MI LÁRMA EZ MEGÉNT?

 

Mi lárma ez megént fülem körűl?
Ki háborítja nyugtomat megént?
Hallgasson el, ki jó sorsán örűl!
Majd megtanítok egy pár kóc legényt.

Ismét fölkelt a kritikus-csapat,
Ismét veszettül zúgnak ellenem.
Hagyjátok el kiabálástokat,
Mig engem el nem hágy a türelem.

Vagy feledétek már a múlt időt?
Nem ég, nem viszket többé hátatok?...
Nem árt meggondolni, hogy ezelőtt
Mi történt? s húzzátok meg magatok.

Tudjátok: durván bánom veletek. -
Hiába, ez már az én modorom:
Ha férfi bánt, majd karddal felelek,
De a kutyákat csak korbácsolom.

Pest, 1847. június 14-30.


HOZZÁM JÖSZ-E?

 

Csillagnak születél
Magasban, fényesen,
Belőled itt alant
Kis mécsvilág leszen,
Mely csak szűk házamat
Világosítja meg;
Leány, hozzám jösz-e?
- "Ifjú, hozzád megyek!"

Hallod, miket beszél
Felőlem a világ?
Hallod, mikép reám
Kigyót-békát kiált?
Ha igaz a hir: én
Nagyon rosz lehetek;
Leány, hozzám jösz-e?
- "Ifjú, hozzád megyek!"

Apád egyetlenegy
Örömsugára vagy,
Eljöttöd kebliben
Rideg, vad éjet hagy,
S haragja, búja mint
Két rém, velünk lebeg;
Leány, hozzám jösz-e?
- "Ifjú, hozzád megyek!"

Pest, 1847. június 14-30.


FÖLSZEDTEM SÁTORFÁM...

 

Fölszedtem sátorfám és világnak mentem. -
Homályos sejtések munkálódtak bennem,
Hogy, ha elindulok, találok valamit,
Találok, hanem a sejtés nem mondta: mit?
Még azt sem mondta, hogy mely táj felé menjek?
Csak azt mondta: menjek, menjek, ne pihenjek.
Én e benső szónak engedelmeskedtem,
S az apai ház úgy elmaradt mögöttem,
Mint az álom a fölébredt ember mögött,
Apámhoz, anyámhoz még csak hírem se' jött.
Apám s anyám pedig búbánatba esék,
De a jó szomszédok őket fölkeresék,
S vigasztalásukra voltak ilyen formán:
"Sose búsuljanak Sándor fiok sorsán!
Ilyen istentől elrugaszkodott gyerek
Az aggódást ingyen sem érdemli meg.
Viszi, mig viheti, végre pedétiglen
Fölakasztják, amit adjon is az isten,
Mert nem vagyok mai legény a világban,
De kicsiny mását sem láttam gonoszságban."
Öreg szülőimet ekkép vigasztalák,
Szegény jó anyámmal fölfordult a világ,
Ráborúlt fejjel az ágy szélére, s ottan
Elveszett fiáért sírt szíveszakadtan.
Édesapám csak egy-két könnyet hullatott,
De azután annál többet káromkodott,
Kicifrázta, mint a szűcs a remek-bundát,
S kegyetlen haraggal im e szókat mondá:
"Hogy tiszta nevemnek ilyen foltja vagyon!
Ha föl nem akasztják, én lövöm őt agyon!"
Híre ment e szónak, hozzám is elére,
Nem is tettem lábam apám küszöbére,
Mert nagyon jól voltam én annak tudója,
Hogy igéreteit ő híven lerója.
Kedvem kerekedett beszólni sok ízben
Öregeimhez, de biz én be se' néztem,
Csak akkor, hogy már megleltem a valamit,
Megleltem, megleltem, két ország tudja: mit.
Tudnivaló dolog, hogy nem lőtt meg apám,
Mikor azután az ajtót rájok nyitám;
Olyat örűlt, hogy a szíve is fájt bele,
Sohasem volt szívvel így teli kebele,
S bezeg, nem mondja most, mint egykoron tevé,
Bezeg nem mondja, hogy beszennyeztem nevét.
Hát a jó szomszédok? ők most ezt beszélik:
"Mondtam, szomszéd uram, mondtam én mindétig,
Ne bántsa a fiát, a szerencse fordul,
Derék ember válik abbul a Sándorbul!"

Pest, 1847. június 14-30.


MÚZSÁM ÉS MENYASSZONYOM

 

Kopogtatának. Kérdém: ki van ott?
"Leány" felelt kinn, aki kopogott.
'Leány? ah, úgy bocsánatot,
Ajtómat meg nem nyithatom:
Mit szólna majd menyasszonyom,
Ha megtudná idővel,
Hogy hölgyet fogadék el,
Mint vőlegény is... mert házasodom.'
"Épen azért jövék," felelt megint
Szomoru hangon a lyány odakint,
"Épen azért jövék;
Nyiss ajtót, áldjon meg az ég,
Számomra csak kinyithatod,
Én régi szeretőd vagyok."
'Mit? régi szeretőm? ugy annál
Kevésbbé jösz be, bármiként akarnál.
Aztán nekem nincs régi szeretőm;
Rútul hazudtam, amidőn
Leánynak azt mondám, hogy szeretem...
Az csak költői szalmaláng vala,
Mely született s ellobbana.
Ez bennem a legelső szerelem,
Büntessen isten engemet, ha nem!'
"Senkit sem szeretél? az nem lehet,
Egyet szerettél, egyet, engemet;
Eressz be, én múzsád vagyok,
Vagy még most is hiába kopogok,
Midőn megmondám nevemet?"
'Te vagy, galambom, kedves múzsám?
Miért nem szóltál? jer be hozzám,
Jer, nyitva ajtóm és karom,
Ölelj meg, édes angyalom!
Igen, te voltál az egyetlen,
Akit szerettem eddig életemben,
S szeretni foglak síromig,
Te drága szép leány, akit
Mellém a jó sors rendele,
Hogy légyen egy lény, melynek kebele
Hiven ver értem akkor is még,
Midőn a mondhatatlan inség
Korában elhagy az egész világ.
S ugy lett. Az árva ifjut elhagyák
Baráti, ismerősei.
Te nem tudád csak őt felejteni,
Te voltál hű vigasztalója, társa,
Mig tartott hosszú, kínos bujdosása.
És mostan téged én feledjelek,
Kihez csatolnak oly szent kötelek?
Nem, nem, örökre itt maradsz szivemben,
Ez a szív nagy, megfértek benne ketten,
S hiszem, tudom,
Hogy egymás mellett békeségben éltek,
Mert hisz te és menyasszonyom
Testvérek vagytok ti, édestestvérek:
Együtt születtetek az égben,
A csillagok legszebbikében,
S onnan le együtt szálltatok
Szivárványból szőtt szárnyakon
Egy szép tavaszi hajnalon,
Hogy engem boldogítsatok!'

Pest, 1847. június 14-30.


AZ IDŐHÖZ

 

Nem a terhes szekér
Alföld fertőiben,
Nem a vitorlátlan
Hajó a tengeren,
Nem e jő lassan, nem e jő;
Te jössz lassan, te vén idő.

Ah, hogy megvénülél!
Alig birod magad.
El is töréd azon-
Fölül még lábadat.
Mint béna koldús, csúszsz elé,
Ki mankóját elveszité.

Öledben ásitó
Fiaid, a napok;
Ásítni általuk
Én is kedvet kapok,
Ásítok olyan nagyokat,
Hogy majd elnyelem magamat.

Förtelmes vén idő,
Roszlelkü hatalom,
Mint fogsz te futni majd,
Ha én nem akarom.
Mint fogsz te futni majd, midőn
Velem lesz édes szeretőm.

Akkor megifjodol,
Vén bőröd leveted,
S öltesz sas-szárnyakat
Köszvényes láb helyett,
És messze, gyorsan szállasz el
Az élet örömeivel.

Mostan röpűlj, idő,
Míg távol kedvesem;
Midőn együtt leszünk,
Midőn őt ölelem:
Nem bánom én, ha mindenik
Órád eltart egy századig!

Pest, 1847. június 14-30.


AZ ERDŐNEK MADARA VAN...

 

Az erdőnek madara van,
És a kertnek virága van,
És az égnek csillaga van,
S a legénynek kedvese van.

Virítsz, virág, dalolsz, madár,
És te ragyogsz, csillagsugár,
S a lyány virít, dalol, ragyog...
Erdő, kert, ég, legény, boldog.

Hej elhervad a virágszál,
Csillag lehull, madár elszáll,
De a leány, az megmarad,
A legény a legboldogabb.

Pest, 1847. június 14-30.


TOMPA MIHÁLYNÁL

 

Itt vagyok, itt vagyok testestül-lelkestül.
Mit bámulsz ugy? ne szúrj szemeddel keresztül.
Húnyd be a szemedet, ha neki nem hiszesz,
Ha nem hiszed, hogy itt csakugyan én vagyok;
S kérdezd meg szívedet, hiszen majd felel ez...
Hallod? én is hallom, oly hangosan dobog.

Mit gondoltál, mikor ráztam a kilincset:
Vajjon ki az ördög háborítja csended?
Akárkit gondoltál, tudom, csak nem engem,
De azt is tudom, hogy jött volna akárki,
Nem fogadnál senkit nálam szívesebben,
S nem fognád forróbban karjaidba zárni.

Édes barátom!... de szólj már te is egyet,
Bennem a gondolat gondolatot kerget,
Ugy vagyok, mint mikor az éhes megrakott
Asztalhoz vetődik, - ugy vagyok valóban -
S nem tudja mely tálhoz kapjon. Nem szólhatok,
Hej pedig olyan sok mondanivalóm van.

Uj hivatalodban hogy éled világod?
Hogyan vagy, mióta az istent szolgálod?
Szépecskén benőtt az udvarod; semmi a,
Még jó: nem vesz éhen múzsád szárnyas lova.
Megfér-e együtt a lant és a biblia?
Nem vesz össze rajtad Apolló s Jehova?

S te, ki annyinak vagy megnyugtatására,
Száll-e megnyugovás lelked hullámára?
Vesd ki jóbarátom, vesd ki azt a férget,
Mely titkon, de folyvást emészt téged belül:
Hidd el, szép a világ, hidd el, szép az élet!
Ha vehetünk, mért ne vennénk örömibül?

S vehetünk. Rajtunk áll, hogy boldogok legyünk.
Csak akaratos ne legyen természetünk.
Gyermek-dolog, inkább szomjazni, mintsem más
Pohárból inni, mint amelyre kedve jött.
A bölcs - mert nem jogunk a sok válogatás -
Ahonnan jut, onnan issza az örömöt.

Mondjak-e rá példát? példa vagyok magam...
De im harangoznak: tiszteletes uram,
Vegye hóna alá imádságos könyvét,
S végezze illendőn a szent szolgálatot;
Én majd addig itt a kis kertben nézek szét,
S isteníge gyanánt szívom az illatot.

Mert az én templomom a nyílt, nagy természet...
Hanem akkor szóljunk, ha dolgodat végzed,
Akkor mondom el csak, hogy s mikép találtam
Homér-Arany Jánost, hazánk uj csillagát,
S az én csillagomtól, rózsámtól hogy váltam,
S oltár előtt áldást reánk melyik pap ád.

Te fogsz megesketni, jó Mihály barátom...
De ideje végre, a szót kettévágnom,
Eredj, mert a harang immár elhallgatott,
Menj, ne várakoztasd jámbor híveidet,
S vigyázz: örömedben egyik bordalomat
Ne mondd el valahogy a miatyánk helyett.

Beje, 1847. július 3-8.


ALKONY

 

Olyan a nap, mint a hervadt rózsa,
Lankadtan bocsátja le fejét;
Levelei, a halvány sugárok,
Bús mosollyal hullnak róla szét.

Néma, csendes a világ körűlem,
Távol szól csak egy kis estharang,
Távol s szépen, mintha égbül jönne
Vagy egy édes álomból e hang.

Hallgatom mély figyelemmel. Oh ez
Ábrándos hang jólesik nekem.
Tudj' isten, mit érzek, mit nem érzek,
Tudja isten, hol jár az eszem.

Diósgyőr, 1847. július 8.


PANYÓ PANNI

 

Panyó Panni hires nevem,
Pirulva kén említenem,
De lekopott rólam régen
Piros kendőm, a szemérem.

Ilyen magam fajtájának
Se' országa, se' hazája,
Vagyok a csárdák lakosa,
Keblem betyárok vánkosa.

Tolvajnéppel cimborálok,
Én vagyok az orgazdájok,
Lopott jószág csengő ára
Hever a ládám fiába'.

Tolvajoknak én danolok,
Tolvajokkal én táncolok.
Mulassatok, jó betyárok,
Van muzsika: varju károg.

Hej, sok derék ifju legény,
Ki nyakamon függött szegény,
Ott függ most az akasztófán,
Ördög négyágú villáján.

Hát magam mi véget érek?
Valahol megesz a féreg;
Ha már senkinek sem kellek,
A sövény alatt halok meg.

A sövény alatt dűlök el,
A cigányok temetnek el,
Valami vén cigány lök be
Dögkutyával egy gödörbe.

Jaj nekem, de neked, anyám,
Teneked még inkább jaj ám!
Téged számoltat meg isten,
Mert miattad lettem ilyen.

Szép, jó legény kért meg engem,
Ki szeretett, kit szerettem.
Az anyám lebeszélt róla,
Ez volt a siralmas óra!

Szerencs, 1847. július 9.


SZÉPHALMON

 

Te, a nemzet-hálátalanság
Égbekiáltó némasága,
A nemzet-szégyen Káin-bélyege,
Oh Széphalom!
Azért kellett-e csak
Hozzád zarándokolnom,
Hogy egy hajtásra oly hosszút igyam
A keserűség poharából,
Amilyet eddig még talán nem ittam?...
Ez volt tehát
A múzsák egykori tanyája,
Hol most haszonbérlő zsidó lakik?
Azon szobában,
Melyben Kazinczy Ferenc
Élt s kilehelte tiszta lelkét,
Most piszkos nyávogó porontyok
Hentergenek,
S a szentek szentéből, nejének
Szobájából ím kamra lett,
Mely ronda lommal van tele.
Ki innen e falak közül!
Félek, hogy a ház rám szakad,
Mert nagy teher nehezkedik rá:
Az isten átka. - -
Nagy ég, a pompás kert mivé lett!
Még mostan is mosolyg, mosolyg,
De szívetszaggatólag,
Mint a megőrült szép leány.
Elvadulának a gyümölcsfák,
S alattok fű terem buján,
Sürűn és magasan;
Tán el akarja rejteni
A pusztulásnak szellemét,
Mely itt két kézzel dolgozik,
Vagy az utat akarja
Elfödni, mely a sír mellé vezet,
Hogy a halottnak nyúgodalmát
Ne háborítsa senki,
Mert nyúgalomra nagy szüksége van,
Kit hetven évig üldözött az élet.
Itt nyugszik ő
Vad fák és vad füvek körében,
Fölötte hófehér szobor...
Miért fehér? miért nem fekete?
Vegyétek el s tűzzétek föl helyébe
Sötét sorsának zászlaját!
Oly bántó e fehér hazugság. -
És ezt is özvegye
Állíttatá, ez oszlopot;
De könnyen telt ki tőle,
Mert nem maradt több,
Csupán hét árva gyermeke.
S miért tett volna oszlopot
Sírjához a haza?
Hiszen mit tett ő a hazáért?
Miatta hét esztendeig szivá csak
A börtönök dögvészes levegőjét,
És csak fél századig
Tartá vállán, mint Atlasz az eget,
A nemzetiségnek ügyét.
Magyar nemzet, most nem volnál magyar,
Ő akkor volt az, midőn senki sem volt,
Midőn magyarnak lenni
Szégyen vala.
És te, hazám, te így fizetted őt!
Mig élt: fázott és éhezett,
S most sírja olyan elhagyott,
Mint számüzötté,
Ki idegen földön vesz el. -
Hálás haza,
A szent halott nevében
Vedd forró köszönetemet!
Ha gyermekem lesz,
Ki arra készül,
Hogy néked éljen:
Ide fogom majd őt vezetni
E sírhalomhoz... buzditásul.

Széphalom, 1847. július 11.


A MUNKÁCSI VÁRBAN

 

Itt tüzé föl piros zászlaját a
Szabadságnak Zrínyi Ilona?
A szabadság hősinek tanyája
Íme, íme most rabok hona.
Semmi más, mint dönthetetlen kőfal,
Semmi más, mint lánccsörömpölések -
Bátran tudnék a vérpadra lépni,
Oh de ez a börtön... ettül félek.

Föl s alá jár magas büszke fővel
Ott a sáncon egy ifjú fogoly;
Messzeszállott lángtekintetével
Vajjon hol jár gondolatja, hol?
Lépte gyors még; uj vendég bizonnyal,
Erejét az éj s lánc nem töré meg -
Bátran tudnék a vérpadra lépni,
Oh de ez a börtön... ettül félek.

Ott a másik sáncon egy öreg rab,
Nem tekint sem ide, sem oda,
Lassan hordja könnyü, száradt testét...
Nehezebb már lánca, mint maga.
Tört szeméből holt sugár buvik ki,
Mint a sírból a kisértő lélek -
Bátran tudnék a vérpadra lépni,
Oh de ez a börtön... ettül félek.

Ifju rab, nézd, mint virít az erdő,
Akkor is, ha kijösz, zöld lesz az,
Ah de téged, téged akkorára
A nyomor s bú régen behavaz.
És te vén rab, tőled már talán csak
Itt vesz búcsut a lánc és az élet -
Bátran tudnék a vérpadra lépni.
Oh de ez a börtön... ettül félek.

Föld alól föl halk nyögés jön; mint a
Köszörült kés, metszi szívemet.
El, el innen! fönn vagyok, és mégis
Környekez már-már az őrület,
Hát ha még lenn volnék, hogyha ott lenn
Híznék rajtam testi-lelki féreg!
Bátran tudnék a vérpadra lépni,
Oh de ez a börtön... ettől félek.

Munkács, 1847. július 12.


MELEG DÉL VAN...

 

Meleg dél van itt kinn a mezőben,
Rakja a nap a tüzet erősen,
Meleg dél van, meglippen a madár,
A fáradt eb kiöltött nyelvvel jár.

Két lyány gyüjti ott a széna rendét,
Két siheder hordja a petrencét,
Hej de nem telik nagy kedvök benne,
Mert ilyenkor súlyos a petrence.

Legjobb dolga van most a királynak,
Vagy ott annak a gulyásbojtárnak;
Király pihen aranyos karszéken,
Gulyásbojtár kedvese ölében.

Beregszász, 1847. július 12.


AMOTT AZ A HEGY...

 

Amott az a hegy tőlem
Mi messze, messze még!
Kék színe csak kevéssel
Sötétebb, mint az ég.

Egészen e hegyig kell
Még zarándoklanom,
Vándorsarúimat le
Csak ottan oldhatom.

Ott vár reám, ott vár a
Végcél, a jutalom,
Az én szerelmes édes
Kedves kis angyalom.

Tudom, tudom nagyon jól,
Hogy örömet hozok,
Hogy az örömtül szíve,
Lelke repesni fog;

Csak azt szeretném tudni,
Vajon most sejti-e,
Hogy holnap ilyentájban
Oly nagy lesz öröme.

Nagypeleske, 1847. július 13.


LÁTOM KELET LEGGAZDAGABB VIRÁNYIT...

 

Látom kelet leggazdagabb virányit,
A természetnek virág-háremét,
S a napnak rózsaszínű szempilláit:
Hasadt felhő mosolygó peremét;
Látok homályos pálmaligetet,
Hol a szellő rejtélyesen susog,
És énekel fényes madársereg...
Madarak? vagy tán zengő csillagok? -
- Látok nagy hegyről egy kék szigetet
A tenger és a messzeség ölében;
Körűlem ősz van, amott kikelet.
Vándorló darvak úsznak át az égen
Az őszbül a tavaszba, és utánok
Elküldi a szív minden vágyait,
S e vágy talán még jobban boldogít,
Mint ha ott volnék, ahol lenni vágyok. -
- Látok mesés, holdfényes éjszakát,
Az élet alszik, a halál viraszt:
A légen szellemek suhannak át,
Ruháiktól megrezzen a haraszt;
Nem alvilági rémes szellemek:
Boldog halottak, kik lejöttenek
A holdsugárok arany fonalán
Csillagjaidból, mennyei magasság,
Hogy kedveseiket meglátogassák,
S hogy ajkaikra csókolják talán
Az édes álmat, melyben lelkeik
Az ég üdvét előre érezik.
Látok mindent, mi sohasem a szemnek,
Csak a sejtésnek látható az éjben...
S mindezt két szemben látom: kedvesemnek
Sötét világú, ábrándos szemében.

Szatmár, 1847. július 14-27.


KARD ÉS LÁNC

 

Földre szállt a legszebb angyal
Isten engedelmivel, hogy
Fölkeresse, megtekintse
A legszebbik szép leányt.
Megtalálta. Megszerette.
És ezentúl rája nézve
Szebb volt a föld, mint a menny,
És azért is minden éjjel
Le-lejárt a szép leányhoz.
Csillagról csillagra lépett,
És midőn elérte már
A legalsó csillagot,
Ottan egy hattyúra ült,
Egy fehér hattyúra, és ez
Hozta őt a lyányka mellé,
Aki őt kertébe várta,
S szűz mosollyal fogadá,
Melytől a bimbók kinyíltak
És az elhervadt virágok
Újolag föléledének.
Ottan űltek és beszéltek,
Míg a hajnal nem hasadt,
És beszédök mindenről folyt,
Ami szép és ami szent.
A leányka szemlesütve
Hallgatá a fényes angyalt,
S ahogy egyszer föltekintett,
Annyi bűbáj volt szemében,
Hogy az angyal térdre omlott,
És egy csókot kére tőle,
És a lyány meg nem tagadta.
Milyen csók volt ez!... midőn
Összeért az angyal ajka
És a lyányé, az egész föld
Megrezzent a kéj miatt,
Mintha az csak egy szív volna;
S odafönn az égen minden
Csillag egy-egy csengetyű lett,
Mely varázshangon csilingelt,
S e még nem hallott zenére
A virágok, mint megannyi
Tündérek, táncolni kezdtek,
És a hold - mivel talán az
Elpirult lyány belenézett -
Elpirúla szinte, s tőle
Rózsaszínű lett az éj.
És az angyal csókja szépen
Megfogamzott: a leányka
Anya lett: oly gyermeket szűlt,
Oly dicsőet, aminő csak
Akkoron születhetik, ha
Föld és ég ölelkezék.
Kardot szűlt a lyányka, kardot,
És ez a kard... a szabadság.

*

Feljött a legrútabb ördög
Sátán engedelmivel,
Fel a földre, hogy meglelje
A legocsmányabb boszorkányt.
Megtalálta. Megszerette.
És ezentúl jobban tetszett
Néki a föld a pokolnál,
És azért is minden éjjel
Föl-följárt a boszorkányhoz.
Tűzokádó hegy torkában
Jöttek össze éjfelenként.
Békafejű, kígyófarkú,
Lángsörényű, sárkánylábú,
Vad fekete paripa
Hozta föl az ördögöt,
S a boszorkány, denevérek
És baglyok kíséretében,
Hórihorgas seprőnyélen
Lovagolva jött elé a
Tűzokádó hegy torkába.
Ottan űltek és beszéltek,
Míg megszólalt a kakas,
És beszédök mindenről folyt,
Ami rút s szentségtelen.
S szólt az ördög: "Fázni kezdek,
Jöszte beljebb, jöszte beljebb,
Le a hegy legfenekére,
A tüzeknek őshonába...
Hah, még itt is fázom, fázom,
Szinte csattog a fogam...
Jer, ölelj meg, jer, csókolj meg!"
S ölelkeztek, csókolóztak.
Milyen csók volt ez!... midőn
Összeértek ajkaik,
A boszorkány s ördög ajka:
Összeborzadott a föld,
S dörgött, morgott, mintha vészes
Felhőket nyelt volna el,
S elkezdett okádni a hegy,
És okádta ég felé a
Tűzesőt, tűzköveket,
És egy láng lett a világ,
Csak a csillagok s a hold
Vontak fátyolt arcaikra,
Sűrű fátyolt, feketét,
Hogy semmit ne lássanak.
S megfogant az ördög csókja,
Anya lett s szűlt a boszorkány,
Szűlt oly förtelmet, minő csak
Akkoron születhetik, ha
Föld s pokol ölelkezék.
Láncnak híják a boszorkány
Undok kölykét, láncnak híják,
És e lánc... a szolgaság.

*

És a mennynek s a pokolnak
Két szülötte, a szabadság
S szolgaság, a kard s a lánc,
Harcot űz élet-halálra,
Hosszu harcot, hosszu harcot,
Elfáradva, nem pihenve.
Tompa, csorba már a kard,
De a lánc is szakadoz.
Várjunk, várjunk egy kicsit,
Megtudjuk már nemsokára:
Melyik lészen úr a földön?
Melyiké lesz a világ?

Szatmár, 1847. július 14-27.


VÁLASZ KEDVESEM LEVELÉRE

 

Megjött, megjött az óhajtott levél!
Elolvasám, az isten tudja hányszor,
S még számtalanszor olvasandom el,
Mindaddig, amíg mindenik betűje,
Minden vonási válhatatlanúl
Szivemhez nőnek csillagok gyanánt;
Legyen számatlan ragyogó világot
Magában tartó mindenség szivem!...
Most is kezemben e levél, s remegve
Érinti ajkam, félvén, hogy talán
Szentségtelenség megcsókolnom azt.
Előttem olyan szentek e sorok!...
Oh lyány, ki vagy te? nem tudod magad sem;
Hadd mondjam én meg, hogy ki és mi vagy.
Midőn feljöttem gyermekéveim
Szűk völgyéből az ifjuság hegyére,
S láttam körűlem a roppant világot,
Mely szépségekben olyan gazdag, és
Gazdagságában olyan szép, hogy a szem
Egy élten át elgyönyörködhetik
Csak egy parányi részén is... midőn
Ezt a világot láttam, fölkiálték:
"Dicső, dicső a munka! hol keressem
A nagy mestert, ki mindezt alkotá?
Oh hol vagy, isten? hadd keresselek föl,
Hadd térdeljek le, hadd imádjalak!"
S utánküldém elmémet; bejárta
Minden vidékét a bölcselkedésnek,
Röpűlt, gyorsabban, mint az üstökös,
Röpűlt, amerre más elméje járt
S amerre nem járt, megfutá nagy útját,
S esztendők mulva búsan tért haza,
Búsan, fáradtan. Hasztalan bolyongott.
Ekkor veled volt szép találkozásom,
Veled, szép lyányka, s megszerettelek.
Te megnyitád előttem kebledet,
Mely eddig még nem nyílt meg senkinek,
S ott láttam én, hogy akit úgy kerestem,
A jó s nagy isten kebledben lakik,
Igen, te vagy az isten lakhelye!
Hol volt előtted és hol lesz utánad?
Azt nem tudom, de most benned lakik,
Hogy érdemeltem én, meglátni őt? e
Boldogság épen engemet hogy ért?
Vagy oh igen, megérdemeltem én,
Hogy színről-színre lássam, mert hiszen
Ugy, mint én, látni senki nem kivánta.
De netalán, ha méltatlan valék:
Méltatlan, oh lyány, nem leszek reá,
Hogy nékem ád az isten tégedet, hogy
Benned nekem megmutatá magát.
Tiéd szerelmem, osztatlan tiéd,
S e szerelem nagy! egykor a világot
Borítá el gyülölség képiben;
Most téged illet, téged egyedűl
E szerelemmé vált nagy gyűlölet,
E felhőktől-megvált mennyboltozat.
Tiéd jövendőm, parancsolj vele.
Lemondok érted minden vágyaimról,
Reményeimről... ez még mind kevés,
De ami több, de ami sok, mi minden:
Ha úgy kivánod, elveimrül is
Lemondok érted; hordom fejemen,
Mig élek, s ha meghaltam, síromon
A megvetés s gyalázat bélyegét! -...
De ezt kivánni tőlem nem fogod,
Tudom, hogy nem; mert akit te szeretsz,
Annak nevén szégyenfolt nem lehet.
Sőt ösztönözni fogsz, hogy úgy haladjak,
Amint megkezdém pályázásomat.
S én úgy halok meg, amint születém,
Meg nem fordulva, hajthatatlanul.
E névnek, melyet én magam teremték,
Elpusztitója nem leszek magam.
A név, amelyet örököl utódom,
Ha nem nagy is, de szép és tiszta név lesz...
Lehetne tán, lehetne tán nagy is,
Ha hozzáadnád lelked fénysugárit,
Ha vélem együtt síkra szállanál,
Oh mert bölcsődbe téged is, szerelmem,
A múzsa tett, a múzsa ringatott.
De te erőd nem ismered, s ki bízzék
A harcosban, ha maga sem bizik?
Jobb, jobb, maradj el a csaták teréről,
Hol úgyis a sors többnyire azért
Ád csak babért, hogy meggyilkoltatott
Boldogságunknak szemfedője légyen.
Maradj, maradj el a csaták teréről;
Nem lész kevésbé kedves én előttem
Árnyas magányodnak homályiban,
Mint lennél kinn, bár bámultatva, a
Nyilvánosság napfényes ormain;
Sőt kedvesebbé tészen a tudat,
Hogy aki mély és nagy tenger lehetnél,
Csak mint kicsiny kis harmatcsepp ragyogsz
A szerénységnek rózsalevelén.

Szatmár, 1847. július 14-27.


JÓ IDEJE LEMENT A NAP...

 

Jó ideje lement a nap,
Le is szállott már a harmat,
Már a hold is magasan van,
Éjfél is lesz innen-onnan.

Mit csinál mostan Juliskám?
Összetette kis kezit tán,
S imát mond: ha imádkozik:
Tudom, értem imádkozik.

Mit csinál mostan Juliskám?
Már régen el is aludt tán;
Ha elaludt és álmodik:
Tudom, felőlem álmodik.

S ha Juliskám se' nem alszik,
Se' pedig nem imádkozik,
Hanem csak úgy gondolkodik:
Tudom, rólam gondolkodik.

Gondolkozzál, gondolkozzál,
Gyönyörűséges virágszál!
Gondolataid olyanok,
Mint azok a szép csillagok.

És vajon a csillagokat,
Juliskám, nem te gondoltad?
Te gondoltad ki ezeket,
Mikor szerelmed született.

Szatmár, 1847. július 14-27.