Két fény között

Szemközt a fiúmei kikötő,
Elől a nagy világítótorony.
Lobban, forog, forgó fénykévéit
Futtatja végig a hullámokon.

Hátam mögött a sziklarepedésben
Parányi fényű szentjánosbogár.
Kis hangya, kóbor pille, valaki
Az ő fényénél is hazatalál.

Hát én, hát én világítok vajjon? -
Csobban a tenger csorba sziklaélen.
Se fárosz nem lettem, se fénybogár.
A parton állok két fény közt, sötéten.

A parti sziklák

A költő szólna - és így kezdené:
Vas-túskók ezek, ős-gátak ezek,
Ők s a tenger méltó ellenfelek.

De én láttam e sziklák sebeit,
A sötét sebeket,
A fantasztikus repedéseket.
S hallottam a víz-vájta kavernákban
Lentről feldübörögni
A lassan mégis győztes elemet.

S tudtam: az idő csak neki segít,
Őt pártfogolja csak.
A parti sziklák szertemállanak.

És nem lesz ebben semmi nagy dolog.
A szikla vére: egy kevés homok
Naponta elpereg.
Csak morzsák hullnak, nem kolosszusok.

Nem loccsan égig a tenger vize
És elmarad a tragikus bukás.
Anonymus se lesz, ki feljegyezze,
Ha véget ért a felmorzsoltatás.

Karszt

Hogy volt, hogy nem volt, igaz, nem igaz,
Én nem tudom, de így hallottam ezt:
Ahol ma istentelen sírkövek
Sorakoznak az Adria fölé,
Ott a hegyet rég erdő borította,
Gigászi szálfák rengetegje lengett,
Óriás-üstök, sámsoni haj.

Ám titokzatos törpék serege,
Tengerbe tündérvárost építő,
Alattomosan fölkúszott reá,
Ledöntötte az élőfát cölöpnek,
Levágta a hegy-Sámson lombhaját.

Karszt lett a Karszt.
De Velence fölépült.

A tündérváros messze-messze van,
És a cölöpök mélyen víz alatt,
A vak hegy-Sámson odáig nem lát.
Magát látja csak, mindig csak magát,
Acélhullámokon tar homlokát:
Jaj, hova lettek örökké zöld fái?!

Irgalmas szél, ki messze kerekedsz,
S a tengert járod és a végtelent,
S lengeted holt fenyőfák illatát:
Súgd meg neki, hogy mégse volt hiába,
Hogy nem hiába hullt le koronája,
Valahol messze tündérváros épült
Halott szálfáiból.

Elsüllyedt költemény

Csillag esett az Adriába
Cherso-sziget mögött.
Legott lebuktam én utána,
Olyan kapóra jött.
Most lent vagyunk a tenger fenekén,
Én meg a csillag, a csillag meg én:
Ketten együtt, egy halva született,
Elsüllyedt költemény.

A sirály születése

Apja nem volt és nem volt anyja sem.
Fészek-oduban nem költötte ki
Epedve búgó madárszerelem.
A legelső sirály
Fehér villám a fekete vizen,
Csak úgy támadt, magától, -
Fészek helyett dühöngő tengerárból.

Az ős-tengeren dühöngött a szél,
A hullámok dörögve tornyosultak,
Majd égbe szálltak, majd pokolba hulltak,
Az ős-vizek veszett démonai
Vihart arattak, mert szelet vetettek, -
Csak lelke nem volt még a fergetegnek.
Teremtett hát lelket magamagának.

Egy hullám jött a part sziklafalának,
Hegy-magas, bús-fekete, iszonyú, -
Hullám, milyet még nem látott a part
És nem kavart fel égiháború.
Rendült a szirt, amelyre fölcsapott,
A tajték szikrázott a szirt előtt, -
S a tajtéknak e percben szárnya nőtt!
Két hófehér szárny. Velük lebegett
A vihar lelke a vihar felett.

A tenger álmai

Tenger, tenger, hát ilyen is tudsz lenni:
Ily halottcsendes, halotthalavány?
Utolsó szentség fényes kenete,
Örök olaja csöppent rád talán?
Hogy arcodon minden ránc elsimult,
S redőtlen szfinksz lettél, szelíd talány.
Vagy álmodol, csak álmodol talán?
Látóhatárod párás peremén
Álmaid lepke-szárnyai lebegnek,
Lélekzetét is alig hallani
Nagy, mozdulatlan világ-kebelednek.
Olajos tükröd mozdulatlan síkján
Kis tarka pillangóid ellebegnek,
Már túl is vannak hetedhét-határon
S te nem eszmélhetsz rá, hogy amit láttál,
Csak lemenő nap s rőt vitorlavászon.

Holt lélek terhe

Lámpátlanul, ébenfa bárkán
Holt lelket hordozok.
Lapát lendül, izom feszül:
Majd összeroskadok.
Halott lélek: ólomteher,
Lankadt karom ki váltja fel,
Evezni ki segít?

Hajnalhajón ki jön elém
Fehér ködök közül?
A messze úszó ravatal
Küszöbére ki ül?
Ki mondja: nem halt meg a lány,
Nem halt meg, aluszik csupán
Ki mondja ezt nekem?

Lélekvesztő

Sok kis hajó közt, nagy hajó közt
Láttam egy ladikot:
Lélekvesztőt, egy-embernek valót.
Ily lélekvesztőn indultam el én
Az élet tengerére.
Mert nem adott az Isten más hajót.

A rögtön gyógyuló seb

Tündér-nyugalmú rózsaszín vizen
Hajó halad és mély sebet hasít.
Hallom a megtöretett tenger-test
Felém verdeső sikoltásait.
Vagy ember-füllel rosszul hallom én,
Ez talán diadalmas kacagás,
Hogy heged már a végzet-vágta seb
És nem marad utána forradás.

Álom-hajó

Marengo, Jena, Wagram, Austerlitz...
Egyszer mindenki volt Napoleon:
Uralkodó nagy, vagy kis dolgokon.
Hangulatát lélekzetfojtva lesték
Zászlós tetők, vagy csendes ünnepesték.
Egy gyöngyvirágos percig legalább
Joggal hihette császárnak magát.

S Szent Ilonáról visszanézni jó,
Mikor csendes a bánat tengere
És messze suhan egy emlék-hajó.
Bár félárbocon leng a lobogója,
Mégis Marengo, Jena, Austerlitz,
Mégis a boldogság álom-hajója.

Charon

Napbarnította csolnakos apó.
Megfáradt arcát béke-lobogó:
Hófehér szakáll lobogja körül.
Nem igen búsul s nem igen örül.
Barátságban él éggel és tengerrel,
Változó széllel, ingatag emberrel.
Amint evez, a mozdulatában
Nincs semmi komor, halálos erő,
Szelíd ívben lendül előre, hátra,
S gyémánt esőt perget ezüst hullámra
A holdvilágban a két evező.

És mégis, ahogy szemben ülök véle
S hosszan nézem, oly különös a képe.
Tán az teszi, hogy egyedül vagyunk,
És mindíg beljebb, beljebb haladunk.
A rév-lámpákra finom pára száll,
Már összefolyik élet és halál.

Túl egy más part, - ködös körvonalak,
S itt velem ez a misztikus alak...
Merre haladunk, hol kötünk ki hát?
Vajjon nem feledték el számba tenni
Az obulust, a holtak rév-díját?

A patak Ica-nál

A Monte Maggioreról zúg alá
Egy salto mortaléval, egyenest,
Nincs közvetítő vagy kerülő-út:
Ezüst-pikkelyű lomha folyam-test.
Egy salto mortaléval zúg alá
A hegyről a tengerbe, egyenest.

Zápornövelte vad futással jő,
A semmit, vagy a mindent keresi,
Édes vize tán megkeseredett,
S végtelen keserűség kell neki.
Magát, magát, elátkozott magát
Vágyik elhagyni, elfelejteni.

Halál-tánc minden hab-lejtése már,
De vissza nem hőköl, meg nem riad,
Mikor a tenger szembecsap vele
Egy kőboltíves kicsi híd alatt.
Édes, keserű, véges, végtelen
Találkoznak - micsoda pillanat!

Állok a kicsi kőhíd közepén,
Balról még hallom a patak dalát,
Alattam bevégződik valami.
És jobbról csak a tenger zúg tovább.

Köszönöm mégis...

Köszönöm mégis, hogy láttam siroccót.
A leszakadó hullám-emelet
Párkányának tört tajték-cirádái
Horzsolták lelkemet.
Köszönöm mégis: éreztem a csend
Milyen lenne, - ha lehetne enyém.
Milyen lenne a szabad láthatár,
A mély élet és a mély költemény.
Köszönöm, tenger, mindazt, amit adtál.
S ami belőle fájna, hát hadd fájjon.
Megtanultam: soká bír fennmaradni
A hajótörött is egy deszkaszálon.

Szemrehányás a tengernek

Vagy adtál volna viharos erőt
Mely mólót ostromol, -
Vagy adtál volna méltóságos csendet,
Mely lelket simogat, -
Vagy adtál volna széles láthatárt,
Mely sokfele kitárul, -
Vagy adtál volna mélységet, amelybe
Nap és hold belebámul, -
Áldottál volna meg,
Vagy átkoztál volna meg, -
Csak ahogy hozzád mentem: felemásan,
Csak úgy ne bocsátottál volna el
Csak úgy ne bocsátottál volna el!

Minden jól van

Azt akarod, hogy kilépjek magamból.
Hát jól van, most kilépek.
Vallom veled, hogy nem hiába élek.
Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség
És áldás az átok
Kell, hogy a termő magot földbe vessék,
És néha vérrel és szennyel befessék
A rejtett Cél felé futó világot.

Vallom veled, hogy minden, minden jól van,
Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok
A végtelenbe lendülő hajóban.
Vallom veled, hogy minden, minden jól van.
Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, -
Hogy minden egész, - minden összefügg,
És rab-voltomban van a szabadságom,
Erőm az erőtelenségben,
A betegségemben a gyógyulásom.
A rossz is, amit gonosz szándék nélkül,
A vétek is, amit itt elkövettem,
Kristállyá érik messze valahol:
Vallom, lélekben, testben megtörötten.
Vallom, vallom veled mindezeket,
Mert szépek és mert lehetetlenek, -
S szeretném lehajtani fejemet
Világfeletti gondolataid
Kőszikláira, mint puha párnákra...

Hallod, hallod? igent mormol reá
S áment dörög a tenger orgonája.

Madonna Del Mare

Hullám felett, halász felett
Magasan állsz, Madonna.
Imádva, el nem érve.
És jól van így, hogy ily magasban állsz.
De nézd, Madonna, a szegény halászt
Viszi a tenger és viszi a vére,
S annyi a szirén, sellő, hableány...
Ne neheztelj, Madonna.

A tenger zúg és zúg a vére,
Száz szirén énekel.
Azért, Madonna tenger szirtfokán,
Ne fordulj tőle el.
Mert habbá lesz, mi habból vétetett,
Kihal a csalfa ének.
Te megmaradsz a tengerek felett
A lelke jobb felének.
Imádva, el nem érve.
Hát ne neheztelj, ha viszi a tenger,
A tenger és a vére.
Ne neheztelj, Madonna.

A lovranai kapitány

Bölcsője fáját itt faragták.
Ő mégis oly hajó parancsnoka,
Mely Lovranánál százszor elhalad,
De Lovranában nem köt ki soha.

Egy kürtjelet, egy hosszú kürtjelet,
Búgó jelet a bús mélység felett:
Szerelme földjének csak ennyit ad.

És elhalad, és elhalad.

Özvegy

Nevetni szívből újra megtanult.
S mert Nyár van még: a ruhája fehér.
De lelkében, a legbelső szobában,
Minden élőnél erősebben él
Az ifjú isten, aki tovaszállt,
Ki ajándékba kapta a halált,
Hogy férfi helyett csillaggá legyen:
Örök szépség és örök szerelem.

A lelkében, a legbelső szobában,
A virágait rendezgeti szépen:
Ezt névnapra, ezt kézfogóra kapta,
Ezt viszontlátáskor, ezt búcsúképen...
Ó mennyi, mennyi virágot kapott!
Pedig be kurta volt a földi éden.

Pár hétig tartott a paradicsom.
S most lányos asszony-lelkében pihen
Az ifjú hős, de nem ravatalon.
Élő erő és ható hatalom.
Fény, aki mellett árnyék a világ.
Emberarcok, hegyek és tengerek
Csak tükrök, mikben ő jelenik meg,
S kinyilatkoztatja folyton magát.

A megözvegyült lélek-palotán
Férfiak is, kérők is járnak át.
Tán akad, aki hosszabban tanyázik.
De ki eljut az utolsó szobáig,
Az a küszöbről némán visszafordul
És úgy oson el lábujjhegyen, loppal.

Ki merne vívni azzal a halottal?

Egy Hymen-hírre

I. Ezt mondja a költő

Tán szebb lett volna úgy, ahogy megírtam:
Özvegyen mindhalálig.
Szőke hajkoronában diadémként
Egy síri mécs világlik.
Tán szebb lett volna úgy, ahogy megírtam.

De hát így is szép. A nő nő marad,
A férfi férfi, és az élet élet,
S a költő azért költő, hogy kisüssön
Az életen is túlnövő meséket.
A mese mese, és az élet élet.

Amit megírtam, mégis csak megírtam.
Az én mesémben a régi marad.
Hiába fon új mirtuszt homlokára
A fellángoló életakarat.
A fantáziám "Özvegy"-e marad.

És most Úristen, kápráztató köddel
Fedj el emléket, szenthegyet és multat.
Adj az élőknek zengő üdvösséget,
Adj a holtaknak csendes nyugodalmat.

Adj a holtaknak csendes nyugodalmat.

2. Ezt mondja a halott

Menj békességgel, szívem asszonya.
Üzenem néked: értem lelki vádat
Egy pillanatig se érezz soha.
Megmérhetetlen csillag-távolokból
Üzenem néked: hogy közel vagyok.
Üzenem, hogy közelgő esküvődön
Boldog örömmel leszek násznagyod.

Az én szívemből már mindent kimostak
Az örökkévalóság vizei.
Elsüllyedtek a kis papír-hajók:
Vágy, féltékenység játékszerei.
Lefoszlott lelkem örök dallamáról
És elhalt minden kísérő zene.
Maradt a dallam maga: szeretet,
És azzal vagyok szinültig tele,
Szeretlek, asszonyom, a túlvilágról,
És áldom azt, ki a földön szeret,
Aki legyőzött engem, győzhetetlent.

Menj békességgel, az Isten veled.

3. Ezt mondja Jézus

"... megkérdék őtet... A feltámadásnak
napján azért ezek közül ki
felesége lészen az?... "

Bizony mondom, elmúlik e világ.
És bizony mondom, megmaradok én.
S bizony, ha két szív egy ütemre dobban,
Az egy-ütemben ott dobbanok én.

Bizony mondom, elmúlik a világ.
És bizony mondom, én megmaradok.
S akkor nem két-két szívet kötök egybe,
De a szívekből koszorút fonok.

S mind, aki egymást idelenn szerette,
A csillag-koszorúba bekerül,
S ragyog szerelmük tisztán, szabadon,
Testetlenül és véghetetlenül.

Ma neked, holnap nekem

Pók szőtte szürke szálait az erdőn,
Fonalait kelő nap aranyozta.
Kisebb körök, nagyobb körök,
Csodálatos körök...
Körök közepén ült a pók maga.
Mestere volt, királya volt,
Istene volt a maga világának.
S oly lenge-könnyű volt mégis a vára,
Hozzá képest a tölgylevél hullása:
Mintha tömör bronzlapok hullanának.

És jöttem én:
Az ürbe lökött kóbor üstökös
Az őszi erdőn által.
Szegény mester, szegény kicsi király,
Ma találkozott velem: a halállal.
Nem is rohanva, csak csendesen jöttem,
Ősz és nyugalom sugárzott mögöttem.
Ámde színektől mámoros szemem
Az egész fényes erdőre tapadt.
Széttéptem a lenge kis palotát
Egy pillanat alatt.

Én nem éreztem mást, mint arcomon
Leheletkönnyű kellemetlenséget,
A mikrokozmosz
Talán egy naprendszerrel lett szegényebb.

Napsugár pogány templomban

Ó, ma hiába jössz,
Aranysugár sok szürke nap után.
Hiába jössz, hogy csillogtasd a fákat.
Nézd meg jól, - látod? majdnem mind kopárak.

Ó, ma hiába jössz.
Az erdő fakó, hangulattalan -:
Vak indalatok pogány temploma.
Oszlopai rendetlen tömegén
Nyom nélkül suhansz által, drága fény:
Sugár, egy más világnak sugara.

Ó, ma hiába jössz.
Egy-egy levélke csillog csak az ágon,
Mint a nem-jóval biztató mosoly
Keserű, száraz és szótalan szájon.

Látod, ennyi csak, amit ma elértél.
Világon-túli kincses-kamarádból
Ma is pedig be bőkezűen mértél.

Hiába pazaroltad meleged.
Mert adni, adni csak annak lehet,
Ki elfogadni bírja lelkedet.

Minek annyi szántás?

Ennek a földnek be jó dolga van:
A szántás kínját kétszer érzi csak
Egy évben: ősszel és tavasszal.
A magot aztán csendben. érleli
És terem ezer áldást, kenyeret.

Engem az élet ökörrel, ekével,
Fával, vassal, gőzzel egyre tipor.
Csak szánt, csak szánt minden perc, minden óra.
Szakadnak lelkem földjén szüntelen
Hegedni nem bíró barázdák.

Nagynéha aztán fényes égi mag
Hull a magasból sötét sebeimbe.
Van földemen egy kicsi szegelet,
Mely befogadja, s elrejti puhán.
A többi föld tépett ugar marad.

Az a kicsi szegelet kivirágzik.
Sétálók jönnek, s egy a másnak mondja:
"Nézd, virág - szedjük le". S leszedik.
De én Istenem, minek annyi szántás
Egynehány hamar hervadó virágért?

Egy sír nem temető

Áprily Lajosnénak

Egy fecske nem tavasz,
Egy fűszál nem mező,
Egy vízcsepp nem patak,
Egy sír nem temető.

Hervadt aranyerdőn,
Mindszentek estején
Ilyen szomszédtalan,
Büszke sírt leltem én.

Fölötte kő állott,
Rejtelmes felirat:
"Lángod ki fújta el?
Vajjon nem te magad?"

Messziről a havas
- Örök panoráma -
Széllel söpörgette,
Avart takart rája.

Messze volt a város,
Messze a temető.
Volt e vad magányban,
Volt tragikus erő.

Egyedül élhetett,
Egyedül halhatott,
Parolát másnak a
Halálban sem adott.

Minden szentek közül
Kiragadta magát,
Egyedül alussza
Át a nagy éjszakát.

Erdőszéli tölgyek
Levele hull rája.
Szemközt a havas áll,
- Örök panoráma. -

Egy fecske nem tavasz,
Egy fűszál nem mező,
Egy vízcsepp nem patak,
Egy sír nem temető.

Harangok találkozása

Dél volt.
Fénytelenül is fényes téli dél.
Romok, emlékek közt egy-egy
Örökké zöld levél.
Hallgattuk, ahogy a harangszó
Elindul Pestről és Budáról
S a Sziget szent csöndjében összeér.
Dél volt. Csodás
Harangtalálkozás.
Fénytelenül is fényes téli dél.

Két út

"Olyan mindegy, melyik kapun
suhanunk át a végtelenbe".
                                        Áprily

I. Lovrana, 1926 május

Felséges mű-út: "Scarico chiuso".
Alatta sziklapart a tengerig.
Szelidgesztenye-fák szegélyezik
S olajfák vetik árnyékuk reá.

Ligetté sűrűl mirtusz és babér.
Dicsőség bujkál benne s szerelem.
S piros rózsából új tenger terem
Piros pünkösdkor a tenger felett.

A tenger kék és Medvea felé
Opálosan és álmosan ragyog.
És minden mindegy, mert beteg vagyok.
És nem gyógyít meg soha, senki sem.

2. Kolozsvár, 1927 február

Kaptat az út a Hajtásvölgy felé.
Fagyott szekérnyom, félig-olvadt hó.
A versek árán épült házikó,
Poétatársamé, már elmaradt.

Madarai, a "páncélfényű varjak"
Gubbasztanak a februári fákon.
Cuppan a sekély víz egy csizmaszáron:
A Szamoson egy ember gázol át.

Egy régi öngyilkosnak sírja vár
Az út végén, a Kányafő alatt.
Tán ő is ezen az úton haladt,
És gondolta, hogy nincs messze odáig.

A belülvalók árnyéka

"Mouches Volantes"

Az üvegtestnek finomka hibái.
Holt szememben a mikroszkópium
Is alig-alig fogja megtalálni.
Ó, nem veszélyesek,
És lehet tőlük látni!

Csak - nem maradnak el tőlem soha.
Már vittem őket völgyek mély ölébe,
Vittem havasok ormaira.
Merítettem magányba, társaságba
Villanyözönbe, viaszgyertyalángba,
Végighurcoltam földön és egen:
Árnyékuk ott vonaglott mindenen.

Mit ér a kék azur,
Ha kékjén ott repülnek?
A hamvas rózsa-arc,
Ha reá települnek?
Az aranymintás alkonyat,
Ha beleszövik magukat
E minden mintát átütő
Pokoli pontok, vonalak?
A hó fehérje, dér ezüstje,
Erdők első smaragdja is, mit ér,
Ha ez az őrült szúnyog-karneval
Minden látásban, mindenütt kísér?
Jaj mit akarnak, mért jönnek velem
Végig, végig, végig az életen?!

Csak este, ha a lámpámat eloltom,
S őket a nagy rokon-sötétbe fojtom,
Csak akkor adnak pihenőt nekem.

Megromlott hangszer

Hiába minden, - egyre romlik
A lelkem: Isten hangszere.
A nyűtt idegek húr-hálózatán
Sátán vonója siklik, siklik,
S dallamtalan, kietlen hangzavar
Kavarog a nyomán.

Én Istenem, én Hangszer-készítőm,
És legfőbb Mesterem,
Te tudod: jót akartam,
Ne hagyj el engemet.
Ha máskép nem lehettem a Tied:
Az örökkévalóság szirtfalához
Vágd hozzá méltó haragodban
Méltatlan hangszered!

Szülőházam

A szülőházam előtt elmegyek,
Mit is jelenthet ez a ház nekem?
Bár egy városban élünk ő meg én:
Két rácsablakos komor idegen,
Mi nem ismertük egymást sohasem.
Ő hányszor mentem el előtte már!
Észre se vettem, - egy emlék-sugár,
Egy sejtelem-híd sem köt vele össze.

Születtem benne - ennyi az egész.
Szüleim otthonuknak sátorát
Elvitték onnan. Emléktelen ködben
Vittek az ódon kőküszöbön át.
Később mutogatták: a szülőházad.

Azóta hányszor megyek el előtte.
Rámnéznek a vasrácsos ablakok.
S egy kérdés mégis összekapcsol vélük:
Hol lesz a ház, amelyben meghalok?

Üzenet a Marsról

Halló kíváncsiak!
Kis porszemek egy nagyobb porszemen.
Férfiemberek, asszonyemberek,
Rádiósok, repülőgépesek,
Betegek, bénák, balgák, nyomorultak.
Idehallgassatok:
Bennünket szépen békén hagyjatok.
Zúzzátok szét a teleszkópokat.
A csillagdákat romboljátok le,
Vágjátok a falhoz a rádiót!
Ne fedezzétek fel soha, soha
Azt a gépet, mely idáig röpít!

Itt semmi sincs,
Amért érdemes volna idejönni,
Nyomorúság van, úgy, mint nálatok.
Sírás, nevetés, cirkusz, céltalanság,
Harc, hajsza és halál.
Mindez egy fénylő pontba tömörül,
E pont ragyog estéitek egén,
S ti néven nevezitek, mondva: csillag!
A teremtett világ könyörtelen,
Benne egyetlen enyhülés: a látszat.
Őrizzétek meg szegény-magatoknak
S unokátoknak ezt a látszatot.

Nos rajta hát:
Vágjátok a falhoz a rádiót,
A csillagdákat romboljátok le,
Zúzzátok szét a teleszkópokat.
Úgy csudáljátok - fegyvertelenül,
Tenger fájdalom hogyan tömörül
Csillaggá csalfa messzeségen át.

A lázadó Szamos

Van egy örvénylő pont a gát felett,
Hol megtorpan a jólnevelt Szamos,
És mintha útját visszafele venné:
Törvény, természet, Isten ellenére
Erőszakol egy lázadó csodát.

"A tenger felé nem futok tovább.
Untat az út és fáraszt a futás,
Olyan egyforma és olyan hiába
Testvér-folyókkal a találkozás.

Olyan egyformák mindenütt a partok,
És olyan, egyformák az emberek:
Álom-halászok, pecsenye-halászok,
Születők, halók és szerelmesek.

Fordítsd az utam visszafele, Isten!
Vagy magam teszek káromló csodát:
Ahonnan jöttem, oda megyek vissza.

De tenger felé nem futok tovább."

Elvégeztetett?

Elvégeztetett? - Nem.
Mostan kezdődik újra.
Az újrakezdés arany jelszavát
Minden magyar kapura
Véssük fel, véreim!

Ledőlt a kas.
A méhraj szertenéz,
Az új kas körül új munkába fog,
De régi lesz a méz,
Amit készit, s amit örökbehagy.

Mert a virágot, melyre szállni kész,
A virágot nem vette meg a fagy.

Mert ezer évig nőtt az a virág
Amelynek kelyhe
Kifogyhatatlan virágporral telve
A méhet szent találkozóra várja.
A léleknek a lélek a hazája.

A magyar lélek dús virágpora
Sírok felett illatoz, lengedez.
A méz a régi lesz,
Amely a lélek szent porából készül.

Mi továbbadjuk drága örökségül.

Egymás helyett

Lám Bélának

Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem.
Én végigálmodom az álmait,
Ő végigéli az én életem.

Ő helyettem is él, szenved, szeret,
Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet,
Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton.
Én benne eltemetett vágyaim
Hazajáró lobogását látom.

De néha őt kísérti egy-egy álom:
Mennybe törő és földbe temetett,
Álom, amelynek folytatása
Csak bennem, az én lelkemben lehet.
Azt én nevelem, azt a gyökeret.
Titkos virágként világra hozom,
Nap felé fordítom a szirmait,
S égre festem egy halvány hajnalon.

Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem,
Barátságunkban épp ez a varázs.
Én benne élem égig magamat,
Ő bennem álmodja magát az égig.

Ha találkozunk egy más csillagon:
Szerepeinket talán kicserélik.

Zászlószentelés

Erdélyi dalárda ünnepére

Zászló! - Valaha, nem is olyan rég
Zord harci jelvényt jelentett e szó.
Dobpergést és trombitaharsogást
Idézett a kibontott lobogó.
Nyomában villámlottak fegyverek,
Előtte járt a halál szaporán,
Selyméből rostát vertek a golyók,
S lengett idegen várak bús fokán.

Ez volt a zászló - nem is olyan rég.
S ti tudjátok, a zászlóalj mi volt:
Gyilkolni és halni kész kis csapat,
Csak hogy a zászlót ne szennyezze folt.
Ti tudjátok, a lobogó mi volt.
Mentetek vele a világon át,
Mígnem eljött a végső tél s belepte
Világjáró bakancsotok nyomát.

Azt a zászlót ne keressétek már,
Ki tudja, hol van már a hó alatt!
Új zászló leng most itt közöttetek,
Senki ellen, - csak magatok miatt.
Olyan, mint a testté vált áhítat.
Mint lelketek szárnyas, égi része.
Se dob, se kürt, se katonabanda -
Csak ének a kísérő zenéje.

Ez a zászló nem fog lobogni már
Se vár fokán, se sáncárok felett.
Egyet jelent: a gyűlölet erős,
De mégis erősebb a szeretet.
Egyet jelent: míg zimankós idő jár,
És körös-körül felleges az ég,
Alatta dolgozik s imádkozik,
S dalol, dalol egy zászlóaljnyi nép.

Mohács után

A király szőke fején a sisak,
Tomory vasmarkában a kereszt,
Maroknyi had halálra szánt szíve:
Irgalmat nem találtak.
Mohács felett olyan csillagok álltak.

Testvér, ne kérdezd, hogy ki volt hibás,
Főúr, főpap, jobbágy vagy köznemes?
Mindenki bűnös volt és senki sem,
Hidegen hirdették a csillagok:
E nemzedéknek nincsen kegyelem.

E nemzedék lelkében meghasonlott,
És azért érett meg a lehullásra:
Teste darabokra vágattassék,
Szegeztessék az idő kapujára.
Órája ütött és napja leszállt.

Éjszaka jön, százötven éves éj.
S ki éjben születik majd, mit csináljon?
Dolgozzék, imádkozzék, tűrjön, várjon,
S a sírba is reménysugárral szálljon,
Ha könnyel sózott kenyerét megette.

Mert változnak a csillagok felette.

A pécsi minaret

Égbeszökő karcsú kő-derekát
Ölelték véreskarú századok,
Ernyedten engedték el azután
S félve: dörgő robajjal dőlni fog.

De nem dőlt, megállt csorbítatlanul,
Csak árván maradt a török torony,
Mint dagály után üres csigaház
A tengerlátogatta homokon.

Úgy rémlik, engesztelő oszlop ez
Két testvérgyilkos sírhalma felett:
Szembejöttek a sors sikátorán,
S vívtak, míg mind a kettő elesett.

Körülöttük népek bozótja nőtt,
Azt öntözgette ez a balga vér,
A késő bánat árva oszlopán
Kereszt és félhold immár összefér.

Isten, Allah egyformán büntetett:
Meghalt Mátyás és meghalt Szolimán...
Mereng, mereng a méla minaret
A pécsi kórház csöndes udvarán.

Toll és ecset

Szőcsné Szilágyi Piroskának

Testvér, a mi háborúnk elveszett,
És a mi népünk test szerint halott.
Eltört a kopja, eltörött a kard, -
De Isten nekünk más fegyvert adott.

Kifele, Testvér, nincs számunkra út,
De befele még sok ösvény vezet.
A magyar lélek kincses labirint.
Művész-testvérem, fogd az ecsetet!

Keményen fogd meg, mintha dárdát fognál,
Én is úgy fogom tollam: kardomat.
Kapcsolja össze sajgó sebeinket
Egy néma, szörnyű életakarat!

Ha titkos mélységek fölé hajolsz,
Hogy vásznadon egy varázs-vonást tégy,
Ha kémleled az alkony aranyát:
Testvér, testvérem, őrjáratra mégy!

Ha hajlok titkos mélységek fölé,
Hogy egy igétől mámoros legyek:
Én úgy érzem, hogy szól a trombita,
Én úgy érzem, hogy rohamra megyek.

Szépséggel hogyha csordultig a lelkünk,
Ha végtelenbe kalandoz a vágyunk:
Testvér, mi új Uzsoknál őrködünk,
Mi új Doberdó szikla-fokán állunk.

Az egyenruha régi módja elmult,
Most önnön színeinkbe öltözünk,
És mégis, mégis hadsereg vagyunk,
És folyton fogyva mégis megnövünk!

És zúgva rontunk ezer gáton át,
Rabföldön, könyörtelen ég alatt,
E vértelen harc döntő ütközet,
S ki itt győz: mégis csak felül marad!

Szószéken

Prohászka püspök emlékezetére

A halál aznap azt súgta neki:
A szószéken ma nem állsz egyedül,
A szószéken ma én állok veled,
És amikor legjobban tündököl,
Elmetszem szavad aranyfonalát.

Ő visszanézett napsugár-szemével
A néma szónok éjsötét szemébe:
Jól van, halál, ma ketten prédikálunk -
De harmadiknak Isten is beszél.

Az építész fia

"Az építészet megfagyott zene."

Apámban a muzsika megfagyott.
Nem lírizált. Arányok érdekelték,
S nyugodt vonalak, egyszerűk, nagyok.

Az én fejembe, bárhogy erőltették,
Nem ment a számtan s geometria.
Álom-part felé hullámzott a vérem,
És költő lett az építész fia.

Sokáig azt hittem, a dal egészen
Anyám lelkén át sugárzott belém,
Tűzhely-oltáron feláldozott vére
Lappangó cseppje minden költemény.

A nem sejtett apai örökségre
Eszméltet most mások ajkán a szó:
"Bár lelke lágy, a verse vas-szilárd,
Nem áradozó, nem is olvadó
Ő az építők fajából való."

Én építész!... a versek építésze!...
Apám, nézd titkos törvényét a vérnek:
Oly távoleső mesterségeink
Valahol látod, mégis összeérnek.

Való igaz: én is csak építettem,
Egy-egy sor vas-traverzét róttam át
A vers-épületen, - és megvetettem
A fölösleges ornamentikát.

Való igaz: mindíg volt alapom,
A mélybe ástam szigorú falat.
Úgy hágtam emeletről-emeletre,
S szerettem a nagy, nemes vonalat.

Való igaz: mindíg volt teteje
Költeményemnek - s néha tornya is,
S nem játékból, de azért építettem,
Hogy lelkek lakhassanak abban is.

Való igaz: bennem sem olvadott
Egészen fel a megfagyott zene.
De vámon vesztve, réven nyertem én,
S versem gátja lett versem ereje.

Én építész... a versek építésze...
Örvénylő, mély törvénye van a vérnek:
Új formát ölt és más dimenziót...
Apám, köszönöm ezt az örökséget.