A CSILLAGOS ÉG

Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén,
És merengve nézem a sötétkék eget;
Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény
És koszorú gyanánt övezi fejemet.
Megfürösztém lelkem e sugárözönben,
Lemosott magáról minden földi szennyet,
S most ujjászületve a magasba röppen,
S keresi a mennyet;

Alszik az egész föld; mély és csendes álma,
Egyetlen halk dongás érinti fülemet,
Tán mellém valami kis bogárka szálla,
Vagy távoli folyam harsogása lehet,
Vagy még távoliabb felhők mennydörgése,
Mely, míg hozzám ér, ily parányivá törpül,
Vagy talán lelkemnek himnusz-éneklése
Le a csillagkörbül.

Szállj, lelkem, oh szállj az égitestek között,
És pillants keresztül rejtelmök fátyolán,
Melyet az istenség titkos ujja szövött...
Bölcsességből-e vagy csak szeszélyből talán?
Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon,
És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett,
Azután röpűlj le hozzám gyors szárnyadon,
Hadd beszéljek veled;

Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet?
S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi?
Áll-e az a kemény, szigorú itélet,
Amely jutalmat oszt és boszúját tölti?...
De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én,
Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem:
Vannak-e ott szívek és a szívek mélyén
Lángol-e szerelem?

Ha ott is szeretnek, ah ugy vágyok oda,
S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok,
De ha a szerelem föl nem kísér oda,
Ugy isten hozzátok, ragyogó csillagok!
Ugy szebb a föld minden búbánata mellett,
S enyésszem el, ha a sírba fognak tenni!...
A szerelem mindent pótol, s a szerelmet
Nem pótolja semmi.

Szatmár, 1847. augusztus

CSAK UGY OMLANAK MOST HOZZÁM...

Csak ugy omlanak most hozzám
A szebbnél szebb levelek!
Minap eggyel kedvesem majd
Szívem repesztette meg,
Most meg arra figyelmeztet
Egy nem ismert jóbarátom,
Hogy "vigyázzak s fussak innen,
Mert közel van a halálom.

Fussak innen! orgyilkos kéz
Fenyegeti éltemet."
Tréfa-e ez vagy valóság?
Egyik s másik is lehet.
Jóbarátom, hogyha tréfálsz,
Fordulnál más emberekhez.
Mert az ily kis tréfácskával
Engemet meg nem ijesztesz.

S ha nem tréfa? ha valóban
Tör valaki ellenem?
Úgyis jól van, majd bevárom
És megnézem emberem.
Tán valami rosz poéta,
Kinek Pegazusom lába
Ráhágott a tyukszemére,
Helikonra-ballagtába'?

Vagy valami táblabíró,
Kinek úri fejirül
Leütöttem a parókát
S a feje is leröpült?
Vagy valami vetélytársam,
Ki miattam kosarat hord,
Kit lehánytam a nyeregből
És szemébe rúgtam a port?

Hah, vagy talán mind a három
Összeesküdt ellenem?
No ha ezek megtámadnak,
Mit csináljak, istenem!
A poéta állkapcáját
Leszakítom fegyveremnek,
S ellenségimet, mint Sámson,
E szamárcsonttal verem meg!

Szatmár, 1847. augusztus

SZÍVEM

Isten, alkotál-e
Több ily szívet is már
Mint az én szivem?
Volt-e másban is már
Ily sokféle és ily
Forró érzelem?

Hű tanya ez a szív,
Nemesebb barátság
Hű tanyája ez.
Elhagyott, elaggott
Szüleim egyetlen
Lágy párnája ez.

Kert e szív, ahol leg-
Illatosb virágid
Nyílnak, szerelem!
Bánya ez, amely a
Szabadság számára
Kardvasat terem.

És mi szép, mi jó van
A kerek világon,
Melyet nem ölel,
Melyhez imádása
Nem hajolna le vagy
Nem röpülne fel?...

S egykor ez a szív is
Megszünik dobogni,
Mint a többiek;
Egykor ez a szív is
Megszünik dobogni...
Néma lesz s hideg.

Lenn a föld porában
Össze fog vegyűlni
Majd a többivel,
S tán olyannal épen,
Kit magasb indúlat
Sosem gyujta fel.

Oh nem! szívemet ne
Bírja másokéval
Ugyanaz a hely...
Vegyétek ki, hogyha
Meghalok, barátim,
S égessétek el.

Szatmár, 1847. augusztus

A SZÁJHŐSÖK

Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szivében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?

Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
Az időt így elharácsoljátok;
Várva néz rég s oly hiába néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyujtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.

Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
A valódi honfiút mutatja,
De ti gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre gyávák s önzők áldozatra.
Hiszem én, hogy mint a fák tavasszal,
Megifjodnak a vén nemzetek,
De ti hernyók új lombot nem adtok,
Sőt a régit is leeszitek.

S oh mi vakság! fölemelte még a
Népszerűség őket paizsára,
Az elámult sokaság, miképen
Megváltóit, karjaiba zárja.
Megváltók? ők a hon eladói,
Elveszünk ez ordítók miatt...
Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
Mert a félénk eb mindég ugat.

Én ugyan nem állok a sereghez,
Mely kiséri őket ujjongatva,
És ha egykor közibök vetődöm,
Nem egyébért lépek e csapatba,
Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
Ál nagyok győzelmi szekerét,
S haragomnak ostorával vágjam
Arcaikra a bitó jelét!

Szatmár, 1847. augusztus

VALAHOGY

Várom, várom lakodalmam
Nehezen,
No de hiszen maholnap már
Itt leszen,
Nem a világ ez az egy hét,
Lemorzsolom apródonként
Valahogy.

Szegény ember fia vagyok,
Az apám
Egy kunyhót sem, egy garast sem
Hagy reám;
Baj, baj! de nem olyan nagy baj,
Azért mi csak elélünk maj'
Valahogy.

Menyasszonyom akaratos
Kisleány,
Én sem hajtok fejet minden
Szó után,
Tüzes patak a mi vérünk,
Hanem azért csak megférünk
Valahogy.

Ma ő enged, holnap meg én
Engedek,
Igy elejét álljuk szépen
A pörnek,
És ha nappal összeveszünk,
Este majd csak kibékülünk
Valahogy.

Szatmár, 1847. augusztus

ILYEN ÓRIÁST, MINT...

Ilyen óriást, mint
Én vagyok, ki látott?
Ölemben tartom az
Egész mennyországot!
Borúlj rám, borúlj rám,
Édes mennyországom,
Felhőtlen szép egem,
Fényes napvilágom!

Istenem, istenem,
Miért is teremted
Olyan parányinak
Az emberi keblet?
Boldogságom nem fér
Igy egészen belé,
El kell tékozolnom,
El kell sírnom felét.

Megjövendöltem én,
Hogy boldog leszek még.
Hogy a bú nálam csak
Átútazó vendég.
Elmentél, messze is
Jársz immár, búbánat,
Csak eredj! képpel sem
Fordulok utánad.

Nézd, kedvesem, nézd, a
Nap még le sem mene,
Mégis már javában
Szól a filemile.
De hiszen ez nem is
Madár danolása,
Hanem csókjaidnak
El-elcsattanása.

Mint szelíd tavaszi
Eső a rónára,
Ugy hulldogál csókod
Ajkamra, orcámra,
Mindenik cseppjéből
Egy-egy virág terem...
Csókzáporos tavasz!...
Virágos szerelem!...

Szatmár, 1847. augusztus

SZÉCSI MÁRIA

Zordon, de ragyogó lovagkor! kiégett
Piros éjszaki-fény! ujra meggyujtalak,
Képzetem fáklyája ujra meggyujt téged,
S lángodnál látszik a tündérkert újolag,
Melynek oly szép fája volt s oly szép virága:
Vitézség cserfája, szerelem rózsája! - -

Idősb Rákóczi György kétszáz esztendővel
Ezelőtt elhagyta szép Erdélyországot,
S a hitszabadságért küzdő seregével
Bátran, elszántan a magyar földre vágott;
Gömör bércei közt magas Murány vára
Rá s katonáira nyilt kapukkal vára.

Betlen szép özvegye volt, Szécsi Mária,
Ki megérkezésén ekkép üdvezelte:
"Üdvözlégy, fejdelem, Erdélynek hős fia,
Lelked rokon s Szécsi Máriának lelke.
Ugyanaz ügy köti össze lelkeinket,
Azért kezet fogni mi gátolna minket?

Itt van íme jobbom, add ide jobbodat,
Bátran szoríthatod, bátran megrázhatod:
Apám s férjem hős volt, hát sikoltásomat
Asszony létemre is hallani nem fogod.
Igy, Rákóczi bátya: most szent a frígy velem,
Barátod barátom s ellened ellenem!"

Tovább ment Rákóczi a frígykötés után,
Serege kis részét hagyván csak ott őrül.
Ha jön ellen, jőjön; csak mosolyog Murány
Rá a víhatatlan sziklai tetőrül...
Magas és meredek, fölnyúl a fellegig,
Tán még a villám is alatta születik.

Jött is az ellenség, pedig nem sokára,
A haragra lobbant császár emberei;
Őket a pártütő várnak ostromára
Vitéz Veselényi Ferenc vezéreli.
Követet nevez ki, hogy a várba menne,
S vagy megadást hozna vagy harcot üzenne.

Elindult a követ, be is bocsáttaték,
Betlen szép özvegye kérdé: mit kivánna?
"Vár kapitányával szólni óhajtanék."
'Szólj, felelt a hölgy, én vagyok kapitánya.'
Elbámult a követ, hogyne bámult volna?
Ily kapitánnyal még sohasem volt dolga.

Azután elkezdé s mondta mondókáját,
Mely röviden hangzék, csak ennyibül állott
"Megnyitjátok-e ti nekünk Murány várát?
Vagy mi magunk nyissuk meg, azt akarjátok?"
Kurta megtagadás volt a válasz érte,
Azt is gúnyos, büszke mosolygás kisérte.

Visszakullogott a követ a vezérhez,
S eléje terjeszté, kivel és mit beszélt.
Veselényi maga sem tudja mit érez?
Mijét bántja e hír: szivét-e vagy eszét?
Lelkére sötéten, sűrűn jött a felleg,
És belőle ilyen villámok löveltek:

"Ördög és boszorkány, még csak ez volt hátra,
Hogy fejkötő ellen szögezzem ágyumat;
Rá találok lépni, jó asszony, pártádra,
S majd pártáddal együtt fejed is leszakad.
Tán üres a konyhád, nincs mit kotyvasztanod,
Hogy főzőkanál helytt most a kardot fogod.

Sohasem hallotta ez asszony híremet?
Veselényi hírét, hogy így ki mer kötni?...
Holnap halvány lesz a hajnal, mert elijed,
Olyan ágyudörgés miatt fog ébredni,
S mire ő elszalad és a nap föltámad,
Murány égő romján gyujtom meg pipámat.

Hm, fegyveres asszony! furcsa, furcsa lehet,
Olyanforma tán, mint szoknyában a férfi.
Tehát amazonok csakugyan termenek,
Melyekről nem egyszer hallottam regélni?...
S mondja követem, hogy szép és ifju asszony.
Meg kell látnom, igen, meg! el nem mulasztom."

A vezérnek hosszu volt ez a nap, hosszu,
Két madár szállott rá, türelmét ostromló;
Tarka kiváncsiság és fekete bosszu,
Kerepelő szarka és károgó holló.
Végre jött az éj s ment, viradni is kezdett...
A vár tetejéről lesz szép nézni eztet.

Jött az ifju hajnal, az ékes levente,
Ragyogó szép csillag a kócsagtoll fején,
S vállán újdonat-új piros bársony mente;
Igy jött elé fényes diadalszekerén...
Megölte az éjet, fejét vette: vére
Fölfeccsent egész a fellegek szélére.

A köd pedig, az éj csüggeteg tábora,
Mert fő nélkül maradt, futni kezde gyáván,
S oszladozott számos apró csoportokra,
És elbujt a völgyek legtitkosabb táján,
Ott végső kétségbeesés szálla rája,
S fölakasztá magát fenyőfák ágára.

Ezalatt Murányon a nép talpon terme,
Látván, hogy ott kinn az ellenség sem alszik.
Fegyverre! kiáltá a vezér, fegyverre!
Szava, mint pacsirta éneke, ugy hangzik,
Mert Szécsi Mária volt a vezér maga,
Vagy talán leesett a hajnal csillaga?

Pej paripa tombolt, prüsszögöt alatta,
Békétlenül rágván szájában a vasat;
Oldalán aranyos kardját csattogtatta,
Keblén acél páncél, fején acél sisak.
Fényes volt páncéla, sisakja, szablyája,
De legfényesebb volt szeme két gyémántja.

Állt sorban a sereg, s előtte vezére,
Várván, hogy megszólal a sok ágyú-torok,
Melyek, kitéve a szomszéd hegytetőre,
Néztek, mint a láncra-kötött komondorok.
De ím, a várba az ágyúdörgés helyett
Az ellenségtől egy új követ érkezett.

Szép ifjú, amilyen csupán magyar lehet,
Tüzes két szeme a bátorság fáklyája,
Mely koporsóba vagy diadalhoz vezet...
Mégis, nézzétek, hogy Máriát meglátja,
Arca piros vére futni kezd, ugy rémlik,
Fut lefelé mélyen, meg sem áll szivéig.

Ott áll haloványan a vezérhölgy előtt,
És, mint a nyelvetlen harang, oly szótalan.
Mindenki gyávának, ijedtnek tartja őt,
Csak Mária tudja, csak ő: mi baja van.
Az asszony ne látna férfiak lelkébe?
Ne látná, mennyire hatott be szépsége?

S melyik asszonynak nincs kedvére, ha tetszik?...
Egyet emelt fején a fiatal özvegy,
Ajkát rejtett mosoly vonásai jegyzik,
S a megzavarodott ifjuhoz közel megy.
Egy ugrással vitte mellé paripája.
Nagy nehezen megnyílt a követnek szája:

"Asszonyom, mégegyszer küld hozzád a vezér
Császári királyi fönségünk nevében.
Add meg magad, add meg a várat, amíg kér.
Megbánás terem a makacsság földében.
Nézd, ott állanak az ágyu-oroszlánok,
Melyek tüzet hánynak s halált bőgnek rátok."

Mária mosolygott s szólni ekkép kezdett:
"Köszönöm vezéred szíves jó'karatját,
Hogy a fenyegető bajra figyelmeztet,
De mondd meg, hogy azt itt fölöslegnek tartják.
Küldje oroszlánit; mire idejutnak,
Lábainknál, mint kiskutyák, meglapulnak.

Magasak a sziklák, erősek a falak...
És hogyha nem volna sem egyik, sem másik,
Itt vannak kardjaink, hogy ótalmazzanak
Vérünk kifolytáig, lélek-szakadásig!"
S megüté oldalán a fölcsengő kardot,
S lelkesedve tovább ily beszédet tartott:

"Jertek, ha jöhettek. Ha gyöngék falaink,
Megmutatjuk azt, hogy karjaink erősek.
Eldőlhet a sánc, de bátorságunk nem ing.
Meghalhatunk, de úgy halunk meg mint hősek.
Ha itt e lobogó helyett más lengedez,
Mi már azt nem látjuk, mert szemünk hunyva lesz."

Végighallgatá a követ e beszédet.
Vagy tán nem is hallá, csak azt asszonyt látta,
S szemeitől lelke meggyulladt s ugy égett,
Mint itéletkor majd az isten világa.
Meghajtá magát - vagy meg sem hajtá talán -
Ment, s vitte mélységes sebét baloldalán.

Betlenné pediglen titkos kedvtelésben
Küldé tekintetét a távozó után,
S ezt gondolta: "Kár volt, tovább nem beszélnem,
Maradt volna még itt, s nézett volna... reám.
Szép ifjú! szemével több bajt okozhatna,
Mint vezére minden fegyveres hatalma."

Midőn már a követ a kapuhoz ére,
Ahogy úgy fölszedte elszórt eszméletét.
És a porkolábtól iróeszközt kére,
Írt, s ily szókkal adta át megírt levelét:
"Úgy jártam, barátom, mint járt hajdanában
A zultán követe Mátyás táborában.

Tudod, hogyan történt? a nagy király elé
Vitték a törököt. 'A zultán üdvezel.'
Megzavarodtában e két szót hebegé,
S tovább nem mehetett elakadt nyelvivel.
Miket el nem mondtam, mik reám bizattak,
E levélbe írtam, add át asszonyodnak."

Ezt cselekedni a porkoláb nem késék.
Lohátról olvasta a hölgy az iratot.
Jó, hogy meg nem láták nagy meglepetését,
Mely miatt a lóról csakhogy le nem bukott.
Le is szállt hirtelen, magát összeszedé,
S tettetett közönnyel ment szobája felé.

Alig várta, alig várta, hogy benn legyen,
És midőn beére, páncélát ledobta,
Hogy könnyebb, szabadabb lélekzetet vegyen,
S zajló szíve meg ne repedjen alatta.
Sisakja sem kellett, messze félreveté...
Elég súly most szíve, mért terhelje fejét?

És ha már nincs páncél, sem sisak fölötte,
Mit csináljon a kard egyedűl oldalán?
A kardot is többi fegyveréhez tette,
S oly kimélve, mintha félne tőle talán.
Igen, melyet eddig kivonva forgatott,
Mostan félt a kardtól, bár hüvelyében volt.

Marsból Venus termett. Igy változik által
A haragos vihar bágyadt fúvalommá,
Igy változik át, mely gyujtott sugarával,
A tüzes nap, enyhe szelíd alkonyattá.
És a szem, mely elébb villámot lövelt szét,
Arca két rózsáját harmattal füröszté.

Többször olvasá már a kapott levelet,
S ujra elolvassa... reszket keze s lelke...
"Gyönyörű szép asszony, szép mindenek felett!
Egy eszem volt, azt is látásod elvette,
De ez egy ész helyett adott ezer szivet...
Csillagok csillaga, valamennyi tied!

Kell, hogy még lássalak, az ütközet előtt,
Melyben eleshetem. Kell, hogy meglássalak.
A kárhozat keze vonna rám szemfedőt,
Ha már nem látnálak, dicső tündéralak.
Mutasd meg magad egy rövid pillanatban,
Csak amig előttem szíved egyet dobban.

Mondj akármily utat, hogy hozzád mehessek,
Ha az alvilágon visz is az keresztül,
És ha ott leszek, ha láttalak: öless meg!
Szívesen veszem a halált is kezedbül. -
Veselényinek irj vagy izenj, ha izensz,
Mert, ki előtted volt, Veselényi Ferenc."

E lángoló szavak voltak a levélben,
De ki írná le azt, leírni ki tudná:
Mi volt és mi nem volt Mária szivében,
Amidőn szemeit e sorokon tartá?
Tengeri szélvész ment át zajongó keblén,
Fehér hullámait magasan emelvén.

És e hullámok közt egy kicsiny kis sajka,
A szív, hánykodott, de evezett vakmerőn;
Egy egész világnak kincsét vitte rajta
A félelmet hírből sem ismerő remény.
Messze látszott még a part, de immár látszott;
És, ha nem volna, ez adna bátorságot.

"Irok neki," szólott a szép hölgy magában.
Hosszan gondolkodott, gondolt is sok szépet,
De mikor azt hitte, hogy már ott tollán van,
Azt vette észre, hogy megint messze tévedt.
Végre csak ezt írta válaszul hamarján:
"Éjfélkor légy a vár délnyugati sarkán."

Hogy ért Veselényi, hogy sem táborába?
Mint tudhatnám én azt, hisz maga sem tudta.
Bement, de nem soká maradt sátorába',
Olyan kemény volt a medvebőr alatta.
Puhább fekvőhelyért indult ki a dőre,
S kapta magát, ráűlt egy sziklatetőre.

Magas volt a szikla, szemközt Murányvárral,
Hol leűlt a vitéz mélán elmerengve;
Fenyőfa borítá sötét árnyékával,
Mellette kis patak és kis madár zenge.
Azt sem tudta eddig, van-e madárének?
S most elhallgatta, s oly jólesett szivének.

Végre bosszankodva szóla: "Istenemre,
Ez asszony boszorkány, ugy megbüvölt-bájolt!
Egy a gondolatom, s ez ő... szemeimre
Vont az egész földet betakaró fátyolt.
Nincs ezen fátyolnak csak egy kis nyilása,
És ez is azért van, hogy szemem őt lássa.

Oly szép, s olyan bátor! énhozzám illenék.
Feleségem meghalt, és ezt bölcsen tette,
Nem szerettem, szegényt; jósága volt elég,
De nagyon sok gondja volt a feszületre.
Nem mondom, hogy nem lett volna jó apáca,
Kár is, hogy nem az lett, nagyon elhibázta.

Szerelem, szerelem, te kedves szép vendég,
Itt vagy végre, itt: de nem átkozlak-e meg,
Hogy álmaiból e lelket fölserkentéd,
Hogy megmozdítottad gránitkő-szívemet?
Ha hidegen felel a forró levélre...
Őrülés, ne vezess örvényed szélére!"

Fölugrott és szinte fenyegetve nézett
A vár felé, ugy ment vissza sátorába.
Csaknem összeroskadt térde, hogy belépett,
Mert ott Máriának levelét találta.
Nagy volt, amig bontá, nagy volt lelki harca;
S mi volt halványabb: a levél-e vagy arca? -

Sokára ugyan, de csak eljött az éjfél,
A szellemeknek e fényes fejedelme...
Kinek koronája dúsabb az övénél?
S több csillaggal kinek van megrakva melle?
De most koronáját letevé, a holdat,
S mellén a ragyogó rendjelek nem voltak;

Egyszerű fekete felhőpalástban jött,
Tán mert ő is titkos kalandokra készül,
Miként Veselényi. - Sűrű bokrok között
Állt ez s gondolkodék szíve szerelmérül,
Rég gondolkodék már, midőn fenn az óra
Lomha nyelve végre tizenkettőt szóla.

Olyan hatalmasan dobogott kebele,
Mintha azt belülről buzogány döngetné,
Mert ím kötélhágcsó indul meg lefele;
A vitéz elfojtott sohajjal köszönté:
"Mennyországba megyek... vagy vérpadra talán...
Mindegy!" ment, s belépett a vár kis ablakán.

Mária fogadta, egyedűl várt rája,
Egyedűl? nem... együtt ezer szépségével,
Fehér kebelével, fekete hajával,
Piros ajkaival, sötétkék szemével.
Az asztalra téve reszketett a lámpa;
Tán szerelemféltés volt reszkető lángja.

"Eljöttem, asszonyom!" szólalt meg a lovag,
"Nagyságos kegyedért vedd köszönetemet,
Amit már megírtam, elmondjam újolag?
Elmondjam, mennyire földúltad eszemet?
Keblemnek egykori holt, rideg magánya
Most a szerelemnek hangzatos tanyája.

Reszket a szivem, de nem mint a rózsafa,
Mely fölött elsuhant az esti fuvalom;
Reszket a szivem, mint kárpáti szikla, ha
Földindulás tör át alatta szilajon.
Bástyás az én szivem; nagy szenvedély kellett,
Hogy meghódíthassa e páncélos keblet.

Oh de te, asszonyom, szólj, miért hivattál?
Azért-e, hogy lássad kínomat s kinevess,
Vagy talán azért, hogy rajtam szánakozzál?
Inkább erre vagyok, mint arra érdemes...
Vagy talán azért, hogy szerelmem hegyére
Reményvárat építs... asszonyom, ezért-e?"

"Ezért, sőt még többért," szólt Szécsi Mária,
"Szeretlek tégedet, szívemet megnyeréd,
Szívem már tiéd és kész rá hajolnia,
Hogy bírd kezemet is... de egy föltételért.
Ha igazán szeretsz, könnyü lesz a válasz:
Szerelmem s kezemért pártom közé állasz?"

"Nem!" szólt Veselényi gondolkodás nélkül,
Szólt ünnepélyesen és határozottan,
"Ezen föltétellel elmém meg nem békül,
Kivánj akármi mást, mi hatalmamban van.
Sokkal, sokkal drágább vagy te, mint életem,
De becsületemet nem adom érted sem.

Amely zászlónak én hűséget esküvém,
Annak fogok élni, az alatt halok meg.
És ha másnak adott eskümet megszegném,
Hinnéd-e az esküt, melyet neked teszek?
Ha szeretsz, asszonyom, úgy kivánj egyebet,
Különben, tört szívvel, de mégis elmegyek."

Mária csendesen, némán nézte a hőst,
Ajaka nem szólott, csak szíve dobogott.
"Ily nagynak hittem és ohajtottam is őt!"
Lelkének mélyében ekkép gondolkodott,
"Oh de most mit tegyek? mihez tartsam magam?
Én törjek hűséget, én szegjem-e szavam?"

Azután fennszóval mondá a vitéznek,
S szavában tettetett haragláng lobogott:
"Jól van; ha én értem nem jösz: kényszerítlek
Pártomhoz... e várat elhagyni nem fogod.
Itt maradsz, s ha nem kell menyasszonyi ágyam,
Erre fekszel, és ez nincs megvetve lágyan."

S megnyitván egy ajtót a vérpadra mutat,
Mely állott a szomszéd szobában sötéten.
Veselényi látja... a félelem utat
Nem talál szivéhez, de bántja a szégyen.
"Bolond, aki vagyok, szerelem bolondja!"
Ezt gondolja s tudtán kívül el is mondja.

"Oh én bolond! hisz ezt gyaníthattam volna,
Sőt gyanítottam is... és mégis eljöttem.
Végeztesd, asszonyom, hol van a vérszolga?
Mert nem igen van több szó közted s közöttem.
Üttesd le fejemet, és ahol elásnak,
Tétess szamárfület síromhoz fejfának.

Gyalázat, gyalázat! kit a harc istene
Nem mert bántani, ím asszonyi csel ejt meg. -
De mért zúgolódom, miért ő ellene?
Hiszen minden ember úgy arat, amint vet.
Végeztess ki, hamar végeztess, asszonyom.
Nem átkozlak téged, magamat átkozom."

"Nem, nem a vérpadra!" kiált föl az asszony.
"Ide karjaimba, forró karjaimba!
Nincs hatalom, ami tőlem elszakasszon,
Sorsom és sorsod egy csillagra van írva.
Ha már egyikünknek meg kell szegni hitét,
Én szegem meg, legyen sértetlen a tiéd.

Tudom, mit várhatok pártom híveitől,
De lesz annyi erőm, hogy eltűrjem érted,
S a jövendő tán majd szelidebben itél,
S ha le nem mossa is a foltot, mely érhet,
Legalább elfödi, s megbocsát a nőnek,
Hogy elfelejtette végét szerepének.

Mert csak szerep s nem más az asszonyvitézség,
Elhagyom a csata térét, a színpadot;
A kardot, a páncélt nem nekünk készíték,
Szégyenlem, hogy vele kezem kontárkodott.
Fölveszlek, szerelem eldobott rózsája,
Asszonyok fegyvere, királyi pálcája!"

És rövid nap mulva az ágyúk dörgének,
De csalatkoznék, ki ostromnak gondolná,
Lakodalmat adtak hírül a vidéknek,
A hős vezér s a szép özvegy lakodalmát.
Meddig tartott, meddig nem a lakodalom?
Nem tudom, de víg és zajos volt, mondhatom. -

Kétszáz esztendővel utóbb, hogy itt jártam,
Híre sem volt többé az egykori zajnak.
Az elhagyott, az elpusztult Murányvárban
Vadrózsa-bokrok közt halk szellők susogtak.
Letörtem egy rózsát s magammal hoztam őt...
Talán a szép asszony szíve porábul nőtt... -

Szatmár, 1847. augusztus 29-e előtt

ŐSZ ELEJÉN

Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek...
Vándor népe ott halad.

Ott a messzeség homályin,
Ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
Vagy már nem is látom őket?
Csak úgy képzelem talán.

Elröpűlnek, elröpűlnek,
Tavasz s nyár vendégei,
És őket már nemsokára
A kertek s mezők virága
S a fák lombja követi.

Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt
Majd borul, majd kiderűl.
Ajka még mosolyg, s szemébe
Könny tolúl... ennek sincs vége,
S ajkán ujra mosoly űl.

Bús mosolygás és vidám könny!
Csodálatos keverék.
Észrevétlen karon fogja
És egy más világba vonja
A merengés emberét.

Órahosszat elmerengek,
És ha egy elejtett tárgy
Vagy harang, amely megkondul,
Fölriasztott álmaimbul:
Elmém, nem tudom, hol járt?

Szatmár, 1847. szeptember 1-7.

BUCSÚ A NŐTELENSÉGTŐL

Tőled válok, legrégibb barátom,
Nőtelenség, tőled válok el;
Majd huszonöt évi bajtársam vagy,
Búcsu nélkül nem hagyhatlak el.

Ne neheztelj, hogy ki oly hived volt,
Rajtad most ily hirtelen kiad.
Megosztottam véled ifjuságom,
Hagyd magamnak férfikoromat.

Szeretélek, mint tán senki más nem,
Hogyha intél, én szót fogadék,
Mentem én, a regényes kalandok
Zászlaját amerre lengetéd.

Messze vittél, sokfelé ragadtál,
Elfáradtam, megpihenni kell...
Nyoszolyám lesz kedvesem két karja
S fejér párnám a puha kebel.

Mosolyognak ifju cimboráim,
Gúnymosoly, mely ajkról-ajkra jár,
S szánakozva mennek el mellettem...
Savanyú a szőlő, ugyebár?

Én valóban szánalomra méltó,
Szánalomra oly méltó vagyok,
Piszkosabbnál piszkosabb csárdákba
Estenként nem barangolhatok.

Nem szabad már, csak egyet, szeretnem,
És ez is csak engemet szeret,
Nem úgy, mint az ő jó szeretőik,
Kik szeretnek százat, ezeret.

Isten hozzád, nőtlenség barátom!
Haragszol vagy nem haragszol rám:
Már ezentúl hátamat látod csak,
Örömiddel végkép jóllakám.

Isten hozzád, vidd el tarka zászlód
Másfelé, hogy új hivet szerezz,
Fejér zászló kell nekem már, és az
Feleségem fejkötője lesz.

Szatmár, 1847. szeptember 1-7.

A KISBÉRES

Nem ül kevélyebben a huszár a lovon,
Mint az a kisbéres a vendégoldalon,
Behordta a szénát gazda padlására,
Üres szekerével ballag a tanyára.

Hat címeres ökör sétál a szekérrel,
Legelöl a hajszás nagy csengetyűjével,
Ritka egy csengetyű, oly hangos a szava:
Harangnak illenék holmi kis faluba.

Kiált a kisbéres: "Cselő, csákó, cselő!"
S a szekérből a nagy ostort veszi elő,
Kétöles a nyele, három a kötele,
Irgalmatlanul elkezd pattogni vele.

Kati ott gyomlál a kis kertben serényen,
Mikor a szekér a házok előtt mégyen,
Még ki sem pillantott, és már ráismére
Ostora hangjáról a béreslegényre.

Ugy megörűlt rajta, hogy nagy örömébe'
Nem paréjt, hanem egy szép virágot tépe;
Ha már ki van tépve, mit csináljon vele?
Nyujtja sövényen át a kisbéres fele.

A kisbéres pedig koránsem az, aki
Az ajándékot nem szokta elfogadni,
Kivált, ha neki azt szép leány kinálja,
S legkivált ha az a szép leány babája.

Elfogadta, föl is tüzte kalapjára,
S fölugrott megint a szekér oldalára,
És közéje vágott szép hat tinajának,
S most még kevélyebben tartott a tanyának.

Mit fejében gondolt s érezett szivében,
Mit el nem mondhata ott hirtelenében:
Azt utjában olyan szépen elfütyölte,
Hogy a pacsírták is tanulhattak tőle.

Szatmár, 1847. szeptember 1-7.

AZOKON A SZÉP KÉK HEGYEKEN TÚL...

Azokon a szép kék hegyeken túl
Fogsz te élni, kedvesem, ezentúl,
Ott fogsz élni boldog férjed mellett,
Kit boldoggá egyedűl szived tett;
Napkeletről messzebb napkeletre
Jössz velem, hogy mulathass kedvedre,
Odaviszlek szép Erdélyországba,
Láposvölgyi regényes magányba.
Hiszem, hiszem, hogy vidáman élünk,
Mert ott csak a természet lesz vélünk,
A dicső, az örökszép természet,
Kinek arcát oly gyönyörrel nézed,
Mert tudod, hogy leghivebb barátom,
Kit sohasem kaptam hazugságon,
Ki elűzi a lélek kigyóit,
Ki sohasem sebesít, de gyógyit.
Ottan élünk a világtol távol,
Semmi sem jut el hozzánk zajábol,
Csak az a halk, tengerféle morgás,
Mely a zajnak csak viszhangja, nem más,
S mely meg nem zavarja álmainkat,
Sőt még költőibb álmakba ringat.
Odaviszlek, egyetlen virágom
A nagy földön, e nagy pusztaságon,
Ott gyakorlom én be ezt a régen
Óhajtott szót: kedves feleségem!

Szatmár, 1847. szeptember 1-7.

A SIVATAG LAKÓI

Ott a zerge a kősziklán
S legelészi a mohot,
Ott van a sas, fenn-röptében
Közelíti a napot,
Ott a liget fái közt zeng
Az apró madársereg,
Ott a fák alatt a kígyó
Csúszik-mászik és sziszeg,
Ott van a strucc, a homokba
Dugta ostoba fejit,
Ott a krokodíl a sásban
Sírja sátán-könnyeit,
Ottan ássa a hiéna
A halottak lakhelyét,
Ott a tigris, üvöltözve
Vérszemmel néz szerteszét...
Egy hiányzik: az oroszlán;
Hol vagyon ő? hova lett?
Tán megölték? tán eltévedt,
Járván messze földeket?
Messze járt, de el nem tévedt,
És vadásztak bár reá,
Meg nem ölték, nem ölhették,
Mert magát ő nem hagyá.
De csatája hosszu, nagy volt
S megviselte erejét,
S hogy ezt ismét összeszedje,
Csendes helyre rejtezék.
Nyugszik a fáradt oroszlán
Pálmafának ernyején...
Nyugszom én fáradt oroszlán
Feleségem kebelén.

Koltó, 1847. szeptember 9.

FÖLÖSLEGES AGGALOM

Világdöntő kacajra
Nyilnék meg ajakam,
Ha olyan szörnyüképen
Nem szégyelném magam;
Mindeddig azt hittem, hogy én
Okos emberként ragyogok,
Pedig nem volt s nincs s nem leszen
Oly tökfilkó, mint én vagyok!

Előre-hátra engem
Az élet hányt-vetett,
Epedve szomjazám már
A nyúgodt életet;
S mit tettem? megházasodám,
Hogy kipihenjem magamat...
Házasság s nyugalom! van-e
Ennél bolondabb gondolat?

S barátim miattam
Aggódtak rémesen,
Hogy vélem együtt szépen
Majd lantom is pihen,
Mivel szélnek kell fujnia,
Hogy zugjon a fák levele,
S szélcsendben ugy hallgat, miként
A fák, az ember kebele.

Kérlek, kedves barátim,
Hogy ne aggódjatok,
Mint eddig nem hallgattam,
Eztán sem hallgatok,
Sőt még majd nem is győzitek
Végighallgatni lantomat...
Házasság s nyugalom! van-e
Ennél bolondabb gondolat?

Koltó, 1847. szeptember