Szín: székely szoba a Gondos-leányok házában. Hátul a szembenlévő falon két ablak, nyitva. Kertre néznek. Azon túl, házak között, jobbra és balra vezet az út. Az útról egy rövid kis utcán át lehet az udvarba jutni. Ezen a szembenlévő falon egy régi, virágos, láncos falióra. Alatta nagyöblű kanapé. A bal falon egy ablak, előtte diófa. Az ablakon innét, majdnem egészen elöl, kijáró ajtó az ereszbe s onnét az udvarra. A jobb falnál kaszten, attól innét ágy, majd egy kisebb ajtó, mely a kamrába vezet. Nagy tölgyfaasztal, két karosszék. Az asztal felett petróleumlámpa, lelógva a gerendáról. Egyébként a szoba félig-meddig stilizált. Különösen színekkel. Van benne valami a mesék és a csodák világából.

Idő: nyár, szombat, alkonyat kezdetekor.

Amikor a függöny felmegy, a szoba üres.

DOBOS künn az úton, mentiben dobol, majd egy házzal egyszintben megáll és hirdet. Mindenkinek közhírré tétetik, hogy a kártevő varjak erősen elszaporodtak, melynélfogva őköt lövöldözni kell! Akinek pedig nincs puskája, az próbálja meg kővel eltalálni, de legalább a riogatás mindenki részére kötelezővé tétetik! Dobütés, zsivajgás, kacagás.

VALAKI. Hát az emberi varjakkal micsináljunk?

DOBOS. Azt dobolja ki nektek a pap! Dobütés. Zsivajgók távolodnak.

A két nyitott ablakban, az egyikben Lukács s a másikban Máté, erősen kísértet pofát vágva, egy-egy mordállyal megjelenik. A mordályokat az ablak talpán lövésre befelé csúsztatják.

ESZTER mezítláb, nagy szalmakalappal a fején, a vállán sarlóval s a kezében búzavirág-csokorral, aratásból érkezve, benyit a szobába. Megpillantja a két kísértet-alakot, felsikolt, a búzavirágot eldobja és hanyatt-homlok kirohan. Regina! Regina!

REGINA künn. Mi az, te?

A két kísértet-alak röhögve elhúzódik az ablakból.

ESZTER künn. Jaj, gyere! Szűzmárja! Két kísértet! Az ablakban!

REGINA szintén mezítláb, nagy szalmakalappal, jobb kezében fegyverként a sarlóval, először bedugja a fejét, aztán óvatosan bejön. Hát nincs itt semmi!

ESZTER remegve jön utána. De volt! Bizony Úristen volt!

REGINA. Nem káprázott a szemed?

ESZTER. Nem! Az én szemem nem! Bizony Isten nem! Úgy segítsen engem a Szűzmárja, s a szentek, s akárki, hogy nem! Óvatosan az ablakhoz megy s az ablak talpát tapogatja. Itt láttam őket, né! Az egyikben is egyet, s a másikban is egyet! De olyan rusnyákot, hogy borzalom!... S nagy, rémítő puskákkal, amiket még befelé toszítottak, hogy szinte elérték az ajtót.

LUKÁCS kopogtat s rögtön belép. Adjon Isten jó estét, ha ráér!

ESZTER Lukács nyakába borul. Jó, hogy itt vagy... Jó, hogy itt vagy...

LUKÁCS Reginához. Hát ennek mi a fene baja van?

REGINA. Látott valamit, amitől megborzadott!

LUKÁCS megfogja az Eszter állát, felemeli, s a szemébe. Mondtam örökké, ugye, hogy ne nézzél a tükörbe?

ESZTER ellöki magától. Szégyentelen, disznyó! Pogány! Az! Kérges lelkületű! Sírva. Hát ilyen árva vagyok én! Soha sincsen senki gyámolítóm! Még a saját kedvesem is, a saját levendő uram, még az is csúfolódik, amikor valami baj talál engem, vagy valami rémítő dolgot látok. Az asztal mellé ül s az asztalra borulva sopánkodik. Hát ilyen sorsom van nekem! Ilyen árva vagyok én ebben a nagyvilágban! S mégis aratni járok, s mégis kapálni járok! S mégis dolgozom napestig, mint egy rab! Hogy meglegyen valahogy a ház, apa nélkül és anya nélkül! Gyámolító nélkül és férfiú nélkül!...

LUKÁCS miközben szedi fel a búzavirágot a földtől. Ó szegény Jerémiás, ha ezt meghallaná! Hogy elfogná az irigység... hogy ez az Eszter jobb siralmakat tud nálánál is... ó, ó! A felszedett virággal a kezében, Reginához. Mit láttatok, Regina?

REGINA takarítja az asztalt. Én nem láttam semmit.

LUKÁCS. Hát ő mit látott, az árva?

REGINA. Kísértetet. Ott volt az ablakban, béduvasztott nagy puskával. S kettő volt, azt mondja Eszter, az egyik az egyik ablakban, s a másik a másikban.

LUKÁCS. Az akkor jól bé volt osztva. S nem mondtak semmit?

ESZTER felkapja a fejét. Hát mit mondjanak?

LUKÁCS meg is játszva. Azt, hogy: hámm!

ESZTER. Szeretted volna, ugye? Nem voltak olyan gonoszok, mint te!

LUKÁCS. Akkor parola! Kezet fog Eszterrel. S itt van ez a bokréta is, nesze! Nagy szívdobogással szedtem a csalogányos mezőn, s tiszteletem és hódolatom jeléül ezennel fogadd szívesen!

ESZTER elfogadja, s kedvesen. Látod, ha örökké ilyen volnál, búmat se mondanám.

LUKÁCS. Immár ezután örökké ilyen leszek, mert a harmincötödik esztendőt a tegnap estefelé bétöltöttem, s mivel hetvenig akarok élni, úgy osztottam bé, hogy felit így s felit úgy. Ebből is láthatod, hogy még az Isten is szeret téged, mert ha a nyakamba sózott volna már ezelőtt tíz esztendővel akkor gonosz tíz esztendőd lett volna mellettem, de így csak jót fogsz érni, szépet s gyönyörűt!

ESZTER. Hát azért nem vettél el eddig?

LUKÁCS. Azért hát! Csupa jóságból! Fenyegetőleg. De most vigyázz, mert most elveszlek!... Azért is jöttem legeslegfőképpen, hogy ebben a magasztos dologban egy cselvetést csináljak veled.

ESZTER. Miféle cselvetést?

LUKÁCS. Légy keresztényi türelemmel! Mindjárt meglátod, vagy még inkább meghallod. Csak előbb fel innét a székről s hamar ünnepélyesre felöltözni, mert én egy ügyes, szép fiatal lánynak akarok cselt vetni s nem egy ilyennek, akinek a lába poros s a füle mezítláb van. Párdon! megfordítva! No, egy-kettő!

ESZTER boldogan felugrik, a kanapéból csizmát s ruhát kapkod elő, s azokkal indul az öltözőkamra felé; s fütyürészik.

LUKÁCS felemelt ujjal utánaszól. Osztán kísértet többet nincs!

ESZTER. Nincs!

LUKÁCS. Csak én!

ESZTER. Csak, csak. El.

REGINA eddig rendezgetett, aztán egy csuporba magának tejet töltött s kenyeret szelt a tejhez. Most ül az asztal mellett s éppen kezd enni. Ülj le, Lukács!

LUKÁCS. Azt is lehet. Most mindent megcsinálok, csak mondani kell. Leül.

REGINA. Hát mitől van olyan jó kedved?

LUKÁCS. Nekem attól, hogy immár rövidesen megházasodok s a hátralévő időt még így akarom eltölteni.

REGINA. Erősen megéheztem.

LUKÁCS. Meg, ugye?

REGINA. Mit gondolsz, alig vittünk volt az aratóba, csak egy kücsi szalonnát s egy kücsi túrót s egy fazekacska szilvaízet s két kupa körtövét.

LUKÁCS. A nem sok. Egy század katonaság többet viszen!

REGINA. Igen, de azok nem is aratnak egész nap, hanem döglődnek, s a legtöbb, amit csinálnak, ha egyet-egyet puffantanak.

LUKÁCS. Meghiszem azt! Csakhogy a lövés is munka, hé! Ott célozni kell, lefeküdni s felkelni, s egyszer az egyik szemet hunyni bé s máskor a másikot, s rúg a fegyver is, mint a nyavalya! Te azt nem tudod, hogy micsoda munka folyik abban a világban.

REGINA. Azt nem is tudtam, hogy te is voltál katona.

LUKÁCS. Hát hogyne! De még a java!

REGINA. S miféle?

LUKÁCS. Tán szakács, ha jól emlékszem.

REGINA. Hát azoknak is kell tudni lőni?

LUKÁCS. Azoknak kell a legjobban. Mert mit gondolsz, ha az ellenség megtámadja a menázsit, akkor ki védi meg? A többiek csak a hazát védik, de a szakács a betévő falatot.

REGINA kész az evéssel. Nem iszol te is egy csupor jó tejet? Takarítja a morzsákat.

LUKÁCS. Én nem. Kell a kutyának.

REGINA feláll; a csuprot elteszi. Visszaül. Mátét nem láttad?

LUKÁCS kacag. Gondoltam.

REGINA. Mit gondoltál?

LUKÁCS. Hogy Mátét fogod kérdezni.

REGINA. Be okos vagy!

LUKÁCS még mindig nevetgél. S ha többet akarsz tudni, azt is meg tudtam mondani, hogy éppen most fogod kérdeni.

REGINA. S hát azt honnét?

LUKÁCS. Onnét, hogy üsmerem az emberi természetrajzot. Mert előbb a has keresi meg a magáét, s amikor a megvan, akkor nyomban menyen a szív is horgászni. S a tiédről tudtam, hogy akárhová veti belé a horgot, a maszlagot Máté kapja bé.

REGINA. Elég rég jár hozzám, éppen tíz esztendeje: békaphassa bátron!

LUKÁCS. Nem sajnálod, te lelketlen?

REGINA. Menj el, ne bosszants örökké, mert hozzád vágok valamit! Láttad-e, vagy nem láttad?

LUKÁCS feláll s haptákban. Káplár úrnak jelentem alásson, igenis láttam!

REGINA. Mikor?

LUKÁCS. Egy fertályórával ezelőtt.

REGINA. Hol?

LUKÁCS leül s hanyagul az ablak felé int. Itt, az ablakban.

REGINA. Az ablakban?

LUKÁCS. Mint kísértetet.

REGINA felragadja az asztalról a kenyeret, mintha hozzá akarná vágni.

LAKÁCS kacagva lebújik az asztal színe alá.

ESZTER ünnepélyesen öltözve megjelenik. Itt vagyok, ragyogok. Csönd. Lukács, hát nem nézel ide?

LUKÁCS még mindig az asztal színe alatt. Nem merek.

ESZTER. Hát mért?

LUKÁCS. Regina halálra keres.

REGINA. Ők voltak a kísértetek!

ESZTER csodálkozva, majd mindjobban pulykásodva. Az ablakban?

REGINA. Abban.

ESZTER. A nagy puskákkal?

REGINA. Azokkal.

LUKÁCS feláll, kiveti a mellét és hősiesen. Ez a való és igaz!

ESZTER. Nem szégyelled magad?

LUKÁCS. Hát mért szégyelljem? Fejjel voltam béfelé!

ESZTER. Ilyen vén bolond létedre! Kísértetet játszani, fényes nappal! Te! Hátha megütött volna az ijedtség miatt abban a helyben a gutta!? Akkor most nézhetnél! Hirtelen a Lukács vállára teszi a két kezét; s kedvesen. Szánakoznál-e?

LUKÁCS. Ühüm.

ESZTER. Hát sírni, sírnál-e?

LUKÁCS. Ühüm.

ESZTER. S mit mondanál?

LUKÁCS. Azt, hogy: ó, szegény, jámbor gutta! Hogy teli volt jószándékkal s kötelességtudással!

ESZTER hirtelen arcul üti Lukácsot.

REGINA kacagva. Úgy kell a rusnya férfiának!

LUKÁCS. Hát ez mért volt?

ESZTER. A siratásért.

LUKÁCS. Térdepelj le s kérj bocsánatot!

ESZTER. Azt-e? Azt ma nem!

LUKÁCS vészesen ordít. Térdepelj le s kérj bocsánatot!

ESZTER megszeppenve letérdepel Lukács elé, s szepegve. Mit mondjak?

LUKÁCS. Azt, hogy felelj a kérdéseimre. Először: megüthet-e téged a gutta, amikor engem látsz, akárha kísértet képiben is?

ESZTER. Nem.

LUKÁCS. S miért nem?

ESZTER. Azért, mert az a te hivatalod.

LUKÁCS. Jól van. Másodszor: szabad-e neked megütni egy férfiembert?

ESZTER. Nem szabad.

LUKÁCS. Hát szabad-e megütni éppen egy olyan férfiembert, aki el akar tégedet feleségül venni?

ESZTER. Azt még úgysem.

LUKÁCS. Pedig megérdemelné, mi?

ESZTER helyesel. Meg.

LUKÁCS. No, állj fel!

ESZTER feláll. S most micsináljak?

LUKÁCS. Csinálj, amit akarsz. Vákációt adok! Fütyül.

ESZTER leül az asztal mellé, ahol Lukács ült volt, s Reginához. Hát nem bolond ez a Lukács?

REGINA. Most tűrj, csak az esküvőig.

LUKÁCS. Mit mondtál, Regina?

REGINA. Hogy immár sohasem lesz meg az esküvő.

LUKÁCS. Melyik?

REGINA. Az enyim, Mátéval.

LUKÁCS. Mit adsz, ha meglesz, mégpedig közelebbről?

REGINA. Mondott valamit?

LUKÁCS. Ühüm.

REGINA. Mit mondott?

LUKÁCS. Amit én.

ESZTER. Hát te nem mondtál semmit!

LUKÁCS. Neki igen.

ESZTER. Hát mért nem mondod meg nekem is?

LUKÁCS. Majd együtt, Mátéval.

ESZTER. Mért együtt?

LUKÁCS. Hogy bátorítsuk egymást.

ESZTER. S a mikor lesz?

LUKÁCS ránéz az órára. Közeledik az idő.

REGINA örömmel. Hát Máté is idejön?

LUKÁCS. Ühüm.

REGINA felugrik, lekapja Lukácsot a kanapéról, csizmát és ruhát szed ki onnét, s azokkal eltűnik az öltözőkamrában.

ESZTER. Csakugyan mondta, hogy idejön?

LUKÁCS. A saját pici szájával. Leül az asztal mellé, a Regina helyére.

ESZTER. Messzebb nem volt hely?

LUKÁCS. A szívnek semmi sincs messze egy ilyen szerelemben, mint a miénk...

ESZTER. Hát inkább ne szeress olyan erősen, hanem gyere közelebb!

LUKÁCS. S mit adsz, ha közelebb megyek?

ESZTER. Egy csókot.

LUKÁCS mintha végigfutna rajta a hideg, aztán. Pardon! Hűvös van! A fene látott ilyen hűvöst, nyárban. A tegnap is szinte megfagyott a fülem. Mutatja. Ez, né! S ez a másik is. Egyszer az egyik s azután a másik, majd pedig mind a kettő együtt, még jó, hogy az embernek nincsen több füle, mert gondold el, ha volna példának okáért hat darab, vagy hét darab, de hová is lehetne annyi soknak keresgél az arcán helyet szorítani?...

ESZTER közbevág. Nagy tolvaj vagy, Lukács!

LUKÁCS. Hát én mért?

ESZTER. Mit gondolsz én nem látom, hogy mire megyen ez a sok szó? Hát kell-e csók, vagy nem.

LUKÁCS meglepődik. Miféle csók?

ESZTER. Amit az előbb kértél, s amit én meg is ígértem.

LUKÁCS. Hát hogyne kéne! Adjad hamar!

ESZTER. Akkor gyere ide!

LUKÁCS. Hát úgy nem konc! Adjad így!

ESZTER. Hát így hogy?

LUKÁCS. Dobjad, mint az urak, amikor utaznak.

ESZTER fenyegetőleg. Közelebb jössz-e vagy nem? Megfogja a széket, mintha ő akarna menni, csak a szót várja.

LUKÁCS megijedve. Megyek, megyek! Fele távolságra az asztal elé viszi maga alatt a széket.

ESZTER. Ott egyen meg a fene!

LUKÁCS. Pardon! Csak megnyugszom egy kicsit.

ESZTER egy kicsit tusakodik, aztán hirtelen elhatározással az ölébe ül Lukácsnak. Itt vagyok! Átöleli a nyakát.

LUKÁCS egykedvűen nézi a plafont, majd hirtelen elkapja a lábát s Eszter lecuppan a földre. Pardon! Nem akartam. Megfogja a karját, hogy felemelje.

ESZTER mérgesen ráüt a kezére. Hozzám ne nyúlj! Te otromba, te! Utállak! Tudd meg! Takarodj innét! Ebben a percben!

LUKÁCS. Mondtam, hogy pardon.

ESZTER. Nekem ne mondd, hogy pardon! Semmit se mondjál! Hanem menj ki ebből a házból! Takarodj! De most!

LUKÁCS veszi a kalapot. Akkor szerusz.

ESZTER lebújik a földre és sírni kezd.

LUKÁCS nagyon lassan kifelé indul és integet hátra a kalapjával.

MAGDOLNA dudorászva jön künn, az ajtó felé. "Azt a hegyet a kötényemnek a négy sarkában is el..." Ekkor belép a szobába, a kötényében hoz valamit, s Lukácson hirtelen meglepődve. Jó estét, Lukács bácsi!

LUKÁCS felemeli az ujját és mutat Eszter felé. Pszt!...

MAGDOLNA újabb csodálkozással Eszter miatt. Hát Eszter nénémet mi lelte?

LUKÁCS halkan. Bűnbánatot tart. Ismét indul apró mozdulatokkal kifelé.

ESZTER egyszerre felkapja a fejét, és Magdolna felé mérgesen kiáltva. Zárd bé az ajtót!

MAGDOLNA. Hát azt mért zárjam bé?

ESZTER még mérgesebben. Azért, hogy zárd bé! S a kulcsot add ide!

LUKÁCS. No, ne mérgesítsd nénédet, hanem zárd bé. Gyere hamar, s mikor én kimenyek, akkor zárd bé!

ESZTER vészesen felugrik s bézárja az ajtót, a kulcsot kiveszi s csípőre tett kézzel Lukács előtt. Le is út, fel is út!

LUKÁCS felteszi a kalapot s egyenesen a nyitott ablaknak indul. Hejh, szép a fiatal kor: milyen régen nem jártam ablakon!

ESZTER megelőzi s nagy durral beteszi mindkét ablakot, aztán lekapja Lukács fejéről a kalapot, összegyúrja és a kebelébe gyömöszöli, s aztán ismét csípőre tett kézzel. Le is út, fel is út!

REGINA éppen kilép a kamrából. Ti itt ölitek egymást? Csend. Miféle nagy zakota volt ebben a házban?

LUKÁCS. Semmi, csak készültünk a házasságra.

ESZTER leül az asztal mellé, az előbbi helyére, s mérgében nem tudja, mit csináljon. Ez a róka! Ez a... Ez a... percegő szú.

REGINA rákiált Magdolnára, aki bámulva és egy kicsit félve, egyhelyben állott mindig. Hát te mit állsz itt, te taknyos? Ilyen laposan, mint egy béka a bokron, te! Hát azért hagytunk itthon, hogy most kerülj elé valahonnét, te! Hát ilyen házőrző vagy? Hol voltál?

MAGDOLNA. Csak a nagykertbe mentem egy kicsit.

REGINA. Mi van a katrincádban?

MAGDOLNA. Sárga körtöve.

REGINA. Hát a minek?

MAGDOLNA. Hogy legyen maguknak, amikor az aratóból éhesen hazajőnek.

REGINA. Hamar pakolj le, s nézd meg, mi dolog van a ház körül!

LUKÁCS. Fogadj szót az őrmester úrnak, hamar!

REGINA Lukácsnak fenyegető hangon. Osztán elég legyen!

LUKÁCS haptákba vágja magát s szalutál. Jelentem alássan, Eszter eldugta a kalapomat.

REGINA. Hová?

LUKÁCS. A kebelibe.

REGINA. Hát oda mért?

LUKÁCS megereszkedve, más hangon. Lehet, hogy meg akarja szoptatni.

ESZTER. Jaj!

MAGDOLNA ki közben egy kosárkába öntötte a körtéket, most odaviszi Lukácshoz. Tessék használni, Lukács bácsi!

REGINA. Te ne háziasszonykodjál, hanem láss az után, hogy rend legyen a házban! Nem látod azt a széket is? Ki tette oda azt a széket?

LUKÁCS kivett a kosárból egy körtét és éppen pucolja a combján. Azt én, de pardon.

REGINA. Nem tesz semmit. Azért van ez a mihaszna leánka, hogy a helyire tegye. Leül basásan a kanapéra.

MAGDOLNA az asztalra teszi a kosárkát, aztán a helyére a széket, majd abroszt is terít az asztalra.

LUKÁCS leül a székre, mit Magdolna helyre tett és jóízűen eszi a körtét.

MAGDOLNA az abroszterítés után odamegy Lukácshoz. Engedelmet kérek, Lukács bácsi.

LUKÁCS. Mért kérsz engedelmet?

MAGDOLNA. Hogy a széket egy kicsit tessék ideadni, hogy levegyem a lámpacsövet, mert meg kell pucolni. Aztán feláll rá, leveszi a lámpacsövet és pucolni kezdi.

LUKÁCS a kanapéra ül, Regina mellé, és újságolja. Máté még nem jöve el.

REGINA. Ha nem, annyi!

LUKÁCS. Mennyi?

REGINA. Annyi, hogy ott forduljon fel, ahol van.

LUKÁCS. Mi Mátéval nem úgy beszéltük volt meg.

REGINA. Hát hogy?

LUKÁCS. Úgy, hogy a házasságban akarunk felfordulni.

REGINA. Nem sokat fogjuk kérdeni tőletek, hogy akartok-e, vagy nem.

LUKÁCS mutatja a körte torzsáját. Hát ezt hova tehetem, hogy ne szemeteljek?

REGINA. Hajítsd le a földre. Azért van itt ez a leánka, hogy felszedje.

LUKÁCS a feje mellett hátra dobja a torzsát, mely az ablakról visszaesik. Pardon, azt gondoltam, hogy nyitva van.

ESZTER, REGINA nevetnek.

LUKÁCS felveszi a torzsát, az ablakot kinyitja és kidobja. Az ablakot is nyitva hagyja. Azután kivesz a kosárból még egy körtét, és enni kezdi. Jó körtöve!

REGINA. Máté is szereti.

LUKÁCS. Mondta is, hogy inkább egy körtövefát venne el feleségül, mint... A többit elcsámcsogja.

ESZTER. No, no.

MAGDOLNA ki megpucolta a csövet, s meggyújtotta a lámpát is, visszateszi a helyére a széket s kötényével gondosan letörli. Tessék. Lukács bácsi!

LUKÁCS. Te hány esztendős vagy?

MAGDOLNA. Immár tizenhat, Lukács bácsi!

LUKÁCS. No, ügyelj, mert ha egyszer nem találod azt mondani, hogy Lukács bácsi, akkor a gutta abban a helyben megüt!

MAGDOLNA. Hát, hogy mondjam?

LUKÁCS. Mondjad, hogy Ábrahám, az Izsák tatája. Vagy nevezzél Mózesnek, a zsidók atyjának.

MAGDOLNA. Eszter néném és Regina néném parancsolták, hogy úgy kell mondani.

ESZTER. Elég legyen!

REGINA. Mars ki!

MAGDOLNA nyel egyet, aztán elindul, kilincsel az ajtón, majd hátrafordulva. Bé van az ajtó zárva!

ESZTER a kamra felé mutat. Eredj oda, ott csinálj rendet!

MAGDOLNA oda bemegy.

LUKÁCS. Ha ennek a leánkának volnék, egyszer fellázadnék.

ESZTER. Te ne taníts senkit lázadásra, hanem magadot tanítsd a tisztességre! Kiveszi kebeléből a kalapot és Lukács felé dobja az asztalra. Nesze, elmehetsz!

LUKÁCS a feje mellett kidobja hátrafelé a csutkát az ablakon, aztán lefricskázza a kalapot az asztalról. Hess el innét, ne! Mert nem teszlek fel többet a fejemre!

ESZTER. S ugyanbiza mért nem teszed fel többet a fejedre?

LUKÁCS. Azért, mert ha feltenném, egyebet se csinálna, csak folytonosan bőgne a fejemen, hogy ő hol volt egy szombat este.

MÁTÉ csendesen behajol az ablakon s kalapját a Lukács fejébe teszi.

LUKÁCS hátra se néz, hanem csak megfogja a kalapot. Lám, az Isten sem akarja, hogy feltegyem, mert mindjárt rendelt egy másikot.

REGINA hátratekint s nagy boldogan feláll s bár Máté csendre inti az ujjával, mégis. Szerusz, te! Hát ott jársz te is, ahol a varjak?

MÁTÉ már felhágott az ablak talpára, hogy be jöjjön, de nagyon nehezen megy. Segíts, komám, a fene egyen meg!

LUKÁCS hátra se néz. A többi varjaknak sem segítettem.

REGINA segítő szándékkal egyengeti Mátét. Gyere, szívem, gyere! Ne félj, csak gyere!

MÁTÉ fejjel befelé becsúszik a kanapéra, s lábai fennakadnak a Lukács vállai között.

LUKÁCS megfogja a lábait. Ímé, egy vőlegény! A feje a sírban, s az esze két ágban kivirítva! Az ilyent osztán lehet szeretni!

ESZTER. Lehet hát! Mert ő nem szokott minden éjjel bejárni az ablakokon a menyecskékhez, mint te!

LUKÁCS míg Eszter szólt, ledobta a Máté lábait magáról s hamar átült a székre. Az éccaka is kettőnél s egy félnél voltam.

MÁTÉ rendbeszedi magát, s komótosan ülve a kanapén. Adjon Isten j'estét!

ESZTER. Adjon Isten, Máté!

REGINA tapogatja a Máté nyakát és karjait. Nem fáj suhutt?

MÁTÉ. Szerusz komám, Bakk Lukács! Hogy vagy?

LUKÁCS. Én így medvelátáskor, elég jól. Hát te?

MÁTÉ. Én sem rosszul, amikor efféle cseszlevadászt látok.

REGINA. Ne csipkedjétek egymást, mert maholnap sógorok lesztek úgyis. Mátéhoz. Hát mért nem jöttél hamarább?

MÁTÉ megöleli Reginát, arconcsókolja s aztán. Jöttem volna, csak előbb más gúnyát akartam venni, erre a nagy innapra. Ismét megcsókolja. S aztán ugyanvalóst siettem, de egy veszett kutya az úton megakasztott.

LUKÁCS. Akkor rajta, csókolózzatok!

REGINA ijedten. Csak nem harapott meg?!

MÁTÉ. Nem erősen, csak a lábamszárát s ott is a csizmámot. Mutatja.

REGINA. Elég hegyes foga volt!

LUKÁCS. Hát, hogyne! Éppen akkor hegyezte neki a gazdája, amikor én jöttem. Megnézi ő is, aztán legyint. A semmi! Az Eszteré sokkal hegyesebb!

ESZTER mérgesen felugrik s keresi, mit vágjon Lukácshoz.

LUKÁCS lebújik az asztal színe alá.

ESZTER visszaül. Ha még egyet szól, ezt az asztalt vágom hozzá.

LUKÁCS helyreül. Pardon s bocsánat. Avval csak azt akartam mondani, hogy gyönyörűszép fogaid vannak, mintha készakarva metszette volna valaki, egyenesen megrendelésre, hogy aki lássa, csodálja s kérjen feleségül. A többiekhez. Csakhogy ő nem mutatta ki soha senkinek; csak egyedül nekem.

ESZTER. Beszélj bolond, beszélj.

REGINA. Csakugyan azért jöttetek ide, Lukács, hogy ezt a beszédet folytasd?

MÁTÉ. Azért a fenét! Lukácshoz. Hát nem szóltál semmit ezeknek a leányoknak?

LUKÁCS. Miről?

MÁTÉ. Eredj, ne tedd magadot, a nyavalyába!

ESZTER. Említette.

REGINA. Szólt, szólt. Hogyne szólt volna! Csakhogy azt mondta, hogy várjunk meg tégedet is; a nagyobbik felivel, mert úgy beszéltétek meg, hogy együtt adjátok elé.

ESZTER. Most együtt vagytok.

LUKÁCS szomorúan. Mind együtt, mint a vértanúk.

MÁTÉ. Hát add elé, te vagy a nagy szószóló!

MÓKA kaszával a vállán és bokrétás kalappal az ablak alatt megjelenik. Jó estét adjon az Isten!

A legények csak odanéznek, s nem fogadják.

REGINA hátranéz, s abban a pillanatban nagy örömmel felugrik s kikönyököl az ablakba. Adjon az Isten, hát te hol jársz, mint a madár?

ESZTER kíváncsian. Ki az?

REGINA. E' Mózeske, kicsi Kömény Móka. Kerülj bejjebb, Móka!

ESZTER sietve kizárja az ajtót s visszaültében ő is. Gyere, Móka, gyere!

LUKÁCS, MÁTÉ irigyen kacsintanak és intenek egymásnak.

MÓKA letámasztja a kaszát a házfal mellé s a másik ablakba könyököl s csak most látja meg a legényeket. Jó estét adjon az Isten, Lukács bátyám!

LUKÁCS. Adjon, ha ráér.

MÓKA meg fogja a Máté fejét s maga felé fordítja, hogy lássa: ki az? Szerusz, Máté!

MÁTÉ felemeli a lábát, mintha nyújtaná Mókának. Szerusz.

MÓKA. Engedelmet kérek a zavarásért.

REGINA. Nem zavarsz.

ESZTER. Te sohasem zavarsz!

MÓKA. De gondoltam, hogy egy percre bétekintek, így mentében. Közben is nagyon nézte a szobát, mintha keresett volna valakit. Hát kicsi Magdó nincs itthon?

REGINA. Ő éppen nincs.

ESZTER int a legényeknek, nehogy elárulják, hogy itthon van.

LUKÁCS. Éppen meghótt, ezelőtt öt perccel.

MÓKA. Hát hol van?

REGINA. Nem is tudom, hova mene el.

ESZTER. Mert örökösen tekereg a haszontalan.

LUKÁCS. Az igen, mint Eszternek az esze: hol itt van s hol ott, de sohasem a fejiben.

ESZTER. Téged nem kérdezett senki, vén sátán!

MAGDOLNA bent a komrában énekelni kezd. "Azt a hegyet a kötényemnek a négy sarkában is elhordom..."

MÓKA az első hangnál örömmel felüti a fejét, aztán csodálkozva hallgatja néhány pillanatig, majd mintha be akarna örömében ugrani az ablakon, de csak elkiáltja magát: Magdó, kicsi Magdó!

MAGDOLNA kidugja az ajtón a fejét, a haja kibontva. Tetszett szólítani engemet, Regina néném?

REGINA. Hát te itthon vagy? Nagyon gyorsan utána. Gyere hamar egy kicsit, mert itt van a Móka!

MAGDOLNA örömében felsikolt és visszaugrik. Jaj, Istenem!

ESZTER felugrik s mérgesen be a kamrába, s onnét hallatszik. Nem tudsz jőni, ha hívul valakit, te béka?! Hol tanóltad ezt a tisztességet!? Kilöki az ajtón, s már szelíden. Eredj, szépen! Aztán visszaül a helyére.

MAGDOLNA kis piros csizmában, színes szoknyában és tiszta ingben de mellény nélkül és rendetlen hajjal. Látszik, hogy öltözködés közben lökték ki a szobába. Mentegetőzve, szégyellősen, de szelíden. Csak a hajamot akartam egy kicsit... Az asztalnál, Lukács mellett megáll, s a nyitott ablakon látszik, hogy a hold éppen bújik fel a horizonton.

MÓKA megemeli a kalapját. Jöszte egy kedves kicsi percre, s osztán visszamehetsz.

LUKÁCS kéjsóváran megsimogatja a MAGDOLNA haját.

ESZTER rákiált. Menj el onnét!

MÓKA egy nagy keserűlevélbe göngyölítve kivesz valamit a zsebéből. Jöszte közelebbecske, mert hoztam neked valamit!

MAGDOLNA odamegy az ablakhoz, Regina és Máté közé, aztán átveszi az ajándékot, nagy várakozással bontogatja, aztán nagy örömmel. Tojás! Kicsi tojás! Két kicsi tojás! Két kicsi madártojás!

MÓKA. S mégpedig énekes madáré!

REGINA feláll és megnézi, aztán lekicsinyelve: Pettyesek. Mátéhoz, szemrehányással. Látod-e, te sohasem hozol semmit nekem!

MÁTÉ. Ne búsulj, mert én is hozok, de hozzádmérten, lúdtojást!

LUKÁCS kacagva. S én Eszternek kígyótojást!

ESZTER éppen feláll, hogy megnézze a madártojást s mentiben. Azt vidd a vén kotlós menyecskéidnek!

MAGDOLNA. Nagyon szépen köszönöm, Móka. Kedvesen köszönöm ezeket a szépeket.

ESZTER. Lám, add ide, milyenek?

MAGDOLNA. Odaadhatom-e, Móka?

MÓKA. Hát mutasd meg neki! Tartsad, hogy nézze bátron!

ESZTER megsértődve otthagyja őket. Süssétek meg a tojásotokat! Visszaül.

MAGDOLNA. S milyen énekes madáré vajon?

MÓKA. Hát osztán szép az anyja, kitűnő gyönyörű! Üsmerem már három hete s meglestem nem egyszer. Nagyságra olyanforma, mint egy kisded rigó. A szája sárga, mint az arany, a feje pirosban játszik s minél hátrább, annál inkább olyan, mint a szeder. De osztán az éneke: az olyan, hogy még az ökör is elécsapja a fülit, mikor hallja!

MAGDOLNA. S hát a hasa milyen?

MÓKA. Az is olyan, mint a szája.

LUKÁCS. Az azért olyan, mert ha szájfájása van, akkor avval eszik, a hasával. A fiatalok rovására szívesen nevetnek.

REGINA feddőleg Magdolnához. Hát nincs annyi eszed, hogy behíjad ezt a legényecskét, te idétlen! Hát azért hozott neked ilyen figyelmességet? Mókához. No, kerülj bejjebb, s ülj egy kicsit nálunk is!

MAGDOLNA. Gyere Móka!

MÓKA. Köszönettel fogadom a meghívást, de előbb hazatekintek, hogy más gúnyát is vegyek.

MÁTÉ. Hát az minek te? Nekem a te üdődben csórén is jó volt.

Nevetés.

MÓKA. Azt lehet is hinni, mert neked vastag a bőröd.

MÁTÉ. S osztán mióta jársz így a leányokhoz, mégis?

MÓKA. Én amióta kérdik!

REGINA. Ne beszélj, Móka! Csakugyan először jössz ma guzsalyosba?

MÓKA. Éppen úgy.

REGINA feláll, megfogja a Móka fülét és húzza. Akkor nagyot nőjön! Nagyot nőjön!

MAGDOLNA közben, védő mozdulattal. Regina néném, ne húzza!

MÁTÉ. Nem a füledet gondolja. Móka.

REGINA. Ne is hallgass az ilyen vénekre, hanem eredj hamar s osztán egy-kettőre gyere vissza!

MÓKA a kaszát a vállára veszi. Hát akkor addig is jó időtöltést! Szívesebb hangon. Szerusz, Magdó!

MAGDOLNA. Szerusz, s gyere!

MÁTÉ utánaszól. S ne felejtsd el, hogy előbb szopjál, s osztán gyere!

MÓKA mentiből. Én is úgy gondoltam, nehogy olyan ízetlen s buta maradjak, mint te! Utána rögtön belekezd abba az énekbe. "Látod-e babám, látod-e babám, azt a veres nagy tüzet"... stb. S még egy ideig látszik, ahogy a kaszával a vállán s félrecsapott bokrétás kalappal s egyre megnőve megy szembe a felkelő holddal.

ESZTER boldogan. Megfelelt!

REGINA. Úgy kell neki, ne irigykedjék senki fiatalságára.

MAGDOLNA közben megnézi még egyszer a tojásokat s gyöngyöző nevetéssel indul vissza a kamrába s mikor a szoba közepén volna, Eszter hirtelen felugrik.

ESZTER. Azt a kecskebéka mindenedet! Elejébe áll, hisztérikusan. Te pipiske! Te hernyó! Te boszorkánytojás! Te munkakerülő! Hát azért küldtünk bé oda is, hogy ott ne a munka után láss, hanem cifrálkodjál?! Hát erre van eszed, s a tisztességre nincs?! Még a legkisebb tisztességre sem! Arra, hogy megmutasd a nénjeidnek, ha adnak neked valamit! Hát már a legényeken jár az eszed? S tojásokat rendelsz náluk?! Kettőt, nem is egyet! S még dugod is! Elé avval a tojásokkal! Látni akarom!

MAGDOLNA kicsombolygatja s közben riadtan. Én nem dugtam, az előbb sem dugtam. Tartja és mutatja. Tessék nézni, én igazán nem bánom, itt van, mindkettő itt van, ahogy kaptam, olyan kedvesen, olyan ártatlanul...

ESZTER az ujjai közé veszi az egyiket, kajánul nevet s utánozva a MAGDOLNA hangját. Olyan kedvesen, olyan ártatlanul... ahogy Mókától kapta... ezt az idétlenséget... ezt a pettyes semmit... kapta... A földhöz vágja a tojást. Nesze! Nagyot szusszan.

MIND felugranak a helyükről.

MAGDOLNA megdöbbenve, de az elszántság tüze meglobban az arcán s a szemében. Földhöz ütötte!...

ESZTER. Ide a másikot is!

MAGDOLNA. A kicsi tojást!

REGINA hevülten odamegy, s kéjjel. Ide a másikot, nekem!

MAGDOLNA. Az ártatlant!...

ESZTER. Egy-kettő!

REGINA. Nekem!

MAGDOLNA szembeáll velük, gyűlölettel nézi, kiegyenesedve, megnőve, majd hirtelen bekapja a tojást és lenyeli. Ezt nem töri el senki! De senki! Befut a kamrába és magára zárja az ajtót.

MIND megdöbbenve néznek össze, majd Eszter és Regina dühösen az ajtónak rontanak, de Lukács és Máté, ki-ki a maga párját, visszahozzák és leültetik. Csend.

LUKÁCS. Az első hangja, amiben nincs gúny és ami tiszta. Láttátok, milyen szép volt ez a gyermek, amikor ellenszegült, s lenyelte a tojást?

MÁTÉ. Én láttam.

LUKÁCS. Hát te, Eszter?

ESZTER. Pöktek-e téged szembe?

LUKÁCS. Hát te, Regina?

REGINA. Azért jöttetek ide?

MÁTÉ. Az igaz.

LUKÁCS sétálni kezd a szobában. Elmegy az ajtóig s mikor visszafelé jön, a földhözütött tojásnál megáll s nézi, majd egészen lehajlik. Kicsi madár volt benne...

MÁTÉ szintén odamegy s nézi. Az anyja már hamar kiköltötte volna.

LUKÁCS. Nem olyan hamar, mint Eszter.

REGINA. Ezért jöttetek ide?

MÁTÉ. Az igaz.

Mind a ketten visszaülnek a helyükre.

LUKÁCS. No, akkor törjük el a két nagyobbik tojást is. Köszörüli a torkát. Hát az úgy volt... Köszörüli megint a torkát.

MÁTÉ. Ne mondd, hogy hogy volt, csak azt mondd, hogy hogy lesz.

LUKÁCS. Tán jobb volna, ha béosztanók: vagyis én köszörülöm s te mondjad.

MÁTÉ. Menj a fenébe, ne idétlenkedjél! Köszörüli a torkát. Hát hallgassatok ide, leányok, úgyis mint menyasszonyok. Hát hogy ne is menjek messze, mi ketten Lukáccsal arra egyeztünk, hogy ha már ő tizenöt esztendeje jár ehhez a házhoz, én pedig éppen tíz, akkor azt mondanók, hogy járjunk immár a dolog végire s üssük nyélbe a sorsunkat. Vagyis más szóval rajta lennénk, hogy az esküvő is immár meglegyen, mégpedig mihelyt bétakarodhatunk a tavaszi gabonával. Körülnéz. Lányok epedve csüngnek. Hát erre egyeztünk mi ketten, hogy ezt tudatjuk veletek. Ha ellenben ti nem így gondolkoznátok, akkor szóljatok!

Csend.

LUKÁCS. Azt várhatod.

ESZTER elérzékenyedve. Nem férsz az Istentől, hogy ebből a szent dologból is tréfát csinálsz?

MÁTÉ. Neki csak a szája jár.

REGINA. A szája hát.

MÁTÉ. Ha így van a dolog, hogy nem szóltok a tervezet ellen, akkor mi azt ajánlanók, hogy a lakadalommal járó sok költséget összeszorítsuk, vagyis más szóval egybevegyük a kettőt.

ESZTER. Hogy a kettőt?

MÁTÉ. Hát egyazon napra a két esküvőt s a két lakadalmat.

ESZTER határozottan feláll. Olyan nincs! Sétálni keld a szobában.

LUKÁCS. S olyan mért nincs, ugyanbiza?

ESZTER. Azért nincs, mert nem azért vártam tizenöt esztendeig, hogy úgy kalákában esküdjem meg! Egyedül akarok megesküdni, érted? Üti a mellét. Csak én, egyedül! Még a faluban se esküdjék akkor más! S még a szomszéd faluban se! Érted? Az egész országban senki, az egész világon senki. Csak én, egyesegyedül én!

LUKÁCS. Jól van. Még én sem leszek ott.

ESZTER visszaül a helyére, leborul az asztalra és sír.

REGINA odahúzódik és vigasztalja. Eszter! Hát legyen több eszed! Úgy lesz, ahogy akarod, csak ne keseregj! A többiekhez S ha így lesz, akkor mit gondoltok, melyikünk esküveje lenne meg előbb: az enyim-e, vagy az Eszteré?

MÁTÉ. Akkor tán az Eszteré.

REGINA. Affenét?! Nem adnátok-e még Magdót is férjhez előttem?

ESZTER "affenét"-re felkapja mérgesen a fejét. Nem szégyelled magadot, te Regina?!

REGINA. Hát én mért szégyelljem?

ESZTER. Tedd a szívedre a kezedet s mondjad: hát volna lelked megesküdni s férjhezmenni előttem?

REGINA. Hát volna! S lesz!

ESZTER. Te szégyentelen! Hát nem én vagyok az öregebb?!

REGINA. E már igaz, ez az egy! Nem a menyen előbb férjhez, aki vénebb, hé!

ESZTER. Hát ki?

REGINA. Aki arravaló!

LUKÁCS lágyan, csúfondárosan. Eszter! Zsenge szívem! Harmatos lóherém! Mondjunk mi le az elsőbbségről!

ESZTER elszántan. Nem mondok le! Soha! De soha!

MÁTÉ. Ebből is láthatjátok, hogy együtt muszáj a kettőt.

ESZTER. Soha! De soha!

REGINA Eszterhez. Na karicsálj, mert most már én sem mennék veled együtt! Inkább felakasztanám magamot! Fel én!

ESZTER. Bár már látnám. Ott a kötél alattad, a padban.

REGINA felugrik. Nekem mondod, hol a kötél! Nekem?! Hisz mindenről csak én tudom ebben a házban, hogy hol van! Mert te csak szaladsz elé s hátra, s ahol elmész, ott nem rendet hagysz magad után, hanem azt, amit a tatárok! Te!

MÁTÉ közben fogja Reginát és csitítgatja. Regina, lelkem... Regina, lelkem...

ESZTER közben csak remeg az indulattól s csak hápog.

LUKÁCS gonoszul. Ne hagyd magad, Eszter!

ESZTER felugrik, majdnem az asztalra, s Regina is feléje. Lukács azonban megfogja Esztert, Máté is Reginát, majd visszanyomják a helyükre őket.

LUKÁCS csóválja a fejét, majd sóhajtva. Már a testvér is ellenség...

ESZTER. Eressz el, mert bizonisten leharapok valamit rólad!

LUKÁCS. Milyen tájékomról?

ESZTER tényleg meg akarja harapni, de Lukács elugrik.

MÁTÉ. Hát valamit mégis csak ki kell találni, gondolkozzunk csak! Lám te vagy a nagy okos! Gondolkozzál te!

LUKÁCS az asztal előtt áll s töprengve vakarja a fejét, majd megindul a szobában, itt ott megfog valamit és felemeli: látszik, hogy ki akar sütni valamit. Mit is lehetne? Mi a nyavalyát lehetne?... Egyszerre, mintha eszébe jutott volna valami, megkopogtatja az udvarfelőli házfalat, majd ami bútor van a fal mellett, azt kezdi elszedni.

Először Eszter, aztán Regina, majd Máté kíváncsian felállnak s közelítenek is Lukácshoz.

ESZTER. Te mit akarsz, Lukács?

LUKÁCS. Egyszer életedben hallgass!

REGINA. De én is akarom tudni, hogy mit akarsz?!

LUKÁCS. Ha tíz évet vártál, várj még egy percet! Közben szedi el a bútorokat. Próbát fogunk csinálni... Nagy próbát... Szép próbát... Illendőt a szerelemhez... Odamegy a kamraajtóhoz és melegen. Magló! Kicsi Magdolna!

MAGDOLNA. Tessék, Lukács bácsi!

LUKÁCS. Már vagy bácsi, vagy nem bácsi, de gyere csak egy percre kifelé! Ne félj, nem lesz semmi bajod. Jövet visszafelé a többiekhez. Hadd vegyük belé őt is a mutatványba, hiszen már leány, a két madártojást megkapta! A leányokhoz. Álljatok sorba! Odaállítja Esztert és Reginát egymás mellé: Esztert elöl, Reginát utána, majd Magdolnát harmadiknak.

MAGDOLNA szépen felöltözve, befont, de leeresztett hajjal, szép, ragyogó és egészen leány. Tessék, megjelentem!

LUKÁCS ahogy meglátja, hízelkedve csóválja a fejét. Hm, hm... Tán nem attól a tojástól lettél ilyen szép?

MAGDOLNA boldogan nevet.

LUKÁCS. No, annál jobb. Állj szépen ide, harmadiknak!

Odaállatja.

MÁTÉ esik ki a szeme, úgy nézi Magdolnát.

LUKÁCS. No, most figyeljetek ide, hadfiak a szerelemben! A tárgy az, hogy melyiknek legyen meg hamarább az esküvője: Eszternek-e velem vagy Reginának Mátéval. Mivel azonban rendes módon, ahogy emberek szoktak, ezt eldönteni sem Eszterrel, sem Reginával nem lehet s mivel mi is gyámoltalanok vagyunk arra, hogy bölcs Salamonok legyünk, azért odafordulunk a felsőbb hatalomhoz, aki igazságot fog tenni. Ha pedig azt tekintjük, hogy szörnyű nagy és erős dolog az igazi szerelem, sokkal nagyobb és erősebb, mint ez a házfal, akkor bátron szembeereszthetjük egymással a kettőt, mármint a szerelmet s ezt a házfalat. Tekintve azonban azt a dolgot, hogy a szerelem ez alkalommal bennetek lakozik, annakokáért csak úgy lehet ezt a próbatételt végbevinni, ha majd az én vezényszavamra sorban és egymásután nekijárultok a falnak, s azt kimozdítjátok a helyiből. S amelyik pedig jobban ki tudja mozdítani, nyilvánvaló dolog, hogy abban nagyobb a hő szerelem. S akiben pedig nagyobb a hő szerelem, nyilvánvaló dolog, hogy annak lesz meg előbb az esküvője! Igaz-é?

ESZTER. Igaz!

REGINA. Igaz!

LUKÁCS. Helyes-é tehát, amit gondoltam?

ESZTER. Helyes!

REGINA. Helyes!

MAGDOLNA. De hát én minek kellek ide?

LUKÁCS. Te annak, hogy cifrázd a dolgot: olyan vagy, mint a tulipán a kapuzábén, vagy bojt az ostoron. Érted?

MAGDOLNA bizseregve, kedvesen. Há hogyne!

LUKÁCS. Akkor figyelem, mert kezdődik a tavasz! Mátéhoz. Eredj komám, akaszd le s hozd ide azt az órát! Mindenkinek adok egy percet.

MÁTÉ leakasztja a nagy láncos faliórát s odaadja Lukácsnak.

LUKÁCS elhelyezi a bal tenyerén az órát, a láncát a váltára veti. Figyelem! Elsőnek Eszteré a fal! Nézi az órát, felemeli az ujját és lehúzza. Rajta!

ESZTER dolgozik, rúg, feszit és kapar.

LUKÁCS felemelt karral. A perc bételt!

ESZTER toporzékolva leesik a földre.

LUKÁCS Máténak, mutatja a kezével is. Én nem esküszöm. Hangosabban. Repítsd el onnét, mert kell a küzdőtér!

MÁTÉ elhúzza Esztert a szoba közepe felé.

LUKÁCS. Figyelem! Most Regina következik! Nézi az órát, felemeli az ujját és lehúzza. Rajta!

REGINA feszíti, rúgja és üti a ház falat.

LUKÁCS felemelt karral. A perc bételt! Mátéhoz. Takarítsd el ezt is!

MÁTÉ Reginát is Eszter mellé húzza. Én se esküszöm!!

LUKÁCS. Utolsó figyelem! Magdó következik!

MAGDOLNA. Én is?

LUKÁCS. Te is!

MAGDOLNA. S mért?

LUKÁCS. Csak. Nem akarsz?

MAGDOLNA. Nem bánom.

LUKÁCS. Utolsó és legnagyobb figyelem! Nézi az órát, felemeli az ujját és lehúzza. Rajta!

ESZTER, REGINA felemelt fejjel, sóváran figyelnek.

MAGDOLNA elszántan erőlködik, mint egy bolond madár.

LUKÁCS húzza az időt.

ESZTER kiabálva. Elég, Elég!

REGINA. Csal! Csal!

LUKÁCS feléjük. A népfelkelők hallgassanak! Felemelt karral. A perc... bé...

MAGDOLNA a falnak borul és zokogni kezd.

MÓKA gyorsan be az ajtón. Mondtam s itt vagyok! Ámulva meggyökerezik.

MAGDOLNA ránéz Mókára, szerelmesen nézi, aztán egyszerre diadalmasan felnevet és elmozdítja a falat. Móka!

ESZTER felugrik s kiáltva. Boszorkánytojás!

REGINA felugrik s kiáltva. Megölöm!

Mindketten Magdolnának rohannak. Nagy kavarodás, Máté és Lukács meg akarják védeni, Móka remegve áll, s már feszül, hogy odavesse magát.

MAGDOLNA kiugrik a lányok és a legények közül s ökölbeszorított kézzel a ház közepében, minden felszabadult fiatal erejével. Eddig raboskodtatok felettem, kínoztatok és nyomorgattatok, de most eljött az idő!

LUKÁCS kezében az óráról olvassa le. Kilenc óra tizenhárom perc!

Csend.

ESZTER, REGINA dermedten nézik Magdolnát.

MÓKA. Hát itt mi történt?

MÁTÉ. Nem látod, hogy fellázadt?

MAGDOLNA. Fel is!

MÓKA. A kicsi madár legyőzte a nagy varjakat!

MAGDOLNA ránéz Mókára, s boldogan. Éppen ezt akartam én is mondani. Ebben a pillanatban a Lukács kezében az óra irtóan csörögni kezd s ettől mindenki megrebben.

LUKÁCS nyomatékosan olvassa az óráról az időt. Kilenc óra tizenhárom perc!

Függöny

Szín: Udvar Gondoséknál. Jobbról a ház. Egy ablak, csukva. A ház az utcára néző felével lejtősödik. Az ablak előtt a diófa, sima és magastörzsű. A falnál végig tornác, magassága másfél méter. A diófára legkönnyebben erről a tornácról lehet felmászni. Az ablakon innét, majdnem egészen elöl, ereszes kijárat az udvarra bárom grádiccsal. Az eresz legalább egy fél méterrel kiugróbb, mint a tornác. A tornác alatt szenes zsák, félig tele faszénnel. - A kapu szemben van és hátul. Úgynevezett székelykapu, kicsi és nagy egybeépítve. Rövid kis utcán keresztül kivezet az útra. - A házzal szemben, tehát balról, végig deszkakerítés. Ezen egy nyitvalevő bejáró kapu a csűrhöz, melynek az eleje; egészen bent, mélyen látszik. A kerítés mellett napraforgók, egy közülük három méterre is kimagaslik. Nem egészen elöl, a kerítés mellett kút. A gárgyája négyszögletű és egy méter magas. A gárgyán keresztülfektetett merítgető kampós rúd. - A telihold a kapu felett felfelé jön. Az ég csillagos, de van egy-egy kövérebb bárányfelhő rajta. A ház ablakából is világosság vetődik ki.

Idő: este, az első felvonás után.

Amikor a függöny felmegy, teljes holdvilágban látszik az udvar, de néhány másodperc múlva bárányfelhőhöz ér a hold. Mintegy húsz másodpercig tart, amíg apránként mögéje bújik. A hold búvása szerint halványodik a fény.

BOSZORKÁNY amikor a hold utolsó pereme is bemegy a felhő mögé, abban a pillanatban, fekete kecske képében, belöki fejével a kaput. Jön néhány lépést előre, akkor megáll és körülnéz, majd hirtelen bukfencet vet s mint feketeruhás vénasszony áll talpra. Gyors tipegő futással rögtön körbeszaladja az udvart s amikor visszaér kiindulási helyére, hosszú fekete szőrtincset vesz elő, meggyújtja és azzal végigfüstöli futva a ház oldalát s közben. Dicsőséges szőre erős bakördögnek: hervaszd el füstöddel a jóság rügyeit és gerjeszd fel szagoddal a fiatal vért!.... Gyorsan a kúthoz fut, egy nagy kacskaringós fekete szarvat vesz elő s azzal kenni kezdi a kút gárgyáját s közben. Megkenem a szádot, te kút: az ördögnek szarvával, hogy békapjad és lenyeljed, aki közeledben jár... hogy jó étvágyad legyen, és ne lakjál jól emberrel soha!... Innét visszafut a helyére, a kapu felé, ismét bukfencet vet s mint fekete kecske áll talpra. Ekkor a hold is kijön a felhőből.

MÁTÉ gyors igyekezettel ebben a pillanatban jön le a három grádicson, a házból. S ugyanilyen gyorsan megy a kapu felé s mentiben lök egyet a kecskén, aki incselkedve néz. Cecc, a fene!...

LUKÁCS sántikálva és tempósan ekkor jön le a grádicson.

MÁTÉ kinyitja a kiskaput, visszafordul és hátraszól. Hamarébb! Hamarébb!

LUKÁCS mentiben. Sohasem siettem s mégis harmincöt esztendős lettem.

REGINA futva ki a házból s fel a tornácra, a kapu felőli részbe. Máté! Máté!

LUKÁCS. Elöl van egy kecskével.

REGINA. Lukács! Állj meg egy kicsit!

LUKÁCS (megáll). No!

REGINA. Gyere egy kicsit közelébb! A tornácon feléje megy, aztán ki is hajlik, a szájához teszi kétoldalt a tenyerét és titokzatosan, izgalommal. Osztán hamar gyertek vissza, érted-e! Mi addig itt megfogjuk Mókát, s nem eresztjük! S hozzatok magatokkal valami jó megölő szerszámot! S nem baj, ha egy kicsit isztok is. Érted-e? Legalább azt mondhatjátok osztán, hogy ti nem is voltatok itt, hanem a korcsomában! Érted-e?!

LUKÁCS csúfolódva szintén odateszi a tenyerét a szájához s utánozva a Regina hangját. Ne hozzunk mindjárt halotti bizonyítványt is? Érted-e?

REGINA. Hamar! Csak hamar!

LUKÁCS tempósan a kapu felé s Regina gyorsan be a házba.

MÁTÉ fogja kinyitva a kiskaput. Mit mondott Regina?

LUKÁCS nem válaszol, hanem mentiben ráköp a kecskére. Eredj az útból te! Nem látod, hogy vőlegény vagyok?

MÁTÉ. Mit mondott Regina, te?

LUKÁCS. Azt, hogy beszéljelek le erről a kecskéről.

MÁTÉ. Ne bölcsködj, hanem gyere, mert ma vért akarok bűzölni! Nyakon öleli Lukácsot, a kaput nyitvahagyják s mennek.

A kecske sóváran nézi őket, majd mekeg egyet szaladni kezd utánuk.

ESZTER kinyitja az ajtót. Olyan szép az este... Kár lefeküdni...

REGINA odabújik Eszter mellé az ajtóba. Móka menni akar!

ESZTER. Valamit megsejdített?

REGINA. Nem hiszem, csak egyszerre reájött, hogy menjen.

ESZTER. Hát így szeretsz minket, Móka?

MÓKA. Alunni is kell, nemcsak szeretni.

REGINA. Hadd el, aludhatsz még eleget. Holnap vasárnap van.

MÓKA. A jó gazdának a vasárnap is nap.

REGINA. No csak maradj még s beszélgessetek Magdóval.

MAGDOLNA. Egész nap dolgozott, s jól teszi, ha le akar fekünni.

REGINA. Hallod, Eszter! Hát leány ez, aki így marasztja a legényt?!

ESZTER. Idétlen béka, nem leány!

MÓKA. No! Csendes jó étcakót!

MAGDOLNA. Várj, Móka! Kikísérlek egy mákszemet!

ESZTER kiáltva. Menj bé!

REGINA. Letöröm a derekadat, csak egyet mozdulj!

ESZTER. Móka! Móka! Állj meg egy percre!

REGINA. Mondani akarok valamit!

MÓKA a grádicson túl megáll. No!

ESZTER ÉS REGINA kétfelől megfogják a karját.

ESZTER. Hallgass ide!

REGINA. Ide hallgass, reám!

ESZTER. Regina, te menj bé egy kicsit, mert külön akarok beszélni Mókával!

REGINA. Előbb én akarok beszélni véle!

ESZTER mérgesen. Takarodj bé!

REGINA. Ügyelj a szádra, arra a lepcsesre!

MÓKA. Nonono!

ESZTER. Akkor eredj egy kicsit félre, amíg beszélek!

REGINA. Jól van, de siessetek! Visszajön az ereszetig.

ESZTER. Menj tovább!

REGINA tesz egy lépést.

ESZTER. Még! Eredj a ház mögé!

REGINA. De osztán siessetek! Bemegy a kapun, a csűr felé, de a beszélgetés alatt kidugja a fejét, nehogy elszalassza Mókát.

ESZTER izgalommal, nagyon epekedve. Hát hallgass ide, Móka! Most mondok neked valamit, de jól hallgass ide! Regina felé. Né, ez leselkedik! Reáütök a fejedre, Regina! Mókához. Idehallgatsz-e, kicsi Móka?

MÓKA. Két fülem van.

ESZTER babrálja a Móka fülét. S milyen szépek? Kicsik s kemények!... S még ugranak is, ha pengeti az ember... Kuncog. Ilyen szép füleket még nem is láttam, így, most, ahogy reácsorog a holdvilág... Közben mind közelebb bújik a fülihez.

MÓKA egyszerre elhúzódik.

ESZTER. No, mért húzódtál el?

MÓKA. Azért, hogy ne reácsorogjon, hanem melléje.

ESZTER ismét közeledik. Oh, oh! Szép kicsi, okos fejem! Próbálja simogatni az arcát. Milyen ügyesen megfelel mindenre! A két tenyere közé veszi az arcát, de észreveszi Reginát. Regina, meghajítlak valamivel! Mókához... a szép kicsi fiatal fejivel... s evvel a pelyhedző szájával... evvel a csábossal... evvel a meleggel... Mintha meg akarná csókolni.

MÓKA félreugrik. Sok lesz a dicséretből!

ESZTER egyre mohóbban. Eredj, ne beszélj! Móka, te!... Hiszen még el sem kezdtem... jóformán... amit mondani szeretnék...

MÓKA. Holnap eljövök.

ESZTER. El hát... ügyesen... holnap is... De nem Magdóhoz, hanem hozzám... Kirobbanva. Érted? Hozzám! Én is tudok úgy szeretni, mint az a taknyos! De csak téged! Érted? Móka, te! Te édes!

MÓKA közben félve húzódik, majd egyszerre. No, adjon Isten jó éccakát.

ESZTER megragadja. Nem eresztlek!

MÓKA. S mért nem?

ESZTER. Azért nem, mert szeretlek!

MÓKA. Hát a mire jó?

ESZTER. Arra, hogy légy a szeretőm!

MÓKA. Szép holdvilág van.

ESZTER megfogja két kézzel a nyakát. Lész-e, vagy nem?

REGINA lassanként egészen elébújik a kapunál és izgalommal hallgatja a dolgot.

MÓKA megfogja csuklóban az Eszter két kezét, és ledobja a nyakáról. Nem leszek!

ESZTER. S mért?

MÓKA. Azért, mert én Magdót szeretem!

ESZTER remegve. Még egyszer kérdem: lész-e a szeretőm?

REGINA odakiált. Eszter, ne kínozd azt a legényt!

ESZTER rohanni kezd a kút felé. Belészököm a kútba! Itt a szemetek előtt! Leroskad a kútnál, üti két öklével a gárgya fáját, majd belélógatja a fejét a kútba, sír.

REGINA odamegy Mókához, aki nézett és egyet sem mozdult. Ne félj, nem szökik belé...

MÓKA. Tán van is annyi esze.

REGINA. Esze, az nincs annyi, de egyébért.

MÓKA. Ne is borítsa gyászba Lukácsot.

REGINA. Ne félj, nem is borítja; mert őt szereti. S neked csak úgy mondta, hogy szeret. Kapzsiságból, mert neki egy sohasem elég... S legfőképpen pedig azért, hogy nekem bánatot okozzon, hogy tőlem elhódítson... Tőlem, aki egész este csak téged néztelek... hogy te milyen nekemvaló vagy... hogy milyen pontosan találnánk mi össze... ketten... én s te... Vadul ráborul. Szeretlek!... szeretlek!...

MÓKA lerázza magáról. Sok az áldásból, Regina!

REGINA dühödten nézi. Kit taszítottál el?!

MÓKA. Téged!

REGINA. Te mocsok!

MÓKA. Van víz.

REGINA. Te szökdécselő sáska!

MÓKA. Nem is tud megfogni akárki.

REGINA. Nem biza, mert gyáva vagy! A nyúlnál is gyávább? Vagy azt gondolod, hogy nem vettem észre, hogy most is mért akarsz elmenni? Hogy Máté elől futsz!? S Lukács elől!

MÓKA. Hát itt sincsenek!

REGINA. De visszajőnek! Vissza hát! S te ezt tudod, s azért futsz! Éppen azért!

MÓKA csodálkozva. E má érdekesebb, látod-e?

ESZTER hirtelen arra fordulva. Azért futsz! Azért futsz!

MÓKA megigazítja kakaskodva a ruháját. Én? azért? Visszamegy s az alsó grádicsra ül. No, itt akkor megnyugszom egy kicsit.

ESZTER ÉS REGINA melléje ülnek.

ESZTER. Regina, te menj bé, én itt maradok Mókával.

REGINA. Én is itt tudok maradni véle.

ESZTER. Ne mondjam még egyszer!

REGINA. Nekem is van szám!

MÓKA. Akkor immár menjünk bé mind a hárman. Feláll. Hogy ne vesztegessük el az erőt, hanem legyen, amikor kell... Megy befelé. Amikor a nagylegények visszajőnek... Az a fürge Máté... S az a paripás Lukács...

ESZTER ÉS REGINA mennek utána, bemennek.

MAGDOLNA bent, mindjárt, meghökkenve. Móka, hát te mért jöttél vissza?

MÓKA. Én azért, hogy a Máté számára s a Lukács számára itt legyek, amikor ők visszajőnek, a késekkel, vagy más ölő szerszámokkal.

MAGDOLNA felsikolt. Szent Isten!

ESZTER kiáltva. Ne sápíts, te átok!

MAGDOLNA. Móka, meg akarnak ölni!

REGINA. Meg hát!

MAGDOLNA. Fuss innét, Móka! Az Istenre kérlek: fuss, fuss! Hamar! Hamar! Gyorsan ellenállhatatlan erővel, hálóköntösben, kihozza Mókát s cipeli, húzza és löki a kapu felé, majd azon kilöki és a kaput beteszi. Aztán fut vissza a házba s útközben Eszternek és Reginának, akik az udvarra utánuk jöttek. Ti latrok! Ti pogányok! Befut.

REGINA. E megveszett.

ESZTER. Majd én megtanítom! Ne félj!

ESZTER ÉS REGINA. Gyorsan be a házba.

MÓKA ebben a pillanatban vissza a kapun, gyorsan felugrik a tornácra és onnét fel a diófára.

A szobából dulakodás hallatszik.

MAGDOLNA menekülve kiugrik az ablakon a tornácba.

ESZTER nyomában, kihajolva az ablakon, kezében egy mozsártörő. Ott, igen...! Ott járhat a szél...

REGINA szintén Eszter mellett az ablakban, kezében egy laskasiritővel. Mert ide bé nem teszed többet a lábadat!

MAGDOLNA. Ne féljetek, lát az Isten mindent...

ESZTER kidob a tornácba egy párnát. Nesze, hadd lássa, hogy párnád is van!

REGINA kidob egy pokrócot. S pokrócod is! Aludjál s fel se ébredj! Közben már húzni kezdi be a zsalut, aztán beteszi az ablakot is. A redők között azonban kivetődik a világosság.

MAGDOLNA a párnából és a pokrócból ágyat csinál magának a tornác árkában, éppen a fa alatt. Közben. Szegény kicsi Móka!... Még megölték volna. Azok a gyilkosok... Gyenge fiatal testit... a gyalázatos vénségek... Lefekszik és nagyot sóhajtva. Édes jó Istenem, te, aki fenn vagy és őrködöl, légy gondozónk továbbra is nekünk, szegény üldözött fiataloknak... Mind halkabb a szava, aztán már csak susogás, majd egészen elcsendesedik.

Kis csend.

MÓKA mély hangon és tagoltan. Az Úr ezennel meghallgatja a kérelmedet, és őrködik feletted...

MAGDOLNA felüti a fejét. Szent Isten! Csak a feje látszik ki a tornác pereme felett. Csodálkozva figyel, majd visszafekszik, mert nem hall semmit.

Kis csend.

MÓKA mint az előbb. Csak aludjál bátron, szép, harmatos lélek...

MAGDOLNA felugrik és félelemmel az arcára szorítja a két tenyerét s úgy figyel.

MÓKA a saját hangján, szeretettel feddve. Nem fekszel mindjárt vissza! Ebben a hűvös éccakában!

MAGDOLNA felnéz a fára. Jézusmárja! Ki van azon a fán?

MÓKA. Itt az atya helyett a fiú:

MAGDOLNA örömmel. E Móka! Bizonisten Móka!

MÓKA. Vaj kitudja!

MAGDOLNA végképpen megnyugodva, nagyot sóhajt. Hjaj, hogy megijedtem...

MÓKA. Kitől, te?

MAGDOLNA. Én? Tőled.

MÓKA. Félni is kell a férfiútól!

MAGDOLNA. S hát te hogy kerültél oda?

MÓKA. Azt csak akkor mondom meg, ha szépen visszafekszel s bétakaródzol.

MAGDOLNA visszakuporodik s a pokrócot magára kanyarija, de a feje jól kilátszik. No, hogy?

MÓKA. Hát a lábamon. Nem fázol?

MAGDOLNA. Nem. Most kivált nem.

MÓKA. Elég baj.

MAGDOLNA. Mért?

MÓKA. Azért, mert egy kicsit lementem volna, hogy megmelegítselek.

MAGDOLNA. Isten őrözzön!

MÓKA. Mitől te?

MAGDOLNA. Attól, hogy legyere.

MÓKA. Hát attól mért?

MAGDOLNA. Azért, mert akármelyik percben visszajöhetnek azok a vén latrok. S egyébként is...

MÓKA. S egyébként is?

MAGDOLNA. Igen, igen!

MÓKA. S hát a mi fán terem, az az egyébként?

MAGDOLNA. Diófán!

Galambosan nevetnek mindketten; bent a lámpa elalszik.

MÓKA. Te kicsi Magdó, nem láthatnak s nem hallhatnak azon az ablakon?

MAGDOLNA. Bé van az téve, ne félj.

MÓKA próbál alább ereszkedni. Akkor jó.

MAGDOLNA. Móka, nem mész mingyárt vissza? Ebben a hűvös éccakában!

MÓKA. Ne szólj a nagyok dolgába!

MAGDOLNA fél is s tiltakozva feláll: Nehogy alább gyere! Bizonisten, Móka!

MÓKA folyton peckedlődik. Há mért, te?

MAGDOLNA. Baj lesz belőle! Bizonisten baj lesz!

MÓKA. Miféle baj?

MAGDOLNA. Hát olyan.

MÓKA. Milyen?

MAGDOLNA. Olyan, hogy szeretlek! No, most már tudod?

MÓKA ereszkedik lefelé. Én nem.

MAGDOLNA. Hát akkor mért jössz?

MÓKA. Azért, hogy megtanuljam.

A kapu felől otromba jövés zaja.

MAGDOLNA ijedten, gyorsan. Jőnek! Bizonisten jőnek! Menj vissza! Egészen a tetejibe! S jól fogd meg az ágat!

MÓKA gyorsan s ügyesen kapaszkodik felfelé. Ne félj semmit! Bízd csak rám!

MAGDOLNA visszahúzódik a tornác mélyébe, könyörögve és csendesen. S osztán egyet se mozdulj!

MÓKA. Nem, nem.

MAGDOLNA. S ne szólj!

MÓKA. Nem, nem.

MAGDOLNA. Ha igazán szeretsz.

MÓKA. Igen, igen.

Durván hátravágódik a kapu. Lukács és Máté összeölelkezve jönnek. Látszik, hogy egy kicsit részegek. A Máté jobb vállán egy lőcs, ugyanabban a kezében egy üveg is, amely a nyakánál fogva lóg lefelé, ahogy a lőcsöt is tartja a vállán.

MÁTÉ elereszti Lukácsot s a lőcsöt megsuhogtatja. Így ütöm le, né: mint egy madárijesztőt!

LUKÁCS. Üssed bátron, úgyis learatták immár a búzát. Odaérnek a grádicshoz.

MÁTÉ Lukácsra fogja a lőcsöt. Te! Reád is vetek egyet, ha sokat jár a habaród!

LUKÁCS. Ide vethesz bátron, mert a testeden fog kikelni!

MÁTÉ leengedi a lőcsöt. No, úgy legyen...

LUKÁCS. Gyere, üljünk le egy kicsit a grádicsra!

MÁTÉ. Ha te mondod, akkor leülhetünk. Leülnek.

Csend.

LUKÁCS érzi, hogy nagyon fontos dolgot akar mondani s így mély emberi hangon. Te, Máté, kérdenék én tőled, egyet, de igazit.

MÁTÉ. Ne kérdenéd, hanem kérdjed! Húz egyet az üvegből.

LUKÁCS. Hát akkor nézz a szemembe!

MÁTÉ odanéz s mereszti a szemét. Nézek én, ne félj!

LUKÁCS fogva tartja a szemeivel. No, ha nézel akkor mondd meg igaz lelkedre, hogy becsületes, jó komám vagy-e te nekem, vagy nem?

MÁTÉ. A vagyok, há mért?

LUKÁCS. Azért, hogyha a' vagy, akkor mondok neked valamit. Az a valami pedig az, hogy neked legyen kettő s nekem egy.

MÁTÉ. Ezt má ha én értem, akkor dögöljek meg.

LUKÁCS. Ha nem érted, akkor mondd meg, hogy evvel a leánkával te mit akarsz?

MÁTÉ. Melyik leánkával, te komám?

LUKÁCS. Evvel, itt bent. Int a fejével be a házba.

MÁTÉ. Magdóval-e?

LUKÁCS. Ühüm.

MÁTÉ elveszi a tekintetét.

LUKÁCS. Reám a szemmel, hé!

MÁTÉ rámered. Nézlek én, ne félj, amíg megmeredsz!

LUKÁCS erősen fogja a szemivel. Úgy, úgy! S most, de most felelj: mit akarsz véle?

MÁTÉ dölyfösen. S hát azt mért kell neked tudni?

LUKÁCS. Azért, mert láttam, hogy egész este etted a szemeddel! Kivált aztán, hogy lenyelte a tojást!

MÁTÉ. Hát ettem s annyi!

LUKÁCS. Nono, vigyázat! Mert azt kérdem, hogy mit akarsz véle?!

MÁTÉ kínlódva. Semmit! Ha a kell neked. Semmit! S most már menj! Húz ismét az üvegből.

LUKÁCS. Megvakulj-e, hogy semmit?

MÁTÉ. Mind a kettőre-e?

LUKÁCS. Előbb az egyikre.

MÁTÉ. Vakuljak, akár holnap is, jól van-e?

LUKÁCS. No, azért mondom, hogy neked legyen kettő s nekem csak egy. Mert Regina eddig is a tiéd volt, s most reádtestálom Esztert is, a haszonélvezettel együtt, de osztán a másik, az az egy, a küsebbik, az az én dolgom! Értetted-e?

MÁTÉ. Jól van, s eredj hamar s...

LUKÁCS hamar a Máté szájára tapasztja a tenyerét, nehogy csúfot mondjon. No, most add ide azt az üveget, hogy húzzak én is.

MÁTÉ. Magdót is, üveget is?

LUKÁCS elveszi és alaposan bugyogtat. Aztán. No, komám, most osztán én mondom, hogy pökd meg a markodat, s reája avval a lőccsel! Hamar feláll, kijjebb megy az udvarba, s ránéz az ablakra, s akkor. Hijj, azt a keserves magos!... Hiszen itt setét van!

MÁTÉ. Hol van setét? Már látszik, hogy nincs olyan nagy kedve a verekedéshez, MAGDOLNA miatt.

LUKÁCS. Odabé a házban. Biztosan elment az a miligyertya s a leánok lefeküdtek.

MÁTÉ feláll, az üveget s a lőcsöt otthagyja s ímmel-ámmal mozog. E má egy kicsit csakugyan setét... Kacagva. Neked ugyanvalóst!...

LUKÁCS. Nézz bé egy kicsit jobban, lám! Szökjél fel arra a tornácra! Eredj, hamar!

MÁTÉ félig felkapaszkodik.

MAGDOLNA akkor mintha álmából riadna fel, egyszerre felül s nem túlhangosan. Ki az, jaj?

MÁTÉ ijedtében lecuppan a tornácról a földre.

MAGDOLNA egészen feláll.

LUKÁCS borzasztóan elkezd kacagni, veri bele a térdét is.

MAGDOLNA még pillogtat, de hamarosan felismeri a helyzetet s a pokrócot magára kapja: Hjaj, hogy megijedtem!...

LUKÁCS még mindig kacag.

MÁTÉ morgolódva tápászkodik.

MAGDOLNA leül, a feje kilátszik. Kit kacag olyan erősen, Lukács bácsi?

LUKÁCS. Én azt a vitézt... hogy milyen hirtelen kezdte szagolni a vért...

MÁTÉ zavarában ő is kacagni kezd s tápászkodik felfelé. Azt gondoltam, hogy valami boszorkány van ott...

MAGDOLNA néz lefelé. Hiszen ez Máté! Jé, hát maga suppant akkorát, Máté?

MÁTÉ felállt, még mindig nevet egyet-egyet. No, e jó vót... az ánti piculáját...

MAGDOLNA. S honnét esett le?

MÁTÉ. Csak innét, a tornácról.

MAGDOLNA. S hát onnét mért?

MÁTÉ mintha egy gyermeknek kedveskedne. Szénházat akartam játszani neked... hogy élvezeted legyen...

LUKÁCS Magdolnához. Móka elment, ugye?

MAGDOLNA. Oh, már rég!

MÁTÉ folyton zsíros epedéssel nézi Magdolnát s mozgatja a száját s a fejét, mintha jókat harapna.

LUKÁCS. Te mit csinálsz, Máté?

MÁTÉ. Csak nézem ezt a Magdót, hogy milyen igén szép!

LUKÁCS. A vakok intézetit tudod-e hol van? Csak azért mondom! No, gyere, gyere! Itt nincs mit keressünk. Hadd aludjanak.

MÁTÉ. Esztert és Reginát ne keltsük fel?

LUKÁCS fejéhez kap. Mit mondtál, te gonosz szellem?! Magdolnának. Látod, milyen a rossz ember? Megbojgatná azokat az ártatlan kisdedeket. Jaj, jaj... Gyorsan megfogja Mátét és húzza. Gyere, mielőtt elkárhoznál, gyere! Indulnak, majd visszaszól Magdolnának. S neked hogy jutott eszedbe, hogy ide kigyere aludni a tornácba?

MAGDOLNA. Hát hogy olyan szép a hold.

LUKÁCS. Ne is tűrd, hogy szebb legyen, mint te! No, aludjál jól s ügyesen!

MÁTÉ. Én is azt kívánom!

MAGDOLNA. Viszont, én is viszont. Visszabújik a párnába.

Lukács és Máté kimennek a kapun. Csend.

MÓKA már mikor a legények a kapunál vannak, kuncogni kezd, s ahogy haladnak elfelé, a kuncogásból nevetés, majd kacagás lesz.

MAGDOLNA hasonlóképpen válaszol neki.

MÓKA ismét indul lefelé, még kacagás közben.

MAGDOLNA észreveszi és felül. Móka!

MÓKA. Én vagyok!

MAGDOLNA. Ha még annál is alább jősz, akkor többet nem kacagok!

MÓKA ereszkedik s közben kedveskedik. Ne beszélj... Ó, Istenem... Istenem...

MAGDOLNA. Igazán ne gyere, Móka!

MÓKA jön. Ne; ugye?

MAGDOLNA szepegve. Én nem bánom... én igazán nem bánom... Ha megfognak azok az öreg vérszomjasok...

MÓKA a legalsó ágon megtelepszik. No, ha nem sírsz, akkor itt megáll a gőzös. Ha ellenben repdesel, akkor...

MAGDOLNA. Akkor...?

MÓKA. Akkor a kerekeim alá kerül ott az a párna, alattad.

MAGDOLNA a párnához, melyet babusgat. Hallod, te kedves, te puha, te jómeleg párna!... Hallod, mit mond ez a rossz csúnya Móka? Mókához. Azt felelte, hogy egy szikrát sem fél tőled.

MÓRA. Nem-e? Mintha le akarna ugrani.

MAGDOLNA. De igen! De igen!

MÓRA visszahelyezkedik. No, csak azért!

MAGDOLNA hirtelen. Jé, milyen szép az a hold!

MÓKA. Melyik?

MAGDOLNA. Igazán nem szép, hogy úgy csúfolsz engemet!

MÓKA. Szép, szép. Gyönyörű szép! Nézik. Igazi nagy király az, amelyik ilyen tallért veretett!

MAGDOLNA. Hát még a nap?

MÓKA. Tán látod azt is?

MAGDOLNA. Megint csúfolsz?

MÓKA. Hát nem mondtad, hogy: nézz oda, hát még a nap!

MAGDOLNA szepegve. Igazán... mindent reám fogsz... Én csak azt mondtam, hogy az az illető király még a holdnál is veretett nagyobb tallért, s arra mondtam hogy az a nap...

MÓKA. Pardon s bocsánat, mert így már értem. S igazad is van, mert a nap már olyan nagy tallér, hogy azt fel sem lehetne váltani.

MAGDOLNA a hold védelmében. Nagy okos! S tán a holdat fel lehet?

MÓKA. Fel hát!

MAGDOLNA. S ugyanbiza mire?

MÓKA. Csillagokra.

MAGDOLNA. Azt nem bánom.

MÓKA. No, ugye, hogy aprópénznek megjárják ők is?

MAGDOLNA. Te melyiket szereted legjobban?

MÓKA. Én a Göncölt. Hát te?

MAGDOLNA. Én a fiastyúkot.

MÓKA. Jó gazdasszony lesz belőled.

MAGDOLNA. El is gondoznám én, ne félj, az ilyen Fiastyúkot.

MÓRA. S mit csinálnál véle?

MAGDOLNA. Hát tojatnám, s minden kikeletkor megültetném.

MÓKA. Azt meg, s a végire úgy ellepnének a csillagok, hogy avval csúfolnának az emberek.

MAGDOLNA nem akarta hagyni magát. Hát ha olyan nagy okos vagy, akkor lám, micsinálnál te? Lám, no!

MÓKA. Hát én, amit kell. Mert fognám az egész családot, s beléraknám szépen a Göncöl szekereinek a derekába s elvinném bé a városba s eladnám a bótosoknak.

MAGDOLNA megbotránkozva. Kinek, te?

MÓKA. Én a bótosnak.

MAGDOLNA. Nem félsz az Istentől?!

MÓKA. Én nem.

MAGDOLNA mérgében felemeli a párnát és a földhöz üti.

MÓKA. Te mért haragszol?

MAGDOLNA határozottan. Nem akarom, hogy a Fiastyúk is a bótosé legyen!

MÓKA. Hát ezt te hol tanultad?

MAGDOLNA. Mit?

MÓRA. Ezt a mérget!

MAGDOLNA. Én ott, ahol a rózsa fája tanulja, hogy töviset teremjen.

MÓKA. Igende a főtermése a rózsafának nem a tövis, hanem a rózsa, hécskám!

MAGDOLNA. Nekem azt nem kell mondani.

MÓKA. Ha nem kell azt neked mondani, akkor nálad a rózsának mi felel meg?

MAGDOLNA. Az, hogy maradj ott az ágon!

MÓKA egyszerre leugrik a tornácra.

MAGDOLNA ijedten megfogja, nehogy leessék, aztán, megnyugodva. Hjaj!...

MÓKA. Megijedtél, ugye?

MAGDOLNA. Meg.

MÓKA. Attól-e, hogy leesem?

MAGDOLNA Csodálkozva. Hát mitől lehetett volna egyébtől megijedni?

MÓKA. Attól, hogy megcsókollak.

MAGDOLNA nagy szemekkel s hirtelen felfedezéssel. Az igaz!...

MÓKA egyik karjával átöleli, a másik kezével simogatja az arcát. Kedves... Szép kedves... Szép kedves, madár... Szép kedves, énekes madár...

MAGDOLNA galambosan nevet.

MÓKA. Te, én úgy szeretnék valami erősen kedveset mondani neked!

MAGDOLNA. Hát mondjál!

MÓKA. Mit mondjak?

MAGDOLNA. Neked kell tudni.

MÓKA töri a fejét.

A kapun túl gyors lépések zaja, mely a kapu felé egyre lassabbodik, aztán.

MAGDOLNA. Ha! Jő valaki!

MÓKA egy pillanatig fülel, s akkor gyorsan felugrik a fára s a kapu már lassan meg is nyílik.

MAGDOLNA visszabújik a párnára és teszi, hogy alszik.

LUKÁCS lassan és óvatosan jön a tornác felé. Kezében egy szál piros rózsát tart, mint egy kis zászlót. Felágaskodva benéz a tornác árkába és halkan. Magdó! Kicsi Magdó! A rózsával cirógatja.

MAGDOLNA felijed, aztán felül.

LUKÁCS. Ne félj no! Én vagyok Lukács... Hangja végig a jelenet alatt emberi.

MAGDOLNA. Lukács bácsi! Maga?...

LUKÁCS. Ez egyszer nem bácsi, hanem... hanem egyéb minőségben.

MAGDOLNA. Valaki küldte?

LUKÁCS. Engem igen.

MAGDOLNA. Ki?

LUKÁCS. Engem a szív: a saját, a tulajdon szívem... Ő küldött, evvel a rózsával együtt, evvel a szép piros rózsával... Szagoltatja Magdolnával. No, milyen illata van?

MAGDOLNA szagolja, de nincs megelégedve. A csoda vigye el!

LUKÁCS. Mit te?

MAGDOLNA. Hogy én nem érzem neki semmiféle illatját.

LUKÁCS szintén megszagolja, s csodálkozással. Hát a meg hogy lehet?! Pedig ennek van! S még ugyan hathatós!...

MAGDOLNA szipogva. Úgy látszik, megkapott a nátha, amíg itt aludtam. Igyekszik magára húzni jobban a takarót.

LUKÁCS. Úgy, úgy! Mert ügyelnie kell az ilyen szép kicsi leánkának. Akiért olyan sokan versengenek. Akinek még tréfásan Lukács bácsi is rózsát hoz. Kedveskedve mutatja a rózsát. S osztán milyen színe van, lám eltalálod-e?!

MAGDOLNA. Ennek? Úgy nézi, mintha nem látná jól.

LUKÁCS. Ennek biza!

MAGDOLNA. Ennek sárga!

LUKÁCS. No-no-no! Nézd meg jobban!

MAGDOLNA. Sárga, sárga!

LUKÁCS fanyarul nevet. Úgy látszik, a szemed is elkapta a náthát.

MAGDOLNA. Hát milyen?

LUKÁCS. E biza piros! S még ugyan virító! S tudod-e hogy mit jelképez a piros szín?

MAGDOLNA. Háborút!

LUKÁCS. S hát így a szerelemben?

MAGDOLNA. Azt kérdje meg Eszter nénémtől!

Kis csend.

LUKÁCS. Eszter nénédet most ne emlegesd!

MAGDOLNA. Mért ne emlegessem? Éppen őt kell emlegetnem, mert őt akarja elvenni feleségül!

LUKÁCS. Akarja a legfőbb nyavalya! Nézi a földet, kis csend. Aztán hirtelen elhatározással. Magdó!

MAGDOLNA. Tessék?

LUKÁCS. Én téged akarlak elvenni!

Csend.

LUKÁCS. Hallod?

MAGDOLNA. Igen.

LUKÁCS. Hát szólj akkor valamit!

MAGDOLNA lesütött szemmel hallgat.

LUKÁCS a vallomás alatt mind fokozottabban esedező. Magdó! Édes kicsi Magdó! Felfogja a kezét. Bocsáss meg... de most meg kell mondjam, hogy téged, egyedül csak téged szeretlek!... Gyere hozzám feleségül, legyél az én társam Isten s ember előtt!... Elviszlek a házamba, megkíméllek, megbecsüllek... s lesz mindened, csak gyere hozzám! Nem kívánom, hogy most azt mondjad, hogy szeretsz, hanem csak azt az egyet kívánom, hogy megbólintsad a szép kicsi fejedet, ami azt fogja jelenteni, hagy hozzám jősz... Csak azt az egyet, hogy megbólintsad...

MAGDOLNA felemelt fejjel s mozdulatlanul nézi Lukácsot.

LUKÁCS Magdolna fejére teszi a kezét s azzal is ösztökéli, hogy bólintson. No! Csak egy kicsit! Hát nem bólintasz?

MAGDOLNA. Nem.

LUKÁCS. Hát mért nem?

MAGDOLNA. Azért, mert én Mókát szeretem. Diók potyognak a fáról.

LUKÁCS. De Móka még fiatal! Ő még nem házasodhatik! - S ha én megölöm Mókát?!

MAGDOLNA. Akkor is őt szeretem! Élve is őt, s halva is őt! Mindörökké csak őt!

LUKÁCS leejti a rózsát a földre s arcát ráfekteti a tornác fájára.

A kapun kívül lépések hallatszanak.

MAGDOLNA. Lukács bácsi, ügyeljen, mert jő valaki!

LUKÁCS. Jöjjön!

MAGDOLNA. De én azt gondolom, hogy Máté jön!

LUKÁCS felkapja a fejét s elszántan. Azt szeretném! Azt az egyet! Hirtelen. Egy szót se, hogy itt vagyok! Érted?

MAGDOLNA. Jó, jó!

LUKÁCS bebújik a tornác alá.

MÁTÉ Egy öl virággal, minek a fele burján. Látszik, hogy úgy szaggatta valahonnét, s egyet-egyet el is hullat. Már az udvar közepéből meglátja Magdolnát, aki felülve várja. Darabosan és dölyfösen. Mi az, hé? Hát így alusznak a leányok?

MAGDOLNA sóhajtva. Így...

MÁTÉ. Tán szerelmes vagy?

MAGDOLNA. Igen...

MÁTÉ. Akkor éppen jókor jöttem.

MAGDOLNA sóhajtva. Jókor...

MÁTÉ bedobja Magdolnához az egész öl virágot. Nesze! Elég-e?

MAGDOLNA. Elég.

MÁTÉ. S te itt kit vártál, így felülve?

MAGDOLNA. Magát.

MÁTÉ. Nem Mókát, vaj nem Lukácsot?

MAGDOLNA. Nem.

MÁTÉ. Há mért nem?

MAGDOLNA. Azért, mert ők nem jöhetnek ide.

MÁTÉ. S mért nem jöhetnek ide?

MAGDOLNA. Azért, mert a tisztesség tiltja, ilyen késő éccaka idejőni.

MÁTÉ kacagva. Hó, hó. Nem a tisztesség tiltja nekik, hé! Hanem inkább a gyávaság!... De aki ilyen erősen megszeretett valakit, mint én téged, a nem tekint se Istent, sem embert, hanem idejő, hogy lásson s - egyszerre megragadja a Magdolna fejét, hogy megcsókolja.

MAGDOLNA kiszabadítja magát. Meg van maga bolondulva?!

MÁTÉ. Én meg.

MAGDOLNA. Látom.

MÁTÉ. Hát lássad is, mert miattad bolondultam meg, hé! Ismét meg akarja közelíteni. Gyere közelébb! Gyere, mert mondani akarok valamit!

MAGDOLNA. Szinte tudtam.

MÁTÉ. Mit tudtál?

MAGDOLNA. Azt, hogy mondani akar valamit. S azt is tudom, hogy mit!

MÁTÉ. No, mit? Lám! Ha olyan okos vagy! Ha úgy belélátsz ide, né! Üti a szíve felett.

MAGDOLNA. Azt akarja mondani, amit Lukács bácsi.

MÁTÉ. Hát az mit mondott, az a kehes?

MAGDOLNA. Azt, hogy engemet szeret.

MÁTÉ. S azt mikor mondta, te?

MAGDOLNA. Azt tíz perccel ezelőtt. Csodálom, hogy nem találták szembe egymást!

MÁTÉ. A lehetetlen! Hogy itt volt?

MAGDOLNA. Itt, itt.

MÁTÉ. Hogy visszajött? Amikor mi elmentünk, azután?

MAGDOLNA. Azután, azután.

MÁTÉ röhint egyet, s aztán. S hát az mondta, hogy tégedet szeret?

MAGDOLNA. Azt szépen, szerelmesen. Nem úgy, mint maga! Összefogta a kezit mutatja szépen, ahogy kell! Így!

MÁTÉ. Hát azt így kell?

MAGDOLNA. Így, ha már muszáj.

MÁTÉ. Mit muszáj, te?

MAGDOLNA. Szerelemmel terhelni az embert.

MÁTÉ egyszerre elveszti erőszakolt nyugalmát s megragadja Magdót. Úgy muszáj?! Úgy?! Hát nem úgy! Hanem így! Küszködik.

MAGDOLNA kiált. Segítség!

LUKÁCS a tornác alól megragadja a Máté lábát, s úgy kirántja alóla, hogy lesuppan a földre, akkor ráugrik s többször is. Mit fogadtál volt?!

MÓKA a fáról. Üssed, vágjad!

MAGDOLNA felnéz a fára s Móka miatt sikoltva. Segítség!

Bent meggyullad a lámpa.

MÓKA rázza fejét. Üssed, vágjad!

LUKÁCS Mátéról feláll s felnéz a fára. Hát ott ki van?

MÓKA. Meg van-e ölve a disznyó?

MÁTÉ feltápászkodik. Nincs.

Lukács és Máté egymásra néznek, majd fel a fára.

LUKÁCS. Móka, te vagy-e?

MÓKA. Nem is más.

Máté és Lukács megbékélten néznek egymásra.

LUKÁCS. Hát akkor a mi dolgunkat tegyük félre.

MÁTÉ. S azzal ott fenn?

LUKÁCS Mátéhoz vészjóslóan. Le kell venni!

Eszter és Regina félig felöltözve kirohannak.

ESZTER agyonrémülve. Jaj, jaj jaj!... Hát itt mi van?

MAGDOLNA. Meg akarták ölni egymást.

REGINA. Kik?

MAGDOLNA. Lukács bácsi Mátét; s megfordítva is.

MÓKA. Elég kár vala félbehagyni!

ESZTER ÉS REGINA ijedten néznek fel a fára, s egyszerre. Hát ott ki van?

MÓKA. Itt én, úgynevezett Kömény Mózes, ifjú.

ESZTER. S te hogy kerültél fel oda?

MÓKA. Én úgy, hogy alól voltam s feljöttem.

REGINA. Mért mászkálsz te a más fájára?

MÓKA. Hogy legyen valami rajta.

LUKÁCS megindul a grádics felé, s közben marósan. Mért nem kérdezitek meg azt is, hogy az apja ki volt... s melyik bába fogta ki, s írni, olvasni tud-e, s az anyajegye hol van? Közben leült az alsó grádicsra.

MÓKA. S azt is meg lehet, hogy kinek a kedvesít akarta elszeretni!

LUKÁCS ez egyszer kiugrik a medréből s hirtelen felállva Mátéhoz. Szedd le, Máté! S szaggasd darabokra itt az orrom előtt! Hogy lássam! Szedd le ebben a percben!

MÁTÉ. Móka, gyere le szépen!

MÓKA. Én itt jó helyt vagyok.

LUKÁCS mérgesen Mátéhoz. Ne kérleld, hanem mássz utána!

MÁTÉ. Majd lejön ő magától is, ne félj.

LUKÁCS megvetéssel. A dög szentedet... Visszaül a grádicsra.

MÁTÉ fenyegetőleg. Gyere le, még egyszer mondom!

MÓKA. S ha lemennék, micsinálnál velem?

MÁTÉ. A nyakadat egy kicsit a kezembe venném.

MÓKA. Keress valami puhábbat s vedd a kezedbe.

MÁTÉ megdühödve. Hijj, azt a kutya keservedet. Fel akar a tornácra kapaszkodni, hogy onnét menjen fel a fára.

MAGDOLNA meg akarja akadályozni. Ide ne! Ide ne!

MÁTÉ. Hát ide mért ne?

MAGDOLNA. Azért, mert a tornác megrongálódik.

ESZTER Magdolnához. Te fogd bé azt a tojásos szádot!

REGINA. Eredj, Máté!

MÁTÉ felhág a tornácra.

MAGDOLNA közben felnéz az égre. Édes Istenem, ne hagyj el minket!

MÁTÉ rá akar mászni a fára, de abban a pillanatban, ahogy hozzáérne, a fa emelkedni kezd felfelé s Máté nemcsak lemarad, hanem ámulatában le is szökik a földre. Innét rémülten visszanéz a fára. Hát e miféle fa?

MÓKA. E diófa.

Eszter és Regina csodálkozva néznek egymásra.

LUKÁCS ki a grádicson leejtett fejjel gubbasztott, most idenéz. Hát te még idele vagy, Máté?

ESZTER nagyon idegesen. Lukács, édes Lukács! Gyere, mert ez a fa megbolondult!

LUKÁCS odajön. Micsinált ez a fa?

ESZTER. Nyúlik felfelé, bizonisten!

REGINA. Igen, igen.

MÁTÉ. Vakuljak meg, ha nem!

LUKÁCS átveszi a parancsnokságot s azt hiszi, hogy itt csak neki van most ép esze. Mindegyikre egy-egy kutatópillantást vet s aztán: Nem a fa bolondult meg, hanem ti! Egytől-egyig! Nem szégyellitek magatokat? Hát micsoda bugyuta, birka népség vattok ti?! A buta keservit az ilyen népnek! Kutatva körülnéz s meglát a tornác alatt egy lajtorját. Máté, fogd ezt a lajtorját s támaszd ennek a fának! Hadd lássam én is a nyúlást!

MÁTÉ megfogja a lajtorját.

MAGDOLNA ahogy meglátja a létrát, olyan áhitattal, hogy a felfogott keze félig ökölbe szorul. Édes jó Istenem! Te védelmezője a tisztaszívűeknek! Te igazságszerető Isteni Tégy csodát! Most még egyszer! Csak most az egyszer!

MÁTÉ a végszóra odatámasztja a létrát a fához.

LUKÁCS éktelen haraggal, amikor Magdolna a csodát mondja. Ne karicsálj itt nekünk, te prücsök! Mátéhoz. Indulj felfelé!

MÁTÉ indul fel a létrán, de nagyon óvatosan.

MAGDOLNA. Jaj, Istenem! Tégy csodát! Most tégy csodát! Nézi a fát, s látva, hogy az emelkedik, mind lágyabb és édesebb hangon. Úgy... édes Istenem... Kedves Istenem...

MÁTÉ ki felment jó messze már a létrán, egyszerre hanyatt-homlok vissza s leugrik. Én nem megyek! Reszket. Én nem megyek!

A fa lassan visszaereszkedik.

LUKÁCS gyilkos haraggal Magdolna miatt, Eszterhez és Reginához. Fogjátok meg azt a boszorkánt! Magdolnára mutat. Rögtön fogjátok meg! De hamar!

ESZTER ÉS REGINA felrohannak az ereszen keresztül a tornácba.

LUKÁCS. Fogjátok meg! S nyuvasszátok meg! A létrát az eszterhéjhoz támasztja.

MÓKA. Ne bántsátok, mert mindenkit megölök!

LUKÁCS. Fogjátok meg! Eszter és Regina odaérnek és megfogják.

MÓKA. Ne bántsátok! Közijük ugrik a fáról.

LUKÁCS. Máté, ragadd meg!

MÁTÉ felveti magát a tornácba s utána Lukács is, megragadják Mókát.

LUKÁCS. A leánkát a kamrába! Oda bézárni! Hogy ne lásson semmit!

Nagy dulakodásban Eszter és Regina beviszik Magdolnát, Máté és Lukács pedig kihozzák Mókát.

LUKÁCS Mókához. Hát lejöttél, hé?!

MÁTÉ. Micsináljunk véle?

LUKÁCS. Várj csak egy kicsit. Körülnéz. A lányok visszarohannak a házból s hozzájuk. Jól bézártátok-e?

ESZTER mutatja a kulcsot. Ne félj, mert a kócs itt van!

LUKÁCS. Akkor jó. Mókát a kúthoz viszik, ott megállnak. Ide belé! S ha lehet, fejjel lefelé!

MÁTÉ mert Móka rettenetesen küszködik. Segítsetek, mert elfut!

LUKÁCS Eszterhez és Reginához. Segítsetek, ha férjhez akartok menni!

A lányok is megragadják Mókát, s együttes erővel bedobják.

MÓKA ordít, aztán belézuhan a kútba, a víz nagyot loccsan. Csend.

LUKÁCS Eszterhez és Reginához. Hamar az anyjához s mondjátok, hogy beléesett a fia a kútba. Mi pedig Mátéval itt sem voltunk! Hamar! A két rudat bedobja a kertbe.

ESZTER ÉS REGINA elrohannak, ki a kapun.

LUKÁCS megöleli Mátét. Jól van, komám! Viszi a kapu felé. Minden meg van bocsátva.

BOSZORKÁNY fekete kecske képében befut a kapun s amikor Lukács és Máté éppen kimennek a kapun, akkor ér oda futva a kúthoz. Első két lábát felteszi a kútgárgyájára, belenéz a kútba.

MAGDOLNA ebben a pillanatban, az eszterhéj felett, a létra mellett, kiüti a padlásról a zsindelyfedelet, a fejét kidugja és kiáltja. Móka! Kicsi Móka!

A hold egy csipkés bárányfelhő mögül éppen a kútra veti a fényt. A napraforgók, végig a kert mellett, hajlonganak Magdolna felé.

MAGDOLNA meglátja a létrát, kibújik a lyukon és rálép a létrára.

BOSZORKÁNY miután belenézett a kútba, táncolni kezdett, s most éppen javában táncol kereken a kútnál.

MAGDOLNA ködben meglátja a boszorkányt, rákiált. Cecc! Te csúnya kecske!

BOSZORKÁNY Magdolna felé fordul, egy darabig nézi, majd ijedt mekegéssel siet a kapu felé.

MAGDOLNA behajol a kútba s mintha két karjával segítené kifelé Mókát, kinek a feje csuromvizesen kibukkan. Abban a percben. Hát a kalapod hol van?!

MÓKA. Ejnye, az árgyélusát! Bent felejtettem a kútban!

Függöny

Szín: szoba Gondoséknál. Ugyanaz, mint az első felvonásbon. De most az ágy megbontva: látszik, hogy valaki sürgősen kelt ki belőle. Az ablakok, mind a három, becsukva, a zsaluk is. Némi rendetlenség is van, mint ahol már aludtak. Az ágy mellett egy szék, rajta takarók és párnák. A lámpa ég.

Idő: a második felvonás után mindjárt.

Amikor a függöny felmegy, a szín egy kis ideig üres.

MAGDOLNA Mókát támogatja be az ajtón s onnét az ágy felé, s közben. No, ne félj! Édes, ne félj!... Az Isten megsegített... Szépen lefektetlek s nem lesz semmi baj... Mintha kutat nem is láttál volna soha...

Az ágy mellett megállnak.

MÓKA a hideg rázza s a fogai vacognak, s közben kis szünetekkel. Hhhjaj... Hhhjaj... Összebomlott hajáról, az arcáról és egész ruhájáról csorog a víz s a padlóra is ráfolyik, ahol bejön.

MAGDOLNA gyorsan igazítja az ágyát. No, most lefekszel... Szépen ügyesen... Megfogta Mókát s mintha csak most venné észre, hogy így ruhástul mégsem fektetheti bele az ágyba. Csak le kéne vetkezni... valahogy... Nézeget körül. Valahogy... de hogy?...

MÓKA szerencsétlenül segít Magdolnának körülnézni. Hhhjaj... Hhhjaj... Később is állandóan rázza a hideg. A szavakat is fogkocogással ejti ki. Ahogy lefekhetik azonban, egyre kevésbé vacog.

MAGDOLNA. Várj, eloltom a lámpát! Megy is gyorsan. Jó lesz-e?

MÓKA. Jó...

MAGDOLNA feláll egy székre, elfújja a lámpát, s a koromsötétben. No, most vetkezhetsz bátron!

MÓKA. Igen. Hallatszik, hogy vetkezik.

MAGDOLNA. Megkapod-e a gombokat?

MÓKA. Meg...

MAGDOLNA. Hát a csizmádot le tudod-e húzni?

MÓKA. Le... A csizma cuppan.

MAGDOLNA. Vizes az inged is, ugye?

MÓKA. Igen...

MAGDOLNA. S mindened?

MÓKA. Mindenem...

MAGDOLNA. No, nem baj, csak feküdj le!

MÓKA hallatszik, hogy belefekszik az ágyba és sóhajt is egy nagyot, kissé megnyugvással.

MAGDOLNA. Lefeküdtél-e?

MÓKA. Le...

MAGDOLNA. Meggyújthatom-e a lámpát?

MÓKA. Igen...

MAGDOLNA ijedten. No erre nem is gondoltam! Hogy a gyufa hol van... Leszáll a székről s keresgél. Most immár kereshetem... Vaj ülhetünk setétben...

MÓKA. Nem baj...

MAGDOLNA. Jaj, Isten őrözzön!... Mit gondolnának, hogy mi ketten... egy setét szobában...

MÓKA. Tudják, hogy én beteg vagyok...

MAGDOLNA megtalálja a gyufát, megzörgeti és boldogan. No, itt vagy? Tán tégedet is elüldöztek volt ettől a háztól?... El, ugye? De sorra mind megkerülünk... mert jó az Isten... Közben meggyújtotta a lámpát és leszállt a székről.

MÓKA. Te kivel beszélsz, Magdó?

MAGDOLNA. Én evvel a gyufával.

MÓKA. Én most nem lennék jó gyufának.

MAGDOLNA az ágynál, odahajolva. Mért nem lennél jó gyufának, te?

MÓKA. Azért, mert vizes vagyok... Nagyon vacog.

MAGDOLNA. Olyan erősen fázol?

MÓKA. Igen.

MAGDOLNA jól betakarja s még más párnákat s takarót is rak rá, úgyhogy Mókának a feje is elvész a tömkelegben. No, ne búsulj egy percet se, mert mindjárt nem lesz semmi baj... Simogatja Mókát.

MÓKA aztán csókolni is kezdi.

MAGDOLNA. Te!... Te nagy beteg, te! Kiszabadítja magát.

MÓKA kissé ülőhelyzetbe került, hamar visszabújik az ágyba és pajkosan nevet.

MAGDOLNA boldogan, de szemrehányóan. Te! Te fortélyos, te!...

MÓKA még jobban nevet.

MAGDOLNA. Ugyan hamar meggyógyultál!

MÓKA vacogni kezd, túlozza is.

MAGDOLNA nevetve. Most már heába rázatod magadot a hideggel, mert lejárt a becsület... Odamegy, megfogja a fejét és nyomja belé a párnába, mintha büntetné. Le biza... Lejárt a becsület... Te kedves beteg!... Te édes beteg! Te huncut beteg!... Csókolódznak.

Az udvaron nagy jajveszékeléssel emberek jönnek, különösen egy asszonyi sírás hallatszik.

MAGDOLNA talpra ugrik. Valakik jőnek! Rendezi magát.

MÓKA felülve figyel. Az anyám lesz, az enyim!

MAGDOLNA. Honnét tudod?

A sírók a kút felé mennek.

MÓKA. Üsmerem a sírását. De vajon ki értesíthette?

MAGDOLNA. Hát Eszterék! Hallottam a hiúból, amikor Lukács kitanította őket, hogy menjenek hamar s mondják azt, hogy te beléestél magadtól a kútba.

MÓKA. Te! Az úgy jól is van! Legyen is úgy, hogy én magamtól estem belé! Úgy legalább a szégyen elmarad!

MAGDOLNA. Én nem bánom, ha úgy lesz is. A sírók jönnek a grádicsnál.

MÓKA gyorsan. S te! Ha osztán bejőnek, én nagyon beteg leszek!

MAGDOLNA. Nem kéne ijeszteni édesanyádot!

MÓKA. Hadd csak el! Hadd gondolják, hogy meghalok! Legalább nem kínoznak, sem tégedet, sem engem! De osztán...

A sírók berontanak a házba.

KÖMÉNYNÉ elöl nagy jajveszékeléssel. Jaj, fiam! Fiam!... Nekem csak ez az egy volt! Jaj, jaj!... Egyenesen az ágynak rohan, ráborul Mókára.

A Köményné háta megett Eszter és Regina, teszik magukat és szintén siránkoznak, de közben gyilkoló pillantásokat vetnek Magdolnára.

MÓKA egyet nem szól, csak nagyon rázatja magát a hideggel az egész jelenet alatt.

KÖMÉNYNÉ. Szólj hát egyet, a te édesanyádnak!... Csak egyetlen egyet, édes szép fiam... Hirtelen otthagyja és Magdolna nyakába esve. Fizesse meg neked az Isten, mint az édes gyermekemnek... Mert bizonyosan te valál, aki kimentetted az én fiam életit... Csókolja a Magdolna kezeit. Ezekkel a szép kicsi kezeiddel, amelyeknek köszönöm, ó, be nagyon köszönöm...

MAGDOLNA. Ne köszönje, édes Márta néni, mert nem én húztam ki Mókát.

ESZTER szúrósan. Hát ki húzta ki?

MAGDOLNA. Van ő olyan legény, hogy ki tud jőni magától is!

KÖMÉNYNÉ visszamegy Mókához. Nem baj, ha magától is, csakhogy itt van...

REGINA közben odamegy a kamraajtóhoz; megkilincseli s látva, hogy most is be van zárva, Magdolnához. S hát te hogy jöttél ki ebből a kamrából?

MAGDOLNA. Én a kócslikon. Leül a kanapéra.

KÖMÉNYNÉ. Édes, egyetlen fiam, hát nem szólasz bár csak egyet a te édesanyádnak?

MÓKA mintha a sírból szólna. Eszter néném!

KÖMÉNYNÉ. Eszter lelkem; gyere hamar!

ESZTER odamegy. Mi az édes kicsi Móka?

MÓKA int neki, hogy üljön le az ágy szélére s amikor Eszter leült. Regina!

KÖMÉNYNÉ. Regina lelkem, gyere hamari!

REGINA odamegy. Mi a, édes kicsi Móka?

MÓKA int neki, hogy üljön le az ágy szélére s amikor Regina is leült. Csak azt... azt az egyet, ha tudnám...

ESZTER ÉS REGINA megfogják a Móka kezét.

MÓKA. Csak azt az egyet... hogy szépen megkérlek titeket... kicsi Magdót... többet soha... soha ne bántsátok... Mert én most meghalok...

ESZTER ÉS REGINA. Dehogy halsz! Dehogy halsz!

KÖMÉNYNÉ ráborul Mókára. Hát nekem nem mondasz semmit?... A te édesanyádnak?

MÓKA. De mondok... ha tudok... magának is.

KÖMÉNYNÉ. Mit mondasz? Mondjad szépem...

MÓKA. Azt, hogy én miattam... egy szikrát se búsuljon... Eszterhez és Reginához. Hát akkor megteszitek-e nekem... hogy az én kicsi kedvesemet, akit én most itthagyok... többet sohasem bántjátok?...

ESZTER ÉS REGINA. Dehogy bántjuk! Dehogy bántjuk!

MÓKA. Akkor menjetek és üljetek le... S eresszétek őt ide... hadd lássam még egy kicsit...

ESZTER. Magdó, eredj hamar oda! Eszter és Regina a kanapéra ülnek.

MAGDOLNA. Itt vagyok, kedves Móka!

MÓKA. Add ide a kezedet! Megfogja a Magdolna kezét s aztán. Édesanyám, maga is adja ide a kezit! Meg fogja az anyja kezét is. Most még utoljára... foghatom ezt a két kezet... Magdolnához Látom, hogy te vagy a legbátrabb... kedves kicsi Magdó... Felkérlek azért, hogy menj el hamar a paphoz... s mondjad neki, hogy jöjjön ide s gyóntasson meg engem... mert én most nagyon meghalok. Kacsint és int Magdolnának, hogy menjen.

MAGDOLNA gyorsan ruhát szed magára s ki az ajtón.

MÓKA. Eszter és Regina pedig...

ESZTER ÉS REGINA felállnak és közelednek az ágyhoz.

MÓKA. Ők ketten pedig menjenek el a faluba... s keressék meg Lukácsot s azt a Mátét... hogy ők is jöjjenek ide... mert tőlük is bocsánatot akarok kérni...

Eszter és Regina el.

MÓKA mihelyt betevődik az ajtó, elevenebben pillogtat.

KÖMÉNYNÉ. No, mi az, édes szép fiam?

MÓKA sóhajt. Mintha egy kicsit jobban érezném magamot...

KÖMÉNYNÉ megcsókolja. Oh, hála legyen az Istennek!

Csend.

MÓKA. Édesanyám!

KÖMÉNYNÉ. Mi az, édes fiam!

MÓKA. Tudja-e, hogy most immár én kétszer születtem erre a világra? Elsőbben akkor, amikor maga szenvedett értem. S másodszor pedig a mai áldott este, amikor én kikerültem a kútból.

KÖMÉNYNÉ. De hogy is tudál kiszabadulni onnét?!

MÓKA. Mindenünnét ki lehet szabadulni, ha van az embernek jó segítő társa.

KÖMÉNYNÉ. Hát nem magadtól jöttél ki?

MÓKA. Úgy is lehet venni.

KÖMÉNYNÉ. Hogy, te?

MÓKA. Úgy, hogy magamtól jöttem ki, mert mi Magdóval egyek vagyunk.

KÖMÉNYNÉ. Hát mégis ő húzott ki?

MÓKA. Nála nélkül még most is ott lennék a kútban.

KÖMÉNYNÉ. Jaj, jaj!

Csend.

MÓKA. Édesanyám!

KÖMÉNYNÉ. Mi az, aranyom?

MÓKA. Nem lenne kedves beszélni valamiről?

KÖMÉNYNÉ. Miről, te?

MÓKA. A szerelemről.

KÖMÉNYNÉ. Jaj! A szerelem! Jaj az szép dolog. Megindítóan szép! Ó, be szép!

MÓKA. De milyen?

KÖMÉNYNÉ. A szerelem? Tán leginkább olyan, mint a rózsa. S mint a rózsák között is a legszebb piros rózsa, amelyik, ki tudja mikor, titkon fogamzik... Tán amikor lát egy csillagot, vaj amikor hozzáér egy napsugár... S akkor dobban meg valami, tán a szín, vaj az illat... s osztán teste kezd lenni annak a valaminek, lassan, szép észrevétlen... S ahogy nő-növekszik, kezdi élvezni mindjobbacskán ezt a látható világot is: a szellőt, a meleget, a susogást, a madárénekét, a hajnali csendet, az esti melengetést... S úgy gömbölyödik lassan s bátorodik a szerelemre: hajlandozásra, lepke-csalogatásra... S osztán kifeslik s nappal virít s éccaka... ó, éccaka!... Sóhajt.

MÓKA. Hát az ember mit érez?

KÖMÉNYNÉ. Minden gyönyörűt.

MÓKA. Hát édesanyám?... Tudja, azelőtt, régen, akkor volt szerelmes?

KÖMÉNYNÉ sóhajtva. Voltam bizon, de még milyen erősen! Amikor szegény édesapád, egy szombat este, legelsőbben eljött hozzám. Akkor még egészen fiatal legény volt: éppen mint te most s formára is olyan: szelíd, eszes ábrázatú... S mikor azon a nyári szombat este mi egymásra néztünk, úgy egy kicsit jobban, akkor én már tudtam s ő is immár tudta, hogy együttkerülünk fel a Göncöl szekerire... S én akkor mégis alig tudtam szólni valamit, pedig olyan szép szavam volt... S hát még amikor kikísértem azon a szombat este s ő megfogta a kezemet... Ó, milyen erősen ellepett akkor engemet a gyengeség! Pedig nagy erőt éreztem magamban: olyan nagyot, hogy avval más ember még egy házfalat is el tudott volna mozdítani...

MÓKA egyszerre felül és kitárt karokkal. Édesanyám! Egymás nyakába borulnak és sírnak.

PAP kopogtat és bejön. Magdolna utána. A pap karján stóla, kezében az ostyatartó-szelence.

KÖMÉNYNÉ a kopogtatásra hamar visszafekteti Mókát s köszönésével a papot megelőzi. Dicsértessék az Úrjézus Krisztus!

PAP. Mindörökké, Köményné asszony! Hát hol a beteg?

KÖMÉNYNÉ pityeregve. Ehejt az ágyban, édes drága plébános úr.

PAP leteszi a stólát és a szelencét, aztán odamegy Mókához és a homlokára teszi a kezét. Bizony forró! Nem ártana béküldeni egy szekeret a városba, hogy hozza ki a doktort, mert ilyenkor könnyen kap tüdőgyulladást az ember.

KÖMÉNYNÉ. A plébános urat kívánta, nem a doktort!

PAP. Jó, jó, én meg is teszem a magamét, mint lelki orvos, de a test is valami, Köményné asszony. Odahajol Mókához. Mózes! Na, Mózeske!

MÓKA ki eddig folytonosan rázatta magát a hideggel s szemeit behunyva tartatta, most révetegen felpillant.

PAP. Megismersz-e engem, Mózeske?

MÓKA int, hogy igen.

PAP. Hát meg tudnál-e gyónni?

MÓKA. Kinek?

PAP. Hát nekem! Azért jöttem!

KÖMÉNYNÉ. Gyónjál meg, fiam! Hátha megszabadít az Isten a nyomás alól!

MÓKA. Igen.

PAP. Menjenek ki egy kicsit, Köményné asszony! A stólát a nyakába veszi.

KÖMÉNYNÉ ÉS MAGDOLNA kimennek.

PAP leül az ágy mellett a székre. Hát tudnál-e egy kicsit rendesen gondolkozni?

MÓKA int, hogy nem. Tág szemekkel állandóan messze a levegőbe néz.

PAP. Hát a bűneidre úgy nagyjából legalább emlékszel-e?

MÓKA. Nem... semmire sem... csak a mai estére...

PAP. Hát ma este mit csináltál?

MÓKA. Ma este? Ó, ma este gyönyörű volt!... Mert amikor én idejöttem, nem a kaszával, hanem a falmozdítás idején... s én reánéztem s ő reám: akkor immár tudtuk, hogy mind a ketten felkerülünk a Göncöl szekerire... ahol én fogom a gyeplőt s ő fogja az én kezemet... s úgy vágtatunk sebesen... a csillagok között...

PAP csodálkozva nézi, mind nagyobb együttérzéssel.

MÓKA. Végig az égi kék mezőn... s a Fiastyúknál megállunk, hogy belérakjuk a csirkékkel együtt a szekér derekába... Én azt már mind tudtam akkor... hogy én őt szeretem... hogy én érte beteg leszek... de ő mellettem marad és akkor meggyógyulok... ha minden percben mellettem marad, akkor meggyógyulok... s osztán elmegyünk a plébános úrhoz, hogy az Isten színe előtt is egymásé lehessünk... én az övé s kicsi Magdó az enyim... mindig az enyim...

PAP közben leveszi a stólát a nyakáról, a szelencét is a kezébe veszi, megindul lábujjhegyen az ajtó felé s amikor azt kinyitja, int és szól csendesen. Köményné asszony, jöjjön egy kicsit! Amikor Köményné bejön. A fia meggyónt s doktort se hívasson, mert a maga fiának a doktora itt van. Kiszól ismét az ajtón. Magdó, gyere egy kicsit! Amikor Magdolna bejön; a vállára teszi a kezét. Ennek a betegnek int az ágy felé te vagy az egyetlen orvosa. Érted-e?

MAGDOLNA boldogan bólogat.

PAP. Na, ha érted, akkor maradj az ágya mellett s egy percre se mozdulj el mellőle!... Ha azt akarod, hogy reggelre ne legyen semmi baja. S aztán szívesen látlak a plébánián, ketten együtt, olyanformán, ahogy Mózeske mondta: hogy ő fogja a gyeplőt, mármint a boldog házasság szekerének a gyeplőjét s te pedig az ő kezit. Megsimogatja az arcát. Érted-e?

MAGDOLNA boldogan s mosolyogva bólogat, hogy igen.

PAP. Köményné asszony, maga is volt fiatal, ugye?

KÖMÉNYNÉ sóhajtva. Én igen.

PAP. Na, akkor maga is érti, ugye?

KÖMÉNYNÉ. Tán még jobban, mint a plébános úr!

PAP. No, akkor csendes jó éjszakát! Elmegy, az ajtót behúzza.

Köményné és Magdolna egymásra néznek. Aztán Magdolna a Köményné nyakába borul, Köményné pedig szeretettel tapogatja a hátát.

MÓKA felülve. Hát maguk ott micsinálnak, édesanyám?

KÖMÉNYNÉ ÉS MAGDOLNA szétrebbennek.

KÖMÉNYNÉ. Nem fekszel mindjárt vissza, te? Megy az ágy felé. Vaj nem tudod, hogy aki beteg, annak tilos az asszonyok dolgába beléavatkozni?!

MÓKA. Pardon s bocsánat! Visszafekszik s vacogtatja a fogait. Jaj, milyen beteg, vagyok...

KÖMÉNYNÉ leül az ágy szélére s Magdolna is le a székre. Most már nem búsulok, mert itt van a doktor.

MÓKA. Ha itt van, akkor adjon bé nekem egy orvosságot!

KÖMÉNYNÉ. No, Magdó, adj bé neki egy orvosságot! No, hamar, ha a beteg úgy kívánja!

MAGDOLNA egy kicsit pironkodik, de aztán felugrik, megcsókolja Mókát és visszaül.

KÖMÉNYNÉ. No, beteg, jobban vagy-e?

MÓKA. Sokkal jobban.

KÖMÉNYNÉ. Ha egészen jól leszel, osztán én nem bánom, ha csakugyan odakerültök is a pap kezibe. Majd elrendezlek titeket otthon szépen.

MÓKA. Mi azt nagyon szépen megköszönjük édesanyánknak, hogy ilyen nagy megértésről tanúskodik, csakhogy ne legyen akkor már késő!

KÖMÉNYNÉ. Mi ne legyen késő, te?

MÓKA. Hát az, hogy minket otthon elrendezzen, amikor én egészen meggyógyulok.

KÖMÉNYNÉ. Hát ezt te mért mondod?

MÓKA. Én azért, mert itt van Eszter s itt van Regina s ők Magdolnát mindenképpen el akarják pusztítani. S ha észreveszik, hogy én csakugyan jobban vagyok, akkor bizonyosan el is pusztítják, hogy még a reggelt sem éri meg.

MAGDOLNA. Igen, amiért én fiatal vagyok! S legfőképpen meg azért is, mert ők is Mókát szeretik, mind a ketten.

KÖMÉNYNÉ. Mit mondasz, te?

MÓKA. Borzalom, de úgy van, édesanyám!

KÖMÉNYNÉ. Hát nekik nincs ott az a két legény: Eszternek Lukács s Reginának Máté?!

MÓKA. Nekik ott volna, de viszont azok Magdót szeretik, mind a ketten.

MAGDOLNA. Borzalom, de úgy van, édes Márta néni!

KÖMÉNYNÉ megbotránkozásában feláll a székről. Hát ez csakugyan borzalom!

Csend.

KÖMÉNYNÉ. Most már értem az egészet!

MÓKA. Mit, édesanyám?

KÖMÉNYNÉ. Hogy te ennek a folyományaként estél bele a kútba!

MÓKA. Ó, nem, ó, nem!

MAGDOLNA. Nem, nem!

KÖMÉNYNÉ. De jó, hogy ezt megmondtátok, mert mindenre van urusság!

MÓKA. Mire, édesanyám?

KÖMÉNYNÉ. Hát arra, hogy ki-ki visszapártoljon a maga kedvesihez s úgy a békesség rendbejöjjön.

MÓKA. A lenne a legjobb.

MAGDOLNA. Az Isten is megáldaná Márta nénit.

KÖMÉNYNÉ Magdolnához. Valami jelit nem tudjátok-e a legények szerelminek?

MAGDOLNA. Valami jelit?

MÓKA egyezerre felülve. Magdó, a virágok!

MAGDOLNA. Milyen virágok?

MÓKA. Amit neked hoztak, amikor én fenn voltam, tudod hol.

MAGDOLNA. Az igaz! Jaj, be okos vagy! Köménynéhez. Van egy rózsa, amit Lukács nekem hozott, s ismét egy öl burjános virág, amit viszont Máté hozott.

KÖMÉNYNÉ. A jó lesz! Igazi jó lesz! Hol vannak?

MAGDOLNA. Künn valahol a tornác mellett.

KÖMÉNYNÉ. No, hamar s szedd össze ebben a percben!

MAGDOLNA gyorsan ki az ajtón.

MÓKA. S azokkal micsinál, édesanyám?

KÖMÉNYNÉ. Beléfőzöm valamibe.

MÓKA. A bort szeretik.

KÖMÉNYNÉ. Akkor abba.

MÓKA. Igen, de hátha nem használ! Én arra is gondoltam valamit.

KÖMÉNYNÉ. Mit gondoltál arra az esetre?

MÓKA. Én azt, hogy most, amikor a burjánokkal hazamegyen, akkor szépen szállást csinál Magdónak is, hogy szükség esetire odajöhessen a varjak elől. Ott nálunk jól meglenne édesanyámmal egy szobában. S azt gondolom, hogy oda is jöhet bátron, mert ha felépülhetek huncutul ebből a betegségből, úgyis mindjárt elmegyünk a paphoz.

MAGDOLNA bejön a burjánokkal az öliben.

MÓKA. Jó lesz-e, édesanyám?

KÖMÉNYNÉ. Én azt se bánom, ha már olyan erősen beteg vagy. Átveszi a virágokat. No, viseljétek jól magatokat s osztán jövök én is vissza. Elmegy.

MAGDOLNA mihelyt az ajtó betevődik, odafut Mókához, megcsókolja s aztán boldogan ugrálva. Jó lesz! Jaj, be jó lesz...!

MÓKA. S hát még az, amit én most mesterkedtem, amíg te künn voltál! Még a lesz csak jó!

MAGDOLNA leül az ágy szélére. Mi, te?

MÓKA. A, hogy te oda gyere lakni a mi házunkhoz, amíg elmehetünk a paphoz, addig is, oda fel a hegyoldalba. Két kis ablak, mint édesanyám szeme, bevilágítja az éjszakát. Gondold csak el: úgy leszünk ott, mint két madár a fészekben, odafent a hegyoldalba.

MAGDOLNA. Jaj, de jó lesz. Csók. Ebben a pillanatban kopogtatnak az ajtón.

MÓKA. Üss az orrára, akárki! Hamar visszafekszik.

ELSŐ VÉNASSZONY olvasóval a kezében, még az ajtó között. Irgalmas jó Isten, mindnyájunk könyörületes Atyja: tekints le erre a házra s gyógyítsd meg ezt a szép fiatal legényt!

MAGDOLNA felállt volt, de amikor meglátta a vénasszonyt, visszaült az ágyra. Hát hogy nem aluszik ilyenkor, Rebeka néni?!

ELSŐ VÉNASSZONY kíváncsian. Mi baja van a lelkemnek?

MÁSODIK VÉNASSZONY bejön, szintén olvasóval. Édes jó mennyei Atyánk, könyörgünk Hozzád, hogy gyógyítsd meg a mi gyermekünket!

MAGDOLNA az elsőnek. Megverte erősen a hideg eső.

MÁSODIK VÉNASSZONY. Nem megigézték?

HARMADIK VÉNASSZONY bejövet hallja az utolsó szavakat, szintén olvasóval. Isten, légy irgalmas hozzánk, szegény halandókhoz, de legkivált... hirtelen átugrással. Biza az úgy lesz, hogy megigézték.

ELSŐ VÉNASSZONY. Láttuk a papot, hogy a szentséggel elment.

MÁSODIK VÉNASSZONY. S gondoltuk, hogy egy kicsit imádkozunk az ártatlan lelki üdvösségiért.

MAGDOLNA. Köszönjük.

HARMADIK VÉNASSZONY. Biza, mindnyájan halandók vagyunk.

A vénasszonyok leülnek egymás mellé a kanapéra.

LUKÁCS kinyitja az ajtót, először a fejét dugta be, aztán óvatosan és csodálkozva bejön. Nem szól egy szót se, hanem odamegy az ágyhoz, megnézi, hogy ki fekszik benne, s akkor Magdolnához. Hát ez hogy került napfényre?

MAGDOLNA csendesen. Úgy, hogy az Isten az ő pártján volt.

LUKÁCS a vénasszonyokra mutat. Hát ezek?

MAGDOLNA. Eljöttek, hogy imádkozzanak érte. Hogy felépülhessen.

LUKÁCS a vénasszonyok elé áll, mint egy őrmester. No, vén bankák! Most én imádkozom! Hát azt a kutya úriskoláját, maguknak mindenütt ott kell lenni? Mint a baglyoknak a csűr tetejin!? S terjeszteni a halálszagot? Hát immár nem lehet egyet sem köhinteni ebben a faluban, mert akkor maguk mindjárt a kezük fejire tekerik azt az olvasót, s mennek feketén, mint a varjak! Mennek s károgják lefelé a mennyből az ottani lakosokat! Hát nem ma este dobolták ki, hogy a varjakat lövöldözni kell?! Vagy kővel dobigálni, de mindenesetre riogatni muszáj? Rájuk kiált. Felállni! A vénasszonyok, akik megrettenve ültek, felállnak. S akkor az ajtó felé mutatva. Hess kifelé! A vénasszonyok gyorsan kifelé botorkálnak, s akkor még utánuk dobja a kalapját.

MAGDOLNA. Mégsem kellett volna olyan gorombán!

LUKÁCS. Hát miért nem kellett volna?

MAGDOLNA. Hát mindenki megvénül.

LUKÁCS. Ha megvénül, gondozza az unokáját, vaj horgoljon az oltárra s a prédikálószékre csüpkés terítőt! Odahajol Mókához s megmozgatja. Nem igaz, Móka?

MÓKA rázza a hideg, nagy beteg. Hhhhjaj... mindjárt meghalok...

LUKÁCS. Ne búsulj, jobb a sírban, mint a diófán.

MÓKA. Senki sem akar segíteni rajtam... Mindjárt meghalok...

LUKÁCS. Még mennyi idő múlva?

MAGDOLNA. Mondjad, Móka, hogy azt várhatja!

MÓKA. Tán még két napot sem fogok megérni...

LUKÁCS. A sok!

MÓKA. Hát maga mennyit gondol?

LUKÁCS. Én ma reggelig gondolom. Az a legszebb halál: akkor halni meg, amikor éppen jő fel gyönyörűen a nap.

MÓKA. Az is lehet... hogy csak reggelig...

LUKÁCS. S ha biztosan tudnád, hogy ma reggel meghalsz, akkor mit csinálnál?

MÓKA. Béfalaztatnám az ablakot, hogy ne legyen reggel soha...

LUKÁCS. S hát még?

MÓKA. S imádkoznám...

LUKÁCS. S hát még?

MÓKA. S rúgnék a lábammal...

LUKÁCS. S hát még?

MÓKA. S megbolondulnék...

LUKÁCS. S hát még?

MÓKA. S reádbíznám kicsi Magdót... hogy gondját viseljed...

LUKÁCS. E mán beszéd! Magdolnához. Nem mehetnél ki egy kicsit, hogy megbeszéljük, ami a férfiakra tartozik?

MAGDOLNA. Nem tudom, hogy a Móka akarja-e?

LUKÁCS. Kedves Móka ecsém, Magdó kérdi, hogy nem mehetne-e ki egy cseppet, amíg én két-három szót váltanék veled négyszemközött?

MÓKA megfogja Magdolna kezét. Ha már ki akarsz menni, akkor megkérnélek téged... hogy fáradnál el haza s mondanád meg édesanyámnak... hogy küldjön ide tőled nekem egy öltözet ruhát... De küldje a jobbat, hogy abba öltöztessenek engem, ha mégis... meg kell nekem halni...

MAGDOLNA pityeregve elmegy.

LUKÁCS megfogja a Móka kezét. Édes Móka ecsém, meg tudnál-e bocsátani nekem, hogy én olyan rossz s olyan lelketlen voltam hozzád?

MÓKA. Nincs semmi baj...

LUKÁCS. Hát ezt igen köszönöm neked... S nem azért, hogy beteg vagy, de meg akarom mondani neked, hogy én csak most tudlak tégedet igazán becsülni, mert csak most látom valójában, hogy te milyen igazán szereted Magdót s hogy a legjobbat akarod neki.

MÓKA. Hát azt miből látod?

LUKÁCS. Abból, hogy az én gondjaimra bízod.

MÓKA. Mert tudom, hogy te jó leszel hozzá.

LUKÁCS papírt és ceruzát vesz elő, s közben. Abban te bizonyos lehetsz... Várj, megírok hamar egy írást. Hamar az asztalhoz ül és írni kezd.

MÓKA. Milyen írást?

LUKÁCS. Mindjárt meglátod. Ír.

MÓKA közben egy tojást tesz a székre, amelyen Lukács ült.

LUKÁCS. No, csak ennyi az egész. Kezében a papirossal odamegy és leül a székre: a tojás reccsen, felugrik. Hát e mi az ánti? Megnézi. Ó, hogy az Isten pofozza meg! Hát ez a tojás hogy kerül ide?...

MÓKA. Hát arra akarsz írni nekem?...

LUKÁCS. Mire?

MÓKA. Tojásra...

LUKÁCS. Akar a nagy nyavalya, csak beléültem ezen a széken egy tojásba, amiről nem is tudom, hogy került ide!

MÓKA. Biztosan idebent tartják a tyúkot...

LUKÁCS állva. No, nem baj... Hát hallgass ide, Móka! Az írás csak ennyi s így szól: "Alólírott azt kívánom s az a megfontolt végakaratom, hogy ha Istenben megboldogulnék, akkor Gondos Magdolnára az én kedves jó bátyám, Bakk Lukács vigyázzon gondot s egyáltalában az övé legyen." Jól van-e?

MÓKA. Nagyon jól...

LUKÁCS. Akkor firkantsd alá! Nagynehezen aláírják.

MÓKA. Jaj, milyen beteg vagyok!... Hogy még írni is alig tudok...

LUKÁCS elteszi az írást s nagy csatanyeréssel s boldogan jár fel s alá a szobában. No, ne félj, Móka, mert örökre segítő barátod lettem immár!... Ma este sem lett volna semmi, ha egy kicsit kedveztél volna nekem ebben a dologban, de ha már így van, így is jól van... Bölcs az Isten rendelése. Abba belé kell nyugodni. Azért vagyunk jó keresztények. Az egyiknek élni rendeltetett, a másiknak meghalni. S nagy kérdés, hogy melyiknek jobb. Ha tőlem kérdezné valaki, tán azt felelném, hogy annak, aki meghal. Mert csalóka ez az élet, Móka fiam. Csalóka a nagy eléfelé való törekedés s csalóka a gazdagság, s tán leginkább csalóka a szerelem...

MAGDOLNA bejön, látszik, hogy sietett. Egy rend öltözetet hoz Mókának, azt az ágy mellé teszi s nagy búbánatosan. No, édes kicsi Móka, itt van a gúnyád s bárcsak adná az Isten, hogy ne más adja reád; hanem temagad vedd fel.

LUKÁCS megsimogatja Magdolna arcát. Ne búsulj semmit, mert ő fogja felvenni sajátkezűleg. Mert ez a Móka, még ha meghal, akkor is olyan ügyes lesz, hogy ő maga fog felöltözni. Közben elindult ismét a szobában.

MAGDOLNA meglátja a tojásnyomot a Lukács ruháján. Hát magát mi lelte ott hátul, Lukács bácsi?

LUKÁCS gyorsan elfordul. Te es örökké odanézel, ahová nem kell. Valami nyavalya tojásba beléültem azon a széken.

MAGDOLNA rögtön nekifog, hogy valami ronggyal letörölje a széket.

MÓKA. Kicsi Magdó, most húsvét van?

MAGDOLNA. Hát most hogy volna húsvét; édes Móka! Most július van! Hát mért kérdezed?

MÓKA. Én azért, mert folyton tojásról beszéltek.

LUKÁCS megérinti Magdolnát s mutatja neki, hogy Móka meg van zavarodva.

MAGDOLNA. Nem lehet csodálni, ha valaki ilyen erősen beteg.

LUKÁCS csendesen, odahajolva Magdolnához. Ha osztán Máté is ide találna jönni, légy hozzá nagyon jó s kedves, csak úgy színlelésből.

MAGDOLNA. Hát mért legyek hozzá kedves?

LUKÁCS. Hadd gondolja azt, hogy őt szereted. Akkor legalább békét hagy mindenkinek.

ESZTER fáradtan és lihegve gyorsan bejön, meglepődve pillantja meg Lukácsot s egyenesen nekirohan s dühödten. Hol voltál, te? Te átkozottja az Istennek, te?!

LUKÁCS halkar, felemelt ujjal. Csendesebben, mert beteg van a háznál!

ESZTER. Hol voltál? Azt mondd meg?

LUKÁCS. Otthon.

ESZTER. Hazudsz. Otthon kerestelek!

LUKÁCS. A korcsomában, most jut eszembe.

ESZTER. Hazudsz! Ott is kerestelek!

REGINA megtépetten s az arcából kikelve Mátét húzza és löki be a szobába. Nézzétek ezt a díszest! Eszterhez. Mit gondolsz, honnét vájtam elé? Hát én megmondom neked! Hogy hallja mindenki! Csipor Sárinál volt! Annál a vén kancánál!

LUKÁCS rosszallással csáválja a fejét. Ejnye, ejnye! Hát mért is mész oda, te Máté? Ilyen szép, fényes holdvilágon!

ESZTER rákiált Lukácsra. Fogd bé azt a bagólesődet, mert te is ott voltál valami hasonló menyecskénél!

MÓKA. Máté!

MAGDOLNA. Máté, magát szólítja Móka!

MÁTÉ odamegy az ágyhoz. Hát te még élsz? Mit akarsz?

MÓKA. Bocsáss meg nekem, ha valamit vétettem.

MAGDOLNA ráteszi Mátéra a kezét. Édes Máté, beszéljen most már szépen szegény Mókával!

MÁTÉ. Meg van bocsátva. Minden. Egytől-egyig. Megsimogatja Magdolnának az arcát. Jól van-e?

MAGDOLNA boldogan simogatja vissza. Jól, most jól...

LUKÁCS odamegy, megfogja a Máté karját és húzza. Gyere, ne cirmoskodjál egy halálos betegnek az ágya mellett!

REGINA. Eredj, takarodj!

ESZTER. Te is mehetsz, Lukács! Örökre!

LUKÁCS. Jól meggondoltátok?

ESZTER. Jól!

MÁTÉ. Hogy menjünk el s többet ne jöjjünk soha ide?

ESZTER ÉS REGINA. Éppen úgy!

LUKÁCS. Gyere komám! Mennek, az ajtóból visszafordulva. Üdvözlet a távolból! Kimennek.

ESZTER ÉS REGINA kétségbeesetten összenéznek, aztán leülnek mind a ketten a kanapéra, az asztalra borulnak és zokognak.

KÖMÉNYNÉ bejön. Hát, ti mért bőgtök? Egyenesen Eszter és Regina felé tart.

ESZTER sírva. Elment!... Elment!

REGINA sírva. Elment!... Elment!

KÖMÉNYNÉ mellettük állva. El a nyavalyát! Megakadályoztam őket!

ESZTER ÉS REGINA felkapja a fejét. Igazán? Csak ugyan?

KÖMÉNYNÉ. Akartok-e tudni valamit?

Eszter és Regina feszülő kíváncsisággal felpattannak.

KÖMÉNYNÉ. De titokban tartjátok-e a dolgot, mindörökre?

ESZTER ÉS REGINA. Titokban!

KÖMÉNYNÉ. Hát akkor én megbabonáztam őket, hogy soha titeket elhagyni ne tudjanak! Lukácsot is meg, Mátét is meg! S olyan bort készítettem nekik, amit ha megisznak: nincs se Isten, se ember, aki elvegye tőletek. Most, amikor jöttem hazulról, őket is éppen itt találtam az udvaron, s mindjárt odaadtam nekik a bort. S azt mondtam: né, legények! Ha most ezt a bort megisszátok, akkor örökre szeretni fog titeket az, akit éppen ti akartok. Csakhogy ez nem egészen így van, mert ha ők megisszák a bort, akkor nem más, hanem egyenesen ők lesznek azok, akik örökre szeretni fognak valakit. Még pedig kit? Nem mást, hanem azt a női illetőt, aki a következő dolgot csinálja, amíg ők isznak: elmegy s veszen egy napraforgót a kezibe, s avval ügyesen az illető legénynek a háta megé kerül, nem baj, ha messzecske is tőle, s akkor azt a napraforgót addig tartja a keziben, amíg az illető legény arra fordul. S ha osztán arra fordult egyszer, akkor nincs többet földi törvény, amelyik el tudja a kettőt választani egymástól! Menjetek hát hamar s járjatok el ügyesen, de úgy, ahogy mondtam!

ESZTER. Hol vannak?

KÖMÉNYNÉ. Künn a ganyédomb tetejin. Mert úgy van az eléírás, hogy ott kell meginni az italt.

Eszter és Regina gyorsan ki.

MÓKA felülve az ágyban. Édesanyám, ha én ennyit tudnék, avval sok pénzt keresnék!

KÖMÉNYNÉ. Te ne tudj annyit, hanem csak azt tudd, hogy valahogy, de minél hamarább, innét visszakerülj!

MÓKA. Magdóval együtt, ugye?

KÖMÉNYNÉ. Én nem bánom, ha együtt is.

MÓKA ki akar ugrani az ágyból, de Magdolna miatt észreveszi magát. Pardon s bocsánat! Az anyjához. De akkor menjen, édesanyám! Menjen hamar előre s osztán futunk mi is!

KÖMÉNYNÉ. De egy-kettőre, míg azok ott vannak a ganyédombon! S ügyeljetek! Felkapkodja a Móka régi vizes ruháit. Ezek a vizesek s mutatja ott van a száraz! Gyorsan ki.

MÓKA. Magdó, rakd ide hamar a ruhát! A kezem alá! Magdolna odarakja. S most oltsd el hamar a lámpát!

MAGDOLNA felugrik az asztal mellett a székre és elfújja a lámpát. De siess! Ott marad a széken, háttal az ajtónak.

Hallatszik, hogy Móka szuszogva, kézzel lábbal öltözik.

Szünet.

MAGDOLNA. Készen vagy-e?

MÓKA. Mindjárt, csak a csizmámot!... Nyög, erőlködik. A nyavalya törje ki! Nem akar feljönni!...

MAGDOLNA. Nem cserélted-e össze?

MÓKA. Jaj, be igaz! Össze hát!

Az ajtó nesztelenül megnyílik Eszter, Regina, Lukács és Máté sompolyognak be. Az ajtón belül összeölelkezve megállnak. A sötét színben csak a settenkedő alakjuk láttuk, alig.

MAGDOLNA. Készen vagy-e?

MÓKA. Ebben a percben.

MAGDOLNA. Akkor a lámpát meggyújtom, nehogy a setét miatt valamit gyanítsanak.

MÓKA talpraugrik. No, még csak az ujjasomat! Az ajtónak háttal igazgatja magát.

MAGDOLNA kezében a gyufa meglobban. Meggyúl a lámpabél.

LUKÁCS ebben a pillanatban, énekelve: Circumdede...

MAGDOLNA megfordul, felsikolt, leesik az asztalra. A lámpacső a kezéből összetörik.

MÓKA felragadja a széket s éppen elkapva a Circumdederunt végit. ...runt, a keserveteket! A lámpabél füstölögve ég, nagy, hajladozó lánggal.

ESZTER visítva. Boszorkány!

REGINA kiáltva. Istenkísértő!

LUKÁCS gyorsan, vezényelve. Hamar az ajtót bézárni! Kiugrik az ajtón.

MÁTÉ. Hamar őket ide bézárni!

LUKÁCS. Fejükre gyújtjuk a házat!

A többiek is kiugranak.

MÁTÉ. S összecsődíteni a falut! Az ajtót berántják s bezárják.

ESZTER közben, künn. Boszorkány! Meg kell ölni!

REGINA. Agyon kell verni!

MÁTÉ. Mind a kettőt!

Közben rohanás a tornácban és a ház körül.

MÓKA mihelyt bevágják az ajtót, leemeli Magdolnát az asztalról. Hamar az ablakon!

MAGDOLNA ide-oda ugrik, mint a bolond. Akárhol, csak ki innét!

MÓKA nekiugrik az utcafelőli első ablaknak, s kinyitja, a zsalut is.

LUKÁCS nagy mordállyal és kísértetpofát vágva, ott áll az ablakban, mint a darab elején. Ördögi vigyorgással. Tudtam, hogy így fogjuk végezni, ahogy kezdtük!

MÓKA a másik ablakot nyitja fel.

MÁTÉ nagy mordállyal s kísértetpofával ebben az ablakban. Nem szabadultok, hé!

LUKÁCS. Ordíts, Máté! Hadd csődüljön ide a falu.

MÁTÉ. Tolvaj, boszorkány! Meg kell ölni!

MAGDOLNA az udvarfelőli ablakot tépi fel, de abban ott van Eszter és Regina egy-egy felhúzott sarlóval.

LUKÁCS. Mind ordítsatok! Hogy gyűljenek az emberek!

ESZTER. Boszorkány!

REGINA. Meg kell ölni őket! Rohanni kezdenek oda az emberek.

MAGDOLNA a kijáró ajtóhoz, majd a kamraajtóhoz fut, de mindkettő be van zárva.

MÓKA megfogja Magdolnát és átöleli. Légy bátor!

MAGDOLNA a Móka nyakába borul és egészen hozzátapad.

MÓKA Lukács és Máté felé. Mégis az enyim ez a leánka! Mégis a mi nászdalunkat énekli az éneklő madár! Ti két sátoros tolvaj!

LUKÁCS Mátéhoz. Lődd keresztül őket, Máté!

MÁTÉ felugrik az ablak talpára, hogy bevesse magát a szobába.

MÓKA. Gyere, ölj meg! Átöleli és karjai közé veszi Magdolnát. Gyertek: öljetek meg! Ott leszünk. Magdolnával a karjában beleveti magát az ágyba, melyben rögtön eltűnnek, az ágy közepével együtt.

MÁTÉ odarohan az ágyhoz, melynek közepéből mindjobban erősödő fény jön fel akkor.

LUKÁCS az ablakon keresztül szintén odarohan. No, ezek eltűntek, mint az angyalok.

Eszter és Regina is odarohannak, sarló nélkül. Mind nagy ámulattal nézik a feláradó fényt. Az összesereglett emberek is kezdenek az ablakon beözönleni a szobába.

ESZTER egyszer felkiáltva. Megnyílt a mennyország!

LUKÁCS megragadja Esztert. Ha mennyország, eredj té es utánok! Beleveti Esztert az ágyba.

MÁTÉ megragadja Reginát. Eredj, te se maradj el! Beleveti Reginát az ágyba. Az ágy mindjárt kidobja, először Esztert, aztán Reginát. Mind a ketten mozdulatlanul, elhullva feküsznek. Az ágy mélyéről feláradó fény egyre nagyobb lesz, majd egy madár száll fel alulról a fényből. Ez a madár teljesen olyan, amilyent Móka elbeszélt volt, amikor a két tojást hozta. Ahogy felrepül a madár, rászáll az ágy fájára fejtől, és énekelni kezd. Ettől az énektől a besereglett emberek, akik a fény áradásakor már besereglettek volt, egymásután kezdenek eldőlni a padlón és nemsokára mind elhullva feküsznek, mozdulatlanul. Legutolsónak Lukács hull el, előtte Máté.

DOBOS dobbal az oldalán és virágos kalappal bejön az ajtón. A boldog szerelmes mámora látszik rajta. Kicsit meglepődik, és csodálkozásában fejjebb taszítja a kalapját. Lassan az elhullottak közé megy, néhányat meg is mozgat, de azok nem mozdulnak. Akkor a madarat kezdi nézni, akiről nem veszi le a szemét. Úgy áll, mintha a paradicsomban volna. Majd leteszi a dobot és ráül, szembe a madárral, s boldogan mondja, először halkan, majd mindinkább lelkesen.

Amit este kidoboltam,
Bételt reggel előtt:
Elhullott a varjú-sereg
A kis madár előtt.

Ameddig lesz hű szerelem,
Így lesz ezután es:
Legyőzi a jó a rosszot
S a tiszta szív a gonoszot
Mindig ezután es.

Feláll és boldogan kinyújtózva.

Én a babámtól jövök,
Kit igazán szeretek.

Feldobja a virágos kalapját a levegőbe és a fejével kifogja.

Ha tetszik, ha nem!

Függöny