Ragyogó téli nap volt odakinn, február tizedike, vasárnap.

Az ajtónálló úgy elbámészkodott az ablakban, a kint ácsorgó népen, hogy maga is a fejét csóválta rá.

- De mi az ördögöt tudnak úgy csudálni ezeken az ablakokon - mondta magában. A Szent Mihály temploma körül vastagon állt a nép, bundások meg darócosok vegyesen. Hidegnek kellett odakint lenni, mer nagyon dugták zsebre az öklüket, s asszonyok nagyon húzták nyakba a kerek subácskákat meg a posztó ujjasokat.

- Má pég csak déllére gyün meg a fiatal fejedelemasszony - perelt velük magában a hajdúlegény -, azt igen, annak lesz láttattya, ha az meggyün, mer arra mindenki kíváncsi mien lehet, hogy a fejedelem mán egy esztendeje nem ereszti be Erdélyországába...

Elmosolyodott, mert ő tudná az okát, mér... Nagyon remek egy fiatal gyerek a fejedelem őnagysága, a fejedelemasszonynak áspisnak kell lenni, hogy annyira nem kívánja...

De azér ezek a bámész városiak, a mégis csuda, hogy tudnak odale fagyoskodni...

A nagy mélázásba észre se vette, hogy a háta megett elsillant s már a kilincset fogja a szépséges kancellárné asszony...

- Nem szabad - kiáltott rá olyan ijedten, hogy ő is megijedt, de az asszonyság is megállt... - Nem szabad bemenni!

- Nekem se, Lukács? - nevetett rá nagy szemmel a szépasszony, aki olyan szép volt az arany ruhájában, bő arany szoknyájában, mint egy arany kemence.

A hajdúlegény nagyot is nyelt, mer ennyi aranyat még sose látott egész életibe s azt mondta:

- Még magának a magasságos jaó istennek, neki magának se!

A szép asszonyság felemelte a karját, s csókra nyújtotta azt a drágalátos gyönyörűséges fejér kezét:

- Hagyd, csak egy félpillantatra nézek be...

Avval bebillent a nehéz zöld ajtón.

A hajdúlegény az üstökét vakarta: hű atyaisten - mondta alföldi szójárásával -, hogy micsoda ménkű pofontok lesznek ebbűl.

Az asszony azonban átsuhogott a két fegyverszobán, s az ablakon besütő nap amint arany ruhájára rávillant, kigyúltak a falak, s hetykén csillogtak fel a fekete, füstös boltívek alatt felaggatott fegyverek.

Be sem kopogtatott, kissé hallgatózott s benyitott.

A fejedelem hálószobája fullasztó meleg volt. A fejedelem már teljesen felöltözve készen állott, a tükör előtt nézte magát, az öltöztető komornyikja olyan mosolygással gyönyörködött benne, mint a szakács a jól sült kalácsában.

Habos selyem dolmány volt a fejedelmen, szederszín, sárga csizma arany sarkantyúkötővel. Gyönyörű volt, kihajló patyolatinge skófiumarannyal gazdagon kivarrva, az ingujja kilógott a dolmányujj alól, dús aranyhímes volt, s egész takarta a kézfejet. Nagy fekete haja csimbókba volt kötve elöl, s kondorítva verte a nyakát, régi magyarosan.

Most megrázta, hogy odanézett az ajtónyílásra, s egy cseppet sem látszott rajta, hogy váratlan vagy kellemetlen lenne neki a vendég.

- Jó reggelt, Imreffyné! - kiáltott rá, boldog nevetéssel.

- Jaj, de gyönyörűséges - csapta össze két kezét az asszony.

A fejedelem olyan fiatal volt, még huszonhárom évesnek sem látszott (fél esztendővel több), keselyűarca, fekete bőre csupaszra borotválva, mintha kékkel volna bevonva nagy fekete szeme alatt s duzzadt, kicsit ferde szája fölött. Telt és ragyogó volt, s valami drága és elbűvölő érzés áradt róla.

- És te! - kiáltott hasonló elragadtatással s kinyújtva kezét, egy ujján fogta az asszonyt s megpenderítette, hogy körülgyönyörködje.

Pézsmaszag áradt az asszonyból, s aranyba borítva lágyan fordult körül. Vontarany szoknyája, mint tündöklő kupola, fehér, dús selyem ingujja ezer ráncban a könyökéig, szemérmetlen bátorsággal ez időben, szabadon hagyta könyöktől a kart, kihajló kis skófiummal hímezett gallérja, aranyszegett cipellője: olyan volt, oly csiklandó szépségű, hogy a szem felsikoltott örömében, látásán. Így gyönyörködtek egymásban néhány pillanatig, akkor a túlsó ajtón koppantás volt kettő, a fejedelem ráintett a komornyikra: hogy be ne eresszen valakit.

A komornyik az ajtóhoz rohant: az udvari apród hangja hallatszott.

- Nagyságos fejedelem, a sereg előjárt.

- Jóvan - kiáltott a fejedelem, s legyintett -, fontosabb dolgaink vagynak.

Nevetett, s kibuggyant az ajka, úgy kínálta magát az asszonynak, aki kacéran elvonta magát.

Komornyik, borbély, vaknak, siketnek tették magukat, és siettek elhordani a szerszámaikat.

Az asszony kényes volt, féltette ruháját, de a fejedelem derékon ragadta, ám gyöngéden és pallérozottan, mint ahogy csak udvari ember tudja; magasabb volt kissé az asszonynál, s úgy dőlt rá fekete kondor feje az asszony bronzszőke hajba bokrozott s kissé kendőzötten fehér arcára, mint egy fiatal mackó a sárga gidára...

- Hagyja csak, hagyja Nagyságod, kár elkoptatni... - lihegte forrón az asszony.

A fejedelem csiklottan kacagott:

- Irígy vagy a mai éccakára?

Távolról durranás hallatszott, ágyúlövés.

A fejedelem felfigyelt... Csak nem jött be a kiszámíthatatlan?... Kolozsvárra?... De nem volt több lövés.

- Brassóban örömet lőttek! - szólt az asszony titokzatos értelemmel.

- Brassóba...

S a fejedelem visszamászott az asszony arcába és rágta a szemét, a fülét. Ahol nem volt olyan erősen beírva.

- Brassót megvesszük, ha ármádia feleség érkezik is - lihegte -, brassai bírónak fejét vösszük...

Az asszony nevetett, s ruháját nagyon védte:

- Nono, nono, Nagyságod... aki reggel tüzel, estére elfogy a puskapora.

A fejedelem kajánul kacagott s hangtalan:

- Ha megharagítasz... ellőttetem az összes ágyúkat és nem megyek elébe...

Mint egy rossz kölyök, gonoszul kuncogott.

- Nagy parádé lenne!... - ezzel elvette a lakáj kezéből a serleget, és fenékig kiitta.

Az asszony szeme megvillámlott. Nagy parádé lenne, de mi haszna belőle?... Utána a semmi... ő élni akar még itt... a fejedelemasszony első udvarhölgye lenni... s a brassai bíró fejét... Ezért komoly lett, és elvárta, míg a fejedelem a bortól megborzongva újra rávetette szemét.

Kint trombita volt... Ahá, az ágyúlövés adta az első jelet... Most a trombitások... Kint lódobogás, lovak patája veri a hangos köveket...

Az asszony a körmére ütött: a fejedelem ugyanis egy kicsit rossz helyen kapart, s ujjal bökött belé.

- Estére elvárlak - fújta fülébe sistergő tűzzel.

- Kit?

- Téged.

- Hol?

- Itt.

- Bethlen uram hozza a Nagyságod feleségit.

- Bethlen uram nem azt hozza, hanem a háborút. - S a fejedelem lihegett:

- Háborút, háborút, háborút!

Evvel hüvelykujjal, harapósan belebökött az asszony közepébe:

- Éccaka bejössz!

Az asszony elvonta a száját.

- Éccaka egész regement fog fegyverben állani - szólt s a háta megé intett gúnyosan, az ajtóra, ahol bejött s a hátsó folyosóra, mely a kancellária házát összekötötte a fejedelmi palotával, s ahová ő naponta, sőt minden órán átfutott.

A fejedelem nevetett, az ágy faragott bálványoszlopáról levett egy öreg tarsolyt, abból egy bokor kulcsot, melyet az imént hozott be a kolozsvári bíró, megmagyarázván, hogy a város ősi szokása, hogy e kulcsot nász alkalmával adja át a fejedelemnek, mert ez titkos utat nyit meg a fejedelemasszony lakosztályába s egyúttal az udvari folyosóra, nemszeretem dolgok esetére.

Egyet odaadott:

- Eljössz?

Az asszony tétovázva nézte.

A fejedelem feltárta a nagy állószekrényt az ágy mellett, annak a hátát ajtóformán nyitni lehetett, s mögötte lépcső volt. Az asszony rögtön megértette, hogy ez titkos kijárat a fejedelem hálószobájából s már tudta is, melyik ajtó nyílik e titkos lépcsőre.

Fogta a kulcsot, s belecsúsztatta a keblébe: a hideg vastól megrezzent, s azt suttogta:

- Most el vagyunk jegyezve egymásnak: viselem a Nagyságod jegyét.

- Én is a tiedet - mondta a fejedelem -, kék a helye...

Úgy dürrögtek és suttogtak, mint a tavaszi nyihogó csikók, foggal, szóval mardosva egymást.

- Ha keresztet vetek: megérti Nagyságod?

- Én meg! csak prédikátor uramék meg ne értsék - nevetett a fejedelem -; s ha én török üdvözlést teszek, megérted? - Keresztbe tette törökösen a karját, s jobb tenyérrel tapogatta a bal karján a harapás helyét. Az asszony a szemébe nézett, vad nézéssel:

- Ha keresztet vetek: Brassóra gondoljon Nagyságod.

- Ha szálem alejkumot teszek: az éjszakára gondolj... s arra, hogy ha Bethlent teszem fővezérré - biztos az egész háború.

- Bethlen le fogja beszélni Nagyságodat.

A fejedelem nevetett: - Oktondi, nem mondom néki, hogy érted van a had, de hogy a hazáért.

Kint harsogott a trombita, s az asszony elfutott.

A fejedelem utána akart menni, de amint elfordult tőle az asszony, mintha rontásból szabadult volna...

A tanácsterem harmadik szoba volt, zsúfolásig urakkal, akik úgy állottak, hogy önkéntelenül is rang szerinti csoportokban voltak közel az ajtóhoz, amelyen a fejedelem beléphetett. Mindjárt elöl a kolozsvári bíró s a tanácstagok. Fekete, egyszerű palástban, ők a vendéglátó gazdák. A kövér, pedrett bajszú prédikátorok s rendkívül magas, erős, mentés püspök, egyszerűen és idegenül állottak a bársonyok és selymek és aranyékszerek tarkabarka vásárában, mereven állottak, fennkölt arccal, lelkipásztori tisztük méltóságába öltöztek, hogy fenntartsák rangjuk tekintélyét, a rangok és tekintélyek e nyomasztó sokadalmában.

Az ablakban annál fesztelenebbül, hányavetibben s kihívóbban álldogáltak a katolikus főurak, Kornis Boldizsár, Sennyey Pongrác, az olávezető, aki Mihály vajdát Kornis Gáspárral behozta; hm, ilyek is vannak itt..., de hogy mér emberek közé menni. Nem fogja megnyergelni a fejedelmet, mint az öreget, aki ország főgenerálisává tette... Kornis György és a volt kancellár, a kedvetlen Kendy István is itt vannak s mögöttük sunyin Keresztury György deák, az öreg tordai kamaraispán, aki félve csatlakozott hitsorsosaihoz, mert olyan politikát folytatott, hogy keresztet is vetett, meg nem is. De itt voltak a kálvinisták is, Kamuthy Farkas és Kamuthy Balázs, s az öreg Bánffy György és fia, a gőgös Bánffy Pál. Apor István, Wesselényi Farkas, Petky János, a méltóságos kolosi főispán, a nagy orátor, és itt van Bethlen Farkas is, aki az udvari lovasok főkapitánya, már harmadik fejedelem alatt, de ez nem a székely főkapitány Bethlen Gábor atyafia, hanem a régi százados kígyósi Bethlenekből az egyetlen férfikorú főúr.

A kálvinista urak rossz szemmel nézték a pápásokat, s nehéz szívvel gondoltak arra, hogy a fejedelem voltaképpen a pápista vallásban született, s vér nem válik vízzé, hiába verte belé a vallást az árvába fogadott atyjaura, Ecsedi Báthory István, az országbíró: "ismerjük a pápistaság kígyóját, akkor bújik ki, mikor nem is várja az ember... Nincs istennel, hogy a pápista urak ilyen jókedvűek... Nem kell ahhoz sok bizonyság, hogy az ember meglássa, kinek hogy áll a szénája a politikai konstellációk közt: aki jókedvű, az messze hirdeti, hogy jó dolga vagyon."

Az öreg Bánffy olyan szemeket vetett az ablak felé, hogy agyonütötte volna vele az ítélőmesteréket, Kamuthy Farkas nagyot nevetett, s cigányfekete képiből kivillantak nagy fehér fogai; mellbe taszította Bánffy Pált s az öreg Bánffy Györgynek udvarolva kiáltotta: Ki hitte volna: pápista az ítélőmester!...

- Új Mohács készül a világon, méltóságos uraim - mondta patetikusan a püspök.

- Kegyelmed ne panaszkodjék Mohácsra - kacagott hangosan Kamuthy Farkas -, a prédikátoroknak nagyobb szerencséje se vót, mint Mohács, mert ott vágták le a pápista papokat! Lehetett reformatizálni!

- A szegény plebset, de nem a főembereket.

- Á, sose lesz olyan jó dóguk, püspök uram, mint a tordai gyűléstül Zsigmondig, húsz esztendő alatt az egész Erdély reformált. Ketten-hárman maradtak pápizáló urak, ezek már nem nyelik le a kösséget.

- Ha ezek megeresztik a derékszíjat, majd felfalnak öcsém téged is - morogta Bánffy György, s a pápista urakra intett mérgesen, pedig azok nem is őket rágták maguk közt, hanem a brassói bíró, Weisz Mihály disztichonján nevettek, amelyet most hozott meg Kereszturi uram.

- Mondja el, mondja kegyelmed - sürgette Kornis György puffadt, vastag tokáját kidüllesztve.

- Nem lehet, nagy uraim, mert még megsejdítik.

De aztán mégse fért bele; összébb hajoltatta őket, s elmondta:

Multa vorans et multa bibens, male multa locutus;
Gabriel hic vere tam Sardanapalus erat.

Fuldokolva nevettek. Ha a fejedelem megtudja valaha, lenyakaztatja a brassai bírót.

- A kancellistám magyarul is megmagyarázza - mondta Kereszturi.

Hogyha zabál, ha leszopja magát s kedvére fecseghet
Gábriel őkelme száz Szárdanapált lepipál.

- De hát még amit Imreffynére csinált!...

Akkor megnyílt a tömör ajtó, mindenki elhallgatott s az udvarmester pálcáját nézte.

Ahogy a fejedelem a hosszú pálcás udvarmester után belépett, egyszerre mindenki megmozdult, egyenesebbre húzta ki magát, s vivátot kiáltott.

A fejedelem olyan üde, fiatal, boldog és szíves volt, hogy mindenkinek betöltötte a szívét. Érezték az emberek, hogy ez a fejedelem, ez annyira boldogságra született, hogy lehetetlen, hogy baj érje, s vele mindannyian valami szerencsés és megnyugtató jövő elé néztek.

A fejedelem kezet fogott legelőször a katolikus urakkal, s a szemükbe mosolygott, mintha titok volna köztük:

- Itt a feleséged? - kérdezte Kendy Istvántól.

- Itt, nagyságos uram - felelte az, s fanyarul mosolygott, sajnálta voltaképp, hogy a fejedelemasszony érkezését annyira megtisztelte, hogy a feleségét behozta.

- Micsodás idő van, méltóságos apámuram? - szólt a fejedelem Bánffy uramhoz.

- Jó - bakkantott az öreg, nagy borvirágos orra alól -, most fagy le a gyermeklónak a szarva.

Nevettek. A fejedelem kezet nyújtott a kolozsvári bírónak, aki megcsókolta a kezét, s alázattal hunyorgott, értvén, hogy mért e meleg kézfogás, s takarta mosollyal a nevetését: a titkos kulcsok felett...

- Megyünk-e már, nagytiszteletes uramék - szólt a püspökhöz, s feleletet se várva, elindult az ajtó felé.

Lent az udvaron nagy vivátot kapott, a lovasok már fent ültek a lovakon, mind nagy díszbe voltak öltözve, csupa bársony, selyem, de legalábbis színes posztómenték tarkázták az udvart.

Az utcán óriási tömeg volt. Aki csak épkézláb, az mind tágasra nyitotta a két látóját: úgy nézték, úgy bámulták, úgy szíjták fel a hirtelen megjelent lovas úrirend tündöklő szépségét, mintha ezért lettek, születtek, éltek volna, e látvány boldogságáért, mintha ezzel ki volnának fizetve az elmúlt évek rettentő napjai után a leégett házak, az elpusztult vagyonok, a tönkrement életek, a rettentő sok rettegések után...

- Milyen jó kövérek az urak! - sóhajtott fel egy sovány kis mesterember, mire nagy nevetés lett körüle. "Mit mondott, mit mondott?" tudakolták, s továbbadták a szót, amely egyszerre végigfutott s a legjobban kifejezte mindannyiuk érzetét: "milyen jó kövérek az urak!"

Hosszú tíz éven át csak nyomor és szenvedés, tatárdúlás, pincében rejtezés, barlangokba lappongás, s tatárrabság... És micsoda rabság... tízével-húszával verték egy láncra a testvéreket, rokonokat, jó barátokat, s úgy hajtották őket, hogy mindeniknek a láncban, egy-egy karika szolgált a nyakán... Ha megrántották a láncot, az egész csapat elbukott... És a rémségek fekete napjai... mikor bujdosni kellett a havasokba, nőkkel, lányaikkal... s ott keserű gyökéren tengették az életet... Ah, mennyien odavannak most is, senki se tudja, merre s hol... ki se lehet váltani, mert nem adják ki az embert... kell nekik a férfi mezei munkás rabnak, az asszonyféle kenyérsütő asszonynak... meg isten tudja mire... És itt ezek mily vígan vannak. Milyen fényes a palota, zöld ágakkal, fenyőgallyakkal díszítve s zászlókkal teletűzdelve... És igazán, az urak milyen jó kövérek...

- Csinálhatnak háborút! - mondta egy hang, mire valaki keservesen mondta:

- Csak ennivalónk legyen, nem háború!

- Bizony, ennivaló - szólt oda helyeselve a városi "polgár" -, de se bor, se gyümölcs, se kerti vetemény, se gabona, a tavalyi májusi fagyok miatt. A Mezőségen sincs már széna egy szál se, köles, zab kevés vagy majdnem semmi...

Zúgó vivátozás futott végig a tömegen, s erre ők abbahagyták a panaszt s szintén ujjongani kezdtek.

Ez a pompa, ez a vígság, az a jó és boldog falka, amely itt szemük láttára felvonul, feláll, s előttük és nekik ugratja a lovát, gyöngyét, aranyát s kócsagos, strucctollas süvegét: ez valahogy mintha feltétlen biztosíték volna mindannyiuknak a jövőre. Ha ezeknek már jó, nekünk is jó lesz; ha ezek így virágoznak, meg is fogják védelmezni magukat s akkor nem hagynak el minket sem. A nagy fák árnyékában húzódik meg a vihar elől a kis galagonyabokor... Ha ezek már elő merték szedni a befalazott ékszereket, mi is kiáshatjuk a rézüstöt s kis dénárocskákat...

Hogyne szakadt volna ki hát lelkükből a boldog vivát, s hogyne köpték volna ki tüdejüket a rivalgó éljenben.

Az a gyönyörű fejedelem, azon a drága kócsagtollas főlovon, abban a csupa arany, csupa prém bíborköpenyben, ahogy kiveti az arany kengyelbe azt az arany sarkantyús drága sárga csizmáját, s kivillan a mente alól a legdrágább vörös skarlát nadrág térde, ahogy kondor haja meglebben a nyusztos süveg alatt, félrecsapva azon a gyönyörűséges magyar fején: az emberek sírva fakadtak, az asszonyok egymás karjába ragadtak, úgy mutogattanak felé, a gyerekek sivítottak, s míg ott táncolt előttük a lovas csudamenet, mint egy tündérálom, úgy lelkendezett s úgy ájuldozott a nép, s utána oly kimondhatatlan szent boldogságot érzett, hogy látta, meglátta s hogy újra fogja látni s hogy jön a feleség, a fejedelemasszony... Nincs rá szó, mi ez a boldog érzés, az egész testüket eltöltötte a gyönyör: mert e szépek és nagyok, ez urak és szentek nekik kell hogy nemzzenek csöndes boldogságot...

Dehogy adta volna oda bármelyik is a helyét, dehogy fázott, dehogy akart hazamenni...

De a fejedelem sem maradt volna el a mai nap ragyogásából.

Elöl ment a lovas testőrség, ötszáz legény, utána a tizenkét szántalpakra szerkesztett hintó, tele negyvennyolc gyönyörű dámával, mellettük s utánuk az urak lovon, s végül a bandériumok, Bánffy Pál, György úr fia, százötven embert, Kendy István Újvárból nyolcvanat hozott, Kornis Boldizsár százat s mind a többiek is ki ötvenet, ki legalább húszat s mind külön kis zászlókkal. A fejedelmi gyalogosok is, ötszázan, felvonultak s az útvonal mentén s a kapukon álltak.

Mit törődött a fejedelem a nézők suttogásával, míg repkedett s parádézott a pompás téli napsütésben; minden tekintetet magán érzett, s nem tudta, hogy mennyi szem lesi a titkokat: Imreffynét, akit szóba vettek vele, s az idegen követeket s kivált a hiányzó oláh küldöttséget; nem hallotta, de örült volna, ha hallja, hogy jövendölték a háborút, s hogy szidták a szászokat, mert a szásznál van a pénz, a gazdagság, mert míg a magyar a háborúkban tönkrement, a szász meggazdagodott; a városi polgárok hogy sokallták a fejedelmi vendéglátást, hogy a tavalyi szertelen szűk esztendő miatt üres magtárakból meg kellett vonni a városi szegénység segélyezését arra az időre, míg idebenn van a fejedelmi udvar...

Szél lengette a strucctollakat, s a lovak viháncoltak, cikáztak a hosszú téli istállózás után a friss ég alatt. De a néző nép, mikor elvonult a sereg, nyűgös és savanyú szavakat is ejtett: "Egyiptusban kilenc hete hó van, pedig ott száz esztendőben eccer esik - mondta a városi polgár, aki a török követek szolgáitól tudja -, Taliánországba meg oly árvizek vagynak, városokat pusztított el. Az Impériumban karácsonykor rettenetes mennydörgések és számtalan mennykövek, tűz- és véreső."

- És az egész esztendő igen dögös vót; égi csudák és szörnyűségek voltanak...

Hallgatva hallgatták a nagytudományú beszédet.

- Szertelen kevés búza termett egész Erdélyben.

- Mégis pazarol a város.

- Dúlják a közöst.

- Ki dúlja - kiáltott a városi polgár -, a fejedelemnek maga personalis udvarán kívül ezer embere van a város nyakán, immár negyed napja. Nem így csinálta Bethlehem Gábor, mikor a török athnamét hozták; ezer lovas jött a székelységről, mind jó lovas, jó ruhás, de elég abrakot hoztak maguknak!...

- Hogy lehet annyi embernek hozni eleget?

- Hát a rákosi gyűlésen - kiáltott az öreg nemes, aki vénségére beállott szappanfőzőnek -, nyolcvanezer lovas is volt a gyűlésbe, azok min éltek? a rákosi homokot abrakolták?

- Mégiscsak legszebb a sárkányos Báthory-zászló!

- No, gyerünk haza... itt nem tartanak jól...

- Majd jól tartanak a fejedelem konyháján...

- Majd jól tartanak Barassóba!

- Nocsak ne menjünk Brassóba, mer aki a Barcaságba elmén, meg se áll a pokolig: nem kell háború...

- Nem látta keme, merre álltak az oláhországi követek?

- Merre? semerre! Nem küldött követet Serbán Radul vajda. Küldött a török, a moldvai vajda, a lengyel, vótak magyarok, de oláhországi egy se vót.

Elhallgattak, dörmögtek: "mindig ez a békebontó, az oláh".

Háborús szeleket éreztek a lelkek: "Ezek igen, ezek csinálhatják a háborút" - sóhajtott valaki, s utánaintett az úri rendnek, mely már kint volt a városból, s dörögtek az ágyúk...

Mikor a Mihály kapun a menet kieredt, egyszerre megdördültek a várfalakon az ágyúk, hogy meghallják Szász-Lónán is, most indulnak...

Az ágyúszótól a fejedelem almáspej lova megbokrosodott, két hátsó lábára állt, s úgy táncolt. De a híres lovas ráfeküdt a ló nyakára, vele táncolt, aztán kirúgattatta, s elvágtatott keresztbe, el a várfal alatt... A menet ijedten, tétovázva állt meg, nem tudták, mit akar a fejedelem, aki úgy otthagyta őket, mintha sose akarna visszajönni; a bástyánál el is tűnt szem elől. Akkor a fejedelem udvari fiai, Kereki Ferenc meg még ketten megsarkantyúzták a lovukat, s utánavágtattak.

Jó fertályóráig megkavarodva várták, míg a városból nagy vivátozás hallatszott... Hinnétek-e, mesélték később sokat s még a histórikusok is írásba tették: a fejedelem a Közép kapun kirúgván magát a seregből, Monostor kapun be, Hídutca kapun ismét ki.

Ömlött a tajték a lóról, s gazdája is ki volt hevülve kegyetlen, aztán nagy vivátmondás után mégis megindult a menet Lóna felé.

A fejedelem Kornis Boldizsárt vette maga mellé, s másik oldalról Kendyt. Még nagyon eleven volt a seb mindkét főúr lelkében; Kendyt a kancellárságtól fosztotta meg, s Imreffy Jánosnak adta, felesége cicájáért. Kornis Bold a székelyek főkapitánya volt, elvette tőle, adta előbb Petki Jánosnak, aztán Bethlen Gábornak, holott Kendy volt az igazi fejedelem-aspiráns idehaza Erdélyben, s hogy most a volt fejedelemnek, Rákóczy Zsigmondnak nevelt leányát elvette, valóban megraboltnak érezte magát, s olajbarna epés arcán állandóan ott is volt a hallgatás, ami sokat takar és sokat elárul. Kornis életvidámságához nem illett ilyen merész és túlzó vágy, bár ő is, mint minden ifjabb főúr Erdélyben, nemcsak főkapitányságra valónak tartotta magát, de szíve fenekén fejedelemségre termettnek: s míg a fejedelem udvarlásában érezte, hogy gyönyörködik ez a bosszúságukban, átsuhant benne a gondolat, milyen bolondul tette, hogy ő maga vezette a küldöttséget tavaly Ecsedbe ezért a fiatal úrért. Mily bolondság volt, hogy szegény köszvényes Rákóczy Zsigmond szavát nem tartották meg, és idegenből hoztak fejedelmet, pedig mondta neki az öregúr, hogy: "Bódi fiam, alkudjatok meg..." Nem lehetett, Kendytől féltek, őt nem vették be, mindenki a Királyhágón túl nézett s a Báthory-kincsekről és a Homonnay Bálint seregéről beszélt... Jobban kellett volna szorítani, de hát az erdélyi ember csak belekap mindenbe, semmit se csinál végig... Még Rákóczy is a Báthory Gábor javára mondott le.

- Csak ezt az egy szokását irígylem az török kontyoséknak - mondta a fejedelem, s tarkóját törölgette, mert a verejték a szélben ráhűlt a bőrire.

- A hárem? - mondta nevetve Bold, s a fejedelemmel a hintószánokat, az asszonyokat nézte.

- Az ember nem únhatja meg az oldalbordát... - szólt a fejedelem. - S nemcsak, de még a hölgyét is el nem csaphatja, mikor kedve szottyanik...^[1]

- Ez nem jól van - mondta Kornis Boldizsár -, hogy nincs rá törvény az erdélyi hármas nemzet statutumaiban.

Nagyot nevettek, s ki-ki azt gondolta amit akart.

- Ezek a törvények csak arra jók, az ember életét elkeseríteni. Törvényben vagynak Erdélyben a magyarok s székelyek s szászok s örmények, cigányok, zsidók, olájok s kálomisták s pápisták s bestye háromságvallók s mindenfélék: de lélekadta, e mind csak a kanját válogatja széjjel: a nyőstinye közt nincs különbség téve...

Az urak hangosan kacagtak, s a fejedelem, aki a pompás tavasziasra enyhült napsütésben úgy ringatta, himbálta magát a nyeregben, mint egy mesebeli királyfi, tréfás őszinteséggel szólt: - Én nem látok különbözést asszonyokba, lányokba... én testvér, nem nézem, török-e vagy zsidó, szász-e vagy oláj, feleség vagy szerető, mind egyformán szeretem, csak asszonyruhás legyen... Vagy hát van különbség a kálvinista s pápista asszony közt?

Az urak mindketten házasemberek voltak, s pláne Kendy István csak két hete hozta haza a feleségét Szerencsről, s a szeme féltő gonddal villant oda a sárgára festett szánra, melyben felesége ült. Szemébe csillant a Csapy Zsuzsinka aranyhajának egy bodra, s megmelegedett a szíve. Mennyire méltó volna az erdélyi fejedelemasszony rangjára!... Keserűen hallgatta az urak vígságát, még nem ismerte a fejedelem feleségét, aki elé mentek, de nyugodt volt felőle, hogy az ő felesége különb asszony és fejedelmibb teremtés.

Kornis Boldizsár azonban szokott nyers módon, kidagasztva tokáját, mint egy pulykakakas, így csördült...

- Van...

- S mi? - kérdezte a fejedelem felütődve.

- Hát... a kálomista asszonynak mindnek szennyes a füle...

A fejedelem furcsán nézett a Kornis Boldizsár szemébe:

- Na ezt mindjárt meg fogjuk vizitálni - mondta -, esküszöm kegyelmednek Bold uram, hogy mire Lónára beérünk minden asszonynak belenézek a fülébe...

Kirúgatta lovát, aztán még visszaszólt:

- S tudja mit kegyelmed: akinek legszebb lesz a fülecskéje: annak az ura kapja meg a Katus nevű rézágyút...

Kendy István még jobban elkomorodott: ezt az ágyút ő kérte volt a fejedelemtől pénzverési joggal, hogy belőle újraépíthesse Szamosújvárt, amelynek kapitánya volt.

Izzó szemmel nézett a fejedelem után, aki már a legközelebbi hintónál udvarolt, s ki tudja, mit sugdos az asszonyok fülébe, de azok nagyon nevetnek, s csillogó szemmel rázzák a fejüket...

A két főúr fejcsóválva s mogorva nevetéssel kísérte szemmel a fejedelmet furcsa vizitjén, csak akkor ijedtek meg, mikor egyszerre csak egészen elöl, a második hintónál volt s tovább maradt, mint a többinél... Abban a hintóban Kornis Boldizsárné s Kendy Istvánné ültek, s szemben velük két suhanclány: né csak né, a fejedelem ottragadt, mint lépen a rigó, a két asszonynál...

Kendy István nehéz szívvel gondolt felesége szőke szépségire: Úristen, vajon nem ennek a martalóc fejedelemnek házasodott-e?

Az aranyveretű csákányát hirtelen marékra kapta. Gondolatban odaszánta a fejedelem fejébe...

Ellenben Kamuthy Farkas vágtatott elő:

- Mit vizitál a fejedelem az asszonyoknál?... Az én kis feleségemnél meg se állt... De fáj az nékem...

Már itt voltak Szász-Lónán.

A fejedelemasszony az első emeleti üvegablakban állott, onnan nézte a menet bevonulását.

Szívszorulva várta s mikor feltűnt a kanyarodónál a lovascsapat, s mikor a fejedelmet megpillantotta, könny gyűlt a szemébe, amitől mindjárt nem látott semmit.

Unokanővére, Sára, Bebekné, aki elkísérte ide, hozzáfutott s átölelte. Megérezte, hogy itt a várt, tragikus pillanat. A két unokanővér egymásra borulva nézte a ragyogó lovasok elődobogását.

A bandérium a kastély előtt állott fel, úgy eresztették elő a hintósort, amely felvonult, s az ezernyi lovas a tágas udvaron rendeződött el.

- Éppen így álltak föl! - mondta a fejedelemasszony mögött mézédes hangján az agg Kamuthy Ádámné, a kastély úriasszonya, s a fejedelemné megremegett -, éppenségesen így volt akkor is, mikor a Zsigmond fejedelem menyasszonya érkezett... A jó angyali osztrák főhercegnő, ó istenem, istenem.

Főúri asszonyok állottak a háttérben, akik lábujjhegyen ágaskodva igyekeztek valamit ellopni a gyönyörű látványból. Mind ebbe az egy ablakba gyűltek, mert a többi ablakon nem volt üvegtábla, csak lantornahólyag, s azon nem lehet átlátni; ahhoz pedig erős hideg van, hogy kinyissák az ablakokat.

Báthory Zsigmond feleségének említése a fejedelemasszony szívét mint valami balsejtelem érintette... Egész Erdély tudta s sajnálta a "szűz fejedelemasszony" sorsát... Még él valahol Grácban, s apáca lett, de ittmaradt az emléke az erdélyiek szívében a boldogtalannak, aki szerelemrokkant s különben ifjú férje mellett csak éppen a díszt és pompát nyerte el, de pártáját el nem veszíthette. A kővári bércek még ma is visszhangozzák a sóhajtásokat s a szomorú virgina-muzsikát, amellyel gyászos fejedelem-asszonyságát enyhítette szegény...

De a háziasszony a fényre emlékezett s a büszkeségre, hogy a kicsiny Erdély a Habsburgok közül nyerte asszonyát. Odáig csak vajdák voltak az erdélyi urak, akkor nyerték a császártól, a pápától s a spanyol háztól az Illustrissime Princeps titulust: felséges Fejedelem! Nem engedhette Rudolf császár, hogy az unokahúga valami barbár vajdáné legyen a világ sötét végin: megméltóságosította Erdélyt...

Szemüket nagyra nyitották, hogy a ritka ünnepséget feledhetetlenül magukba vegyék. Karéjba állott fel a kastély feljáró tornáca előtt a közlovasok csapata: az urak díszlovakon, amelyek közt a főbbeknek zöldre, sárgára volt festve a sörénye, s kócsag- és strucctollakkal volt díszítve, mint a rajta ülő levente forgója, szeszélyes csoportokban imbolyogtak, mint a nyári szélben a kerti virágok.

- Nézze mán, milyen remekek! - mondta Sára, s mint mindig, magázva becézte húgát, aki nála nagyobb is, szebb is, rangosabb is volt, de aki mégis önzetlen, szinte gyermeki odaadással csüggött a kevéssel idősebb, boldog asszony nénjén. - Ugyan ne legyen mán ilyen komoly, tapsoljon egy kicsit, nézze milyen szépek!

De a fejedelemasszony nem szólt, csak nézett.

- Mondja mán, hogy mit néz olyan igen.

A fejedelemasszony csak az urát nézte... ott az ő embere, az édes jó emberkéje... óh, a fejedelem... Könnyei úgy peregtek, mint a gyöngy, ha lefűződik a selyemfonálról... Borzasztó volt ez az év, amit eltöltött... Erdély kapuján, Szilágysomlyón kellett vesztegelnie, mintegy kővárba falazva, s egész éven át sem levelet, sem hírt, sem követet... alig... óh, alig kapva bármit is... Csak a szörnyű üzenetek, hogy: még nem lehet s még nem lehet: most lesz az országgyűlés, most a székely zendülés, most a szász bajok, oláh háború... s a pletykák, hogy: ez mind nem úgy... csak farsang s mind csak farsang... mint a francúz király híres udvarában...^[2]

- Szójjon mán kedves, tán megkukult a bóldogságtul - tréfálta Bebekné.

- Hhh - nyöszörgött kedvesen a fejedelemasszony -, s nem néz fel...

Bebekné megijedt.

- Ugyan hogy is nézne! Még mit kíván - zsörtölt rá kedves zörejjel -, nem lássa, mennyi baj van a lóval. S meg hová nézzen. Legalább nyissa ki s lobogtassa meg a kendőjét, majd felnéz akkor. Ugyan melyik ablakra nézne.

A fejedelemasszony fájdalmas gyötrődéssel nézett:

- Megérzi, aki szeret - mondta magában, s visszatartotta Bebeknét, hogy feltűnést ne tegyen az ablakban.

Homlokát kezére hajtotta, s az ablak belső oszlopához támaszkodott:

Milyen jó volt, mikor még nem volt fejedelem, csak egy szerelmetes fiatal fiú... Már két esztendeje... egy édes árva fiú volt, egy édes, szíves, figyelmetes, jó angyali lélek... Hogy tudott kedvében járni, hetven mérföldet lovagolni egy szál rózsáért... hogy mindene volt és mindenkije... Igaz: kényes volt, gőgös volt, nagyon tudta, hogy ki ő: hogy a Báthoryak utolsója, az ország leggazdagabb ura; meg merte mondani, ki tudta mondani őelőtte: hogy "Magyarország harmadrésze az övé..." De az akkor más volt: nem sértő volt, nevettetően boldog dicsekedés... mert amellett jó volt, s áldott, s úgy lehetett bízni rá... S ő is... ő is volt valaki: nem hitte volna, hogy valaha így...

Kis kendőjével törülgette arcát, a lányok, akik székeken állva lestek ki a feje fölött, azt hitték, a boldogságtól sír...

Milyen büszke volt az ő jó mostohája, mostoha létire, a kedves; nem adta oly könnyen, s meg is mondta: "ne gondolják, hogy oly hirtelen s postán adom a Palotsay-lányt! nem ahhoz való, hogy csak jöjjenek s gyorsan elvigyék..." Ó, bár ne adta volna, bár egyáltalán ne adta volna oda; most... Talán ezt a hosszú várakozást fizette vissza a hosszú várakoztatással... Ó, asszonyi sors, innen nézni az ablakból, hogy ficánkol lent a paripája, hogy csillámlik, mint a napban az aranyforgó madár, ez a gyönyörű fejedelem... És nem néz fel, nem vonzza a szíve, hogy idetekintsen az ablakra fel...

Hirtelen a lovasok vágtába erednek, kört futnak az udvaron s úgy sorakoznak a tornác elé... megette kis boldog sikoltások:

- Be ékes, be édességes, ó be gyönyörűséges...

- Az udvari asszony jelt ad; arra a fiatal nők egész csoportja gyorsan visszavonul, s halk zsizsegéssel mennek át a másik szobába.

- Jöjjön kedvesem, gyerünk szépülni!

- Ah.

- Jaj, ne sopánkodjék mán, kedves, úgy tesz, mint aki nem is örvend.

- Hhh.

- Tudom én, tudom, a szíve majd megcsikkan. Édes babám, Ankikám.

S tele volt a szeme könnyel.

A fejedelemné ránézett, s a könnyek benne valami ellenszegülést keltettek. Igazságtalannak s méltatlannak találta, hogy úgy tünteti fel az egész világ ezt a helyzetet, mintha egy férfiért volna a világ. Félretaszítottnak, második sorba leszorítottnak érezte magát. Itt ő az első személy! itt őmiatta kellene mindennek történni! És itt minden szem és minden szó és minden mozdulat valaki mást szolgál. Nem őt. S őt is kiszolgáltatják, sőt rákényszerítik, hogy ugyanúgy szolgáljon.

És: nem!

Egy pillanatig mereven, hidegen nézett. Elszállani. Eltűnni.

Mint valami lélekmegalázás, úgy érezte, hogy őneki, íme cselekedni kell, s azt kell cselekedni, ami összetöri az önérzetét.

- Szójjon már, szójjon már, kedves, jaj, sose láttam ilyen önfejű embert - mondta Bebekné egész megijedve.

- Nemcsak, hogy föl kellett volna nézzen - mondta Palotsay Anna -, de már itt kellett, már itt kellett legyen.

- Hogy? most jött a sereg...

- Ló-halálába... - tagolta a szót - ló-halálába... én már egy éjszakát itt aludtam... és ő.... hol?...

- Nem vagyunk ám otthon, értse meg kedves, érti mit vélek?... Fejedelmi ceremónia. Hallotta? Zsigmond is!... Nagy ám itt a rang...

- Ló-halálába... - ismételte a fejedelemasszony. - Ő nem az ausztriai kisasszonyt várja, de a hütves feleségét! Neki itt kellett legyen az éjszaka s ló-halálába!...

Bebekné elrémülve s kétségbeesetten nézett rá, összecsapta a kezét, s fel akart kiáltani, hogy valami önkéntelen tiltakozással szolgálja a békét, de csak fölszisszent, mert belenyilallott a mellébe. Most választotta el a picit, s épp ezt az utat használta erre, úgyhogy a teje már oly kemény volt, mint a kő, és fájt, s még forrósága is volt.

Akkor a vénasszony megérinti az ő karját, s a fejedelemasszony egy szó nélkül indult el, mint aki tudja, kötelessége van, előkészíteni magát, hogy egy percenetig se várjon lent a feldíszített nagyteremben a fejedelem...

Fájdalmas hidegséggel engedte magát a nagy, zöld fényű tükör elé vitetni, de alig egy kis pillantást vetett belé. Csak akkor látta a visszamaradt tükörképét, mikor már el is lépett előle, s olyan fehérnek, oly kísérteties haloványnak, oly márványkőből faragottnak... s méltóságosnak, s fejedelminek... és büszke volt...

Ha a fejedelem kevély... ő büszke volt...

Az ő ereiben is volt fejedelmi vér: Szapolyai-lány volt egy őse, s atyjaura gőgben nem engedett a Báthoryaknak...

- Jaj szegény picikém! - sóhajtott fel Bebekné.

A fejedelemasszony odapillantott. Nővére kicsijét úgy érezte, mintha övé volna, a férjétől távollét alatt, mintha a sors Bebeknének adta volna, ami neki járt... S most megszédült: ah, nem ez a harc a boldogság... valami más... a csönd és béke és édes kis gyermekkacagás.

Ezalatt a földszinti nagy csarnokban a hosszú pálcás udvarmester rendezte a társaságot.

A fejedelem azonban mielőtt belépett volna, egy ital bort kért a vendéglátó házigazdától, az öreg Kamuthy Ádámtól.

Az öregúr elnevette magát, s helyeselte a dolgot: ő sem volt a jónak ellensége.

A hölgyek egy része csoportban állott, s fojtott nevetéssel beszélt valamit.

Imreffyné intett az urának, s a kancellár odasietett hozzá.

- Kérdezze meg a fejedelmet, kegyelmed, micsoda fülbevaló-vizitációt csinált az úton?

Imreffy kedvetlenül mordult az asszonyra:

- Mindig bolondokon jár az eszed.

Az asszony egy pillanatig hallgatott, aztán meggondolta s nem kezdett civódást. Belevegyült az asszonyok csoportjába s bement a nagy csarnokba, ahol az öreg méltóságos Vizkelethyné szigorú szemmel s nagy méltósággal jelölte ki a helyét maga mellett első helyen. Kancelláriusné asszony...

A fejedelem megitta a kupa bort; rajta kívül senki sem ivott. Kornis Boldizsár azt mondta a mellette álló Keresztury György deáknak:

- Borunk s fejedelmünk vagyon.

Az öreg kamaraispán sunyi, arcába húzott haja alól odapislantott:

- Komámuramnak szép felesége is van még azonfejül.

Kornis Boldizsár vörös lett.

- Van az komámuramnak is, csak várjon sorára.

Keservesen nevettek s kicsit megcsóválták fejüket a maguk baján.

Megettük ott állott nevetve Bethlen István. Gábornak öccse, aki Csáky Krisztinkát a zárdából szöktette el, és már két gyereket csinált neki. Az urak gyanakodva néztek rá, nem fülelt s nem leskelődött-e? De István, kerek piros arcával s kipedrett bajuszával olyan volt, mint egy kis hadnagy a váradi várban. Míg magát kellette, messziről látni lehetett rajta, hogy nincs a fejében semmi egyéb, csak fene büszke, hogy itt lehet az urak között. Úgy hetykélkedett, mint egy kis kakas a szemétdombon, csak úgy virított piros orcája a vadonatúj kék mente felett.

- Szép mulatság, aj de szép - mondta.

Az urak nem szólottak rá. Neked lehet szép, gondolták. Bátyád nélkül soha ide be nem állhattál volna.

Kornis Boldizsár úgy nézett el felette, mint egy udvari hajdún, Keresztury György, nem hiába deák, de kicsit messzebbre látott, s megveregette a fiatal ember orcáját. Ki tudja, a másik Bethlenből még lehet valami, s akkor erre is szükség lesz.

- Tetszik, öcsémuram? - mondta.

Bethlen István megpirosodott.

- Ugyancsak.

- Feleséged nincs itt?

- Nem, otthon van, szoptat.

- Kár... A fejedelem szereti, ha szép fiatal asszonyok nem sokat szoptatnak, hanem az udvarban mutogatják magukat.

- Micsinájjak? - szólt Bethlen István minden szóra megpirosodva.

- Üres puskával kell ilyen világban puffogtatni - mondta Keresztury György, de nem fejtette meg, hogy érti.

Rhédey Ferenc, a váradi kapitány meghallotta a gúnyos szót, s ő haragudott meg Istók helyett. Bethlenekkel sógor lévén - ő Károlyi Katát bírta, s Gábor ennek a húgát, Károlyi Zsuzsannát.

- Hiszen azt csináljátok, György uram, üres puskákkal puffogtok - mondta élesen, ahogy egy vitéz huszárhoz illik, aki nem törődik a politikummal.

Keresztury György hallgatott, s a nagy csarnokba mentek az urak, a hetykén lépkedő fejedelem után. A csarnok, amely alkalmas nagy ebédlőház volt, most fel volt díszítve. A falakra felvonták a "házruhát", amely drága selyemlepedőkből állott, s mitológiai alakok voltak rajta szőve, hogy szépen betakarja a falak füstös sivárságát az ünnepélyes alkalomra. Azonfelül zászlókkal, fenyőgallyakkal volt ékesítve a terem. Trón is volt készítve az ablakok mellett jobbról, két lépcsővel s nagy faragott karszékekkel. A trónnal szemben volt az az alacsony vaskos zöld ajtó, amelyen a fejedelemasszonynak be kellett jönnie.

A fejedelem vidáman s fesztelenül ment fel az emelvényre a pántlikás udvarmester után s leült, ő volt az egyetlen, aki süvegét fenntartotta. Körös-körül mindenki állott, éspedig fedetlen fővel, a süveget az urak a vállukig emelték s a dámák a drága hímes varrott kiskendőket az ajkukig.

Így vártak néhány pillanatig. Az udvarmester elment a fejedelemasszonyért, s nem jött vissza. Nem jött, meghökkentően hosszú ideig. A fejedelem, akiben a bor kezdett dolgozni, mert a Kamuthy uram bora krudélisan erős bor volt, hirtelen megszédült; de nem az ittasságtól, hanem attól a gondolattól, hogy: az asszony talán truccol... Talán várakoztatja... talán bosszút akar állani ezzel az egész évért...

Hallatlan düh kezdett benne felbuzogni.

Fejedelmi s férfiúi méltósága lobbant fel: a konok és kemény lány, aki vőlegénykorát is úgy elrontotta! Már akkor is csak azért vette el, hogy megtanítsa: másképp nem lehetett legázolni, hát tizenkilenc éves fiú létére feleségül vette... De nem is volt ideje vele lenni, mennie kellett Kassára, a megmérgezett Bocskai fejedelemhez,^[3] mert már akkor égett a vad vágytól: a fejedelmi süveg után nyúlt gondolatban... Az asszonyt azonban mindig számon tartotta: úgy tartotta számon, ahogy az ember folyton készül kidresszírozni egy különben kedvére való ebet... Hisz ezért nem hozatta Erdélybe!... ezért nem ment elébe Nagyváradig, ezért nem akarta fogadni Kolozsváron... S most az asszony merné vele éreztetni!... Hű lélekadta! s feldühödött szemmel gyúlt ki: ha még egy percig nem jön az asszony: isten az atyánk, de feláll, sarkon fordul, elmegy, s akkor mehet vissza a némber oda, ahonnan jött, a mostohája Palotsájába...

Ahogy mámoros szeme végigbukdácsolt a tömegen, a szemeken: egyszer csak beleütődött egy sűrű fekete éles pillantásba: csak lassan eszmélt rá, hogy Imreffyné...

Az asszony igézve, boszorkányozva nézett rá, s felemelte az ujját, a kebléig emelte, s senki másnak észre nem vehető kis mozdulattal a keresztvetést jelezte.

A fejedelem kijózanodott, felvidámodott, megörült s szélesen elpillantva a tömegen, két tenyerét, két hatalmas nagy tenyerét, amellyel a lópatkót be tudja fogni s megroppantani, keresztbe vetette két karjára.

Erre mindenki megörült s felnevetett kicsit. Érezték a feszültséget, az izgatottság reájuk is átragadt. Most e törökös köszöntési mozdulat, amely nem volt szokatlan, sőt meglehetősen divatos volt, úgy tűnt fel, mint nekik szóló tréfa, hogy nem kell olyan nagyon megijedni: ha az Asszony így váratja is magát!...

Imreffyné ereiben elfolyt valami titkos kéj s lankadtság...

Ebben a percben nyílt a szemközti ajtó: belépett az udvarmester, azután két nemesi apród, azután a székely főkapitány, Bethlen, s mellette maga a fejedelemasszony...

Halotti némaság, az egész terem pillantása reádobbant.

Halotti némaság s halotti fehérség. Mindenki eldöbbenten nézte a királyi magas nőt, aki fehér volt mint a ruhája, az arcán semmi szín, csak kibeszélhetetlen fehérség, s a ruhája csupa vontezüst és fehér selyem tarcolán és mérhetetlen dús fehérgyöngy borítás...

Halotti csendben várta el a fejedelem, hogy az asszony lassan s gőgösen s megenyhíthetetlen arccal közeledjék... Talán ha ránéz, kiengeszteli; talán ha elpirul, a szívéhez fér: de már ő tudta, hogy ma éjjel nem fogja elreteszelni az titkos ajtót az idegen hölgy elől... Tudta, hogy reggelre valami pokoli... valami szörnyű bosszút tesz... elmegy... elutazik, s maradjon most már Kolozsvárt az asszony a gőgjével... És ülve maradt...

De mikor az asszony már szinte a trónnál volt, s a halálos feszültségben e nem várt, ez el nem képzelhető sértéstől szinte eszét vesztve járt: akkor ő hirtelen, fiúsan felpattant, s fickós mozdulattal tárta ki a két karját a felesége előtt... És az asszony odaomlott, belerogyott, szakadt a karja közé... És elvesztette a gőgöt, a halálos végtelent, az élet rogyasztó súlyát, s lett egy elzokogó gyönge személy... ki odaborul a férje ölébe...

Ettől a csodálatos villanattól kitört a szívekből a tomboló felujjongás, s ágaskodva és rekedt vivátozva tört ki belőlük a nyilvános rémület után a kacagás és az éljen...

Hosszú, hosszú percekig tartott a tombolás: aki ott volt, aggastyánkoráig sem feledte e percek különös elragadtatását, s Kendy István az éles fájdalmat, amit szívében az irigység vágott a fejedelmi dicsőség láttára... Már apja gyilkos lőn a trónért, s íme, ő is koldusa a suhanc Báthory örömének.

Aztán a fejedelem felvezette asszonyát a trónra, s mikor leültek, mindenki meglátta, hogy a halottfehér arcon nagy vörös rózsák virítottak ki.

És erre új ujjongó hujjába tört ki a társaság.

A trón előtt azonban megállott a székelyek főkapitánya, Bethlen Gábriel, s most mindenki ránézett.

Nagy, erős, termetes, széles vállú, rövid nyakú fiatalember volt, fekete szakállal öregbítette magát, még nem volt harmincéves, de már egész ország tisztelte, s jól tudták róla, egyforma becsülete vagyon Bécsben s a portánál.

Tisztelettel hallgattak el, s tudták, hogy ennek minden szava súlyos, nagy boltos homlokában egész ország gondja nyugszik.

- Illustrissime Princeps, domine, domine nobis naturaliter clementissime... - kezdte. - Nagyságos fejedelem, minékünk legkegyesebb urunk...

A hangja vastag volt, kissé rekedt, s oly nyugalommal s ritka fekete szakállába eresztett fővel ejtette a szavakat, megérzett rajta, hogy számtalanszor szólott már, s a legveszélyesebb percekben is egyformán higgadt, meggondolt s rendíthetetlen volt.

Megnyugtatóan hatottak a lelkekre a kerek, egészséges, megszokott formájú mondatok, amelyek szinte hivatalos merevséggel sorolták fel az ország minden rendeinek szerencsekívánatait az ifjú fejedelmi pár számára... Csak akkor ijedtek fel a hallgatók, akik szinte elringatóztak a szónoklatnak e biztos gályáján, mikor a főkapitány, a fejedelemasszonyhoz intézett szavakban a következő szirtekre s zátonyokra vezette a beszéd hajóját:

- És Te Nagyságodnak, Nagyságos Fejedelemasszonyunk, lesz elhivattatása, hogy a kisded ország dolgai jó rendben haladjanak...

Hirtelen, mint a távoli vihar előszele, sustorgó izgalom futott végig a társaságon, s tágra nyílt szemmel, meghökkenve figyeltek.

- ...mert ezen kisded országocskának, tudnia kell magáról, hogy szűkek a határai: igaz, való, kincsekkel rakott ország: de mennél aranyosabb a kapca, annál jobban szorít, ha kicsi a saru... Okosan kell lépjen, aki viselje: mert avagy a saru megyen szerte, avagy a láb nyomorodik el...

Mindenki tudta s a fejedelem arcát nézte: Bethlen most a fejedelem háborús terveire vonatkozik. Az utca tele volt izgatással, egyre jobban szidták az oláhot, aki követet sem küldött íme a fejedelemasszony érkezésére s a szászokat, akiket a nép felelőssé tett a saját szegénységéért s még a múlt esztendei siralmas szűk termésért is...

A fejedelem méltósággal viselte magát: fiatal kora mellett híres arról, hogy jól ért a politikumhoz... Túljárni jól tud az öregek eszén is, pompás volt, ahogy a vén fejedelmet kiugratta a fejedelemségből (megijesztette a hajdúkkal, hogy nemcsak Kolozsvár felé támad, hanem Szerencs felé is, és a fejedelem magyarországi birtokát még jobban féltette, mint a fejedelmi süveget), s megnyerte maga számára a külföldi magyarokat, sőt a cseheket, s lefegyverezte a porta ellenséges indulatát is... Most a főkapitány, érezték, hogy a legvelejére tapint: de ez az ő arcán nem látszott meg. Nem látszott a főkapitányén sem. Ez úgy mondta a szavakat, s az úgy hallgatta, mint a legártatlanabb igéket: csak a tömeg feszült figyelme lett egy fokkal fojtottabb.

- ...Bölcsességet és békességet vár e kisded ország hármas nemzete a fejedelmektől, jól tudván, hogy embernek hazájáért úgy méltóságos állapotban, mint barompásztor alacsonyságban egyformán jól kell szolgálnia: tehát nemcsak teherviseléssel és élete fogyatásával, hanem főképpen emberséges polgári munkával...

A háborúra való izgalomnak s a fejedelem farsangos kedvének e pillanatban úgy hangzott ez a szó, mint valami nagy kő zuhanása a terem boltozatáról... Messzebb zúgó hang volt ez, mint hogy csak e kis társaságnak szólt volna, s e percnek: messze kellett e szavaknak visszhangozni a lelkekben, s új idők új akarata fundamentomául szolgálni...

- Polgáraitól két kar s egész lélek szorgalmas munkásságát kívánja a haza, s fejedelmétől, tudván, hogy minden hivatal Istentől van: bölcsességet kíván, s békességet s munkára való lehetőséget... Mert kész e hármas nemzet mind vérét s mind életét kioltani a hazáért, míg rációja vagyon, de sajnálná ócska bocskorát is elnyűttetni hiábavaló herce-harcokon...

A csönd még mélyebb s már kriptai lőn. A főkapitány hangja még lejjebb ereszkedett, szörnyű erejével még közvetlenebb módon járta át a csontok velejét, mintha az örökítélet lüktetne bennük.

- Viselje azért Nagyságotok az ország békességét szívükön, a fejedelmi hitlevél ötöd pontja szerint: amelyre Fejedelmünk őnagysága felesküdött volt, de amelyet fejedelemasszonyunk őnagyságának is szabad lenne elébe tárnunk:... "Ez felháborodott állapotban őnagysága mind a két császár között hazánkat békességes állapotban megtartani igyekezzék, mivel mi a hadakozásra akármelyik ellen is elégteleneknek ismerjük magunkat, kiváltképpen a törökkel, szegény hazánknak régi szokása szerint frigyet tartson. A két Oláhországgal is a jó szomszédságot megtartsa"...^[4]

Ez már sok volt.

A fejedelem megsokallta, hogy a hitlevélt így fejéhez vagdossa a főkapitány: jól látta, hogy az egész azt jelenti, hogy nyíltan szembeszáll az ő brassói s oláhországi terveivel, pedig még semmi sincs készen, még csak a lelke fenekén ég az indulat, a harag s a harcvágy: még csak a vérében van, s máris szembe mernek szállani. Hőség áramlott fel testében, s izzóan nézett a fekete emberre.

De az merev volt, mint a szikla, s meggyőzhetetlen falként állott előtte, s tovább fejtegette higgadt cicerói mondatokban, hogy:

- ...kis országot a nagyhatalmak egy rossz percért árvízként gázolhatnak keresztül... hogy: kis országnak más politikája nem lehet, mint veszteg ülni s gyarapodni polgári mesterséggel, amiben lehet... hogy: kis országnak csak egy főgondja lehet, az, hogy ellenséget a határain be ne engedjen... s hogy: kis országnak különösen meg kell becsülni a mestereket, a kalmárokat s pénzcsináláshoz értőket... mert kicsiny ország kardjának csak akkor van ereje, ha mögötte a polgárság rakott szuszékjai s tömött erszényei állanak...

Emeltebb hangon, de kiáltás és kitörés nélkül, mint valami vallásos igazságot mondta:

- ...könnyű megrendíteni a békességnek fundusát: de azt újra felépíteni nehéz...

- ...Jaj Erdélynek, ha mint pusztában maradott kéve, a varjak és seregélyek serege lepi meg, s nem lesz őrizője s oltalmazója...

A fejedelem már nem izzott s nem tüzelt: egyre zártabb lett, s fagyosabb.

Jól van. Azt véled, tavaly trónra ültettél, s most le akarsz szállítani a lóról?...

Szemhéja visszacsukódott, s gondolatait úgy lezárta, hogy ő maga se akadjon reájuk... Holnap izenni fog a hajdúkapitányokért, s megindítja a hadszervezést... Ma senki sincs e teremben, aki érte háborút kiáltana: de ő érezte az idegeiben, hogy Brassót mégis meg fogja ostromolni... Szebent bevenni... az oláhot megzúzni... a Moldvát kifüstölni... a lengyel koronát feltenni... a bécsi császárral kezet fogni... s a törököt fészkiben, magjában törni meg!...

Valami rettenetes, valami szörnyű, világokat gyújtó hőséget érzett magában...

S érezte e mellette ülő nagy test, e Palotsay Anna előreborulását, hogy ez hogy issza a setét főkapitány szavát: s ez az ő felesége?... Soha... Utálta, gyűlölte s máris megölte a gyilkos erkölcsöt és szentséget; a feleségét, aki éppoly ellensége, mint víz a tűznek, a tűz az aranynak, arany a hűségnek... Hogyan? ő ezentúl otthonülő, szoknya mellet sütkérező, virrasztó, kontyos férj legyen; aki talán pálcával járjon az utcán s nézze a tímárok és vargák hasasodását...

S most roppant fekete szemeit a fejedelemasszony szemébe emelte, s amit azokban a kékségesen kék tengerszemekben látott, attól íme elzsibbadt a nagy ember lelke, és mélyet, nagyot lélegzett.

Nagy és mély lélegzetet vett, mert lovat érzett maga alatt s kardot kezében s harcot, harcot, harcot a fél világ, az egész kerek világ ellen...

Ormótlan egy beszéd! utolsó szava is szíven vágta hiúságát, midőn azt kívánta: "érje föl Nagyságod őseit: nagy tettekkel a nagy Báthory Istvánt, kegyességgel Kristófot, hazaszeretetbe Andrást..."

Hogy? ez az ember az őseit hozza föl neki: s nem tudja, hogy ő meg akarja haladni mindazokat, mint Nagy Sándor Fülöpöt?...

Hosszú csönd után felállás nélkül, méltósággal s önbizalommal felelt:

- Fidelibus nostris universis et singulis egregiis, nobilibus partier et ignobilibus ac alterius cuiusvis status... salutem et favorem nostrum!... Köszöntjük az mi híveinket mindközönségesen...

Megállott, körülnézett, s látta az asszonyok, a szép asszonyok szemét, s könnyelmű kedvesen elmosolyodott.

S a hangja fölcsengett, és a szíveket megbirizgálta, mint a hajnali szellő a virágokat:

- Ugyebizony látják kegyelmetek: immár megújítjuk a mi fogadalmunkat, hogy bizony Erdélyországból tündérországot statuálunk...

Újra elmosolyodott, s vele nevetett minden szív, s úgy felragyogott minden arc, mintha kisüt a nap nehéz felhők után.

- Ímhogy ezért hoztuk be a mi kicsinded tündérkertünk asszonyfejedelmévé az mi szerelmetes feleségünket.

Ma már harmadszor tört ki a torkokból s a szívekből a tomboló lelkesedés, amit e teremben ő provokált.

Ó, hogy kitör az emberekből a vivát, az éljen... Be jó volt elfelejtkezni a súlyos gondokról, miket a fekete Lófőszékely görgetett reájuk, be jó volt ébredni a lélekharang kongása után lakodalmi ezüstcsengettyűkre.

Azzal a fejedelem egyszerre befejezte a ceremóniát s odakérte Nagyságos és Méltóságos Vizkelethyné asszonyt, aki negyven év óta minden erdélyi vajdáné s fejedelemasszony udvarmesternője, s rangját, címét az Impériumtól, a prágai udvartól kapta, s féltékenyen őrizte: aki is most mély bókkal közeledett a fejedelemasszony elé, s megcsókolta annak kezét.

De ez átölelte a vénasszony fonnyadt nyakát, megcsókolta neki a homlokát, utána visszacsókolta a kezét, s ezzel örökre megvette az agg nő szívét.

Megkezdődött a bemutatás sora.

De amint az öreg méltóságos asszony a legelső nagyságos asszonyt előléptette s néven nevezte Szerdahelyi Imreffy Jánosné, kancellárné asszony ő Nagyságát, nagyságos Asszonyt, akkor egyszerre megfagyott a fejedelemasszony arca.

A kancellárné kecsesen és kacéran hajtott térdet s főt előtte, de amint szemét fölemelte reá: halálig megsértve látta, hogy a fejedelemasszony keresztülnéz rajta, mintha üres levegőbe nézne.

A fejedelem ránevetett:

- Ne törődj vele - intett neki.

Már tudta, hogy ma nagy tréfa lesz: még az éjjel itthagyja az asszonyt, s megy Somlyókőre Imreffynével nászt és háborút csinálni.

És vidáman nevetett: fejedelem! S fejedelemé az ország és a dicsőség!...

Fiatal komondor kölyök módjára birkózott a lánnyal a medvebőrön. Leteperte, s ártatlan kedvvel gyúrta, marcangolta; nem szerelem volt ez, két erős gyerek birkózása volt a szénában; hancúrozás, erős játék, püfölték egymást, hogy csakúgy csattogott, s a lány karmolt és sikongott, mikor túl erős ütést kapott.

Nagyon összeszoktak ez alatt a három nap alatt, ezzel a cselédformán tartott erős, egészséges kislánnyal, az Imreffyné húgával. A fejedelem különben állandóan morózus volt, bántotta az ostobasága, hogy akkor éjjel, részeg fővel csakugyan nem zárta le a titkos ajtót. S hogy félmagatudatlan csakugyan meg hagyta magát szöktetni e bitang hölggyel... Még most, a lánnyal való viháncolásban is szorult a szíve mélye, s nem mert a feleségére gondolni, aki ott élt Kolozsvárt, s mártír módra tűri a magára maradottság titkát, s mire véli, mire véli... Uhh, az a vad s korhely s duhaj s mégis annyira üres részeg éjszaka... Kint fújta a sípos:

Szól a kokas mán...
Majd megvirrad mán...
Uccu fickós... piros csizma...
Hej, ki patkol meg mán...
Ki patkol meg mán...

A nótába felejtette bele három nap óta minden szívbéli gyötrődését. Minden pillanatban csak megállott, elgondolkozott s búsongóan rágyújtott, hogy:

Szól a kokas mán...
Majd megvirrad mán...

Ez a nóta meg ez a kacagó, piros kislány volt az egyetlen frissülése. Ez a gyerek, ez még ártatlan volt, mint egy tavaszi barka, s még nem tudott semmiről semmit, gyerek volt, s nem nőstény.

Jó volt, szórakozottságát s a nagy gondok feszültségét abba a csábult nótába s borba, mindig tele kancsóba s ennek a lánynak a sikongató dévajságába ölni... mintha otthon volna Ecseden, gyerekül, a csikászok, pákászok lányaival a fonóban, orsót lesni a többi paraszt fiú dühére... Aj de bestia is ez a hölgy:... hanem lesz az még másképp is... mert:

Szól a kokas mán...
Majd megvirrad mán!...
Uccu fickós piros kislány,
Hej! ki csókol meg mán!
Ki csókol meg mán...

A lány végre egy gorombításra úgy feltaszította, hogy hanyattesett, s falba vágta a fejét. De azért se haragudott el, kacagott hangosan, mint egy lurkó, azon, hogy a lány is lezuhant a földre.

Abban a pillanatban belépett az asszony.

Belépett, s vér öntötte el az agyát, ahogy látta a húgát föltápászkodni pirosan, kócosan s tőle megijedve, sunyi pusmogósan.

Most először támadt fel benne féltékenység a lánnyal szemben, hiszen napok óta ezt használta csemegének, csalogatónak, mert érezte a fiúban az erkölcsi csömörlést. Folyton Évuskát küldte, Évuskával üzent, Évuskát tolta előre; a húgát használta rá, hogy felébressze az étvágyát a kedvre... De most, hogy ezt a nyers és jóízű dulakodást megérezte, elsivította magát:

- Ki!... Ki!... Ki innen!...

S utat mutatott a lánynak, aki körülkerülte a szobát, s nem mert mellette az ajtón kimenni, mert félt a veréstől...

Az asszony kapta a fejedelem kurta korbácsát az asztalról, utánament, e egy pillanat múlva hallatszott a csattogás s a kislány fojtott, fogaszorított nyögése...

A fejedelem felült, s hallgatta, ahogy az asszony minden csattanás után egy-egy szót vetett:

- Te eb... te eb... te kapca...

Most fel kellene állani, kimenni, s egypár pofonnal igazságot tenni, de hát... a gyereket úgyis verni szokás... s nem jó az asszonyt mérgesíteni.

Az asszony nem fért a bőrébe, ahelyett, hogy ment volna a dolgára, visszajött, s dühvel kezdett lármázni:

- Nagyságod is jobban tenné, ha már felöltöznék, s menne ki, levegőre, lovagolni, megmoccanni, olyan büdös van itt, mint egy cigányputriba, három napja ajtó se nyílt... ez a fa is füstöl, mint a... vesztés...

A fejedelem megérezte, hogy a szavak közt az asszony megbotlott, mint a karókban, sövényben; elbotlott s amilyen fennen kezdte, olyan csínnyán végezte, erre ő is adott egy vágást; huncutul, gazul:

- Én nem éreztem itt semmi büdösséget: a fiatalságnak jó szagja van.

Az asszony sápadt lett.

- Ó, a cafrang - dünnyögte -, nyár ótátul nem mosdott meg.

A fejedelem kibuggyanó komiszsággal:

- Lehet, hogy nem mosdott... de nem is vénült meg...

- S én megvénültem?! - csattant ki az asszony... - Ha megvénültem, Nagyságod vénített meg.

A fejedelem felállott. Csizma volt a lábán, nadrág, selyeminge bőséges volt, a nyakában nyitva volt, a kis piros selyem madzag, amivel meg szokás kötni, el volt tépve, s a nyaka szabadon volt, s veres az előbbi dulakodás után, mintha megmarkolászták volna.

- Mi vagyok én! - mondta hányavetien - kapucinus barát?... vezekelni jöttem a pusztába?...

De az asszony rikácsolt:

- És én nem vénültem meg! Nem vagyok vén!... Tudja meg Nagyságod!... Azt hiszem megbizonyítottam itt most csak három nap óta is... Nincs még egy asszony Erdélyben, aki ezt kibírta volna... - s elcsavarta a szót - ezt a szekatúrát...

A fejedelem mosolygott. Már jól vagyunk, mondta magában, s unta, hogy jön a nagy vihar, aminek se vége, se hossza... Éppen még ez kell, azt se tudja, hol áll a feje, három napja nem tud se feleségéről, se az ország dolgáról, s most patvarkodást...

- Hát nem gondol Nagyságod magára? Nem tudja Nagyságod, mi a Nagyságod dolga? Ilyen rusnyácskákkal kell Nagyságodnak lealázni magát?

Már egészen úgy kiabált rá, mint egy gyerekre.

- Ezt várja Nagyságodtól az ország? ezt várja Nagyságodtól a világ? Ijen cigányköjkökkel fogja Nagyságod elkápráztatni Erdélyt? ezek lesznek tündérek a Nagyságod kertjében?

Tombolásában fékezni nem bírta magát.

- Ilyen nagyságos úr, olyan nagyságos úr! hát különb ez, mint valami garádjaalatti martalóc? Tudja meg Nagyságod, hogy mindenki annyit ér, amennyit maga mellé állít...

- No akkor nekem ugyancsak nem nagy becsem fog lenni, mert én téged állítottalak magam mellé.

A asszony elnémult.

A fejedelem dühöngéssel.

- Hanem az a bestye lélekadta Lukácsa, az még kirepül az ablakon, ha egyszer jókedvemben talál... - s hozzáfogott dühösen öltözni.

Az asszony egyre sápadtabb lett: megértette, hogy a hajdúról van szó, aki öltözéskor az ajtót őtőle őrizte.

- Mert engem beeresztett ugye?... Nagyságodhoz... Mert énnekem csak akkor szabad bemenni, Nagyságodhoz, mikor a hajdúk cipelnek be? mikor jámbor asszony voltam s Nagyságod Ecsedében járt utánam, akkor szabad lett volna bemenni: de akkor Imreffyné asszony nem ment, hiába esküdözött a nagyságos úrfi, hiába csúszott a térgyin, mint egy kis eb... Már akkor is lehetett volna más után futni: mégis Iffjú Kata után futott valaki, s nem a nagykisasszony mátka után... Most kevesli Nagyságod, hova tette be a böcsületit? akkor nem kevesellette? akkor tudott falat átvágtatni s átbujkálni, tudta hajdúkkal lefogatni az Imreffy úr jámbor feleségét, tudta cédává tenni, s tudná most megútálni s felhányni?...

Az asszony üvöltött, fakó volt, a fürtei szerte, mint egy boszorkány...

- Hát megvan, megvan, s így is marad! tudja meg Nagyságod: nincsen menekvés: Sólyomkőn van a fejedelem! s Kolozsvártt az felesége!

- Hallgass! - ordította el magát a fejedelem, s megragadta az asszony karját, megrázta, mint egy bábot -, a Fejedelemasszony Őnagysága nevét a szádba ne vedd... mert kettészakítalak... erdei farkasverem... piszkos fülű kálomista asszony... ahogy Kornis Boldizsár mondta... de jól mondta... itt kell nekem elvesztegetni az időm...

- Kinek milyen a füle? - kiáltotta Imreffyné.

- Kérdezd meg a Kornis uramat, milyen a református asszonyoké!

- Ó, az ocsmány pápistája! a festett arcú feleségével! három gyereke van, de írja az orcáját! húsvétkor beírja pirossal, pünkösdkor is tart rajta.

- Piros szín is szebb szín, mint a fekete retek színje.^[5]

Felcsatolta kardját, s csak azon félt, hogy valami okon el fog csendesedni a veszedelem, s nem tud elmenekedni innen, pedig már örült, hogy ma aztán igazán végez a hölggyel.

- Változik a gusztus - szólt élesen Imreffyné -, hallottuk s láttuk is, mekkora patikaládával jöttek Somlyóról...

Ez a szemtelen célzás a feleségére, ismét kirobbantotta a fejedelemből a dühöt.

- Fogd meg a nyelved - rivallt rá, belevörösödve -, vagy kivonatom...

Homlokon csapta magát:

- Ó, hogy én itt pusztítom az életemet!...

- De pusztítja!... s ki híjta ide...

- S még hogy ki híjt!... Ki lopott ki a palotából? ki öltöztetett fel, ültetett lóra, ki csábított ki az emberek világából... Erre vagyok én?...

- S ki adta ide a kulcsot?

- S ki vette el?!... Nem azt kellett volna mondani, hogy... nem neked kellett volna eszednek lenni?... Illik ez?... Így kell ezt?... Mondják, az asszonynépnek hamarább érik az esze, no a tied már megérhetett volna, öt esztendővel vagy nálam öregebb.

- Hazugság!

- Micsoda?

- Hazugság!... Hazudik, hazudik!

- Ki hazudik? Az erdélyi fejedelem hazudik?

Az asszony elnyelte:

- Téved!... Téved - mondta gőgösen -, Nagyságod téved.

- Tévedsz te, ha azt hiszed, hogy oroszlánt pántlikán lehet tartani - s kevélyen csapta fel süvegét -, míg kölök: ebecskének hijhadd; de mégis ő lesz a végin ez világ királya.

Az asszony erre élesen, metszően felkacagott.

A fejedelem kezet emelt rá. Ha megüti, vége. Vére fakad, ahogy rettentő öklét az iszonyú gyűrűvel, visszakézzel, arcának szánta!...

De ereje féken maradt, csak dühödt gúnnyal nézett végig rajta, aztán kardjára csapva így szólt:

- Itt is voltunk!

Ezzel kinyitotta az ajtót; végig vágta, sarkáig, s döngő léptekkel kiment.

A másik szobában ott állt az Imreffyné vénasszonya, s hangtalanul tördelte a kezét.

A Kancellárné érezte, amint a fejedelem tőle elfordul s elmegy, hogy borul rá a semmiség setét éjszakája, érezte a zuhanást a mélybe, a feneketlenbe...

- Engem többet nem látsz - morogta a fejedelem búcsú helyett.

Észrevette a kislányt, aki a sarokban guggolt, mint egy csomó szennyes ruha.

- Nyergelni! - kiáltott ki az ablakon, amely nyitva volt az udvarra.

S a leány felé billentett kicsit.

- Áldjon isten, kismadár...

A harmadik szoba volt a ház közepe, a nagy ebédlő. Mire belépett, Kereki Ferenc úrfi, Lónyai Farkas hadnagy s Kristóf deák, akik kockáztak, avval ütötték agyon az időt, már talpon állottak, a belőlről való lármára.

- Nyergeljetek! gyerünk innen! - kiáltotta a fejedelem, s kiment a tornácra.

Az úrfiak utána siettek, s pár pillanat múlva már vígan hozták kifelé a lovakat az ólakból. A fejedelem török lovát Lukács hozta, az ecsedi legény.

- Átkozott kutya - kiáltott rá a fejedelem a hajdúra -, pusztulj a szememből, te vagy oka ennek.

A legény mint egy eb, hátrakotródott.

Akkor Imreffyné kirohant, úgy ahogy volt, egy szál vékony háziruhájában, a törökveretes kendővel, s jobb kezében a fejedelem adta kis selyem kendőcskéjét emelve magasra:

- Gábor! - kiáltott magafeledten - ne menj el, Gábor! - sikoltott mindenki füle hallatára - ne menj el, Gábor!

- Elmegyek! - kiáltott vissza a fejedelem - soha többé nem látsz!

- Nem lehet, Gábor - sikított Imreffyné, s lehajolt a havas korlátról s eszeveszejtőn bámult a fejedelem szemébe -, nem lehet!... - és különös, elnyújtott boszorkányozó hangon vonította, hogy a gerincébe állt a hideg, aki hallotta: - Nem mehetsz bé Kolozsvárra mámma!... - s a kis tarka selyemkendőn mindenek szeme láttára három gömöt kötött: - Vissza fogsz fordulni, Gábor! ha meglátod a kaput, vissza fogsz fordulni, s ebédre visszajössz!...

És az ajka még soká mozgott, nem hallható szavakat rebegve.

De a fejedelem örült, hogy kint volt a házból; felőle boszorkányozhat, felpattant a lóra, s köszönés nélkül el, kivágtatott.

Kereki Ferenc visszanézett a hegyoldalból, s még látta a vörös asszonyt a hóba fúlt kastély tornáca közepén, ahogy állott, s felemelt karral utánuk meredt.

De a fejedelem lóhalálig vágtatott, fel a hegynek, le a hegyről, míg csak a Bodonkúti dűlőn a lova a csúszós szakadékba nem zuhant.

Lassan érték be az emberei, akik egyenként eredtek utána. Vezetéklovat adtak alá, s a szegény Emírt, a török lovat ketten kezdték lecsutakolni...

Ettől kezdve lassabban poroszkált a fejedelem, fejét lesütötte, nagyokat lélegzett, s csak most kezdte igazában szidni magát e bitang asszonyért.

Ha ez így ment volna tovább, ország-világ jussal meg fogta volna vetni... Hú, csak soha többet. Fertő, feneketlen sár, zsombék, mint az ecsedi határ, virágos bürü, ha rálépsz, beleszakadsz, hogy a csíkok esznek meg... Hó, cudar bestye, nem elég, hogy egész esztendőben ez szakajtotta el a feleségétől... minden praktikát kifundált, hogy tőle ment legyen, még a patikaládát hozza elé: mintha Palotsay Anna pingálná orcáját... Hűj, hogy meg nem korbácsolta; azt a kislányt is, ostorral hogy verte, csak úgy csattogott; rút némber; húgát mocskos cselédnél mocskosabban tartja... uhh, csak erre a napokra, erre ne kelljen gondolni többet...

Mikor Kájántó határán túl a völgy egyre szélesedett, a vérében kezdte érezni Kolozsvár közeledését, s csodálatos mód, egyre lassabban járatta a lovát.

Be haszontalan egy játék is volt ez most... Hogy fog bemenni a városba... üres kézzel... s a felesége s a Bethlen Gábor szeme elé...

Süvegét egyre jobban szemébe húzta, a kis szél is szembe vágott, de nagyon szép napsütés volt, vakított a hó, s csapata, kísérői szépen utána léptettek.

A legények igen jól érezték magukat, hogy hazafelé húznak, s valamelyik elkezdte, aztán halkan, majd egyre hangosabban kezdték dalolni a virágéneket:

Oh kedves filemilécske,
Zengedező raj méhecske,
Szépecske, fejér menyecske,
Szánd szívem, mely szegényecske...

Az Isten azt adta volna,
Reád sem találtam volna,
Meg sem ismertelek volna,
Most szívemnek könnyebb volna...

A dal olyan édes volt, s oly szépen zengett a tavaszias napfényben, a sípos is rácsendített, lóhátán, és a síp szava messze vert az erdőkön, s egyszer csak őrá is elragadt s velük dalolta:

- Meg sem ismertelek volna,
Most szívemnek könnyebb volna...

De csodálatos, nem Imreffynére gondolt, hanem a feleségére... s rettegte a nagy fejér asszonyt.

A fejedelem hirtelen, megütődve egyenesedett föl.

Most jut eszébe, ebben a pillanatban, ami egész idő alatt szorítja...

Hiszen ő Sólyomkőre hívatta be Géczyt, Nagy Andrást...

Ó, az a sok italbéli... s ez a haszontalan asszonydolog... Amint hétfőn Sólyomkőre beért, rögtön küldte Szilassy János udvari hajdú hadnagyát stafétának Zilajra, ahol ott volt Nagy András, a hajdúk vezérlő kapitánya s üzenetére várt, s alkalmasint ott volt már Géczy András is, a máramarosi főispán, aki a palatinus levelére kellett hogy ott várjon... Nagyon alkalmasint jött, hogy a közel eső s eldugott Sólyomkőn tanácskozhat velük, sietett azért ide rendelni őket. Ki tudja, a mai napon nem érkeznek-e meg már?

Most mit míveljen... Se Géczyt, se különösen a hajdúkat nem rendelheti be Kolozsvárra, egész világ szeme s nyelve elébe...

Csöndesen s egyre csöndesebben ballagott tovább, s nem hallotta már háta megett a csapat dúdolását... Menjen be Kolozsvárra? ahol minden ijedezik a háborúnak még gondolatjától is... hogy inkább nyelvét harapnák az emberek, minthogy hadat kiáltsanak... A tavalyi rossz termés után, a szűk télben megijedve... S ott van maga a Főkapitány, aki Szász-Lónán, úgy kipakolni merészelt ellene... S a fejedelemasszony... Hiszen ha a hajdúkapitányok csak végiglovagolnak Kolozsvár utcáján, ki van dobolva a nagy háború kerek világ előtt...

Szóval, amint meglátta a kolozsvári nagy torony hegyit, ijedten állította meg a lovát, s visszakapta a zaboláját, mintha az ítélet helyét látta vón.

A vitézek, akik hallották az Imreffyné boszorkányozását, meghökkentek.

Ijedten néztek össze: hogy bámulja a fejedelem Kolozsvárt.

Egyszerre ütődtek meg mind, s gondoltak a sólyomkői boszorkányra, de még idejük se volt elmosolyítani magukat, a fejedelem megfordította a lova száját s korbácsával egyet suhintott.

- Fordujj! Vissza!...

Kereki Feri félreugratott, hogy utat adjon a fejedelemnek.

- Sólyomkőre? - kiáltotta Lónyai Farkas, a hadnagy.

A fejedelem elkurjantotta magát:

- Ha Sólyomkőre, Sólyomkőre, ha Brassóba, Brassóba! ha a pokolba, a pokolba!... Utánam!

- Vivát! - kiáltották a legények egy szívvel s lélekkel, s mind utána káromkodták: - Átkozott kutya boszorkánya!

A fejedelem egy emelkedésen megállott, visszanézett embereire, kit küldjön Imreffyhez. Lukács leselkedő arcáról elfordította a szemét:

- Sárkány! - mondta egy vén katonának - eredj le Kolozsvárra, mondd meg Imreffy uramnak, hogy igyók jöjjön Sólyomkőre fel. Még ma éjjelre ott kell legyen... Nesze, itt a pecsét.

Zsebébe nyúlt s kis rézpecsétnyomót adott a markába, hogy ezzel igazolja magát a kancellár előtt.

A vén katona fordult s elvágtatott.

A többiek annál kíváncsibban néztek össze, csiklandósnak tetszett, hogy a fejedelem a férjet is felrendeli, s még ilyen hamar...

Visszafelé aztán ugyancsak ügetve mentek. Szép volt a kis csapat, ahogy követték a dali fejedelmet. Hetyke magyar vitézek voltak ezek, mind más volt, mind egyéniség, mind magára kevély vitéz. Fegyverük is, kinek lándsája, kinek pallosa, fustélya s puskája, kinek furcsa, karcsú ijja, s olyiknak kétöles hosszú dárdája vala, hogy a faágaktól erdőben alig tudott menni. A fák pergették a zúzmarát s behintették süvegüket, vállukat fehér ezüstporral.

Most bezzeg nem dalolt senki.

Mikor aztán déltájban feltűnt újra előttük a sólyomkői kis kastély, úgy látszott, mintha a piros pont még mindig ott tüzelne a tornácon... De ahogy soká nézték, eltűnt, mintha csak a szemük káprázott volna.

Átkozott boszorkányfészek, morogták, s dühösen nézték. Ez is a Rákóczy Zsigmond fejedelemé volt, e vár, csak az ősszel kapta volt Imreffy uram, amikor a megegyezést perfektuálták... S már hogy befészkelte magát...

Mikor leértek, senki sem volt sehol. Üres volt a kastély, mintha kihalt volna, de a konyhán annál jobban sütöttek-főztek a szakácsok, s nemcsak a fejedelemnek, de mind a vitézeknek is. Nagy bográcsokban főtt a vadhús, s be az asztalra készült a sok jobbnál jobb étel.

- No, ezek biztosra dógoztak - csóválták a fejüket a vitézek, s meghaltak volna, hogy hallják: ugyan hogy s mit beszélnek? hogy békülnek? s vajon mit csinálnak odabenn?...

Ebből ugyan mit sem hallottak, hanem azért, mikor ebédelés után, ejtőzve hevertek el a lovak mellett, s ki a szénába feküdt, ki a zsuppon üldögélt, ki ácsorogva dugta össze fejét a ló farkánál, míg a paripák csendesen hersegtették a rossz csátét, a jó meleg istállóban suttogva beszéltek:

Körtvélyesi Gyurkó, a fejedelem ajtónállója, sok szóbeszéd után nagy titokkal s esküdözéssel mondta:

- Emlékezem reá, bizonyosan, hogy egyszer mondja vala Vincen Móré Gáspár: Imreffyné asszonyom házában volt, senki se volt bent, s ilyen szózatot hallott a pad alól: "Gábor, Gábor, Gábor!..." A pad alá tekintvén, hát egy fazekat lát s az fedőt levevén róla, mellyel be volt fedve, gyorsan kezdé mondani a szózat, hogy "Gábor, Gábor, Gábor!..." Azonközben a dajka bejutván, mond: "mit csinálsz az istenére?" s mondja Móré Gáspár: "mi dolog ez?..." S ez vén dajka a fedőt kapván ráfedé a fazékra s mond: "ebben a nyomban úgy kell jönni, majd nyaka szakad a fejedelemnek!"^[6]

Kimeredt szemmel, titkosan néztek egymásra a legények, mintha a pokol tornácában volnának...

Mikor ebéd után Kereki úrfi kinézett, kíváncsian kérdezgették, mit csinál a fejedelem, az úrfi csak mosolygott, ebből gondolták, hogy még nem ették meg a boszorkányok...

Estefelé néhány lovas érkezett, Szilassy János jött a hajdúvezérekkel. Négy idegen volt köztük, keménykötésű nagy emberek.

Nagy András jött, Csonka Bálint alkapitányával, s Foktűi Mátéval, a híres kálomista pappal; s Géczy András.

A fejedelem már nagyon sokat ivott, s kábuló fejjel ült a nagy karosszékben. Mikor a vendégeket jelentették, tétova kézzel legyintett, hogy jól van, s keményen fogadta, nem bocsátotta maga elé őket, előbb enniek adatott, s maga más ajtón kiment a friss levegőre egyet mozdulni. A hideg dermesztő volt, szinte érezni lehetett, hogy most röptiben megfagy a madár; távolról farkasüvöltés hallatszott a hegyekből és a kutyák eszeveszetten vonítottak.

Tántorgó lábakkal ment át a havon, sajnálta, hogy ily hamar készen van, de nem hitte, hogy már ma megjönnek a hajdúk... Irtózatos sok bort öntött magába, s a bor sátáni lelke horgas körmökkel vájt az agyába.

Nagyokat lélegzett, és érezte, hogy a hideg oltja a mámor tüzét.

Benézett az istállóba: "Hé fiúk, van-é mit enni, innyavaló?" A legények felugrottak s lelkesen igenlették s vivát.

A fejedelem nem sietett; megállt köztük, szeretett a legényekkel lenni; itt volt ő igazán itthon s első ember! Köztük nőtt, effajta emberek között Ecseden, ahova a nagybátyja mint árvafiút hozatta; minden nevelése a vitézek közt folyt. Velük versenyt tudott lovat csutakolni, udvart seperni, trágyát kihányni, ló elé adni, fegyvert tisztogatni, lovat, ebet tanítani, vadászni, halászni, solymászni, csónakot faragni, ostort fonni, dárdát vetni s vasököllel szörnyen verekedni... Köztük tanulta a meséket, nótákat, a tündérhistóriákat s babonákat, tőlük szíjta be az ősvilág igéit, s velük egy érzés lobogott benne, a politikában való gondolataiban is.

- Hát a lónak van-e abrak?

- Dehogyis van - s erre kitört a panasz. Se széna, se szalma; valami rossz csátén kínlódnak a szegény párák, s gyerünk már innend, mert ez itt veszett üres világ...

- Sehol sincsen - mondta a fejedelem -, nincs az idén takarmány, eleség a baromnak...

- Dehogy nincsen - mondta hátrább a sötétből egy vastag hang.

A fejedelem ugyanarra gondolt, amire az, s odanézett. Az olajmécses gyenge, imbolygó világán mint ördögfiak néztek s vigyorogtak a katonák.

Csak néztek, nem is kérdezte a fejedelem, s azok feleltek:

- Van a szászoknál!

- Ott van!

- Van ott!

- Micsoda rakott csűreik vagynak ott!...

Így szólogattak, s maguk sem tudták, mennyire duzzasztják, növelik a fejedelemben a bent forrongó akaratot.

- Ott minden van: bor, eleség, széna, zab, füstölt sonka, arany-ezüstmarha, rakott ládák; a szásznak még a bőre alatt is pénze vagyon.

- Mikor Szebenbe voltunk a multiba, ugyihé láttuk szemünkkel.

- Szemünkkel láttuk.

- Tán még bele is akartál markolni.

- Én akartam vóna, de nem hatta a szász.

- Bion nagyon hidegek vótak, a konyha, mindenütt.

- Aszonták, coki pajtás, tágasabb kível.

- Nem a te bendődbe győtötték.

- Tilos volt a körmünknek az arany.

- De még a réz is.

- De még a kenyér is.

- Mán én megkövetem Nagyságos Fejedelem, én csak szegény kódus vitéz vagyok, hanem az akkor nem vót becsület... Szász uraméktul... Se bor, se kenyér, se széna, se abrak, akinek adtak, morogva adtak?... Tiszta fejű ember érthetett ebbül, nem kell sokat beszélni az ilyen felül...

- Nekem csak a vót nehéz, hogy mikor megjöttünk, ágyúval lőttek!... harmincat lőttek a kőfalrul! Harminc ágyúlövést cselekedtek!... Nem vót az istenes, bármit beszél bárki... Mert tisztességlövés: lőjön bár hatot, jó; vagy hetet, jó... Vagy tizenkettőt... az is jó... De harmincat lőttetni!... Krisztus urunkat is harminc pénzért adták el: nem jó numerus a magyarnak a harminc azóta!

A fejedelem kábultan hallgatta: ezt eddig nem tudta, s nem figyelte meg, senki nem is tette szóvá a tanácsban: de ezeknek az egyszerű vitézeknek a szájában valami különös súlyt kapott a szebeni vendéglátás. Ő persze nem vette észre, hogy barátságtalanul fogadták, neki csak lövésnek és tisztességadásnak tűnt fel: most minden kifordult, más értelmet kapott... az igazság értelmét... S mámora még fáklyázott ez igazságnak és nagy tüzek lángoltak...

- A szegény magyarságon, a szegény székelységen, mindenütt vígan élt a had; mulatságul jártuk az urakat, városokat, mindenütt országul ajándékozták a szegény vitézt: csak az egy Szeben morog s dérdúr, semmi marha nincsen egy summába, mindent béborítottak a titkos házba...

- Csak én egyszer vethessem csákányom neki ama bakszász ajtójának, de recsegni fog a palló, de zuhogni fog a sárgacsikó...

Hogy a fejedelem nem szólt, egyre nyersebb s egyre tüzesebb lett a szó. Végül már káromkodva s dühöngve, olyan sérelmeket soroltak föl, amikre csak most gondoltak, s amiknek talán oka sem volt. A fejedelem hallgatása olaj volt a tűzre, s a vitézek lelkében mint a puskaropogás sistergett ki az idegen faj elleni gyűlölet, a szegényeknek a gazdagokkal szemben érzett vadsága, a heverő katonának a szorgalmas polgárság elleni féktelensége és káröröme, a rombolás szédítő gyönyöre a csöndes és unalmas építkezők világa ellen...

A fejedelemben nőttön-nőtt a láz s az elszánt akarat.

Ezt jobb volt hallgatni, mint a Bethlen Gábor szónoklatát vasárnap Szászlónán, s érezte, hogy a vendégek, kik odabent vannak: azok a háborút hozzák, azok fegyvert hoznak... Ugyan mi mást hozna Nagy András s a hajdúk... Jól ismerte a hajdúerkölcsöt: Bocskay le akarta őket telepíteni, hogy röghöz kösse s háztűzhöz láncolja e vad s kósza népet, amely csak a rablásnak örül, s nem nézi se fajtáját, se vallását, se igazságát: üsd vágd, nem apád...

Benne is valami ilyen vad érzés szertelenkedett föl s a tömérdek bor, amely már testét is áthatotta, előbb a hidegben, most az istállómelegben mámorban borította: egyre jobban kilobbantotta a "lóra hajdú, lóra"... veszekedett kedvet...

Mintha ördögök ezredei tombolnának a lelkében, csak hallgatott, s itta, mint táltos a tüzes abrakot, itta a szavak mérgét...

Jöjjenek, csak jöjjenek a hajdúk tízezrei, víg aratás lesz itt... Farsang lesz Erdélyben... s hátraszegte fejét és érezte, már hallotta a hideg szászok fogcsikorgatását s vájákoló üvöltését... s kacagott rá a szíve, s gondolatban, képzeletben csatabárdjával, buzogányával mutatta az utat... A keleti úr Attila-álma burjánzott fel benne: lóháton ülni s végigrepülni a rongy embervilág rakott hátán...

A napkeleti urak gőgje és vére buzdult föl benne, ilyen harcos sereggel e rothadt Európát végig lehetne még egyszer lovagolni...

- Hujjáhuj!...

S lova patkója már ott csattogott Szeben kövén, Brassó kövén, Tergovistye kövén...

- Hujjáhuj!...

Maga mögött egy határtalan sereg, amely felsodorja az egész szilaj világot, a fészkén ülő másik világ ellen...

- Hujjáhuj!...

Mintha megindulnának szívében, s szíve szárnyán a büszke bús fellegeken szálló sasmadarak, s a rabló király dögleső serege, a kaparók, gázolók, fészken tojók, rögben búvók ellen...

- Hujjáhuj!...

A fejedelemasszony a szoba sarkában ült a fakó reggelen egy öreg karosszékben. Megfeszített érzésekkel nézte az igazságot, mintha csak az akaraton múlna: készen s felvont idegekkel várta a pillanatot, hogy megértse, ami történik...

Senkit sem tűrt a szobában, udvari népe előtt nem mutatkozott: sértette, hogy azok, akik tanúja voltak egy hosszú éven át szenvedéseinek a számkivetésben, s akik annyi várakozással és örömmel kisérték az úton s valahogy úgy képzelték, a paradicsom felé: hogy azok most arcát lássák, halványságát s bármit gondoljanak...

Senkinek sem szabad belenéznie, s nem fogadta Bethlent, a főkapitányt, aki elébe ment volt Erdély határáig, s akivel úgy összebarátolt, mint testvérbátyával. Nem lehet, most jobban meg volt alázva és összetörve, mint atyja halálakor.

De most nem volt már oly zsibbadt, kábult, mint az elmúlt két napon: az éjjel megtörtént a csoda, amely új emberré tette.

Bebeknét erővel hazaküldte a kisgyermekhez, mert a csöppség őt jobban nyugtalanította, mint a saját sorsa. Különösen lelkéhez nőtt az a két kicsi gyerek, s úgy szerette, vagy jobban, mintha a magáé volna. Úgy is gondolta, hogy senki sem tud velük bánni, csak ő. Az anyjuk oly furcsán vette őket, egyéves gyerekkel úgy bánni, mint egy okos lénnyel...

Minthogy neki csak a létezés csodája volt a gyermek, és nem örömének, boldogságának és szenvedésének gyümölcse: idegenül és tisztelettel, sőt csodáló imádattal foglalkozott velük... Az anya úgy, mintha semmi különös titok nem volna rajtuk... Hogy lehet egy kicsi gyermektől azt kívánni, ami fölötte van az érzelmének... Nem akar enni... az anyja ráparancsol; "beléd tömöm... nézd csak ezt a büdös köjköt, még mi kicsi s már hogy tud szekírozni"... Hogy kapta ő ölbe, s vitte, ne is lássa Sára, mert csak elrontja. Egyszer egy nagy eset, most nem régen... a kicsi nem akart a kisasztalnál maradni, a nagy asztalhoz kéredzett... Az anyja dühös lett "maradj veszteg, míg szépen vagy", az apa nevetett (ez is, a nagy húsos, nevető, kicsit selypítő férfi a háznál... az apa, a kenyérkereső... aki nevet, ha a párja a gyereket öli...), mert Sára egyszer csak fölugrott: "jaj szét tudnám tépni ezt a köjköt..." s a nevető apa szeme láttára felkapta a kicsi gyermekasztalocskából, és bevitte a másik szobába, s belevágta a nagy ágyba, s ott hagyta, s el. És a gyerekecske sírt, sírt, és ő is sírva fakadt, nem tudott enni, felállt az asztaltól, s kimene.

A sógora unszolására ment utána Sára nénje, s békítette. És nem értették meg egymást: az anya és a lelkianya... És a kicsi, mikor bementek hozzá, oly csodája istennek, óh, különös rendelése a természet törvényének, a kegyetlen anya felé tárta ki pici karjait. De szívmelegítő, hogy aztán anyja öléből átkéredzett Anki nénihez...

Könny volt a szemében és szégyenkezve ébredt tudatára, hogy íme, maga szomorúságos gyötrelmeiből a boldogság édes kis álmai közé menekül.

Szabad neki még valaha a szépségre és öröm csöndjére gondolni: ebben a magára vett siralomban.

Mily kietlenség környös-körül.

Nem várta... de remélte... hogy fejedelmi urának ölelése... csókja... legalább egy kicsit jószava az övé leend... És oly magános éjszaka után reggel arra virradott, hogy a fejedelem őnagysága tiszteletének átadásával izenteti, hogy néhány napra ország dolgában elutazott.

Lehunyta szemét s szédült az ágy vele... aludni, aludni... óh... örökre, ha el lehetne aludni, hogy ne jönne a virradás és szembenézés a nappal...

Aludni nem bírván, vénasszonyát felébresztette s bibliát olvastatott vele. Az asszony nehezen silabizált: s ő értetlenül hallgatta a szavakat. De mikor a vénasszony azt olvasta hogy:

"Megjelenik pedig az Úr Salamonnak azon éjjel s mondá neki...", akkor felijedt, s kibuggyant belőle a keserűség az élet ellen, a világ ellen, az Isten ellen, aki neki íme nem jelenik meg, s hirtelen váratlan azt mondta:

- Mondjadsza Kegyes...: vót-e mán valaha ilyen kemény szív?...

A vénasszony ijedten állott meg az olvasásban: soha, soha még ennyi idő alatt, egyetlenegyszer sem fakadt ki a fejedelemasszony, s ettől könny borította el a szemét, hiszen ő csak egy vénasszony, akinek mindene megvan, s akinek akkor se volna jobb dolga, ha másképp volna, de bizony jobban szenved, mintha a saját vérént való gyermekét kellene siratni...

Lehajtotta a fejét a szentkönyvre, soká pityergett, s csak lassan bírt annyira erőt venni magán, hogy szót dadogjon.

De elébb a kezét a szájára tette, hogy a szavak mérgét, ha már ki kell mondani... bár ő alázatos cselédlelkével sohasem merészelte volna, hogy megbírálja az urai életét, s hogy beleszóljon asszonya sorsába.

- Nagyságos és méltóságos úr, Báthory István uram, országbíró uram őkegyelme, a fejedelem őnagyságának apja helyett apja, aki vót, az olyan ember vót, hogy utolsó öt esztendejében csak egyszer se szólott hitves feleségéhez...

Mély csönd lett; szú percegett valahol a régi bútorban, az is tisztán hallatszott. A fiatalasszonyban a vér lefolyt lassan a szívéből, valahol le mélyre.

A vénasszony, aki csodálatos módon tudott kísérteti titkosan mesélni, halkan, egész lélekkel, szívvel és kétségbeeséssel, ünnepélyesen mondta:

- S mikoron halálos óráját víjja, bémene hozzá az asszon őnagysága s megállott a betegágy előtt, sírván és szíve szerint mondja neki:... "vaj, te kemény szívű..."

Erre az ő öreg szíve újra elfacsarodott az uraknak e régi s elmúlt kínján, szeméből könnyek futottak ki, s halkan, piszegve mondta:

- S az úr... csak befordula a falnak... egy szó nélkül; és meghala.

A fejedelemasszony megértette. Ez volt a nevelőatyja az ő urának...

Dermedten feküdött, ujjai melle alatt összekulcsolva: s kiverte a halálos hideg; mintha a koporsó fedelét most tették volna rá...

Mit keres akkor ő az életben. Mi várni s remélni valója van. Elevennek kriptája lőn e világ, melyből nincsen menekvés...

Mért jön a holnap, a holnapután, mért a többi élet...

Ó, asszonynak lenni ilyen ember mellett... Ilyen világban, ilyen életek között...

Mint valami zűrzavar s hűhó, lármázott fel lelkében az ecsedi élet emléke... Vad s félelmes tanya a rettentő mocsár közepén, gémek s vadmadarak sűrű serege fogja el a napot, s korhely és fekete emberek, marcona réti farkasok büdös és piszkos kastélya a vár... Iszonyatos híre a régi úrnak, az országbírónak, akinek nevében benne van, hogy: ő bír az országgal s minden benne valókkal...

A vénasszony fejét ingatva ült, ölében a szentkönyvvel, s így mesélt, s hangja nyíltabb lett és derűsebb:

- Rodolfus császár komisszáriusa, mikor Erdélybe jűne, tért volt be Ecsedbe, Bátori Estvány uram őnagyságáhol, hogy a császár szükségire pénzt kérne tűle. No, Ecsedben megszállt, Bátori uram gazdálkodhatott neki tisztességesen az városában ételvel, italval, abrakval, de harmadnapig audenciát nem ád vala neki: akkor béhívatja vala... Ó, lelkemadta; micsoda nagy úripompával fogadja vala. Mind az szolgák s urak, nemesek, vitézlők bé vannak rendelve az várba, három ezren fejül, s mind új ruháson, fegyveresen, módosan, frissen öltözve... Szalutájja nagyon a komiszárus eztet is, aztat is, a tizenkét szobán; míg előtolják az úr elébe... Se feje, se lába már nem vót, hát osztán lehet gondolni, hogy mely szörnyen szalutájja az urat, őnagyságát: és kéri, ahogy meg vót parancsolva neki, adna a császárnak az úr százezer aranyat levélre, kőcsönre, annyi meg annyi birodalmat ád a császár érette...

Az öregasszony elmosolyodik: hazafi büszkeségének szolgál a dicsőség; szerette, hogy magyar volt a nagyúr s magyarán cselekedett:

- Felelé pedig Bátori Estvány az komiszárosnak: "Komiszáros uram, császárodat tisztelem; pénzen az én eleim sem nem vöttenek, sem nem adtanak birodalmat, mert kalmárok sose vótanak: én is, eleimnek tisztességes szokásitul nem akarok el térnem, hát pénzt nem adhatok... Mondd meg neki, hogy látod, sok cselédjeim vagynak, akiket az ország szükségire tartok s akiknek a császár soha egy batkát sem ád fizetésbe, magamnak kell ez hitvány rossz jószágomból űnekik gyűtenem... Mondd meg, hogy ami jószágom vagyon s mibül kellene, hogy a pénz begyüljön: az mind égett, puszta, hitván. S nem török, se tatár mívelte, ű császári felségének hadjai mívelték, vallonok mívelték, hajdúk miegymás, dúlók, kóborlók, császár kenyeresei pusztították el. Eredj hát komiszárus uram a te császárodhoz; mondd meg: Bátori Estvány tiszteli, de pénzt egy fiát se ad... Hanem neked adok két arany ökröt, kivel elvonattathatod magad keresztül a sáron..."

A vénasszony fogatlan szájjal nevetett:

- S ada neki két olyan kis öklömnyi aranyökröt, kibe vót egyikbe-egyikbe ezer arany; olyan módjával vótanak csenálva, hogy letérgyepűtek a kisjézus előtt a jászojho; oláj templomból hozta vót Bátori uram, mikor Mihály vajdát űzte ki az országbul; csak akkor üres vót a kis aranyökröcske... No az komiszárus azt mondá: "Nem urak szálájába jártam, kirájok gyülekezettyibe álltam"... Ijen úr vót a szegény bódogult: erős természetű úr...

Aztán újra felsóhajtott.

- Ennek keze alatt nyőlt... ennek nevelése a mi fejedelmünk...

A fejedelemasszony megvonaglott:

Egyszerre megkeményedett a szíve, erős lett ő is, ércerejű... Nem!... Ha tíz évig... száz évig... ha százszor száz esztendeig kell is így feküdnie: akkor sem fog szólani, sem kérni... Nem, még halottas ágyához sem menne bé, még ha halottaiban tizenöt évig feküdne eltemetetlen, akkor sem menne hozzája, hogy panaszt tegyen s sírjon: "Jaj, te kemény szívű..."

Nincs. Soha. Nincs ura, férje többé...

- Olvasd Kegyes, tovább a bibliát...

Úgy érezte, most itt a csodák perce, s feszült figyelemmel figyelt: a vénasszony tovább olvas a bibliában, ahol abbahagyta:

- "Meghallgattam a te könyörgésedet..."

A szívét ütötte ez a szó. Mintha csak őhozzá szólana az ige; felelet gondolataira; megdöbbent:

- "és választottam ez helyet magamnak áldozatnak házának..."

az ő szívét... az ő életét...

- "Ha mikor az eget megtartóztatandom, hogy esőt ne adjon: és ha mikor a sáskának meghagyandom, hogy a földet megeméssze: isméglen, mikor döghalált bocsátandok a én népemre..."

Összekulcsolta a kezét, értette, igen, ez mind el fog, ennek mindnek el kell következnie: bosszúállás és káröröm csírázott a szívében s íme, itt van az Isten igéje, amely máris ígéri a beteljesíttetést... Ó, a biblia csodálatos könyv, isteni hangok valóban: ha a megfájdult szívű ember felüti bármely fokán: közvetlen és egyenes üzenetet kap az égtől... Nem lehet azt a rémülettel teljes elragadtatást kimondani, amely e szavaknak hallatára eltöltötte a fejedelemasszony szívét: van Isten, valóban van hát Isten, aki igazságot tesz érettünk úgy, amint mi magunk reméljük az igazságot.

- "És megalázandgyák ő magokat, akik az én nevemről neveztetnek..."

Örökkévaló Isten! egész teteme vonaglott: megalázza még magát előttem... Megalázza magát... megalázza még előttem magát.

- "és az én orcámat megkeresendik..."

És az én orcámat megkeresendi - utána rebegte.

- "megtérendnek az ő gonosz utokról..."

Szíve fenekéről lihegett fel a kevély könyörgés: megtér az ő gonosz útjáról...

S ekkor az olvasóasszony akaratlan emeltebb hangon mondta:

"Én is meghallgatom őket a mennyből..." "kedvezek a ő bűnöknek..." "földüket is megszabadítom..."

Mint villámütés sújtott le rá a váratlan fordulat, amely pedig a szívben ott van: bocsánat a megtérő bűnösöknek... S már visszahanyatlott a párnára, s most már megindult a könnye hullása...

Az asszony észrevette, felneszelt, abbahagyta a silabizálást, s várta, hogy olvasson-e még?

De ő intett, hogy elég, "Feküdj le..."

A vénasszony fejére húzta szoknyája szárnyát s ott az ágy előtt abba-nyomba lefeküdt a vastag török pokrócra s mindjárt el is aludt...

Ő pedig a gyertya bolygó fényén elmeredve, hitt a szent könyvnek, és odaadta magát, és könnyek s édes elalélás közben a tündéri boldogságról ábrándozott: mikor a gonosz megtér a gonosz útról, s orcája orcánk felé folyamodik, s én meghallgatom őtet a mennyből s kedvezek az ő bűnüknek...

Most először aludt el annyi idő óta megint boldogan, mint kislány korában, sírásra biggyedt ajkkal s álmában meg-megpihenő lélekkel, mint a gyermek a nagy verés után, a boldog felébredés reményében...

Egészen úgy, mint a kicsi gyermek, akit a kemény Anya, az Élet nem enged az öröm asztalához ülni, hanem félretol a sarokba s beledob a nagy ágyba, ahol addig sír és emésztődik, míglen elalszik és csöndes pisszegéssel várja az ébredést...

Bethlen komoran, sőt szomorúan, lehajtott fővel járkált a szomorú utcákon.

A város belsejében már nemigen látszott a török dúlások nyoma, a templomot, a palotákat már mind rendbeszedték, de itt kint, a várfal felé sok volt az égett ház. Némely helyen ötven-hatvan puszta udvar volt, kormos gerendák, amelyek évek óta úgy állottak, s lakatlan udvarok, aztán egy-egy hirtelen épült faház...

Bethlen véletlenül került ide. Úgy elmerült gondolataiba, hogy egyre tovább ment. Erősen lesújtotta a fejedelem megérthetetlen magaviselete. Fogalom se volt benne, hova lett. Tudta, hogy Imreffyné is eltűnt, a pletyka elért hozzá. Ily sérelem a nemes fejedelemasszonyon, akit majdnem szerelemmel szeretett meg.

Szerelem erős szó, csak azért gondol rá ily szóval, mert nem talált még feleségén kívül soha nőt, aki oly mély értelemmel hallgatott és szólalt volna meg, mint Palotsay Anna, (Fölvillant szívében a másik Anna, Báthory Anna. A vérvörös bűn, a parázs tűz, az égető veszedelem. A gyermek-szűz... s már ki nem is szűz... és mégis perzsel... Megrázta fejét, elhessentette: az más.) Meg volt győződve felőle, hogy ennek mindent elmondhat, ami a szívében van, ez a nő meg fogja őt érteni és segítségére lesz a háború ellen...

Mindent csak ez ellen... Eget és földet meg kell mozgatni, hogy a háború ellen újítsa a lelkeket és szíveket. Ő megtette a magáét, Lónán egész szívvel kitálalta magát... vajon s nem emiatt ugrott ki Kolozsvárából a fejedelem?... Nem őellene van ez az egész? Neki itt csak főellenségei vannak és senki barátja. Aki ő barátja, az mind hátra van most valahogy szorítva. Látta, hogy Gyerőffy gondban nézett maga elé, míg ő beszélt. Gyerőffynek semmi szava a fejedelem körül, pedig régi ember és régi főispán s hadvezér... Bánffy Demeter s a többi öreg, mind csak messzirül nézi a holdat... A fiatalok közt is, aki neki belső barátja s híve, mint Wesselényi Farkas, Kovacsóczy István hallgatnak, és úgy tesznek, mint akinek semmiben semmi szava...

Mélyeket sóhajtott. Imreffy kezében van itt az egész. És ez a csaló, alávaló hazug elzárja előle a fejedelem szívét... de még a szobáját is... Beszéd után úgy mordult s nézett rá, mint házieb a farkasra... Irigyen és morogva szűköl... gyáván, de ellenségesen...

S a fejedelemasszony sem fogadja... Kell beszélni vele... Kell tudnia, hányat ütött, hogy a fejedelemasszony tud-e valamit a dologban?

Kimondhatatlanul vágyott rá, hogy szót szólhasson vele, már akár megrablott szerencsétlen, akár nem... Mégis, most ő a fejedelemasszony, s örökké nem fog tartani ez a különös dolog, hogy a fejedelem eltűnt: nem egy nap a világ... a törvényes hitvesnek jogai vannak, elébb-utóbb csak megnyeri, s mindig csak jó lesz, ha a fejedelemasszony jóakarata az övé...

Arra eszmélt fel, hogy égett s romlott házak közt jár. Külső utca, egészen a várfalak előtt, s lesnek utána.

Mindenki látta, hogy kardos főember, nagy úr s alázatosan köszöntötték, azzal az alázatossággal, ahogy a tigrisnek köszönhet a bárány: fél, s nem tudja, mely percben kapja be.

Egy szász polgár jött szembe, megállította:

- Halljad csak - mondta neki -, mért nem építettétek fel még a várost?

A szász összehúzta magát, ahogy tudta, s alázattal mondta:

- Nem tud, nem tud...

A főkapitány németül ismételte el a kérdést, de erre a szász még nagyobb zavarba jött, s egészen belesápadva ismételte, hogy ivesznit, iveesznit...

A főkapitány összehúzta bozontos fekete szemöldökét... Megharagudott, érezte, hogy a szász nem akar szólani s inkább süketnek s bolondnak tetteti magát. Szegény nép elkezdett összegyűlni körülöttük, s kíváncsian lesték az urat, aki a szásszal megállt.

A főkapitány egy asszonyra nézett, aki ijesztő sovány volt, s a karján piszkos kisgyereket tartott. Éhes, fakó arccal vizslatott, a gyerek iszonyodva meredt a feketementés úrra.

- Gyere csak ide - intett az asszonynak a főkapitány.

Az asszony úgy megijedt, majd összeesett, s a gyerek éktelenül elkezdett sivalkodni, oly iszonyú visítással, mintha betegség fogná el rögtön.

A főkapitány látta, hogy ezekkel semmire se megy, s körülnézett, gyerekek futottak össze és az üszkös udvarok égett gerendáit oltalomnak véve bátorságos távolból, mint a kuvaszok, lesték az uraságot.

- Hol van egy értelmes, becsületes ember itt? - kiáltott felindulva.

A csoportból kiállott egy kék kezű öregember, a süvegét kihúzta a fejéből s két lépést közelebb jött:

- Csókolom a nagyságos uram kegyes kezeit - dörmögte félnyakkal, az egész állát betakaró nagy bajusza alól.

- Mondsza csak, öreg, mért nem építették itt még fel ezeket a leégett házakat?

Az öreg keserűen legyintett.

- Mán aztat, nagyságos uram, csókolom a kegyes kezeit nagyságodnak, azt már csak a könyörülő jó isten tudná, kezit csókolom...

- Mikor volt az, hogy leégett a város! azóta fel kellett volna halottaiból is támasztani.

Az asszonyok, akik egyre nagyobb csoportban gyűltek össze, bátrabbak voltak, mindjárt megérezték, hogy itt segítség jött, s egyszerre többen is elkezdtek kiabálni, úgyhogy nem lehetett érteni:

- Isten ellen való... égi fődi zsiványság... sok a latorság... nem hagyták megrakatni... ólba kell nekünk a teleken át kucorogni... - s más efféle szavakat hallott.

Tudta, ha sürgeti, csak elijeszti őket, hagyta, hogy magától kijöjjön a szó az emberekből.

A nagy bajuszú tímár csendesítette volna a zajongókat, de azok mind arcátlanabbak lettek, s a nagy gyávaság után vérszemet kapva, most már egyszerre tízen, húszan is beszéltek, s nagy csődület volt a kardos úr körül, mégis oly távolságban, hogy se illetlen, se veszedelmes ne legyen a közeledés.

A főkapitány lassan megértette, hogy a városi elöljáróság bizonyára új utcarendezést akart csinálni s nem engedte, hogy az emberek a maguk réti telkén, a régi módon felépítsék apró s tűzveszedelmes házacskáikat, mivel pedig bizonyára a város szegénysége s a közdolgok miatt, arra nem volt sem erő, sem idő, hogy nagyszabású építkezésbe kezdjenek, csak haladt, maradt, s a régi leégett házak lakói sötét s szomorú zugolyokban töltötték az éveket...

A népek elkeseredése érthető volt:

- Jöjjön ükeme, lakjon itt, tessen megnézni nagyságos uram, mien helyen kell nekünk lakni, a sertésdisznó is jobb ólba lakik a szászoknál, de a szásztanácsúr ijen helyet ad minekünk.

A főkapitány lassú léptekkel továbbment, de most már mint az üstökös farka, húzódott utána a népség. Az emberek, asszonyok, gyerekek, látva, hogy ez a jó úr nem olyan, mint a többi kardos nemes, aki csak átszáguld közöttük, s éppen úgy nem veszi észre a szegény emberek koldus raját, mint az utca porában hempergő kuvaszokat s békákat és hangyákat, legfeljebb kardját megzörgetve ijeszti el őket magától, vagy ragyogó csizmájával rátapod... Hanem ez az úr, ez megnyitja szívét a bajoknak s panaszoknak, s ki tudja, hátha ennek a segítségével egyszerre minden jó lesz, jön a szép ház, jó koszt, pénz, gazdagság, becsület... Most már valamennyien beszéltek, s hogy még hathatósabbá tegyék a szót, sírtak s jajgattak...

- Megfúlunk a füsttől... meghalunk a büdösségtől... nincsen tüzelőfánk... nincsen ennivalónk... ebeket s macskákat rágnak a gyerekeink... kenyeret nem láttunk ősztül óta... fakéregből csinálják a sütők a lepényt... A szegénységnek siralmas verítékéből lakodalmaskodnak s menyegzősködnek a tanácsbéliek... elfogyván a tehénhús, lóhúsra szorulánk... elfogyván a lóhús, ebhúsra s valamennyi eb leve az városon, mind megevők... az macskát is mind megevők már... már az egerek, patkányok vagynak becsben, nagyuram... az a főbb mester, ki hamarabb s több egeret foghat, mert az lakik hamarabb jól... a puszta város helyén, ami leégett, az udvarhelyeken régi hitván megrothadott bőröket ha találunk, megmossuk, nagyságos uram, bévisszük, szárasztjuk, vagdaljuk, őrjük s esszük... Boldog, ki ökörbőrt, lóbőrt, juhbőrt, kecskebőrt megfőzhet s megöhet... a le-lenyírott szőr ihon repül, nagyságos uram... Van már, akik hitvány sarujokat s cipellőjöket megfőzték s megötték... kiszedjük a ganéjból, nagyságos uram, a hitvány sarutalpat és dirib-darab régi hitván rohadt falat bőröcskét, megmossuk, megfőzzük s esszük... még jó, aki kap, nagyságos uram, ökör szarvát, juh szarvát, kecske szarvát, megpörköljük a tűzön s meglágyítjuk, s a gyerekecskék azt öszik, rágják szegények...

Mint az őrülteknek kísértetes vonítása, hangos jajveszékelés, sírás, üvöltés töltötte be a levegőt, s a főkapitány sápadtan s kétségbeesve hallgatott...

- Nem vagytok talán ostromlott várban... - kiáltotta.

- Dehogynem vagyunk, dehogynem vagyunk, bizony ostromlott várban vagyunk, nagyságos uram, a mi szegénységünk a vár, amibe bele vagyunk szorítva, nagyságos uram...

Mint kísérteties rossz álomból, ki akarta magát szakítani ebből az iszonyú csoportból, amely egyre dagadt, s egyre szörnyűbb lett. Nyomorult alakok, beteg, kiéhezett, kelésekkel borított testek, fekete, soha vizet nem látott arcok, kezek, a hóban mezítláb járó meztelen térdű, hasú, didergő nyomorultak...

- Vétkezett Izráel, s lopott, azért nem állhat meg ellensége előtt - kiáltotta egy őrjöngő, aki aztán számtalanszor ismételte ezt a szót...

- Egy igaz sem találtatik Isten előtt az élők közt - kiáltotta a másik.

- Kétszázezer aranyat küldött Mathias császár, az bécsi fejedelem - harsogta a harmadik -, kétszázezer aranyt huszonkilenc szekérrel, sok posztóval együtt, hogy avval fizessenek annak, aki az Básta-dúláskor szenvedett, kőházom volt, s kertem, udvarom volt, két tehenem volt, s három fiatal csikóm volt, s disznóm, tyúkom, ruhám, mindenem volt, s az Áchánok mind az aranyakat s pénzeket ellopták...

A főkapitány szemébe nézett az embernek, nagy, sovány, ősz ember volt, mintha már látta volna valaha... Míg beszélt az ember, s újra meg újra elmondta a kétszázezer arany s a saját vesztesége listáját: egyszerre fölvillant előtte egy régi kép, mikor nyolc évvel ezelőtt kibújdosni indult, tejet kapott egy jóravaló embertől a Rézmálon...

- Rézmálon? - kérdezte.

Az embernek nagyra nyílt a szeme, fölemelte a két karját s felzokogva ordította:

- Rézmálon bizony, kertem, kőházam, két tehenem, három fiatal csikóm, feleségem, négy gyerekem halott, és én kalazsvári kaldus...

A főkapitány nehéz szívvel nézte az összetörötteknek s nyavalyásoknak ezt a seregét, amely egyre fenyegetőbben vette körül...

Akkor trombitaszó hallatszott, s egy csapat lovas darabant vágtatott be az utcába, mire eszeveszetten futott szét a rongyosok pokolbeli serege.

A darabontok csaknem elgázolták magát a főkapitányt is.

- Ájjon meg kend! - szólt a vezetőjökre.

A lovasok megálltak.

- Kik vagytok?

- A fejedelem őnagysága hajdúi.

- Hová mentek?

- Takarítunk a községbe - mondta a porkoláb -, nagyon cudarzavargós aljasnép lakik itt, nagyságos uram, ha egy nap kétszer-háromszor be nem járjuk a várost, könnyen vérszemet kapnak, s bajt kezdenek.

A főkapitány intett, hogy menjenek. Azok elléptettek, a lovak csattogó körmökkel vágták a keményre fagyott utcát, a katonák rendetlenül, tolongva, félelmesen, vadul mentek tova.

A főkapitány gyalog ment tovább s érezte, hogy az előbbi alakok újra kibújnak az égett házak falai megül, de nem mernek többet feléje közelíteni.

Fájt a szíve: a fejedelem számára ötszáz gyalogos s ötszáz lovas testőrséget szavazott meg az országgyűlés. E katonák jóllakottsága ijesztő volt az éhhalálba dűlt szegénység nyomorával szemben.

Már tegnap deputációban volt nála a városi tanács, s könyörgött, hogy vigyék ki a sereget a városból, mert zendülés tör ki, a múlt évi nyomorúság után itt nincs semmi, s a szegények élelmét is meg kellett vonni már két hete, hogy a fejedelmi udvar számára élelmet takarítsanak meg. Még így is már napról napra rekvirálni kell a polgároktól, akik zúgnak, s már éppúgy el vannak keseredve, mint a szegénység, mert a kamrákat felkutatják a rekvirálók a pincétől a padlásig, s akinél szalonna van, annyit nem hagynak meg, ami egy egérnek elég... Nem bírja a város a vendégséget...

A főkapitány érezte a rettenetességet: a leigázottak nyomorát s a leigázók erejét... Érezte a bajt, ami fenyeget, hogy kell segíteni e nyomorult városon, amely egy ostromlott vár éhínségét szenvedi... Mit segíthet rajtuk a katonaság egyebet, mint azt, hogy kivonuljon belőle s hagyja magukra őket, hogy annyival is kevesebb szájat kelljen táplálni a városnak...

Most a másik utcán új népcsődületet talált: az előbbi rongyosok hada ömlött újra elébe, egy házat vettek körül, amely magas, szigorú falaival egyedül állott az égett város rossz putrijai közt.

Kövekkel döngették a kapukat s szitkok s éktelen üvöltések hangzottak.

- Törjétek be a kapuját - vonították asszonyok s gyerekek -, odabenn minden van. Kihordjátok-e má a szászok pincéjéből a kenyeret?... A szászoknak minden, a magyaroknak semmi?

A nagyúr megjelenésére eszeveszetten futottak el. De voltak, akik megállottak, s fagyott rögöket, köveket szedtek és meghajigálták az urat. Bethlen vállában, mellében kőütést kapott. Szerencse, hogy a lovasok újra itt voltak, és nekimentek a nyomorultaknak, akiket a lópatkók alá tiportak. Bethlen még szomorúbban ment tovább, föl a Piac felé, a templom irányában a ház felé, ahol a fejedelemasszony lakik.

Eddig egy nap sem fogadta.

A fehér asszony ma is úgy ült az árnyékos bolthajtásos szoba mélyén, mint aki a fény elől rejtőzik.

Az éjféli érzés még reggel is tartott, s e délelőtti órán, fényes és csillogó szemmel ült: mint aki megtalálta az utat és az Istent.

Ekkor nyílik az ajtó, s a vénasszony:

- Bethlen uram - mondja csöndesen.

A fejedelemasszony összerezzen, megrázkódik. Mondják, a tündérlányok egy rázkódással le tudják vetni hattyúbőrüket, s egy rázkódással újra fel tudják ölteni: ez ilyen rázkódás volt: a fejedelemasszony most felölti a hattyútollakat, s azzal elfedi sebesült szűz lelkét...

- Ereszd be, Kegyes... várj...

A vénasszony körülrendezgeti, de ő világért fel nem állana ott a sarokban, a homályban levő öreg székből; mint egy beteg, lábadozó ült ott, törődötten, gyengén.

Várja, míg bejön a fekete ember.

Fél tőle, s mikor meglátja, megörül... Talán hírt hoz...

A főkapitány komolyan, nyugodtan jő előre. Latinul köszönti, a szokásos hivatalos ceremóniával, aztán rámosolyodik kicsit, kedvesen, bátorítóan, mint ki gyermekhez jön, beteg gyermek ágyához.

- Szép időnk van - duruzsolta -, jó időnk van... Éjszakai fagyok járnak, de ahogy a nap feljő, úgy kisüt, és oly kellemes, hogy a csap is megcsordul az ereszben.

- Vegyen széket kegyelmed - mondta a fejedelemasszony, s megfagyott, mint a téli éjszakai fagyon... Jéggé vált: már látta, semmi mondanivalója sincs... csak vigasztalni jött...

Bethlen széket vett, közelebb hozta, s úgy ült, hogy világosban legyen az arca.

- Semmi különös? - mondta a fejedelemasszony.

Nem bírta a kérdést magába temetni, gondolta Bethlen, és halkan felelt.

- Nincs... semmi különös sincs, nagyságos asszony.

Az asszony szívéből felszakadt egy kis hang. Kicsi hörgés. Mint a tehetetlen csecsemőből a láz tüzében. Bethlen búsult.

Most mit mondjon s tegyen. Ez egy megcsalatott s jótehetetlen nő. Mit lehet egy némbernek mondani, ilyen s ekkora bánatban. Hirtelen egy nagy érzés tört ki benne, s nyugodtan, komolyan szól:

- Nagyságos asszonyom: egy fejedelemasszony nem él... Egy fejedelmi ember nem sír és nem sóhajt és nem gondol magára, csak egyre... a hazára...

Kicsit hallgatott. Tudta, hogy az asszony megdermed, és összevont szemmel néz rá, ennél nagyobb csapást egy asszony nehezen kaphat. A haza nem az asszonyembereké, a férfiaké, még azok közt is keveseké. Nem mert a fejedelemasszony arcába nézni, hagyta, hogy szavai, mint az éles nyilak fúródjanak a szívébe, és a méreg beleégje magát az egész lelkébe.

- Erdélyben vagyunk... Egy megszaggatott kicsiny szigetje ez a magyar nemzetnek... A nagy király, István óta, mintha ezer ördög és tízezer ördög csak arra várna, hogy minden erővel és hatalommal eltörölje ezt a föld színéről... Mi ehhez képest az egyes ember szenvedése?... Egy nemzet kínlódik kifeszítve a vesztőn... Vér és tűz és éhség... Mindenkinek kijut belőle... Nagyon nagyot kellett vétenünk az Isten ellen, hogy ennyire ver és büntet...

Hallgatott. A szavak úgy robbantak ki belőle, mintha bombákat és petárdákat gyújtogatna meg minden szóban, amit kiejt... Vigyáznia kell, hogy ezt a szegény lelket épségben meghagyja...

- Nagyságos asszony, mikor én születtem, még csak kilencven esztendeje múlt Mátyás király halálának... És mi történt ebben a században? több baj érte a magyart, mint előtte öt századokon át... Mátyás alatt volt a legnagyobb a magyar... Bécs rettegte öklét, s ott is halt meg királyi dicsőségében, Bécsben, mint a világ nagyságos és felséges ura... Akkor nem volt nálunk különb sem francia, sem spanyol vagy ángol hon... Magyarország egy volt a föld legelső nemzeteinek...

Fölemelte fejét és szembenézett a fiatal nővel, aki mértéktelen komolysággal és félelemmel nézett reá:

- Ma olyanok vagyunk, mint a széttört tükör cserepei. Apró darabok, dirib-darabba zúzott semmiségek... Nem is tudni, hol a régi nemes magyar haza?... Kétharmadán a török, egyharmadán a német az úr, s itt Erdély, akin a pokol uralkodik... Mint a levágott szárnyú fogolyfiókák, foglyok vagyunk, és csak sírunk és csipogunk...

Kiterjesztette erős tenyereit, s tétován eresztette le őket a térdére.

- Izráel és Juda históriája ott van a Bibliában: mink e kis Judeában csak egyet tehetünk: sírunk Izráelért. Fogunk-e még valaha kezet fogni tudni? Minden magyarok, akik széjjel vagyunk vágva éles karddal?... Jön-e valaki, aki valaha valamiképpen összeforrasztja a magyar szíveket és egész edényt csinál a cserepekből?

A fejedelemasszony megértette. Talán még soha erre életében nem gondolt: erre a magyar összetartozásra. Ő már itt született a törékeny világban, ő már nem látott a régiből... neki már más nem jutott, csak a belenyugovás, hogy ez így van... Félelem feszítette a gondolatait e percben: mi köze ahhoz, ami volt? mit tehet ő, s miért kell maga szegény baját öregbíteni azzal, hogy még nagyobb s ezerszerte fájóbb rémületekkel gyilkolja magát?

- Bizony mondom, nagyságos asszonyom, a magyar sem rosszabb és nem alábbvaló semmiféle más népeknél ezen a világon... Voltam gyermek-ifjú fővel Bocskai úr kíséretében Bécsben és Prágában... Prága volt akkor a birodalom feje, Rudolfus császár ki nem mozdult a Hradsin palotáiból... onnan ölte hű népeit... Láttam a német és cseh és más fajú népeket, szorgalmasok és mívesek... de a mi erdélyink ugyanúgy szorgalmasok és mívesek tudnak lenni, ha csak egy falat erejük és egy lélegzetnyi idejök vagyon... Voltam Konstantinápolyban, s láttam a mérhettlen török birodalmat színről színre; vitézek és életüket nem szánják, ha a próféta zászlaját elgöngyölítik és szélnek eresztik előttük... de a mi erdélyi magyarunk is van oly vitéz és megadó, ha a fejedelmi zászló fenn repül... Már ez az Erdély koldussá volt tiporva s égetve, de Zsigmond fejedelem a törökön nagyobb győzelmet tudott venni egymaga, mint egész Európa minden serege akárhogy összeszedték is magukat... És mégis, soha nem felejtem, milyen orcapirulással kellett eljönni Prágából... Avval mentem, mint gyermek, hogy hazámnak már semmi baja, Bocskai úr el fog mindent igazítani a császárral... és a császár nem is eresztette őt a szeme elé, mi jöttünk haza, mint a megszégyenült cselédek... És mikor Konstantinápolyban voltam, a török szultán szinte nem eresztett maga elébe, de a basák s bégek, a nagyvezér, valósággal féltek tőlünk... És erre éreztem meg, hogy vagyunk valakik.

Nagyot, mélyet lélegzett:

- Ha nekünk adatik, hogy néhány esztendőcskét nyugalomban a magunk építésére fordíthassuk. Mi, nagyságos fejedelemasszony, mi kiállhatunk a fene török birodalom százezres seregeivel szemben... Kivált ha egy testvérré és egy karddá válhatunk a mi odafelvaló testvéreinkkel, Izráelnek fiaival.

A fejedelemasszony nem szólt, csak fehér arccal és megszakadó szívvel figyelt.

S Bethlen beszél; ilyeneket mond:

- Asszonyok nehezen értik meg az férfiúi dolgokat... Igaz, sokszor férfi is nehezen érti... Erdély az elmúlt esztendőkben olyan volt, mint a felperzselt mező: de csak egy tavaszi újulást érjen, mind benövi a fű a fekete torzsákat s még annál kövérebben virágzik az erdő... Nem kellene untatnom Nagyságodat ilyenekkel, nem gyenge asszonyoknak valók az kormányzási dolgok: de én nem tudok jobbat s szebbet mondani Nagyságodnak, mint azt: hogy a tavalyi esztendőben a fejedelem olyan volt, mint egy orvos, aki a beteget síppal, nótával s jó kedvvel gyógyítja... Mikor bejött az országba virágvasárnapján senkinek háztűzhelye békén nem volt, senkinek egészsége, bátorsága nem volt, sehol vetés nem volt, az aratás emiatt nagyon szomorú is lett. De mit kívánhat első évtől az ember... Tíz rettenetes esztendő háborúsága alatt egy udvarház épen nem maradott: ember csudálta, hogy valaki ura akar lenni ennek a romlott világnak, az öreg fejedelem örvendett, hogy lemondhatott s kitakarodhatott... És mire vége lett ím az évnek, megújult a lélek, és most már legalább remélni merünk.

A fejedelemasszony lágyan nézett a beszélőre, annak inkább a hangja hatott rá, mint a szavai: érezte, hogy ez meg akarja, s hogy meg is fogja őt nyugtatni...

Eleinte nem is figyelte a szavak értelmét, túl nehéz, idegen volt neki az ország dolgainak ez a magyarázása, de megtisztelve érezte magát, fölemelkedetten, hogy ez a komoly ember ilyen komolyan veszi őt.

Aztán mégis kialakult a gyöngéd és értelmes beszédből valami határozott felfogás benne, csodálatosan rájött valamire, amit eddig nem értett s nem hitt volna: arra, hogy az ország dolgai, felülről nézve semmivel sem nehezebbek s megérthetetlenebbek, mint egy háztartásnak a dolgai... Erdély egy nagy kert, egy uradalom lett a Bethlen szavaiban, amelynek megvannak a fődolgai, s minden egyes dolog ezer s tízezer embernek a dolga, de az ő szájában mégiscsak egy idea s egy szám...

Mikor azt mondta Bethlen, hogy: "a tavalyi év farsangos esztendő volt..." már nem volt az neki az a távolról irigyelt mulatós dorbézolás: megértette, mit jelent a Bethlen szájában az a szó, hogy "ország farsangja"...

Már látta a végén, ő maga is, Erdélyt, a tönkrement s megijedt népet, amely tíz éven keresztül nem tudta, mi vár rá holnap, hogy nem lesz-e újra itt a török, a német: borzasztó zavarok voltak ezek...

- Gondolja csak el Nagyságod - mondta Bethlen közvetlen egyszerű módján -, Báthory Zsigmondtól kezdődik az egész. Őnagysága úr volt, gavallér, azért vett a felséges osztrákházból való lányt: s folyton törökkel, harccal kellett bajoskodni; pedig ő tanulni, mulatni, csellengeni, idegen országokban utazni szeretett volna. Le is mondott egyszer a fejedelemségről is, hogy megy idegen földeket látni. Tordán elbúcsúzott az országtól, de aztán Szamosújváron megijesztették, hogy ha elmegy, elveszti az országot, világ koldusa lesz, s a bátyja, Boldizsár lesz a fejedelem... Erre elfutotta a sárga irigység, megfordult, visszaüzent, hogy nem megy Olaszföldre, fejedelem akar maradni... Bizony kár volt; Boldizsár különb legény volt, erős, okos, szép ember! megirigyelte... Kolozsváron a rendek nagy viváttal fogadták vissza... elébe mentek Szamosfalvára, s nagy lakodalommal hozták be... Most tizennégy esztendeje... Én akkor mint árvafiú (a nevelőatyám nagy mostohám volt, nem taníttatott bennünket István öcsémmel, s én, meggondolván, mint gyermek, hogy így csak vad leszek, tudatlan: beszereztettem magam a fejedelemhez apródnak) s ez időbe már agarak komisszáriusa voltam... Láttam a fejedelmet eleget, sovány sápadt ember volt, hirtelen dühű, fiatal, nálam hét vagy nyolc esztendővel volt üdősebb de nem látszott meg rajta; nagyon bántotta, hogy itthon kellett maradni, s gyűlölte Báthory Boldizsárt... Akkor rájöttek egy nagy praktikára! Kendy Sándor, ennek a mai Kendy Istvánnak az atyja, azután Kendy Ferenc, Kendy Gábor, Kovacsóczy Farkas, s többek; Gergely deák, fiscalis director; mind nagy hivatalbéliek, valami praktikát kezdtek... Azt beszélték, hogy meg akarták a fejedelmet fojtani.

A fejedelemasszony fölrémült e szótól, ez egyszerű szótól, mely mint a puskalövés csapott reá.

Bethlen nyugodtan magyarázott:

- Ettől nem szabad Nagyságodnak megijedni, ez az erdélyi udvarnál mindig így volt, aki útjában állt a másiknak, azt mindjárt el kellett ótani, mint a gyertyát...

Az asszony üres szemekkel bámult a Főkapitányra, aki ezt oly egyszerűen mondta, mintha tréfát mondana, amin mosolyogni kell. A hideg borzongatta a kegyetlen jövőtől...

- Bocskai István uram akkor németes lelkű volt. Mert Prágába nőtt, s Rudolf császárnak titkos tanácsosa volt, hát ő vigyázott az öccsére, mert ő nagybátyja volt Báthory Zsigmondnak, s a praktikásokat (így hívják nálunk, aki a fejedelem ellen konspirál, ellene esküszik...), mondom, a praktikásokat ügyességgel mind összefogatta: Boldizsárt Újvarba vitték, ott megfojtották, Kendy Sándort, Kendy Gábort, Ifjú Jánost, Forró Jánost és Gergely deákot itt az ablak alatt levágták...

A fejedelemasszony az ablakra nézett s kicsit borzongott, de megnyugodva a sors kérlelhetetlenségén.

Bethlen halkan folytatta:

- Ez volt a mi édes hazánknak rettenetes veszedelme, ezeknek a törvénytelen s ártatlanul való megöletése, nem konspirátorok voltak ők, szegények, hanem a két nagy monarcha közt a békességet akarták... akkor volt az aurea aetas vége Erdélyben, azután kezdett elromlani; soha többet nem jő elő Báthory István boldog ideje.

A fejedelemasszony hallgatott. Valami kényelmetlent érzett: Bethlen, aki előbb lecsillapította s elhallgattatta, oly rideg-egyszerűen szólván a fejedelemgyilkosságról, most a megölt fejedelem-gyilkosok iránt részvétet akart. Az asszony öntudatlan ellene szegült, és ha ily boldogtalan nem lett volna, nem is tűri szótalan...

- Akik ez ártatlan véreknek kiontásában tanácsosok voltanak, mind egytől egyig hasonló szomorú véggel végezték... - mondta Bethlen.

De mintha ő maga is érezné, hogy e ponton az asszony lelkében ellentmondásra talált, szinte harcosan, élesen, támadóan folytatta: - No, akkor felrúgták a békességet a török császárral... Nem akarom mindet végire beszélni: Báthory Zsigmond uram állhatatlan elméjű siheder fejedelmecske volt; háromszor lemondott, el is ment, meg visszajött, ránk hozta Básta hadát. Darabig itt fejedelmeskedett, akkor társzekereket rakatott meg erdélyi kincsekkel, arany-ezüst marhával, s elszökött véglegesen Prágába. Mehetett, Erdély immár el volt foglalva, Básta generális kimondta, hogy egész Erdélyt egy kővárból, Szamosújvárból, a császár markában bírja fogni... Lehetett is, mert a vallon hadak Besztercétől Brassóig úgy sétáltak, mint a parádén, s minden élőt kiöltek, és minden házat felperzseltek, ki mert moccanni?... Még rosszabb lett; Mihály vajda bejött az olájokkal a Básta segedelmére: a megijedt, elaljasodott urak ijedtükbe megválasztották fejedelemnek; Kornis Gáspár s Sennyey Pongrác addig hajták praktikával a dolgot, a német gyomor s az olasz szív addig nyughatatlankodának német császár pénze s praktikák által, hogy a vajda levágta a kegyes Báthory András fejedelmet, aki Zsigmond után következett, s maga ült helyébe, s hazánkfiai dúltak, pusztítottak legjobban... Székely Mózes feltámadott, elébb jól ment, azután elesett ő is, a székelység fellázadt, az urakat ölték, a hajdúkat behozták, s azok hallatlan kegyetlenséggel túltettek az idegeneken... Sok volna ezt mind elbeszélni: Erdély úgy elrontaték, pusztíttaték, hogy azt mondták, soha vég nélkül többször meg nem épül, soha előbbi állapotjára vissza nem megy...

Nagyot sóhajtott, fejét lehajtotta, a fejedelemasszony dermedten ült, s ereiben pezsgett a félelem, hisz ő mind keresztülment ezeken a rémségeken. Ezekben a harcokban esett el édesatyja a Mihály vajda elleni hadakban... Egész testét rázta a félelem. Nem, nem neki valók ezek az életharcok. Kolostor inkább, mint házasság és trón... ha ez így megtörténhetett, akkor újra bekövetkezhetik...

- Én magam akkor mind csak a bújdosás kenyerét ettem. Én a némettől gyermekfővel iszonyodtam, hogy ennyi kegyetlenséget csinált, s a temesvári pasánál laktam, Konstantinápolyban jártam, s Istennek legyen hála, török uramékkal s a győzhetetlen császár vezérivel, basáival s hív embereivel akkor történt ismerkedésem és barátságom, úgyhogy alig van most már Konstantinápolyban vezető főember, akit személy szerint ne ismernék s barátságába ne számíthatnám magam...

A fejedelemasszony összehúzott szemmel nézett Bethlenre; első eset volt életében, hogy a törökről valaki ne iszonyattal, reszketéssel s gyűlölettel beszéljen, hanem megbecsüléssel, sőt meghajoló barátsággal...

- Akkor hoztuk vissza a magyar ügyhöz Bocskai uramat, aki látva szerelmes hazájának romlását, Istentől visszanyerte magyar szívét, s két kis esztendő alatt a megpusztított s romba dőlt Erdélyből, amelyikből Básta uram, mint főtudós katona, ezer főnyi állandó katonaságot se mert várni, úgy űzte a németet, hogy az Bástástul, vallonostul, plundrástul mind Bécsig szaladott... Bocskai uram az egész magyarság szívét megvette, s akkora erejű békekötéseket csinált, hogy azokon lesz a magyaroknak országos fundamentuma, míg csak a hitetlen törökkel s keményszívű Ausztriával kételen szövetkezésbe kell lennünk... És kivált ez, mert a magyarnak Szent István óta más ellensége nincs, csak Ausztria, a magyar országa határin kívül sose törekedett, ez is sok volt neki, ez a kerek föld, ezt sem bírta teleszaporítani, de Ausztria mind a világgal bírni akar, és a magyar fajta állította meg a politikáját kelet felé.

A fejedelemasszony hallotta is, nem is, nehéz volt neki.

Bethlen azonban nem akarta komoly szavait könnyű beszédre fordítani.

- Minden ember ember, kegyelmes asszonyom, a legkisebb plebejus önnön magának éppolyan bibliai ember, mint a római császár: de az emberek csoportja közös dolgaiban mintha ismét egy emberré lenne: egy város, mint város, egy ember és egy ország is, mint ország, egy ember... Így szemben állanak egymással az országok, s a kis Erdély így áll a nagy rettenetes török birodalom és a hatalmas, páncélos német birodalom között, mint egy gyermek az öklöző, bajvívó, csatázó gladiátorok közt... De a gyermek Dávid parittyája leterítette Góliátot, és a kicsiny Erdély lehet még a nagy birodalmak között valakivé... De csak akkor, ha nem felejti gyermek voltát, erőinek vékonyságát, és nem akar többre nézni, mint amit Isten rábízott... Még Mátyás király is elvesztette birodalmát; mihelyt meghalt, vége lett, összedőlt, mert nem volt egy test, egy lélek, nem volt egyetlen corpus, amelynek minden tagja kívánja az egész test továbbélését: szétugró, egymást gyűlölő népeket egyesített vasvesszője alatt, s amint kihalt a vezérlő gondolat, az agy: rögtön megszűnt az ágyúkkal kierőszakolt törvény... A magyarságnak ura és fejedelme azon dolgozzék, hogy a magyar népet idebent erősítse, kifelé való hódításra ha gondol, megőrli vele a belső erőt. István vajda, a nagy Báthory István nagy volt mint erdélyi vajda, s nagy volt, mint lengyel király, de nehéz örökséget hagyott ivadékaiban, akik maguk is lengyel királyok vágytak lenni, s ezzel vesztegették el a gyermek Erdélyt. Pedig Erdély szép és jó birtok, csak élni kell tudni vele. Zsigmond éretlen nagyravágyása tíz esztendei nyomorúságot hozott ránk. Bocskai bölcsessége egy év alatt erőssé és naggyá tette.

A fejedelemasszony lassan megértette a mindenfelől prédának nézett kis Erdély sorsát. Egyfelől a török, másfelől a német: ezt nem érti meg más, csak aki a magáét félti... S hiába volt magános asszony, elhagyott és boldogtalan, egy pillanatig fejedelemnek élte ki magát, birtoka volt neki Erdély, s már féltette, mint ládáját, kincsét.

- A Báthoryak rövid életűek... voltak... És akik nyomukba jöttek, szintén... Bocskai meghalt, két év alatt és gyermektelenül: itt van a mi szerencsétlenségünk, ez a mi legfőbb bajunk, hogy itt minden fejedelem csak egy-két esztendeig él, s egynek sincs gyermeke, akire szállhasson az ország; mindig új meg új családot kell keresni, s az újdonnan költ fejedelem tapasztalattalan és nagyot merő...

A fejedelemasszony örvendett, hogy sötétben ül, lassan elpirult, keményen, de fájdalmasan mosolygott... Neki sincs, neki sem lesz: ó, s ne is legyen gyermeke...

Bethlen lassan, bólogatva szólt:

- Csakhogy immár vége vagyon e rettenetes időknek! Most már úgy kell fordítani a politikát, hogy száz esztendő múlva embernek való életet élhessenek az emberek még Kolozsváron is...

Hallgattak; a férfi arcán látszott az átélt nehéz élet nyomora, fiatal volt még, de mély barázdák voltak már az arcán, s fekete szakálla legalább tíz évvel öregebbnek mutatta.

- Isten adja, talán jobb idők jönnek még kopott fejünkre - mondta enyhe mosollyal, s szelíden nézett a fejedelemasszonyra, aki lehangoltan megérezte, hogy bármily nagy is az ő bánata: Erdélyt nagyobb csapások érték már... a fejedelmi pár bajánál... De bármilyen kincs is Erdély, neki nem kell, sem örömre, sem gondra.

Bethlen szelíden, előzékenyen mondta:

- Feleségemért mégis elküldöttem István öcsémet, Fejérvárra, hogy a kolozsvári időzés látom hosszabb leszen: kérettem asszonyomat feleségemet, se lovat, se fáradságot nem sajnálva, jöjjön hamar...

A fejedelemasszony arcát könny lepte el: nagyon érzékeny volt most, és könnyen síró... Tudta, hogy ez a legnagyobb figyelem a főkapitánytól: az úton Somlyótól Lónáig Bethlen Gábor volt a násznagya; sokat beszéltek, s megismertette őt boldog s szerelmes házaséletükkel, és sokat beszélt szép gyermekeiről, kiket mindennél jobban szeretett, s kikért minden harcot vállalt: most azzal akar íme segítségére jönni, hogy asszonyát hozza?...

Ebben a pillanatban azonban valami rettenetes történt, iszonyú ordítás, sírás, üvöltés, vonítás robbant fel az utcán. Mintha vihar tört volna ki, mintha az utolsó ítélet halálsivalkodása harsant volna fel, megfagyott ereiben a vér: néptömeg rohant az ablak alatt, s égre kiáltó üvöltés, fenyegető veszett kiabálás.

A főkapitány fölállott:

- Nagyságod meg ne ijedjen - mondta -, semmi baj: nincs itt sem a török, sem a tatár.

A fejedelemasszony felszökött, de a Bethlen lényéből valami nyugalom áradt.

Bethlen az ablakból nézte, hogy kitört a szász-üldözés. A tömeg elrohant, s ő látta a katonákat, akik nevetve néztek utánuk.

Megcsóválta fejét, s haragos arccal fordult vissza:

- Gaz fattyai! imhogy még örvendnek rajta.

A fejedelemasszony kutató szemmel várta. Tudatlanul e világ dolgaiban, most egyszerre úgy nézett félve, ellenségesen, mégis bizalommal a Főkapitányra, mintha valakije volna, férfinak, erősnek; sziklaszilárdnak látta! Már elmúlt a pillanatnyi rémülete, meg volt nyugodva: ennek az embernek jelenléte talán a föld megrendülésekor is nyugalomban tudná tartani.

- A régi időkben ez mindennapos volt - mondta Bethlen, - Ínségek idején a szegénység nem tud mit tenni, hát fel-felbuzdul, s ész nélkül futkos... - aztán egyszerűbben tette hozzá, hogy másra terelje a szót. - Remélem, feleségem reggelre megjő... Nincs Nagyságodnak semmiben hiányossága?

A fejedelemasszony leült. Ez is a feleségére gondol, mindenki párjára... csak ő nem szólhat az uráról? Kinyújtotta kezét, önkéntelen Bethlen elé fehér ujjait...

- Mondja kegyelmed... Róla semmit sem tud?...

Bethlen hallgatott.

- A fejedelem őnagyságát véli Nagyságod?

- Őtet.

- Minden percben megjöhet a hírhozója... Nyugodjék meg Nagyságod, bizonnyal országos dologban kellett elmenjen...

A fejedelemasszony sóhajtott:

- Országos dolog!...

Könny borította el a szemét, ennyire híres és semmitmondó vigasztalás... Országos dolog... Ezt hallja egy esztendő óta folyton... Ott kint még csak megnyugodott benne, de itt... Itt is, hát folyton s ezután is szakadatlan ettől kell szenvedni, ez érthetetlen országos dolgoktól...

- Meg kell benne nyugodnia Nagyságodnak, a fejedelemnek hitvese: az országnak hitvese...

A fejedelemasszony hirtelen, erőszakosan felállott s előre lépett a világosba.

Bethlen vele együtt emelkedett fel.

- Mondja kegyelmed - mondta az asszony remegő ajakkal, szót alig bírva kirebegni -, ha kegyelmed fejedelem volna... otthagyná a feleségét első nap?...

Könnyes, izzó szemmel meredt rá a férfi fekete arcára, de nem látta azt, mert messzebb nézett, mert egy más arcot akart látni, egy rózsás és ragyogó fiatal arcot...

Bethlen komolyan szólott:

- Ha az ország parancsolja: minden bizonnyal...

Az asszony megütődött, aztán könnyei gyorsan elszikkadtak, szeme hidegebb lett...

Indulattal mondta:

- Maguk, emberek, mind együtt tartanak... De én nem törődöm a maguk országjával!... Adják vissza az uramat!... Követelem ettől az országtól az uramat!...

Bethlen halk és szelíd volt:

- Nagyságodnak igaza van emberek és Isten előtt, de Nagyságod nem tudja: mi az, az ország szolgája lenni!...

A fejedelemasszony hevülten kiáltott:

- Szép ország és ezer ország sem pótolja nekem a boldogságot. Hogyan?... Az én szerencsétlenségemen kell felépülni az ország örömének?... Hát ha én boldog lettem volna ebben az esztendőben, az az országnak kárára lett volna?...

Bethlen szomorúan nézett maga elé:

- Nagyságod figyeljen reám: csak két szót szólok, s Nagyságod maga fogja mondani, hogy ne vigasztaljam meg többé... el fog küldeni innen, s nem kívánja, hogy megnyugtassam... inkább akar a legnagyobb szerencsétlenségben lenni itt tovább, egyedül s megrendült hittel, mint hogy visszatartson...

A fejedelemasszony megtorpadva nézett rá, s nem értette.

Bethlen szárazon ezt mondta:

- Éhes és nyomorult emberek gyilkolják egymást - s arrafelé mutatott, amerre imént elvonult a zajgó tömeg. - Én megakadályozhatom... Kívánja Nagyságod, hogy ne menjek oda?

A fejedelemasszony halántékához kapott, lágy, hosszú fehér ujjaival végigsimította arcát, hátrafelé hárítva haját, aztán kinyújtotta kezét Bethlen elé és azt mondta:

- Menjen.

Bethlen lehajolt s megcsókolta a kezét.

A fejedelemasszony megborzongott, férficsók nem érintette testét oly régi, régi idő óta.

Mintha szűzi szemérmében sértődött volna meg, riadtan menekült hidegségének rejtekébe, s fagyosan, keményen, elutasítva ismételte:

- Menjen kegyelmed.

Bethlen még egyszer meghajlott, s az arca sötét:

- Látja Nagyságod: ez az ország... Unodalom az a fejnek, ha a sajgó sebre figyel a test bármely részin?... Ha Nagyságod hallani fogja a népet, mint egy beteg sebet, beteg gyermeket, feléje jajgatni, aztán hálálkodni, ha jót kapott... akkor nem fogja sajnálni eladni magát, örömeivel fájdalmaival együtt azért: amit az ország szolgálata jelent...

Most szembe nézett a fejedelemasszonnyal, s mikor annak a gőgös, hideg, kék szemébe nézett, hirtelen valami keménység fogta el.

- Nagyságod elmondott nekem egy rendkívüli történetet, ahogy atyjaura holttestéért maga elment, s ahogy meggyőzte a halált és életté változott a lelkében a halál gondolata... Aki ezen a legfőbb emberi dolgon átment, az győzni fog az egész életben. Ma még talán nincs elrendezve. De én nem féltem Nagyságodat. A gazdagságban és örömben fejlődött szív győz az élet minden baján, mint a fű, benövi a sebeket az önmagától regenerálódó nyugalom. Nagyságod a legkülönb fejedelmi személy, mert szíve fölött úr az ész.

Meghajtotta fejét, s gyorsan elment.

A fejedelemasszony iszonyú megdöbbenéssel magában maradt. Eleinte nem is értette Bethlen szavait, szédelegve ment az ablakhoz, megtámaszkodott annak az oszlopában, s mielőtt zokogva fakadt volna, rémülten hallotta meg a félrevert harangok iszonyú muzsikáját, amelytől megfagyott szívében a vér: hogyan, s ez az ember úgy látja őtet, hogy neki szíve nincs? csak esze?

Bethlen poroszlója vígan beszélgetett több katonákkal, s a Főkapitány hallotta, hogy nevettek:

- Melegük van a szászéknek... Perzselik a tűzrevalókat...

- Fegyverbe - kiáltotta a Főkapitány -, fussatok a városkapitányhoz, parancsolom: minden katona fegyverbe!

Vágtában ment lefelé, a Szentjób út felé, ahonnan a tömeg üvöltése hallatszott.

Egy keresztutcán lovas csapat jött, maga után rendelte őket.

Mikor meglátta a tömeg a lovasokat, azonnal eszeveszetten futásnak indult, s egy perc múlva sehol egy lélek sem volt. De a nagy szürke ház, amelynek nagy kőlábai alatt bazárok voltak, eltakarta a bent dúlók elől a katonákat, s bentről ordítva, visítva, szűkölve, vad s veszett módon hányták ki az ablakokon át a bútorokat, ruhákat, lisztes zsákokat, embereket az utcára.

Bethlen harsányan kiáltott, artikulátlan hangon, s az ablakban levők rémülten húzódtak vissza...

Mire odaértek, sehol senki sem látszott a támadókból, egy pillanat alatt eltakarodott a csőcselék.

Más oldalról a városi elöljáróság futott a rombolás helyére, gyalog s fekete darabontok élén.

- Mi történt itt? - kérdezte Bethlen a bírót - kendet teszem felelőssé az egészért.

A bíró ebben a pillanatban jajveszékelve rogyott le a földre: egy hullára, egy asszony hullájára borult, akit a tömeg a kőlábas ház ablakán vetett ki...

- Testvéröcsém ez asszony - kiáltotta a bíró, s két kezét az égnek emelte... - Engem tesz felelőssé Nagyságod? - mellét verte, s arca kék lett a vértódulástól. - Engem tesz felelőssé Nagyságod?... Kérem alázatosan nagyságodat, tegye felelőssé azt, hogy statutumaink ellenére egy esztendő óta már hatodszor száll meg nálunk a fejedelem őnagysága. S most is két napra kívánta a várostól a vendéglátást és immár hatodnapja vagyon ezerkétszáz katona a városon. A raktárak üresek, a népnek ennivalója nincs, a szegénységtől, mióta a katonaság bent vagyon, minden segítést el kellett húzni, a szegénység éhezik, a tavalyi szertelen szűk esztendő után mindenfelé éhség... Ezt tegye Nagyságod felelőssé a lázadásért... és most vágassa le Nagyságod a fejem, úgyis agyonvágták már a dúlók az egy testvéröcsémet, szegény Wajszpurgerné asszonyomat.

S kezeit összekulcsolva állott a halott nő, Weiszburgerné asszony felett.

Bethlen kemény s hangos szóval mondta:

- Kolozsvár városának tanácsát bizonyossá teszem felőle, hogy a katonaság hajnalban mind egy szálig kitakarodik a városból. De felszólítom a város tanácsát, hogy ami liszt raktáraiban vagyon, írja egybe s még a mai napon nekem summába adja: s rögtön és nagy sietséggel kenyereket süssön. S doboltassa ki a város szerin-szerte, hogy minden városi szegény naponta egy cipót kap a fejedelemasszonytól, a fejedelemasszony palotájának kapuján. Hitemet s becsületemet kötöm hozzá, hogy az elhasznált lisztet tetejésen fogom én magam a székelység gránáriumából megtéríteni.

A katonák némán hallgatták, aztán vivátba csaptak.

Bethlen azonban megfordította lovát s visszafelé ügetett. Néhány tanácsúr jött elkésve, Imreffy vágtatott szembe az élükön.

Bethlen rákiáltott:

- Kancellárius uram, kegyelmednek tudnia kellett az város állapotját: fejedelem távollétében kegyelmednek kellett kiküldeni a katonaságot a városról...

Imreffy setéten nézett vissza.

- Hova az essez odvába küldtem vón - mondta hányaveti komiszkodással... - A fejedelem nincs oly távol; ebbe a percbe kaptam éppen üzenetjét s parancsát - s felmutatta a kis pecsétet, amit most hozott meg a vén Sárkány.

- Hol a fejedelem?

- Nincs parancsom rá, hogy kijelentsem.

Bethlen ingerülten mondta:

- A katonaság hajnalban kitakarodik a városról, s ma este még kenyérosztás lesz a fejedelemasszony kapuján.

Imreffy elszörnyedt, aztán sunyin morogta:

- Nem kommendálom, hogy Nagyságod a fejedelmi jussokat frekventálja.

- Nagy dolgok követelik - mondta Bethlen s a kardjára ütött. - Nagy dolgok lesznek különben.

- Nagy dolgok? - ismételte Imreffy. - Kegyelmed nem is álmodja messmijen nagy dolgok készülnek!

Ezzel hátat adott, s elvágtatott a kancellária felé.

Bethlen az uraktól hallotta aztán, hogy valami idegen követek jöttek, olájok, vagy moldvák, nem lehet tudni, mert Imreffy uram rögtön lecsukatta őket a setét udvarban, s rajta kívül senki se beszélt velek.

Bethlen a városházára ment, s maga nyittatta fel a lisztkamrákat.

Mikor délután a fejedelem palotája felé indult, hogy referáljon a történtekről, már csődület volt a palota előtt, szegény asszonyok álltak ott hosszú sorral s templomi énekeket énekeltek s közben a fejedelemasszony nevét dicsőítették, zokogások, áldások végtelen litániájával.

Bethlen megállott a palota előtt. Imreffy uram akkor fordult ki a kancellária kapuján, kis szánnal, amely meg volt rakva ládákkal s zsákokkal s tizenkét lovas kísérte.

Behúzta a fejét a nagy hósapkájába, hogy úgy tehessen, nem vette észre a Főkapitányt, aki lóhátról nézi végig az ő elvonulását.

Az asszonyok állhatatosan zengték:

- Istennek áldása szálljon a mi fényességes fejedelemasszonyunkra.

A fehér asszony fent a palota ablakában csüggedten hallgatta az áldásokat, miket egy idegen férfi ajándékozott neki.

Most felvillant előtte Bethlen utolsó szava, hogy neki nincs szíve, csak esze, s sértődve és haraggal kapott homlokához. Emiatt küldött parancsot Bethlenért. Átengedte magát a forró, forrongó gondolatoknak, amelyek annyira emésztették. S nem tudta, melyik férfi sértette meg jobban, a férje, vagy ez a fekete ember.

A kandallóban égtek a nagy fahasábok s a fejedelemasszony a nagy karszékben, magába süppedve ült. Végtelenül tudta nézni a lángok lobogását, s kibeszélhetetlen bánattal. Mily iszonyúan magányos volt. Mily fölöslegesnek érezte magát. Hiába nézett előre s hátra, sehol semmi öröm és semmi cél nem intett feléje. Mintha az életnek egy szigetén volna, körülötte borzalmasan csapkodtak az élet tengerhullámjai, s ő tehetetlenül s akaratlanul ül a hőségig fűtött szobában, mellette egy fekete finom tálacska s benne mézzel s cukorral sült apró mogyorócskák. Nagyon szerette az édességet, bár mindenki tiltotta tőle, hogy hizlal. Néha egy-egy szemet vett, s kicsiny fanyarka mosollyal rágicsálta a török süteményt.

A vénasszony lopakodott be. A kövér vastag dada, aki egész életét mellette töltötte, a hű jó lélek. S van-e jóság? Ennek az életcselekvése az volt, hogy önfeláldozóan, s kitartóan, éjjel s nappalon mind csak őt szolgálja, semmi más gondja nem lévén.

- A főkapitány uram őkegyelmessége vagyon itt - mondta az asszony.

- Bene - szólt a fejedelemasszony, - Hadd gyüjjön.

Kissé elrendezte magát, kicsit egyenesebbre ült, önkéntelenül méltóságosabbra, bár nem is tudott más lenni, mint fejedelmi és méltóságos és gyermeki szerénységével ártatlanul az.

Bethlen bejött.

Kissé állott az ajtóban, s meglepve és áhítattal nézte a szép asszonyi csodát, aki a borús alkonyodó szobában, az apró ablakoknak háttal ült, s a tűztől nyert fényt és fehér arcába tündéries csillogást.

Csudásan szép volt fekete selyem ruhájában, melynek ujja buggyosan takarta a kart csuklóig, s szoknyáján széles fekete bársony pántok voltak, öt fekete meleg csík szaggata a fekete tompa selyem fényét. Fekete cipellője volt, fehér ezüst csillogódísszel, kissé erős bokája vékony fekete harisnyában. Oly monumentálisan ült a fehér arc a vörösen lobogó fényben.

- Üljön le kegyelmed.

Bethlen szótalan beljebb lépett, s kicsit távoldad széket fogott, úgy ült le.

- Bocsánatát esedezni jöttem kegyelmes asszonyom - mondta -, levelecskéjéből értettem, hogy utolsó szavam miatt neheztel rám Nagyságod.

A fejedelemasszony hallgatott, igen komolyan nézett a tűzbe.

- Bocsánatomra nincs szüksége, nem haragszom. Egy kicsit megütődtem valamin, és ezt tisztázni akarom, ennek tulajdonítsa kegyelmed ezt a veszedelmesen hosszúnak ígérkező kihallgatást, amelyre berendeltem... Azt hiszem a nők ritkán vannak megelégedve a portréjukkal, s látja, most velem is az történt, hogy csalódtam abban a képben, amit maga magának alkotott rólam.

Bethlen nem volt tisztában vele, mire gondol a fejedelemasszony.

- Én Nagyságodat a legszebb asszonynak ítélem Erdélyben, sőt...

- Nem a külsőmről beszélek, mert erről immár hallottam kegyelmed szavait, sőt úgy tudom, túl sok udvariasságot erőltetett magára, mert úgy gondolom, a hízelkedés nem kenyere, de egészen más... Megdöbbentem azon, amit ma utolsó szavával mondott: ily tökéletlenül tudom kifejezni magam, s gondolataimat s lelki valóságomat, hogy azokat egy helyes felfogóképességgel bíró ember, mert kétségtelen, hogy a hiba nem itt volt - így értelmezi... Nem arra gondolok, hogy kegyelmed egy izgatott pillanatban túl őszintén fejezte ki egy mondatban magát... hanem arra, hogy úgy állított be engem, mint egyikét a világ legnagyobb győzőinek, aki tisztázta magában a halál misztériumát, s meg is mondta, hogy az okát a józanságomban, az egészséges, életokos felfogásomban találta meg. Tévedett. Én bizonyosan emlékezem, mit mondtam kegyelmednek azon az úton, mikor engem Somlyótól Lónáig elkísért.

Bethlen feszülten figyelt. Soha senkit, nőt, nem talált csak a feleségét, aki ily mélyen érdekelte volna. A felesége azonban sokkal objektívabb s tárgyiasabb volt. Emberekről, tényekről, egész világról oly pontos, szemléletes és érdekes képet tudott adni, hogy egyetlen pillantásra ismeretlen emberek jellemével s egész élettartalmával meg tudta őt ismertetni. Ő maga egy cselekvő s kemény emberi szilaj rohamával ment neki az élet elvégzendő dolgainak, nem állhatott meg a jellemek boncolásánál: neki mindenki figura volt, aki cselekvésében csak mint hasznos, vagy hasznavehetetlen tényező szerepelt. A felesége kitűnő segítőtárs volt, hogy azt találja meg, ami legfontosabb: a karakter erejét s vonalát valakiben. Ő teljesen ösztönszerűen kapott az emberek után, s a szükség gyakran vitte bele, hogy valóságnak vegye azt, ami csak szükséges volt számára: de ha a felesége szeme segítségére jött, úgy érezte, csalhatatlan s meggyőzhetetlen... A fejedelemasszony valami más, sokkal zártabb és absztraktabb lény volt. Annyira, hogy ő, a nyílt cselekvés embere, nem is értette.

Most oly nyitott fülekkel s oly nyitott szívvel figyelt, ami több volt minden érdeklődésnél, ami már veszedelmesen közel járt az érzéki megzavarodás izgalmához.

A fejedelemasszony maga elé nézett, s különös halk s egyenletes hangon mondta:

- Tehát én ezt mondtam: egyetlen momentuma volt az életemnek, mikor a halált úgy fogtam fel, mint ahogy érzem, hogy kellene: tudniillik az élet természetes következményének. Nem ijesztőnek s nem titokzatosnak.

Hallgatott, a feje picit megbágyadt, s fájó, alig érezhető mosoly volt az arcán.

- De ez a hangulatom, sajnos, bármennyire igyekeztem is megőrizni, elmúlt, s azóta csak ritkán, pillanatokra tér vissza. Ez történt azon az úton, mikor Palotsay Ádám, édesatyám testeért mentem el... Azóta sokszor kutatom az okát, s találok reá egy-egy feleletet, de érzem, hogy csak tapogatódzás mind az egész. Ma is megoldatlan előttem, mint jutottam akkor eme tökéletes lelkiegyensúlyra. Egyik elősegítő jelenségnek találtam azt a mélységes és jóleső csendességet, melyben az utolsó napot az óriási havazás után, szánon utazva oly végtelenül élveztem... Nagybátyámmal, egy engem megértő emberrel ketten hallgattunk, és így nem zavart semmi, ellenben oly fogékony volt a lelkem, mint amilyen csakis ily csöndben és ennyire a természet ölében lehet. Ott oly természetesen hatott minden, az útfélen elhagyott sírok és a rettenetes háború maradványai, úgy egybeolvadtak azzal a nagy békével, ami az egész vidéken uralkodott. Miért? Én nem tudom. Még az is eszembe jutott azóta, hogy talán mert sokáig egy nagy sima hómezőn haladva, úgy egybeolvadva láttam magam előtt a földet az éggel... Mélyen messze egymástól és látszóan mégis közel, még a mezsgyéje se látszott. Mikor az útfélen szózat kiáltotta az általunk felkeresendő község nevét, hogy megdobbant a szívem, féltem attól, ami következni fog.

Mély csönd volt a szobában. Kint is semmi nesz. Most az ablak megreccsent, a kémény felüvöltött, szél csapott át a forró szobán, s a fejedelemasszony, két gyönyörű eres, ideges kezét, e fehér kígyókat előre tette egy parányit egymásba, s fejét még előbbre ejtve a tűzbe néző izzó szemekkel, amelyek a távolba, a múltba s a végtelenbe néztek, folytatta:

- Mikor a sírhoz megérkeztünk, ismét ez a megnyugvás érzése vett erőt rajtam.

Angyali pillantással mondta.

- Olyan szépen beleilleszkedett abba a környezetbe, egy nagy fenyőfa ráhajló ágai alatt, egy puha, hóval fedett sírhalom. Az ember biztosítva érezte azt, akit szeret, a hó betakarja a hideg ellen, a fenyő árnyékot tart rá a forró napban. Egész bizonyossággal érzem, hogy nagyon jó ott lent, nyugalom van, béke, ami a legnagyobb gyönyörűség.

Az arca egész különös volt, Bethlen nem tudott betelni ezekkel a nagy kék szemekkel, ezzel a drága gömbölyű homlokkal, amely szinte glóriával fénylett a csillogó szőke haj dús hullámos zuhataga alatt...

S milyen természetesen s egyszerűen beszélt.

- Csak azután, magamnak gondolva szakadt fel a szívemből a fájdalom, ez már önzés volt, neki jó, de én itt maradtam egyedül, nem élvezek belőle semmit, mikor úgy szerettem, olyan nagyon szerettem. Emlékszem, ezek voltak a szavak, melyek az ajkamra tolultak.

Kissé visszább mozdult, mint aki megérezte, hogy túlságosan kiadta magát.

- Amint láthatja, nem értelmes józanság, sőt ellenkezőleg, ábrándozás, poétai képzelődés volt, és talán valami megérzés egy előttünk ismeretlen világból, ez volt az oka, hogy felébe kerekedtem úgy átmenetileg ennek a szörnyű problémának. A sírfelbontást persze nem lettem volna képes látni, s ebben volt egészséges a gondolkozásom, hogy nem akartam magamban lerombolni azt, amit a természet jótékony keze rendezett el az életemben, a lelkemben, azáltal, hogy bepillantsak az előttünk oly iszonyatos, romboló munkájába... A koporsót a faluban láttam, a nagy hármas koporsót, amint impozánsan fel volt építve a társzekéren... És valami leírhatatlan nyugalom volt rajtam. Igaz, hogy az élet nem állott akkor előttem úgy, mint valami érték, nemcsak a magamé, de a másé sem. Abban a kis szilágysági faluban, távol minden kultúrától, kis roskatag házakban együtt éltek az emberek és az állatok. A mi odaérkezésünk kizavarta őket. Mindenki kibújt az odvából, és olyan értelmetlen, olyan ostoba nézéssel és vigyor mosolyokkal találkoztam, hogy az a gondolatom támadt, így érezhette Ádám magát a paradicsomban az állatok közt.

Újra visszaereszkedett mély s egyszerűbb hangulatába.

- Hazatérve, a nyugalmam napról napra engedett, vagyis egy más hangulat kezdett erőt venni rajtam és ez tartósabb, illetően szilárdabb alapokon épülőnek látszott. Kezdtem vallásos lenni igazabb értelemben, mint addig voltam, átérezve és szívemre ömölve. Én addig csak a belém szoktatott és lélekben meg nem értett vallást gyakoroltam. Bíztam vakon, azt gondolva, hogy mint jó, egyenes, nyíltszívű embert, akitől már úgyis elég vámot vett az élet azzal, hogy az anyai szeretet melegétől megfosztott... nem érhet semmi nagyobb csapás... Úgy gondoltam, hogy ez a nagy bizalmam szinte kötelezi a Gondviselést az irántam való kegyességre. S az első érzésem, mikor az apám halálát megtudtam, a megcsalatottságnak a kínos felháborodottsága volt: ezt is? Miért? Mivel érdemeltem?

Megdöbbentő csönd volt.

- Lassanként azonban letört a büszkeségem, és kinyílt a szemem. Megtörve, testben, mert az árnyékhoz lettem hasonló, s lélekben, mert a föld porába lesújtva éreztem magam. Hosszas tépelődés árán rájöttem, hogy semmi igazságtalanság nem történt velem, mert hiszen annyira nagy a gyarlóságom, hogy semmi jogom sem volna azt kivinni, hogy az életem zavartalanul boldog legyen... Mindent elveszítettem az apámmal, én anyátlan, akit megfosztott a sors attól, hogy csak egyszer is érezzem magamon pihenni az édes anyai szemet... s oly mélyre süllyedtem, hogy ebből a megalázkodásból már mindent természetesnek találtam, sőt már bizonyos derűvel fogadtam: ebből maradt meg a nyugalmam, amit maga az egészséges gazdag emberek önmagától regenerálódó nyugalmának nevez.

Bethlen felszisszent. Ez oly rendkívüli volt, ez az egész vallomás. S oly súlyos volt ez a visszacsapó metszés, hogy egy pillanatig nem is tudta, mit mondjon:

- Kegyelmes asszonyom - szólt -, én kilenc esztendős koromban apátlan s anyátlan árva maradtam; udvari inas, egy kegyetlen embernél, aki belőlem semmi mást nem akart, csak kopóvigyázó cselédet. De bennem égett valami iszonyatos vágy a fényesség felé, és én vadászkutyáktól űzetve szöktem meg s futottam idegenbe, s ültem a könyvhöz és tudományhoz, melyből vajmi kevés részem lött, mert tizennégy esztendős koromba már kész embernek kellett lennem, magam kenyerén, öcsémet is magam taníttatván... És itt vagyok... és szemben ülök íme Nagyságoddal, s életem tévedésének ítélem, hogy meg nem értettem a Nagyságod igaz lelkit... Magamrul ítéltem Kegyelmességedet... mert én vagyok az a vad s kegyetlen, aki túlrohan az élet minden eseményein, életen s halálon s embereken...

- Bethlen - mondta a fejedelemasszony -, én úgy gondolom, elvesztettem maga előtt az érdekességemet, mikor megtudja, hogy az a nyugalom, ami bennem van, nem az uralkodásra született ember felsőbbsége, hanem egy vallásos ember alázatossága. Mert én megéreztem magamban az Istent, aki akkor emel, mikor mi azt hisszük, hogy sújt. Mennyire átéreztem én a szükségét és a jó hatását az engem ért eseményeknek, csapásnak. Sajnos, ez a kedves jó hangulat - amely míg uralkodott rajtam, addig csak másokért éltem és másokban: - nem volt végleges... felütötték bennem fejüket a vágyak, s jött egy iszonyú szerelem, amely két teljes esztendőmet egyetlen perccé, a mohó kívánságnak egy gyötrő percévé tették...

Bethlen kidagadt erekkel bámult a márványsima arcra.

A fejedelemasszony, mintha magára eszmélt volna, végét akarta vetni a beszélgetésnek.

- Nem tudom, hogy miért van magához különösebb bizalmam. Úgy latszik, nem bírom elviselni, hogy félreismerjenek, még akkor sem, ha ez hízelgő reám... Szeretek magammal foglalkozni, s azt hiszem, jól ismerem magamat, és szívesen beszélek magamról... azt is mondhatnám, másról nem beszélek szívesen... s inkább beszélek kegyelmednek, mint Kornisnénak, vagy Kendynének...

- Nagyságod bizalma, s ha ezt a bizodalmat megőrizhetem...

- Nem... Magának van egy nagyszerű felesége, és maga boldog férj...

S Bethlen elsötétedett:

- Kegyelmes asszony: én boldog férj vagyok... mert én együtt indultam az én asszonyommal, és rajta kívül számomra nincsen asszony. De a házasság Isten rendelése: egyformán tömlöc a férfiú lelkének s az asszonyénak.

- Tömlöc! - kiáltott fel a fejedelemasszony. - Boldog tömlöc! De mi lesz, ha lerombolják a tömlöc falait, s az együvé láncolt rabok elfutnak, egyik keletre, a másik napnyugatra?... Az én Gáborom elrepült, mint a vadászó sólyom, és én elmegyek, mint a megtépett galamb.

- Hová megy Nagyságod?

- Én még ma éjjel vissza az úton, melyen jöttem. A módja és végrehajtása kegyelmedé... Azért tártam fel lelkem titkos házát kegyelmed előtt, hogy megértse: nekem itt semmi keresni és cselekedni valóm nincs... Vagy még mindig a boldog és győző vagyok a kegyelmed szemében?

Bethlen hallgatott.

- Nagyságod nekem egy aranykrajcárt adott, s én azt, mint egy rossz petákot ejtettem vissza lába elé... - szólt. - Nagyságod visszaveszi tőlem bizodalmát.

- Igen - mondta a fejedelemasszony -, az én bizodalmam már csak a csecsemő gyermekeké lesz, akik várnak rám nénémnek házában... Nekem klastrom való, nem fejedelmi udvar...

Könnyetlen szemeit aláeresztette, s Bethlen volt az, aki érezte, hogy könnyár borítja el ilyenkor az ember szemét.

Mikor a fejedelem az istállóból befelé indult a házba, az udvaron Évuska szaladt keresztül a hóban. A fejedelem utánanézett a lánynak, aki frissen s nagy fehér gubakendőbe burkolózva szaladt a konyhaház felé... Kereki Feri odahúzódott hozzá, csendesen azt mondta:

- Nagyságos uram, mán feljedzettem az Évuskát.

A fejedelem csodálkozva nézett rá.

- Hova, te bolond?

- Hát a lisztába.

A fejedelem lisztát íratott mindazon asszonyokról s fejércselédekről, akikkel dolga volt, s most meghomályosodott a szeme, hogy a kislányt ártatlanul gyanúba vették; kajánul mosolygott, a lányka épp eltűnt az alsó házban, aztán gorombán mondta:

- Ó, te baromállat... vakard ki...

A köpönyegét jobban magára húzta, s most, hogy tele volt az iménti háborús tűzzel, röstellt kerülni a hátulsó ajtóra, amerre kijött, mert a szűk házban nem akart a vendégek előtt megjelenni; első hely s első út kell a harchoz... A nagytornácon ment föl.

Kereki Feri fejcsóválva ballagott utána; akkor mért volt a nagy encsenbecs... Ej, gondolta, ami késik, nem múlik... tudom én, amit tudok: mér gyütt vissza a fejedelem...

Míg ők a legények közt voltak, a vendégek megvacsoráztak. Arcuk kivörösödött a kemény hideg után a forró szobában, s az evés, a forralt bor is fűtötte őket. A három komor hajdú, Nagy András, félszemű Csonka Bálint s az örökké lázas szemű Foktűi Máté hallgatva ültek az asztal mellett. Felforralt bort ittak, de Géczy András eleven és beszédes kedvű volt.

- Hogy utaztak kegyelmetek - kérdezte Imreffyné háziasszonyi nyájassággal.

Géczy András felnevetett.

- Jól, csak majd megettek a farkasok. Ugructól Kis-Esküllőig űztek, csak a falunál maradtak el. Vót vagy kétszáz farkas, huj de vonítottak utánunk, úgy gyüttek le a hegyekbül, mint egy tatárfalka. Szerencse, hogy még nappal vót, egy-egy puskalövéssel messze lehetett tartani...

Az asszony tágra nyílt szemmel nézett rá. A férfi, ahogy beszélt, valami gyönyörű ember volt, a hangja szinte dalolt, kis barna bajusza volt, s a szeme apró, de úgy csillog, mint a bogár: áradt belőle a vidámság.

- Csak ott láttam ennyi farkast - mesélt vidáman tovább Géczy -, mikor Konstancinápolyba jártam. Most öt esztendeje Trautmannsdorf urammal Viennábul... No, mikor Belgrádot elhattuk, a fekete hegyekbe valami kétezer farkas támadott meg. Szerencsére volt százötven jó muskétásunk, úgy megháborúskodtunk velek, hogy avval a törököt is ki lehetett volna vetni Tömösvárábul. Adta farkasa, van ám annak esze, nem is hagytak békén, követeket küldtek utánunk, hogy addig el nem hagynak, míg legalább a becsület kedvéért adót nem fizetünk nekik.

Imreffyné felnevetett.

- A farkasok?

Géczy boldog lett, hogy az asszony így nevet, és vére felszökött, és már tudta, hogy ezt az asszonyt kívánja, és meg fogja kapni, mert ez is vérrel issza őt... Rettentő belehevült: Báthory babája... Ez maga elég, akár ha fejét veszti is bele... Már úgy beszélt, mintha nem is a farkasokról szólna, de ő kínálná magát felforrósodott vérével...

- Nem is hinné, Nagyságod, hogy értenek a farkasok a háborúhoz, jobban, mint sok német generál. Őrsöket állítanak, segítőcsapatokat rendelnek, bekeríteni, ostromolni, ravaszul visszahúzódni senki jobban nem tud. Hitemre, csak az érti meg a farkassereg mozdulásit, aki maga is jó hadiember.

A fejedelem belépett, s egy pillantással mindent látott.

Az asszonyt látta, aki ragyogó arccal nevetett, s az ő beléptére idegesen, árulóan hamis figyelmetességgel pattant fel.

Nagy András nehézkesen, mint nagy test, megmozdult, ahogy őt megismerte, felállott, s a többi is.

Ismerte őket; Ecsedből; abból az időből, mikor velük füstöltette ki az öreg fejedelmet, Rákóczy Zsigmondot, akit avval ugratott ki a fejedelemségből, hogy Szerencsre uszította a hajdúkat. Az öreg köszvényes Rákóczy Zsigmond egyszerre rájött, hogy Szerencs az igazi vagyon, Erdély meg az igazi nincsen, s kétévi fejedelemkedés után úgy elmúlt innen, mint a hó. Ismerte a hajdúvezéreket még régebbről is, a Bocskai udvarából, Kassáról. Akkor ő is siheder úrfi volt, de ezek már éppilyen szörnyűséges komondorok: ma ő a fejedelem, s nem adott kezet, csupáncsak bólintott, s továbbment, be a belső házba.

Mindenki erősen megzavarodott a fejedelem megjelenésén, Imreffyné egész odavolt, hajába nyúlt, kontyát lapogatta, s hirtelen suhogó lépésekkel, mint háziasszony, utánasietett.

Ahogy belépett, a fejedelem a kandallónál állott. A tűz parázsban, pernyében hamvadozott, vörösen izzott.

- De legény Nagyságod - billent be Imreffyné -, be hegyesen jár kint, megveszi az isten hidege a lelkét a lelkemnek, amijen frissen kijár...

A fejedelem nem szólt, csak nézte a tüzet.

Az asszony megcirógatta a vállát, aztán az asztalon fogta a serleget, belepillantott, megtöltötte a nagy zöld korsóból, s italra vitte a fejedelemhez.

- Szeressen Nagyságod - mondta, megemelve a serleget; kicsit beleivott, hogy az ajka nedves lett, úgy adta oda.

A fejedelem ránézett, a szeme fenekéig nézett, farkasnézéssel, még a szája is harapásra vicsorodott, aztán csak elvette a poharat, kissé megnyugtatta a kezében, s inni kezdett.

Az asszony beszorított szájjal, halk mosollyal számlálta a kortyokat: így, így, igyál, vessz meg, mosolygott: míg így iszol, az én emberem vagy.

- Csak azt akarom mondani - mondta a fejedelem aztán, dürrögve, félrehajtott fejjel, a torka fenekéből, szerelemérdes, boros hangon - csak azt, Katya... hogy az frantzuz betegség legszebb, mikor az orra mász... - Kicsit hallgatott, kivárta, hogy az asszony megértse: az este beszélgettek róla, hogy a külföldről jött, kivált a nyugatról jött urak, mind tele vannak a rettentő betegséggel, ami Sigmond fejedelmet elvesztette, s hogy az erdélyi urak ezért vannak megnyugodva, hogy a császármadarak nem hódítják el a hölgyeiket: nem mernek az asszonyok... Én láttam olyat, kinek feje, pofája, nyaka mind fekete varral volt színültig, a tőgyfa kérge sima vót hozzá képest... csupa szemőcső meg pattogzás meg kelés, mindig vakaródznak...

Az asszony nevetett: féltékenység, gusztusrontás Géczy ellen, s öntelten mosolygott.

Kényesen elfordította a fejét, nem felelt, félt, hogy a hangja csakugyan elárulja, hogy a vére megpezsdült, s nagy szívcsiklandás vagyon... A kandallóhoz dűlt, két puha fehér kezével a kandalló oszlopát megfogta, s mint párnára fektette rá az arcát. A tűz kicsit fellobbant, s megfestette vörös lánggal sárga fénnyel karcsú, meghajlott, kívánatos, sárló kanca alakját, élves tekintetét, ahogy kacéran, izgatóan, csalogatósan nézett visszafordított arccal a fejedelemre.

Ez grimaszolt, s tíz körmét horgasra görbítve, így lihegett, feléje hajolva:

- Így kell aztán kaparódzni... tudod-e... bestia... mind a tíz körömmel.

Felvette a korsót, s kiitta, ami még benne volt.

- A füled, orrod tele lesz gennyedtséggel, csak a szemed marad ki belőle...

Az asszony tiszta nagy boszorkányszemeit ráfeszítette.

- Pedig jobb vón neked, egész tested fejér tiszta maradna, de erre a két cudar látóra vakulnál meg...

Evvel hirtelen hátulról, mohón, vadul átkapta az asszonyt, aki nem s nem szólt s nem mozdult, csak markolta a kandalló oszlopját; szemét lehunyta, mint aki nem bánja, ott hátul mi történik az éjben, ő gondol, amire vágy...

A vénasszony jött be, hogy a tűzre tegyen, mikor meglátta őket, ördögi vigyorgásra torzult az arca: azokat egy csöppet sem zavarta az ő bentléte, s rekedten virnyogta:

- Gyakjad csak, gyakjad, nagyságos uram, az én jó nagyságos asszonyomat.

A fejedelem csókolta az asszonyt, aztán eltaszította, hirtelen durván ellódította:

- Küldd be a hajdúkat!

Az asszony kiegyenesedett és sóhajtva, fáradtan, remegő térdekkel, szétzúzottan, párás, nedves mosollyal, nagy szemeit lehunyva, szédelgett tova.

- Nagyságodhoz nem lehet szólani - duruzsolt -, mindjárt... goromba zsák...

- Lódulj - kiáltott a fejedelem. - Országos dolgok vagynak!...

Az asszony szédelegve, mosolyogva, hallatlanul megszépülve imbolygott az ajtó felé, hogy a hajdúkat behívja... Szemét lecsukva és álmodva járt: a fejedelem megborzongott: ezt meg kell égettetni, ezt a boszorkányt, ettől másképp meg nem szabadul...

A vendégek bejöttek.

A fejedelem a kandallónál állott. Nem lépett feléjük, mereven állott, érezte a közeledő szédülést. Mereven állott, s vigyázott magára... A hajdúk odamentek elébe. A gyengén világos, mély boltozatos szobában, ahol a tűz volt a legerősebb világító, komor, bozontos alakok voltak ezek a nagy bundás, nagy csizmás emberek; Nagy András még a szűrforma nagy fekete mentéjét is magán hagyta a tekintély kedvéért. A fejedelem sorra kezet fogott velek, s lassan, mámorosan járatta rajtuk a szemét, aztán Géczyt nézte, óriási szemeit rámeresztve; tetszett neki, szerette volna megölelni, megpofozni vagy megkorbácsolni: olyan szálegyenes, sugárzóan ifjú férfi volt, lehetett huszonnyolc-harminc éves, de fiatalabbnak látszott.

- Hogy gondolkodnak az mi dolgunk felől felföldi uraimék? - kérdezte tőle, kissé megbicsakló nyelvvel, imbolygó lábain állva, lengő árnyék formán.

Géczy elmosolyodott, s hátrább ereszkedett, a kardjára támaszkodott.

- Azt mondják, hogy Bocskai uram a Tiszába ejtette a kalapácsot!...

A fejedelem úgy kapott a szón, mint a hal a horgon, nagy szemeit kidüllesztette, s előrehajlott Géczy felé, aki úgy állott, kitárva magát a nézésének, de világért szembe nem pillantva, a tekintete valahol fent kalandozott a kandalló ormán.

- Ugyanugyé - mondta a fejedelem.

- Illésházy uram maga mondta - szólt Géczy, s egy villanásra odanézett a fejedelemre, s aztán vidáman s fecsegve hazudozni kezdett: - még akkor nádor se vót, meg szüretkor, Thurzó György uraméknál voltunk Bicskén, ott volt Pálffy Kata asszony, az Illésházy felesége, Czobor Erzse asszony, a Thurzó felesége, nagy politikadámák: mind aszonták, hogy Bocskai uram jó magyar vót, jó szerencséje vót: de nem a török ellen csinált békességet, hanem a török mellé: ez a baj.

Nagy András, a hajdúvezér, nagy deres bajszát, mely szinte a melléig lógott, fekete öklével félreigazította, s azt mondta dörmögve:

- Mondtam én Bocskaj uramnak előre, de nem hallgatott a jószóra...

A fejedelemnek dagadt a szíve. Íme, itt az igazság: fölibe kerül Bocskainak. Kárörömmel lebbent meg a lelke, a haldokló fejedelem először őt jelölte ki maga után örökösének, de mikor felismerte, hogy mennyire törökgyűlölő, akkor Homonnay Bálintot... Nagy elégtételt érzett: hol van Homonnay, s lám, ő a fejedelem!... És hol a Bocskai nagy becsülete, ha az egész világ így beszél...

Csonka Bálint, a hajdúkapitány tódítani akart:

- Akkor lehetett vón megtörni az kégyó fejit, de űkeme eemulatta!

Nagy András egyet köhintett. Látta már, hányadán vagyunk, ha már így lehet beszélni szegény Bocskai fejedelemrül, hogy űkeme s nem űnagyságja...

- Kígyó fejit!... - mondta. - Embernek attul sose kell megretirálni!... - Kardjára csapott, s felhördült: - Megvan még az vén vaskó, aki akkor vót!... - s csúful beleköpött a tűzbe.

A fejedelem mámora egyre nőtt, hamar, hamar, hallani akarta, mire számíthat, mert az ő ezerfőnyi testőrsége csak arra jó, hogy a kolozsváriakat egy kicsit felpaprikázza, evvel még nem mehet harcba.

- Egy szál karddal rámenni? gondolja kend? - mondta nyersen Nagy Andrásnak.

Ez egyet rántott a mentéjén, úgyhogy fél szárnya a földre csúszott, s bunkós öklét megemelte:

- Egy szál kard! - mordult fel - egy szál kard!... Az a bökkenője, hogy kijé az a kard!... Mer ha az erdéji fejedelem őnagysága húzza ki, nem egy szál az, uram, hanem erdő... Még a mezei sas is vérre áhít akkor!... Az én vasam csak egy rossz görbe nyeső: de ha én kihúzom, osztán felemelem, oszt előremutatom - s kihúzta tenyérnyi széles, rettentő pallosát, s lassan a kandalló párkányára tette -, hát emellé, uram, hatvanezer hajdúkard szegődik...

A fejedelem tudta, hogy túl nagy szó, de nem üres szó, s a melle tágult. Foktűi Máté, a pap, tisztességgel vetette utána:

- Az megajjasodott szegíny hazájír...

Géczy nem tűrhette, hogy olyan sokáig háttérbe szoruljon.

- Nagyságos fejedelem: az egész plánum tenyeremen fekszik... Konstantinápolyban a török meg van dögölve, magam szemével láttam... Ahmed, a győzhetetlen padisah, asszonyruhában táncol a rabszolgalányokkal: ez? Nagyságod! ez egy kész Szárdanapal! ez nem fog kardot! iszonyodik még a nevétől is: ha ezt megtámadjuk, ez nem is védekezik: máglyára hordatja a kincset, s elégeti, de meg nem védelmezi... Vége van a törökségnek, már az előtte való szultán, Muhammed, tizenkilenc testvéreit, rokonját ölette le, hogy trónra kerüljön, s azóta minden héten egy főember zsákba, s bé a tengerbe... A janicsárok: voltak; a katonavirtusnak: vége; a nagyvezértül az utolsó muzdurgánig: mindenki csal, lop: adjon nekik Nagyságod egy jó lovat, s eladja érte az országát; vállalkozok rá, hogy elég baksisajándékkal kieszközlöm, amit akar Nagyságod: tízévi adómentességet vagy a lengyel koronát: itt vágassa le a fejem Nagyságod, ha nem...

Úgy hallgatták, azzal a hevüléssel, amely a pillanat vágyától felgyújtva, akarja a hangulaterősítő dolgokat.

- Ezt csinálja a bécsi udvar is, pénzen veszi a békét; a töröknek már csak az árnyéka ijesztő: annyi becsülete van, amit szegény Bocskai fejedelem szerzett nekik a Zsitvahátán kötött békességgel...

Géczy az ujján kezdte számlálni, s oly egyszerűen, oly természetes hangon, hogy nem lehetett benne kételkedni:

- Ha Nagyságod felemeli az ujját: mindjárt maga mellé számlálhatja a magyarokat, meg a prágai imperiumot, azután a lengyeleket, azután a persákot, ürményeket, ázsiabelieket: csak eccer vesse neki egy szelindek a torkának a fogát, jön a többi mind... Ha Nagyságodnak jó lova vagyon, Szamosfalván abrakol, s a Mármara tengeren itat rá...

A fejedelem megmozdult, sok volt a tűz egyszerre: s bentről a bor pokoli kínokkal marta, nem tudta már, melyikre figyeljen a két gyötrelem közül.

- Azt mondom Nagyságodnak: Szakadjon le rullam a testi ruhám: ha a korona még bent nem vagyon az országban, akit Bocskai uram elszalajtott: Nem a török cifra tehemtelen koronája, hanem a régi magyarok szentséges szent koronája: azt mondta nekem Szklabinyán Révai Péter uram: öcsém, ha korona kelletik az magyarnak: a korona az én őrizetem alatt vagyon!... Akinek esze van: értse...

A fejedelem nem bírt tovább egy helybe maradni, nagy léptekkel lépkedett az asztalhoz, tétovázó ujjakkal fogta a tele kupát s hosszú kortyokkal fenékig kiitta. Akkor, érezte, megtántorodik; lassú téveteg, óvatos kézzel tette le a kupát, de az erősen az asztalhoz koccant s felborult; úgy nézett utána merev szemekkel. Rátámaszkodott az asztalra, s úgy maradt: minden mozdulata hosszú, hosszú időbe került, míg véget ért.

Géczy még nem vette észre a fejedelem színeváltozását, s előbbi hangon folytatta:

- Csak két hely van, ahol megfeneklik, ha előre nem vigyáz az ország, minden dolog. Egyik hely kívül van a határon s ez az olá vajda, Serbán Radul; ez az ajjas fickó, ez keresztet vethet a tervekre. A másik pedig idebelül van, az ország belsejébe...

- Mondd ki... mondd ki: ha tulajdon vérünk is: kivetjük... az útból.

Géczy nagy szemet meresztett, csak most látta meg a részegségét.

Ebben a percben bejött Imreffyné, aki ijedten rögtön látta, hogy a fejedelem ily váratlan s hirtelen levitézlett. A többiek még nem jöttek rá a titokra. Géczy nagy hangon, ahogy a süketeknek s gyerekeknek szokás beszélni, mondta:

- Én megnevezem, ha Nagyságod akarja!... A fejedelem dolga a parancsolás: a szolgáé az engedelmesség... Én kimondom ápertén: én nem féltem a fejem... Pedig nagy bökkenő: mert még a római pápa is arrafelé int keresztet először, ahunnan a pénz nevet feléje... Ugye, tiszteletes uram?

Foktűi Máté, akit váratlanul aposztrofált, kihúzta magát, s szónoki bólintással helyeselt, de a fejedelem nem hallotta, nem figyelte, nem értette meg őket, nagy erővel tartotta fenn magát, bal karjára támaszkodva az asztalon, a jobb kezét kidobta ingatag, merev mozdulattal:

- A szászok... A szászokat gondolod?

Géczy előbbi módján folytatta:

- Nem én mondtam!... Nagyságod mondja!

- A szászok?! - ismételte a fejedelem.

- Ha Nagyságod mondja: úgy vagyon: a szászok...

- A száászok - károgta Báthory, s az ujjával megfenyegette a távolt -, a szászok csak várjanak!... Tudjátok? - s széthúzott szájjal, nevetésre ferdült ajakkal, vad kárörömmel dadogta: - Tudjátok, mért dugta zsebre István vajda Szeben kulcsát?... Tudjátok?... Mer aszonta: aki Szebent bírja: az bírja Erdélyt!...

Lassan, lötyögve elfordította a fejét, mert még ebben a setét éjszakában is, ami ráborult, a hirtelen részegségnek ebben a rázúdulásában is őrizte titkát s fejedelmi méltóságát. Intett, hogy elmehetnek.

Most már mindnyájan látták, mi történt. A hajdúk, akik még sehol se voltak a borral, fiatal még az idő, nagy csodálkozással vették, hogy a fejedelem máris elázott légyen... Imreffyné már ott állott az asztalnál, készen rá, hogy szükség esetén segítsen. Báthory újra intett, széles, heves intéssel nyögte:

- Kegyelemben... elbocsátjuk... kegyelmeteket...

Elferdült szája már értelmetlenül csemcsegte a szavakat, s a haja mind az arca előtt hullt, olyan volt a kondor fekete hajával, mint egy cigányvajda.

Az urak összenéztek. Imreffyné megszólalt:

- Terítve a másik házban kegyelmetek számára, nagyjóuramék.

Erre döngő, nehéz lépésekkel kimentek a másik szobába...

A fejedelem addig nem ült le, míg bent voltak, úgy rémlett neki, ez méltóságosabb. De az utolsó percekben elszédült, Imreffyné hamar átölelte, de a rettentő nagy ifjú mellett ő egy vékony támaszka lett, s Géczy visszaszökött az ajtóból egy ugrással, s az asszonyon keresztül fogta el a fejedelem karját, hogy el ne zuhanjon: átölelte az ittast, nem ravaszság nélkül ölelvén át hosszú karjai közt az ott maradt asszonyt, aki csak sokára tudott kibújni az ölelésből.

A fejedelem álmosan feltámasztotta a fejét, óriási álmos szemét, s belebámult a Géczy arcába, Géczy egész közel volt hozzá, most már maga ölelte a hóna alatt a beteg fejedelmet, s arcuk csaknem egymást érte.

- Nyugodjon le Nagyságod, heverjen le Nagyságod... hozza ide kegyelmed - mondta becéző s erélyes hangon Imreffyné. Géczy a medvebőrrel letakart heverő felé cipelte a fejedelmet, "nehezebb két bécsi mázsánál", mondta a fiatal testre, mely minden erejét úgy elvesztette, hogy egy sártömeggé vált.

Géczy a nehéz tölgyfaasztalt félrenyomta, a széket felrúgta, amint cipekedett vele.

A fejedelem mosolygott, szemét félig leejtette, mint a haldokló, s a szája szélén elfolyt a nyála. Végre Géczy lefektette a heverőre. Egész belevörösödött a munkába, halántékán az erek vastagra dagadtak.

- Nem kell edény? - kérdezte, a természetes megkönnyebbülést várva a részegnél.

- Nem, nem, nem - mondta Imreffyné -, csudálatos nagy természetje van, soha nem okádik.

- Sokat bevehetett.

- Többet egy akónál ez három napba; hatvan-hetven iccét bevedelt. És még mennyi égett bort...

Ajkát szorította, hogy ne nevessen; nagyon furcsa volt, ahogy az előbb Géczy úgy hozzáölelte a fejedelemhez, majd megfojtotta...

Kint azonban nagy csörgés-zörgés volt, az asszony örült, hogy ablakhoz futhatott, nagy csodálkozással ismerte fel, hogy az ura érkezett meg.

- Ó, az alávaló - mondta felindulva.

- Ki az, mi az? - kérdezte Géczy, de ő nem felelt rá, legyintett, mosolygott. A fejedelemhez sietett, aki a díványon hörgött.

- Mi az, kedvesem, mi az, gyönyörűségem - becézte az idegen férfi előtt odaadó szerelmes hangon, s a haját ujjaival elfésülte arcából.

Géczy utánament, szintén feléje hajolt, szemtelen bátorsággal egyre közelebb az asszonyhoz, úgyhogy végre arca érintette az asszony haját. Az asszony úgy tett, mintha nem venné észre, bár az ereiben tűz futkosott. A fejedelem felnyitotta a szemét, s hályogos, megtört, szenvedő pillantással mereven nézte őket. Akkor mintha valami gondolat ébredt volna fel benne, lassan valami mozdulatot tett. A keze a mellén volt, s ujjai elkezdtek mozogni.

- Mi az, virágom - mondogatta az asszony legédesebb hangján.

Az ujjak egyre folytatták szinte gépiesen a furcsa mozgást.

- Kaparódzik - szólt Géczy halkan.

Az asszonynak felakadt a szeme. Megértette a fejedelmet, hogy az együtt látva a kettejük arcát, öntudata utolsó szikrájával tréfál, félti, s az előbbire céloz: a frantzuz betegségre, amiről beszélt, hogy; vigyázzon...

Mintha nem is volna részeg, beteg, hanem rendes állapotú, asszonyi kacérsággal ráütött az ujjára:

- Ó a lelkem! - mondta s nevetve felpattant - s én még itt ölöm magam érte.

Az ura ebbe a percbe belépett a szobába, mogorván, havasan, jégbe fagyva nagy bundájában.

- Éhes vagyok - mondta szokott nyers módján.

- Ez a jóestét? - pattant fel az asszony. - Terítve várjuk! csak hozzá kell ülni! Az ördög tudta, hogy jön... Nem elég, hogy egy hete száz embert etetek itt: ha lélek volna benne, azt mondaná, mit hozott!

- No, csak ne ugass - morgott a férjeura -, tele van a szán... - Akkor megismerte Géczyt, s rendesebben tette hozzá: - Azért fordultunk fel a diósi kaptatón... Servus humillimus - s megörvendett neki -, no kegyelmedet az Isten küldte most.

Erősen megrázták egymás kezét, s az asszony otthagyta őket, ellenben bejött a vénasszony a gazda holmijáért.

- Hát az fejedelem? - kérdezte a kancellár s hozzátette óvatosan - őnagysága...

Géczy kajánul nézett a kanapén heverőre:

- Nem fejedelem ez, hanem részeg disznó.

Imreffy álnokul leste a szegény fejedelmet, aki vonaglott s szöszörgött öntudatlanságában.

- Nagy Sándor, a világbíró fejedelem is ivott - mondta álnokul s tettetett alázatossággal -, mégis az ő Párméniója meg nem vetette, bétakargatta...

Avval odament a fejedelemhez, s ráterítette a mentéjét. De ott hagyta, s hogy meg ne haragudjanak odakint a hajdúk, visszament hozzájuk Géczyvel. Ott beszélgettek s ott ette meg a vacsoráját is. Kitudakolta, hogy s mért jöttek ide.

Azután elköszönt, jóccakát kívánt, hogy neki még sok mindent kell, referatumot tenni a fejedelemnek.

Evvel bevonultak Géczyvel a fejedelem szobájába.

- Nagy dolog kegyelmednek, kancellár uram - hízelgett Géczy neki -, ilyen borbogárral vezetni az országot.

Imreffy leült az asztalhoz, s botos csizmáját kezdte bontogatni. Jött a vénasszony a tál meleg vízzel; Imreffy, míg a csizmával kínlódott, nyögve kezdte:

- Hát bizony, azt csak a jóisten tudja, mit tesz az: részeges fejedelem az ország élin... Nem ő diktál: a bor diktál belőle; s nem ő cselekszik; a bor cselekszik benne... Sose lehet tudni, mire virrad az ember - hagyta, hogy a vénasszony a lábát a meleg vízben pacskolgassa, s hátradűlt a székben -, csak egyet gondol, mán felfordult környös-körül minden... Nem lehet a szaván építeni, nem lehet a gondolatit kiismerni; megszédül a feje, s eccerre felborít mindent...

Koccintás helyett csak megemelte a kupát s visszaemlékezett utolsó együttlétükre, mikor Bécsben Rudolf-öccse Mátyás udvarában a fejedelem akceptáltatásán dolgozott. Nem volt épp rossz emlék, mert súlyos politikai engedmények árán nem csekély gazdagsággal jöttek meg mindketten. A levegőbe meresztette szemét, s komolyan mondta:

- Kegyelmed tudja legjobban, hogy mennyire nem akarták elismerni Bécsben... ahogy hazajövök, bor közt lelem, fogja a kancsót; az isten ne adja, ha el ne kapjam fejem, úgy nekivág, hogy fordulok fel... Hogy aszongya: ha nem esmerik, nem esmerik: ű nem fél az harctul... Jó nagyságos uram: úgy véli részeg fővel, amit kimondott, már meg is történt: pedig hosszú út van még a lélekadtateremtettétől a győzedelmes békekötésig...

Összenevettek, mint cimborák, akik egy húron pendülnek.

- Hat hétig nem s nem eresztett színje elébe, akkor megbékélt, hogy Kendy Istvánt elcsapta a kancellárságból: nem szerette, visszafeleselt neki... Azóta csak vagyunk, toszogatjuk egyik napot a másik után... De most Isten küldte kendet, mert nagy idők kezdődnek, s éppenséggel semmi segítségem nincsen: az kutya átkos Bethlen uram fejedelmet játszódik az fejedelem mellett, s minden számítást elront...

Hallgattak egyet, aztán csöndesen mondta Imreffy:

- Mit izen az nádorespány?

Géczy öntelten mosolygott:

- Hajlandóság van benne, hogy találkozzon a fejedelemmel, s együtt megbeszéljenek mindeneket...

Imreffy elborult:

- Tanálkozni?... Hát ez mi szélfúvás?... Mondta má neki?

- Isten őrizz - nevetett Géczy, s a fejedelemre pillantott.

Imreffy tűnődve szólt:

- Ahogy borközibe találja: vagy aszongya, szívesen tanálkozik vele, de csak seregek élén, s kész a háború... Vagy azt, hogy "nyergeljetek", s lóra ül, s meg se áll Pozsonyig... Mit lehet tudni e borivók felől?... Mint bátyja, Zsigmond fejedelem, ha veszedelmes kezdett lenni a fejedelemkedés, farba rúgta, s elment hercegnek Prágába: azután mesmeg eszébe jutott, akkor hazalovagolt körül Nagy-Lengyelországon, s karácsony éccakáján beizent az uraknak, hogy audienciára rendeli űket... De akkor még lehetett, mer a még bolond világ vót: akkor még engedelmesek vótak az alattvalók... Most próbálja Bethlen uramékkal...

- Pedig ott nagyon kötik az ebet a karóhoz, hogy szerződésük vagyon Erdélyre, nem hagyják, meg kell kapják az országot.

Imreffy elgondolkozott:

- Bethlen uram azt mondta tegnap, avagy tegnapelőtt: "Én nem bánom, ha jön a római császár: de hozza magával a török szultán engedélyét, hogy Erdélyt neki hagyja... a lengyelek egyességét, hogy nem difficultálják; hozza magával az erdélyi szabadságot, hogy mink nem alávetett tartománya leszünk Ausztriának, hanem magunk szabad gazdája; hozza magával az iparbéli, kereskedésbéli szabadságot, hogy itt élni, dolgozni, gyarapodni lehessen mindenkinek, s végtire hozza a vallásszabadságot..."

Géczy felkacagott:

- Okos ember Bethlen uram, csak nem kérik tülle költsön az okosságát.

Imreffy bólogatva mondta:

- Felelém neki, hogy: az elsőket, ha nem hozza is, de megígéri; hanem ezt az utolsót, ezt meg sem is ígéri soha... Erre azt mondja: így pedig papucsunkat se kapja meg, esküszöm kegyelmednek!

Jó ideig beszélgettek, s egyre fesztelenebbül őgyeledtek bele a politikába, mikor a fejedelem szokatlan s váratlan dolgot mívelt: felült, nagyot ásított s felkelt. Rendes szokása volt, hogy legnagyobb részegségében is vissza-visszatért az öntudata: bikatermészete volt, s valami irgalmatlan, elpusztíthatatlan ősereje.

- Á, istennek ajánlom Nagyságodat - álmélkodott Imreffy, s felugorva köszöntötte a fejedelmet. - Nagyságod szunnyadott egy kicsit.

A fejedelem csak mosolygott, s nyújtózkodott, mint egy diák.

- Kendyt! - mondta - hol van most Kendy?

Imreffy s Géczy összenéztek, nem értették.

- Híjjátok Kendyt.

- Igen, Nagyságos uram - mondta Imreffy -, hé! Kereky fiú! - s kiáltani kezdett Kereky Feri után a másik szobába, mert azt hitte, udvari inasát akarja a fejedelem, de ez nevetett.

- Kendyt... Írjál levelet Kendynek, hogy holnap okvetlen itt legyék...

- Kendy István uramat?

- Igen - bámészkodott el Imreffy, s morogta: - bene, bene, princeps maximus.

A fejedelem felállott, s mentéjét magára vette, hogy kimenjen az udvarra.

Géczy kész volt rá, hogy karon fogja, ha kell, s kísérje, de a fejedelem leintette.

Kereky Feri bejött, őt eresztette magához, vele ment.

- Mi a csudát akar a Kendyvel? - morogta Imreffy, - Vagyon itt a fejedelemnek egy levele, amit az ősszel írott volt Kendynek, szüretkor, de mire elküldtük volna, megharagudott rá, s nem engedte. Ez a levél most is itt van valahol az téntás ládába.

Sehogy se fért a fejébe, hogy a fejedelem csak úgy felébredt mámorából, s éppen Kendyt, az ő megölő ellenségét kívánja...

Nagy léptekkel járt fel s alá a szobában, előszedte az írószeresládát, s csakugyan meglelte a fejedelem saját kezű levelét, s azt el is olvasta Géczynek.

A levél így szólt szóról szóra, betűről betűre:

- Gabriel Bathory Dei Gratia Princeps Transsilvaniae.
Partium Regni Hungariae Dominus et Siculorum Comes.

- Még akkor sem volt Moldva fejedelme - szúrta közbe Imreffy -, de hogy az ősszel az olá vajda úgy szorította a moldvai vajdát, ez hatalmunk alá adta magát, s felvettük ennek is a címjét azóta... No, majd felvesszük úgy lehet egy hét múlva, kettő múlván. Olájország vajdaságát is! - titokzatosan mosolygott, aztán továbbolvasta a levelet:

Spectabilis ac magnifice domine, fidelis sincere nobis dilecte.
Salutem et favorem nostrum.

Sok jókkal aldia meg isten kgdet. Az kgd küvér teheneet megadtak nekönk melyet erdei vad gyanánt keöldeött, de inkább hisszük, hogy majorjában verette agyon kgd, mindazonaltal kgdteöl kegyelmesen vettök, kivánjuk is, hogy erdőn mezeön és majoriban sokat verethessen. Az mi ennek elötte való irását illeti, hogy minden jószágában se lesz több egy ako boránál, kgdnek nem lesz több, de hisszök isteneönket, nekeönk több lesz. Attul is vagyon talán, hogy mink jobban kapáljuk az szeölleöszemet kgdnél. No, mindazáltal kgd meg nem fogyatkozik sem borunkban sem zereteteönkben. Tartsa meg isten sokáig jó egessegben kglmedet Datum Albae Juliae die octobris Anno 1608. Spect: ac. magn. dom. nrae frater benevolus
Gabriel Báthory m. p.^[7]

Mikor a fejedelem bejött, Imreffy látta, hogy a friss levegő egészen rendbehozta az elmebeli állapotját.

- Nagyságod parancsolatjára abba nyomba jöttem - mondta Imreffy -, ahogy pecsétjit vevém... - zavarodottan megállott, s úgy tett, s úgy forgatta szavát, mintha a fejedelem előtt valamit titkolni akarna.

De ez oly ártatlan volt, s a hideg után olyan jókedvű, hogy nem vette észre a mesterkedését. Erre ő magától folytatta:

- Hát iszen el is jöhettem könnyen... ami igaz, igaz... nem maradt híjunk Kolozsvárott...

A fejedelem odapillantott rá.

Imreffy tovább szurkálódott, a papirosokkal motozva.

- Nagyon javallom magam is, hogy Nagyságod Kendyt híjtassa, mert ha az ember egy tromfot elvesztett, másat szerez helyébe... Itt van az Nagyságod őszi levele, evvel bízvást el lehet hívatni Kendy uramat.

- Őszi levél? - kérdezte Báthory, aki már régen elfelejtette azt a levelet, de aztán ráismert a saját írására. - Írja meg neki kegyelmed, hogy hozza magával feleségét, mert kegyelmednek szigorú parancsolatja vagyon, hogy odaadja a donációs levelet az Katus nevű rézágyúról, amit az ő felesége kapott meg, tűpénznek valónak.

Imreffy nagyon felmeresztette a szemét, visszaemlékezett arra a fecsegésre, amit Szászlóna felé folytata a fejedelem az urakkal... Nem szerette ezt az ajándékozást, mert ezt nagy recenzust fog kelteni az országban: de mit tegyen a cseléd... hallgat...

- Igenis... Jól teszi Nagyságod, hogy fejedelmi jogaiban másokat is osztoztat, úgyis mások is gyakorolják mán kéretlen...

A fejedelem megérezte, hogy valamin piszkálódik, s rászólt:

- Mit zagyválsz? - azzal poharat vett, s egy kicsit szájöblítésformán ivott.

- Bethlen uram!... - morogta Imreffy.

- Hugyan?

- Bethlen uram fejedelemnek képzi magát Kolozsvárott... Hogy éppen jöttemfele, nagy hangosan parancsolta ki a katonaságot a városbul...

- Megbolondult az ember? - hördült fel a fejedelem.

- Hogy: holnap reggel pitymallatra egy fia katonája a fejedelemnek bent a várba ne legyék!

A fejedelem azt hitte, álmodik:

- Bethlen?...

- Valamit főznek a palotában...

A fejedelem lángvörös lett: a felesége.

Villámló szemekkel ordított rá Imreffyre: - De beszélj essez bestye lélekadta rossz bocskora, mert meglapítom az agyad.

- Ha kettőbe metsz is Nagyságod, egyebet nem mondhatok, csak hogy a fejedelemasszonyt az egész város népe a palota kapuja előtt zsoltároskodva imádja, s térdre borulva, mint egy szentet, s Bethlen uram a katonaságot ki akarja tudni, mán hogy ki is rendelte a városból.

A fejedelem sötéten, vértódulásosan nézett rá, szinte a hév ütötte, aztán hosszú léptekkel járkálni kezdett.

- A fejedelemasszony megérdemli a dicséretet s dicsőséget - mondta fojtottan -, s Bethlen uram is tudja, mit csinál... Egyéb újságja nincs kegyelmednek Kolozsvárrul?

Imreffy hallgatott, aztán szólt vontatva:

- Nagyságodtul engedelmesen bocsánatot kérek, de igenis hogy van, s pedig nagy: ma reggel befutottak Brassóbul a moldvai vajda követei, hogy az napra virradólag, mikor az erdélyi fejedelem fejedelemasszonyát várta Szászlónán: akkor éjcaka az olá vajda fegyverrel támadta meg... Ahelyett, hogy követit ajándokkal küldte volna az ünnepségre - haddal támadta meg a moldvaiakat, a fejedelem hív alattvalóját, s a moldvai gyermekfejedelemnek, anyjával együtt, menekülnie kellett... Brassóig meg sem álltak; ott éjszaka be nem eresztették őket, s reggel Fejér Mihály brassói bíró rögtön követeket küldött, moldvaiakkal együtt, hogy jelentést tegyen...

- Bethlenhez?! - kérdezte ingerülten a fejedelem.

- Isten őrözz! - kiáltott Imreffy - a követeket én fogadám, s mindjárt bezárattam őköt a setét udvarba. Rajtam kívül más még nem tudja a dolgokat.

A fejedelem soká járkált, akkor így kiáltott:

- Bárhogy s mint, nekem reggelre ideteremtsétek Kendyt, Kornist s Boncidáról Bánffyt... A nagy Isten küldi ez dolgot nekem...

Fogta a serleget, fenékig itta. Az urak érezték: itt valami nagy dolog készül.

Egyéb azonban nem történt egyelőre, minthogy a bor újra megtette hatását. A fejedelem szemmelláthatóan elvesztette energiáját, ajka félrefitult, s a szavak hebetölve jöttek ki a száján.

Érezte maga is, s asztal szélébe fogózva, székkarján araszolva átevezett a pamlaghoz, s nehéz fejét újra leejtette.

Imreffyné, aki közben házi dolgok után nézett, bejött hozzá:

A fejedelem intett: - Ki, ki már...

Géczy s Imreffy összenéztek.

A fejedelem már nem törődött velük, Imreffy fogta az írószeres holmikat, s átköltözött a nagy szobába, az ebédlőbe.

Imreffyné ott akart maradni, de a fejedelem észrevette, álmos nagy szemeit rátámasztotta, s azt mondta: - Évuskát akarom...

Az asszony azt hitte, nem jól hall, s csitította:

- Elaltatjuk a fejedelem őnagyságát, lefektetjük a fejedelem őnagyságát...

- Évuskát akarom! - a fejedelem vastag, buja ajka, mint a litániában duruzsolta: - Évuskát akarom...

- Jójójó, csak aludjon a nagyságos kisbaba...

- Évuskát akarom! - csikarította fogát az ittas, s félő volt, hogy botrányt csinál. Nem is nyugodott meg, míg be nem jött a lány. Csíkosan szőtt, feketével tarka sávolyos abroszba volt burkolva, ijedt volt és kócos.

Egyedül jött. A fejedelem intett neki, szinte maguktól mozgó ujjaival, hogy dobja le a kendőt. A lányka szepegve leeresztette; véres, kifakadt vérhurkák voltak a vállán.

A fejedelem mintha csak ezt akarta volna látni, talán homályosan visszaemlékezett a lány reggeli megkorbácsolására... mikor volt már az... feltámasztotta fejét, úgy nézte dermedő pillákkal:

- Vér... - motyogta - vvér...

Aztán valami káromkodó szavakat dadogott:

- E, boszorkány, híres bestye... sánta, koszos, tipertes boszorkány... - aztán intett - ereggy aludni...

Elkergette a lányt; aki nem ment messze, csak a kandallóig, onnan nézte iszonyodva és keserű szerelemmel, hogy a kedves fejedelem fejét elejtette, elbicsaklította, s felfordult szemmel már aludt is...

Hajnalban, ahogy az ablakok elkezdtek kicsit világosra izzani, a fejedelem iszonyodva, hörögve riadt fel.

Azt álmodta, hogy dulakodott, verekedett, vagy mi is volt... Irtóztató rossz álma volt, meg akarták ölni. Átkozott kegyetlen álom, tüdejét szorították, s a kard hegye már torkán volt...

Érezte, mint hervadott színe, mint hidegült s merevedett lába, mint kékült keze, mint béestek s nagy kínok miatt kifordultak szemei, mint vonódott s keményedett homloka, mint feketült nyelve, mint hörgött mellye, mint fakadoztak könnyei, mint folynak hideg izzadási, mint fárad lélegzése... s akkor kiszakítja magát, s mégis felszökik az életre, mint a sárkány tarajára...

Szörnyű nagy lélegzeteket vesz, hév örömmel issza magába újra az életet.

Géczy volt: érzi, tudja, Géczy volt: az álom... Géczy emelte rá a kardot s döfködte oldalába, tüdejébe, torkába s szorította hosszú karjaival, hogy szinte beledöglött.

- Átkozott, nyilvánvaló boszorkány, lidérces álomnyomás... inkább laknám egy házban egy ebbel, mint még egyszer itten megháljak...

Törölte a hideg tajtékot homlokáról, akkor az ő mozgolódásaira s sóhajtásaira valaki elébe szökik, s ő nagy markaival megmarkolja a vállát, mire egy fojtott s iszonyú s fájdalmas sikoltás:

- Évuska!... te mit keresel itt...

A lány szipogva sír, s térdre esik az ágy előtt; a fejedelem ujjai maguktól eresztik el a pillanatban, ahogy felismeri a fájós testecskét.

Homályosan valami felverődik a fejedelem agyában: korbácsütésekről, amelyek vérbarázdákat hagytak a lányka fehér vállán, s nem tudja, hol s honnan... mikor s mért látta volna... de elfelejti már az álmot, s valami annál kínosabbra, az éberlétre eszmél...

Nem, még egyszer itt meg nem hálal, ebbe a setét boszorkány bűvös tanyába... s már Kolozsváron van, s már Szebenben van, már hadak élén áll, s szinte kiugrik az erős bundák közül, amelyekbe be van takarva... Csizma is lehúzva lábáról, ugyan ki mívelte, s mikor, ingujjban fekszik a medvebőrön, nadrágja azonban rajta vagyon...

- Ereggy ki innen - mondja a lánynak nyersen -, eriggy a jányszobába, hagyj engem...

A kislány szepegve feláll, elmenne, akkor meggondolja, a kandallóhoz megy, felszítja a tüzet, s fával jó megrakja, aztán visszakucorodik a helyére, a kandallósarokba a tőcre, ahol ülve, szunyókálva húzta ki az éccakát... valami öreg nagy décbundába fülig burkolózva.

A fejedelem észre sem veszi többet, feje fájdul, nagy gondban s nagy tűnődésben van.

Szeben várát ostrommal be nem veszi senki, de ha megveszi is, amiben nem kétkedik, sok idő és sok veszteség... Mikor a múlt esztendőben aratás után először volt Szebenben, még ma is érzi az ütést, szíven találta az irigység, mert a Székelyföldről jött, s amerre járt, az az ország mind el volt dúlva, pusztítva, egy falu nem volt leégetlenül, kirablatlanul, mindenütt sírással folyt a vivát, s minden arcon több volt a szomorúság, mint az elevenség: de Szebennek nagy fekete várbástyái büszkén állottak, s mikor harmincadmagával bément, mert az átkozott szászok törvénye szerint még a fejedelem sem mehet be harmincnál több kísérettel a városba, hol magyar embernek sem házat venni, sem vásárlani, sem eladni, sem lábát csak be is tenni a városi tanács írásbeli engedelme nélkül tilos: úgy érezte magát, mint egér a csapdában.

Hogy szét tudta volna rúgni azt a várost, mint kakas a szemétrakást, s látta a szászok arcán, hogy ezek félnek, reszketnek ezek, hogy felkeltik az irigységet maguk ellen... koncukat féltő ebek voltak, éljenüket foguk közül eresztették ki...

Átengedte magát a féktelen haragnak, amely elfolyt ereiben, s mint a tűz, csörgött minden tagjaiban.

Bárhogy s mint, de úrnak kellett lennie e városon.

E pillanatban nagyszerű idea.

A sípos!

Felpattant helyéből: Szeben be van véve!

A sípos! az olasz sípos!

Kacagott és tapsolt. Az olasz sípos fújja a szebeni piacon, a várfalakról odanéznek a polgárok a puska mellől... A hajdúk a kaput kint a mélységből megrohanják... Szeben be van véve.

Soká nyitott szájjal, hangtalanul nevetett, és egész hasa zsiborgott.

- Nem, nem lesz jó mindent a hajdúkra bízni... Keresztessy Pál... az egy ördögkapitány... a lippai várdarabontokkal... az igen...

S hát Szebennek vége.

A szászok ki.

Pokolian viszorgott.

- Miért ne?

Mikor először volt Szebenben, ahogy kifelé költözött hadaival a várból, kedvetlen volt s már gyűlölködő: sértette a szászok szabadsága, magukba zárkózottsága, bántotta, hogy ennyire szabad törvényeik s rendjük van: mégiscsak hallatlan, hogy magyar ember házat, földet nem vehet köztük, s hogy a fejedelem maga is csak vendégképpen mehet be hozzájuk. Sértette, hogy: ez nem az övé! Ez nem az ő országa. Mi dolog az! Hát az erdélyi fejedelem csak rongyos vitézein, égett házú parasztjain, vedlett, kopott nemesein uralkodhatik, s velük fog harcolni az egész világgal: de ím, a gazdag s jó ruhás szászokkal nem bír? Ezek csak a maguk jószántából járulhatnak hozzá az ő kiadásaihoz?... Forralta, égette a vérét, hogy az országának egy-egy foltja ki van szakítva kezéből, s épp a kincsek, az ékszerek! "Mit kezdjek ez nyűtt mentével, ha a forgókat s boglárokat fel nem tehetem, csak ha az uzsorás egy avagy két napra kölcsönadja... Mit csináljak kertemmel, ha csak a parlagok s tarlók enyéimek, de a gyümölcsös kertek s a halastavak nem..." Az egész országot azért járta volt be, hogy lássa, érezze, az egész testében feligya a birtoklás gyönyörűségét; érezze, hogy ez az egész terület úgy az övé, mint maga a teste, a karja, s lábai; ruhája, s vagyonja... Nem fért a fejébe, hogy nőtt, hogy történt ez, kik voltak ama balga fejedelmek, akik együgyűségből, tehetetlenségből, baromságból megengedték, hogy kiszakítva maradjanak s magukban nőjenek, hízzanak, éljenek a szász városok... De ahogy volt, volt, ezután ez másmint lesz: érezte minden idegében, hogy véget fog szakítani ez dolognak.

És ha tönkre fog menni, menjen tönkre.

Ha az egész magyarságnak jó, koldusan, szegényen s nyomorultan élni, legyen akkor koldus, szegény s nyomorult az egész lakosság: a szász is... Már otthon, árvagyerek-korában, Ecsedben, a parasztok csácsogása és sápítása közben hozzáedződött, hogy nem igazság s nincs rendjén, hogy az édes haza édes gyermekeit nyomorúságban, tudatlanságban s rabbilincsekben tartja, de idegeneknek megengedi, hogy e bolond paraszt nemzet fölött jóllétben, díszruhásan, vigadozó pofával tündököljön... Ő, ha már nem tudja egy csapásra megszüntetni a nyomort s felemelni a setétségből a maga véreit, akkor legalább eltörli ezt az ordító ellenképét az ő életüknek: kimossa a szászság boldog hetvenkedését a nyomorúságoknak e siralom-völgyéből...

Csak ügyesen... csak okosan...

Mikor először járt Szebenben, előbb körüljárt farsangos útján, körül az országon, körül a székely hegyek völgyén, Csíkszéken, Udvarszéken, Háromszéken húzott át, s csak mikor a vígan indult s keserűen, fájó szívvel végzett út után haraggal csordultig volt, csak akkor ment be a fényes Brassóba, ahol epével és méreggel telt meg; s a hatalmas és komoly Szebenbe, ahol gyűlöletre s égő bosszúvágyra fordult minden indulata...

Akkor történt, mikor Szebenből kifelé jőne, hogy észrevette, hogy a város kapujából nem látszik a serege, a várfal alatti tízöles lejtő bokrai miatt... Ez mint egy tündéri villanás, egy fényes haditervet keltett benne... S most farsangon azért látogatott el Szebenbe, hogy bentről megnézze a kapukat: a felséges csel számára, a mesébe való cselcsinálás kedvéért, amelyről még a saját süvegének sem mer beszélni, mert fél, hogy idő előtt elárulja...

Hiszen míg köztük volt, forrt az indulata, hogy megcsúfolja őket, hogy szétüssön köztük, s csak a jövő reménysége tartotta vissza, hogy uralkodjék magán s tisztességesen hagyja el forró indulatai mellett is a szászokat... Láncot vetett lázongó dühére, s mosolygott, mikor harapni szeretett volna, mert várt a holnapra: mikor mindenestül bekapja s lenyeli ez várat, polgárostól, törvényestől, s úgy fogja megrágni, mint a duránci barackot s mint a gyümölcs kemény magvát, kiköpi majd a híres szász statutumokat, privilégiumokat, törvényeket...

A sípos, a sípos!...

A sípos fog játszani a kapupiacon, míg az egész szász népség, s a várfalakról a szász katonaság, mind odabámul: azalatt kint a magyar sereg... No, de várjunk sorára... meg kell ezt gondolni, hátha kevés egy trufa, s még más is kell...

Végig se merte gondolni a gondolatot, annyira féltette; felpattant az ágyból, ököllel dörgölte fejét, kábult, nehéz agyát, aztán csizmát húzott, bundáját vállára vette, s kiment.

Az ebédlőházon kellett keresztülmennie; ismerte már az ajtózárakat, s kinyitotta a nagy kapcsokat s tolóreteszeket, amelyekkel éjszakára, mint valami kis vár, el volt torlaszolva a ház bejárata...

- Hujhó - kiáltott kint a virrasztó, mikor az ajtócsikorgást hallotta, s ő viszonozta: hujhó...

A reggel jobban itt volt, mint az apró ablakokon át gondolni lehetett, az istállókban s a konyhaházban világosság volt, s mozogtak az emberek. A hó világosságát a felkelni készülő nap fénye már kavarta, Báthory teleszíjta tüdejét hideg, szúrós levegővel, s nagyokat itt a szabadságból s a közeli, távoli hegyeket felhabzsolta; úgy érezte, mintha most lett volna az övé végre az országja...

Csak addig volt kint, míg jól át nem fázott; félmeztelen állott a tornácon szétlógó bundaszárnyakkal, belőlről forralta az izgalom s a tűz...

Aztán hirtelen ráérzett a kegyetlen fagyra, összeborzongott, összekapta magán a bundát, s visszafordult, visszament a házba.

Az ebédelőház büdös volt, s a gyenge világosságban látta az alvókat. A hajdúk ott feküdtek a lócákon, a karos ládákon, csak úgy bundába, csizmásan, fejükbe húzott süvegben, s horkoltak.

Csak aluggyatok - mondta magában -, jó farkasim, majd fogtok még paplanos ágyban nyugodni.

Mosolyogva gondolt a gazdag szászok szokásaira, akik este levetkeznek, s hálóimegben búnak be a pelyhes, paplanos ágyakba... Erre kell nekik az erős várfal s a biztos törvény, hogy ilyen puhaságban fetrenghessenek... Báthory férfibbnak, keményebbnek, emberebbnek érezte magát, hogy elgondolta, hogy ő, mióta fejedelem, talán tízszer sem vetkőzött le este az alvás kedvéért: egy medvebőr, vagy egy láda elég, feje alá gyűrt kisködmön s magára rántott mente a legnagyobb hidegben is...

Az ő szobája meleg volt, a kandallóban nagy fahasábok égtek, s ez jó volt... Körülnézett, s meglátta a kandallókuckóban a lányt. Elmosolyodott: ez olyan ím, mint a jó kutya...

- Vigyázol a tűzre, kis szógám? - mondta neki.

A lány kicsire gubbaszkodott, hogy valahogy ki ne verjék innen...

A fejedelem nem törődött vele: nagyobb dolgok forralták most a vérét, leült a kanapé szélén, s maga elé meredt...

Már szomjúsága is felébredt, bal kézzel kutatva babrált az asztalkán, s meglelte előbb a kardját, azután a kupát...

- Az egész várost kipusztítani!... Minden szásznak menni kell!... Elég sokáig éltek a jó hajlékokban s a gazdagságban, most menjenek ők szét a csíki havasokba, a fakalyibákba, s tanuljanak meg faragni, fát vontatni, kecskét legeltetni s éhkoppot nyelni...

Felvette a kupát, az asztalra tette, s visszafeküdt a fekvőhelyére, magára húzta a meleg bundát, s elvetve magát a kemény deszkán, a melegen gyűrődő nagy medvebőrön, dermedt testtel, lehunyt szemmel várt új gondolatot.

Hosszú-hosszú ideig feküdt így, míg csak meg nem világosodott. Közben szunnyadásig elmerült gondolataiba, anélkül, hogy aludt volna, de oly mélyen belekábult a tervezgetésekbe, hogy alvással felért a kábultsága.

Haditervet csinált, s végiggondolta az időt: a hajdúk felkészüléséhez, az országgyűlés összehívásához, a fegyveres felkelés kihirdetéséhez, a katonaság, a vitézi rend egybegyűjtéséhez idő kell. Ma február tizenhárom vagy tizennégy; két hét, három hét kevés erre, március eleje előtt ki tudja, bent tud-e lenni Szebenben?... Szeben annyira lekötötte, lenyűgözte, hogy Brassóval nem is bírt törődni... Pedig arra is rá fog terülni a vizes lepedő...

Kint csattogás, morgás, beszédek voltak. Visszahangozott a boltozatos szobák fala, aztán ő is felkelt, s álmélkodva látta, hogy a lány még mindig itt van, s most kábultan s mélyen alszik a kialvó tűz mellett: nyilván egész éjszaka virrasztott s rakta a fát a tűzre. Szegény kislány, szép gyerek... A válláról lecsúszott a kendő s a ködmön, s látszik a véres seb: csakugyan egy átkozott boszorkány az asszony: ily pogány kegyetlenül verni egy gyenge lányt... No, nem soká fogja már látni a bestyét... érezte, hogy most aztán örökre s tökéletesen szakított vele, nincs hatalom, hogy még egyszer egybefonódjék vele...

Míg készült s magát rendezgette, oda-odapillantott a leányra, de mely csudálatos, most ez nem volt neki leány: egy szegény gyerek volt, egy kis inas volt, egy kis ember volt...

A lány csak akkor ébredt fel, mikor Imreffyné bejött.

- Nos - kérdezte kimondhatatlan gúnnyal -, jól vígadott-e Nagyságod?

A fejedelem végignézte, hideg s ellenséges szemmel.

Nem szólt, s nem tudta maga sem, mért, Géczy jutott eszébe... Indulatosan intett, s kiutasította az asszonyt.

- Hm, be rátartós a lelkem - mondta az asszony, aki érezte, hogy valahogyan kitelt az ideje, s nem merte feszíteni. - Küldöm a Nagyságod mosdóvizét, no.

Géczyt az Isten küldte - mondta magában a fejedelem, s most érezte meg először, hogy Bethlen nem fog beleegyezni, nemcsak a szászok kipörkölésébe, de a háborúba se... Pedig a török szultán engedelme nélkül hadat az országból kivinni nem lehet, s a török ez fene Bethlen tanácsa szerint igazodik: Isten küldte, vagy ördög küldte, ez a Géczy éppen jókor jött... Ez ki fogja a portán csinálni... Géczyvel szemben másképp érezte magát, mint Bethlen előtt, érezte az egyforma gondolkozást, a cimboraságot, előtte semmit sem restellt s nem szégyenkezett...

A dajka behozta a tálban a vizet, mert ő ezt az egyet el nem hagyta, a mindennapi lemosódást. Nagy tót csapott a szoba földjén, s kemény vászony kendővel törülközte magát...

Közben jött udvari inasa s a borbély. Hogy az idegen férfiak bejöttek, ijedten nézett a kályhasutra, de a lány már nem volt a szobában, észre sem vette, mikor ment ki, de örvendett rajta, hogy elment.

A hajdúk odakint nagyon morózusak voltak. Fejüket lógatták. Dolmányukat helyre ringattak, üstöküket tenyérrel ellapogatták, s ezzel megvolt a reggeli munka. Nagy András uram kint volt, s a hóban megdörzsölte kezét, Foktűi Máté sápadtan s dideregve húzódott össze, Csonka Bálint egy nagy turhát kiköpött, ennyi volt a reggeli tisztálkodása.

Odakint csengettek a konyhán.

- Mi az e? - kérdezte Csonka Bálint, a házidarabontot.

- Cipó - felelte ez vigyorogva. - Meleg cipó!

Értették, ez idők jó szokása volt, hogy a kenyérsütő mester, minden háznál, minden reggel egy-egy cipót sütött minden személy számára, aki a házban tartózkodott. Azzal kellett beérni egész napon át. A fejedelemtől végig az utolsó béresig ki-ki megkapta a maga cipóját.

- Ugyan szógám, hozd fel nekünk is az mi jussunkat - mondta Csonka Bálint a darabontnak, amit az jószívvel meg is ígért.

Később forralt bort kaptak a meleg cipóhoz; keveset törtek a kenyérből, a többit eltették a tarsolyba, mert meglehetősen szűkecske volt a kenyérbeli prebenda, takarítani kellett belőle az ebédhez meg a vacsorához is. Rövid időre kijött hozzájuk a fejedelem.

Most a fejedelem egész más volt, mint az este.

Mintha nem is ivott volna tegnap, friss volt s jókedvű, de rendkívül komoly, a szeme égett, az arca éle piros volt, s szórakozott volt beszédben, mozgásban.

Kérdezte s hallgatta őket. Ők szétvetett lábakkal állottak s makogva elmondták a hajdúvilág állapotját. Nagy a harag s a keserűség a hajdúnép között, mert hiába volt a Bocskai végrendeletje, nem kapták meg sem Kállót, sem a hajdúföldet. Hiába volt Imreffy uram tavalyi alkuvása is a császáriakkal, csak bitangjába laknak ők, s országfutóbolondjai, ahogy Nagy András uram dörmögte...

- Bizony nehéz az hajdúk élete, Nagyságos uram - szólt Csonka Bálint s szokása szerint maga elé köpött -, télen, nyáron kint a szabadban él a hajdúlegény a füvellő helyeken. Most is mely nagy hó van, soká kell a marhával járni, míg füvet kapar magának a hó alól. Sokat kell ám a farkasokkal küszködni, nem tudják azt a városokba lakó népek, mer a farkas a mi nagy ellenségünk, csak még egy nagyobb van annál is: a kóbor latrok, tolvaj, prébik, útonálló katonák, uram; most is, mikor az őszen a felhízott göbölyöket magam hajtattam a bécsi kőre, rajtunk ütöttek a latrak: iszeng nem űtüllek ijed meg az ember, mer űket szétugratni a csak gyerekség, hanem osztán a megjesztett marhát egybeterelni, az a dolog...

A hajdút csak meg kell piszkálni, a hajdúból mindenkor ömlik a panasz, mert a hajdúk élete a legnehezebb élet a világon.

- Próbáljuk, próbáljuk, katonának állnak a fiaink, de ott még csak evesebb a soruk... A várbeli katonaság sora alábbvaló az erdei állatnál, az éhség kerget immár koldulni menni, ilyen szűk időben feleségünket, gyermekünket éhhel nem ölhetjük meg...

A fejedelem értette őket, hogy ez a háború után, a hadizsákmány után való kesergő vágy panasza:

- Nem kell félnetek - mondta a komor, vén embereknek -, olyan országokra viszlek én még benneteket, ahol tejjel virágzik a patak is.

- Nem is lesz Nagyságodnak, Nagyságos uram, fejedelmem, nem lesz Nagyságodnak soha panasza a hajdúkra, mer mánis úgy imággyák a hajdúbéliek a Nagyságod felséges nevét, hogy elébb imádkoznak az fejedelemhez, mint az istenhez, Nagyságos uram! - hálálkodott Csonka Bálint s leemelte süvegét.

Most, most lett ura az embereknek! Érezte, a markában vannak; s érezte, hogy soha még fejedelem szilajabb sereggel Attila óta nem indult hadnak: ezek az emberek, akiket Bocskai azért akart letelepíteni, hogy kiüsse a kezükből a kardot, ezek nem akarják megérteni az új időket, nem akarnak csahos paraszttá lenni, vér van bennük s erő, s nem kedvelik se a szántást, se a kapálást, de kedvelik a rablást és vérontást... Ezek mind egy szív, egy lélek fognak talpra szökni, hívni sem kell, csak engedni, hogy jöhessenek harcolni...

Volt köztük eleget, tudta, a hajdú nem gyűjt, se nem takarít; az a szava, hogy addig nem takarékoskodik a hajdú, míg másnak van falatja... Hogy fognak ezek rászabadulni a világra, úristen: a fejedelemnek a szeme lobogásában benne volt népek veszedelme, tüzek erdőzése, siralmak orgonázása.

De egyúttal a gazda megérezte a veszedelmes játékot s birtokát féltette. Mindjárt kereste az utat, hol s merre vezesse a hajdúságot, hogy a maga kertjének, a maga országjának ne árthasson... Mert ha egyszer betette a lábát a határon, azontúl a jóisten ha bír velük, vagy asse...

De csak várjunk a szóval; majd a szerződésben...

Nagy András is hallgatott; ez nem tárgyalás, nem ez annak a módja; tartogatta erejét s gondolatait.

A fejedelem kiment, a vitézeket nézte, míg a szobáját kitakarították.

Imreffy kísérte. Imreffy elmondta, hogy az éjjel a leveleket elküldte, s nagyon hiszi, hogy foganatja lesz, mert még tegnap megtudta, hogy az egész társaság Bánffyéknál van Boncidán. Ha a levél ott érte őket, akkor két avagy három óra múlva itt is lehetnek.

A fejedelem szórakozott s komoly volt. Az udvar közepén csak így szólt:

- Március elsejére megvehetjuk-e Szebent?

- Brassót is, Nagyságos uram - mondotta Imreffy féltréfával, felelősség nélkül.

Nem beszéltek tovább, járták az istállókat. Mikor a másikból is kijöttek, a fejedelem szólt:

- Megvenni, megveszem, de: megtartani!...

Imreffy csak ennyit mondott rá:

- Disszipáltassék... Szét kell szórni a népet belőle...^[8]

A fejedelem szeme lobbot vetett: ez volt az ő gondolata is hajnalban, de azóta sok mindenre fordult már: ha szétszórja Szebent s a többi szászságot, akkor ki fogja fizetni a nagy adókat, a tízezer aranyakat, beszolgáltatni a fegyverek garmadáit s mindenféle mívek s eszközök bőségét... A magyar jobbágysága csak termésével segítheti, a paraszttól nem lehet mestermunkát várni... Harcolt benne a lázadó s irigy magyar a szásszal szemben; szívesen szétszórta volna őket, hogy magjuk se maradjon: de a gazda megérezte, hogy még csak ennyi háborúba se foghat a szász céhek segítsége nélkül... Elfordult hát lelkében Imreffytől, s nem vitatkozott és nem tanácskozott vele...

De Imreffy felhasználta, hogy a fejedelemmel négyszemközt lehet, s elmondta, tegnap mi minden történt volt.

Míg a fejedelem úgy nézett az udvaron, bundájába burkolózva, mintha semmi nem volna benne, csak éppen nézi a vitézek jöttét s mentét, a lócsutakolást és jártatást, Imreffy elmondta, amit már az este kezdett volt, hogy megjöttek a moldvai követek, s mily nagy hírt hoztak...

A fejedelemben iszonyú düh lobbant. Serbán Rádul egy új Mihály vajdát akar játszódni vele szemben. Hírül adatta neki a napot, amely Erdély örömnapjának kellett lenni, hogy feleségét behozatta, s ez napon követeit és ajándékait elvárja... És Serbán Rádul ahelyett, hogy követeket küldött volna Kolozsvárra, ugyanakkor az ő fennhatalma alatt levő Moldovára támad, és megrabolja, és megűzi az ő protekciójában lévő özvegy vajdánét...

Nem szólt, de ebben a percben már tudta, hogy Szebent beveszi, de mihint beveszi, már lóra kell ültetni az egész hazát, és rajtaütni a gazon. Nem tűrheti, hogy a szomszédjában egy ilyen hatalom és vakmerés maradjon... Sem jobbra, sem balra szabadnak nem érzi magát, ha egy Serbán fegyverben s készen áll, hogy ellene pártot üthessen... Még ettől az is kitelik, hogyha ő a szászok ellen indul, fegyveres segítséget küld ezeknek... Meg kell törni a kígyó fejét, ott bent, odvában...

- Kancellár uram - mondta Imreffynek. - Öt vagy hat tanácsúr kell, akiket még a mai napon ide behozzál.

- Semmi sem könnyebb, nagyságos uram... Nagyságod már az éccaka parancsolt, hogy Kendy Istvánt béhozassam... A Katus nevű rézágyú miatt...

A fejedelem tűnődve ment be a házba és Géczyt hívatta.

Géczy jött. A fejedelem az ablaknál állott, onnan fordult vissza. Mikor meglátta Géczyt, megütötte a szívét valami ijedtségféle, nem tudta mi. Ez az ember valami iszonyattal teljes vonzódást keltett benne. Úgy nézte, mintha valami veszedelmet nézne mögötte: a gonoszság, a ravaszság, a rokon- s barátgyilkosság tőre villant ki mosolygása alól...

- Jól tudsz-e németek nyelvén? - kérdezte tőle.

- Tudok, Nagyságos uram.

A fejedelem hallgatott s gondolkozva nézte az arcát.

Ez bátor ember, ügyes fickó, ezzel végbeviheti, amin az esze jár. Hirtelen másra fordította:

- Nádor uram, hallom praktikál az én pápistáimmal... De ha ő paktál velük: én markomba tartom őket...

- Levél még nem had... Nádor uram sok levelet ír. Kit felségednek, kit Kendy István uramnak.

A fejedelem soká nézett Géczyre, de nem szólt. Ezt az embert mindenestől zsebre kell vágni, hogy hűséges legyen.

- Hol vagyon a feleséged, gyerekid? - kérdezte hirtelen.

Géczy újra nevetett, ezzel keresett utat, hogy meggondolja közben a választ.

- Az én szegény feleségem s két kicsi bocsom - mondta vontatva -, azok most testvéröcsémnél vagynak, Mágócsy uram őnagyságának várában. Munkácsban... Vagyon ott nekem derék kőházam, akit pénzemen vöttem, fődjeim s rétjeim, asszonyfeleségem azon mívelkedik, hogy rendbetartsa, gazda nélkül, szegény, sokat törődik.

A fejedelem erősen a szemébe nézett Géczynek:

- Írj levelet feleséged asszonyodnak, s postán hozasd bé az országba... Neked adom tövisi udvarházamat, kinél derekabb ház Erdélyben nincsen. Vagynak hozzá szántók, erdők s hatvan jobbágy, malom s vásár is.

Géczy szeme tágra nyílt: Munkácson ő ugyancsak alárendelt állapotban van: itt most megnyílik az útja az emberek közé?... A fejedelem kegyéből, már van úri titulusa: máramarosi főispán, bár a megyét még pozsonyi útja s megbízatása miatt nem is látta, most mit tévő legyen: odahaza a nagy semmi, itt egy gazdag, szabad s uras jövő... A szíve dagadt; szegénységből indult ki, apja, anyja részegesen s condrában haltak el: s fiok, a törvénytelen gyerek, ahogy mindenki tudta, s maga is hirdette, a Magócsyak zabigyereke, most itt van egy pompás út fordulóján... Most aztán nem bánta, hogy nem maradt meg ispánnak Munkácson, bár sokan vetették ezt szemére, hogy mért van oly nyughatatlan vére; magyar főúri szokás lévén, hogy a bastardokat a grófok gazdaságba vették, s mint maguk vérének, nagyobb bizalmat és befolyást engedtek nekik, úgyhogy az uradalmak dolgát ritkán is intézték maguk az urak, hanem e szerelemgyermekekből kialakult gazdatiszti osztály. Géczy azonban nem tudott megmaradni a pontos, serény, engedelmes szolga, uradalmi ispán életében, hanem folyton zsarolta az apját, s az egész világot bejárta szerencse után. Mióta az öreg Magócsy meghalt, rossz dolga volt, mert a fiatal még igen ifjú, s a gyámok nem tűrték az ő követeléseit... Ej, ha felvirrad egyszer a nap őreá is...

- Nagyságod parancsol: a szolga engedelmeskedik - mondta a szokásos mondást, amit mindenki szokott a fejedelem előtt.

A fejedelem kevés vártatva szólt:

- Akarom, hogy még mai napon levelet küldjön kegyelmed feleségeért.

- Oly sietős? - kérdezte Géczy.

- Sietős, mert sietős időket élünk... Kegyelmednek sebesen el kell mennie nagy paranccsal, titkos paranccsal...

- Értem, Nagyságos uram.

- Németek közé fog menni kegyelmed... - majd megérti a mai nap folyamán, hogy mit s miért...

Nem akarta s még nem tudta kimondani, mit akar.

Géczy feszülten hallgatott. Gondolta, hogy Brassóról van szó:

- Ha kelletik, Weiss Mihály brassai bíró, úgy van kezeim közt, mint a viasz, azt formálom belőle, amit akarok.

A fejedelem hallgatott. Aztán ránézett, s azt mondta:

- Tudd meg, hogy oly főmagasságra akarunk vinni, uram, amilyen kettő sincs utánunk Erdélyben... De ha árulónk akarnál lenni, nincs az Istennek az a hatalma, ami tőlünk és kezeink közül megszabadítson...

- Csinálja velem felséged, amit akar - szólt simán Géczy -, életünket és vérünket Nagyságodnak kezeiben helyeztetjük... De mit is kelletik szólanom, nagyságos uram, egy szegény kis verebecske vagyunk, és mindent nagyságod kezétül várunk...

Ezt meg kellett érteni s el kellett hinni. Ez az ember olyan senki ma még, akinek sem inge, se gallérja ez nagy világon, hacsak Báthory Gábor meg nem szánja. Hogyne volna hűséges és odaadó szolga, mikor innen jöhet az szép élete, s nem fenyegeti semmi veszedelem... Akárhogy s mint van is, a fejedelemnek szüksége volt egy emberre - aki kicsit tovább lát az ország határánál, mert senkije ebben az országban... Imreffy János szűkfejű, mint egy komisz eb, csak kapar és harapdál a rossz fogaival... Bethlen Gábor pedig félelmes, mert magában gondolkozik, s túlságosan is tudja, hogy csak az ő kezéből jöhet keletről akármi... A többi urak senkik neki. Gyávák, mert sok bajon mentek át, s országgyűlésen megvoksolnak mindent, amit csak kíván, de nem eresztheti közel magához egyiket is...

- Hogy volna az, s hogy tudná meg kegyelmed - mondta hirtelen s óvakodva -, ha egy szász városba bémegyen, annak az ötven, avagy száz embernek a nevét, akiknek legtöbb érő vagyonuk van abban a városban?

Géczynek felvillan a tekintete. Ez az, ez, amire legjobban vágyik. Erre törekedik már annyi idő óta, spion és denunciáns lenni. Mit tud ő cselekedni, ha szabad kezet adnak néki!... Csak még eddig semmiféle fejedelmi személy erre neki becsületet nem adott.

- Nagyságos uram, méltóságos és felséges fejedelem, ebben nagyságodnak semmi gondja ne legyen.

A fejedelem újra másra fordította a szót:

- A nádor uram... Hogy gondolkodik felőlünk a nádor, ha mink háborúra gondolnánk?

- A nádor, nagyságos uram, a nádort felséged úgy tekintse, mint egy harapós ebet... Az egyszerre kétfelé csahol... Thurzó György ravasz és fekete ember... Szíve belsejével oly protestáns, hogy lélegzeni nem tud Luther nélkül, de a felséges Matthiás császárnak oly alázatos szolgája, hogy minden percen kész volna Erdély szabadságát lábai elé vetni... A nádor Thurzónak az az egy célja van, hogy Erdély szegény legyen és koldus legyen, és Erdély fejedelme vazallusa legyen a Császárnak... A nádortól felséged semmit ne várjon... csak egyet kíván, azt, hogy a Báthory Zsigmond szerződését megújítsa... Ennek kedviért még arra is kész, hogy köszvényes lábaival eljöjjön lóháton, s felségeddel megtalálkozzék és kezeljen... De én csak úgy gondolom, hogy szükséges volna, hogy az erdélyi fejedelem elébb úr legyen a maga országában és a török felől is...

- Úr leszünk, uram, a magunk országában... Nagy megharagvások vagynak itt, uram... Az országban rendet kívánunk... A török felől pedig úgy gondolkodunk, hogy nem akarnánk megvadítani a fene tigrist, inkább féken tartani és békén... Ha volna emberünk s hívünk, akit erre elküldhetnénk, s aki Konstantinápolyban otthon lenne...

- Nagyságos uram... nincs Isztambulban oly basa, aki nekem barátom ne lenne... Tegyen próbát vélem Nagyságod, fejem elvesztése alatt vállalom, hogy minden parancsolatját a Divánban keresztül viendem.

A fejedelem úgy itta ezt a beszédet, mint a méh a mézet, ha frissen csöpög eléje.

Hosszú ideig tárgyalt Géczyvel, aki elmondta neki konstantinápolyi útjait, s néven nevezte a fővezértől kezdve az utolsó szubasáig mindazokat, akikkel oly jó barátságban van. Hallgatott s mélyen gondolkodott. Még nem adta ki magát s terveit, csak érlelte. Ezt a Géczyt nagyon szerette, hogy most s éppen ma került elébe... Hadak és támadások, nagy seregek és roppant győzelmek jártak elméjében... Indulni kell valamerre, s indítani kell, ha nem akar megfulladni a sárban... Örült, hogy végre egy igazi, neki való főkövetre tesz szert.

Kimondhatatlan öröm duzzadt benne: nem mert lélegzeni, hogy ki ne beszélje magából a roppant indulatot... Az Isten látja, mégis csak ő a fejedelem, s itt az fog történni, amit ő akar... Háborút, háborút... Mintha megfulladna ebben a soká nyúló télben, ha ki nem szállhat a mezőkre hadak élén... Nem arra kell neki a háború, hogy nyerjen, vagy a vant védje... csak arra kell, hogy dühét, erejét, fiatal lobogó fantáziáját kiterjeszthesse... Fejedelem, s ezt kell megtudja mindenki a világon...

Milyen jó, hogy az Isten így kezére adta az ürügyet: evvel az ostoba és galád Serbán Rádullal... Megvan, megvagyon az ok, már akár ki is dobolhatja... Nincs senki, aki kételkedjen benne, hogy neki jussa van a Serbánt s az olájt megfenyíteni... De útba esik Szeben, amit a vére kíván, mint páncélt... és útba esik Brassó, amit a büszkesége és sértett szíve fenemód kíván, hogy a Weiss Mihály bírónak vérét igya, komisz dög szász az epigrammáért... Azért a disztichonért sok szász feje fog porba hullani... Mert ő a fejedelem, s a szász merte száját a kűfalak megül rája tátogatni...

Lihegett és nagy lélegzettel fújta s csak fújta: mert ő fújhatja, ő a fejedelem...

Nem kell már itt semmi: dologhoz kell látni. Fegyver kell, és fene had, olyan, ami meg nem ijed maga árnyékától. Ez pedig nem az erdélyi nép, mert ezek gyengék és szegények, és folyton országgyűlés, örökké voks és dikció és oráció... Neki oly had kell, aminek rajta kívül senki nem parancsol. Neki farkascsorda kell, amit fizetni is nem maga zsebéből fog, hanem a prédából, amit odavet nekik: nesztek, vigyétek, faljátok... gazdagodjatok a máséból... Minél jobban rablanak, annál jobban gyengítik az ellenséget...

Elfordult, az ablakon kinézett. Soká állott így, akkor hirtelen valami szorongás és rettegés fogta el, s hirtelen vissza kellett fordulnia, mert úgy érezte, valaki hátulról le akarja döfni...

Semmi sem volt. Géczy mosolyogva, boldog derűvel állott hátrább, mint akinek kisütött a nap.

Aztán közvetlen hangon, mintha már teljesen magához tartozónak tekintené, szólt: - Küldd be Nagy Andrást egymagát.

Géczy prágai módra meghajlott s frissen kiment. Nem bírt annyira uralkodni magán, hogy arcáról ne virítson a megelégedés, s odakint csodálkozva néztek rá.

- Nagy András uram őkegyelmét kéreti fejedelem urunk őnagysága. Egymagát.

Nagy András nehézkesen mozdult. Imreffy sértődötten hallgatott.

Mikor a hajdúvezér a fejedelemmel szemben volt, az még mindig az ablakban állott, háttal az ablaknak, amely nem volt átlátszó, nem lehetett rajta kinézni, mert nem üveggel volt behúzva, hanem áttetsző hólyaggal, lantornával. A fejedelem úgy állott itt, hogy az arca sötétben maradjon, s a szemben állót világosban lássa.

- Nagy András uram - mondta komolyan -, mi régen ismerjük egymást, kegyelmed tudja, hogy én nem vagyok a sok szóbeszéd embere. Én azt kérdem kendtől, hány emberre ad parolát?

Nagy András, aki az este hatvanezer kardról beszélt, tűnődve nézett maga elé a földre.

- Nagyságos uram - mondta -, az a beszíd, hogy hát mire való nézvíst... Tudni kell azt - hun? merre? s mér?

A fejedelem hosszan, élesen nézett az arcába. Hallgatott.

- És ha én azt kegyelmeteknek ma még meg nem mondom?

Nagy András hallgatott.

- Az is lehetséges... Mer vagy a fejedelem fizet, vagy a főd nípe...

- Csak mondja kend - biztatta a hajdút, s élesen vizsgálgatta annak a hidegtől, melegtől feketére perzselt arcát, amely olyan volt, mint a kordovány, nem ártott neki se szél, se jégeső; víz nem érte, csak ha eső verte, szemérem nem pirította, csak ha korbácsütés vágta.

Nagy András nem nézett szembe. Néha fel-felvetette a pillantását a fejedelemre, de csak épp egy villanásig, különben maga elé kalandozott, s lassú, tempós, higgadt szóval bötyögte, amit mondani hajlandó volt.

- Mer aztat kérdezi Nagyságod - mondta -, hogy hát mennyi vón a szálkard?!... Hát uram, Nagyságod, könnyű annak válaszja: ahány s amennyi szám köböl búzát ad Nagyságod előre ki: annyi szál kard pattan az fődbül ki...

- Búzát? - álmélkodott el a fejedelem.

- Mer nagy az ínség, nagy a szükség... Ha erdéli fejedelem őnagysága ötvenezer köböl búzát béküld a hajdúságra, akkor ippeg annyi kard fog kiállani; ha többet: több...

- Ötvenezer köböl búzát - mondta a fejedelem megdühödve. - Hogy gondolja kigyelmed?! Hogy én itt a magtárakból csak úgy kiveszek, szekérre rakatok ötvenezer köböl búzát, s azt postán küldöm... Tízezer vagy húszezer szekeret rakatok meg búzával, állítok minden szekér mellé tíz katonát, avagy húszat, hogy az latroktól ment legyen ez szűk világban: vagyis küldjek bé nektek instanciával ötvenezer köböl búzát százezer kísérővel, akkor tik felültök, s úri mód tíz- vagy tizenkétezren elsétáltok utánam, azt a lélekadta... így gondolja kend?

Nagy Andrásnak még a szeme se rebbent.

- Nagyságos uram, én Nagyságodat szómról megkövetem: nem kell késérő, sem tíz-, sem húszezer, sem ezer, sem ötszáz: rakassa Nagyságod szekerekre, a többi a mi dólgunk.

- Azt elhiszem - kiáltotta magából kikelve a fejedelem -, rakassak szekérre ötvenezer köböl búzát, nem is kevesebbet, ötvenezer köblöt! akkor aztán eljönnek a hajdúk, s majd elviszik; nem kell búsulni; elviszik ők szekerestül lovastul, még attul se félnek, hogy szerezzenek hozzája egy kis vágómarhát, disznót, récét, ezt azt, ami a körmük alá kerül... Hogyan is? avval kezdem-é az hadat, hogy először is fejemre gyújtom a házat? Nem úgy, lélekadta! hanem, ha egy szál hajdú beteszi a lábát fődemre, parancsok parancsát hirdettetem meg, hogy mindennek kuttyakötelessége miszlikbe vágni még az lelkit is!...

Nagy András jól tudta, hogy ez így van rendjén, s hidegvérrel, éles gúnnyal vont vállat:

- Nono, ídes nagyságám, nem kell tüzelni, kár egy szót is vesztegetni... Nincs ebbe semmi... Jövő-menő ember vagyok én: ahogy gyüttem, el is mehetek: én nagyságod parancsolatjára mindenkor szívesen átgyüvök az országba egy kis reggeli cipóér.

A fejedelem forró lázban intett:

- Hagyja kend a cigánybéli nyelvelést! Tudja kend, mi mindenkor megértettük egymást!... Én megmondom kendnek, mit akarok, ki ellen és hol fogok harcolni, de esküszöm kendnek, hogyha kend nekem káromra s ellenemre tesz: isten istenem ne legyen: én kendet felkutatom még a bécsi császár udvarába, még a réti bokor alatt is, s evvel a tulajdon szablyámmal szegem fejét kendnek: értette?

Villámló szemét belemeresztette a konok hajdú mozdulatlan, apró fekete szemébe...

- Velem nem lehet se alkudni, se huzakodni: hadat viszek Moldovára... az olára... Értette kend?... Én kendnek adom Havaselvét... Azt kelmetek devasztálhatják, felszedhetik még a földjét is, ha kell, hazatakaríthatják. De nekem, az én Erdélyországomba, hajdú az én parancsom nélkül, lábát be ne tegye, mert ha kendtek még egyszer úgy megdúlják, mint az elmúlt esztendőkben, isten ne legyen az atyám, de én kendnek torkán leszek, s otthon maradtjaikat, még a csecsszopókat is, mind ebek koncára vettetem... Értette kend?

Nagy András, mintha széldöngicsélést hallana.

- Nono - dörmögte -, szóbul ért az ember...

- Én kegyelmedet kinevezem hajdúk főparancsolójának, Nagy András uram! de semmi packázást! ég roggyon le, főd szakaggyon meg inkább az alatt, aki szembeszegül... Most mondja meg kend, hány szál kardot hoz?...

Nagy András fejét leeresztette:

- Uram, nagyságos uram, Erdély vezérlő csillaga... ha én úgy mégyek haza az én népem elébe, hogy még egy véka élést se ígérhetek... engem az én embereim koncok koncára hánynak, s nem kell akkor Nagyságodnak fáradni az én megmetszetésemmel...

Báthory elértette:

- Ígérni!... - mondta higgadtabban - ígérni!... Ígéretből még nem vagyunk szegények... Ezt azonban kincstartónkkal, tanácsunkkal, kancellárunkkal mind meg kell beszéljük... A mi erőnktől telik, el nem vonom kelmetektől... A dolog sürgős; Ma februárius tizenöt, s március elsejére Tergovistyébe kell lenni mind a hajdúságnak...

Nagy András hallgatott.

- Milyen utakon parancsolja Nagyságod?

- Átmennek kendtek a Kőrös vizeken, Maros vizen, egyenest Lugosnak: onnan a legkurtább úton ki az olá fődre.

Nagy András fejét csóválta.

- Nagyságod nem háborút akar! Nagyságod csak jót akar!... De abbul nem élünk meg Nagyságos uram... Otthol az asszonycselédek, míg mink odajárunk, éhhel vesznek el, mind pulyástul, gyerekestül egybe... De még mink is, ha ez szegény éhholt utakon csavarogjuk el az havas időket... Nagy sor ez, Nagyságos uram...

- Ha otthon maradnak az emberek, a legnagyobb kenyérpusztítók, akkor több jut a gyerekeknek?... - kérdezte a fejedelem győztes örömmel, mert már tagadhatatlan, hogy fölébe került a hajdúkirálynak. - Ez mind nem én dógom: én kedteknek hadat adok, jó bőséges háborúval szolgálok: a többi, a hadak felültetése a ked dóga...

Aztán gondolkodva, keményen mondta:

- Tudja meg kegyelmed, hogy én kegyelmedet kinevezem nemcsak hajdúk főparancsolójának, de hajdúk főispánjának s tanácsombélinek is...

Nagy András, aki evvel régi követeléseit beteljesedve látta, egy percre elhallgatott...

A fejedelem elébe tartotta tenyerét:

- Csapjon bele kend, hány szál kardot paroláz le kegyelmed?

Nagy András lassan, vontatottan beletette roppant kezét a fejedelem hatalmas markába: a két kéz, a fiatal meg az öreg egyforma erős volt, egyforma nagy s egyforma férfikéz...

Úgy érintette egymást a két kéz, mint két életre-halálra elszánt ellenség, aki most méri, tapintja, próbálja egymást, mielőtt ökölbe vágva egymás agyának rontanának... Elhallgattak, mint ahogy elhallgat az ember, ha idegen jön be a szobába.

Imreffyné suhogott be; elszántan mosolygott, de a csönd, mint ellenség kelepcéje, megijesztette.

- Mit akar Nagyságod ebédre? - kérdezte kedveskedő módján.

A fejedelem szintén mosolyogni kezdett, de ez a mosoly álarc volt s védekezés:

- Kegyelmed számára van valamink, kedves - mondta hirtelen, s a kisasztalról felvette a boglárt.

Az asszony nevetve szólt:

- Felvarrjam? - s nézegette a gyönyörű kis ékszert.

- Csináltass magadnak belőle násfát...

Az asszony nagyon megörült, mintha minden baj elmúlt volna; ez a kegy, hogy neki adta, hogy rágondolt, hogy foglalkozik vele, hogy nem utálja, ez a szívébe nyilamlott s mindent, mindent elfelejtett érte...

- Mit főzzek én ezért Nagyságodnak, kegyelmes uram - mondta szerelmes boldogsággal, a komor, oda sem figyelő, magában tűnődő hajdúvezér előtt.

- Lásd el a vendégeidet!... Ebédre tíz avagy tizenkét evő jön, úgy lehet...

Az asszony megütődve hallotta, de ennek sem volt keserű íze, a fejedelem kegyének új megnyilatkozása a tegnapi s mai történetek után, ez nagyon megvidította.

Mikor kiment, a fejedelem befelé mosolygott: megérezte, hogy: a színes képmutatásnál s az ajándéknál nagyobb fegyver nincsen.

A kolozsvári udvarra Bánffy Pál jött meg a legnagyobb bandériummal, azért úri szerencséjének tartotta, hogy a leggazdagabb négy-öt urat meghíjja magához Bonchidára, mikor a fejedelem oly botránykozva megszökött reggelre.

Ugyanis a lakodalom örömére senki le nem feküdt akkor éjjel, hanem mind hajnalig virrasztottak, bor és muzsika mellett. A katonák is mind bent maradtak a városon, és az utcán járták a táncokat, karikába fogódzva, és bort kaptak hozzá a szilágysági ajándok hordókból.

A bonchidai kastély kicsinyke volt, így úri mód volt benne, hogy senki mást magával ne kérjen, csak Kendyt, a két Kornist: az öregebb Boldizsár feleségével, György rideg, egyszál ember, Kamuthy Farkast az új feleségével, akit második asszonynak most vett csak egy hete, egy tizenhét esztendős kis csendes barna ünőcskét; ezeket már azért is, bár Farkas urammal ortályoskodtak a mócsi birtok miatt, de hogy a pápisták el ne hatalmasodjanak, Kendy s a két Kornis katolikus lévén, meg még Kapy Ákost, hogy a kálvini felekezet teljes legyen.

Így mulattak keresztül újra két napot, s volt elég megbeszélni való, hova lött a fejedelem s Imreffyné... Csak Sólyomkőt gyanakodták, s jó leső vadászokat küldtek ki, megtudakolni, csakugyan ott vannak-é. Mert mi lehet más úri s felettébb való érdekesség, mint a fejedelem urunk nyomát lesni.

De már az asszonyokat nem bírták tartani, mind haza vágyakozott s éppen fel is voltak készülve, hogy reggel induláskodnak, mikor megjött az Imreffy levele.

Éktelenül fel voltak háborodva s módfelett. Nagy csodálkozás volt, hogy beste Imreffy merészkedett egy Kendy Istvánt magához meghíjni, ha még akkora öreg ágyú volna is a prezent, Katus rézágyú... De hát a fejedelem csakugyan ott vagyon?...

De meg ha igaz, ami a levélben van, hogy két nap óta Kolozsvárott oly dolgok történtek, amit tanácsurakkal kell közleni... Kendy István el is gondolkodott efelett... csak Bethlen Gábor ellen mehet ez... Bethlent Kendy s Imreffy gyűlölték... emiatt csakugyan muszáj megtenni a vizitát, nem is tanácsos elmulasztani, ha a fejedelem jelen légyen, mert a fejedelem őnagyságának ellenére tenni isten őrözz.

Úgy határozták hát, hogy elindulnak a szánakkal, de a sólyomkői ház előtt a dámák ki se szállnak, a tanácsurak bémennek, s ha van fejedelem, igen, ha nincs, tovább.

Kapyék elillantottak, még a levél előtt. Ezek jól jártak, hazamehetnek s lefeküdhetnek.

Ők azonban, négy úrasszony s öten urak, szánakba ültek, s elindultak Sólyomkő felé, lovas sereg előttük s utánuk.

Roppant farkasbundákba voltak bécsavarva, s a kellemes csípő hideg az orrokat egészségesen megharapta, s takarták a dámák a párásan permetezett szőrbunda prémjébe. Jólesett a sok bor és mulatási gőz után a friss hideg.

A sólyomkői vár alháza úgy volt építve úttal, hogy be kellett hajtani a tágas kerített udvarba. Ország útja nem ment tovább, csak az udvaron át. Se ellenség, se barát, el ne kerülhesse a régi Szentpály úriházat. Ott az urak kibontakoztak s méltósággal leszállottak s egy perc múlva már fordultak az asszonyaikért, mert ott várta őket az udvar fején Imreffy és Imreffyné s a fejedelem nevével instálta a társaságot. Ki kellett az asszonyoknak is szállani. Majd meghaltak, hogy nekik az Iffjú Kata házánál kell vizitát csinálni.

De csak bementek hát a tornácról az ebédlőházba... A tágas nagy teremben, a belső sarokban hatalmas kandallóban égett a tűz. Roppant fahasábok percegtek s ropogtak, s akörül a hajdúvezérek, akik nem akarództak felállani a nekik váratlan vendégek miatt... Géczy is ott volt, s úri könnyűséggel jött előre, s várta, hogy megmutassa magát...

Az urak, úgy bundában s a dámák szintén felső prémköpenyeikben állottak meg a meleg szobában, s a világért senki le nem tette volna a felsőt, úgy állottak, mint valami kis ideig tartó várással, s topogtak, mert a hideg a csizmákba egy kicsit minden lábzsákon át is beszivárkodott.

Imreffy engedelmet instált, és bement jobbra a fejedelem szobájába.

Ők magukban maradtak, s Kendy haragosan nézte az előre törlészkedő Géczyt, akit csak azért sem tűrt, mert tudta, hogy ez a fejedelemnek felsővidéki ispionja.

Az asszonyok közt Kornisné volt a leganyásabb és jóságosan gyűjtötte maga köré, majdcsak mint lányait, a három fiatal asszonyt. Mióta a fiatal fejedelem volt az úr Erdélyben, azóta nagyon megváltozott a főrendek társasága. Csak fiatalok s különösen csak fiatal házasok kapták a legfőbb tisztségeket. Kornis Boldizsárné is fiatal, de mégis már három gyermeke van, míg a többi három még mind gyermektelen.

Imreffyné tessékelte nagyon őket, hogy jöjjenek be a balfelőli ő szobájába, de az asszonyok érthetetlen makacsságból nem akarták uraikat elhagyni, inkább itt összebújtak, s csinálták, mintha Imreffyné nem is háziasszony lenne.

Az uraimék is úgy vették, hogy a jelenlevő hajdúk nem számítanak, s összehajoltak és vártak, Kornis Boldizsár különösen felfújta tokáját, mint egy kanpulyka, mert megismerte Nagy András hajdúkapitányt, aki tavaly éppen őtet felverte Szolnokon túl, mikor a budai basának az ajándékot vitte. Kifosztotta őt a hajdúk főkapitánya, vagy az emberei, s hiába izent rá, nem adta vissza, amit elrabolt, s most mégis itt kell véle találkozni a fejedelem urunk várásában. Nem hogy szót váltson vele, inkább szeretett volna rárohanni a vaddisznóölő késsel.

- Magam is véletlenségből vetődtem ide - szólt Géczy, s úgy tett, mintha semmi köze nem lenne a hajdúkhoz. - Fejedelem urunk őfelsége parancsára jöttem.

Az urak Géczyt kénytelen-kelletlen elfogadták, a fejedelem miatt, de oly hidegek voltak, s úgy tartották magukat, mintha tetves volna az úr. Géczy azonban igyekezett ezt észre nem venni. Ismerte már az erdélyi módot, hogy itt az urak mind egyig úgy vannak egymással, mint a külön-külön csordából való farkasok.

Csak Kamuthy Farkas volt vidám, ahogy mindig lenni szokott. Most tudta, mi baja ezeknek az uraknak: kálomista hajdúkat orrintanak, s nagyokat röhintett, hogy jó helyre kerültek misemondó uramék.

S csakugyan, a hajdúk megismerték s megsúgták egymásnak, ki ez a három katolikus. Foktüi Máté oly vérbenforgó szemeket is vetett rájuk, mint a baziliszkusz. Tekintetével akarta felperzselni őket. Csonka Balázs flegmával nézte a pápás urakat. Nagy András, aki már aláírta a fejedelemmel a szegődéslevelet, most már azon gondolkodott, hogy s mint lehetne mégis vargabetűt csinálni s béjönni egy kicsint erre a hazára; nagyon egészséges lenne meglátogatni ez úri főnépeket...

Géczy, mint udvarokban jártas ember a legújabb pletykával kedveskedett.

- Nem tudom, hallották e nagyságotok, nagyságos asszonyaim, hogy Mágócsy uram özvegye átugrotta az ura sírját?

Erre mindenki odafigyelt. Mágócsy Ferenc, Munkács ura a múlt év őszén halt meg. Még Brassó ostroma idején ő volt a felvidéki vicegenerális. Hogyne ismerték volna, a társaságba tartozott. Nagyon hamarnak találták, hogy Dersffy Orsolya már férjhez ment volna. Mindnyájan nyitott szájjal figyeltek oda, s bármilyen ellenszenves volt is, aki a hírt hozza, a dolog nagyon érdekes volt.

- Ne mondja kegyelmed - szólt Kornis Boldizsárné.

A többi asszony csak ajkbiggyesztve nézte, s várta a hírt.

- Ó, s nagyságotok még nem hallotta volna?... Eszterházy Miklós...

- Ki az?

- Egy udvari hadnagyocska.

- Ugyan ugye?

- Ó, nagyon érdekes volt. Most történt január elsején a várban... Az úgy esött, hogy szokás Munkácson is, mint másutt, hogy újesztendő napján köszönteni jön a várnép, s akkor az úr megajádékozza őket... Itt is, és csakugyan a nagyságos asszony őnagysága nagyon kegyes volt és minden udvarinak valami ajándékot adott. Kinek egy tőrt, kinek egy poharat vagy köntöst, vagy más ruhabélit, vagy bort s cukort és így... Már mindenki megkapta a magáét, s volt ott egy jóképű hadnagyka, Miklós úr, s ez nem kapott semmit... Hát kérem, nagyságos úrnőim, mikor vége van a köszöntőnek, előlép a hadnagy, s azt mondja, hogy ő elmegy... Mért? Mért?... Mondja: én is megérdemeltem volna valami ajándékot, ha más megérdemelt... No, mondja Mágócsyné nagyságos úrasszony, ha neked adom a kezem, megelégszel-é?

Mindnyájan felszisszentek. Az asszonyok nem nevettek, annyira meg voltak lepve. Mágócsy Ferenc a leggazdagabb főurak közé tartozott a felső vidéken, és Dersffy Orsolya szintén oly gazdag.

- Ki az a hadnagy?

- Senki, egy ismeretlen fiatalember. Már nem is oly fiatal, harminc felé jár. Eszterházynak híjják. Eszterházy Miklós. Nincs egyebe, csak a kardja.

Az asszonyok végre nevetni kezdtek. Nagyon különösnek és csodálatosnak találták a dolgot, mint a mesében.

Géczy ismerte a törvényt, hogy semmivel sem illik túl soká foglalkozni, s az urakat is mulattatni kell, nemcsak az asszonyokat. Ezért átcsapott a másik oldalra s az urak felé fordulva mondta:

- Alig várom, hogy az híres erdélyi agarakat meglássam. A felföldi uraknak már agaruk nincsen. Bocskai uram őfelsége agarászi egyet se hagytak belőlük. Ami van, az is mit sem érő, csudálva beszélik, hogy erdélyi uraimék nemcsak nyulat, hanem őzet, szarvast is fognak az agarakkal.

- Medvét! - vetette oda dicsekvéssel Kamuthy Farkas - medvét, uram! Farkast, medvét, a csillagát neki! Kendy Imre is a múlt nyáron kölyökmedvét hozott be az agaraival, Sennyei Pali meg farkast űzött velek, s le is fogatta a rusnya férget, most a farsangon.

Ez egy olyan téma volt, hogy az erdélyi urak nem bírták el hallgatással, Kornis György is beleszólt, ez még gőgösebb volt talán az öccsénél is, de formátlan, vastag, kövér pofájú s kis orrú ember:

- Szarvast, farkast, rókát, őzet, nyulat egyaránt fogdostatunk, űzetünk velek, sőt láttam oly agarat, aki személy szerint elfogta a hiúzt.

- Farkast, medvét, hiúzt! - mondta Géczy túlzott álmélkodással, s boldog volt, hogy sikerült az urakat belevinni a diskurzusba - nálunk bizony inkább csak nyúlra tartják az agarat.

Hirtelen nem tudta volna megmondani, hogy hol van az a "nálunk", de persze belejátszotta magát a felsőmagyarországi urak körébe, ahol még sokkal inkább tűrt s lenézett ember volt, mint itt, de ott meg erdélyinek játszotta ki magát.

- Csizijó e! - ujjongott Kamuthy Farkas, s a tenyerével csapkodta boldogságában a csizma szárát - lélekadta, kétféle agarunk vagyon nekönk: egyik az nagyvadra, másik az apróvadra!

Még a hölgyek is megelevenedtek egy parányit, egy csoportban álltak, elhúzódva sértőn Imreffynétől, s mindnyájan inkább az urakat figyelték, mint hogy a háziasszonnyal beszélni kelljen; büszkék voltak az erdélyi dicsőségre s szerették, hogy ez a magyarországi így el van ájulva.

- Feleségem, Poltháry Soós Fruzina asszonyom - mondta Géczy, túlkiabálva őket kellemes éles hangján -, Révay Péter urammal igen jó sógorságban levén, mert Révay Péterné Forgách Mária, és az öccse ura, trencséni főispány Révay Ferenc uram felesége Forgách Zsuzsanna, a világszép asszony (csak az urával rosszul él), Poltháry Soós anyátul valók...

Kendy Istvánné, a szép és jéghideg Csapy Susa odanézett, mert ők a Poltháry Soósokkal közel atyafiságban vannak, s most először méltatta Géczyt pillantására.

De Géczy, aki ezt igen jól tudta, s épp ezért szúrta közbe, a legnagyobb nyugalommal folytatta a csevegdélést:

- Sokat híjtak vele agarászásra, de azért nem is ez: hanem az prágai agárversengés! az volt a legszebb, amit agártul láttam...

- Mikor halt volna meg Mágócsy uram? - kérdezte Kornis Boldizsárné, aki nem tudott belenyugodni csak egy-kettőre a Dersffy Orsolya dolgába -, nekem úgy látszik, csak most hallottam halála hírét, Karácsony tájba.

- Október huszonnyolcadikán betegedett meg a szegény úr - szíveskedett Géczy -, csak hirtelen, semmi baja nem volt, s életének virágjában harmincnégy éves korában, november huszonegyedikén meghal, és újesztendő napján felesége megprezenteli Eszterhás úrfit magával és az egész Mágócsy és Dersffy birtokkal, Munkácstól Zólyomig... Csak az egy Thurzóknak van még ennyi birodalmuk.

- Ez nagyon hamar volt, ez páratlan hamari dolog - néztek össze az asszonyok, s annyira meg voltak illetődve, hogy még nevetni sem tudtak.

- Én ismerem ezt az Eszterházyt - mondta Kendy István -, Illésházy nagyságának, a régi nádornak keresztfia és öccse volt, s mikor visszatért az Anyaszentegyházba, azt mondta neki Illésházy úr: Öcsém, neked adom Trencsén várát, ha újra kálvinizálsz. S nem tette.

- Pedig Mágócsyak, Dersffyek kálvinisták.

- Már az Orsolyácska nem - szólalt meg Géczy. - Eszterházy Miklós rögtön jezsuitát hozatott neki, s azóta meg is fordították a vallásában.

- Istennek hála - szólt keményen Kendy, éreztetve katolikusságát. - Mágócsyak ősei is mind katolikusok voltak.

A hajdúk tovább ültek, s nemigen értették, amit a társaság beszélt, de Foktüi Máté, a prédikátor, mint egy vadat álló eb, felszűkölt erre a szóra:

- Óh, Úristen - rivallta el magát -, meddig tartod vissza haragod tüzét?

Csönd lett. Senki sem nézett oda, csak Kamuthy Farkas nevetett nagyot.

De Géczy nem hagyta:

- Nagy becsöletes versengés volt pedig az is, egy sarampó volt felállítva, s a megett az agarak, belül. Kürtszóra voltak kapatva... De elébb azt hagy mongyam meg, hogy: az dámák mind ott voltak a versengésen, mert odafent az impériumon az a szokás, hogy a dámák minden udvari mulatságon jelen vagynak, nem ülnek ám otthon a suton, hogy mind csak süssenek, főzzenek, szőjenek s fonjanak; hej, a legszebben felöltözve mennek az urak mulatságiba, s itt is: magasra csinált létrás állásokból nézték, legalábbis kétszázan, a versengést... No a pecérek, mind egyforma ződbe öltözve, tiszta ződ az egész ruházat, csak a saru s a főre való barett sárga, mint a tengeri fütyülő madár színe... Hát mondom, felvonják a sarampót...

Kamuthy Farkas ingerülten hallgatta s belevágott:

- Kézen vótak az agarak?... Kézen vótak-e? vagy csak úgy vótak?

Géczy, aki nem volt jelen ezen a versenyen, csak elbeszélni hallotta, ezt nem tudta, hát azt mondta:

- Tudomány agarak voltak! Bédresszirt főagarak.

- Jól van, de kézen tartották?

- A sarampón belül vóltak.

- Igen, de az isten, istened ne legyen, kedves komám, kézen vótak?

- Há mér lettek vóna, ha sarampó vót.

Kamuthy Farkas nagyot csapott újra a csizmaszárára, s hatalmasat, harsogósat röhintett:

- Kutyafarkát se ér az egész: az agarat nem úgy kell tartani, mint ökröt az vásárba, sarampó megett: kézen kell tartani!

- Hogy lehet kézen tartani huszonnégy agarat - indulatoskodott Géczy.

- Huszonnégy milliomot is, komám! Nem az agárra bízzuk a kürtszót, hanem az pecérre; Gyere csak, gyere Egerbegyre, s láss csudát... Agáreresztő szíjjal, ugye Nagyságod? - s tele szájjal kacagva fordult a belépő fejedelem felé.

Mindenki a fejedelemre nézett, Kamuthy üvöltő vidámsággal folytatta:

- Így tartom e! Párba az idesanyja ne legyen vele, vagy pórázon két párt, s ahogy a jel adódik, egyszeribe csak egy rántás, s neki a vadnak!... ez döfi. Ez embernek való öröm... De azok a plundrás veszett nimetfélék, baromállat az mind az agárho!...

- Annál jobban ért ahho Bethlen főkapitány - mondta Kornis György -, agarak kommendánsa volt Zsigmond fejedelem udvarában.

- Most meg a székelyeké - vágott vissza élesen Kamuthy Farkas.

- No isz, a nem szégyen.

- Mit kell emlegetni, hogy agarak kommendánsa vót.

- Csinnyán - szólt a fejedelem, megvédve Bethlen Gábort.

Géczy sietve el akarta simítani a kínos szóváltást, és a fejedelem kedvéért röviden rekapitulálni akarta az agárügyet, s szokott udvariasságával deferált:

- Nem akarom tanétani Nagyságotokat - inkábbhogy azért gyöttem bé Erdélbe, mert itt vagyon az vadászatnak, agarászatnak igaz paradicsomföldje.

A fejedelem nem ügyelt az urakra, hanem az asszonyokat nézte, s nyitott buja ajkai, mint a vadat álló ebé, lefittyentek, s szagot álltak, orrlikai tágultak, s szeme nedvesen izzott, négy új s gyönyörű fiatalasszony volt előtte. Csapy Suskát már úgy nézte, mint magáét, hogy ím, ily hamar megjött az édességes tiszta fülecskéjeért kapott donációs levél után...

Sorra megfogta a kezüket, szót se tudott szólani, csak nézett, s egész testében, arcában, feszült, lecsapó, ragadozó mozdulásában, benne volt a leső sólyom készsége, aki a levegőégben egy pillanatra megáll, kóválygás után, hogy melyre hulljon le az alatta kerengő galambocskák közül...

Az asszonyok megérezték, s a szívük kéjesen elzsibbadt a gyönyörtől, mert ellenállhatatlan volt a Báthory Gábor szívdöglesztő bátorsága; Csapy Susi vékony fejér kezét odahagyta, s az arca ijedten tündöklő lángszín lett, s fejét meghajtva, úgy fogadta a fejedelem köszöntését, hogy kigyúlt, mint a rét a hajnali napsütésben.

De Bánffy Pálné is lázba gyúlt, sőt a derék Kornisné is végigborzongott; oly csudálatos mód tudta mívelni a fejedelem a dolgát, hogy mindenik asszony csak magára s csak saját magára vette minden hőségét és szíveszerelmét, vágyát...

- Gyere má tésis, Kata - kiáltott Kamuthy a feleségecskéjére, aki oldalaslag állott -, ne szégyelld magad, mutasd meg, kiskivagy.

A ripők szóra a fejedelem odanézett a negyedik asszonykára, kit eddig számba se vett, oly homályban állt, s ismeretlen volt, Kamuthy csak most vette második feleségnek, a múlt héten Mojzes Katát. A fejedelem ajkai megdermedtek, s a szíve görcsös ütést kapott: egy alig kivirult, szinte harmattal begyöngyözött, édes ifjú barna nőcske állt előtte.

Abban a pillanatban halálosan beleszerelmesedett.

Itt ő volt a megtámadott; a szíve dobogása megállt, s szerencse, hogy setétben s ablakoknak háttal volt, mert most mindenki meglátta volna rajta az elváltozást.

De senki se figyelt rá, mikor megfogta az asszony nem kicsiny, de meleg s puha jó kezét: mindkettejükön forró lázak rohantak keresztül.

Csak Imreffyné, aki hallgatva állott az asszonyok között, lett sápadt, s a szemére lehullott a szempilla, mint koporsófedél: ő volt az egyetlen, aki látta, tudta, érezte, mi történt.

- Isten adta Nagyságtokat hozzánk - mondta a fejedelem, s úgy állott középütt, oly nagy, amellett oly ragyogó s nyájas volt, minden szem rajta függött, s érezni lehetett, hogy ez valóban a fejedelem, aki itt mindenekkel bír.

- Bizony nem mondhatjuk, hogy ez szerencsét reméltük vólna - szólt legelébb Kornis Boldizsár, akinek a legtöbb szabadott -, nem tudtunk Nagyságod itt való lételérül.

- De pedig milyen jó, hogy kegyelmetek betoppantanak, immár bízom szerencsém csillagában - s titkosan mosolyodott.

- De visszük is Nagyságodat magunkkal - mondta Kendy István.

Imreffy idegesen mozdult meg.

- Ebédre Újvárban várnak - szólt a férje pillantása után, Kendyné.

A fejedelem úgy pillantott oda, mintha váratlan volna a fiatalasszony szava, s melegen gyönyörködte a kis zavarát.

- Ne fussanak Nagyságuk - szólt Imreffyné kissé gőgös-mézesen -, szegénységünktől is kitelik egy s más.

Ha a fejedelem nem szólt, olyankor valami fanyar izgalom, feszültség volt köztük, csak addig voltak egy úri társaság, míg a fejedelem személyes varázsa kötötte össze őket, különben feneketlen gyűlölet vetett köztük ellenséges sáncot. Erdélyiek voltak, urak.

- El, el, elmegyünk - mond a fejedelem széles és nyílt nyájasságával, mindnyájuk felett szinte széthintve a kegyeket, mint egy fiatal nap -, csak előbb örvendek, hogy együtt vagyunk!

Jelt adott a kancellárnak, aki száraz módján előre lépett s nyekegve de szapora szóval szólt:

- Megvallom, hogy nincs módom, kedvek ellen megtartani kegyelmeteket, de hasznos és szükséges, hogy Isten egybevezérlette ez kompániát, mert az országról kelletik beszélni... Kérem azért az urakat, uraimat, mint őfelsége tanácsát, hogy a benyíló házban pár percenetre egybegyűlni méltóztassék, hogy referátumot tehessek az ország fontos és súlyos dolgairól.

Annyira biztos és kényszerítő volt a szava, hogy mindenki fontosnak s elkerülhetetlennek érezte.

- Ej, rázzuk le magunkról ezt a kis alkalmatlanságot - mondta a fejedelem, újra sorra bókolva a dámáknak. Mikor Kamuthynéra kellett néznie, szemét lehunyta, s pillái közül itta fel az asszony csudálatos gyermeki szépségét, de nem akarta kimutatni, hanem inkább oda menekült a tekintete s az érzése, ahol biztonságban volt, s Susikához szólott és őt becézte:

- Hogy érzi magát, édes atyámfia, ez mi országunkban? - mondta, s hirtelen meg is fogta az asszonyka kezét.

Susi fülig pirult, s kezét vonta, nem akarta engedni, de a fejedelem óriási tenyerében elveszett a keze, mint egy gyermekkéz. S a fejedelem, érezve e vonakodást, annál támadóbb lett, s játékból az asszonynak tenyerét vakarintá. Pedig hiába nézett úgy rá, s hiába árult el az egész világ előtt nem lévő forróságokat, ez az egész csak védekezés volt a másik asszony, a Kamuthyné bűbája ellen, amely úgy sütötte s perzselte, hogy sem holt, sem eleven nem volt.

Kendy István fakó olajbarna arca még egy fokkal fakóbb s ónosabb lett. Kezét kardjának markolatára tette; nem markolta azt, de nyomta, lenyomta, hogy a kard hüvelye hátul a hosszú mentét magasra emelte. Mély lélegzetet vett, s szédület környékezte az agyát.

- Noshát, gyerönk - mondta a fejedelem, s eleresztette a Susa kezét, aki tizenhét éves ifjúságában úgy állott, mint akit súlyos inzultus ért, lángoló arccal, lihegő kebellel, főve, forrva, teljes izgalomban.

A fejedelem még annyit szólt:

- Aztán mulassanak jól kemetek, húgaim-asszonyomék, míg mink odabent ez nyomorúságban senylődünk.

Nevetett, s mindenki vele nevetett.

- Ez lator elveszt bennünket mind országostúl - morogta Kendy István Kornis Boldizsárnak.

Bent a fejedelem leült helyére, az asztal belső oldalára, kivont kardját keresztbe letette maga elé az asztalra; szembe vele úgy helyezkedtek el az urak, hogy középen széket fogott Kornis Boldizsár, mellette jobbról Kendy, balról Bánffy Pál. Emellett Kornis György ült le, s Kamuthy állva maradt, mert nem akart, maga sem tudta mért, Kendy mellé ülni. Imreffy az asztal felső végét foglalta el, s írásainak bőrzsákját maga elé tette.

- Magnifici domini generosi, fideles, nobis sincere dilecti - kezdte a fejedelem. - Kancellários uramnak vagyon referálnivalója kegyelmeteknek az országról; hallgassák meg kegyelmetek, s ámbátor ez jelenlevők száma gyűlésnek non valet, meg nem érő, azért mondják ki kegyelmetek gondolatjaikat országúl.

Imreffy felállt, papirosait soká rakosgatta, rendezgette, úgyhogy mindenkire lassan valami szorongó s kényelmetlen érzés telepedett. Mikor aztán elkezdte lassan s latinul a beszédet, a nehezen kialakuló mondatokból annál feszítőbb lett a história.

Előadta a moldvai eseményeket. Bőven elmondta, hogy ugye mindenki jól tudja, a fejedelemnek legelső szándéka az volt, mikor a fejedelmi széket elfoglalta, hogy Oláhországot megtámadja, s Serbán Radult elkergesse, s evvel elégtételt vegyen a Mihály vajda szörnyűségeiért, aki a tizenöt éves háború alatt folyton átkozottul beleavatkozott Erdély ügyeibe, s némely alacsony, hitvány és hazájaáruló magyarnak segítségével Erdély fejedelmi címét is elragadta. Beszélt a sok dúlásról, fosztogatásról, sarcolásról, amit sokkal inkább a vad oláhnak kell tulajdonítani, mint a töröknek, s a nemzeti kétségbeesésről, amely soha ki nem fog aludni az oláhval szemben, kivált míg ilyenfajta vajdák ülnek Havaselve felett, mint ez a Serbán Radul is, aki a Mihály politikáját folytatja... A fejedelmet akkor az ország instálta, ne kezdené a hadat, mert azt mondták: még nem elég erős arra a megkínzott s vérevett ország... A fejedelem engedett. Sőt békét és szerződést kötött a vajdával...

- Úgyvan - szólott Kamuthy, aki a legelső pillanatot megragadta, hogy a fejedelem mellett vivátozzon.

- Az urak jól tudják, hogy ősszel Konstantin, a moldvai hospodár alávetette magát az erdélyi fejedelemnek, s országával egybe Erdély vazallusává, a fejedelem birtokává lett... Most vasárnap is követei feles ajándékkal itt voltak Kolozsvárott, s a fejedelemasszonynak bőven kedveskedtek kincsekkel, szőnyögökkel s más drága marhákkal... De hol voltak az olá vajda követei?... Mindenki kérdezte vasárnap, hogy hol az olá vajda, hogy semmi hír felőle... Talán hogy elkéstek, mondta az ország.

Imreffy szünetet tartott, körülnézett:

- Igenis, a hír, bár későn, de az olá vajdáról is megjött. Az olá vajda azon az éjszakán, mikor itt kellett volna tisztelegnie - haddal megtámadta a fejedelem birodalmát, Moldvát, a mi alattvalóinkat, akinek éjnekévadján, futva s egy ingben kellett menekülnie...

Mindenki elszörnyedt. Ez valóban olyan hír, amire nem számított senki.

Felhördülések, dühök s káromkodások robbantak ki a fogak közül...

- Ez az, amit referálnom kellett kegyelmeteknek: hogy a moldvai vajdáné Brassóba menekült, magával hozta a fiát a hospodárt, az ártatlan tizenhárom éves gyermeket, magával hozta harminc szekér kincsét, drágaságát, s követei tegnap reggel megjüttenek az Weiss Mihály brassói bíró embereivel egybe, s mindeneket elbeszéllettek.

Mindenki néma lett: valóban nehéz idők nagy jövő szele csapta meg őket.

- Nyolcezer aranyforint fizető alattvalóinkat éjszakának idején ágyából szalasztja neveletlen gyermekével, várát s palotáit elfoglalja, országát most sarcolja: akit kegyelmetek kíméltek, most az olá vajda mind elviszi a moldvaiaknak minden, bár egy fityingérő vagyonát.

- Ki kell irtani űket egy lábig - rikácsolta Kamuthy Farkas, öklét rázva.

- Halhatatlan szörnyűség - mondták a többiek is.

A fejedelem várta, hogy az egész társaság háborút kiáltson, s hogy csak az egy Kamuthy - behúzódott szempillái mögé, s ismerni akarta az embereket, ezért szabad folyást engedett a szónak, s felállt Kornis Boldizsár.

Hosszan beszélt; s ő is felsorolta Erdély nagy nyomorúságait az elmúlt esztendőkben, amelyek miatt még ma is csak olyan, mint a vérevett bárány... S a tavalyi szertelen szűk termés után pláne úgy vagyunk, mint az éhhelholt a hóban: ő nem akarja megállítani, hogy azt határozza majd az ország, amit akar, csak ezt a két dolgot nem szabad elfelejteni, hogy ki vagyunk fosztva, s ma éppen még kenyérbélink sincs... s hol van még az aratás! A tavaszbúzát még csak két hónap múlva vetik, és a hadhoz rögtön elemosia kell...

Aztán Kendy István szólalt fel: ez is dühítően higgadtan fogta fel a dolgot, s azt kívánta, bizottságot kell kiküldeni, aki megvizitálja a dolgot.

De Bánffy Pál felpattant, lángvörös lett, rossz szónok volt, mikor felállott, csak akkor kezdett belezavarodni az indulatába: igazságot követelt, igazságot, igazságot! A háta mögött Kamuthy Farkas kontrázott neki, minden szó után helyeselve. Bánffy Pál voltaképpen azért tüzelt annyira, mert e három nap alatt nagyon kiismerte a vendégeit, akik mindent pápista-szemmel néznek, fumigálják Erdélyt, csak a német felé kacsingatnak, s mégis a nyakán voltak három napig, igaz, hogy tartóztatta, szekerükből a kereket, szánjukról a talpat leszedette, s ajtót-kaput rájuk szegeztetett, de aztán annál veszekedettebben tele is volt velük...

Kornis György persze a bátyjával tartott, kurta darabos módján levágta a berzenkedőket, s csak békét és csak a békességet prédikálta.

Kamuthy dühöngött, nem hallgatta a beszédet, külön perorált, s egyre azt lármázta, hogy bosszút, bosszút, bosszút. Igazságot, igazságot!...

- Ej mit ivölt kegyelmed - fordult vissza a feje fölött ágáló s lármázó Kamuthy felé Kornis Boldizsár -, egy székely katonát se adok az egész Mulduváért! mind Oláországgal egybe!

- Tudni kell a dolgokat! - kiáltotta Kendy István is a fejedelem felé.

- A Konstantinocska elrontott éccakai álmáért!?... - dühöngött Kornis Boldizsár.

A bátyja ezt a szót felkapta:

- Talán nem is igaz, csak álmodták az egészet!...

A fejedelem megszédült; kirobbant a dühe... Mi ez?... Az urak nem tudják, hogy ki a fejedelem? Szemtől szembe ellene mernek ugatni?... - fogta az asztalon előtte álló kupát, csengetni akart vele, kopogtatni, de ahogy kézbe vette, előbb kiitta, ami benne volt.

Ez lehűtötte s megjuhászította az embereket. Érezték, hogy a fejedelem nagyon nyugodt, s ez hatott rájuk, mert bizonnyal oka van e nyugalomnak.

Mikor kissé lecsillapodtak, Kornis Boldizsár hetykén összefoglalta:

- Nem adom véremet gaz kutyák ugatásáért.

A fejedelem így szólt:

- És ha én azt mondom kegyelmednek, hogy nem is kell a Nagyságotok vére s áldozatja...

- Arra ne is számoljon... - kiáltotta Kornis, de meggondolta - a kancellár uram!... mert az ország nem ül fel...

A fejedelem hirtelen felemelte fejét s villámló szemmel nézett szembe Kornissal, mint egy ugrásra készülő tigris.

- Nem is számolok rá!... - kiáltotta - sem kancellár uram!... Tudjátok meg, hogy másmint akarom, magam kötségin s erejébül... Mit nekem Erdély! - kiáltotta el harsogva boros szilajan. - Nem arra való ország, hogy ezen uralkodjak! Arra más birodalmakat kell keresni: ez kisded ország csak egy fölöstökömre való... megenni, meginnya...

Megdöbbent csend lett erre a hirtelen jött kinyilatkozásra. Báthory maga is megigenlette, s visszaszállt a vér az agyából, higgadtabb lett, s hátrább ült, féloldalt fordult, úgy nézett vissza s körül rájuk:

- Kancellár uram, hívja be az hajdúkot és Géczy Andrást, nádorespány követjét.

A pápista urak sóbálvánnyá lettek. Ím, hát itt kicsinált dolog, kész praktika van az ország ellen... Hajdúkkal!... Most jött ki a lóláb... Hajdúkkal akarja ez elfoglalni az országot?...

Annyira el voltak szörnyedve, hogy a vér megfagyott bennük, s nem mertek egymásra nézni, hogy el ne árulják a gondolataikat.

Néma csöndben várták el, hogy Nagy András bejöjjön, két kísérőjével, félszemű Csonka Bálinttal s a tűzben izzó Foktűi Mátéval, aki már nem bírt magával a rettentő gyűlölettől a pápisták ellen.

Jött Géczy is, aki azonban végigment a szobán, s annak a belső végében egészen magában, összefont karral figyelmesen nézte mi történik.

Nagy András megállott az asztal alsó végin. Komoran állott, bal kezét csípőjén tartva, szűrét könyökével kidagasztva. Már nyugodt volt, rendben volt, írás volt a zsebében. Jól hallották a lármát s ordításokat, amely elől az asszonyok el is menekültek egy odábbi szobába, mert nem akartak a hajdúkkal együtt leskelődni, s érteni úgysem lehetett egy szót sem a visszhangos boltozatok miatt, csak ijedtségük nőtt, hogy egymást ölik az urak. Kornisné nyugtatta őket, nem kell búsulni: ez mindig így megyen, mihelyt az országra fordul a szó: ez már erdélyi szokás...

Imreffyné teríttetett odabent, s egy kis harapnivalót. Hallgatva s kedvetlen s ímmel-ámmal, szorongva csipegettek.

- Egregii fideles, nobis sincere dilecti - mondta a fejedelem, a latin szólítással visszaállítva a tárgyalás hivatalos nyugalmát -, Nagy András uram, köszöntöm kegyelmedet, mint a vitéz hajdúságnak legelső fejét, vezetőjét s parolája bíróját... kérdem kegyelmedet: ...ha Erdélyország fejedelme kardját kihúzza s leüti; és kiadja a szót, hogy: Ki Oláhországra!... Mennyi kardot hoz kegyelmed az fejedelem mellé?

Nagy András megmozdult, előrebókolt bús bikafejjel, egyet vetett magán, apró véres szemét körülhordozta az urakon, azzal fogta, kivonta tenyérnyi pallosát, s az egyenes nagy kardot, mit két kézzel kell emelni, végigfektette az asztalon, de markolatját markából ki nem bocsátotta s szólt:

- Nagyságos fejedelem! uram! Nagyságos uram! Erdély fejedelme s gazdája!... Nagyságos uraimék! Énnekem se szavam, se bötüm benne: de ez az én kardom temintelen harmincezer hajdú s még harmincezer paraszt csákányt jelent...

- Isten úgy segéljen?

- Isten engem úgy segéljen.

Az urak némán ültek, hallgattak.

Nagy András visszavette kardját. Maga elé támasztotta, s állt, mint egy bakó. A fejedelem Géczyre nézett.

- Uram, Géczy uram, mit hoz kegyelmed az pozsoni gyűlés felől?

Géczy előbblépett, Imreffy mellett, belől, a fejedelem felől s megállt az asztalnál.

Szónoki formában beszélt, mint a Plutarchos orációi. Széles feneket kerített, s latinul beszélt, mert ez időben komoly dolgot komolyan megtárgyalni csak latinul lehetett s mindnyájan úgy érezték, fontosabb a gondolat, ha deákul mondják el. Ha magyarul szóltak, rögtön dühök lobbantak ki, s káromkodásba fúlt a düh, de a latin nyelv iskolai nyugalma az idegekre csillapítóan hatott, természetesebbnek találták az okfejtést s az érvek csoportosítását.

Géczy nagyon kellemesen beszélt, nem mondott semmi újat, de e perc igen alkalmas volt, hogy újra végiggondolják beszéde alatt az ország szerencsétlen állapotát... Kiszakítva az Alföld, a török parancsol benne... Elszakítva a felföld, a német parancsol rajta... s itt a kis Erdély, mely a török felé repes... "A magyar nemzet, Spectabiles ac Magnifici Domini, a nagy Mátyás dicsőséges idejében huszonkét nemzetnek tudott parancsolni s ma nem bír saját magán uralkodni. Nagy Lajos fényes birodalma a tengerektől a tengerekig terjedt, s ma a hegyektől a hegyekig sem terjeszkedik... S lássák kegyelmetek erdélyi uraimék, mégis kegyelmetek nem is tudják milyen boldog állapottal vagynak: kegyelmeteknek szabad: magyarnak lenniök... Kegyelmetek perelhet és osztozhat s civakodhat, magyar a magyarral, de akik kívül vannak ez határon, azoknak semmit sem szabad, de magyarnak lenni: az legislegjobban tilos!... Nekünk odaát, szolgáknak s raboknak kell lenni. Itt az emberek az lehetnek, amivé akarnak vagy tudnak, aki nemes, nemes lehet, aki mester, mester lehet, aki pásztor, pásztor lehet: de odaát a magyar, ha gyűjt, csak arra gyűjt, hogy aki jön, elszedhesse tőle... ott csak dolgozni s hallgatni szabad: jön a török, elhajtja barmainkat, jön a német, elszedi rongyainkat... ott van békesség csak, ahol puszta a föld, mert ha híre kel, hogy van egy falu, ahol még emberek laknak, soha semmi isten meg nem őrzi a dúlóktól s fosztóktól... csak a jóisten tudja, mi lesz ez világból, ha így telik a magyarság dolga, nem lesz szabad többet nevetni s dalolni, csak sírni s jajgatni... Átkozott nyomorék az emberi fajta, hogy ebbe is bele tud törődni s másra is gondol néha, nemcsak a bajra... Ha kegyelmetek tudnák, mi az: hogy itt a magyar urak hajba tudnak ragadni egymással, menjenek-e bosszút állni régi megbántó ellenségeiken, vagy ne? hogy itt harmincezer s hatvanezer szablyát tudnak egybe seregeltetni!... akkor áldanák az Istent, mert odaát, a határon túl, ha valaki három embert tud maga mellé szerkeszteni, bárha földtúrásra vagy bőrkalapálásra, vagy kereskedésre: akkor már egy hét múlva rebellis kell legyen: mert szűk az ég odakinn a magyar felett..."

Lekötötte a figyelmet, s elterelte az indulatokat, s pillanatnyilag keserűséggé változtatta át. Sóhajtások és nyögések kísérték szavait vagy legalább fakó és fásult szomorúság, mint a temetésen, míg a pap beszél a halottról.

- Nádor uramtól jövök, s eleget hallottam, asztal mellett, kupa mellett őnagyságaik beszélgetéseit... Hogy gondolják azt kegyelmetek, Nagyságos uraim, hogy a magyariak szablyát ne rántanának, ha jel történik: hogy szabadságidő lett!... Itt van kész példa, Bocskai fejedelem dolga: ahogy kiütötte a zászlót Biharba, az egész ország, Brassótól Pozsonyig, eccerre lángot vetett; a németnek minden hada úgy maradt, mint egér a fogóba; harcolni se kellett ellene, csak leszedni, akár az ázott ürgét... Nem mondhatom: nincs írásbeli meghagyatásom: de én esmérem az urak gondolatját, s azt mondom kegyelmeteknek: csak kard kihúzva légyen, s a kard kézbe légyen! akkor mellettünk lesz az egész világ, s hátunk mellett az egész kereszténység...

Báthory Gábor, a szavaktól megmámorosodva húzódott vissza magába; itt az új Bethlen Gáborom - mondta magában -, ez az igazi, s ifjú vére gőzt vetett, nincs, nincs hatalom, ami többet visszatartsa...

Foktűi Máté azonban tűz és láva dörgéssel robbant ki közéjük, abban a pillanatban, ahogy szót foghatott. Már másodnapja forr benne a kirobbanó düh, most aztán megeresztette dühei zsákját:

- Szerelmes atyámfiai az Úrban, nézzetek az hatalmas Isten trónusára, mely csodálatosság az ő míve: hogy kiterjesztette fejetek felett az égnek firmamentumát, s lábatok alatt megerősítette a földnek fundamentumát...

Kornis Boldizsár is szólani akart, de látva, hogy ezt megállítani többé nem lehet, visszaült, s gúnyosan nézte a parasztok papját, aki iszonyú hévvel öblögette a szokott papi frázisokat, míg elért a nagy rávallásra, amit ki kellett magából üvöltenie:

"...az a hatvanezer szablya, azkit Nagy Andorás uram űkeme ígért: az mind Krisztus igaz vitézinek kezében vagyon, nincsen azok közt egy is, amék a pápisták rothadt fekete fertőjébe fetrenkednék..."

Kornis Boldizsár nagy robajjal taszította hátra a székét, s a fejedelemre nézett: tűri-e az ő jelenlétükben ezt a lázadást. De a fejedelem úgy ült, mintha nem is hallotta volna a papot. Lázba és mámorba révedten ült: nem látta, érezte, a szilaj jövendőt, minden idegét felgyújtotta a harc tüze... Akkor megrázta magát, mintha erőszakkal hozná vissza ez világba, tollat fogott, s egy papirosra jegyzéseket kezdett tenni.

A pap azonban egyre súlyosabban támadott, s öntötte a kálvinista sérelmeket:

- Ugyi Szatmárt megadták a nímet kommandónak, de csak, hogy pápista papot a várba soha be nem hurcolnak, a vallást nem háborítják a pápistaságnak berakásával és a templomok diszpozícióját semmiképpen meg nem sértik... S szemléljed a pokolbeli sátán mívét! jezsuitákat állítottak a pápista urak mellé, hogy mint test az lélek által, az urak az ő tanácsaik által cselekedjenek!... És még azonfelül kollégiumot nyitottak, hogy már a gyermeki lélekbe imbíbálják az pápizmust, és a pápista uraknak Bécsből nagy jutalmakat ígértek, ki mennyi ajándékot küld az kollégyiomra... Ilyen időket értünk nagyságos uraimék!

Egy pillanatra szünetet tartott, a katolikus urak sápadozva s lélegzetvesztetten hallgattak; hát ilyen hangon lehet beszélni a fejedelem színe előtt? a kálomista urak, Kamuthy és Bánffy Pál is hallgattak, de örültek: hogy jön ez a paraszt, s az ország gyűlésében így megtáncoltatja a pápistákat, akik csak karácson előtt tettek nagy karakallát, mikor Kornis Boldizsár országgyűlésében azt kiáltotta: "tik Lutterek örültök, de mi is pápisták nyolcezeren vagyunk még, s majd mink kacagunk, mikor ti a fogatokat csikorgatjátok!" Akkor csak fővesztés fenyegetésével lehetett elhallgattatni, most hallgat, s fogát ő csikorgatja; azt azonban még Kamuthy Farkas sem merte, hogy hangosan helyeseljen a papnak...

- Új feje vagyon az katolikus relígiónak az jezsuiták közt - mennydörögte Foktűi Máté -, aki kimondta s hirdeti, hogy a pápizmust nem hűhóval s lármával kell trombitálni, mint Jakab János jezsuitái idejében Kassán: inkább a kis eklézsiákat kell megbontani: a fő és zászlós urak a szegénység hitét s templomait szedjék el úgy sundám-bundám, csendes módjával, a papi tizedet ne adják meg a reformata relígión való papoknak, majd így a református papok lassan eléheznek s elkotródnak a vidékrül, amibe erősen csalatkoznak a kutyahitű töröknél ajjasabb lelkű pápista urak és az ő Pázmányuk...

- Quis asinus ululat, micsoda szamárbőgés ez! - kiáltott s ugrott fel Kornis Boldizsár - azért vagyunk itt, hogy ilyenekkel traktáljanak a fejedelem őnagysága jelenlétében?... Kövesse meg magát kend, s tegyen lakatot a nyelvére... Ilyen szavakkal fogják az prédikátorfélék a szent békességet plántálni?...

- Nem kelletik békesség, tűz kelletik s veszedelöm - üvöltött a pap égre emelt ököllel.

A két Kornis és Kendy egyformán kiáltottak s velük Kamuthy és Bánffy Pál is, egyik csillapított, másik tombolt, egy percen múlt, hogy az urak kardra nem keltek. A fejedelem a kannával vágta az asztalt s mindeneket túlkiáltott:

- Szilencium!... Parancsolom, hogy csendesség legyen... Én békességet akarok mívelni, jobbrul is balfelé, meg balrul is jobbfelé...

Lehűlve e szótól, alábbhagytak mindnyájan a lármával, de a fejedelem folytatta:

- Nagyobb dolgok indulnak ez világban, nem lehet üstökvonásba kezdeni: nem tűröm, hogy valaki más vélekedésbe legyen, mint én vagyok: s nekem ország dolga számít: mind az egész magyarságra vagyon az országnak szüksége, s nem csak a pápistákra s nemcsak a kálomistákra...

Kornis gőggel vetette oda:

- Oltassa ki akkor Nagyságod a bolond tüzet, akit pásztorok gyújtogatnak, mert elég az egész erdő, s süthetjük az makkot...

- Megmondtam kemeteknek már, hogy én ezt az országot úgy akarom tartani, mint egy tündérkertet... s kardunk s haragunk csak kifelé gyújtogasson... Ezt mondom az uraknak, s ezt mondom a hajdúknak...

Foktűi Mátét Nagy András félretolta. Nagy András már félt, hogy a bolond pap szétrontja az egész reménységet: ha az urak összevesznek, még porba pottyan a háború pecsenyéje...

- Nagyságos uram - szólt, s a hangja olyan rendületlen volt, hogy mindenki csodálkozva nézett rá, s megenyhült a mozdulatlan higgadtságától: - Nagyságos uraimék; kár a sok szójír; szóbeszídír. Mire való a? Nem arrúl van itten títova! hanem arrul, hogy megyünk-i az olájra vagy megköszönnyük neki, hogy újfent kezdik az Mihály vajda gráciáját.

Kamuthy Farkas nagyot kiáltott:

- Persze hogy errül van szó!

Még a katolikus urak is elhallgattak; egy percre nem látszott nekik rossznak, ha a hajdúk háborút kezdenek, legalább pusztulnak a verekedő haramiák...

Kendy István vette át a szót s latinul beszélni kezdett; higgadt volt már, s lassan visszatért a nyugalma. Kár erről ilyen nagy erősen gondolkozni, nem azért vannak itt együtt... majd az országgyűlés... - mondta.

Ebben megnyugodtak, s Imreffy ki is fejtette, hogy az országgyűlés már egybe is van híjva, minél előbb, Besztercére... de azt nem árulta el a kancellár, hogy a hajdúkkal már meg is szerződtek, hogy az országgyűlés napjára nekik már Lugason kell lenni...

Maguk sem vették észre, hogy eltelt az idő, s felhangzott a konyhacsengő, amely az ebédet hirdette.

A fejedelem örült, mert végeredményben jól végződött a dolog, hiszen nincs is semmi igazi ellenmondás, még jó is volt a pap tűszúrása, legalább felfakadt és kitisztult a kelevény... Elmúlt. Odaadta Imreffynek az írást, amit a gyűlés alatt jegyezgetett össze.

Mindenki kíváncsian, szinte ijedten nézett az írás után: vaj, mi lehet az... Mióta Zsigmond fejedelem gyűlésben írta meg, nyájaskodás közben a Báthory Boldizsár s társai halálítéletét, azóta nem szeretik az irkáló fejedelmet. Imreffy nagy gonddal olvasta az írást, az arcáról nem látszott más, csakhogy nehezen olvassa a betűket.

A fejedelem néhány szóval megköszönte a tanácsadásokat, azzal felállt, s ebédre invitálta az urakat.

Az ebédrehívás mindannyiuknak jólesett, mert az ember megéhezik a sok beszéd közt s a háború félelmében.

Kitüzesedett arccal állottak fel, hogy a fejedelem után az ebédlőbe menjenek.

Az ebédlőház közepén ezüst mosdómedencével állott két darabontinas, hosszú törülközőkendő vállukon. A fejedelem odament, s megmosta kezét; a többiek sorba álltak, hogy rang szerinti rendben végezzék a szokásos kézmosást.

- Kendy uram - szólott a fejedelem, s kívánta, hogy vele azonegy medencében s együtt mosódjék, s az ő törülő kendőjébe szárítkózzék.

Kendy a kitüntetést úgy vette, mintha fogát húznák, felesége miatt vagyon minden... A pap otrombasága is csak olaj volt az eleven tűzre, s fejefájdulásával jobban szeretett volna inkább a pokolba sántálni, mint asztalhoz ülni a fejedelem oldalán.

Az asztal elég szép volt, aranyhímzéses asztalszélcsipke csillogott környös-körül, s középen fehér abrosz volt felterítve. A szürke ezüst- s óntányérok, a nehéz kupák s vörhenyegmázos boroscsuprok komoly s módos díszt adtak az asztalnak, amely a fal tövében nyúlt végig a boltív alatt, úgyhogy belső oldala a falig volt téve, csak annyival kiebb, hogy mégis az inas végigmehetett a lócák mögött a falnál, belül. Ez a belső oldal a tisztesség helye, persiai szőnyegek a falon, a fal hidege ellen, meg díszül; az asszonyok itt ültek. A fejedelem az asztal felső végén egymagában helyet fogott, a jó tágas asztalfőn: a fejedelem soha úgy be nem szoríttatja magát, hogyha kardra kerüljön a sor, bő helye ne legyen. Csakugyan, most is háta mögött áll a gyermek Bárdy Pál, apródja, aranyos kardjával, melyet büszkén tartott a fejedelem fejénél.

A fejedelem intett, s Kendy István őmellette ült le, csak azon túl ült Kornis Boldizsár, Bánffy Pál, Kamuthy s Kornis György. Az asszonyok férjeikkel ültek szembe.

Imreffynének háziasszonyi joga lett volna, hogy az asztalfőn a fejedelem mellé üljön, de ő tartózkodással az asszonyok után telepedett. Mellette, az asztal alvégén Kornis György ült, szemben a fejedelemmel. Ellenben Imreffynével szemben Géczy.

A főasztalnál csak ezek voltak, mert a fejedelem nem tűrte, hogy asztalánál tizenkettőnél többen üljenek.

De volt másik asztal lejjebb, a más oldalon. Ott ültek a hajdúk, az udvari tisztek, s asztalfőre, maga képében Imreffyt rendelte a fejedelem.

Mindnyájan felálltak, s Foktűi Máté rövid imát mondott, mint pap. Úgy telepedtek zörgéssel vissza.

- No, lássuk a medvét! - mondotta Kamuthy Farkas, fogát csattogtatva, s kivette a csizmaszára mellől az étszeres tokot.

A többiek is előszedték az evőeszközt, csak Kendy Istvánnak adta az inasa át, a háta megől, a drágamívű evőszerszámot, s feleségének is, asztalon át a tisztaarany s trébelt aranyremekkel cifrázott nyelű eszközt.

- Ó be gyönyörű - kiáltott Géczy, messziről felismerve az olasz munkát. - Hol vette nagyságod e remeket?

- Lengyelkirályasszony keresztanyámtól nyertem - szólt enyhe gőggel Csapy Susinka.

- Ilyet csak az itálián fabrikátorok szoktak készíteni - beszélt Géczy, aki mindenről tudott szólani.

- A mi szász míveseink is nagyon csudálatosakat tudnak csinálni - mondta Kornisné, nem hagyva a magáét.

- Az olaszok mesterek, Nagyságod - szólt Géczy -, ezüstbe és ércbe úgy kiverik a Nagyságtok képit, hogy azt várná az ember, hogy megszólamoljon.

De Kornisné nem egyezett ebbe: jóságosan mondta:

- Én láttam Zsigmond fejedelemnek képit írva, sok aranyakba került, az leghíresebb piktorok csinálták, kit Prágába, kit Velencébe, de bizony soha nem hasonlított hozzá.

- Velencébe? - kérdezte Géczy megütközve. - Hát volt Zsigmond fejedelem Velencébe?

- Mér lett vón? Akart menni, mert a fejedelemséget is ott rúgta - kiáltott Kamuthy -, de mégis meggondolta, s nem ment el.

- Hát az festőmíves volt itt talán a fejedelemnél?

- Ó ugyan! annyi földrül eljönni!

Géczy nevetett:

- S nem is látta a fejedelmet?

- Nem.

- S mégis jól eltalálta légyen?

- Dehogyis, egyik oly maskara volt, mint a másik, a prágai olyan szakállat írt neki a képire, urambocsá, egy nagy kövér szakállas vént fabrikált a szegény árva fejedelembűl; visított a kacagástúl, ki látta. A cseh nagyon kövérnek, a talján nagyon soványnak metszette, az egybe jól hajazott, hogy nagy orra volt mindenik képen, csak másmilyen szabású, mint nekie vólt...

- Jaj Nagyságod - szólt Géczy -, a legnagyobb míves is, ha nem látja, meg nem tudja cselekedni! Hogy süti spékelt pávamellet a szakács, ha nem is látta szemeivel se a pávát?

Az étekfogók felrakták az asztalra a fehér kendővel letakart tálakat.

Kristóf deák ekkor hatalmasan elkurjantotta magát, szertartásosan.

- Asztalrendtartás: első étel öreg tálra, Tehénhús tormával, másodétel Bárányhús ecettel, sályával, harmadétel Borjúhús éles lében, lemóniával, azaz citronnyal.

Csörögve, zörögve nekiláttak. Mindenki abból a tálból vett, ami éppen előtte volt. Három ezüstkanál volt feltéve az asztalra, s ezt egymástól sorra kéresgélték, hogy a szép szelet húsokat mártással meghintsék. A lakájok a kenyeret sorra hordták, de csak a vendégeknek adtak, mert erősen kenyérszűkibe voltak. A hajdúk örültek most, hogy a reggeli cipót megkapták. Azután a poharakat töltötték meg, a kupákat, de senki sem nyúlt világért sem hozzá, mert csak a második tálalásnál illik poharat emelni. Ezt még maga a fejedelem is respektálta.

Vígan ettek, s nagy falatokban rágatlan nyelték a kemény húsokat, mert az volt a férfias, hogy az étellel hamar végezzenek. Beszélni sem beszéltek egyelőre, csak a háziasszony mentegetőzött, hogy duflumos szégyenbe került, egy az, hogy két órával elkésett az ebéddel, mert bizony tíz órára meg kellett volna lenni rendes szokás szerint úri háznál, másik szégyene pedig az főtelen s sajtalan hús, de az sietség miatt van s hogy a só elfogyott, mind az egész kősók, amiket Désről hoztak volt, a sok ember mia' s már csak a jövő héten küldhet újért.

- No majd küldetek én asszonyomnak - mondta Kornis György - akkora táskasókat, csak a szekér bírja.

Kamuthy Farkas azonban cáfolta, hogy a hús főtelen volna:

- Nem vagyunk mink vénasszonyok - mondta -, hogy a híg kását se győzzük megrágni!

S neki csakugyan olyan fogai voltak, mint a farkasnak.

- Utálom is az német szokást, hogy a húst puhára főzik, mint a kocsonyát, igaz-e az? - kérdezte Géczytől.

Géczy igenlette, mert Mathias királynak úgy kell megfőzni a húst, hogy kés nélkül kalánnal is meg tudja enni.

- Akkor az már harmadhetes szag! - kiáltott Kamuthy Farkas.

- Én is eleget perelek a pácért - mondta Kornis Boldizsár - feleségem asszonyommal még az vaddisznó húsát is csak félig sütve szeretem, nyárson úgy érezem ízét; ha pácba rothasztják, akkor már nem étek...

A fejedelem nem szólt, pedig az egész társaság belekeveredett a vitába, s ilyenkor mindig fejedelmi döntés kell; ő azonban félig lehunyt szemmel ült, belőlről forrt a vére, szórakozottan rágcsált, s egyre mosolygott; mire a kikelet béjön, hol lesz már ez az egész csendesség!...

Kristóf deák a második fogást hirdette:

- Asztalrendtartás - mondta harsányan -, másodfogás: első öreg tálra: Káposzta vaddisznó orrjával, más öreg tálra: Nyúlhús fekete lével, Borjú gyümölcsös lével, Tehénnyelve kaszás lével.

Most aztán fel lehetett venni a serleget vagy a két-három iccés mázolatlan bögréket, mindnyájan egymásra s az asszonyokra köszönték az italt; a dámák szintén apróbb poharakat fogtak, s bele nyújtották a nyelvecskéjüket, mutatták, hogy nem megy beléjük a bor, a világért se.

Ivás után mindenki ujjongott a tálakon, váratlan volt a bő étel, s kisült, hogy egyik vagy másik tál valakinek éppen a legkedvencebb kosztja. Most már a tálak csereberélése is szabad volt, s a szomszédok odább-idább kérték a bőzsíros húsokat.

- Héjnye bárannyi kenyerem vóna, kivel bajszom feltörlöm - kiabált Kamuthy uram -, hogy fogok asszonyomtól csókot kérni oly zsíros pofával.

Mindenki hangosan nevetett, s a fejedelem, mintha durván s dárdával bökték volna meg, odanézett Kamuthy asszonykájára, aki lángba borult arccal s lesütött fejjel nevetett az ura goromba tréfáján.

Ott is hagyta a szemét az asszonyon, a nagy háborús lázban elvesztette előbbi nagy szívütését, de most egyszerre megint valami fájó, szorongó, nagy vágyakozás támadt benne a nyíló rózsabimbóhoz hasonlatos fiatalasszonyka után... Olyan tiszta volt, olyan egészséges s üde; nem is tudta mi ez, nem is ismerte soha a szerelmes fájdalomnak ezt a szorongását, de minél tovább nézte az asszonyt, annál kínzóbb volt valami odabent; hisz ő minden asszonyt szeretett, minden asszonyt megkívánt, de ezt a kis asszonykát, ezt nem úgy, mint mást.

Ezt fájdalommal vágyta, sírni tudott volna, ölébe borulni és sírni, mert annyi baja s félelme van, úgy fárasztja s kínozza már az a sok minden, ami felgyűlt az életében, az az asszony hasonlít egy kicsit Palotsay Annához, mikor még kislány volt, s hasonlít Évuskához, aki megkorbácsolva aludt az alvóházban, s minden ártatlanhoz, s szépsége valami remegő, berzengő, ártatlan és gyanútlan volt... Mint gyermeket szeretné ezt ölbe venni, karjára, mint a csecsemőt; gyermeket szeretne tőle fogni, a karján érzi, milyen jó lehet, az erős, acélos bicepsében az apai édességet, ahogy a parányi, édességes kölök kis súlya rajta fekszik... Óh, de gyűlöli az Asszonyt, aki nem tudott neki gyereket hozni, csak gőgöt s fagyosságot. Ez igen, ez tudna, szinte síróra s nedvesre, könnyesre ernyed a szeme sarka, míg csak nézi, nézi lopva s retteg tőle, valaki észre ne vegye, félti elárulni; mintha minden elveszne abban a pillanatban, amint idegen szemek felfedezték...

El is kapja szemét s mereven néz át az asztalon az Imreffy fakó arcába.

Elálmélkodását az asztalnál ülők mind figyelik s félreértik, mert hogy Kamuthyné s Imreffyné egymás mellett ültek, nem tudják, kettőből melyikre néz a fejedelem, s hitték a régire... De Imreffyné tudta. Minden vígsága s elevensége mellett is tudta már, hogy baj van: hiába játszott s kacérkodott Géczyvel, hogy magára vonja a fejedelem féltését, ez nem vette már észre, nem élt neki többet...

Imreffy azonban felállott az alsó asztalnál, előre jött, a fejedelem közelébe, az urak megfordították székeiket, hogy lássák, s mindenki várta a háború behirdetését.

A kancellár azonban poháremelni kezdett: némely köhintések után így intézvén szavát:

- Serenissime Princeps! Domine, Domine, nobis semper colendissime... S kezdte felsorolni, hogy a fejedelem hogyan jelent meg Erdély gyászegén, mint a ragyogó kométa, az üstökös csillag, s mint megnevelte már az megtöretett hazának szerencséjit... meghozta a békességet, megadta a munkában való lehetőséget, hozott erőt s nyugodalmat s mindközönséges boldogságot... De ezenfejül még a haza fiaihoz külön s egyenként is mely nagy jókkal vagyon, mely nagy kegyelmét tanúsítja, s mely csodálatosképpen nem rest kimutatni szívbéli jóakaratját még csak e csekély alkalomkor is, hogy mind a jelenvalóknak kegyelmességét tanúsítsa...

Csodálkozva hallgatták, mert mindig jólesik az embernek, ha valami ajándékot várhat, bár hozzá voltak szokva, hogy a Báthoryaktól vendég megajándékozatlanul el nem mehet... A kancellár a következő adományokat, ajándékokat s kitüntetéseket sorolta fel:

- Kendy István, hűségéért, a fejedelem dolgaiban való serénységeért, az országért való szerelmes törekedéseért megkapja Szamosújvárt, örökös ispánságul, firól fira szállva, s hogy fiatal házasságában szerencsés és jó előmenetelű legyen, megkapja felesége számára parafenumul az Katus nevű rézagyút, hogy abból mint újvári asszonyság számára pénz verettessék...

Irigykedéssel elegy elámulás lepte meg a társaságot, de a kancellár folytatta:

- Kornis Boldizsár, portai követségeért, a budai basával való szerencsés alkuvásáért zászlósúrrá s az udvari testőrség főkapitányává, marsalkká lészen...

Újabb elámulás: ezt még a hajdúk is döbbenve vették: hogy? a fejedelem személye mellé a legfontosabb helyekre pápisták ülnek?... És mi lesz akkor Bethlen Farkassal? Mehet haza Bunra elbúni?

Kornis Györgyöt Belső Szolnok vármegye főispánjává, Bánffy Pált, Kákoni István uram betegeskedése miatt való visszahúzódása után ország kincstartójává, s Kamuthy Farkast Torda vármegye főispánjává nevezi ki...

Mindezek régen vágyott, sürgetett s szívbéli kívánságok voltak, s mennyei boldogsággal töltötték el, nemcsak a férfiak, de az asszonyok szívét is... De Kornis György Désre és Kamuthy Farkas Gyalu várára várt forró szívvel, s hogy ez elmaradt, mind a kettőt kielégítetlen, lázas vágyakozás lepte el.

- Géczy András megerősítést kapott a máramarosi főispánságban, s azonfelül a tövisi udvarházat, kit a fejedelem pénzen vett, fődekkel, szántókkal, rétekkel, malommal, s hatvan jobbággyal...

Mindenki Géczyre nézett, csodálkozva s irigykedve, hisz ilyeténformán akkor ez a sehonnai itthon van Erdélyben...

- Nagy András a hajdúk generálisává s az udvari hadak vicekapitányává neveztetett. Csonka Bálint hajdúsági királybíróvá, s Foktűi Máté udvari káplánná lőn...

Most a pápista urakon volt a lehűlés sora: a vad pap udvari káplán? s hajdúk főméltóságban? s Nagy András vice lesz Kendy István mellett?...

Annyira összevissza voltak zavarodva, hogy megállott a kés és villa mindenki kezében, s tátott szájjal bámulták Imreffyt, mint valami boszorkánymestert.

Őt se kell félteni, ő is megkapja a magáét: megkapta a mezei hadak első generálisságát s hozzá nyomtatéknak Alvincet.

Kornis lángvörös lett, Kendy fakóbb: Imreffy hát mindnyájuknak felibe kerekedett...

Kis ideig szertelen csend volt, akkor a fejedelem röviden s egyszerűen szerencsét kívánt nekik.

Felemelte kupáját, felállott, vele mindenki s fenékig itták az edényeket.

Mérget ittak valamennyien a borban, dühöt s kedvetlenséget: mit ér a nagy adomány, ha a másnak, ebnek, még nagyobb konc juta...

Akkor a fejedelem egyenként kezet fogott s megcsókolta az urakat, aztán sorra a megajándékozottaknak a feleségeit is.

Kendy István látta, hogy a fejedelem Csapy Susikát nem homlokon, de szájon csókolja, mélyet s iszonyút lélegzett, keze a markolaton volt, s arra gondolt, legjobb volna most kirántani a szablyát, s markolatig átdöfni e bitangon. Mikor helyükre visszaültek, az asztalnok fiúk leszedték a megfagyott ételeket, s újakat hoztak.

- Asztali rendtartás: harmadfogás: öregtálra Borjúhús tiszta borssal, Zöld káposzta májossal. Tejes ételek. Apró torta.

Jó volt újra beletemetkezni az evésbe, mindenki tele volt valami zavarral: ilyen felfordulást, mint ez adományzápor után, még ördög se látott...

Az asszonyok maguk is ajakhegyét mosollyal pecsételék, mind úgy érezték, az egész adomány, az mind csak a csók miatt volt, s most nem tudták férjük uruk előtt hogy fogják elsimogatni: a fejedelem minden asszonyt szájon csókolt, kivéve Imreffynét, akit homlokon s Kamuthynét, akinek csak a hajaszálát érintette meg. Imreffy nem látta, de Kamuthy ezt kegyvesztésnek vette s megijedt, mi lesz Gyalu várával: ez a beste asszony egész nap rá se néz a fejedelemre, bezzeg Csapy Susinka tudta megvesztegetni a szívét...

Imreffy most intett egy legénynek, aki ott állt a pohárszék mellett, s az rágyújtott egy virágénekre:

Áll előttem egy virágszál,
Örvendetes liliomszál...
Kis kertemben ékesen áll.
Bús életem!... egy virágszál...

Kis kertemben szép virágok,
Jó illatú szép virágok,
Tündöklő szép piros rózsák
Szomorúságos violák!...

Az asszonyok kéjes borzongással hallották a dalt, arra gondoltak, hogy ezt meg nem fogják mondani otthon a pátereknek a tiszteletes uraiméknek, mert elátkozzák mindhaláliglan, hogy mely bachanáliában valának... ahol virágéneket fúttak...

A fejedelmet a dal egészen megváltoztatta. Eddig is tűnődő s csöndes volt, de most egyszerre sírni kezdett.

Bal tenyérrel a fejéhez kapott, hátravetette magát a szék karjába s lehunyt szeme alól szivárgott a könny az ének szomorú hangján...

Aztán felemelte az ujját s az énekesnek intett:

- Azt hogy: - s halkan elkezdte:

Titkosan szeretek!
Csak egyet kedvelek...

A dalos legény megbillentette fejét, elkezdte s folytatta a dalt.

Ki legyen...
S hol legyen...
Én jól tudom...

A férfiak a feleségükre néztek, mindenki jelentést értett ki a dalból...

Én tudom s jól tudom
Másnak nem is mondom.
Mi közi...
bár fűzi...
másnak ehhez...

Nono, gondolták magukban a férjek, s az asszonyok mosolyogtak.

Igaz, sokan vagynak,
kik engem vizsgálnak,
s akarnák,
hogy tudnák
kit szeretek?...
      Némely már kérdezte.

Ezt mondtam: quid ad te?
Pirultak,
Némultak,
Az ilyenek...

A nótás mintha maga is megérezte volna, új lendülettel gyújtott rá az utolsó strófára:

Nem köll vizsgálódni,
Más titkát nyomozni.
Okos az,
Boldog az,
Ki hallgathat...

Aztán a daloló egyet, másat kezdett, komolyat s szomorút:

Panaszát Úristen mi szegény hazánknak,
Hallgasd meg siralmát jó Magyarországnak!...

Míg a hosszú, nehéz versek egyhangú, fájdalmas szavai lassan zokogtak, a vendégek egyre poharaztak s apró, sült tortákat rágcsálgattak.

- No de indulóskodjunk - mondta Kornis Boldizsár s a feleségére nézett, aki rögtön kezdett állani felfele.

- Ne siessenek Nagyságotok - tartóztatta Imreffyné a társaságot, de ahogy kiadták a szót, rögtön megbomlott az asztal.

Kendy István azonban még felállt, s Szent János poharát elköszöntötte egy kis beszéddel éspedig a fejedelemasszonyra.

A köszöntés kínosan ütötte meg mindenkinek a szívét. Ez a szó ott lappangott köztük egész idő alatt, de senkinek sem volt mersze kimondani. Felállottak s ki-ki telekupát emelt. A fejedelem is felállt, de míg a többiek fenékig itták az edényeket, ő alig itt bele.

- A fejedelemasszony őnagysága - mondta - kőtözködik Görgénybe...

Mindenki elcsodálkozott.

- Nem szereti a nagy lármát s mulatságot - kérte, hogy nyugodalomban s békességben élhessen, s Görgény várát adtuk őnagyságának.

Megdöbbenve hallgattak.

- Szép erdők vagynak arra, szép, könnyű, főasszonyoknak való vadászások, Nagyságos uram - kiáltotta Kamuthy Farkas.

- Hát nálatok Tordába mikor lesz egy jó hajtás? - kérdezte a fejedelem.

- Jövő héten, nagyságos uram, Géczy uram kedves komámat már éppen meg is híjtam agár-eresztésre.

- No, azt én is szeretném látni - mondta hirtelen a fejedelem. Kamuthy egy pillanatra meghökkent, mert a fejedelem látogatása félelmes kitüntetés, s neki se szénája, se abrakja, pedig akkor legalább párszáz lóról s emberről kell gondoskodni, de egybe meg is örvendett, mert Gyaluvára lehet ez lakodalomnak ára... Verte hát a vasat s kiabált:

- Nagyságodnak olyan szarvasokat s őzeket hajtatok - jött elő a terem közepén álló fejedelem elé -, hogy deákot kell állítani, szarvának bogát számba-szerbe venni!... Gyere csak, asszony, híjd az mi édes nagyságos urunkot, az te szódra tán elgyün.

A kis Kamuthyné fülig pirulva jött, szemét fölemelte a fejedelemre, a szeme nagy volt, diószínű, s csodálatos módon csillogó, tágas, nagy ártatlan gyermekszemek, de a mélyükön mintha tűzlángok szikráznának ki, a fejedelem szeme meghomályosodott tőle...

- Szójjál, no szójjál - mondta Kamuthy.

A fejedelem elfordult, Csapy Susinka állt mellette, annak hirtelen megfogta az állát, s önkéntelen zavarral simogatta.

- Ha szép asszonyok széjjeltépnek, akkor megmenekedek a pokolbeli ördögök tüzes villájátul.

Kendy István azonban idegesen remegő hangon, bár fojtott nyugalommal szólt bele:

- Szeretnők nagyságodat meghíjni fejedelem urunk, az újvári hegyekbe, de feleségem asszonyomnak haza kelletik mennyen Szerencsre.

Általános csend lett a váratlan szóra.

- Háromhetes asszonyt hazaküldeni - zsibongott a társaság. Maga az asszonyka is csodálkozva nézett az urára.

- Anyja, édes asszonyom őnagysága betegsége mián - mondta Kendy -, kivel nem akartuk búsítani a társaságot...

A fejedelem élesen nézte az újonnan kinevezett újvári kapitányt.

- De kegyelmed velünk jön Tordára!

- Csak elébb Nagyságod engedelméből feleségem elkésérjem - mondta ez főt hajtva.

A fejedelem megfagyott; mindenki nyugtalan lett az asztal utáni kézfogásokban lassan zsuborogtak az emberek.

Mikor Imreffynével a fejedelem összekerült, ez lihegő sziszegve súgta feléje:

- Kiejtettél a játékbúl, Gábor, vaj meg ne keserüljed...

A fejedelem nevetett:

- Ez a köszönet a tágos Alvincér?

- Se Alvinc, se Felvinc, te jól tudod, nekem csak egy Vinc kell: s azt nem hagyom, Gábor... Engem nem vitt Szerencsre az uram, hogy tőled megmentsen!...

A fejedelem elfordította fejét, s a közelébe levőkhöz szólva mondta:

- Elkésérem a társaságot Válaszútig én is...

Imreffyné elsápadt, megértette, hogy elmegy, s hogy gyáván és szökve megy el tőle, szakítás nélkül s egyenesség nélkül: tudta már, hogy többet nem fogja látni, s nagy bosszú s nagy düh volt a lelkében...

A fejedelem Imreffyvel beszélt: most adta ki neki a rendelkezést, hogy a fejedelemasszonyhoz sietve menjen, s mire ő beér Kolozsvárra, akkorra fel legyen indítva minden útikészlet, hogy Görgénybe kísértethesse.

A társaságban nem volt egyetlen ember sem, aki ne nyugtalan s zaklatott lélekkel állott volna a lábán. Igazi boszorkányfészek ez híres boszorkány Imreffyné hajloka, csupa seb és sértődés, nyugtalanság s forrongás.

Kamuthyné elvesztette fejét, emberek szeme előtt esdekelt az urának:

- Kérem kegyelmedet, ha jót akar s istent esmér, el ne hozza Tordára a fejedelmet...

Kamuthy sok nagy fogával nagyot kacagott; rácsapott a felesége orcájára egy kicsit, s azt mondta neki, Bánffy Pál és Kornis György füle halltára:

- Tarts fiam, tarts Kata, Gyaluváráért!...

Az urak vele nevettek, nagyon jó mondás volt, jól meg lehetett nevetni.

A fejedelem a hajdúkkal kezet fogott, keményen megrázta az öklüket:

- Nagy András uram: a szó, szó; az írás, írás: számolok kedtekre!

- Nagyságos uram, az úr úr, a szolga szolga!

Értették egymást.

Talán csak ők ketten voltak megnyugodva a dolgok rendjén, s még velük Géczy, aki míg Imreffyné szemeit vadászta, úgy látta, kivirított sorsának szép napja...

- Kegyelmednek, Imreffyné asszony - szólt a küszöbön a fejedelem -, köszönjük az vendégséget, lakomát...

- Isten áldja meg Nagyságodat - mondta Imreffyné sápadtan, gőggel mosolyodva. - Kívánom, még megemlegesse Nagyságod ez lakomát...

Mikor az urak fenn ültek lovaikon, s a dámák a szánakba, bársonyba s prémekbe burkolva, Imreffyné utánuk nézett, egyedül maradottan, az üres tornácról, s most, most érezte, tudta, hogy mindennek vége. Hiába már minden varázsolás, remény, hiába a bűvölés, bájolás, vége vége. Vége már...

Az örömnek vége, de a halálnak nincs. Úgy nézett, sötéten, gyilkosan, mint egy boszorkány.

1. Ez időben hölgynek az Amasiát, a maîtresse-t nevezték. ^[VISSZA]

3. Bocskai maga is hitte, hogy a bécsi udvar mérgeztette meg, s gyilkosául Kátai Mihály kancellárt nevezte meg, akit az ő halála után az urak darabokra vágtak. ^[VISSZA]

4. Báthory Gábor eredeti hitleveléből. ^[VISSZA]

5. Ma, a mindennapos mosakodás szokása mellett alig értjük meg ezt az ízléstelenséget, hogy volt felekezeti tragikus harc jelszava a mosdás. De az Imreffyné koránál száz évvel később, gróf Bethlen Miklós memoárjában még így dicsekszik: "Ritkán feredtem, kivált hideg vízben; lábomat két hétben, néha minden héten mosattam, számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor és gyengén a szememet is hideg vízzel mostam, kezemet gyakran, de az orcámat, ha csak valami por, sár, vagy valami gaz nem érte, sohasem mostam, hanem a borbély, mikor hetenkint a rabságomig a szakállamat elberetválta. (Szakállnövesztés után úgy látszik ez is elmaradt) A fejemet talán huszonöt esztendeje van, hogy meg nem mosták." Ez különben egész Európában így volt. Versailles-ban nincs fürdőszoba. ^[VISSZA]

6. Az Imreffyné elleni tanúvallatási jegyzőkönyvből szó szerint. ^[VISSZA]

7. Ez a levél Báthory Gábor hiteles eredeti levele; fennmaradt maga kezeírásában. Mike S. úr gyűjteményében. ^[VISSZA]

8. II. Fülöp "győzhetetlen armadiáját" 1588-ban semmisítette meg a vihar. "Afflavit Deus et dissipati sunt." Ráfútt az Isten s szétszórattak. ^[VISSZA]

---