ELŐSZÓ

Talán azóta, hogy a nagy emlékezetű, oly sok mindent kezdeményező Kazinczy Ferenc egész sorát írta egyes magyar írók rövid jellemzéseinek, irodalmunkban-irodalomtörténetünkben otthonos műfajtípus az írói arckép. Az elnevezés Arany János remekmívű kistanulmányai óta közhasználatú. Jellegénél fogva szépirodalmi stílusigénnyel fogalmazott, tartalma szerint irodalomtörténeti kistanulmány vagy inkább esszé egy-egy íróról vagy költőről. Én az olyan egészen rövid jellemzést, amilyennek hosszú sorát kapja az olvasó ebben a gyűjteményben, kezdettől fogva arcképvázlatnak nevezem. És immár közel két évtizede kezdtek felgyülekezni ezek a vázlatok, amíg elérkeztem a következőkben olvasható 222 darabig.

Az irodalmi és irodalomtörténeti ismeretek oktatása fél évszázadnál nagyobb idő óta foglalkozásom, szórakozásom, szenvedélyem. A magyar irodalom sihederkorom óta szakadatlan gyönyörűségem. Első magam kitalálta mondataim megfogalmazása óta egyetlen percre sem tudtam elválasztani magamban az ismereteket bővíteni kívánó tanítót és a szavaktól örömet kapó és a szavakkal örömet adó író-költőt. A műfaj és a magánízlés szükségszerű találkozása volt, hogy a szórakoztatva ismeretterjesztő írói arckép, illetve arcképvázlat az egyéb műfajok között önkifejezési formám legyen. - Az alapvető ösztönzést alighanem úgyszintén Arany Jánostól kaptam, mint oly sokat életemben. Az ő tudatformáló írói arcképei már a gimnáziumi években máig tartó érvénnyel alapozták meg azt az egyszerre tudományos és művészi igényű hozzáállást, ahogy a számomra lélekben legközelebbi magyar költő jellemez egy-egy korábbi magyar költőt. Nyilván ez az alapvető ösztönzés befolyásolt írói életem folyamán, hogy olykor könyvterjedelmű életrajz-monográfiákat is írjak hazai vagy világirodalmi klasszikusokról. De a rövid, alig néhány írógépelt oldal terjedelmű arcképvázlatokhoz az őspéldám már korai idők óta Kazinczynak ama kötetnyi írójellemzése volt, majd később rátaláltam a kitűnő előd, a közkedvelt pesti orvosból a magyar irodalomtörténet-írást megteremtő tudóssá vált Toldy Ferenc 1870-71-ben két kötetben megjelent Magyar költők élete című kisesszégyűjteményére. S ettől kezdve ellenállhatatlan belső indítóerőt éreztem, hogy valami effélét építsek fel. Talán az is közeli előzmény volt, hogy a nálam 10 évvel idősebb kortárs és jó barát, a már életében klasszikus novellista-esszéíró Illés Endre a Krétarajzokkal és hasonló jellegű írói arcképeivel - ezekkel az apró remekművekkel - versengésre indított.

Ezek voltak az irodalmi előzmények. Ezekhez járult életem egyik sajátos, de nélkülözhetetlen vonulata: a rádió. 1938-ban, 26 éves koromban volt már némi irodalmi előzményem. Akkor - 54 évvel ezelőtt - hangzott el első rádió-előadásom. Azóta önkifejezésem egyik állandó formája a rádió. És habár számos hangjátékom írói-költői mondandóim fontos irodalmi formái, számszerűen legtöbb műsorszámom irodalmi ismeretterjesztés, elsősorban a mi magyar irodalmunk szolgálatában. Úgy tudom, elég sok olvasóm van, de azt hiszem, ennél is több rádióhallgatóm, akik mindenekelőtt a magyar irodalomról beszélő vagy barátaival beszélgető ismeretterjesztőt veszik tudomásul. - Nos, hát itt, a Magyar Rádióban kezdődött el ez a gyűjtemény, amely évtizedek alatt 222 arcképvázlattá duzzadt.

Sokféle irodalmi és történelmi előadásom és rádiósorozatom után a hetvenes évek elején klasszikus magyar írókról és költőkről tartottam negyedórás előadásokat a rádióban. Volt már vagy húsz ilyen arcképvázlatom, amikor a Móra Kiadó illetékesei javasolták, hogy írjak ebből a műfajból százat. Ez olyan könyv lehet, amelyet az olvasóközönség egyszerre szórakozásul és klasszikus olvasnivalóhoz gusztuscsinálóként fogad el. Azonnal megvolt a címem: "A magyar irodalom arcképcsarnoka". - Neki is ültem, és egyéb írnivalóim mellett néhány hónap alatt megírtam a száz arcképvázlatot, amely azután 1976-ban megjelent igen nagy példányszámban. A könyvnek olyan keletje volt, hogy a diákok még dolgozatíráshoz is alkalmas "puská"-nak tekintették. Kiderült, hogy 100 arcképvázlat nem elegendő. De hát tudok én még száz újabb írót idézni. Akkor úgy mondtuk, hogy ki kell nyitni az arcképcsarnok következő termét. Néhány hónap alatt megírtam a következő száz arcképvázlatot. Ezekkel azonban már sok vitatni való probléma akadt. Kétségtelen, hogy bár az olvasók kedvelték az arcképcsarnok kisesszéit, a hivatalos irodalomtörténet illetékesei nem voltak elragadtatva attól, hogy saját véleményemet közöltem. Egy szellemes kritikusom úgy találta, hogy "magán-irodalomtörténetet" írtam. Ez felbátorított, hogy a következő száz vázlatban ne legyek tekintettel a kultúrpolitika kialakított véleményeire. Azt írtam az egyes írókról, amit én gondoltam felőlük. Nos, ez a második gyűjteménynél a kifogások egész sorát indította el. Én ennek a következő sorozatnak a fogalmazását 1976. november 3-án befejeztem. Akkor azonban szakmai bírálóimat annyira felingereltem, hogy a kéziratot felterjesztették a minisztériumba, ahol újabb szaklektorokat szabadítottak véleményeim felülbírálatára. Ezek még a szóképeimet és hasonlataimat is egyénieskedő, a hivatalos értékelésekkel szembenálló különcködéseknek ítélték. Voltak, akik tudatzavaró, a diákságra egyenest káros hatású megengedhetetlen magánvéleményeknek ítélték értékeléseimet. De mivel a kiadó nagyon is kívánta a könyv megjelenését, a hivatali illetékesek azzal járultak hozzá a kiadáshoz, ha egyes megjelölt helyeken beillesztem a szövegbe, hogy amit mondok, azt mint a magánvéleményemet mondom, a "szerintem" szó közbeiktatásával. Ma már talán furcsán is hat a számos "szerintem" szócska közbeiktatása, de ezeket mégsem húztam ki, mert ottlétük kortörténeti dokumentum a hetvenes évek kultúrpolitikájának sajátosságairól. Így azután ez a következő kötet "Arcképvázlatok" címmel 1980-ban mégis megjelent.

Persze a most már összesen kétszáz arcképvázlat sem teljes képe annak a félezer esztendőnek, amely legfőbb és mellettük fontos alakjaival megjelent. Már a második kötetben is nem egy olyan arc villan fel, amely az előbbi kötet írásakor még élő volt, de mire a következőre sor került, már a mulandóságból átment a múlhatatlanságba. Az azóta eltelt tíz év alatt pedig haltak, haltak irodalmunk jelentékeny alakjai, nem egy személyes jó barátom. És amikor mostani kiadóm elhatározta ezt az új, gyűjteményes kiadást, indokolttá lett a további kiegészítés. Egyébként is 100 író - ez látványos szám. 200 - ez nem eléggé látványos. Kiadóm gondolta úgy, hogy 222 megint elég látványos gyűjtemény. Így hát sor kerülhetett nem egy olyan jelentékeny kortársunkra, aki az elmúlt évtized folyamán lépett ki a földi élet köreiből.

Én ugyan igyekeztem elég tárgyilagos távolságból idézni irodalmunk említésre érdemes alakjait, hiszen a régen elmúltak olykor olyan közeli, szinte személyes barátaim, mint akikkel egy asztalnál ülhettem. De itt-ott az olvasó nyilván észre fogja venni, hogy azok, akik nemrég hagytak el minket, életükben közeli barátaim közé tartoztak, néha még utalnom is kellett a közeli, személyes kapcsolatokra. De végig a kétszázhuszonkét felvillantott arcképvázlatnál őróluk és nem magamról beszéltem, holott a saját élményemről volt és van szó még az évszázadok távolából hívott elődöknél is: egyszerre magamról és magyar irodalmunk egészéről van szó.

De vigyázzunk! Ez nem irodalomtörténet, és nem is irodalmi lexikon. Azt hiszem eléggé gazdag gyűjtemény, de így sem teljes. Ezek egy irodalmat és benne a mi magyar irodalomtörténetünket nagyon szerető íróember vallomásai 222 személy szerint lelkéhez közeli elődjéről, nemegyszer mesteréről.

1991. szilveszter

H. G.