegyetlenűl mind elragadtad ezt,
Csak romja áll még: a keserv, a kín!

Oh, a szülők! ha sorsok vészt zudít
Keblökbe dúlni és pusztítani:
Ki fog miként egy égnek angyala
Bút űzve rájok felmosolygani?

Nyugodjatok meg, szerető anya!
S te bús atyának gyászló kebele!
Kedves Lenkétek, ah, nem lészen ő
Temetve itt e sírnak mélyibe.

Hol a teremtő széke tündököl
Felhők felett a csillagezreden:
Tekintsetek fel, egy szelíd sugár
Leng ottan rátok csendes éjeken.

És e sugár az ő szép szelleme!
Az angyalok között ott múlat ő,
Imádva istent, hogy boldog legyen
A kor, mely a kedves szülőkre jő.

S örvend előre a jövő felett:
Midőn az alkotó székéből int,
S a drága magzat, s a kedves szülők
Egymást vigadva ölelik megint.

Pápa, 1841. december

HAZATÉRÉS

Németből Heine után

Te szép halászleányka,
Hajtsd partra csolnakod;
Jőj, s űlj le oldalamhoz,
És nyujtsd nekem karod.

Fejecskéd tedd szivmre,
S ne félj, ne oly igen,
Hisz gondtalan naponként
Jársz a vad tengeren.

Tengerhez szűm hasonló,
Van rajt vész, ár, apály;
És mélyen fenekében
Nem egy szép gyöngy is áll.

Pápa, 1842. február

IFJÚ A PATAKNÁL

Németből Schiller után

Forrás mellett űlt a gyermek,
Koszorúkat kötözött,
S látta őket elragadtan
Tűnni a habtánc között.
Éltem így röpűl, miként a
Forrás, fáradatlanúl,
S mint a koszorúk, sietve
Ifjuságom elvirúl.

Ne kérdjetek, mért busongok
Éltem rózsaidején;
Minden örvend és reményel
A tavasznak jövetén.
Ámde az új természetnek
Ébredő hangezrede
Kebelemnek rejtekében
Csak nehéz bút kelthete.

Nem vidítnak a vigalmak,
Melyeket nyujt a szép tavasz;
Egy köt engem csak: közel van,
S mégis messze tőlem az.
A kedvelt árnykép elébe
Vágyva nyujtom karomat,
Haj! nem érem el s ez érzet
Csillapítatlan marad.

Jőj le, jőj, o szép leányka,
Hagyd kevély lakod falát,
Majd virágit a tavasznak
Kebeledbe hintem át.
Ime, dal zeng a berekben,
S tiszta zajjal jár az ér;
Egy boldog szerelmü szívpár
Kis kunyhóban is megfér.

Pápa, 1842. február

PÓRNAK ESTI DALA

Németből Claudius után

Az ékes nappali csillagzat
Pályáját végezé,
Jer, és törűld le izzadásom,
S teríts fel, drága nő.

Csak itt a földön is teríthetsz,
Gyümölcsfánkhoz közel;
Itt jóizű az étel este,
S legtágasabb a hely.

Aprócska vendéginket is hídd,
Mert úgy kiéhezém;
A legkisebb is hagyja fészkét,
Ha álom nincs szemén.

Sokat tálalnak a királynak,
Ő, amint hírelik,
Mindennap sűltet, meg lepényt, meg
Pástétomot eszik.

S egy ember van mellé rendelve,
Más dolga nincs neki,
Asztalneműjét rendezi csak,
S szolgálatát teszi.

Adj isten ő egészségére!
Mert mennyi dolga van;
Hogy minket békében tarthasson,
Éj s nappal nyugtalan.

Ha úri mód nem élhetünk is,
Van mégis kenyerünk,
Van tiszta, szép és fris tej és vaj;
S hát kell-e több nekünk?

Elég ez úntig póri népnek;
Vedd hálánk érte, ég!
S ma estelink szabadban tartjuk,
Hol annyi csillag ég!

A hold ezüstlő súgarakkal
Leszen velünk jelen,
És áldást hintve tálainkba
Fog tündökölni fen.

Nos, gyermekeim, együnk vidáman,
S a mennyek áldjanak!
O én irígylendő, szegény és
Mégis gazdag vagyok!

Pápa, 1842. február

ELÉGIA EGY VÁRROM FÖLÖTT

Németből Mathisson után

Nyugszik esti szürkület fátylában
A halk táj, s a berki dal kivesz,
Még csak itt az agg falak körében
Egy tücsök borongva zengedez.
Csend lebeg le fellegetlen égről,
Lassan mén a csorda mezejéről,
És a fáradt földmives halad
Megnyugodni ősfedél alatt.

Itt az erdőkoszorús tetőkön,
Az enyészet töredékiben,
Hol reám a múltból borzalom száll,
Bánat! e dalt néked szentelem.
Búval gondolom, hogy mik valának
Hajdanán e porló maradványok:
Egy tornyos vár állt felségesen
A hegyeknek szirttetőiben.

Ott, hol oszlopok setét kövére
Bút susogva hajlik a repkény,
És a puszta ablak üregén át
Csillog szomorún az esti fény,
Az atyának ott talán könyűje
Áldva perge bátor gyermekére,
Melynek hírsovárgó kebele
Vágyva néze harcnak ellene.

Béke veled! szólt az őszűlt bajnok,
Átövezve hősi karddal őt,
Soha többé, vagy térj győzve vissza;
Érdemeld meg őseid nevét!
És a nemes ifjunak szemébe
Rémitő láng szálla; arca ége
Rózsáknak virító berkeként,
Melyre bíbor hajnal hinte fényt.

És arszlánszivű Richardként harcba
Akkoron röpűlt a dalia,
S mint erdőnek a viharban kellett
Ellenének meghajolnia!
S mint virágos partu ér szelíden
Szállt meg sziklavára teremében,
Az örömkönyűt siró atyát
És ölelve szép menyasszonyát.

Ah gyakorta a szorongó kedves
Erkélyéről néz a völgy felé,
Vért, pajzs csillog estnek aranyában,
A paripa nyargal, hive jő:
Hallgatólag jobbját néki nyujtja,
S áll majd halványan, majd elpirúlva;
De mi szende szemeiből szól,
Olyat Petrarc' s Sappho sem dalol.

Hol bagolyfészkek fölött terűlnek
Durván összebonyolúlt füvek,
Ott a billikom vidáman csenge,
Míg a csillagok kiégtenek;
Terhesen vítt harcok diadalma,
És a szent csaták szörnyű kalandja
Míg emlékezetben újra kelt,
Kedvvel tölté a zord hőskebelt.

Ó mi változás! most borzadályos
Éj takarja a dicső helyet,
S esti szél nyög búsan, hol erősek
Vígadának áldomás felett;
Ott magányos kórók lengedeznek,
Hol lándzsát és pajzsot kért a gyermek,
Ha riadván a harctrombita
Csataménre pattant az atya.

Elhamvadtak a hatalmas csontok
Immár a borongó föld alatt;
Félig sűlyedt kő alig mutatja,
Hol találták végnyugalmokat.
Mennyi lett játéka a szeleknek,
Sírjaikkal emlékeik is vesztek;
A vitéz kor fénytettei felett
Feledés űz barna felleget.

Igy enyész a élet dicsősége,
S hatalomnak álomképzete!
Igy merűl a gyors idő röptével
Éjbe minden, amit föld szüle!
Hamvveder, szánt az emlékezetnek,
Halhatatlanság-igérő ének,
Győztes főt koszorúzó babér,
S tett, amelyet érc, márvány dicsér:

Minden, ami bájol, s vággyal tölti
Itt a porban a nemes kebelt,
Eltűnt, mint az őszi nap sugára,
Hogyha vész a láthatárra kelt.
Kik vígan ölelkezének este,
A korány arcokra már bút feste;
A barátság is, s a szerelem
Kéje vész a földről jegytelen.

Édes szerelem! rózsás ösvényed
Pusztaság tövisivel határ,
S te, barátság aetheri világa,
Egy rögtön vihar homályba zár.
Kábaság a hír, fenség, hatalmak!
A koporsók egyiránt takarnak
Éjbe büszke földuralkodót
S reszketeg fejű zarándokot.

Pápa, 1842. február

IDEÁL

Küzdő gerjedelmek... fény,... homály,... csapongó
     Vágyak és remények tarka serege!
Melyek majd borongva, majd derengve kelnek,
Indulatcsatáit a zajló kebelnek,
     Ah! ki festi le?

Mért e láng, e hullám dagadó eremben?
     Honnan e feszítő érzet keblemen?
S szomjazó hevökben e zajongó vágyak
Lenge képzeletnek karján merre szállnak,
     Merre szűntelen?

Mely varázserőnek bűvös ihletése,
     Ah, mi készti zengő dalra lantomat?
És a dal ha fölzeng, újra vajh mi némit?
Mert a húr beszélni szívem érzeményit
     Nem lel hangokat.

Messze, messze szállnak érzeményim innen,
     Ó a puszta föld ez nem az én hazám;
Itt a bús valónak hervatag körében
Bájoló ajakkal édesen, szelíden
     Mi mosolygna rám?

Fent, elérhetetlen égmagas tetőkön
     Istenszép alakkal rózsafényben áll,
Mely után epedve küzd a hév indúlat,
Mely után e szívnek dobbanása gyúlad,
     Ott az ideál!

Ott lebegsz előttem tündér fátyolodban
     A hajnal biborszín leplén, szép alak!
Ott lebegsz az alkony elhaló tüzénél,
S szende fényhomályán a merengő éjfél
     Holdsugárinak.

És ha zúg a szélvész tomboló csatája,
     És ha nyögve sír a berki csalogány;
És te lengsz előmbe, hogyha sujta bánat,
S hogyha keblem éjén kéj koránya támad
     Kíncsaták után.

Lelkesűlt idegről száll feléd az ének,
     Forró érzeményim szállanak vele;
Óh ki élsz ragyogva túl a földhomályon,
Halld meg a sovár szűt, égi ideálom
     Tiszta kebele.

Jőj le bájaidnak szép gazdagságában,
     Jőj egy pillanatra, túlvilági lény!
Jőj, ez árva lét hogy elfeledve légyen,
Hogy szelíd ölednek enyhe édenében
     Idvezűljek én.

Hervadok, teérted hullanak virágim,
     Mint a gyenge rózsa nyári hév alatt;
Légy keserveimnek édes, égi bére,
Hintsd e sorvadó ajk égető tüzére
     Szellemcsókodat!

Vagy ha zárva tőled e világ határa,
     Oh ha karjaimba jőnöd nem szabad!
Ints, ragadj fel hozzád egy varázserővel,
Ints, hagyj összeforrni fényed szépségével,
     Nélküled haj éltem kín és kárhozat!

Pápa, 1842. február-március

KOLMÁR JÓZSEF EMLÉKKÖNYVÉBE

Magas trónján a sors ül, titkos könyv kezében,
     Az életkönyv ez; benne két lap a mienk,
Az egyiken borongó gyász vonúl sötéten,
     A másik hajnalodva rózsaként dereng.
Ohajtom én: legyen hő kedveződ a végzet,
     Hogy általolvasnod ne kelljen a sötétet!

Pápa, 1842. április 12.

DALFORRÁS

Költőnek lenni isteni,
Én is költő leszek!
Varázserővel szívemet
E vágy szállotta meg.

S e vágy nem szűnő lángiban
Mindegyre égtem én;
Ragadtam végre a kobozt
Nagy tűzzel, hevenyén.

S hogy énekem röpűlete
Fellengezőbb legyen,
Telt hordóhoz vevém magam,
Pincének mélyibe.

Míg fejtörés között időm
Itt lassan mendegelt:
A - nem mondhatnám szűk - torok,
S a csap nem vesztegelt.

De bármint törtem fejemet,
S levék borral tele:
Hiában! a csigázott ész
Egy kukkot sem szüle.

Végpontra szállt a türelem!
Még egyszer jót iszom;
S manó vigye, ha éneket
Ugysem zeng kobozom.

S a csapnak estem nagy mohón,
Gondolva ezeket,
De ó hallatlan bosszu! a
Csap már nem csepegett.

Zajló kebellel álltam ott,
Bennem harag gyuladt,
És megragadtam s vágtam a
Hordóhoz lantomat.

Felhangzott a kiürűlt
Hordónak kebele...
S o üdv, o kéj! a fejtörő
Titok kulcsot lele.

Bélőlem - végre rájövék -
Költő miként leszen:
Im, telve hallgatott s konog
A hordó üresen.

Éhezni kell, éhezni hát,
Ki költő lenni vágy,
Éheztem én is... s folyt a dal
S enyém a mirtuszág.

Pápa, 1842. április

VÁLTOZÓ ÍZLÉS

Mint szerettem a cseresznyét
Gyermekéveimben én!
Csak cseresznye kelle nékem;
Nem volt szebb szín, édesebb nem
Terme a föld kerekén.

Nem kellett cseresznye többé,
Gyermekéveim után:
Mert az ajak édesebb volt,
Mert az ajkon szebb pir lángolt,
Melyet nyujta szép leány.

És az évek ballagának,
És fejemben ért az ész,
S jóra jöttem valahára!
Most szemem a lyány ajkára
Szinte egykedvűleg néz.

Mert a rózsanedvhez képest,
Mely Ménesnek bércfokán
Omlik kéjes kedvet adva,
A lyány édes bájos ajka
Keserű és halavány!

Pápa, 1842. április

IDEÁL ÉS VALÓ

Dalra, dalra, néma húrok!
Lengj előmbe, ideál;
Hagyd hevűlni képzeményim
Égi fényed bájinál.

S száll egéből ideálom,
És az ott - mely rózsaszál?
Ah a lyányka ablakából
Ablakomra kandikál.

S ideál és szép leányka
Engemet hevítenek.
Kit tekintsek, kit daloljak?
Mondjátok meg istenek!

Képzetem varázsalakja!
Tünj egedbe, tünj tova;
Való kell a föld fiának,
S költő - nem a föld fia?

Pápa, 1842. április

TOLVAJ HUSZÁR

              1

Ló dobog, por kél az úton,
Zeng a harsány trombita:
Kvártély, kisbiró! huszárok
Szállanak a faluba.

És hogy jöttek, hogy megálltak
A vitézi seregek:
Aggalom s öröm vegyűlve
A lakókat szállta meg.

Aggalom s öröm szivökben
Nem hiába lakozik:
A huszárok csínosak, de
Kissé hosszuk újjaik.

"Jól vigyázz leányom édes,"
Mond az aggódó anya,
Nehogy ez vagy az lakunkból
Vélek elvándorlana."

              2

Ébred a hajnal sugára,
Véle ébred a huszár;
Lóra pattan, induló zeng,
S messze föld fogadja már.

És merengő fájdalommal
Néz utánok a leány;
Köny pereg le szép szeméről,
Mély sohaj kel ajakán.

"Mért, leányom, e busongás?
Könybe mért lábbad szemed?"
"Jó anyácskám, meglopának,
Egy... elvitte szívemet."

Pápa, 1842. június

SZÍN ÉS VALÓ

              1

Némúl a hangszerek zenéje,
A függöny felrepűl,
S az arcokon kiváncsiságnak
Csendes figyelme űl.

És ékes színpadon a múzsa
Kegyelt papnéja áll,
Bájlóbb a kikelet kertjének
Minden viráginál.

És oh midőn szavak születnek
Az ajkak bíborán,
Nem, így nem énekel tavaszkor
Pacsírta s csalogány.

S mit benne látsz megtestesűlve:
Erény és szerelem;
S a néptömeg, varázslatánál
Kéjtengerré leszen.

Hódolva a dicső müvészet
Magasb hatalminak,
Éljenzaj és örömkiáltás
És tapsok hangzanak.

De a zajongó nép között áll
Az ifju mereven,
Ah érzeményi zavarának
Nyelvet, szót hol vegyen?

Egy új világ nyilik szivében,
Egy új édenvilág,
És benne lángoló szerelme
Az illatos virág.

              2

A barnaleples éj
Nyugalmat osztogat,
De ah! az ifjunak
Nyugalmat az nem ad.

Zajló küzdés szivén,
Szerelmi, égető,
Mely tarka gondolat-
Füzért tünődve sző.

"El, el! meglátni őt,
Az égi szép szemet.
Amelynek e kebel
Imádó rabja lett;

Meglátni a szelíd
Angyalvonásokat,
Melyeknek bájain
Szív és ész elakad;

S a tündértermetet,
S a hullámzó kebelt,
Hol a kecs istene
Két rózsatrónt emelt.

Meglátni, asszonyok
Legszebbje tégedet,
Minőt az ég csupán
Egyszer teremthetett!"

S az ifju elsiet
Szerelme vágyiban
A kedves hely felé,
Hol istennője van.

"Ti ablaki fölött
Irígy őrkárpitok!
Pillantanom reá,
O kérlek, hagyjatok."

Rejtsétek a szobát
Hiven, o kárpitok!
Szivszaggató, miket
Az ifju látni fog.

Csók és édes szavak...
S szerelmi jelenet...
S o bűn, o förtelem...
Szerelmet.. pénz vehet!

              3

Színházba seregesen tódúl a nép,
Csudálni a müvésznő érdemét;

S míg hangja lelkesűlt szivekbe hat:
Új és új érdemkoszorút arat.

S az ifju? ... Az ifju tetszés-zaja
Fel-felzeng bájoló játékira;

De ah! titkon folyó könyűiben
Kihalt a néma, kínos szerelem.

Pápa, 1842. június

LEHEL

              1

Mennydörg az óriás kürt
Lehelnek ajakán.
Örvendve nyúl ezer kar
Kifent acél után.

Vérszomjazó örömben
Szikráznak a szemek,
Telt a kebel dicsétől
Harc nagy reményinek.

Jaj annak! aki ellen
E nép kardja száll.
Jaj annak! sorsa lészen
Gyalázat és halál.

Még egyszer zúg riadva
A szélvészhangú kürt
S az alemann seregre
A dúló szittya tört.

S vérnek patakja árad
Az eltiport mezőn,
Kietlen rém-halommá
A holtak teste lőn.

Még vínak oly erősen,
Oly fáradatlanúl!
A szittya kar csapásin
Sok alemann kimúl.

De nyugot népe nem fogy,
Elhullott száz helyett
Konrád hatalmas szóval
Idéz új ezeret.

És haj fordít a kockán
Az inda-végezet,
És haj a magyaroknak
Romlása érkezett.

              2

Zajtalan áll a
Gyász-arcu csatahely,
Bátor leventék
Elhullott ezrivel.

Győzött a teutón.
A hosszu harc után
Rabság Lehelnek,
Megtörött had román.

"Rablók! hogy többé
Reánk ne törjetek:
Akasztófára
Egyig most veletek!"

Mond nagy kevélyen
A győző fejdelem,
És a bakóknak
Vad serege ott terem.

"Vezér, jer, illet
Elsőség tégedet,
Elő, hadd lássuk
Félt hősi képedet.

Olyan magasra,
Miként én, emelt-e
A magyaroknak
Hatalmas istene?"

'Fejdelm, oh látnom,
Határtalan kegyed,
Azért hadd kérjek
Tőled tehát egyet:

És teljesítsed,
Kivánatom csekély.'
Előre lépve
Ekkép Lehel beszél.

'Éltemnek a kürt
Olyan hű társa volt,
Mellette vívtam
Sok véres viadalt.

Halálom tőle
Örökre elszakaszt;
Engedd utószor
Megharsogtatnom azt!'

S megriad a kürt
Lehelnek ajakán,
Miként oroszlán
Erdői vad tanyán.

S hogy harsogtatta
Dörgőleg mindenszerte,
Konrádnak álla
És véle őt leverte.

'Te felmagasztalsz,
És én a porba váglak!'
S megy büszke-bátran
Elébe a halálnak.

Pápa, 1842. tavaszán

LEHEL

A kürtkebelbe fú Lehel,
S a kürt riadva énekel
Vad éneket csatára;
S szilaj szikrát ezer szem hány,
És nyúl kifent acél után
Ezer kéz, hallatára.

A kürtnek harsogó szava
Még egyszer szálla tétova,
És összeütközének:
Hadúr világduló fia
S a bosszuló Germánia;
Mind harcszomjas legények.

Iszonyterhes lön a csata!
Vérnek patakja árada
Mezők tiport füvében,
És por közé a hadfiak
Sürűn omolva hulltanak,
Mint gabna jégesőben.

Még dúl soká az ütközet,
Még diadal nem nyujt kezet
Sem ennek sem amannak.
Még a koromsötét halál
Honába kard csapásinál
Ezren s ezren rohannak. -

A sors kockája vetve van!
És haj! seregje csúfosan
Leverve nyög Lehelnek.
S kiket nem ére a halál
Kardok duló csapásinál,
Rabláncon vesztegelnek.

"Hogy többé ránk ne törjetek,
Bitóra tüstént véletek,
Rablók gonosz csapatja!"
Kihez hajolt a győzelem,
Parancsszavát a fejdelem
Ily büszkedurván adja.

"Elő vezér! elő veled;
Elsőség illet tégedet,
Hadd lássuk szörnyu képed.
Olyan magasra emel-e
A magyarok nagy istene,
Mint én emellek téged?"

S a porba tipratott kebel
Fojtott dühérzeményivel
A hős előre lépett,
És szóla: 'Fejdelem! kegyed,
Látom, határtalan; egyet
Engedj hát kérni tőled.

A kürt éltem hű társa volt;
Ő annyi vért és viadalt
Karom között szemléle.
Ez óra tőle elszakaszt;
Hagyd még egyszer megfúnom azt,
Hagyj elbucsúzni tőle!'

És zúg dörögve rémitőn
A kürt ismét Lehel kezén;
S hogy harsogtatta szerte:
Rá szent hevűlet lángja száll,
A győző fejdelemnek áll,
És véle őt leverte!

'Te fölmagasztalsz,' e szavak
A hősi ajkon hangzanak,
'És én a porba váglak!'
S megy bátran, míg önérzete
Arcára kéjsugárt vete,
Elébe a halálnak.

Pápa, 1842. június