Egy rügy a naphoz
Egy rügy a naphoz |
|
|
Örök fény, mit akarsz velem?
Mondd, mért csaltál elő
A fénynemjárta jótékony homályból?
Aranyfogóval mért kényszerítettél
Elhagyni bűvös rejtekhelyemet?
Mit akarsz velem, örök napmeleg?
Öntudatlanság alvó éjjeléből
Felsajgó öntudatra
Riasztón mért vertél fel engemet?
Azt akarod, hogy levél legyek,
S reményzöld ruhám' átüsse a jég,
Ha forró május tikkadt alkonyán
Hirtelen, tompán megdördül az ég?
Azt akarod, hogy levél legyek,
És nyári napok gyötrelmes során
Megbarnítson majd perzselő heved,
S hazámtól, fámtól eltépjen az ősz?
Mit akarsz velem, örök napmeleg?
Vagy talán abban nyugodjunk mi meg,
Mi hervadásra ítélt levelek,
Hogy forró, gyilkos órán árnyat adtunk
Valakinek, ki megpihent alattunk?
Versenyen kívül |
|
|
Én nem futok.
Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág.
Útszélen; árokparton,
A versenyen kívül
Szedem a novemberi ibolyát.
Én nem futok,
Távol a sértő zajtól, bántó fénytől
A Janus-arcú dicsőségtől,
Rendezgetem csokorba ibolyámat,
Ha valakit tarlómra fúj a szél,
A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat:
Más virág híján, mutatom neki
Novemberben kinyílott ibolyámat.
Ha kell: jó, ha nem: békesség neki.
Én nem futok.
Én nem akarok senkit utolérni.
Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért
Vágyom a virágomat kicserélni.
Fecske a víz tükrén |
|
|
Mint víz tükrét a fecske szárnya 2 Az élet zajló, fekete folyam, 3 Búvár inkább, mint légi vándor 4 Ha akarsz lenni kicsit boldogabb: Úgy, mint a fecske a víz tükörével. |
Csendes csodák |
|
|
Melitskó Saroltának
Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.
Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?
Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?
Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?
Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.
Torony |
|
|
Tegnap este az erkélyablakon
Át néztem: be különös a torony.
Szent Mihály templomának a tornya
Olyan csodás volt, olyan új-forma.
És mégse láttam még ily ismerősnek,
Ily közelinek, ilyen mese-hősnek.
Sohase láttam így keretbe vágva,
A városból, a világból kivágva.
Ily nyugalmasan, szépen egyedül,
Mindenen túl, és mindenen felül.
Sötét vállát a holdfény meg nem ülte,
Szánkázott rajta, lebegett körülte.
Ő nőtt, csak nőtt a derengésen által,
Húzta, húzta a lelkemet magával.
S ahogy nőttem, úgy keményedtem én,
Szédült a hold lelkem orom-kövén.
Kőcsipkéimnek komor erdejében,
Elaludtak a vágy-galambok mélyen.
És a fájdalom vércsevisongása:
Csak egy-egy csúcsív égbenyilalása.
S az egész bűvös, zord-erejű látás:
Egy kővé harsant diadalkiáltás.
Végül ott álltam én, keretbe vágva,
A városból, a világból kivágva.
Nyugalmasan, gyönyörűn, egyedül,
Mindenen túl és mindenen felül.
Amíg újra emberré nem omoltam. -
A tornyot nézve, én is torony voltam.
Ötvösmunka |
|
|
Hozzám jő valaki
És azt mondja nekem:
"Ezt a versedet nagyon szeretem,
Mert megtaláltam benne magamat,
A hitemet, az igazságomat." -
És rám szegezi ragyogó szemét.
És jő a másik, aki elveti,
Vagy megveti az előbbi hitét.
De hozzám mégis, ő is így beszél:
"Helyettem mondottad ki az igét."
Néha gyűlölik egymást mérhetetlen',
De bennem együtt vannak mind a ketten,
Tudatlan, akaratlan szeretetben.
Mert én vagyok a foglalat,
Mely minden arcról egybegyüjti
Az ős testvér-vonásokat.
És én vagyok az ötvözet,
Amelyben tűz a vízzel összefér,
S a híd vagyok, mely átvezet,
S a sarkoktól a trópusokig ér.
És én vagyok, ki az ellentmondások
Minden dárdáit a szívembe mártom.
Ott elnyugosznak mozdulatlanul.
- A vérem árán, - egymással, egymáson.
Ó elszakadt már sok reményem szála,
De egy reményem szála nem szakad:
Kibékíteni egy-egy költeményben
Egy pillanatra a világokat.
Cézártól - Lázárig |
|
|
Az én verseim, amikor születnek:
Bíborban születnek.
Fejedelemnek öltözteti őket
Teremtő hite a boldog szülőnek.
Koronát illeszt mindnek homlokára,
Születésnapján egyikük sem árva.
Alakjuk, arcuk imperátori,
S én szinte-szinte elkiáltanám:
Lelkek: vigyázz! glédába állani!
Ó születésnap, első ragyogás!...
Másnap a kedves gyermek már be más!
Fakul a bíbor, kopik az arany,
A büszke termet sem hibátalan.
A márványarcon szeplő ütközik -
Nyomán szemembe égő könny szökik.
S aztán, - ha tűntek hetek, hónapok:
Meglátok egy roskatag alakot,
Lázár az, vállán koldustarisznyával.
Lelkem bozótján tünedezik által.
S ahogy közelg a ráncosarcú vén
Kopogó koldusbotjával felém,
Hátrálnék előle reszketegen,
Tagadnám: ez nem az én gyermekem!
De hasztalan, - közelg, s csontomba ás
Ez a velőkig fájó látomás.
Nekem koldus. - De szeme-tükrén másnak,
Ki tudja, hátha megmaradt királynak?...
Ó lélek, édes, drága rokon-lélek,
Akárki légy is, szánj meg engem, kérlek.
Egy bíborfoszlányt, hogyha látsz még rajta,
Ha nem halotti-fakó még az ajka,
Ha vet még egy csillámot koronája:
Ó szólj! megváltó szód Isten megáldja.
Lázáromat, míg inai remegnek,
Szépítsd, szilárdítsd vissza a szememnek.
S ha meghalt volna: csodatévő kart tárj,
Rettentő hangon a sírba kiáltsd be:
Lázár, Lázár, emelkedj fel és járj!
"Szálla alá poklokra" |
|
|
Mielőtt fölmennék az égbe,
A látásaim hetedik egébe:
Először poklokra kell szállanom.
Ez az én sötét, sötét korszakom
Minduntalan megújul.
Néha csak órák, néha csak napok,
Néha hetek, - és néha hónapok...
Testvéreim, lelkek, közeliek,
Ilyenkor hagyjatok:
Kietlen és idegen lényemen
Ne csodálkozzatok.
Érettetek vívok, miattatok,
S a Szépségért - a hétfejű sárkánnyal,
Mennyországért - az egész alvilággal.
És ne higgyétek azt,
Hogy elszakadtam volna tőletek,
Amért elbujdosom előletek.
Ó ne higyjétek ezt,
Miként a kicsinyhitűek teszik.
Ha tőletek százszor távol vagyok:
Bizony mondom, én veletek vagyok
Mind e világnak végezeteig.
Új poétáknak adott hatalom |
|
|
Minekünk nem adatott hatalom
Eltréfálkozni a sírok fölött,
S a bánatfából kivirágoztatni
Ráimádkozással az örömöt.
A bánat egyetemes és örök,
És mély, mint a világ, -
S talán nem is fontos, hogy elvegyed
Vigasztalással a föld bánatát,
Csak az, hogy együtt bánkódjál vele.
Hogy mezítelen, csupasz vállait
Irgalom-palásttal borítsad be.
Hogy zajlását álommá finomítsd,
S éjjelét csillaggal ültesd tele.
Hogy néma nyelvét beszédre megoldjad
És száraz kínját könnybe kifakaszd.
Aztán - Istenre bízzad a vigaszt.
Már nem fáj más... |
|
|
Már nem fáj más,
Csak az fáj mindíg jobban,
Hogy égő sebeim
Olyan világtól-idegen sebek,
És a szívem más szenvedők szívével
Nem egy ütemre dobban.
Már nem fáj más,
Csak az fáj mindíg jobban,
Hogy önmagamba lassan visszanőttem.
Betokozódtam, elszigetelődtem.
Mint a temetkező selyembogár:
Magam a selymeimbe beleszőttem.
Szeretnék egyszer lepke lenni még.
Öröm mézét, búbánat harmatát
Az arany élet-réten vinni szét.
Leszállani minden virágkehelybe,
S megtapintni a virágok szívét.
Szeretnék egyszer hivő, hevülő,
Lengő, lebegő lepke lenni még.
Az eredet felé |
|
|
"Hazája álom és titok,
szem-nem-legelte pázsitok"
Áprily
A vers, a vers csak egy patak,
És én is egy patak vagyok,
Fölöttem csillag tündököl,
Alattam örvény kavarog.
Egy más patakba valahol
Harsogva beleszakadok.
Patak vagyok, patak vagyok.
Patak: ép szemmel látható,
Patak: ép füllel hallható.
Bennem véres kéz, szennyes kéz,
Tiszta kéz, egyként mosható.
Patak vagyok, lélek vagyok,
Fölöttem csillag tündököl.
Alattam örvény kavarog,
Egy más lélekbe valahol
Harsogva beleszakadok.
De mentél-e már fölfele?
Patak partján, meder nyomán
Mentél az Eredet fele?
Ahol a víz, a vad pogány
Gránit-ágyát fektette le.
Mert keresztelnek bár vele:
Ő maga marad vad pogány,
Pogány erőnek kútfeje.
Patak partján, meder nyomán
Mentél az Eredet fele?
Egy sziklafordulónál láttad
Kettéválni a patakot?
S két új ágra az egyik ágat
Szakadni nemsokára, láttad?
S a végtelenig így tovább?...
Hogy követni az agy kifárad
S követni elkopik a láb.
A hajszál-ereket követted
A végtelenig így, tovább?!
Ezek a versem ősei.
Ezek az én elődeim,
Millió rejtelmes hatás:
Harmat-verés, sugár-csapás,
Jég-szakadás, hó-olvadás,
Zsoltáros forrás-buggyanás.
Ezek az én elődeim.
Szent döbbenettel gondolok
Rájok, míg medremben futok
S tajtékzom sorsom kövein.
Mind, mind az én elődeim.
S ha ősöm millió hatás,
Harmat-verés, sugár-csapás,
Jég-szakadás, hó-olvadás,
Zsoltáros forrás-buggyanás:
Legyen e vers most ükeimre
Telt-hangú, zengő áldomás.
Kik hangom zengővé tevétek,
Hozsánna: millió hatás!
A vers, a vers csak egy patak,
S én vele egy patak vagyok,
Fölöttem csillag tündököl,
Alattam örvény kavarog.
Egy más patakba valahol
Harsogva beleszakadok.
Predesztináció |
|
|
Mécs Lászlónak
Ez így rendeltetett:
Hogy ne lehessek soha senkié,
És ne lehessen enyém senki se.
És legyek mégis a mindenkié,
És legyen enyém az egész világ.
Ó árvasággá szűkült végtelen,
Ó végtelenné tágult árvaság!
Én a szívemet... |
|
|
Én a szívemet szétszakítottam:
Ahány darabja, annyifele van.
Én azt gondoltam, hogy ezt így lehet,
És csorbát nem szenved a szeretet.
Hittem, hogy minden darab új egész,
S akit szeret, azért mindenre kész.
Mindenre kész, - de ah, - erőtelen
E balga, szétforgácsolt szerelem.
Ez a tudat éget, mint a kereszt,
Én Istenem, nem így akartam ezt.
Nem így: kapni más lelke aranyát,
S cserébe tarka rongyot adni át.
Arany lélekkapun menni által,
S fizetni pár színes szóvirággal.
Egyformának lenni mindenkihez:
Emberfeletti nagy szív kell ehhez.
Én a szívemet szétszakítottam,
Ahány darabja, annyifele van.
Pár rongydarab jutott mindenkinek, -
És nem jutott az egész senkinek.
Lelkem király... |
|
|
Lelkem király és trónteremben ül.
Aranyos, kongó trónteremben, -
Bíborbaldachin alatt, - egyedül.
Lelkem király és trónteremben ül,
S a szomszédba, a királykisasszonyhoz
Nagynéha, álmokat küld - követül.
És néhanapján követet fogad,
A szomszédból, a királykisasszonytól:
Apródokat, - halkléptű álmokat.
És néhanapján messze-messze néz,
És fáj neki az üres trónterem,
És a fején a korona nehéz.
De néha jólesik a zord Magány,
S a sisaktalan, bús, fürtös fiú,
Kit hozzá küld a szent királyleány.
E Magány: önként vállalt és akart,
És mégis sorsszerű és kénytelen,
Mint egy Istentől rám övezett kard.
A király udvarmestere a csend,
Ajtónállói: dárdás csillagok,
S az ég az ágya, melyben elpihent.
A király magas trónteremben ül,
S a márványlépcsőn nem száll le soha,
Mert szomorú, de szép így, - egyedül.
Őszi erdőn hamvadó parázs |
|
|
Te szép, te szomorú, te tiszta láng!
Most már: avarba hamvadó parázs,
Én nem gyujtottalak,
Én nem oltottalak
Az őszi erdőn úgy gyúltál, magadtól.
Arra jártamban
Megcsapott messziről a meleged,
Tovább mentem,
Nem éleszthettelek.
Most hát elalszol.
Aludj.
Békesség neked.
Takarjon be a diadalmas Ősz,
A csend,
S a nesztelenül hulló levelek.
Gyorsvonaton |
|
|
A határ mellől így jöttem haza:
Gyorsvonaton. Leszállt az éjszaka.
Az éjszakában rohant a vonat,
Mint egy vassá vált, őrült gondolat,
Remegtek, döngtek a sinek belé.
Gondoltam: megyek hát visszafelé.
Aztán megint előre, megint vissza,
S előre ismét, nyughatatlanul,
Míg a föld minden csöpp vérem felissza,
S szálló szikrám az ugar elnyeli.
Mint a mozdony a szikrák záporát,
A lelkem is úgy ontja álmait,
Ugarra, éjbe, tar erdők fölé,
Az egyik határtól a másikig.
Megállásom csak percnyi van nekem.
Kinézek önnön lelkem ablakán,
Nézem a vízpárát, a rajt' lepergőt,
Szemem, vagy az ablak homályosul?
Tünedeznek a novemberi erdők.
Ilyen őszi roham az életem.
Magas töltésen száguldok tova,
A töltés alján pici ablakok
Világolnak: a Béke szemei.
S intnek: megállj! De meg nem állhatok,
Visz a lelkem: az Ahasvér-vonat.
Kis ablakok ott lent, - minden hiába:
A puha fészek kalicka nekem,
Nekem rohannom kell így, átkozottan,
Reszkető, nyögő, döngő sineken,
Tovább, - - a végállomásig. -
Sinek, az utolsó kocsi ablakából nézve |
|
|
Mint az egy-sín, a lélek oly magányos,
Bár rokon fémből öntetett a társa:
S bár néha boldog, mert látszólag páros:
Egyedülség a szívnek valósága.
Körülöttünk vad pusztaság terül,
Csillogva futnak a vad messzeségnek,
Egymás mellett - és mégis egyedül -
A végtelenben talán összeérnek.
Barátság, testvériség, szerelem:
Minden érzés e súlyos sorsot hordja,
De néha enyhül ércbeöntött sorsa.
Olyankor vonat jár a sineken:
Fensőbb gondolat, fensőbb szeretet,
S a sinek benne összecsengenek.
Margaréta |
|
|
A bükki rét, - a margarétás rét.
Én nem kérdeztem: szeret-nem-szeret
A margarétától soha.
Nem kellett más,
Csak fehér virágszirom-mosolya.
Mely úgy lengett az alvó rét felett,
Mint egy sóhajtás, mint egy lehelet.
Én nem kérdeztem: szeret, nem szeret
A margarétától soha.
Bimbóban maradt szerelmek |
|
|
Bánatra nyíltak volna,
És biztos hervadásra:
Én elítéltem őket
Bimbóban maradásra.
Bánat így is kísér,
De mosolygóbb a bánat.
Ha meghalok, tegyétek
Gyász - s győzelem jelének
Szívemre e ki nem nyilt rózsa-ágat.
A kávéház poézise |
|
|
Moldován Pálnak
1
Vándor, ki egykor viharos hegyélen
Reccsenő szálfák közt ujjongva álltam,
A mindenségbe veszve elenyésztem,
Fenyővé, köddé, zuhataggá váltam,
- Ó olvasóm riadj, s tagadj meg engem:
Én most e csiszolt márványlap fölött
Este hat óra s nyolc óra között
A kávéháznak poézisét zengem.
A magasságok nagy szimfóniája
Törött akkordként mostan ide tér be,
A hős-éneknek leolvadt a szárnya,
Ide zuhant, e párás, füstös révbe!
Itten gunnyaszt e márványlap fölött,
Nézi a sok imbolygó emberárnyat,
Tűnődik, hogyan szerezzen új szárnyat -
A kávéházban - hat és nyolc között...
2
Mi vonz ide? Csak Isten a tudója,
Nem a szivarfüst, nem az emberek,
Nem is a barbár kártya-idióma.
Nem ez, nem az... tán egy-két jóbarát,
Akiknek arcát látni jólesik...
Ó de hányszor ülök itt egyedül,
Míg álmaim a valót színezik.
Talán e zsongás, e "murmur incertum",
Mely néha olyan, mint a szél moraja,
Máskor meg mint távol hullámverés...
Úgy úszom rajta, mint eloldott sajka.
Talán a forró kávé hideg este,
Talán a pincér nyugodalmas arca,
Ki óhajtásom előre kileste.
Talán - kezdődő öreglegénységem,
Mely itt örökös horgonyt vetni készül,
Sejtve, hogy ez lesz végső menedékem.
És mégis van, és itt is van varázs...
Ha akarom: a vaskályha ölében,
Mint régi napnyugták láng-özönében,
Úgy izzik, úgy piroslik a parázs,
Míg az óriás tükörablakokra
Egy fenyveserdő rajzolódik jégből,
A láthatatlan festő vas-kezétől
Plántálva cik-cakos oromzatokra.
Viadukt |
|
|
Az Isten hídépítő vas-keze
Kifeszült a mélységek fölé,
Hogy összekössek messze partokat.
S hogy érezzem: a lelkek serege
Egymást keresve rajtam áthalad.
Hogy fogva tartsam őket, mint igézet,
S ne lássák a pokol torkát alattam,
Míg egymás mennyország-szemébe néznek.
Így esnek rajtam át találkozások,
Testvériségek, barátságok, nászok.
S a Hídépítő tudja csak, meg én:
Alattam milyen mély az ördög-árok.
Viadukt vagyok, bús diadalív.
- Repeszt a fagy és elmállaszt a hőség. -
Magamnak: gyötrelem, másoknak: út,
A hídépítő Istennek: dicsőség.
Néha kérdem bűnös-kíváncsian:
Mi lesz, ha egyszer e híd leszakad? -
Kondul a mély, mint megütött harang,
Sziklák között enyészve jár a hang...
S épít a nagy Mérnök másik hidat.
Így is csak elnyeli a messzeség
A rajtam kongó lépések zaját,
Átvonuló seregek dörejét,
Az éneket, a nászi muzsikát.
Én maradok a szürke ég alatt,
Alattam szédítő sziklafalak
Meredeznek tovább...
Az óriás |
|
|
A wormsi birodalmi gyűlés 400 éves fordulójára
Lefojtott álmok, lenyűgözött vágyak,
Zöldből szürkébe halványult remény,
Kiábrándulás, te keserű füst:
Oltárok romján imbolyogva szálló,
Gyász, mely hamuban tépi önmagát,
Gyengeség, melyre egy világ zuhant,
Törpék mi mind, akiknek óriások álmát
Álmodni adta Isten:
Jertek ma velem.
Jertek, kapaszkodjunk az óriásba!
Ki hát az óriás?
Az, kinek homlokán
Ijesztőn tündököl a büszke bélyeg:
Ha kell: egy világ ellen, egyedűl.
Egyedül. Hallottátok ezt a szót?
Úgy hangzik ez a szó, mint egy sirám.
De úgy is, mint egy diadalkiáltás!
Nézzétek őt.
Ott áll a szörnyű körben,
Egy vas- és aranygyűrű közepén.
Sisakok, dárdák, kardok, koronák,
Zászlók veszik körül.
Egy embererdő, egy világvadon -
És azzal szemben ő.
Egy lélek.
Milyen kicsi. - És milyen végtelen.
Ó, mert a lelkében az Isten él.
Valami, ami nála több,
Amit meglátott önmaga felett.
Amit nem lehet onnan kitörülni,
És amit letagadni nem lehet,
Ami tüzes korbáccsal kergeti
Irgalom nélkül végig a világon
És ösztökéli: tégy vallomást rólam.
S ő vallomást tesz: Nem tehetek máskép.
A vasmaroknak, mely kinyilt előtte,
Szívét odaveti:
Szorítsd hát, világ!
Állítsd el lassan minden dobbanását.
Vajjon amit dobog: azt is megfojtod-e?
Istent dobogja - és az Isten él!
Igazságot dobog - s az eszme él.
Hitet dobog - s az nem hal meg soha.
Szabadságot - s a szabadság örök.
Látjátok nőni ezt az árva árnyat,
A barát árnyát egy világ fölé?
Hallotok döngő léptei nyomán
Recsegni korhadt birodalmakat?
Mert ami korhadt, az a korhadásé!
És ami lélektől lett: megmarad.
Lefojtott álmok, lenyűgözött vágyak,
Zöldből szürkébe halványult remény,
Kiábrándulás, te keserű füst:
Oltárok romján imbolyogva szálló,
Gyász, mely hamuban tépi önmagát,
Gyengeség, melyre egy világ zuhant,
Törpék mi mind, akiknek óriások álmát
Álmodni adta Isten:
Jertek ma velem.
Jertek, kapaszkodjunk az óriásba!
Petőfihez |
|
|
Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban
Mi mégis a te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És Benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most és mindörökké.
Az ország megmaradt,
Ó nem a földi ország,
A szemfedős, a könnyel áztatott.
Nem az, nem az!
A mi világtól elfordult szemünk
Immár a földi ország égi mását
Tebenned keresi.
Honfoglalónk Te vagy.
Ha őseink csak földet hagytak ránk:
Te reánk hagytál egy darab eget
Egy örökrészt a porló rög felett.
Kisajátíthatatlan birtokot.
Az álmaiddal benépesítettél
Egy új hazát,
Szabadság és szerelem gyarmatát:
Egy magyar csillagot.
És megmaradt a hatalom.
Nem a kard élén csillanó erő,
A kard, az eltörött,
Nem az ágyúk torkából ásító,
Az ágyúk hangos torka néma lőn,
Nem tűzben, vérben edzett vértezet,
Nem az, nem az,
Elvette tőlünk azt a végezet.
De mi most Reád szegezzük szemünk,
A páncélunk Te vagy.
Te vagy tűzálló, kemény fedezékünk.
Lelked örvénylő mélységeiben
Adatott nekünk örök menedék.
És nekünk ez elég.
A vezérünk Te vagy.
Mint verseid, a "rongyos katonák",
Akiknek éhség, s igazság a bére:
Álljuk seregparádéd sorfalát.
És megmaradt a dicsőség is.
Ó nem az oktalan kevélykedés,
Világ színe előtt hetvenkedő!
Nem a cifrálkodó magyarkodás.
Ez más, ez más!
Nagyon nagyot zuhantunk.
De megmaradt a büszke öntudat,
A Te öntudatod,
A mi öntudatunk:
Ha balsorsverten, ha koldusszegényen:
Vagyunk, vagyunk!
És akarunk még lenni!...
Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban,
Mi mégis a Te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most - és mindörökké!
Az utolsó mondat problémája |
|
|
"Ember küzdj és bízva bízzál!"
Csak azt tudnám, hogy ezt a mondatot
- Keresztnek a toronytetőre -
Mester, a tolladba ki mondta?
Ádámot az örvénytől el ki vonta?
Mert nem Te voltál összhangodnak őre.
Lelked sikoltó diszharmóniája
Más véget követelt.
Hadd legyen vége a komédiának
Valóban, s elmondhasd: a sors betelt.
A hűtlen asszony, a vesztett haza,
A nyűgös test, mely szellemlakosának
Börtöne inkább, semmint otthona,
A céltalan, őrült történelem,
Mely kerekével vaktában tipor
A tehetetlen, balga népeken,
A horizontra ráereszkedő
Vérpárás magyar alkonyat:
Csak azt diktálhatták, hogy letaszítsd
Évájával együtt Ádámodat.
"Ember küzdj és bízva bízzál!"
Ez a mondat nem Tebenned fogamzott,
Az engesztelő ige csendülése
A Te lelkedben alighogy visszhangzott.
Ki volt mérve a Te tragédiád:
Valami világítéletnek képe
Vetődhetett lelked borús egére,
Hogy megfojtsa a legelső csírát,
Az elsőben az utolsó csírát.
A semmisülés égő víziója
Lett volna lángoló sebedre ír,
Hogy úgy állhass meg Ádámod felett,
Mint egy bosszuló pestis-lehelet,
Vagy mint egy öröknyugalmú fakír.
Költő voltál és kétségbeesett;
Kifosztott, koldus, - ámde szuverén,
Írhattad volna, ahogy jólesett,
Lehettél volna kegyetlen, kemény.
Az emberiség kis játékait
Folytatta volna, lépve rögről-rögre.
De Benned meghalt volna mindörökre.
"Ember küzdj és bízva bízzál!"
Ki sugallta e mondatot Neked?
Csonkatornyod komor kolosszusát
Aranytetővel ki tetőzte be?
Talán egy aranylelkű bölcs barát,
Talán egy nő szelíd, fehér keze?
Vagy tán kötelességnek ismeréd
Hitet ébreszteni - hitetlenül?
Lásd, ha olykor a bú rám nehezül,
Jobb' szeretném, ha tornyod úgy marad...
Félelmesen, csonkán, kegyetlenül.
1923 február
Tatrangi Dávid apja |
|
|
Jókai-centenáriumra
Eltűnt... hiába kémleltek utána.
Áttörte vele a föld gőzkörét
Csoda-gépe, csoda-fantáziája.
Megszűnt a földi gravitáció.
A világ-aethert szeli régen át
Saját útján a fényes lég-hajó.
"Farewell": mondjátok ti is neki,
S képzeljétek el, amint holt kezét
Most is a kormányon pihenteti.
Holott a gép viszi, ragadja őt
Gáttalanul, naprendszerek előtt
Süvítve el, - keresztül minden égen,
Nem sokkal gyorsabban, mint életében.
Hány csillagon kötött ki már azóta
A magyar rögnek hajdani lakója?
"Farewell": mondjátok ti is neki.
Titka, teremtő titka teljességét
Nem bírjátok megközelíteni.
Ti nem tudjátok, ki volt az apa... -
Bár itten hagyta nektek száz fiát,
S gyümölcséről ismeritek a fát:
Minden gyümölcsnél mégis több a fa,
Hagyjátok szárnyalni a holt apát
Ködfoltok között, tejutak alatt.
Tatrangi Dávid veletek maradt.
1925 február
Elégia a humorhoz |
|
|
Pákh Albert centenáriumára
Humor, te könnyek közt fogant mosoly,
Te fájó lelkek arany egyensúlya,
Kinek szülői: emberszenvedés
És isteni derű,
Ki alacsony élc, nyers tréfa fölött
A komikumnak tiszta csúcsán állasz
És Janus-arcod kétfele tekint:
A vígjátékra s a tragédiára, -
Köszöntelek.
S köszöntöm százesztendős lovagod,
A nagyok között nem éppen kicsit,
Ki tarsolyában téged hordozott
Rögös útján - a Tátra tövétől
Egész a Kerepesi-temetőig.
Ő nemzetének Napszámosa volt,
Napszámba' nagy. Sok fény rá nem esett
Annál több fény áradt belőle ki.
Humor, humor te, - az Ő humora! -
Képzeljétek csak el, hogy mit jelent:
Megnevettetni egy alélt királylányt,
Egy halvány, beteg, fásult nemzetet!
Feloldani a kétségbeesést,
A tehetetlen harag kínjait,
A robbanásig megfeszült erőt!
Egy mosolygásban feloldani mind!
Ezt tette Ő.
S mosolya ritkán volt keserű villám,
Inkább volt engesztelő napsütés.
Pedig halálos kórral küszködött
Ő is, mint nemzete.
És nemzetére betegen mosolygott,
De mosolya nem volt beteg mosoly.
Mások mindvégig káromolnak tán,
Vagy síránkoznak, vagy ömlengenek.
Ő, a derék - mosolygott mindhalálig.
Köszöntelek humor!
S köszöntöm százesztendős lovagod,
Ki vérszerint volt rokonom nekem
S szellem szerint is talán - egy kicsit.
Ó, de én messze, messze elhajoltam,
Egészen az elégia felé.
Vigasztalni is árva népemet:
Nem merítek a derű tengeréből,
Hogy meríthetnék abból, ami nincs!
Én vigasztalni úgy tudom csak Őt,
Ha komor arcát önmagamra öltöm,
Hadd lássa rajtam végzetbarázdálta,
Sorsfelszántotta zordon önmagát.
Humor, én mostan a Te lábaidhoz
És hű lovagod lábához teszem
A lelkemet: ezt az elégiát.
A legrögösebb út |
|
|
Imre Sándornak, volt tanítómnak,
magános magyar út vándorának -
hálás szeretettel
Emlékszem, épp tizenhat éve már,
Hogy átléptem a nagy Élet-kapun.
Áldással, békességgel elbocsátott
A kolozsvári ős collegium.
Emlékszem: épp tizenhat éve már.
Künn a kertben zsongott az alkonyat
S a levegőben reszketett a nyár,
Hogy utolszor a katedrára léptél:
Vizsgák után - búcsúztató tanár.
Megilletődtünk, mert megilletődtél.
Azután szépen, egyszerűn - beszéltél,
Halálos-komolyan:
Az életnek, s a magyar életnek, haj!
Két kárhozatos, örök útja van.
Az egyik lejtőn iramlik alá,
S halál-futását mi sem köti meg.
A másik mindíg kötve tartaná
Egyenes úton is a kereket.
Így szóltál akkor. És minden igédnek
Summája volt e végső tanítás:
"Aki ezt megérti, az nem lehet
Sem Pató Pál, sem Hübele Balázs."
Én Istenem, hol van már az a nyár,
És az az alkonyat,
Romok, sírok és lavinák alatt?!
De én romok és lavinák alól
Idáig hallom akkori szavad.
Mi minden jött azóta!
Először jött a megkötött kerék.
Azután hajrá, jött a rohanás!
És sírba hullott millió derék...
Aztán: megint a megkötött kerék.
Az elátkozott, társtalan magyar
Legtöbb sebet mégis egymáson ejtett.
És nem tanult - és nem felejtett.
A tied volt a legrögösebb út.
Mert rajtad nem fogott a magyar átok,
Mert életedbe vitted tanításod:
Azért hajszoltak, azért martak vérig
A Hübele Balázsok s Pató Pálok,
Te a kereket akkor kötötted meg,
Amikor kötni kellett,
S mikor lehetett: hagytad szabadjára.
Így nő az ember belül óriást, -
Így veszt el rangot, címet, befolyást, -
És így marad magára...
Magára? - Nem, magadra nem maradsz.
E keserves, magános magyar út,
E legrögösebb út
Kálváriákon kanyarodik át.
De ott állanak egy-egy állomásán
A Martinuzzik, Széchenyik, Tiszák.
Kiket a vak párt-düh nem állhatott,
S való mivoltukban csak az idő,
És a különbek lelke láthatott.
Használni a nemzetnek - bármi áron,
Munkát keresni és kötelességet,
S a lényeget, - túl minden változáson.
Ez az az út,
A legrögösebb út.
Te erre léptél, már azon a nyáron!
Hol van már az a nyár
És az az alkonyat
Romok, sírok és lavinák alatt?!
De én romok és lavinák alól
Idáig hallom akkori szavad.
|
|