Annyi bizonyos, hogy abban a percben, amikor én a bank pénztárosát és a csendőrt megpillantottam, hargitai életemnek egy új szakasza kezdődött.

Keserves, téli szakasza.

Előleg fejében mindjárt úgy szembecsapott a jövendő szele, hogy nem is tudtam a vendégeimhez közel menni, hanem húsz lépésnyi távolságra megálltam. Bolha is érezhetett valami rosszat, mert velem együtt ő is megállott, és ugatni kezdett. A csendőr azt hitte, hogy a kutya őt ugatja, ami igaz is volt. Lekapta a válláról a puskát, és mérgesen ráfogta a kutyára. Abban a pillantásban biztosan tudtam, hogyha lőni talál, akkor a kutya nem lesz egyedül a halálban, mert vagy én, vagy a csendőr, vagy pedig mind a ketten melléje halunk. Áldott szerencsénkre azonban lövés nem történt, pedig Bolha sem meg nem hátrált, sem az ugatással fel nem hagyott. Hanem volt annyi eszem nekem is, hogy a szerencse farkát ott melegiben megfogjam. Ezt úgy csináltam, hogy odaszóltam szépen a kutyának:

- Bolha fiam, ne ugasd olyan módfelett a vitéz urat!

A kutya rám nézett, ellegyezte farkával a mérgét, és elindult az erdőbe visszafelé. Ezzel azt akarta mondani, hogy jól van, nem ugatom, de akkor látni sem akarom.

Mivel a pénztáros ebben a fennakadásban szerepet nem játszott, hamar elvesztette a türelmét, és reám kiáltott:

- Gyere már közelebb, te kölyök!

Ide s tova már tizenhat esztendős voltam, de eddigelé még senki sem mondta nekem, hogy kölyök. El is futott úgy a méreg, hogy a kicsi fejszével mindjárt béhasítottam gondolatban a fiatalúr fejét. S aztán, amilyen hamar ezt megcselekedtem, olyan hamar le is nyeltem haragomat, s megindultam feléje. Mentemben úgy határoztam, hogy csúfos szava miatt majd oldalból, vagyis általam fogja őt az Isten megbüntetni.

- Parancsoljon nagyságos fiatalúr! - álltam eléje.

- Hol mászkáltál? - kérdezte ő.

- Én a kötelesség mezején - feleltem.

- Hát a házat mért hagytad egyedül?

- Én nem hagytam egyedül.

- Hát?

- A Gondviselő véle volt.

A pénztáras megütközéssel vette a feleletet, pedig arra engemet a papok tanítottak volt az iskolában. Ránézett a csendőrre, és béajánlás helyett így szólt hozzá:

- Mit szól magra ehhez?

Én is a katonára néztem, aki marconaságában megátalkodva állott. Szólani sem szólott semmit, hanem feljebb taszította a homlokán a sapkát, és a pénztáros lába elé egyet jót pökött. A pénztáros ezt nem köszönte meg neki, hanem visszapártolt hozzám és azt mondta:

- Számolj el a pénzzel!

- Igen hirtelen lesz - feleltem.

- Mi lesz igen hirtelen?

- Az, hogy ebben a szent percben elszámoljak.

- Hát miért?

- Azért, mert csak két dolog van a világon, amihez méreggel nem szabad hozzányúlni, s eme kettő közül az egyik a pénz.

Bármilyen morgós kedvében volt is a pénztáros, az úri kíváncsiság belőle mégis kiütközött.

- Hát a másik? - kérdezte.

- A másik az asszonyember.

Láttam, hogy erre kedve lett volna felengedni, de tekintélytartás céljából mégsem tette meg.

- Nagyon jártas vagy - szólott, hogy mondjon valamit.

Éppen felelni akartam neki valamit a jártasságról, de abban a percben a csendőr odalépett nagy nyersen a ház ajtajához, és a fegyver agyával olyat húzott rá, hogy az ajtó egyik deszkája nyomban bészakadt.

De ehhez a cselekedetéhez sem fűzött egy árva szót sem.

Hamar odaugrottam a kulccsal, a záron egyet fordítottam hátrafelé, majd a kulcsot kivettem, és az ajtót megnyitottam neki sarkáig. Természetem lévén az igazságosság, a kulcsot oktató szándékkal felmutattam előtte, és így szóltam:

- Az ajtónak ez a fegyvere, a maga kulcsával pedig vaddisznót lőnek!

Jobban tettem volna azonban, ha nem szóltam volna, mert az én csendőröm egy szikrát sem szerette az oktatást. Most is, ahogy kimondtam a szót, rögtön felemelte a puskáját, hogy az agyával az agyamra sújtson. Ránéztem, és egyet sem mozdultam. S mai napig sem tudom, hogy miképpen történhetett, de a fejbesújtásból csak annyi lett, hogy a fegyver talpával egy kicsit mellbe taszított. Nem mondom, magától az ütéstől is valamicskét megtántorodtam, de tudtam jól, hogy ez nem lesz elég a katonának. Éppen azért saját buzgóságomból kalimpáltam egyet a levegőben, és lehetőleg vigyázattal, hogy mégse üssem meg magam, jól hanyatág estem. Aztán nagy nehezen feltápászkodtam, és így szóltam:

- Én sem vagyok gyenge fiú, de ilyen erős katonát még sohasem láttam.

Erre sem szólott a csendőr semmit, de a szónál több volt az, hogy a fejét büszkén felvetette, és hadvezér módjára bément a házba.

Ha előbb nem is, de ekkor a pénztáros annyi bátorságot vett, hogy odajött hozzám, és részvéttel megkérdezte:

- Erősen megütötted-e magad?

- Én meg eléggé.

- Hol?

- Az elszámolási felemen.

A pénztáros álmélkodva kérdezte:

- Hát még most is fog a tréfa?

- Engem nem a tréfa fog, hanem az elszámolás - feleltem; aztán megtapogattam a bal oldalamat, mintha fájna, majd ugyanonnét elévettem a pénzt, hogy bizonyítsam is, amit mondtam.

- No gyere, ejtsük meg! - szólt a fiatalúr.

Ezzel ő előrement a házba.

Én is a nyomába állottam rögtön, és belékezdtünk az elszámolásba, ami az én részemről csak annyiból állott, hogy a bárcás könyvet és a pénzt egymás mellé tettem az asztalra; aztán a pénztárost melléje ültettem, hogy vizsgálja meg és vesse őket össze. Ő munkába kezdett, én pedig fél szemmel számon tartottam a csendőrt, aki körüljárta vizsgálódva a szobát, miközben a fegyverével szüntelenül ütögette a deszkafalat. Amikor aztán ezzel a körüljárással megvolt, letette a nagy barna köpenyegét, a kenyértarisnyát kiakasztotta a nyakából, és végigdőlt a tábori ágyon.

S ott nyomatékul akkorát nyögött, mintha egész életiben ezt a helyet kereste volna magának.

- No, elült a nagy kakas... - mondottam én is magamban, és a pénztárost kezdtem szemlélni, aki már javában benne volt a nagy elszámolásban. Ahogy így nézegettem az ő számoló arcát, az tűnt fel a legjobban nekem, hogy olyan szeplős, mint amilyen sűrű csillagos, szép őszi éjjeleken az ég. Minél tovább néztem, annál szeplősebb volt. Végül azt hittem, hogy a kacagás gátat tör bennem, de akkor igen jóravaló gondolatom támadt. Olyan gondolatom, amely a "kölyök" mondásért oldalból megfizessen neki.

Hamar magamhoz vettem egy üres skatulyát, amiből a gyufa kifogyott volt, s azzal az üres dobozkával kimentem gyorsan a pajtába. Ott felszedtem nagy sietve hat darab kecskeibrikát, s azt egy lapos kövön megtörtem, mint a mogyorót. A törmeléket belétettem a gyufás skatulyásba, és arra annyi tejet fejtem, hogy jól össze tudjam keverni. Amikor már olyan volt, mint a balzsamír, a skatulyát megint a zsebembe tettem, aztán visszamentem szépen a szobába, s egy alkalmas pillanatban megfelelő helyre rejtettem a készítményt.

A csendőr mozdulatlanul feküdt, a pénztáros pedig legnagyobb számolásban volt.

Én csendesen vártam, amíg valakinek kellek.

Végre megtörölte a homlokát a pénztáros és felállott.

- Rendben van - mondta.

Aztán egy százlejest nyújtott átal nekem. Nem tudtam, hogy mire véljem ezt a dolgot s megkérdeztem:

- Mit csináljak véle?

- Tedd el!

Furcsán nézhettem reá, mert így folytatta:

- Tedd el, ha pénzt látsz, te tátottszájú! Az igazgató úr juttatja neked, a tegnapi tolvajfogó munkáért. Most már érted?

- Én most már igen, s köszönettel fogadom - mondtam, és eltettem a pénzt. Aztán illendő magaviselettel megkérdeztem:

- Hát az igazgató úr miképpen érkezett haza?

- Ő rosszul - felelte kurtán a pénztáros.

Erre a hírre nagy ijedtség fogott el, és kérlelni kezdtem a pénztárost, hogy legalább kurtára fogva beszélje el a történet. Egy csuporba tejet is töltöttem neki, hogy a szava könnyebben jöjjön. Ő a tejet jóízűen meg is itta; majd elbeszélte nekem, hogy minek utána az igazgató Fuszulánnal együtt elindult, nagy szerencsétlenség történt a legközelebbi erdőben. A szerencsétlenséget maga Fuszulán idézte elé, az a vakmerő nagy tolvaj, aki még a halállal is játszani mert, csakhogy valahogy megszabaduljon. Azt a vakmerőséget pedig Fuszulán úgy csinálta, hogy egy lejtős erdei úton a szabad lábával nyomni és rúgni kezdte a gőzbillentyűt, mire a motor megbolondult, és neki vitte őket egy nagy szakadéknak. Ott a szakadékban aztán nagy reccsenéssel megborultak, de olyan szerencsétlenül, hogy az igazgató úrnak két helyen is béhasadt a feje, a jobb karja pedig eltörött, s mindezek mellé az eszméletét is elvesztette. Órák hosszat feküdt ott ilyen állapotban, míg aztán valami autósok felfedezték, és behozták a városi kórházba, ahol meg is operálták mindjárt. Az operáció után, amikor magához tért, ő maga mondta el a szerencsétlenséget; s az is neki jutott eszébe, hogy az itt való pénzből nekem száz lej jusson, mivel én voltam az okos, aki azt javasolta, hogy a pénz maradjon csak idekünn, az erdőn.

Dermedezve hallgattam a pénztáros elbeszélését, mellyel megfejtést nyert az is; hogy mért nem tudtam aludni az elmúlt éjszaka. Most hirtelen felötlött előttem az a hiba is, amelyet a tolvaj szállítása dolgában elkövettünk. Ez a hiba pedig az volt, hogy mi felültettük ugyan Fuszulánt a kormányzó kerék mellé és a kényes billentyűk közé, de annyi eszünk már nem volt, hogy a két lábát is összekössük. De hát én gondoljak mindenre a világon, amikor az igazgató is ott van, azzal a nagy tudós eszével?!

Egy-két pillanatig elgondolkoztam, aztán mohón kérdeztem meg:

- Hát Fuszulán?

- Annak nyoma veszett - felelte a pénztáros.

Hát azt én már az elbeszélés elején gyanítottam, s így nem csoda, hogy rögtön elszóltam magamat, mondván:

- Azt én tudtam!

- Honnan tudtad? - kérdezte gyanakodva a bankos.

- Én a szófordulatból - feleltem. - Mert maga ugyanis azzal kezdte az elbeszélést, hogy nagy szerencsétlenség történt. De jönne csak ide maga Fuszulán, és kezdené ő elbeszélni a dolgot: bezzeg egy szóval sem mondaná, hogy szerencsétlenség történt!

A pénztáros még nagyobb gyanakvással nézett engem.

- Hogy van ez a filozófia? - kérdezte.

Erre én is összeszedtem magamat, és magyarázni kezdtem:

- Tessék ide hallgatni! Gondoljunk el példának egy olyan esetet, amikor két tolvaj együtt utazik egy automobilon, s az a kettő ellensége egymásnak, mint ahogy a tolvajoknál az általános szokás. Mármost találjanak valahol a rossz úton megborulni, mint ahogy a szegény igazgató úr esetében történt; hát akkor vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindkettő sérüléseket szenved. Amelyik aztán a sérüléseket szenvedte, az az illető s annak a barátai igazságtalan esetet mondanak, míg a másik s annak barátai azt állítják, hogy az Isten jót cselekedett. Ha pedig mindketten rosszul járnak, akkor együtt jajgatnak és azt mondják, hogy a fene ette volna meg azt a sok tolvajt, aki ellopta az útadót.

A pénztáros elgondolkozott, majd megfogási szándékkal azt kérdezte tőlem:

- Hát akkor szerencsétlenség nem is történik soha, ugyebár?

- Dehogynem! - mondtam.

- Mikor?

- Amikor mind a ketten épségben megmenekülnek.

A fiatalúr alig sem szerette, hogy így beszélek, mert mérgesen szurkált felém a tekintetével, amiben már benne volt annak a magja, hogy ő is igazgató lesz valamikor. Vagyis úgy gondolkozott, hogy nemcsak dolgozni kell a fizetésért, hanem az egyszőrűeknek össze is kell tartani.

- Neked nem volt orosz fogságban a bátyád? - kérdezte.

- Nekem nem, hát mért kérdi?

- Azért, mert azt hittem, hogy tőle tanultál így beszélni.

- Hogy?

- Úgy, mint a bolsevikok.

Tudtam, hogy mit gondol, mert voltak a falumban ilyen fogságot szenvedő háborús emberek. Meg is tudtam volna felelni jól neki, de mihelyt a "bolsevikok" szót kimondta, abban a percben felugrott a csendőr a tábori ágyról.

- Csak tréfálkozunk - mondta neki megrebbenve a pénztáros.

A csendőr nem szólott semmit, de vissza sem feküdt, hanem megindult ismét, hogy vizsgálódjék a szobában. Mi is beszüntettük a beszélgetést, s csak őt tartattuk szemmel, hogy tud-e valamit találni. Lassan és vizsgálódva járta körül a szobát, majd visszaérkezvén az asztalhoz, a könyveimet és az irományaimat felforgatta, aztán nekibújva belenézett a fazékba, amely féligen felül volt kecsketejjel. Ha csak belenézett volna, attól a tejnek nagy baja nem lett volna, de ő bizony megfogta a fazekat mind a két kezével, s egyenesen a szájához vitte. S addig el nem vette onnét, amíg a tejet az utolsó cseppig ki nem itta. Akkor aztán nagyot szusszant, s letette a kongó fazekat, buzzanva szólván:

- Nofene!

S megbékélve visszafeküdt a tábori ágyra.

Ez a "nofene" volt az első szava, amit az én házamban kiejtett. De ebből s ismét az előbbi felugrásából többet megtudtam, mintha szünet nélkül prédikált volna. Mert a mértéktelen tejivás azt jelentette, hogy nagy evő lakozik benne; a felugrás pedig azt, hogy mint egeret a macska, ő is bolsevikot szaglászik mindenütt.

Ahogy teljesen s elnyújtózva feküdt, mi fejtől állottunk neki, s így nem láthatott minket. A pénztáros ezt a szabadságot arra használta fel, hogy beszéd helyett a rendőr felé mutatott s a csendőrről az én fejemre; eme két mutatás után pedig a szájával úgy kapsantott, mint a légyfogásnál a kutya. Vagyis azt akarta mondani, hogy a csendőr bé fogja kapni az én fejemet.

- Nagy galuska lenne! - szóltam jó hangosan, mire a bankos ijedten intett, hagy hallgassak, hol az eszem! Utána össze is szedte magát nyomban, és elindult az ajtó felé.

Én is kimentem utána.

Ott a világosságnál megint a szemembe potyogtak a szeplői, és a tervem után vigyorogtak, amely már ide-oda kezdett volt bujkálni előlem. Azonban nagy vigyázattal és oldalról kellett megközelítenem a pénztárost, nehogy csalafintaságomat valahogy észrevegye.

- Tán nem akar hazamenni ilyen hamar, nagyságos fiatalúr? - kérdeztem.

- De bizony mennem kell - mondta ő.

- Ó, hagyja el, az a leány is várhat egy kicsit.

- Melyik leány?

- Hát olyan sok van? - kérdeztem én is.

- Miféle?

- Hát kedvese!

A mezsgye amelyre vittem, tetszett a pénztárosnak, mert a két vállát berzenkedve mozdította meg.

- Van egy-kettő-három, annyi bizonyos! - mondta.

- Azt én meghiszem - vezettem tovább. - Hiszen nem olyan legény a fiatalúr, hogy ne kapjon rajta a szem. A termete daliás, a természete kellemes, a szeme szép, a szava okos; s egyáltalában mentes minden lelki és testi hibától.

A szavaim szinte piros taréjt is növesztettek a pénztáros fejére; de aztán mintha lepke árnyaka vetődött volna a kakas mivoltára, így szólt:

- Na, azért volna mit segíteni rajtam.

- Ugyan biza mit? - kérdeztem.

A pénztáros az arcát mutatta, melyen a mutatóujjával ugrált is, mint a madár, amikor a csőrével magot szedeget.

- Ezeket... - mondta.

- Miket?

- Ezeket a szeplőket.

Úgy tettem, mintha csak most látnám meg, s akkor is nehezen.

- Hiszen alig is látszik.

- Alig a fenét! - válaszolta ő.

- Hát bizony alig! Látta volna csak az én szeplőimet, amikor kijöttem ide, a Hargitára! Olyan pettyes volt az egész ábrázatom, mint a varjútojás; s most szinte bánom is, hogy így kiirtottam őket. De kénytelen voltam véle, mert annyit csúfoltak az emberek miatta, hogy már valósággal megkeserítették az életemet.

A pénztáros olyan lett, mint a tojós tyúk a végső percekben.

- S hát azt hogy irtottad ki? - kérdezte.

- Én jól - feleltem.

- De mivel?

- Én egy balzsamírral.

- Miféle balzsamírral?

- Járt ide egy borzsovai vénember, aki az égvilágon mindenre tudott valamit; hát ő mondta nekem az orvosságot, de a titkot a lelkemre kötötte.

A fiatalúr hathatós akart lenni, s egy százlejest vett elé, hogy azzal a titkot kinyissa. Én megnéztem a pénzt, de elég bolondul vissza is adtam mindjárt.

- Megígéri-e, hogy titokban tartja a dolgot? - kérdeztem.

- Ha kell, megesküszöm neked - mondta a pénztáros.

Erre nem szóltam semmit, hanem bémentem a házba, és a gyufás dobozkával jöttem vissza. A balzsamír becsülete érdekében még vizsgálódva körül is néztem, majd a skatulyát odadugtam neki, és így szóltam csendes nyomatékkal:

- Esténként kenje bé véle a szeplőket, s reggelig hagyja rajta.

A pénztáros boldog mohósággal a zsebébe csúsztatta a skatulyát, de aztán mégis elévette és megnézte.

- Ki csinálta? - kérdé halk szóval.

- Én.

- Miből?

- A borzsovai ember útmutatása szerint.

- De miből?

- Titok marad-e?

- Titok.

Úgy mondtam, mintha a halál ellen mondanék orvosságot:

- Szárított kökény összetörve; s aztán kecsketejjel megkásásítva.

Nem fogott semmi gyanút a fiatalúr, hanem boldogan visszatette a skatulyát a zsebébe. De az, hogy szárított kökény összetörve s kecsketejjel megkásásítva: nem is járt messze a valóságtól, csak éppen a kökény vala abból a fajtából, amelyet nem a bokor szokott teremni, hanem a kecske.

Ilyenformán, hogy ő a "kölyökkel" s én a "balzsamírral" jól egymásnak az emlékezetére játszottunk, a boldogság virágait gondtalanul kezdhettük szedegetni. De csak kezdhettük, mert a pénztáros nemsokára meggondolta magát, és indulási szándékkal kezet nyújtott.

- Hát a csendőr? - intettem a ház felé.

A bankos csodálkozva kérdezte:

- Hát nem fekszik?

- Fekszik, fekszik, de ne felejtse itt! - mondtam.

Csak most eszmélt reá a szeplős, hogy a csendőr dolgában még nem szólott nekem semmit.

- Hiszen az itt marad neked! - jelentette ki.

- Miért?!

- A balzsamír fejében.

Ahogy ezt kimondta, abban a percben úgy éreztem, mintha kétszarvú ördög döfött volna meg. Volt ugyan már addigelé is az életnek egy-két olyan fordulata, amikor megijedtem, de ennek a mostani ijedtségemnek nem egy szára volt, hanem kettő. Az egyiken a pénztáros "balzsamír" felelete vigyorgott, amelyből azt lehetett sejteni, hogy a szeplős tervemet keresztüllátta. A másikon pedig a csendőr díszelgett, mint egy fekete madár, aki most, balzsamír fejében eleven jelképnek itt marad.

A nagy meglepetésben még az esszem játékosságát is elvesztettem, mert meghátrálva, így szólottam:

- A skatulyát inkább visszaveszem, csak a csendőrt vigye el.

- Nem cserélünk! - nevetett a pénztáros.

- Hát miért nem?

- Azért, mert a szeplőnek el kel menni, a csendőrnek pedig itt kell maradni.

- Hát annak miért kell itt maradni?

A fiatalúr közelebb hajolt hozzám, és így szólt:

- Szamár vagy, Ábel fiam!

- Én azt látom - feleltem.

- Hát láthatod is - mondta a szeplős -, mert a csendőrt nem azért hozatta ide a bank, hogy minket szórakoztasson, hanem Fuszulán miatt.

Egyszerre világosság gyúlt bennem is:

- Ehe...

- Meg kell fogni a tolvajt mindenképpen!

- Azt megfoghatja, de nem itt.

- Hát hol?

- Csak ott, ahol tartózkodik.

A pénztáras legyintett, hogy én nem értem a csíziót.

- Ne félj, mert az visszajön ide - mondta. - A bosszúállás és a pénz visszahozza.

Ráhagytam a dolgot, mert fele örömmel arra gondoltam, hogyha itt marad is a nyakamon a csendőr, a balzsamírral teljes győzelmet arattam!

- S ha elfogy, akkor mi lesz? - kérdezte a pénztáros, a zsebére tapogatva.

- Ne búsuljon - mondtam -, mert a hargitai patika megvan.

- S nem csíp?

- Hát az mért csípne? - méltatlankodtam. - Kullancsot nem tettem belé!

Kezet fogott ismét velem, s elindult.

- Aztán, ha Fuszulánt látja, küldje ide! - szóltam utána.

- Mit mondjak neki?

- Mondja azt, hogy itt van egy hivatalos keresztény is, aki kegyetlenül várja a megtérő bűnösöket.

Jót nevetett s elment.

Én pedig ott maradtam egyedül, pedig úgy kezdett volt már buzogni a lelkem, hogy bölcs dolgokat tudtam volna tovább is mondani. Azonban nem sokat ér bármiféle bölcs gondolat, ha nincs, akinek megmondja az ember. Még a felettünk állón, kit a Mindenek Urának neveznek, még Őrajta is csodálkozni kell, hogy akkora világmozgató tudománya s annyi teremtő gondolata van, s mégis meg tudja állani, hogy élőszóval nem mondja senkinek! Ha én olyan hatalmas lettem volna, amilyen hatalmas Ő, még azt is megpróbáltam volna, hogy a bent heverésző csendőrt, onnét a tábori ágyról, az égbe vigyem. De hát én csupán egy szegény és növendék pásztor voltam, akinek a tejét egy hívatlan katona is megihatja!

- Hát hol van az igazság? - kérdeztem tűnődve.

S mintha lépcsőről lépcsőre mentem volna az én magányosságomban, egymás után tettem fel a kérdést:

- A tejben, aki ahhoz pártol, aki leghamarább megissza? A kecskében, akit akárki megfejhet?! Bolha kutyámban, aki nem ugathatja meg azt, akit ugatásra érdemesnek talál?! A fekete bombában, aki a tolvajt és a megváltó embert egyformán szaggatja széjjel?! Fuszulánban, aki csal és mégis megmenekül?! Az igazgatóban, aki olcsó pénzen embereket tud megvenni, hogy azok sok mindent elvégezzenek, amit neki kéne elvégezni?! Vagy az édesanyámban, aki engemet szült s nem egy királyfiút?!

Bizony, érdekfeszítő kérdések ezek, még ha a Hargitán teszi is fel valaki! S hiába siet a nagy természet az ember segítségére, mert a felelet itt is lebegve úszik el, mint a köd. A nagy csend kárba vesz, a fák biztatása céltalan, s a föld várakozása is hiábavaló.

Mert a legokosabb, amit ki lehet deríteni, az talán csak annyi, hogy az igazság is széjjel van szórva, amiként az emberisség a földkerekségén. S ahogy az embereket nem lehet egy akolhoz terelni, azonképpen az igazságot sem.

Különben mit lehet azt tudni!

Hátha éppen az én házamban heverésző csendőr lesz az igazság kútfeje!

S tovább már nem is fűzhettem a gondolataimat, mert abban a percben erős hang ütött hátulról fülön:

- Tej kell!

Megrebbenve hátranéztem, s hát a csendőr áll a ház ajtajában. Sapka nélkül volt, megborzadt hajjal és vérmes szemekkel. Csak most vettem igazán észre, hogy testileg is milyen eluralkodó és készre fejlődött ember.

No, gondoltam magamban, ez máris elkezdte az igazság kútját keresni.

- Tej kell! - parancsolt reám ismét.

- Fel tetszett kelni? - kérdeztem.

- Nem jól hallottad, hogy tej kell?!

- De jól és szívesen.

- Hát akkor?

- Mindjárt megfejem a kecskét.

- De kifejjed belőle sokat!

- Egyből hogyan lehet sokat? - kérdeztem.

- Nem egy van neki, hanem négy!

- Mi van neki négy?

- Csics van neki négy! - kiáltott a katona.

Én szelíd maradtam tovább is.

- De az első kettőből nem ad - mondtam.

- Húzzad neki!

- De hiába húzom, mert nem ad.

- Akkor oztán én meghúzom!

Erre már egy kicsit megijedtem, hogy csakugyan húzni találja. Hamar fazékért mentem, s amikor jöttem visszafelé, a csendőr előtt megálltam, s így szóltam neki:

- No, most megyek, s még a fülit is megfejem.

A kecske víg mekegéssel fogadott, s még táncolt-forma is, amit sohasem tett. Amikor azonban alája kuporodtam a fazékkal, hirtelen nekem fordult, és a fejével úgy megtaszított, hogy huppanva ültem a háta mögé. Először azt hittem, hogy a kecske csupán játszótársat keresett bennem, így tehát nem is haragudtam meg reá, hanem felkeltem, és jó cimbora módjára kacsintottam neki egyet. Aztán ismét fejéshez helyezkedtem, de a kecske ugyanúgy járt el velem, mint az előbb. Gondoltam, hogy no, még egyet békességben próbálok. De hát harmadszor is úgy tett.

- No, elég legyen, mert te nem vagy csendőr! - mondtam akkor neki.

Aztán a falhoz szorítottam, amiből jól láthatta, hogy ennek fele sem tréfa. Látta is szegény, mert tovább nem taszigált engem, hanem csak a lábait kezdte kapkodni, mintha bokázni akart volna. Erről is leszoktatván valahogy, végre akadály nélkül láttam a fejéshez. Azonban nem olyan sikeresen, mint más napokon történik vala, mert addigelé kettőnk között a fejés az volt, hogy én fejtem őt, ő pedig eresztette nekem lefelé a tejet. Ez alkalommal pedig csak én buzgólkodtam egyedül, mert bizony a fazék olyanféle csorgást nem hallott, mint máskor, hanem csak a ritka cseppek kopogtak benne.

Így kínlódtam közel egy félóráig, mialatt a kezem-lábam egészen meggémberedett. Aztán félóra múltán nagy nehezen felálltam. S egyszerte úgy éreztem, hogy az egész világ megváltozott. Ez a váratlan kudarc dolog megváltoztatta. Pedig későbbi szemmel minő apróság ez! Úgyszólván semmi, például egy háborúhoz képest, vagy bárminő halálhoz képest; vagy még ahhoz képest is, amikor az embert a szerelem megtalálja, s amidőn elhagyja! De akkor s ott a Hargitán, a csendőr árnyékában, ott nagyobb volt mindezeknél, mert valóság volt, ami belékiáltott az életembe. Belé az életemnek mind a két fülébe, mert egyrészt a mindennapi táplálékom csatornái makacsolták meg magukat, másrészt pedig a csendőr felgerjedve várta a tejet!

Az ámulat és a félelem között álltam, s még gondolni sem tudtam semmire.

Csak egyre.

Arra, hogy nem nyugszom belé a tejtelenségbe!

Aztán, amint úgy álltam tusakodva, egyszerre az a gondolat villant meg a fejemben, hogy hátha valami Fuszulán-féle tolvaj kicserélte a kecskét! Mohón vizsgálni kezdtem hát fülétől farkáig, de bizony, a tejeléstől eltekintve, mindenben az én kecskémnek bizonyult.

Nem volt mit tennem egyéb, elindultam a fazékkal, amelyben egy kortynál többecske tej nemigen lehetett. A fazék helyett a szívem volt tele; igaz, hogy nem tejjel, hanem bánattal és félelemmel.

- Úgy mentem a ház felé, mintha a kalapomat vittem volna, azzal a nagy szomorúsággal, hogy immár nincs fejem, amelyre feltegyem.

A csendőr ott állott az ajtónál, s ahogy jöttömben megpillantott, már nyújtotta is a kezét a fazék után. Én csak annyira mertem közel menni hozzá, hogy a kezeivel, vagy a lábával engem el ne érjen.

- Nem adott - jelentettem ki.

Nyilván nem a kecskére értette remegő szavamat, hanem arra, hogy én nem akarok tejet adna neki. Először a két tüzes szeme futott reám, aztán ő maga is meglendült, és egy ugrással kikapta kezemből a fazekat. Belenézett, s szájtátva megállt.

- Te nem megittad?! - kérdezte.

- Olyan nincs, hogy én megittam volna! - válaszoltam.

- Hát?

- Nem adott.

- A kecske nem adta?

- Ő.

Utána belenézett megint a fazékba. S eztán az én szemembe is, még mérgesebben; majd hirtelen reám öntötte a korty tejet, és melléje így szólt:

- Disznyó bolsevik!

A tej úgy folyt le az arcomon, mintha a vérem lett volna, amely ártatlanságomnak bizonyságául fehérre változott. Mégsem szóltam semmit, hanem türelemmel a vállaimon, béfelé indultam a házba. A csendőr azonban megragadta a karomat, és így szólt:

- Vissza gyerünk! - mondta.

Engednem kellett neki, s hát a pajta felé irányoz. Tudtam, hogy most a kecske is bajt lát, de mentem. Én elöl, s ő utánam. Bent a kecskére fordulva, egymás mellett megálltunk.

- Ez a?! - kérdezte.

- Muszáj ez legyen, mert más kecske nincs - mondtam.

- Ez nem adja?

- Ez az egy.

Erre megfogta a kecske két kicsi szarvát, engemet pedig a tőgyéhez parancsolt. Én nagy buzgalommal fogtam ismét a fejéshez, de még nagyobb buzgalommal kértem az Istent, hogy ez egyszer tejet ne lássunk. Hála legyen, nem is láttunk, pedig a csendőr mindegyre biztatta elülről a kecskét:

- Tejet adni! Tejet adni!

Kis idő múlva gorombább szavakkal is kezdette puhítani, de eredménytelenül. Végre nagy fenekedéssel ő állott a fejéshez, de olyan irgalmatlanul, hogy a kecske nagy fájdalmában egészen megvadult, és egyetlen ökleléssel hanyatág terítette.

Rögtön odaugrottam, nehogy a kicsi szarvával valami alkalmatlan helyen meglikassza a csendőrt. S még segítettem is neki a felállásban, de nem keresztényi szeretetből, hanem azért, hogy a kecske másodszor is feltaszítsa. Erre azonban sor nem került, mert feltápászkodás után a csendőr is elévette magát, s erős nekihuzakodással úgy belérúgott a kecskébe, ahogy csak tudott.

- Bolsevik! - kiáltotta neki is.

Most már mind bolsevikok voltunk: én is, a kecske is, Bolha is, s tán még Szent Ferenc is, aki pedig egyet sem szólt, hanem feküdt szép laposan a kalendáriumban s a barátok könyveiben.

Úgy tértünk vissza a házba, mint akik nem látták a feltámadást. Itt a katona megint nekem támadt, hogy a bémaradt tej helyett adjak neki ennivalót. Mivel vettem volt az emberektől valami két hétre valót, abba belészabadítottam, mondván:

- Amikor nem lesz, nem adok.

Láttam még étkes embert, de olyant, mint ez a csendőr, sohasem. Igaz, hogy sokat jött volt hágóra, amíg kiérkezett ide a Hargitára; s az erejéből reám és a kecskére is sokat pazarolt, de azért mégis sok volt, amit elpusztított. Hanem a hasán keresztül meg is szelídült legalább annyira, hogy amikor bévégezte a lakomát, hozzám így szólt:

- Hát téged minek hívnak?

- Engem Szakállasnak - mondtam.

- Milyen Szokállasnak?

- Olyannak, amilyen a zsidóknak van.

Ez tetszett neki, mert egy kicsit elmosolyodott, ami először történt meg a mi életünkben.

- Hát téged Izidornak hínak? - kezdte a tréfa szárnyát is billegtetni.

- Engem hívhatnának annak is, annyi sok bajt láttam eddigelé.

Erre, valami okból, hirtelen felugrott; s mindjárt vastagra fogta a dolgot, mert megragadta a nyakamat.

- Nem megmondod a nevedet!

- Á-á-á... - nyögtem a markában.

De hamar megsajnált, s eleresztett.

- Ábel - mondtam. - Hát magát hogy hívják?

- Nekem Surgyélán nevem van - felelte.

- Elöl-e, vagy hátul?

- A magyar világban elöl volt, de most elment a végire.

- Hát felesége van-e? - tudakoltam tovább.

- Nékem? Van minden házban! - felelte.

- S meddig marad itt? - bátorkodtam tovább.

- A megfogásig - feleltre Surgyélán.

Nem kérdeztem, hogy miféle megfogásig, mert egyrészt tudtam, hogy nekünk csak Fuszulán van megfogni való; másrészt pedig attól tartottam, hogy így jóllakva olyan csúfot talál mondani, amitől a barátok könyvei mind elvörösödnek.

S máskülönben is, gondoltam, jó lesz már a beszédet bészüntetni, mert lámpagyújtás ideje van; s egy napra éppen elég is annyi ismerkedés, amennyit mi ketten végbe vittünk. Pedig akadt volna még, ami erősen a begyemben volt. Példának okáért az, hogy nem ismeri-e személyében is Fuszulánt; s ha nem ismeri, miért nem magyaráztatja el velem, hogy milyen volt, s mit cselekedett?

Azonban ráparancsoltam a nyelvemre, a lámpát meggyújtottam, és szó nélkül a házi teendők után láttam. Közben Surgyélán is gondolt egyet, és minden biztatás nélkül beléfeküdt a tábori ágyba, de már egész éjszakára való szándékkal, a takaróimmal együtt. Már előre meg-megcsípte volt az eszemet, hogy ez így lesz, de a cselekedet láttán mégis megütődtem, mert az ágyat más elől elfeküdni, az nálunkfelé nem volt szokásban.

No, Ábel! - mondtam magamnak. - Hitted volna-e, hogy ilyen nagy madár a kakukkmadár?!

Csak álltam gyámoltalanul, és nem tudtam, hogy mire legyek képes. Az igazság azt parancsolta volna, hogy szépen odamenjek, és kiborítsam a csendőrt az ágyból. Igen, de én pásztor voltam, ő pedig csendőr! Azok pedig erősen nekibuzdultak volt, hogy akiken csak lehet, azok fölött uralkodjanak. S azonkívül neki szabad fegyvere is volt, ami nemcsak a háború idején számít!

Ilyenformán elállottam attól, hogy Surgyélánt kiborítsam az ágyból. De hogy egy tüskésebb párnát éjszakára mégis tegyek a feje alá, odamentem az ágyhoz, és az állatok világából egy példázatot mondtam neki. Vagyis a kakukkmadarat, mint példát, felröpítettem a gondolat fészkéről. Mégpedig a következő módon:

- Aluszik-e, vitéz úr? - kérdeztem.

- Nem, mi baj? - dörmögte Surgyélán.

- Semmi baj, csak azt akarom megkérdezni, hogy a kakukkmadarat ismeri-e?

- Hogy a fenét ne!

- De jól ismeri-e?

- Biztos légy, hogy jól!

- No, ha olyan jól ismeri - folytattam -, akkor mondja meg, hogy milyen madár?

- Neki a tollazat, vagy mi?

- Nem a tollazata, hanem a természete.

Surgyélán nem felelt mindjárt, hanem nyilván gondolkozott; de aztán hirtelen megunta a gondolkozást, mert felém fordulva így szólt:

- Természet olyan van neki is, mint a más madárnak.

- Mert biza nem olyan van! - ellenkeztem.

- Hát milyen?

- Olyan, hogy a más jámbor madarak fészkibe úgy belémegy, mintha az övé volna. Ezt maga nem tudta?

- Hogy a fenét ne!

- Hát akkor! Rendes madár az?!

Surgyélán mérgesen visszafordult, és így szólt:

- Most én aluszni akarok, és nem pedig madarászni!

Így már én sem bántam, ha aluszni akarja is, csakhogy ezt megmondhattam neki. Eljöttem az ágy mellől, és béengedtem a szobába Bolhát is, aki a búsulásból visszatért, és vakarta kívülről az ajtót. Ahogy bent lehetett, mindjárt kiszagolta a csendőrt, aztán reám nézett, hogy nem kell-e segítőtárs. Megsimogattam a kontyos borzát a fején, és megnyugvásra intettem őt, amit szomorúsággal tudtul is vett.

Ezek után én is nyugovóra tértem.

Ez pedig úgy történt, hogy a fejem alá párnának a barátok könyvéből halmot csináltam, aztán felöltöttem azt a nagy téli szokmány-köpönyeget, amit vettem volt egy fahordó embertől; s bizakodva egy jobb nap eljövetelében, megadással lefeküdtem.

De hát a jobb nap eljövetelében hiába bizakodtam, mert másnap délfelé szomorú hírt kellett hallanom. Ama illető ember ugyanis, aki által apáméknak ösztökélő üzenetet küldöttem volt, kijött a lakomba, és az üzenetemre azt a választ hozta, hogy édesanyám már négy hét óta erősen beteg. Fekszik az ágyban, doktor is járt nála, de a doktor nem mondott semmi kecsegtetőt, hanem csak tekergette a fejét, s orvosságot rendelt. Apám ott őrködik a beteg ágya mellett, s az én látogatásomra is azért nem jöhetett; de másfelől hírt sem akart küldeni nekem a betegségről, hogy a bajomat ne szaporítsa.

Erre a szomorú beszédre még annyit sem tudtam mondani, hogy "szegény édesanyám". Csak álltam lefonnyadva, és a szemem gyöngyözni kezdett.

- Ne sírj, Ábel fiam! - vigasztalt az ember. - Minden betegség Isten dolga, s mi csak emberek vagyunk...

A lelkemnek nagyon jó vigasz lett volna elhinni azt, hogy a betegség Isten dolga, de én úgy gondoltam, hagy nem egészen úgy van, mert ha a szegénység nem kergeti vala reggeltől estig édesanyámot, akkor még most is vígan lehetne. De milyen a szegény ember! Olyan, hogy a sok baj miatt, ha már rászakadott a betegség, akkor a nehéz órákban az Istent veszi elé, s mint egy őszi bokorban, az ő bölcsességében megadással nyugszik, ámbár a betegségét a földi élet igazságtalansága okozta.

Ilyen gondolatok békétlenkedtek gyöngyöző szemeim mögött, de nem mondtam ki azokat, mert az üzenethozó ember rossz híremet vihette volna haza, beteg édesanyám ágya mellé.

- Mondja meg, hogy holnap vagy holnapután hazamegyek - szóltam.

- Azt nem helyeselném - mondta az ember.

Amikor eme szólása miatt csodálkozva néztem rá, így folytatta:

- Azért nem helyeselném, mert apád azt üzente, hogy légy kötelességtudó, s a helyeden tarts ki, akármi is történjék.

- Üzenni könnyű! - mondtam.

Mert hát abban a percben ellenkezést éreztem apámmal szemben. Hogyne, hiszen a saját lábamon állva és a magam eszével már megkóstoltam volt az életet, s láttam, hogy nem minden úgy van jól, ahogy ő gondolja és csinálja. Én frissebb ember voltam, akinek a számára még hosszú élet ígérkezett, s nem szerettem, ha még távolról is kormányozni akart engemet. De hát akármennyire is fel voltam buzdulva ellene, az Isten negyedik parancsolata mégis előttem lebegett, minélfogva csak ennyit kérdeztem:

- Hát egyebet nem üzent?

- Vagy igen - mondta az ember.

Aztán, mint aki sietni nem szeret, egy nagyobbacska tarisnyát vett elé e magáé mellől, s azt általnyújtotta nekem. Megtapogattam a tarisnyát, s bizony öröm futkosott fel az ujjaimon. Mert egy kisded, de egész kenyeret éreztem ki belőle s még egyebeket. Nem állhattam meg, hogy ki ne bontsam abban a szent helyben, s hát túró és szalonna s öt darab jókora csigarétes is volt a kisded kenyér mellett. A rétesek kiváltképpen meglelkesítettek.

- Ezeket nem anyám sütte-e? - kérdeztem.

- Ezeket nem ő, hanem keresztanyád a betegnek, a beteg pedig a fiának küldte.

Megilletődve néztem az anyai szív réteseit, aztán az egyiket kettőbe törtem, mintha az oltárnál volnék papi minőségben, s így szóltam az emberhez:

- Ezt az egyet hamar együk meg!

Amikor megettük, nagy jövőbe látással így szóltam megint:

- A többit pedig eldugom.

- Hát azt hová? - nézett reám az ember.

- Én egy nagy fa odvába.

- Hát bent a házban nem jó helyen van?

- Ott van a legrosszabb helyen, mert minden eleség legnagyobb ellensége lakik ott.

Hamar megértett az ember, mert mindjárt elbeszéltem neki Surgyélánt. S el azt is, hogy miképpen sanyargatta meg a kecskét, akiben volt annyi bátorság, hogy tejet neki nem adott.

- Hát neked igen-e? - kérdezte az ember.

- Nekem sem, az igaz - vallottam be.

A bátyónok gyanús lehetett a kecske, mert azt mondta, hogy menjünk el és nézzük meg, mert ő szeretné látni. Szándékát örömmel vettem, mert az a reménység csillant meg előttem, hogy hátha valami úton-módon vissza tudja csalni a kecskét a tejeléshez.

- Jól van - mondám hát neki -, csak előbb a tarisnyát dugjuk el!

Ezt hamar és sikeresen végbe is vittem, az ő őrködése mellett; s aztán a pajtába mentünk. Ott a szemle hamar eredménnyel járt, mert a jártas atyafi csak megvakarta a farka alatt a kecskét, s valamit észlelt, biztos szavakkal jelentette ki:

- Ennek cáp kell!

Mivel nálunk a bakkecskét nevezik cápnak, hamar készen voltam én is a felelettel:

- Az nekem kecskében nincs.

- Hát miben van?

- Csak Surgyélánban.

Az ember jót kacagott, aztán rejtelmesen így szólt:

- Vigyázz, nehogy igazad legyen!

Tréfás ijesztésnek gondolván, amit mondott, akkor még nem is foghattam fel szavainak igaz értelmét, de bezzeg felfogtam később, mert Surgyélán olyant cselekedett a kecskével, ami engemet egészen gyászba borított.

Előbb azonban egyebet kell szóvá tennem.

S legelsőbben azt, hogy alig távozott el a hírhozó ember, Surgyélán ismét ennivalóért kezdett kínozni engemet. Amit a fahordóktól vásároltam volt, abból még volt valamicske, csakhogy az nem elégítette ki a nagyevő katonát. Valami finom sült kellett volna neki, ízletes csemegehúsból. Addig s addig nyomorgatott, amíg végre két tyúkot bevallottam neki, úgysem tojtak már tizedik napja. No, erre lett is nagy örvendezés a Surgyélán tájékán, mely örvendezésnek pecsétje gyanánt még a sapkáját is földhöz verte. Aztán megindultunk az Ígéret földje felé, ahol a két tyúknak, egy kicsi kotlicában, lennie kellett.

- Ma csak az egyiket fogjuk mind megenni! - mondta útközben Surgyélán.

- Hát a másikat mikor?

- Aztot is utána holnap.

Egyszerre megálltam, mintha nagy dolog jutott volna az eszembe.

- De hátha világ vége lesz az éjjel! - borzadtam el.

Surgyélán semmibe vette a jósolt veszedelmet.

- Az nekünk nem lesz! - mondta.

- Honnét tudja olyan biztosam - kérdeztem.

- Onnét, hogy amíg tyúk lesz, addig világ vége nem lesz.

Ezt a bizonyosságot tovább nem is bolygattuk, hanem megátalkodva közeledtünk a tyúkok szállásához. Egy kicsi ajtaja volt annak a szállásnak, amely ajtócskán keresztül a szemet és a vizet szoktam volt béadogatni a két tyúknak. De azon ember beférni nem tudott. Egy fahorgolóval záródott az ajtó, de már tisztes távolból észrevettem, hogy az ajtócska nyitva lengedezik, mint a törött szárny.

Balsejtelem csapott meg.

- Vessen keresztet! - szóltam hátra Surgyélánnak.

Közelebb érve, tollakat is pillantattam meg a földön.

- Kezdheti a Miatyánkat! - szólottam ismét hátra.

Hanem, amikor egészen odaértünk, akkor már engemet sem fogott többet a tréfa, mert a tollak között lábakat és más maradványokat is felfedeztem. Nagy ajándék lett volna, ha az egyszer csak káprázik a szemünk, de bizony kegyetlen valóság volt, amit láttunk.

Végre Surgyélán reám emelte a tekintetét, s én is őreá az enyémet.

- No, lesz-e világ vége? - kérdeztem.

- Volt már, fene beléje! - mondta Surgyélán.

- Vajon ki ehette meg?

- Talán róka, én arra gondolok.

- Arra lehet is.

Surgyélán lehajolt, és a fejét bédugta a kicsi ajtón. Egy ideig forgatta odabent, aztán elkezdte mondogatni.

- Kot-kot-kot!

- Maga mit csinál? - kérdeztem.

- Csali kifelé.

- Honnét csali, a másvilágból?

- Nem, hanem innét a kotlicából.

- De hát nem látja, hogy megette a róka?!

- Tán nem megette mind a kettőt!

Hamar kutatni kezdtem a tollak között, s három marcangolt tyúkláb össze is gyűlt hamarosan.

- Két tyúknak hány lába van? - kérdeztem.

- Úgy szokott, hogy négy legyen - mondta Surgyélán.

- Hát akkor csak egy fél tyúkot keressen.

Erre a csendőr talpra állt, és odajött a tyúkház mellől hozzám. Kézbe vette és sokáig nézte-forgatta a három lábat. Végre belátta, hogy nincsen semmi reménység, a lábakat eldobta mérgesen, és így szólt:

- Affene beles rókája, mind megzabálta két nagy tyúkot!

Olyan harag uralkodott el rajta, hogy velem sem akart beszélni többet, hanem marcona szándékkal elindult hirtelen a ház felé. Ahogy utánanéztem, az jutott eszembe, hogy áldanom kéne az Istent, amiért a rókákat hibáztatta a tyúkok megevése miatt, s nem engemet. Aztán azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon akkor is így jártak volna-e a tyúkok, ha Surgyélán nem jő vala a házhoz? Vagy pedig maga a Gondviselés működött itt közre, hogy helyettem leckét adjon Surgyélánnak?

Olyan kérdés volt ez, amit ott hamarjában nehezen tudtam volna eldönteni. De feltettem magamban, hogy megfelelő módon szóba hozom, ha még egyszer találkozom majd a barátokkal. Ahogy ezt elhatároztam, én is megindultam lassan a ház felé. Alig mentem azonban valamit, hát Surgyélán jön szembe velem, s a fegyver a kezében.

- Hova indult? - kérdeztem.

- Megyek, hogy merre van a róka - válaszolta ő.

- Hát miről ismeri meg?

- Hát ki nem ismeri a róka állatot, olyan nagy farkával és veres szőrivel?

- Jó, jó - mondtam én is -, de miről fogja megismerni azt a rókát, amelyik a két tyúkot megette?

- Onnét, hogy a hasát kivágom!

- Az igaz! - hagytam rá, és útjára eresztettem Surgyélánt.

Úgy magamban még hálát is adtam neki, hogy elment. Mert ugyanis bizonyosra vettem, hogy estig nem fogom látni, s este is csak róka nélkül, de olyan fáradt állapotban, hogy mindjárt beléfekszik majd a tábori ágyba.

Elmentével még a nehéz párás szél is elült, pedig elég lelkesen dolgozott reggel óta. Én is gondoltam, hogy a magam csendességében leszedem a boldog órák gyümölcseit, s ezt azzal kezdtem el, hogy odamentem az odvas nagy fához, és nyugodalmasan evéshez láttam a hazaiból. A testemnek jó kedve s étvágya lett volna, de a lelkem ismét sírni kezdett, mihelyt megláttam a réteseket. Úgy éreztem, mintha nem is az otthoni betegágyban feküdnék édesanyám, hanem az én szívemben. És ott, bent a szívemben hasogatja a fájdalom őt, s csak ifjúságom tavaszában bízik, amely csodaforrásokat bugyogtat elé, és csodafüveket termik, hogy azok orvosságai legyenek neki.

Így ültem a földön, hátamot a nagy fának vetve s az ölemben a sok tápláló hazaival. S amikor enni próbáltam, a fájdalom pártjára állottak még a fogaim is, mert nem akarták megrágni az eledelt; s a bicskám is odaállt arra a pártra, mert vágás közben ő is megkutyálta magát a szalonnában.

S ha már a fogaimat és a bicskámat megemlítettem, akkor szó nélkül Bolhát sem hagyhatom. Mert hiába volt ő bajt űző kutya, ama percekben a pityergéshez mégis közelebb állott, mint akármi máshoz. Ez nem is csoda, mert ő volt nekem egyetlen vigasztaló társam, kinek még a gondolata is egyezett az enyémmel, vagyis arról a helyről mindjárt hazafelé akart indítani. Mégis arra intettem őt, hogy nem szabad elsietni a dolgot, mert a bank csakugyan nem azért adja nekem a fizetést, hogy a bajban mindjárt megfutamodjam. Ellenben aludjunk még egyet, akkor aztán elrendezünk néhány napra mindent; Surgyélánt, a csendőri foglalkozás mellé, pásztornak is megkérjük, majd pedig elmegyünk haza, hogy meglátogassuk a szegény beteget.

Ahogy ezt elbeszéltük Bolhával ketten, a tarisnyát rábogoztam ismét a puska csövére, a puskát pedig beállítottam az odúba. Utána a ház felé vettük az irányt, de amikor éppen az ajtóhoz értünk volna, hát egyszerre éles lövés fúrta meg, az erdő felől, a levegőt.

- Hallád, mit tud Surgyélán? - néztem a kutyára.

- Ezt nem ő tudja, hanem a puska! - nézett vissza Bolha.

Gondolkozás nélkül is be kellett látnom, hogy a kutyának igaza van. Mert amit hallani lehetett, azt csakugyan a puska tudta; míg ellenben a Surgyélán tudományát egyedül az fogja eldönteni, hogy hozza-e a rókát, vagy nem?

Tehát várakozó állásba helyezkedtem az ajtó előtt.

Surgyélán nem jött valami hamar. Úgy tetszett nekem, hogy belételt egy félóra is, amikor kibukkant végre az erdő közül. Először csak annyit láttam, hogy a fegyver a nyakába van akasztva, s hogy mind a két kezével fog, de erősen fog, valami nagyot. Ahogy lépésről lépésre közeledett, én is jobban-jobban kezdtem látni kezében a zsákmányt. Először csak a barnás színét állapítottam meg, aztán tollas mivoltát, majd a két vonagló szárnyát is.

Mohó kíváncsisággal vártam, hogy egészen közel érjen Surgyélán. Nem gondoltam volna, hogy Bolha is másképpen vegye a dolgot, de az egyszer csalódtam benne, mert előbb nyöszörögni kezdett, s aztán cérnaszálon vonítani; majd pedig haragos félelemmel és nyögve ugatott, mintha magát a kutyáknak való ördögöt látta volna meg, aki el akarja őt vinni. Azonban, mint sok más alkalommal, most is Bolhának volt igaza, s nem nekem. Mert nem nyöszörgött és nem vonított ő oktalanul, amint az nemsokára, egy szerencsétlen eset képében, bé is bizonyosodott.

Előbb azonban egy-két szóval hadd mondjam el, ami a szerencsétlenség előtt történt.

Vagyis, amikor Surgyélán a váratlan zsákmánnyal megérkezett, az első szava az volt, hogy reám kiáltott:

- Nyissál ki az ajtót!

Én hamar ki is nyitottam, mire ő bément, és a szoba közepén a földre cuppantotta a zsákmányt, ami egy irgalmatlan szárnyas volt.

- Dög megegye vadállatot! - mondta megenyhülve, és úgy szuszogott, mintha nyomasztó lidérctől szabadult volna hirtelen. Ezt nem is csodáltam, mert akkora csúf madarat, mint a zsákmány, még álmomban sem láttam soha. Akkora karmai voltak, hogy sírgödröt áshatott volna azokkal; s hát még a szája! Ahogy ott ült, egy kicsit megeresztett szárnyakkal, a ház földjén, a fejét forgatva és a szemeit villogtatva, még embernek is iszonyodni lehetett tőle.

Dögevő saskirály lehetett.

- Hogy tudá levenni? - kérdeztem ámulattal.

- Bojt volt nekem katonaságnál - mondta Surgyélán.

- Hol találta a golyó?

- Szárnyának a töviben.

- S hogy tudta megfogni?

- Úgy tudtam, hogy leforgott a földre. Akkor neki odamentem, s harcba jött velem. De én is húztam neki jó csárdást a puskával, mert nagy sebet vágta belé a kezembe.

Odanéztem, s hát csakugyan csupa vér volt a Surgyélán keze. Még csepegett is a padlóra, amitől egészen megirtóztam. Hamar kiakasztottam a nyakából a puskát, s indítványoztam, hogy mossuk meg és kötözzük bé a kezét. A víz azonban fogytán volt éppen, s azért a közeli patakra kellett mennünk, hogy jó munkát végezhessünk. De előbb még kötözésre való rongyokat szedtem össze; majd aztán Surgyélán elöl s én utána, kimentünk a házból. Az ajtót még gondosan béhúztam magam után, nehogy gyalog is eliramodjék a dögevő sas, vagy esetleg elmenekítsék a rokonai, akiket ő távollétünkben odalármázhat.

Ennek utána pedig, mint aki mindent jól elrendezett, sietve el is indultunk. Enyhülve haladtunk, s ott a pataknál még a tréfa is elévett engem, miközben mostam a Surgyélán sebeit.

- Csoda, hogy a róka mennyire átváltozik a tyúkevéstől! - mondtam.

- Hogy átváltozik? - kérdezte ő.

- Hát úgy, hogy amikor megette a tyúkokat, akkor még róka volt, de amikor maga meglőtte, akkor már sas.

- Én olyan dolgot nem gondolok.

- Hát mit gondol?

- Hogy ez a nagy büdös ette meg a tyúkot!

- De mégis mi jártunk jobban!

Surgyélán várakozással nézet reám, mire én így folytattam:

- Mert ha két zsemlét tennének maga elé, s egy kenyeret, akkor maga melyiket választaná?

- Biztos lehetsz, hogy nagy kenyeret - vallotta be.

- No, látja! - mentem tovább. - Így van ez a jelen esetben is, mert a két zsemle a két tyúkot jelképezi, a sas pedig a kenyeret.

Surgyélán szikrát fogott, mert így szólt:

- Vajon nem jó húsa van-e megenni?

- A sasnak-e?

- Annak hát!

Ejnye, gondoltam magamban, ez a Surgyélán nem akármilyen ember, csakugyan.

- Egy bátor katona - mondtam - mindent megeszik, amit akar.

- Hát te hallottad-e, hogy valaki sasmadarat megette?

- Én még olyant is igen, hogy a lovat megették; a ló pedig a sasnál is nagyobb!

Surgyélán haragosan szólt reám:

- Nem kérdeztelek, hogy a lovat megették-e! Hanem, hogy a sasmadarat megették-e!

- Megették - feleltem neki.

- Ki volt olyan?

- Egy öreg ember, itt a Hargitán.

- És miért megette?

Istenem, keresgéltem magamban, erre vajon mit tudjak mondani?

- Nem szerette a puha húst - feleltem, elég bugyután.

- Én sem szeretem aztot! - jelentette ki Surgyélán.

Mivel a kötözéssel már készen is voltunk, visszafelé indultunk. Beszéd azonban útközben nem volt, mert Surgyélán, nagy szótlanságba esve, láthatólag a fejét törte valami dolgon. Végre megjött a hangja, de hát ne jött volna, mert így szólt:

- A sasból neked is enni muszáj!

Már elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjak felelni neki:

- Az igazság is azt kívánja, hogy fele a magáé legyen; s fele az enyém.

- Nekem más igazság van!

- Milyen más?

- Olyan más, hogy te eszel kicsit, s én eszem sokat.

Úgy tettem, mintha ezzel elbúsított volna engem, vagyis igen lekonyulva mendegéltem mellette. S ahogy így haladtunk a ház felé, egyszerre furcsa hang kezdett mászni a fülembe. Keserves állati sírásnak a hangja, valami kutyaszerű hang. Mindjárt Bolha jutott eszembe, s futásnak eredtem. Egyenesen az ajtó felé, amelyen bátran bényitottam. De amilyen sebesen jöttem, olyan hamar meg is álltam, mert a ház földje már egészen tele volt folyatva vérrel. A macska ott feküdt felfordulva a padlón, s mellette ott állott kevélyen a sas. Egyik lábát a macskán tartotta, a szemét pedig gyilkosan rajtam.

Bolha valahol az ágy alatt sírt, rémítő keservesen.

A testem valósággal megdermedett, s a talpam odaragadt a földhöz, hogy azt hittem: vagy a sas öl meg engemet abban a helyben, vagy pedig én ölöm meg őt. De ha őneki volt erő a karmaiban és a szemében, akkor nekem is volt; s az erőhöz bátorságom is, amit a Bolha sírása még egyre feljebb és feljebb fokozott.

Mint két perzselő parázzsal, úgy nézhettem két szememmel a vad sast, de nem mozdultam sem a tagjaimmal, sem a szememmel. S bizony, nem mert mozdulni a sas sem, úgy hatalmat vettem rajta. Ebben a nagy feszülésben eszembe jutott, hogy felkapom a kicsi fejszémet s a fejét kettőbe hasítom; de aztán arra gondoltam, hogy mozdulás nélkül mégis megvárom Surgyélánt.

Meg is vártam.

Még akkor sem mozdultam, amikor hallottam a lépéseit. Csak hátraszóltam neki:

- Szép csendesen jöjjön ide!

- Mifene van?

- Nagy pusztulás.

Erre Surgyélán is bédugta a fejét az ajtón, majd ahogy én mondtam, csendesen mellém jött. Alig nézett körül, így szólt:

- Macskát meggyilkolászta!

- Meg, s a kutyának is csinált valamit.

- Mit neki?

- Még nem tudom.

A sas kevélyen és félelem nélkül állott most is a macska fölött.

- Vegye a puskát! - mondtam.

Mintha megbabonáztam volna, úgy engedelmeskedett Surgyélán.

- Most vegye célba! - szóltam ismét.

Célba vette.

- Most lője meg!

A csendőr a puskával és én a szememmel céloztam.

Aztán a fegyver füttyentett, a sas vijjant és felborult. De a macska még most is a karmai között volt.

Bolha ijedtében kifutott az ajtón.

- Ez is megvan - mondtam, és a kutya után indultam, hogy megnézzem, mi baja történt. Ahogy kiléptem az ajtón, egy nagy szép és kövér hópehely szállott az arcomra. Utána másik és megint másik; s mintha ezer esztendő óta összegyűjtötte volna az Isten valahol a havat, szinte pillanatok alatt elsereglették a levegőt a pelyhek.

Omló havazásban indultam el, hogy megkeressem Bolhát. Ott találtam meg a pajta mögött. A deszkához lapulva feküdt s a két lábán nyugtatta a fejét, mely virított a vértől a patyolat havazásban. Melléje térdepeltem, hagy megvizsgáljam.

Az egyik szeme ki volt folyva és az arcán meghasogatva a bőr. Üsmervén őt, biztosan tudtam, hogy a macska védelmére sietett, s akkor vághatta ki a dögállat a szemét. Felvettem mindjárt az ölembe, hogy a patakra menjek véle, mint Surgyélánnal. Mire odaérkeztünk, már olyan lett a bő havazásban, mintha fehér bárányt vittem volna. Megmostam szépen őt is, és a kicsi ruhámmal békötöttem a rossz szemét.

Visszafelé már mellettem jött a lábán.

Amikor ismét a házhoz értünk, a ház ajtaja nyitva volt, és Surgyélánt nem láttam sehol. De a vérengző madár sem volt a helyén, hanem a macskával együtt eltűnt. Mindezt csak én láttam, mert Bolha semmiképpen nem akart béjönni a házba. Ezen nem is csodálkoztam, mert én magam is sebesen vágyódtam abból a szobából kifelé, pedig az én szememet nem vágta ott ki senki.

Ahogy a pajta felé mentem s a csendőr után kajtattam a szememmel, egyszerre lángot láttam felszállni az erdő felől. Egyenesen arra tartottam, s hát Surgyélán tüzet rakott egy nagy fa alá, amely a hópelyheket nagyjából összefogdosta odafent.

- A telet akarja-e megsütni? - kérdeztem.

- Nem őt, hanem eztet a nagy óriás tyúkot.

Odanéztem, ahova mutatott s hát egyik lába nélkül fekszik a földön a sas.

- Hát miért csinált sántát belőle? - kérdeztem.

- Hogy sánta, nem izeg!

- Nem, de az egyik lábát levágta!

- Muszáj volt neki levágni - mondta Surgyélán -, mert bilincset verte a macskára, mint a fene.

- S hol van, amit levágott?

- Oda eldobtam félrefelé, macskával együtt.

Hamar felfedeztem a nagy sas lábát, de olyan irtózatot nem láttam soha. Mert, ahogy Surgyélán mondta, az ádáz ragadozó még halottaiban is bilincsben tartotta a macskát. Lehajoltam, s ha borzadtam is, de megnéztem jól. Bokában volt levágva a sasláb, s rajta a mocskos színű bőr félpénzekben törekedett megvedleni. Az istentelen karmok görcsbe merevedve fogták derékban a macskát, akinek futásra állottak a lábai, s a szemei kiguvadásra.

Olyan volt az egész, mintha rettentő kínjában maga a halál pökte volna oda, a lehullott levelek közé. Búcsú gyanánt én is megpökdöstem, nehogy az igézete megfogjon; aztán Surgyélán felé láttam, hogy ő mit csinál.

- Hát a kutya mért sírta az ágy alól? - kérdezte, ahogy melléje értem.

- Azért, mert a jobb szemét kivágta a sas! - feleltem.

- Biztosan közel találta menni.

- Közel, mert meg akarta védeni a macskát, aki jó barátja volt.

Surgyélán legyintett, mint aki már sokat látott az életben:

- Ha kutyának lett valaki, ne segítse macskának a bajban.

- Hát mért ne?

- Azért - felelte a csendőr -, mert olyan dolog nincs, hogy a macska valamikor is segítette volna kutyának, világ eleje óta.

Csakugyan mondott valamit Surgyélán, mert én sem hallottam olyan macskáról soha, amelyik a bajba jutott kutyának segítségére futott volna. Pedig jól tud futni, azt láttam elégszer. S nehogy én is macska hírébe essem, hamar készségemet ajánlottam Surgyélánnak, mondván:

- Hát én mit segítsek?

- Sokat nem lehet - mondta Surgyélán.

- Hát kicsit mit?

- Aztot, hogy vágd le neki még egy lábát!

Hát ennek igen megörvendettem, mert az első parancsa volt Surgyélánnak, amit örömmel vettem. Ki is nyitottam a bicskámat, hogy kedves kutyám nevében az adósságot megfizessem.

Ugyanakkor füttyentettem egyet, és szólítottam Bolhát.

- Minek kell most is kutya? - kérdezte Surgyélán.

- Azért kell, hogy lássa a földi igazságot.

- Az neki nem éri meg egy bolhát.

- Hát?

- Mikor megsütve lesz, neki is levágunk darabot: az éri meg a sokat!

Ez is helyesnek látszott, de azért nem mondtam le az én gondolatomról sem. Füttyenteni akartam hát ismét, de éppen akkor Bolha ereszkedni látszott felém, azzal a bús fejével. Erre Surgyélán is abbahagyta a tűz istápolását, és várakozó ábrázattal nézte, hogy mi lesz. Én a sas mellett álltam, Bolha pedig egyenesen felém tartott. Mielőtt azonban hozzám jött volna egészen, egyszerre észrevette a heverő sasmadarat, és morogva elhúzódott. Egészen a fa tövéhez ment, ott megállt és visszafordult. Odamentem hozzá és megsimogattam, mire lefeküdt a földre, s bajlátott fejét a két lábára fektette.

- Maradj itt, Bolha fiam! - szólottam hozzá; aztán visszamentem, levágtam a sasnak a másik lábát is, majd Bolha felé fordultam; s felmutatván neki mind a két levágott lábat, így szóltam hozzá:

- Látod-e, így jár minden láb, amelyik ki meri vágni a te szemedet!

Feleletül könnyeket láttam csorogni a Bolha megmaradt szeméből, mintha azt akarta volna mondani, hogy szívesebben látná azt a két lábat két szemmel a helyén, mint egy szemmel az én kezemben.

Úgy elszomorodtam, hogy nekem is kijött a könnyem.

- Ne csinálj bőgést a kutyával együtt! - szólt reám Surgyélán.

- Hát mit csináljak? - kérdeztem.

- Hozd ide aztot a sast!

Nem tudtam, hogy mit akar Surgyélán, a sassal, de odavittem neki. Hamar megtudtam azonban; mert egy perc alatt két részre szakasztotta a tüzet, a nagy tollas madarat pedig elvette tőlem, és az egyik tűzrakás közepébe beléhelyezte.

- Maga mit csinál? - kérdeztem meglepődve.

Surgyélán szakértelemmel felelte:

- Előbb vetkőzteti őtet az egyik tűz; aztán pedig a másikon pecsenyének sül!

S nyomban vetkőztette is már a tűz, mert a tollak lángba borulva égtek. Vagyis úgy járt a tollas martalóc, mint a disznók, amiket először megperzselnek a szőritől, s ezután jóízűen megsütnek. De meg is érdemelte, hogy úgy járjon, mert éppen eléggé belétúrt az életembe.

Ebben a nagy kopasztó buzgalomban Surgyélánt is kezdtem megszeretni; ami ugyan egy kicsit még idő előtt volt, mert egy karóval kihengerítvén a tűzből a megperzselt madár-állatot, s futólag meg is vizsgálván tollazata tövét, azt a rendeletet adta nekem, hogy gyomláljam meg rögtön. Szent igaz, erre nagy szükség is volt; mert a kemény tollak fekete törzsökei mind megmaradtak, s egyik-másik még üszkösen izzott is, mintha nem is sasmadár lett volna, hanem egy mesében fogott, tüzes-tüskés sündisznó.

- Tolla vége mind ki neki! - biztatott Surgyélán.

Nem volt mit tenni tehát, melléje térdepeltem, hagy munkához lássak. Elsőnek kiválasztottam egy nagyobbacska törzsököt, de alig fogtam meg, már bé is szoptam az ujjomat, mert erősen elégette. Az Isten azonban nem hagyja el a megszorult embert, mert abban a bajos percben is kisegített egy jó gondolattal. Hamar felugrottam, és futni kezdtem a ház felé.

- Hé, hova elbolondulsz?! - kiáltott utánam a csendőr.

- Jövök mindjárt - feleltem vissza.

Jöttem is rögtön, mint a sebes szél, de nem úgy, ahogy mentem, hanem egy harapófogóval. Mikor Surgyélán látta, hogy visszatérdepelek az előbbi helyemre, és a harapófogóval sorjában kezdem huzigálni a törzsököket, nemcsak megbocsátott nekem, hanem kacagni is kezdett.

- Úgy kihúzod, mint a szeget! - mondta, s még jobban kacagott.

Nem telt belé egy fél óra, s olyan ügyesen kigyomláltam az egészet, hogy a szakácsnék örömükben rózsát hozhattak volna nekem.

Ily szépen sikeredvén a dolog; Surgyélán felbontotta a meggyomlált sasmadarat, aztán darabokra szabdalta és kettőnk között elosztotta. Ez az elosztás olyan volt, hogy nekem adott egy jó szívvel kanyarított cubákot; a farka körüli részt félretette Bolhának, a többit pedig mind a magáénak nyilvánította. Én ezt az osztozást nem is bántam, mert a reám esett cubák is akkora volt, hogy azzal az ellenségemet is leverhettem volna.

- Most jön a megsütés! - adta ki aztán Surgyélán a jelszót.

Egy-egy husángot vágtunk nyársnak, utána felhúztuk arra ketten a két cubákot, és sütni kezdtük.

- A magáéból folyik-e nagyon a zsír? - kérdeztem.

- Nem tudja egy cseppet sem kiizzadni - feleltre Surgyélán.

- Hát bizony, előbb tölteni kellett volna, mint a ludat.

- Sasot tőteni?

- Azt!

- Kukoricával-e tán?

- Nem kukoricával, hanem macskával.

Surgyélán jót kacagott ezen is, majd dicsekedve szólt:

- Tőtöttem én őtet két golyóval!

- Attól ijedt meg úgy, hogy ebbe a nyársba beléfutott.

Belé, s még a hasunkba is fogja beléfutni.

Ilyen mondásokkal sózogattuk sütés alatt a sascubákot, míg végre Surgyélán indítványt tett, hogy immár eleget sütöttük, s kezdjük megenni, lám! Elfutottam bé a házba, hogy kenyeret hozzak. Aztán leültünk egymással szembe, s a bicskát a kezünkbe vettük. Én úgy tettem, mintha vágnám a húst, de a szemem sarkából Surgyélánt figyeltem. Hanem ő is hasonló számítással lehetett, mert igen huzamosan nyiszitelte a pecsenyét.

- Kezdjed megharapni! - mondta végre.

Látván, hogy a mártíromság mindenképpen az enyém, levágtam a sütött cubákból egy darabocskát, és a számba vettem. De csak akkor tudtam meg igazán, hogy mihez mertem fogni. Mert a lenyesett hús nemcsak kemény volt, hanem büdös is, mint a dög. Ha nem tudtam volna, mi van a számban, azt kellett volna gondolnom, hogy valami ganyéhányó embernek a bocskorából egy darab.

- No, milyen jól esik? - kérdezte Surgyélán.

- Ki sem tudom mondani! - feleltem.

Pedig azt hittem, mindjárt úgy felháborodom, hogy még a tüzet is kioltom. Nagy bajomban az Istent kezdtem kérlelni, hogy most az egyszer adjon nekem erőt és bátorságot, nehogy szégyenben maradjak, magyar létemre, Surgyélán előtt. Közben azonban szinte örvendezve figyeltem őt, legkivált akkor, amidőn bévette az első falást.

- No, milyen jól esik? - kérdeztem én is.

- Ki sem tudom én is mondani! - felelte, ahogy én.

Pedig az ő arcán is láttam, hogy egyazon sasnak a húsából eszünk mind a ketten. Pillogott is reám, mintha nem egészen hinné, amit dicséretképpen mondok vala a húsról. Hanem ette azért a pecsenyét emberségesen, oly vitézül mégpedig, hogy el kellett ismernem, magam fölött is, bajnoki mivoltát.

De azért én sem hagytam magamat!

Úgy dolgoztunk valahány fogunkkal, hogy nagy horgas csőrével a sas sem tudott volna jobban dolgozni rajtunk.

Így aztán sok időt emésztettünk fel a cubákevéssel, mert az állkapcsunk egyre fáradtabb lett, a büdös hús pedig egyre keményebb. Nem ily gyászosan szolgált azonban a Surgyélán szíve, hanem éppen megfordítva, vagyis csudamódon megigazult. Ennek első bizonysága mindjárt be is következett, mert eldobta végre a lerágott csontot, s hozzám így szólt:

- Most leszünk igazságosok!

- Nocsak, s hogyan? - kérdeztem.

- Neked kívánságod szerint: maradék húsnak fele lesz a tiéd, fele az enyim.

Erre rögtön letettem a csontot én is, ámbár a húsnak jó harmadrésze még rajta volt; jobban mondva, egyrészt éppen azért tettem le. Másrészt pedig attól ijedtem meg, hogy Surgyélán, ott meleg ültünkben, meg akarja velem etetni az egész igazságos részt. Hála legyen, erre mégsem került reá a sor, mert elosztás után csendesen így szólt:

- Mostan tekintjük a jó példát.

- Milyen jó példát?

- Olyan embernek jó példáját, ki nem megeszik máma mindent.

Beléegyezésem jeléül a félbehagyott cubákot odavetettem Bolhának, hogy töltse az időt vele, amíg én megsütöm a sas farka tövit, amit Surgyélán neki szavazott vala meg. Bolhában azonban több büszkeség volt, mint bennünk, mert csak megbűzölte a húst, s azzal elfordult, hogy ne is lássa.

Mi a magunk részét beléraktuk egy nagy fazékba, a fazekat pedig feltettük egy fára, az ágak közé, hogy ott a levegő járja és a hideg őrizze.

Aztán Bolhát béeresztettem a kecskéhez a kicsi ólba, mert a házban nem akart megtelepedni; magunk pedig lefekvéshez láttunk. Előbb Surgyélán került ágyba, de alig helyezkedett el, megint feltápászkodott, és szédelegve kiment. Nem mentem utána, de jól hallottam, hogy nagy böffenések között a fiatal hóra adogatja vissza a sast.

Szívből megsajnáltam, ha nagy zsarnok volt is.

De bár velem is ugyanaz történt volna, ne pedig még siralmasabb dolog: Mert ugyanis, én alig feküdtem le, engem a hideg rázni kezdett, aztán forróság öntött el, majd pedig ismét a hideg vett hatalmába. S miközben a betegség, ez a hirtelen ellenség, így váltogatta rajtam a két lábát, a hasamban olyan háború kezdett dúlni, amilyen háború még azon az éjszakán sem volt, amikor a szerzetes hadsereggel álmomban az ördögöket lőttük. A szemem két golyója parázs módjára égett, a tagjaim pedig mindegyre nehezedtek.

Úgy éreztem, hogy valami nevezhetetlen, de irtó nagy veszedelem fenyeget. Néha mintha ott feküdtem volna egy nagy víz tetején, amelynek a fenekére akarnak a végtagjaim húzni; máskor pedig óriási taplónak rémlettem, minek a közepe már szikrát fogott.

Bizonyos volt, hogy a sasok megátkoztak.

Surgyélán egyenesen hozzám jött, amikor odakünn elvégezhette a szomorú dolgot. Megállott a fekvőhelyem mellett, s miközben a száját és a homlokát törülgette, úgy nézett engem, mintha vesztett csatából kórházba érkezett volna.

- Nem érzel-e tán valami bajt? - kérdezte.

- Nem tán, hanem bizonyosan - feleltem.

- S mifélét?

- Én elég sokfélét. Mert hideget is, meleget is, háborgást is.

- Nem kell búsulni, mert bennem is feltámadt a sas - vigasztalt Surgyélán.

- S elrepült?

- Kiokádoztam büdös dögöt!

Künn az egek még jobban kezdték gyúrni a havat. S mintha a téli arkangyalok riadót fújtak volna, az egész természet munkába állott: a hullámzó mezőkön buksi fejjel táncoltak a borókabokrok, a hegyek morogtak, az erdő részegen énekelt, és a szelek lobogó fehér hajjal kergették egymást.

A ház deszkafalának résein hozzánk is bényilazott a tél, s a lámpa üstökét úgy rebegtette, mint egy arany pillangót.

- Emberek eleget háborúztak, most Isten háborúzik - mondta Surgyélán, és megrakta jól a tüzet. Kérésemre a lámpát is alábbhúzta, aztán megint visszajött a fekvőhelyem mellé, és így szólt:

- Tüzet teligyúrtam, hogy ne találjál megfázni.

Tudtam, hogy a közös betegség és a ránk ömlő tél tanították meg így beszélni, de ez nem számított abban a bajlátásban semmit. Hanem csak azt láttam, hogy ember van mellettem, akivel egyazon földön és egyazon sorsban küszködöm; s akivel a közös szükségben egyforma betegséget ettem.

- Most már nem fázom meg - mondtam elérzékenyedve. - Mert látom, hogy magának is van szíve. Surgyélán erre nem szólott semmit, hanem az egyik pokrócot elhozta az ágyáról, és reám terítette.

- Csendőr is szolgál, s pásztor is szolgál - mondta csendesen.

Én a keze után nyúltam, hogy megszorítsam.

Aztán nem is beszéltünk többet. Ő lefeküdt, s én is jobban a fejemre húztam a takarót.

S miközben odakünn folyt a nagy téli lakodalom, én a pokróc alatt életem sorsán gondolkoztam. Feladtam magamnak a kérdést, hogyha most ettől a dögsastól meg találok halni, akkor marad-e valami érdemleges utánam? Bizony, házat nem építettem; nagy hőstettet végre nem hajtottam, tűzből s vízből senkit ki nem mentettem! Ellenben egy jó pajtásomnak a fejét két esztendeje bétörtem, megholt nagyanyámtól három piculát elloptam; s itt a Hargitán pedig tizenkét öl fát a magam hasznára eladtam...

Mindezekre nézve az Egektől bocsánatot kértem, azzal támogatván esdeklésemet, hogy amikor lehetett, emberrel s állattal mégis jót tettem, az igazságot legtöbbször szem előtt tartottam, s a szüleimet oktalanul nem búsítottam.

- Szüleimet... - hangzott bennem a szó.

S egyszerre telicsordult valami bűvös bánattal a szívem, mert édesanyám jutott eszembe, akit íme, a betegégben sem hagytam egyedül, mert én is úgy feküdtem a hargitai halálos lejtőn, ahogy ő fekhetett otthon.

Aztán már csak róla gondolkoztam; őt láttam sírásban és örvendezésben, őt hallattam jámborul beszélni és bánatosan énekelni, mígnem a szememre ráült a kábító éjjeli zsongás, és a beteg testemet jótevő kezek húzni kezdték valami fekete híd alá.

Elaludtam.

Reggel, amidőn felébredtem, egészen átal volt ázva a fejem alja. Surgyélán ott állott már az ablaknál, és nézte a telet, amely szakadatlan haraggal terjesztette fehér igáját a világra. A testem izzadságban fürdött, és nagyon gyengének éreztem magamat.

- No, hogy van neked a betegség? - kérdezte Surgyélán.

- Úgy, hogy nem akar elmenni - feleltem.

- Pedig menjen fenébe!

- Ilyen rossz időben?

- Ilyen rossz kell neki, hogy a hideg megegye odaki.

Láttam, hogyha darabosan is, de mindenképpen jót akar nekem Surgyélán. Gondoltam hát, hogy hálából én is elmondom neki, amit álmomban láttam, hátha akkor még jobban meg fog szeretni, s még melegebben fog ápolni engemet.

- Maga álmodott-e valamit? - kezdtem a szót.

Surgyélán nagyot nevetett.

- Bolondságot igen - mondta.

- Miféle bolondságot?

- Hogy nekünk nagy hóval telet Fuszulán csinálta!

- No, én még ennél is nagyobb csapást álmodtam.

- Mit pedig? - kérdezte Surgyélán.

- Azt a gyászos dolgot - mondtam -, hogy édesanyám meghalt.

- No, fenét!

- Hát csak várjon - folytattam -, mert ezzel nincs vége az álomnak. De sőt, a furcsábbik fele most következik, mert ugyanis apám, a halál órája után, egy trombitát vett elé, s hozzám így szólt: - "No, Ábel, te nézzed, hogy az eredmény mikor mutatkozik!" - s azzal fújni kezdte a trombitát, hogy édesanyámat feltámassza. Fújta-fújta, s hát egy darab idő múlva csakugyan látom, hogy kinyílik anyámnak a szeme, és mosolyog nekem. - "Ne fújja tovább, mert feltámadott!" - szóltam oda apámnak, aki erre azt felelte, hogy most már nem hagyja abba, mert éppen kezdi a trombita fortélyát megismerni. Erre édesanyám és én, nagy örömünkben, elmentünk ketten a templomba, s amikor onnét hazatértünk, hát egy sereg feltámadott ember áll a ház körül. Bent a házban pedig szószólókat találtunk, akiket a meg nem holt élők menesztettek apámhoz, s akik éppen arra kérték őt, hogy hagyja abba a trombitálást, mert a holtak mind feltámadnak, s az élőket a hivatalaikból és a birtokaikból mind kiverik. Mindenfélét ígértek apámnak, de ő mégsem akarta a trombitálást abbahagyni. Erre a bankos igazgató, aki engemet ide a Hargitára felfogadott, s aki ugyancsak a szószólók között volt, a trombitát hirtelen kikapta az apám kezéből, azt ide kihozta ebbe a hargitai házba, s a tábori ágyban elrejtette. Mi aztán ketten megtaláltuk itt a trombitát, s azon tanakodtunk, hogy melyiké legyen? Végre úgy osztozkodtunk meg, hogy maga a trombita a magáé lett, a hangja pedig az enyém. Igende akkor újabb nehézség állott elé, mert én a trombita nélkül is tudtam trombitálni, maga pedig a trombitával sem. Azonban mi segítettünk ezen is, mégpedig olyanformán, hogy örökös együttlétre barátságot fogadtunk egymásnak. S ebben a barátságban eligazodott a trombita dolga is, mert ugyanis maga fújta süketen a trombitát, én pedig szolgáltattam hozzá a hangot.

Nem tudom, miért, de Surgyélán ebben az álombéli történetben nem találta gyönyörűségét. Gyanakodva nézett engemet, hogy vajon nem csúfolkodom-e; de az én ábrázatomon az ártatlanságnál egyebet nem láthatott. Igaz ugyan, hogy az ő személyét csak a reggeli ébredés után tettem az álomba belé, de akkor sem azért, hogy őt kifigurázzam.

Hamarjában mégsem tudta, hogy mit feleljen nekem. Végül azonban reám sütötte mégis a hibát, mert így szólt:

- Neked nem hasadban van a háborodás.

- Hát hol? - kérdeztem.

- Attól felfelé, benne a fejedben!

A betegség miatt gyenge lévén az észbeli háborúra, s hergelni sem akarván Surgyélánt, kedvezve mondtam neki:

- Nézze meg, mi étek van még, s egyék!

Erre országos csoda történt, mert a biztatásomra olyant felelt, amilyent bizonyosan soha, egész életében.

Vagyis azt, hogy nem kívánja az eledelt.

A pálinkát azonban kívánta volna, de pálinkám nem volt; s főzni sem lehetett hirtelen, ámbár a fináncoktól, a nagy hó bétemetvén az utakat, nem kellett volna félni.

Így múlt az idő, hosszas napokon keresztül.

Én betegen feküdtem bent a földön; künn pedig a szél veszekedett a hóval, éjjel úgy, mint nappal. Sokszor elmondtam magamban, hogy amilyen csapásnak látszott Surgyélán az elején, éppen olyan áldássá változott. Hogyne, hiszen a betegségem alatt gondját viselte a kecskének és a kutyának, s valahogy nekem is. Még ezt is megtette, hogy lapátot faragott, mellyel ösvényeket vágott a hóba, hogy a fontosabb helyek felé közlekedni lehessen.

De mindezek mellett vadászni is járt, mégpedig a betegségem második napján először, a hetedik napján pedig másodszor. Az első alkalommal lövést is hallottam, zsákmányt azonban nem hozott, még egy verebet sem. Pedig zsákmánynak lennie kellett, mert azokban a napokban, a szemem láttára, nem evett Surgyélán semmit. Semmit nem evett, s mégis meg nem fogyatkozott, hanem vidám erőben tudott élni!

Először arra gondoltam, hogy bizonyosan a sashúst ellegeti, az eldugott fazékból. S hogy ne kelljen titkon járnia rá, nagy lélekkel még biztattam is őt, mondván:

- Egye csak meg az egészet!

- Azt én nem csinálom - felelte.

- Hát mért nem?

- Megvárom téged, míg felkelsz.

Vitéz böjtölését egyre jobban csodáltam, mert ami kicsi eleség volt még a házban, azt sem ő ette meg, hanem apránként nekem adogatta. Sokszor már odáig vitt engem az aggodalom, hogy én bizony felfedem előtte az odvas fában rejtőzködő hazai táplálékot. Hadd egyék abból, nehogy az éhezés miatt valami betegséget kapjon, egész életére szólót. Az utolsó percben azonban örökké úgy határoztam, hogy aki megéhezik, az kérjen; aki pedig nem kér, az nem is éhes nyilván.

Aztán el-eltűnődtem ismét, ott az ágyban; s még az is eszembe jutott, hogy havat eszik talán.

Erre-arra forgattam a rejtélyt.

De bárhogyan forgattam is, a dolog nagyon különös volt. Végre annyira kezdett fúrni a Surgyélán titokzatos dolga, hogy az egyik reggel, nagy egészséget mutatva, fektemből felugrottam, és így szóltam:

- Most pedig megnézem, hogy milyen világ van! S a betegségnek pedig adjon Isten jót!

- Többet nem akarsz lefeküdni megint? - kérdezte.

- Beteg gyanánt nem! - feleltem.

- Ne légy akkora szamár!

- Mekkora?

- Akkora, hogy meghaljál! Mert ilyen nagy télben jól nem vigyáztál!

Hiába fogadkoztam égre-földre, hogy még egy farkassal is megküzdeném, visszanyomott mégis az ágyba. De nemcsak visszanyomott, hanem odaragadt mellém, őrködve egész nap. Csupán a délután elején egyszer távozott valahova, de akkor is reám zárta az ajtót, nehogy ki tudjak a szobából menni.

Ezzel az ajtózárással még jobban belétette a bolhát a fülembe. El is határoztam, hogy másnap reggel ismét felkelek, de úgy fel, hogy engemet még két csendőr sem fog a betegágyba visszanyomni.

Úgy is cselekedtem.

De valami lelte Surgyélánt, másnap reggel még egy szóval sem mondta, hogy feküdjem vissza. Sem a haláltól, sem a hidegtől nem féltett immár, pedig a tél zordsága semmit sem változott tegnap óta.

Ezzel még tarkább lett a talány.

A legnagyobbik fazékba havat mertem, azt a tűznél megfőztem és istenesen megmosdottam. Aztán jól felöltöztem, s kimentem a házból, hogy lám, a téli világ mit mond. A szűk kicsi ösvényen puhán és lassan indultam el, mint a macska. Valamivel a kecske szállása előtt úgy fordult az út, hogy a ház elvesztette szeme elől az embert. Itt a kanyarodónál megálltam és visszanéztem; s ezt igen jól is tettem, mert amit gyanítottam, azt most valóságban kellett látnom.

Surgyélán ugyanis a nyomomban volt, mégpedig fegyverrel a kezében.

Egyet sem mentem tovább, hanem úgy tettem, mintha nagy ámulattal a fehérbe öltözött hargitai birodalmat vizsgálnám.

Mint a patyolat lélek, mely egyedül uralkodik a kerekség fölött, olyan volt most ez az ország. A vidám mezőből tündöklő ravatal lett, és márvány templom a mókás rengetegből. A fák, melyeken uralkodásom elején még leveles és fészkes élet honolt, mint óriási gyertyák, úgy állottak most; s lecsüngő ágaik is olyanok voltak, mintha lobogás közben csepegtek volna a tetőről.

Havazás nem volt. Csak egy-egy kölyökszél csintalankodott végig a mezőn, és rázta meg, a játék haragjával, a fák fehér szakállát. Különben a nyugalom feküdt, végignyúlva az országos ágyon, csend-lábaival valahol Udvarhely megyében, szikrázó fejével pedig a csíki párnán.

Szédülve néztem ezt a mérhetetlen és fénybe meredt téli világot. Aztán megfordultam, és imbolyogva visszafelé indultam Surgyélánhoz.

- Télen is szép ez a Hargita! - mondtam neki.

- Szép, fene megegye! - felelte ő.

- Hát azt mért egye meg?

- Azért, mert ide engemet megrekeszti, mint a kutyát.

- Tán szeretne elmenni? - kérdeztem.

- Azt igen, legalább karácsonba.

- Hát az mikor van?

- Jövő héten, ti magyaroknak.

Ezen eltűnődtem egy kicsit; aztán a valóságba visszaesve, így szóltam:

- Hát Fuszulánnal mi lesz?

- Őtet csak fogja meg a téli fene.

Megint hallgattunk és hunyorogtunk a végtelen ragyogásban. Közben arra gondoltam, hogy legyen bármi, de én most Surgyélánt, a titkos oldalán, egy kicsit megbirizgálom.

- Hát még most sem ehetnék? - kérdeztem.

- Kicsit igen - felelte.

- No hát, már azt hittem, hogy medve természete van.

- Mért medve?

- Azért, mert télen nem eszik.

Szomorúan pipált a fejével, de a szemei hazudni látszottak. Az arca sem a szavát pártolta, hanem jó színével és kerekdedségével a szemeit.

- Ez mégis evett! - mondtam magamban.

S szerettem volna is mindjárt elindulni, hogy az eledelének nyomára akadjak. Nem tehettem azonban egymagamban egyetlen lépést sem, mert mindenütt a nyomomban volt.

Visszamentem hát a házba, s amúgy felöltözve ledőltem megint. Csak a képzeletemet engedtem el, mert a képzeletem sem beteg nem volt, sem fázékony, sem pedig rabszolgája a csendőrnek. Pillangózva elgondoltam a magam árva és megrekedt sorsát, el az édesanyámét, el a székelyek sorsát s az egész emberiség dolgát. Csak akkor tértem meg erről a pillangós útról, amikor Surgyélán ismét készülődni kezdett. A napnak olyan szakában lehetett éppen, mint a tegnap. Tettem magam, mintha az álom elnyomott volna, de a béhunyt szemem alatt szívdobogva vártam, hogy vajon ez ajtót bezárja-e most is?

De ha vártam, bé is zárta.

Erre már én is kellőképpen fellázadtam. Azért mondom, hogy kellőképpen, mert ha tüzelte is egész testemet a méreg, az eszemtől távol tartottam a mérgességet szigorúan. Fekvő helyzetemben még vártam egy negyedórát, s azalatt megfelelő tervet agyaltam ki. Amikor a fertály óra bételhetett, és a tervem is megvolt, akkor felkeltem; majd pedig azt az ablakot, amelyik nem az ajtós házfalon, hanem a véle ellenkezőn volt, szépen kinyitottam. Mivel azonban csak ingben s alul is magyarban fértem ki azon, előbb kitettem az öltözékemet, aztán pedig kibújtam én magam is. Ott künn az öltözködéssel megtettem ismét téli kötelességemet, majd nagy figyelem között átkerültem a másik oldalra, ottan béállottam az ősvénybe, és elindultam.

Az eszem egyenesen Surgyélán után akart volna vinni, a szívem azonban Bolha után és a kecske után, a hasam pedig az elrejtett hazai étek felé.

- Mit tegyek, mit tegyek?! - gondolkoztam.

Végül nem is én határoztam, hanem bennem az éhség.

Így tehát egyenesen a nagy odvas fa irányába vettem az utat. Jól megnéztem, hogy az ösvényből hol térjek ki, s a kinézett helyen belegázoltam a hóba. Nem mondok a valóságnál nagyobbat, ha azt mondom, hogy némelyik helyen derekig úsztam benne. De örömmel végeztem a nagy gázolást, mert semmi olyan nyomot nem vettem észre, ami a reményemet tapodta volna széjjel. S csakugyan, letekintett reám az Isten, mert amikor félretúrtam a nagy fa tövéről a havat, minden élelmet a maga épségében találtam ottan. De mivel az időt drágán mérte nekem Surgyélán, nem volt mit vesztegetnem. Kihúztam hát késedelem nélkül a fegyvert, minek a tetejében volt a hazai tarisnya kötve: s mind a kettőt a hónyom alá csíptem, és elindultam visszafelé. Igyekeztem magam után a nyomot is megzavarni, de a fához mutató gázolást csak az nem látta mégis, aki nem akarta.

De hát bizakodtam, hogy majd csak segít nekem az ég egy újabb havazással. Amiképpen eltávoztam volt, azon a módon szerencsésen vissza is érkeztem a házhoz. Visszabújhatván ismét, hamar az ablakot elrendeztem, aztán a fekvőhelyemen az almot felemeltem, s a fegyvert oda elrejtettem. A hazait pedig kiszedtem a tarisnyából, és szép laposan a fejem alá raktam; aztán takarónak ráborítottam az üres tarisnyát, a tarisnyára pedig a könyveket, ahogy a betegségem alatt is voltak azok.

S tíz perc múlva már ismét úgy feküdtem, hogy hazugság nélkül bajos lett volna azt mondani, hogy én valahol jártam.

A fülemet őrnek állítottam, és enni kezdtem.

A végére még az egyik megfagyott rétesnek is megszopogattam a felét, amire Surgyélán visszajött.

- Vadászni volt, ugye? - kérdeztem tőle.

- Oda elmentem - mondta ő.

- Hát mit lőtt?

- Nagy semmit.

- Hol van?

- Ottan van, benne a fejedben.

Nemcsak a tréfára futó szavaiból, hanem máskülönben is látszott, hogy jókedve van.

Éppen úgy, mintha jóllakott volna valamivel.

- Szeretnél-e megenni valamit? - kérdezte.

- Egy kicsi valamit igen - feleltem.

- Várjál, hogy van-e.

Egy darabig kotorászott, majd akkora penészes kenyérdarabot talált, mint egy jókora vadalma.

- Fogjad, jó lesz megrágni! - mondta.

A kezembe vettem a száraz maradékot, forgattam egy ideig, aztán mégis visszaadtam neki, és így szóltam:

- Tegye el! De olyan helyre, hogy essék a kezem ügyibe!

- Mért ügyibe? - kérdezte Surgyélán.

- Azért - mondtam -, hogy rögtön hajítani tudjak véle, ha jön a medve.

Surgyélán megértette a tréfát, és nevetve szólt:

- Tán nem agyondobálod avval a medvét?

- De én agyon, mint jó katolikus.

- Mért jó katolikus?

- Azért, mert Jézus tanított kenyérrel dobigálni.

- Neked a fejedet jól telicsinálták a papok! - mondta kacagva Surgyélán; majd egyre apróbbakat röhintve, végigfeküdt a tábori ágyon, mint egy török basa.

Nemsokára olyan horkolást vitt véghez, mintha harcsafűrésszel dolgozott volna.

S megint így múltak a napok.

Surgyélán reggeltől estig bent a házban uralkodott, csupán a megszokott időben távozgatott el a maga titkos útjára, ahonnét egy óra leforgása alatt mindig visszajött. Az egyik napon aztán csordulásig megelégeltem ezt a titokzatosságot, s elhatároztam, hogy most már én fogom Surgyélánt megöletni a csodával: vagyis egy falást sem fogok enni, s mégis élni fogok!

Felbecsültem hát a hazai elemózsiát, mely ott rejtőzött a fejem alatt, s úgy találtam, hogy az egy hétig nekem elegendő lesz. S mivel rájöttem arra is, hogy fekvő helyzetben kevesebb eledel szükséges a fenntartáshoz, bátorsággal határozhattam el, hogy hosszasnak ígérkező betegséget fogjak magamra.

Nem is keltem fel, csak éppen a királyi dologra.

Amikor azonban Surgyélán az ő titkos útjára elment, én szépen elévettem a fejem alól a hazait, és elvertem az éhségemet.

S úgy tettem a második napon is.

Még most is nem megeszed a kenyért? - kérdezte a harmadik napon.

- Miféle kenyért?

- Medvefélét.

- Azt nem!

A következő napon ismét megkínált azzal a darabka száraz maradékkal.

- Maga nem éhes? - kérdeztem.

- Ejh, de vagyok! - felelte keservesen.

- Hát akkor egye meg maga!

- Nem lehet nekem, fogak mind eltörnek.

- Hát az én fogaim nem törnek el?

- Azok nem, mert fogod szopogatni, mint a csokoládot. Úgyis ágyban sok idő van. Reggel megkezded szopogatni, s estig vége lesz neki.

- Szegény pásztorfiúnak nem való a csokoládé - mondtam.

- Hát akkor mit fogsz csinálni üres hasaddal? - kérdezte.

- Simogatni fogom.

- S ha éhségbe beléhalsz?

- Akkor megesznek a sasok.

Hát ez így ment napról napra.

Surgyélánt egyre jobban s jobban ölte a csoda, hogy én ilyen vidáman tudok eledel nélkül élni. De azt mégsem tette meg, hogy a megkövesedett kenyérdarabon kívül valami egyébbel is megkínáljon engem. Pedig most már bizonyos voltam, hogy ennivalót rejteget valahol, s arra szokott rájárni napjában egyszer.

De vajon miféle ennivalót?

Sokat kínoztam magamat, hátha ki tudnám találni. Végre szörnyűséges gyanú kezdett fészkelődni bennem: hátha a kecskét fogyasztja titkon!

Rögtön elhatároztam, hogy ennek haladék nélkül a végére járok. S ez nem is látszott nehéz feladatnak, mert a legyengülésemben már annyira bízott Surgyélán, hogy napok óta bé sem zárta az ajtót, amikor elment. Megvártam tehát, hogy a szokott időben eltávozzék, s utána tíz perccel útnak indultam én is. Egyenesen a kecske szállásához mentem, ahol Bolha is táborozott, fél szeme óta. Ahogy oda megérkeztem, s az ajtóra pillantottam, a gyanúm egyszerre úgy megerősödött, hogy leültetett a hóra.

Ugyanis az ól ajtaja, mint az elhagyott ház ablaka, lécekkel és erős szegekkel le volt zárva!

- Hát ezt ki tette?! - meredtem reá.

Nagy későre összeszedtem minden erőmet, és egy keskeny deszkát valahogy lefeszítettem, hogy bé tudjak a pajtába lesni.

Hála legyen, a kecske ott volt; ott a túlsó fal mellett szorosan.

- Cigi-cigi! - szóltam neki.

A kecske nem mozdult ugyan, de örvendeztem, hogy megvan.

Bolhát ellenben nem találtam sehol.

A lelkemben megzavarodva és a véremben háborogva mentem vissza.

Amikor Surgyélán megjött az ő titkos útjáról, felültem az ágyban, és nekiszánakozva így szóltam hozzá:

- A kutya hol van?

Surgyélán egy kicsit megrebbent, majd aztán merően nézett reám.

Megláthatta, hogy útban vagyok a titka felé, mert kerülgetés helyett egyenesen így szólt:

- Elment nyulat megfogni.

- Miféle nyulat?

- Neked pecsenye legyen, éhezésben.

- Mikor ment el?

- Tán reggel ment el.

Egyszerre elszédültem erősen, mert a vér a fejembe tódult. Visszaereszkedtem tehát a helyemre, és úgy folytattam a beszédet:

- Hát az ajtót maga mért szegezte bé?

- Azért, hogy ne elmenjen a kecske is - felelte.

- Hát az hová menne el?

- Ő is nyulat megfogni.

- Hát a kecske mióta szokott nyulat fogni?

- Amikor nem adja immár a tejet, akkor lehet, hogy csak nyulat megfogja.

Ilyeneket s még furcsábbakat beszélt Surgyélán, de mindezeket nagy komolysággal beszélte. Sokat hánytam-vetettem különös szavait, és úgy gondoltam, hogy vagy meghibbant egy kicsit, vagy csakugyan igazat mond.

A közeli jövő azonban azt bizonyította bé, hogy semmi hibbanás nem történt, de igazat sem mondott. Mert ugyanis néhány nap múlva olyan dolog esett meg, ami nemcsak a sötét titkokat derítette fényre, hanem magát Surgyélánt is megfejtette.

Ha jól emlékszem, az a nevezetes nap éppen újesztendő második napja volt. Én még akkor is ott feküdtem a földön, két nap óta csakugyan étlen, mert a hazainak már a morzsáit is megettem volt. Künn megdermedve világított a hó, s keményre fagyva, mint a csont. Éppen délfelé járhatott az idő, amikor egy látatlan, de félelmetes ember érkezett a házhoz. Nem jött bé a házba, hanem künn a ház előtt kettőt-hármat kiáltott románul, de nem is emberi módon, hanem ordítva, mint az oroszlán. Szörnyen megijedtem, de megijedt maga Surgyélán is, mert gyorsan felkapta a puskáját, és az ajtó felé szegezte.

- Jobb volna, ha kimenne! - mondtam, könyörgő hangon.

Erre Surgyélán kilesett az ablakon, s valamit gondolt, csakugyan kiment. De a nagy elszánásban az ajtót nyitva felejtette. Így aztán jól hallottam, hogy két kurtát ő is kiáltott, mire a másik őt a nevén szólítatta csendesebben. Erre beszélgetni kezdtek. A hang nagyon ismerős volt nekem; s bár félelmemben nehezen tudtam gondolkozni, végre mégis eszembe pattant egy név:

- Fuszulán!

Minél jobban füleltem, annál inkább megbizonyosodtam a hangból, hogy csakugyan Fuszulán lesz. De annál jobban kezdtem félni is, mert én voltam annak idején az egyik megfogója. Minden reszkető hitemet Surgyélánba vetettem, kit áldattam ijedtemben az Istennel, ha megvéd ennek a tolvajnak a bosszúja elől.

Úgy remegtem, mint ahogy a páter-gvárgyián kezében reszkettek volt a Nick Carter-füzetek. Bébújtam egészen a takaró alá, hogy ne is halljam a Fuszulán-hangot. Nem is tudom, hogy meddig várhattam így, keresztre feszítve, a takaró alatt, de egyszer mintha motoszkálást hallottam volna a szobában. A fejemet azonban nem mertem kidugni, hanem vártam.

De már éreztem is, hogy valaki húzza lefelé a fejemről a takarót

Surgyélán volt.

Ott állott előttem; s már a motoszkálási öltözetbe, vagyis a csendőri köpönyegben, puskával a nyakában és egy pokróccal a hónya alatt. Ilyen útra készen, ahogy megpillantottam őt, könyörgő szemekkel nézhettem reá, mert így szólt:

- Ne féljél, mert sok tréfákat mondigáltál nekem.

- Tán maga nem akar elmenni?! - rebegtem hozzá.

- Muszáj bizon, poroncs van.

- S hát odaki, ott ki van?

- Ki nekem poroncsot hozta.

Többet nem is szólt, hanem kezet fogott velem.

- Oztán a sas húsát többet ne egyed! - mondta még.

S ezzel kiment a szobából, de most az ajtót béhúzta maga után. Hallottam, hogy odakünn megint beszélnek, aztán tovább vitték a hangot, miközben talpuk alatt ropogott a hó. De akkor felkeltem gyorsan, és az ablakhoz mentem. S ahogy a szemem megfogta őket, már nemcsak a hangról, hanem a járásáról is megismertem Fuszulánt. Rongyos volt és leszigorodott, s nagy fekete szakállat vitt a szikrázó hó fölött.

Lassan és kémlelve haladtak az ösvényen, elöl Surgyélán, s utána Fuszulán.

Aztán a nagy odvas fa irányában eltűntek a szemem elől.

Visszafeküdtem, hogy kiheverjem az ijedséget, és erőt gyűjtsek magamnak valahonnét. Aztán, úgy két óra múltán, felkeltem és felöltöztem. Megtöltöttem a fegyvert, és magamhoz vettem. S elindultam emígy, hogy körülnézzek, s hogy a Surgyélán titkát megkeressem végre. Valami arra ösztökélt, hogy ismét az odvas nagy fához menjek először, de nemhiába ösztökélt arra, mert az odú üres volt.

Surgyélán kivette a másik fegyvert.

S benne volt az ezer lej is a fegyver csövében! Amit a jogtalan fából kerestem, a csaló örmény töredék fizetése! Amit biztosan észre sem vesznek Fuszulánék, s lövés alkalmával kitüzelik a csőből, mint a fojtást!

- Drága lövés lesz... - gondoltam, s tovább mentem.

Nemsokára egy nyomot találtam, mely az erdő sűrűjébe vetett. Abba beállottam, és mentem, mentem. Tíz perc múltával egy tisztásra értem, ahol nagy tüzelés és táborozás maradványait fedeztem fel. Amikor jobban körülnéztem, az egyik fa ágán megfagyott, veresre nyúzott állatfejet és csontozatot pillantottam meg. Kötélen lógott, s látszott, hogy a húst lenyesegette valaki róla, mert a megfaricskált csontos nyúlványok ezt tisztán mutatták.

Megálltam az akasztott állatfej előtt, és némi irtózattal, de teljes bámulattal néztem, hogy vajon mi lehetett? S mint amikor forr valami egy üvegben, s egyszerre kilövi a dugót, úgy lövődött ki belőlem is a szó:

- Ez az én kecském volt!

Nyomban iramodtam, hogy bizonyosságot szerezzek. A pajta ajtaját változatlanul találtam, vagyis leszegezve; s lógó állapotban a deszkát is, amit a minap feszítettem vala fel. A jobb szememet éhesen fektettem a likra, s hát a kecske most is ott áll pontosan, ahol a múltkor.

- Cigi-cigi! - szólítottam.

De megint nem mozdult, akár a múltkor.

Tapogatni kezdtem magamat, hogy ébren vagyok-e egészen; s pillogatni sűrűn, hogy nem káprázik-e a szemem? És gondolkozni, hogy az eszem vajon nem zavarodott-e meg!

De hiába, mert minden úgy volt, ahogy a jó szememmel láttam.

- Hát ez csodálatos kecske! - mondtam ámuldozva. - A feje és a csontja vázája a tisztáson felakasztva egy fára, maga pedig itt áll épséges kecske gyanánt!

Mint a bolond, szaggatni kezdtem a deszkákat; majd aztán bebújtam az ólba, hogy a szemem után tapasztalással szerezzek bizonyosságot. Megfogtam a kecskét, hogy mozduljon már, de abban a pillanatban akkorát mozdult, hogy meredten feldőlt, mint a zsák.

Feldőlt, mert nem ő volt szegény, hanem csak a lenyúzott bőre! Kitömködve szénával, mintha élne! A született tölteléket pedig megette Surgyélán, pecsenyének!

Ez volt az ő nagy titka tehát!

Lekuporodtam ott a kicsi pajtában, és sebzett lelkemben a valónál is feketébben gomolygott az a nagy idő, amit a csendőrrel éltem. Surgyélán csendőrrel; aki engemet olyan gyakorisággal nyomorgatott; aki megetette velem a bűdös sascubákot, s azátal beteggé tett; kinek a szárnyas vada megölte a macskámat és kivágta a kutyám szemét; aki elriasztotta valamerre Bolhát a megmaradt szemével együtt; aki megette az egyetlen kecskémet, és elvitte a puskát az örmény pénzével együtt!

Aki, jaj-jaj...

Úgy sírtam, mint a záporeső.

Aztán visszatámolyogtam a házba, s megint lefeküdtem.

Estefelé egy bundás úr kopogtatott bé hozzám, és forró vizet kért. Elmondta, hogy nemrég jött látogatásra Amerikából, s legelőbb elment Udvarhely városába az öreg apjához, ott pedig autót fogadott, hogy azon átalmenjen a testvéréhez Szeredába, aki ottan szemlész. Tova, künn a mezőben, megrekedtek azonban a motorral, s amíg javították, béfagyott abban a víz. Így hát segítsek rajta.

Én mindennel segítettem őt, amivel csak tudtam.

Amikor aztán búcsúra került a sor, meg akarta a szívességemet rendesen fizetni. Erre elbeszéltem neki a helyzetemet, ahogy volt, s arra kértem, hogy ne pénzt adjon, hanem valami ennivalót, fölöslegben ha van neki. Egy nagy skatulyában finom süteményt és halakat adott nekem, mely utóbbi halak szép pléhdobozba voltak fektetve. Amidőn mindezeket én neki szépen megköszöntem, akkor még egy kicsi zászlót is adott emlékül nekem, s a zászlócska mellé azt mondta, hogy jól becsüljem meg, mert a szabadságot jelképezi.

Aztán elment.

Az első dolgom az volt, hogy ettem a halból, s igen a finom süteményekből is. Amikor pedig magammal így megbékéltem, a kezembe vettem a kicsi zászlót, hogy jól megnézzem. Közben az amerikás magyarra gondoltam folytonosan, aki azt mondá vala, hogy az a zászlócska a szabadság lobogója.

S akkor egyszerre bátor és nagy gondolat támadt fel bennem.

Vagyis kézbe vettem a kicsi fejszét, és elindultam a hóval belepett országút felé. Ott az út közelében kiválasztottam egy sugármagas fenyőfát, arra felmentem, a tetejét levágtam, s oda feltűztem a zászlót. Lefelé jöttömben pedig levagdostam a fenyő ágait, nehogy felmehessen valaki, s onnét levegye a kicsi zászlót.

Azt a zászlót, amit én zengő szívvel és a szabadság lelkével tűztem oda; s annak örömére is, hogy megszabadultam csendőr Surgyélántól.