A fejedelem megállott a kapu előtt, s az olasz sípos sikoltó szerszámán fújni kezdte, hogy "Lóra hajdú, lóra". A fejedelem kívánta, hogy harsona szóljon, s a falakról mind idebámultak a várőrizők.

- Pompásan van építve - szólt a fejedelem, s a bástyát aggodalommal mérte: katonái odakint lesnek, de bejöhetnek-é? A sípos ehhez kevés: le kell csalni a fegyvertől az őröket.

Mindnyájan felnéztek a kapuboltra, mit a fejedelem megcsodált.

A bíró s a tanácstagok lassan, óvatosan néztek fel, gőgösen a magukéra, a két lutheri pap mindeneket helyeselve, amiket a fejedelem szólt, a menet, mely a fejedelmet kikísérte a városból, megtorlódott.

- Mikor rakták ez falakat? - kérdezte a fejedelem.

A főbíró, mint kinek derogál, hogy ő maga feleljen nem szakjába vágó kérdésre, így szólt:

- Felséged parancsolatjára Scharffeneck uram, városi Schreiber úr megfelel.

Intésére előlépett a város főjegyzője, hosszú, sovány, meggörbült nyakú, pergament s téntaszagú ember, s latinul szólott:

- Ezt a kupolaboltot felséges fejedelem, éppen százhúsz esztendőknek előtte rakták az mi atyáink, a régi nagyszebeni polgárok.

- Mennyütő kő se fogna rajta - szólt a fejedelem.

A kapu maga is impozáns volt, nehéz nagy tölgyfakapu, melyet csigákkal s láncon lehetett felvonni, de még félelmesebb, ahogy védve volt. Börtönszabású fekete alagúton kellett a városba bejönni a kapuról s annak minden oldala lőrésekkel volt tele, s azon belől fegyveresek állottak most is s végül egy kerek csarnokba ért a bejövő, amelyben ismét lőrések többszörös ablaksorából halomra lőhették a támadókat.

- Bevehetetlen egy kapu - ismételte a fejedelem bólintva.

A gőgös szebeni polgárok, akik oly merevek voltak, s fagyosak, mintha egy parányit elmosolyodtak volna.

- Ha isten ne adja - magyarázott a Schreiber -, az ellenség a kapuig érne, annak kell útjokat állni, mert száz mázsás súlyával várfalnál erősebb, kívül-belül öreg vaspáncéllal van borítva, sem tűz, sem ágyúgolyó nem fog rajta. Kívülről az előre kiugró bástyák védik, bent, ha isten ne adja, az ellenség beszakítaná, a tornác s a csarnok. A hetvennégy ablak rakva a szabócéh fegyvereivel.

A magyar urak szinte megiszonyodtak, ezek egy perc alatt halomra lőhetnék őket. A jegyző szavaiban szinte mintha valami fenyegetés s megfélemlítés lett volna, válasz arra, hogy a fejedelem seregeit beeresztették ugyan a külső városba, de hiába vagyon neki ott húszezer főnyi serege: nem fog tudni a várba bejutni, s ne is próbálja.

- S ha még mind ezeken által jutnának is - magyarázta a városi jegyző -, maga a vár piaca úgy van készítve, hogy a kapufeljárást emeletes házak veszik körül s annak az ablakaiból a legnagyobb seregeket is meg lehet semmisíteni.

A fejedelem gondolkozva nézett vissza:

- Látni kívánom.

A főbíró sietség nélkül, de engedelmesen meghajolt, s a fejedelmet, aki visszafordult s a hat lépcsőfokon a vár udvarára ment, visszakísérte.

- Megmérhetetlen! - kiáltott a fejedelem körülnézve - ennyi bölcsesség oly nagy régi üdőkbe.

- Felséges fejedelem - szólt a főbíró sóhajtással -, atyáink idejében volt az aurea aetas!

A fejedelem bólintott:

- Főbíró uram, az aurea aetas, az aranykor elmúlt minden népeknek: nyomorú világot értünk... De tik még mindig bölcsebb s jobb módon vagytok, mint mink: hiszen úgy vagyok én itt, mint egy madárfogó kalitkában, hiába akarnék el, kirepülni, s hiába vagyok ország fejedelme, ha a ti vendégszeretetetek itt szánna tartani, mit tehetnék?

A főbíró megijedt: ennek foga van; ez valami fenyegetés.

- A fejedelmeket Isten vezérli, nagyságos uram - mondta alázattal.

- És a polgárok szeretete oltalmazza - mondta a fejedelem szinte rendreutasítóan.

- Igenis felséges uram.

A fejedelem tűnődve nézett körül a falakon, melyek csupa drágán megfaragott kövekből voltak rakva.

- Valóságos csudamívek - kiáltott. - De nem azt csudálom főképpen, hogy a házak ily nagy szépséggel vagynak építve, hanem azt, hogy tik, szász uraimék oly maréknyi kevesedmagatokkal ebben az idegen világban ily nagy és hatalmas városokat s várakat tudtatok szerkeszteni magatoknak, amit mink magyarokul meg nem tudtunk szerezni a tulajdon hazánkban lévén...

- Nagyságod nagy jóságú hozzánk - mondta a főbíró, s nem hiányzott belőle az önérzet és a gőg, sem a harag, hogy a fejedelem még mindig itt bent vagyon, volna inkább kívül a kapukon; sokkal jobb szeretné, ha minden dicséret nélkül immár eltávozott volna.

- De mondd csak bíró uram, hogy is tettetek tik szert ennyi s ily erős privilégiomokra? Mégis érthetetlen, hogy a fejedelmek az ország kárára s a többi hazafiak rovására hogyan adhattak ennyit nektek?

A főbíró megkomorult s hallgatott, aztán lassan szólt:

- Azok a privilégiomok a nagy és dicső királyok idejiből valók, felséges uram, mikor még az ország minden határostul egy vala, s nagy és bölcs királyok ültek Szent István király trónusán, s Erdély is a szent korona alatt feküdött.

- Cur, quomodo, quando? - mondta a fejedelem - miért, mimódon, s mikor?

A bíró hosszú, ezüstmíves botját megemelve, intett a jegyzőnek:

- A fejedelem úr őfelsége hallani parancsolja.

A jegyző latinul s szónokolva beszélt, ahogy a hivatalos szónoklatok számára már gyakorta elkészült e feleletre.

- Illustrissime Princeps, mindnyájunk nagyhatalmú fejedelme s ura! Mikor Szent István, első magyar királyunk ükunokája II. Geica király azmi régi atyáinkat, a Rajna tartományokból s Flandriából ez hazába béhivatá, az 1149. esztendőben, négyszáz és ötven esztendőkkel ezelőtt itt: a mi atyáink sűrű mocsarakat találtak s irtatlan rengetegeket, amikbe iszonyúság volt csak bele is hatolni: akkor a király azt felelte nekik: maradjatok itt nálam s irtsátok ki az erdőségeket s tegyetek a helyére réteket és szántóföldeket, szárasszátok ki a vizeket s mocsarakat, s ültessetek a helyére kerteket: én pedig adok nektek hazát e hazában és nyugodalmat e hánytorgó világban, hogy munkáitok gyümölcsét élvezhessétek.

A fejedelem kíváncsian figyelt:

- Folytasd.

- És a mi atyáink négyszázötven esztendők alatt megmívelték ezeken a helyeken a csodát: vad népek körös-körül s fosztogatók, akik Oláhországból, Moldvából s a hegyeken túlról csaknem minden éven betörtek, rákényszerítették őket a várépítésre, s a vad természet, amellyel nyomról nyomra s lépésről lépésre kellett harcolni, rá a munkára. De ők legyőzték az akadályok toronymagasságú gátjait s virágzó világot teremtettek Isten segedelmével, amilyet nálunknál ezerszerte hatalmasabb népek sem tudtak különbül megcselekedni a messze nyugaton. Első bíránk és építőnk lévén ama Hermann bíró, kiről nevezzük a várost a Kis Szeben vize mellett, melyről a ti nyelveteken, Felséges Uram, neveztetünk Nagy Szebennek.

Valami hivatalos önérzet és gőg volt a jegyző szavaiban, amely föllázította a magyarokat.

- Mégis nektek valami titkotoknak kell lenni - mondta a fejedelem -, nektek van valami boszorkány tudományotok, hogy meg tudtátok tenni, s mi magyarok, székelyek s több mások koldusul tengődünk környös-körül.

- Nagyságos uram - szólt a bíró -, környös-körül, mindenfelől vész üldözi a szegény szászokat, akik oly kevesen vagynak, és sokan gyűlölik, nem azért, mert gonoszak, hanem mert szorgalommal gyűjtenek, óh felséges fejedelem, a szegény szászok annyi század alatt megtanulták, hogy ez országban csak a munka teszi őket hasznossá a boldog urak között, ezért dolgoznak oly telhetetlen buzgósággal, de Isten óvjon bennünket attól a gyanútól, hogy nekünk jobb dolgunk vagyon, mint a Nagyságod többi dicső népeinek.

- Fejemre veted? - kiáltott indulatosan a fejedelem -, ilyen vár belsejében pörzsölöd az orrom alá!... s ha én hazamegyek Fejérvárra, az én fővárosom egy romlott patkányfészek és sasrúgta viskó mellettetek!

- Nagyságos uram, kézcsókoló alázattal könyörgök, mink polgárok vagyunk, nem fegyverforgatók; jámbor népek; mink a suton ülünk s a kalapács és a szerszám mellett maradva, vagyon időnk babrálni ily semmiségeken, de Nagyságod vitézi, a mi irigységünk s félelmünk és országunkra nézvést dicsőségünk, lovon és gyalog, fegyverrel nőtt hősök, akikre mi még árnyékát sem merjük nézni magunknak...

- Azt akarod mondani, hogy nem vagytok jó fegyverforgató emberek? - kiáltott a fejedelem. - Hát hova menjek még vitézebb katonákat látni, mint a polgárságnak az a vitéz ezrede, amely köztetek vagyon?

- Felséged nem ismeri a mi elnyűtt testvéreinket, akik elnehezedett testtel, munkában kifáradva, vékony lábszárakon vonszolják magukat, s törődött karral, vállal cipelik a pajzsot és a dárdát...

- Szó sincs róla - kiáltott a fejedelem -, tik vagytok az én országomnak legkülönb vitézi, s én, aki egész életemet lóháton töltöttem s katonák között, én mondom nektek, hogy büszke volnék, ha e polgársereg velem jönne az én oláhországi utamra.

- Nagyságos uram - szólt rémülten a főbíró -, isten áldja meg nagyságodat e szépséges szavaiért, de hogy lehetne az, hogy ezek a szegény polgárok és törött testek oly hosszú útra elinduljanak?

A fejedelem nevetett:

- Oláhország nektek oly messze vagyon s portékákkal elmenni bé Konstantinápolyig s Arabföldig s Muszkováig vagy Brünnig s Amsterdamig, az semmiség?... No de nem is kívánom tőletek, titőletek csak azt kívánom, hogy azalatt, míg mink kint az ország javáért s erőjéért vérünket ontjuk, tik itthon míhelyeitekben munkálkodván, fegyvert s más szükségest cselekedjetek nekünk.

- Nagyságod a legbölcsebb fejedelem - mondta mélyen meghajolva a főbíró -, s mi gyermekeink szívébe iktatjuk nagyságod nevét.

A fejedelem nevetett s a főbírónak sunyin bekacsintott a szemébe, s megbökte tréfásan az oldalát:

- Megvan hozzá minden módotok!... erős váratok, gazdag szántóföldjeitek, erős törvényeitek, azt csináltok, amit akartok: ez az egész város különös egy község, bíró uram! - s az oldala mellett álló brassai bíróhoz, Weiss Mihályhoz fordult - nemdenem a ti városotok minden civise csak a városban egyes, tehát: a város a nemes személy, vagyis úgy gondolom, a hét szász város hét nemest jelent a hazának.

- A hazának felséges uram - mondta óvatosan a brassai bíró -, minden város ezer és ezer hű polgárt jelent.

- De egy kommunitás: egyben egy nemes személy, nem úgy van-e?

A főbíró szó nélkül meghajolt.

A fejedelem türelmetlen volt a hosszú beszélgetés miatt már, mintha valami fenyegetné. Vajon Keresztessy Pál odakint mit csinál, hogy nem ad jelet, hogy itt van a közelben...

- No isten velünk főbíró uram.

Hirtelen valami jutott eszébe:

- De valamit óhajtanék tőletek, míg elmennék: sohasem láttam még polgársereget, s én az embert, katona lévén, csak mint katonát esmérem: akarnám látni a szebenieket, hogyan tudják a katonarendet, mustrát hogy állanak, főbíró uram!

A bíró gondterhes arccal nézett maga elé:

- Felséges uram - mondta -, városunk statutumai szerént a fegyvereket a fegyverhelyekről elvinni vagy elmozdítani is nem szabados.

- Távol legyen! - kiáltott a fejedelem - kívánom is, maradjon minden úgy, amint tik szoktátok. Én nem megváltoztatni akarván az tik szokásit, csak megismernem. Doboltasd fel a népeket, s csak így puszta kézzel támadjanak fel a szemem előtt.

A főbíró gondolkozott, s engedelmet kért, hogy tanácsnoktársaival s papokkal szólhasson.

Már mikor a fejedelem váratlanul országgyűlést hirdetett Szebenbe, s a tanácsban arról volt tárgyalás, hogy illik a fejedelmet formálisan meghívni, természetesen nem a várba, csak az alsó városba, ő ennek is ellene volt, ő már akkor azt mondta, inkább fegyverbe szálljanak, mint beeresszék a fejedelem seregeit a városba. De akkor leszavazták, mert a többség félt a következményektől, a fejedelem bosszújától, most aztán itt van: húszezer fegyveres van a külső városon, s már csak a vár az övék... Az alatt a pár pillanat alatt, míg társaival külön lépett, felviharzott benne minden rémület: mikor a fejedelmet ötöd- vagy tizedmagával híjták meg éjjeli szállásra a várba, a fejedelem ravasz módon harminc fegyveresét küldte előre a társzekerekkel, melyben állítólag kincsei vannak, s melyeket félt kint hagyni a saját táborában. Igaz, harminc kísérő jár a fejedelemnek, de azonkívül a társzekerek kocsisai és kísérői újabb huszonhét emberszám volt. Nem lehetett azonban semmit sem tenni, mégis nem hívhatták ki a seregek dühét. A kapuknál állók ugyan megijedtek, le akarták ereszteni a kaput, de azok nevetve kiáltották, hogy: "Megálljatok komé, még hátra a fejedelem!"

Nem tetszett neki most ez a hosszú diskurálás elmenetel előtt, s szapora szóval emlegette Isten nevét, mentse meg őket minden veszedelemtől.

A tanácsnokok gyávák voltak, s azonnal beleegyeztek a fejedelem kívánságába, s a papok megszentelték, hogy mindent a fejedelem kedvére köll tenni; a papok a békesség kulcsárai; a főbíró néhány pillanat múlva alázatos és szomorú arccal tért vissza:

- Nagyságos uram, Felséged parancsolatjára megveretem a dobokat.

A fejedelem nagy szeme nagy fekete lobbot vetett, de hamar lehunyta, s nem szólt, mert a torka el volt fulladva az izgatottságtól.

Dobosok verni kezdték a szépmívű rézdobokat, s arra, mint egy méhkas, megmozdult az egész vár, s mindenfelől polgárok rohantak elő a piacra.

A céhmesterek előléptek, s az intésükre minden céh külön állott fel.

Egyenes sorokban egymás mellett, hogy bámulat volt nézni, mily gyorsan, szabályosan s szó nélkül, úgy ment, mint az álom, mint a boszorkányság.

A főbíró valami borzasztótól félt, nem mert a fejedelemre nézni, ahogy nem mer az ember a fenyegető veszedelemre, a fejedelem nyugtalan volt és ideges, izzadt, s az arca borzasztóan rángatódzott.

A főbíró száraz, rekedt hangon, mereven mutatta be neki a csoportokat:

- A céhek, rend szerint, felséges uram; itt vannak a mészárosok, elöl, mellette a pékek s csizmadiák, tímárok. Másfelől a kovácsok, szűcsök, kesztyűsök, szűrszabók, kézmívesek. Hátul állnak, szemben a kalaposok, kötélverők, gyapjúszövők, takácsok, kádárok. Kétfelől az utca merevén a fazekasok, nyílcsinálók, szabók s zacskókészítők.

- Hány céh van összesen?

- Tizenkilenc, felséges uram.

- Mondd meg a céheknek, hogy meg vagyok elégedve a renddel s fegyelemmel s katonai szerrel. Ha kézmíves polgárok ily katonaságot tudnak mutatni, csodálom is, miért kell az egész életet katonaságban tölteni, holott a rendes katonanépekkel ily kemény regulákat elviseltetni nem lehet... Mondd meg a polgároknak, hogy örülnék, ha céhetekben egy helyet ülhetnék.

A főbíró meghajlott.

- Parancsolatjára felségednek.

Németül szólani kezdett a néphez. Szavaira a céhek hatalmas vivátot csaptak, a polgárok felemelték a két karjukat, s levegőbe nyújtották s boldogan kiáltottak. Éltették a fejedelmet tiszta szívükből.

Ebben a percben azonban a kapu felől valami szörnyű és félelmes robaj hallatszott, s a főbíró elnézvén a bástyákra, az őrök, kiknek semmi körülmények közt sem szabad helyüket otthagyni, mind lebámultak a piacra, németül ordít rájuk:

- Nézzetek a kapura!

A kaput dörögve eresztik le. A kapuk csikorgása megáll. Félesésében feltartja fatönk, amit Keresztessy Pál darabontjai tolnak alá.

S már ordítva, egymás hegyin hátán kavarog elé Nagy András hajdúsága karddal, s Keresztessy maga, mint egy vén sas, villogva tör elő, és egy fűzfavesszővel diktál. Igazi ördögkapitány.

A kapucsarnokban lövések dübörögnek, de mire a puskák megszólalnak, már torkukon a kés, s a lövések csak ünnepi lárma lesz.

Keresztessy, mint fő hadi ember, a bástyákra ugratja népét, a hajdúk elözönlenek az utcákon, és mindenkit levágnak, aki el nem menekül, polgárokat.

A szász bíró elveszti fejét, csak áll, s nem mer a fejedelemre támadni, ellenben a magyar urak a szász tanácsot s papokat a fejedelem köré szorítják, hogy túszok legyenek a céhek ellen.

Egy pillanat alatt mind, a lőréseket, a fejedelem népe lepi el.

Az urak ugyanakkor kirántott karddal, életre-halálra készen a fejedelem körül.

- Árulás! - üvöltenek a polgárok.

- Árulás! - zúg az ordítás a városon.

A főbíró a rémülettől elveszti a fejét, neki kellene parancsot adni; a polgárság rendei felbomlanak, de már el vannak vágva, fegyvertelenül, a hajdúk a várfalakon, a kapufalakon a fegyvereknél.

A főbíró felemeli két karját, senki se figyel rá, a céhek az utcákra húzódnak.

Nagy András szörnyű alakja megjelenik, s irtózatos hangon ordítja:

- Aki megmoccanik, halál fia.

A főbíró csak tartja, tartja, felemelve karját, szó nem jön a száján.

A fejedelem kacagva, boldogan, ujjongva nézi beözönlő hajdúit, akik a kapuról mint az áradat tódulnak, tarkán, szennyesen s dalolva.

- Ezt soha nem hittük volna - kiált a főbíró felé harsonás kacagással, s a főbíró csak áll, áll megdermedve s fölemelt merev kezekkel.

Akkor egy lövés az emeletes házból bal felől, s szíven lőve elbukik a fejedelem oldala mellett, közvetlen közelében, kartávolságra, Kereki Feri.

Oroszláni ordítás tör ki a fejedelem torkán.

Abban a pillanatban egy fiatal suhanc hajdú, egy rózsás képű gyermek ráveti magát a főbíróra, s markolatig döfi kardját bele.

- Egyet: egyért - sivítja.

- Irtsátok ki! - üvölti a fejedelem, s a hajdúk megrohanják a ház kapuját. - Kereki Feri, fiam, ölbe vegyétek, orvost, orvost!

- Aki férfi az utcán találtatik, megölessék! Hirdesd a népednek, kutya!

S a városi schreiber, Scharffeneck uram, nyitott szájjal, felemelt karokkal, nehéz, kínos, lidérces álomban megfordul s hirdet, parancsot hirdet, ő úgyis csak parancshirdető. Hogyan? a dobnak is fáj az, hogy ki dobol rajta: ha halált dobolnak, halált. Élet helyett halált. S hiába néz Weiss Mihályra is, a brassai bíró is sápadtan áll, tanácstalanul.

A magisztrátus körülveszi, mind feltartott kezekkel. A magisztrátusnak mindig erősnek kell lennie. A magisztrátus nem sírhat és nem jajgathat és nem omolhat le a földre: a magisztrátusnak most kell fennállani, hogy az életet megmentse, a lakosságot, itt mindenki kétségbeeshet, de a magisztrátusnak úgy kell végezni funkcióját, mint a gép. Arra választotta meg őket a község, hogy magisztrátus maradjon, még akkor is, mikor egy pillanat alatt megszűnt a község maga... S nincs itt senki, aki ezt a hősiességet lássa, a kommunitásnak ezt a páncélkeménységű kiterjesztett erősségét, a megkeményített lelkeket Szeben piacán, a század nagy hatalmasságát, az egyetlen nagyszerűt ebben a feldúlt lelkű és szétbomlott korban: a protestáns magisztrátus öntudatos szenvedő és keresztrefeszítetthez illő kemény állásfoglalását.

Több incidencia sehol. A szászok házaikba rohannak és magukra zárják a kapukat s a bezárt műhelyajtók megett reszketve hullanak le s a kis lépcsőkön, a setét boltok alatt, a műhelyek padjain kétségbeesve vetik családjuk közt a földre meghasadott szegény életüket, várva, hogy ha kapuról kapura jő a magisztrátus, megnyissák féltett kis váracskáikat a rabló kardnak.

Csak a gyermekek sikoltoznak, s egy-egy idegbomlott nő visong, a férfiak sötéten dűlnek a kétségbeesésbe: a szászság statutumai e percben megszűntek, az élet halott.

A felvonuló magyarok daliásan, mint akik ma nagyot cselekedtek, ragyogóan és büszkén sorakoznak fel tömegekben a városház előtt. Főurak jönnek. Most nem lovon, most mindenki gyalogszerrel, s messze virít róluk az érthetetlen dicsőség. Soha nem hitték, soha nem remélték, még álmukban sem, hogy ez valaha sikerül, hogy Nagyszeben piacán ők az urak...

Mint valami csodatevőre, néznek a fiatal fejedelemre, aki selyem és bársony ruhájában mint valami tündérkirályfi villog.

Szószólók és hírnökök megkiáltják, hogy mindenki, akit illet, tudtul végye: kezdetik az országgyűlés.

S kiválnak a fő-fő urak, s felvonulnak az ország rendei a tanácsházba.

Még mindig vonulnak befelé a megmozdíthatatlan várkapu alacsony nyílásán, átbújva a hajdúk tízezrei, s az országgyűlését már megnyitja maga a fejedelem.

- Nagyszeben városa e perctől az ország fővárosa lőn, elvétetvén a szász nemzettől, a magyarságnak adatik. Kívánjuk kancellárunktól, hogy ennek okát megmagyarázza s a törvénycikkelyt előtárni s terjeszteni ne halassza.

A kancellár feláll s véghetetlen hosszú latin orációban fejtegeti a nagyjelentőségű eseményt.

És a magyar urak s rendek némán és megilletődve hallgatnak: nekik a legnagyobb újság s csoda, ami történt, mert arról Géczyn, Imreffyn és Nagy Andráson kívül senki semmit sem tudott.

A kancellár szörnyű vádakat hord fel az egész szász nemzet ellen. Rájuk hárítja a Kendy-Kornis összeesküvést, megvannak az iratok, hogy Szeben tanácsa harmincezer forintot ígért, ha a vállalat beüt... Rájuk fordítja az oláh vajdával való régi és új szövetkezést, s még az orosz nemzettel való kötésüket is felfedi, mert a szászok a távoli Moszkvába is elküldték küldöttjeiket, s részük van a lengyel-orosz háborúk kitörésében... Nem rajtuk múlt, hogy az Úristen őszentfelsége, a maga kiszámíthatatlan bölcsességében mindezeket éppen ellenük fordította. Mindent rájuk hárít, még a szárazságot s döghalált is.

Ez mind oly megdöbbentő, hogy az emberek elvalkulva és megnémulva hallgatnak. A rendek ott látják maguk körül, maguk felett a hatalmas munkával megépített tanácskozó palotát... Nem fér a fejükbe, hogy ez már az övék. Egész Erdélyben sehol ilyen pompás tanácsház nincs. Még egy órával ezelőtt ki merte volna megjövendölni, s most itt ülnek a kényelmes és óriási, magas támlájú székekben. Itt ülnek, de oly idegenül s megrémülve, hogy nem érzik dicsőségnek a jelenlétüket, nem érzik hadi hódításnak a cselt, nem érzik otthon magukat. Még a legcinikusabbak is elfojtják a nevetést, és lesütött fejjel leskelődnek körül, mintha nem hinnének a dologban, s úgy viselik a nagy pompájú termet, mint a cigány a lopott süveget.

A fejedelem maga nem bírja kitartani. Feláll és átmegy hátul a másik kisebb tanácsházba.

Imreffy azonban rendíthetetlenül fejti a szavakat. Sunyi, álmos szeme laposan néz, s nyeszlett hangja nehézkesen darálja a súlyos mondanivalókat.

- A fejedelemtől ered minden polgári jog s privilégium, s minden polgári munka annak a legfőbb jussnak alapján épül, amit a fejedelem akarata teremt: ha tehát a fejedelem hűtelennek s a közhazára károsnak tartja egy népség munkásságát s a hazában való tartózkodását, joga van a privilégiumokat éppen úgy megvonni, amint megadta, s e népet ugyanúgy száműzni, mint ahogy behívta.

- Szászokra, csakhogy szászok legyenek, szükségünk nincs! - Szászokra csak addig van szükségünk, míg azok megismervén jogaik s rendeltetésük határit, alázattal s hűséggel minékünk dolgoznak, s iparbeli s kereskedésbeli tudományukat a közhaza javára fordítják: de abban a percben, mikor ezt ellene fordítják a hazának, mikor éket vernek a megromlott haza s külső szövetségesei közé, mikor belső ellenségekké váltak a haza közepén s pedig birtokában levén minden vagyonnak, amit ez a haza adott, minden erőnek, amit ez a haza teremtett s minden eszköznek, amely a haza oltalmára kellene s ellenben a haza legfőbb romlására leend szánva: akkor a fejedelemnek egy kötelessége van, hogy bátran kitörje a nyakukat.

- Vitézlő uraim, Erdély rendei s tagjai - kiáltotta -, az nagy s dicső Báthory nemzetség pajzsában három sárkányfogak vagynak írva, annak az emlékezetére, hogy legelső őse, Bátor, az rettenetes országszárasztó s szűzlányemésztő sárkánykígyónak hét fejét lemetszette, s ezzel a régi honfoglaló magyarságnak Átilla vagy Árpád, első királyaink idejükben, megváltotta ezt az országot: most íme, ennek a nemzetségnek ez idő szerént való utolsó férfitagja, Báthory Gábor, esmét a sárkánykígyóval kelt harcra s mégpedig ugyancsak hétfejű sárkánnyal, amely minden aranyat és értéket és erőt felfalt s magába szívott, hogy kövérségében felpöffedve s megdagadva az egész hazának életét s jövendőjét megakassza: Báthory Gábor, a mi Istentől adott fejedelmünk a hétvárosú szász sárkánynak egy fejét s pedig a legnagyobb, leghatalmasabbat lemetszve a porba vetette s tik lábaitokkal tapodjátok!

Megdermedve hallgatták a rendek, magyarok s egyetlen torokból éljenzés nem hallatszott, kimeredt szemmel nézték a fonnyadt Imreffyt, rémülettel látták, hogy itt egy olyan kormányzati programról hullott le a lepel előttük, amelyet soha nem mert volna senki is elhinni... Az erdélyi urak, még Báthory leghívebbjei is megrendülve gondoltak arra, hogy most fegyvert fogtak a saját hazájuknak kiirtására, mert mire fog ez vinni? hogy a három nemzet közül kettő, a magyar és a székely, a harmadikat kiölje? s ki fog a szászok helyett nekik ehhez fegyvert szolgáltatni, s pénzt s szekereket s minden egyebet, amit a szászokon kívül senki nem tud e hazában sem csinálni, se szerezni...

Imreffy hiába várta az éljent, s hiába várta a fejedelem is a másik szobában, a kancellár erre maga parancsolta el a vivátot:

- Nos enim universi Status et Ordines Inclyti Transsylvaniae: mink az híres neves, dicséretes Erdélyországának összves státusai s rendjei, juramus per Deum vivum et verum ac ipsam Sacram Sanctam Trinitatem: esküszünk a felséges igaz élő Istenre és a Szentháromságra: hogy a mi fejedelmünknek ebben a harcában s háborújában s a nemzet javára való törekedésében, soha el nem hagyjuk, segéljük s ha kell, vele élünk, ha kell, véle halunk s mindenkinek, aki más gondolaton van, halálára esküszünk! Vivát Gábriel Báthory, Princeps Transsylvaniae!!!

Mint kígyóbűvölettől megdermedve állott fel az egész gyülekezet, s vele kiáltották, s nem volt senki, aki ne kiáltotta volna a jurót, az esküszömöt s a vivátot, mert mindenki érezte az Imreffy gyilkos szemét magán, ha késve vagy lassan, vagy nem elég erősen mondta...

A szász tanácsbeliek, akik ezt meghallgatni a terem sarkában állván, jelen lehettek, halálos kétségbeeséssel, delíriumban hallgatták a szavakat, halálos ítéletüket arról a helyről, ahol még ma reggel ők ültek, azokról a padokról, melyeket ők faragtak s építettek a maguk számára s atyáik, őseik négyszázötven éven át...

Imreffy átadta a szót a fiskális direktornak, aki kezdte felsorolni a szászoknak vétkeit pontonként s még a gyűlésből kívánta elfogatni s börtönbe vitetni azt a száznegyvenhét személyt, akik fejenként részesek az ország elleni praktikákban; ami meg is történt, maguknak a szász tanács tagjainak kellvén vezetni az őröket, akik a száznegyvenhét személy ellen elindultak s estvére csakugyan néhányuk híjával, akik véletlenül nem voltak a városban, vagy már elestek, együtt is volt az a száznegyvenhét személy, kiknek neveit Géczy listáján találták. Minden elfogott polgár háza előtt fegyveres katona maradván, aki senkit a világon sem ki-, se bemenni nem engedett a kapun többé.

Míg az országgyűlés folyt, azalatt a fejedelem a nagy tanácsház melletti kisteremben a sürgős dolgokkal foglalkozott, a vár megszállásának minden dolgáról neki hoztak jelentést.

Kamuthy Farkas, akit már Kolozsváron kinevezett Szeben főispánjának, két városi emberrel jött, s jelentette, hogy a bevonulás megtörtént s minden rendzavarás nélkül perfektuáltatott. Az összes várfalak a magyar hadak által vannak megszállva, s a város minden tere s utcája őrséggel rakva.

- A város kulcsait akarom - mondta a fejedelem. - Fegyvereket beszolgáltatni, élethalál büntetés terhe alatt mindennemű fegyvereket a város piacára egybehordass, s a fegyvertárak kulcsait...

A két szász, a Markrichter s a Decimator remegve vette tudomásul a parancsot, s alázatos engedelmességgel jelezték készségüket.

A városban nem volt egy pisszenés sem. A lakosok a házakba húzódtak, bent családok egymás karjába borulva, reszketve várták a halálos jövendőt. Ajtók, ablakok bezárolva, a félelem s rettegés minden kínjait szenvedték.

Nagy András jelentkezett a fejedelemnél.

- Ez megvan, nagyságos uram, de hun van az mi jussunk? Iletünk vírünk, de hun az kenyerünk?

A fejedelem éppen várta, hogy megmondja a hajdúnak, hogy nincs megelégedve velük, mert harmincezer helyett nyolc-tízezren jöttek le. Nagy fejedelmi felséggel nézett a vén emberre:

- Nem értjük kegyelmedet, főespán uram.

- Nono, a hatalmas Isten se bír ezekkel, harmadhete főtt ítelt híribül se láttak... Aztot is ígiretet, nagyságos uram... a szabad préda felül...

A fejedelem felbőszült. Ezt igen, ezt tudják. Soha nem ígérte, hogy az országon belül egy tyúkfiat is prédálhassanak, de megteszik... ám Szebent nem adja nekik...

- Semmi préda, uram... Egy galambnak is el nem szabad itt veszni.

- Hogy a jóisten szakadjon rá... - üvöltötte el magát Nagy András. - Ez az igazság?

A fejedelem a kardjára ütött:

- Erdély fejedelme előtt áll kend.

- Tudom én hun állok - hörgött Nagy András.

- Akkor arról szóljon kend, harmincezer szálkardot ígért, s harmada sincs.

- Vagyon Nagyságodnak nagyobb országa is, mint a hajdúkerület. Mégse látom a nípek százezerit.

- Ahhoz semmi köze...

- Eb ura kurta, tízezeret felküldöttem Kassára, tízezret elhozok ide, tízezret otthon kell hagyni, majd lehívom, ha nem kell félteni a családokat ellenségtül, ha megvéd felséged felülről.

Evvel a tarsolyába kutatott s egy valami levelet vett elő.

- Mi az?

- Olvassa meg Nagyságod, megtudja.

A fejedelem egy deákot szólított elő, s felolvastatta a levelet. Dóczy András írta Lónyay Zsigmondnak, s hogy tízezer hajdú megy Kassa felé, s az a híre, hogy fel akarnak menni Lengyelig s a lengyelekkel moldovánokkal mennek Oláhországra. Erre megjuházott, hogy a vén betyár mégis igazat mondott s megveregette a vállát.

- Jól van Nagy András uram, nem lesz semmi hiba. Este hat órakor meglesz a szabad préda. Legyen kegyelmed megnyugodva, a hajdúknak semmi rövidsége nem lészen.

- Ihes ám a níp - mormogott a hajdú, s továbbállott. A kancellár jött ki a tanácsházbúl nagy felindulással.

Kákoni István is rohanva jött és súgva mondta a fejedelemnek:

- Nagy dolog van, nagyságos uram, a szász házaknál nemesi portékákat leltünk, kit Bánffy s kit Bocskai címerrel, kit más nemesekével.

A fejedelem felhördült:

- Ó a bestye rablók... S odabé mi van? Mit szólnak uraimék?

- Áment, felséges uram - mondta Imreffy, de szeme vörösen izzott.

Fulladtan tette hozzá:

- Minden ember jól tudja életit... Megmondtam s megizentem előre mindeneknek, hogy ellene ne merjen valaki is szólani Szeben dolgának. Ha az életit szereti, ne merjen őfelsége propozíciója ellen reluctálni.

- Sic volo, sic jubeo - morogta a fejedelem a juvenalisi sort -, sit pro ratione voluntas... Így akarom s teszem, akaratom a törvényetek...

Kákoninak mentéje gombját megfogta:

- A száznegyvenhét proskribáltnak háza "salva gvardia" lesz... Erős őrséget minden ház elé; hat órakor prédahirdetés, de e helyekről és a publicus palotákról egy szegnek is elveszni nem szabad, minden őrség életivel felel. - Kákoni igenlette s elrohant.

- Nagyságod szívén viseli a haza sorsát - törülgette izzadt fejét Imreffy -, de hol vannak a magyar urak... Még semmi bandérium sehonnan be nem jött.

- Ha hajdúim nem volnának, ülhetnék Kolozsváron, s várhatnám, míg Forgách Zsigmond uram felszedelőzködik.

- Hol van Bethlen Gábor?... a székelyek meg se mozdultak.

- Szeben megvan, ez mára elég - nevetett a fejedelem. Hirtelen oly könnyelműen nevetett, mintha csakugyan valami gyermekcsínyről lenne szó... A szebeniek lakásán címeres szerszámokat leltek: azonnal nótába kell fogni őket s elkobozni minden kincsüket... Követim ezzel holnap indulhat a portára... s a városra kivetni százezer forintot. Ha Básta a szegény Kolozsváran ötvenezret vett, Szeben a dufláját adhatja.

- Ez mind lehetséges, nagyságos uram - mondta Imreffy gúnyosan -, mert a madár kezünkben vagyon, lehet koppasztani... De az ország még nincs jelen, és Bethlen Gábor a székelyekkel nem tudjuk, mit fog felelni...

- A székely urak? azok csak némuljanak meg... oly fegyver van ellenük kezemben, hogy csontjukat töröm...

- Nagyságos uram, azok nincsenek egy városba begyűjtve.

- Aki egy csomóban van, azt a méhet egy köpübe fogom be, aki szanaszéjjel vagyon, a medvéket, farkasokat, rókákat, azokra ebemet eresztem. Fel kell gyújtani mögöttük az erdőt, s mind benneég.

Közelebb lépett Imreffyhez, s megfogta nyakán a kendőt.

- Bemégy uram, s rögtön az országgyűlésben meghozatod a törvényt, hogy minden székely jobbágyok, akik velünk jönnek az olá háborúra, nemességet kapnak.

Imreffynek még a háta is lúdbőrözött. Ez borzasztó, még mi van ennek a fejedelemnek a bögyiben. Parasztforradalom?... Már látta, hogy ha ez el nem sül, ő lesz a székelyek új Dózsa Györgye, s tüzes trónon fogják megégetni a fejedelmével együtt. Azért nem szólt, csak vakarta fejét.

- Ezt meg kell rágni, nagyságos uram. Haggyuk ezt a holnapi gyűlésre. Igen fáradottak uraim.

A fejedelem toporzékolt:

- Bé akarod várni rám Bethlen Gábort - lihegte, fújta.

- Artikulust kelletik ahhoz szerkeszteni.

- Ott a tinta s kalamáris. Azonnal írd meg, és nekem ebbe a percbe bévidd, vagy fejedet vétetem.

Imreffy sápadt lett.

- Nagyságos uram, mindent kockára tesz felséged. A fejedelem kardját markolta, s félig kirántotta:

- Sic volo sic jubeo... Ezt ma lehet cselekedni, vagy soha.

- Szolga vagyok uram - morogta Imreffy, és szédelegve ment az írópulpitushoz.

A fejedelem az ablakból nézett ki a városra.

Lent az ablak alatt a hajdúk állottak, s az idegen városban, ahol már most negyedszer volt jelen, s győzelmet érzett a sok és hosszú elnyomatás, tűrés, hallgatás után, soká nézte a házakat, amelyek idegenszerűek voltak, keskeny kis emeleteikkel, utcára néző háromablakos homlokukkal, sehol egyetlen idegen, csak amott az a megkötözött, hosszúkaftános három szebeni kereskedő, akiket nemes katonák kard alatt kísérnek fel; a kezesek és túszok... Most ezek itt rabok saját városukban, s ő úr az idegenek felett... Nagy, nagy diadalérzés fogta el: nem látta tisztán, mi lesz s hogy lesz, de érezte, hogy kezében van minden... Egyetlen csapásra megtörte a szászság erejét, s meg fogja törni a nemességét is: s akkor a háta mögött lesz a néhány kiváltságos helyett a tömeg, a Dzsingisz kán s az Attila tömege, amely felsodorja a népeket a világ minden tájáról, az elnyomottak s megtöröttek, akikből hadsereg nő egy csapásra s előtte, utána, szavára, parancsára, királyi botjának intésire száguld el az Al-Dunára, el a fekete hegyekre, el Konstantinápolyra, honnan mint valami rejtekben élő, iszonyatos sárkány ül s les, vár s karmát hegyesen készíti a pogány török: s ha majd annak dögteteméről visszafordul, utána az özönvíz és előtte tűztenger, és új képe lesz az egész világnak a tengerek között.

Mit neki gyűlés, országgyűlés, mit e néhány ember szavazatja, voksa, a maga erejéből s a maga akaratjából fog cselekedni: ő, Báthory Gábor, parancsolja s rendeli, hogy minden paraszt a székelységen nyerje vissza ősi szabadságát s fegyvert fogván, a fejedelmi táborra siessen Brassó alá.

Imreffy kijött a gyűlésből, oly sápadtan, mintha koporsóból jönne.

- Nagyságod akarata parancs. Az országgyűlés megszavazta a törvényt Szebenért.

- Kancelláris uram, amely napon Bethlen Gábor megjött, az ő híre s tudta nélkül, megbízható népekkel, a székelységre publikálni küldöd a törvényt.

Imreffy értette.

- Isten előtt való bizonyságom - mondta a fejedelem -, hogy ezt hasznos és szent dolognak vélem.

Imreffy gondolkozva s alázattal szólott:

- Oly jó, hasznos és szent dolgot az ember nem indíthat, hogy ha nem sikerül, az emberek ne szidalmazzák: viszont soha oly rossz dolgot nem cselekedhet, hogy ha Isten jó végét adja, az emberek ne dícsérjék érette...

Báthory megértette: minden a sikerre megy: össze kell fogni erőit s markába ragadni a szerencse üstökét, vagy mindennek vége.

De nagynak s erősnek érezte magát: a mai győzelem után nem érzett lehetetlenséget tovább...

- Küldj hintót Dengeleghyné asszonyom után - mondta -, osztoztatni kell az én dicsőségemnek napjaiban, mert soha oly édes testű-lelkű asszonyt szívem nem kívánt, s ha Isten engedi, senki más fejedelemasszonyom nem lészen rajta kívül...

Imreffy meghajlott; a fiatalember úgy állott előtte, magasra emelt karral, hajába dúló ujjakkal, mámoros, szerelemvágyas, boldog, büszke legény; már elfelejtette Imreffynét, nem is emlékezett, hogy annak az embernek felesége szívéhez milyen közel volt, aki előtt kitárja most magát...

A kancellár elhidegülve nézett rá: ebben az egész forgatagban, amely itt megindult, hirtelen ez a fiatal fejedelem oly magánosnak s egy ujjal eltörhetőnek tűnt fel, hirtelen felgerjedt szerelmi forróságában, hogy ő érezte a saját fejére szakadni a veszedelmet: de most hová legyen, nincs kibúvó s nincs menekvés ezalól már többet.

Alea jacta est - gondolta magában -, hozzá kötöttem magam, most mennem kell az ördögök szekerén...

Fanyar nyál futott össze a szájában, s halálos hideg verejték ömlött a homlokán: akkor tett bolondot, mikor Kassán, a Bocskai halála után, elszegődhetett volna Illésházynál a trencséni vár kapitányának, de ő nagyobb jövőt látott a Báthory-gyermek mellett, hogy annak a feleségére villanó fiatal arcát látta...

- Bort adjatok - kiáltott a fejedelem, aki még egy kortyot sem ivott, mióta bejöttek a hajdúk a várba.

Az ajtónálló mindjárt futott hozzá a tele kupával, s ő hosszút ivott a szász fegyverkovácsok céhének drágán kivert nagy kupájából...

Aztán mélységeset sóhajtott, mosolygott s lágyan, lazán elborultan állt az ablakhoz, s a mérhetetlen magas égboltozatra nézett...

Ilyen boldog, ilyen diadalmas, ilyen győztes még nem volt soha: s oly magánosnak, egyedülállónak, árvának érezte magát a nagy mindenségben.

- Ha ezt az atyus megérte volna - az ecsedi országbíró, a nevelőatyja, akit gőgben s hatalomban szegényt soha utolérni nem fog, ha mind e világgal bír is... amint szemét lehunyta, érezte magán barna bogárszemének forró pillantását, ahogy rajta megnyugodott és igazságát, mert ő is magányos vala szegény, minden szolgái, birtokai s hatalmai közt is... Ennek vére és hősi tudománya dolgozott benne: megemlékezett róla... Így foglalta el Ecsedi Báthory István a nagyváradi Szent László-templomot és megmérhetetlen kincseit, aranykereszteket, serlegeket, tálakat magát tizenkét szekérrel és miseruhákat és más selyemzászlókat negyven szekérrel és azontúl hatvanhárom templom minden ékességét... De lehetett is kemény kálomista, aki könyvet írt az Úristen dicsőségéről és imákat... Így is most százszor magasabbnak érezte magát, mert a szíve azt diktálta, hogy ezt az óriási kincset, Szebent, csak a magyar nemzet nevében tarthatja meg.

És édesapjára szállt vissza gondolata, apjára, a nagy, testes emberre, aki mindig jókedvű és tréfabeszédű volt, még halálos betegségiben is: "Gábris vitéz; Gábris vitéz", csendül vissza a régmúltból, a gyermeki játékok korából a hangja... Ha megérte volna szegény, a Gábris vitéz mai napját... Húgára gondolt, a bestiára: no, a gyalázatos ma meglátja, hogy jó lesz ügyelni magára, s felesége! óh, a gonosz, gonosz asszony: ez előtt nem merte szabadon kiérezni, még gondolatban sem merte, győzedelmét: ez nem, Palotsay Anna nem jött volna véle, sírna most s nem örvendene, a hideg, szent, a szentségében kegyetlen némber, óh, ez inkább vetné a gyehennára őt, mint a bakszász várost: soha ez, soha nem engedné, hogy megtörtént légyen, ami történt, de ő mit törődik vele: egyszer élünk s egyszer virágzik az ember ez földi életben; csákányosan szegül ellene a ránéző szemeknek, s kellett, muszáj volt, ki kellett robbannia, mert megfúlt volna, jaj, Bethlen Gábor nagy fekete szemeit látta már, mit fog ez szólani, mit fog...

- Imreffy - kiáltotta -, azt a fiút akarom.

- Igenis - szólt Imreffy -, Szilassy Pál.

- Azt a fiút akarom.

- Kéznél vagyon, kegyelmes uram. Felséged udvari hajdúhadnagyának, Szilassy Jánosnak öccse.

- Az én Kereki Ferimért.

Imreffy csöndített.

- A fiút! - szólt az ajtónállónak.

A fejedelem dagadt kebellel sóhajtott.

- Azér ezt megcsináltuk.

A kancellár érezte a fejedelem olthatatlan büszkeségét és hízelgő dicséret szomjúságát.

- Nagyságos uram - mondta -, ha volt valaha Nagy Sándor, az is bölcsebb és nagyobb hódító nem volt Nagyságodnál...

A fejedelem boldogan mosolygott, s tudta, hogy korbácsot érdemel a hízelgő szóért ez a kutya, de jólesett.

Belépett a fiatal hajdú, Szilassy Pál. Szó nélkül megállt a terem közepén a gyér világosságon.

A fejedelem megütött szívvel, meglökötten ismerte fel a Kereki Feri bosszúállóját. Gyönyörű, tizenhat éves fiú volt, magas, vállas, rózsás arcú.

Odament hozzá. Vállára tette a kezét, a nyakára fonta a tenyerét; olyan volt, mint egy lány, de nagy és frissen sarjadt, gyönyörűen férfias. Olyan közel hajlott hozzá, szinte érintette az arcát, a fiú drága komolyan állta.

Valami vágy, testi kívánság gerjedezett a fejedelemben, nem volt ura, mintha magános életében most rátalált volna valamire, amit olyan nagyon áhított, öreg érzés gyulladt fel benne, öreg embernek, ifjú fiában megnyugvó érzése, a szeméből könnycsepp lobbant elő, s megcsókolta a fiút.

Csak alig érintette meg ajkával annak puskaporszagú hamvas arcát, de tűzfolyamok folytak el testében, s csak annyit mondott:

- Maradj itt, te leszel az én fiam Kereki Feri helyett.

A fiú nem szólt, zavarban volt, s óvatosan kiment.

A fejedelem nem értette, miért megy el, és nem mert neki szólani, és féltékenység gyűrűje gyúlt benne, és a keze a kardja felé villant, hogy a vakul fellobbanó idegen érzésnek engedjen, s levágja a fiút, de a karja már a gondolattól elhalt, s egész teste zavart kínban volt.

- Küldtetek-e már Török Katalinért? - mondta kiszáradt torokkal, mintegy védekezve a fiú iránt fellobbant érzése ellen.

- Igen, Nagyságos úr.

Nagy lakoma volt éjszakára a tanácsházban, száz meg száz terítékkel, folyt a bor, s a sültek kövéren illatoztak, ötven szűz szolgált fel a hódítóknak, a szászok leányai, a fejedelem halálosan részeg lett, nem kellett neki nő, s odaajándékozta a szüzeket a nemes és vitézlő karoknak és rendeknek.

Török Katalin megjött, s idejében megmentette a lányokat. A fejedelmet is lefektette.

Török Katalin kedvetlenül nézte a fetrengőt, mi köze van neki voltaképpen ehhez az emberhez s a kétségbeejtő csínyhez, holott éppen külön sértette, hogy előre semmit sem tudott róla... Nem méltatta arra, hogy elárulja a titkot, amit forral... Ő nem volt viharmadár, aki a vészben sikoltva csapkod, s ereit felfokozza a szélvész, ő csak egy olyan kis díszmadárka volt, aki napon, melegben, a tavaszban tud csicseregni, s gondtalanul, igazi ártás nélkül gondoskodni... Hogy ne hallja a kívülről behallatszó jajveszékelést, s ne gondoljon a város rémséges és szerencsétlen képeire: azzal foglalta le magát, hogy a részeget ápolta s vele pörölt:

- Menjen, menjen innen mindenki - kizavarta az elázott ember mellől a férfiakat, s egyedül maradt a "betegével". - Lefekszik a kisbaba, betakarózik a kisbaba, meg ne hűljön a kisbaba... - duruzsolta.

A fejedelem nevetett, széles buja ajkaival, ritkás fogaival nevetett, máskor ha nevet, nem látszik a fogsora, inkább csak mozdulat, az indulatos felmozdulás a nevetése, ajakszétnyitás, amely mint gesztus tartozik a lelki mozduláshoz, most azonban nevetgél, lassan, szélesen és halkan, mint a test, amely jóérzéseket nyer a gondolatoktól...

- Szeben: egy ember... - makogja - egy város: egy nemes... Igaz?... - s okoskodva, az ujjain számlálja: - a városi privilégium: megfelel a nemes személy szabadságának... Úgy vagyon?...

- Aludjon, aludjon, ne hozzak vizes ruhát a fejére, nem fáj a kisbabának?

A fejedelem nevetett:

- Ha egy nemes személy... árulásba esik:... leüttetem a fejét... Szeben... árulásba esett:...

Egy kézlegyintéssel jelezte.

- Aludjon már, s ne beszéljen bolondokat.

A fejedelem nevetett:

- Holnap reggel száznegyvenhét... fog lógni... Lógni... lógni fog... Fognak a kutyák... - hirtelen felkiáltott: - Minden katonám csak egy szász fejet szolgáltasson be: s megszűnt a szász nemzet! Olyan nagy dolog?...

Török Katalin megiszonyodott, a háta lúdbőrözött:

- Ha még egy szót szól, úgy itthagyom, hogy soha!...

De az nem törődött vele; hatalmában érezte őt, mindent, az egész világot; soha ilyen teljesnek magát, ilyen nagynak, omnipotensnek nem érezte: most nem volt az idegeiben a lehetetlenség, az akadály, a meggondolnivaló, nem volt benne félelem a jövőtől, végrehajtás apróbb s nagyobb bökkenői: most, ma s ebben az ittasságban kiteljesedett és határtalan lett...

- Nagy Sándor - mondta -, Nagy Sándornak könnyű volt: kimehetett országábúl az ázsiabeli tartományra, az India tartományra: otthon maradt neki az ország... De hol van az én országom?... Ez ország?... ebek országja... marakodó ebek tartománya... Itt nincs ország: itt csak én vagyok...

Szájszögletiben a keserű vonás.

- De majd megmutatom... majd megtanítom... De ha visszajövök... Jaj nektek nálam nélkül, s jaj nektek velem... én majd országot verek ebből a veszett kutyák vásárjábúl...

Fogait csikorgatta: a mámorban hallatlanul száguldottak érzései, s már közeledett a testi kólika...

- Most kiviszem hadaimat, meglobogtatni a zászlókat a szélben - s iszonyatos öklét, vastag karját, duzzadó ujjait marékra fogva, magasba vetette -, megmutatom, ki vagyok, legázolom a gazt, Radult, oláhot, zsiványt, pribéket, a Báthory fegyver fizet Mihály vajdáért.... De hazajövök, s egybekovácsolom ezeket... hegyeket rakatok csontokból, míg össze nem forrnak az összevalók...

Az arca eltorzult, fejét félre kínozta, s a levegőt rágta a bor-kínjában, úgy vonaglott s hörgött.

- Részeg disznó - szitkozódott Török Katalin, s a kis pipes nőcske most mélyen megvetette s undorodott a hőstől, aki emberi gyengeségében állati nyomorúságba csúszott, s elkezdett rémesen vonaglani, nyögni, rángatózni, hörögve, szűkölve fetrengett, mint egy beteg malac.

Ebben a percben valami hallatlan dolog történt, amit még soha nem tapasztalt senki e hatalmas testnél: nem bírta a szervezet a szörnyű tömeg italt, amely természetes utat keresett: okádni kezdett.

Borzalmas volt, el egész a szoba közepéig lőtt, mint egy ágyú, s mivel soha nem próbálta, s nem tudott magán uralkodni s nem is akart, mert annyi öntudata még volt, hogy konstatálja magán e szégyent, életének főbüszkesége volt, hogy gyerekek, rongy férfiak e betegségébe még nem esett, most tajtékozva, őrjöngve, lábra ugorva, szét az egész házon mint egy vulkán ontotta szét a bűzös, a sár s a förtelem undokságait.

S ahelyett, hogy megkönnyebbült volna, utána még sokkal nyomorultabb, most már valóban beteg s szenvedő lett: összeesett.

Török Katalin a nagy tanácsházból beparancsolta a lányokat, akik oda azért voltak bezárva, hogy ő maga vigyázhasson reájuk, bajuk ne legyen, vizet s ruhát szereztetett velük, ruháikból csinált rongyokkal mosatta fel a szobát...

Ablakot nyitottak, szellőztettek, a fejedelmet betakargatták, s az szenvedett, nyögött, kínlódott, jéghalálos arccal, koporsóverejtékkel egész testén, a nagy ember, a hős, a győző, a szebeni tanácsház oldaltermében...

Kintről a magyarok dalai hallatszottak, éjféli tivornyák gajdja s kurjongatásai, verekedő hajdúk, akik a rablotton összevesztek, s halálordítás... a lányok mind térdre roskadtak, s zokogni kezdtek...

Csak egy volt a lányok között erős, aki uralkodni tudott magán, szép piros, most ez is megsápadott, duzzadóan nagy lány, a szép aranyhímes szász ruhában ez nem sírt s nem jajgatott, buzgón dolgozott s a fejedelmet virrasztotta.

Török Kata elmosolyodott, szerelemre vélte, s minthogy ő maga is halálosan ki volt fáradva, átengedte a szász lánynak, odaültette a beteg mellé, meghagyta, hogy hidegvizes borogatást rakjon a fejére, aztán ő is lefeküdt.

A lány egyedül maradt a beteg ágya mellett. Leült a kis zsámolyra s arcába nézett, addig, addig nézett, míg álmos lett, szeme leragadt, de akkor is csak nézett, csak nézett, lehunyt pillán keresztül s álmában is, az álomképekben csak őt, csak őt nézte.

Egyszer aztán sokára arra serkent, mintha nem is álomból ébredne; csak úgy felnyíltak pillái, arra, hogy egy hang azt suttogja:

- Évuska... Évuska...

Ő visszamosolygott csendesen, mint testvér a testvéréhez, pajtás a pajtásához, aztán intett, Török Kata fekvésére nézett a terem másik felébe:

- Pszt, alszik...

A fejedelem nézte, nézte a lányt, mintha álom lenne:

- Évuska - mondta lassan s lehunyta a szemét.

A lányka nem mozdult, csak tovább, álombódultan mosolygott.

A férfi kinyújtotta kezét s úgy, lehunyt szemmel, megfogta a leány kezét.

Soká tartotta így:

- Hogy kerülsz ide?

A leány nevetett, magában kuncogott, ahogy szokott, gyerek vásott csínyes kuncogással:

- Megszöktem nénémtül, nem tudtam há lenni; besztercei német sógoromnak testvérje itt lakik Szebenbe, az akkor jött haza éppen Ókespurgábúl, s vele elkérezkedtem titkosan... - titkos kis nevetéssel végignézett magán - most szász jány lettem, s gyertyatartó szüzek közé hoztak a palotára.

A fejedelem megborzadt a lányért.

Csak fogta, markolta, idegesen szorongatta a lány nagy, erős kezeit, aztán eldobta, megérezte, hogy ez mennyire szűz és gyermek, hogy mennyire fel nem érett még a vére...

Lehunyta szemét, s soká, soká hallgatott. Megcsillapodva testi-lelki reázúdult vihartól, a nagy tervén dolgozott az agya, a nagy vakmerésen, amely Szeben bevételénél is nagyobb, amely mindennél nagyobb, amit eddig életében akart: látta a székely forradalmat...

Reggel kimennek a levelek, csak hamar, hamar, míg Bethlen Gábor meg nem jön Csíkszeredábul, hamar menjenek az emberek, s ha szembe találják is, senki meg ne mondja, el ne árulja: csak mikor bent vannak a megyékben, akkor szabad hírül adni... Végig minden községen a véres tőrrel, s minden falun a bírót s a falut egybehívatni, s felolvasni a fejedelmi parancsot: aki oláh háborúra kimegy, szabad lesz!

Nem kételkedik benne, hogy a barcasági sík, mire odaér, terítve lesz, tömve székelyekkel: ezek nagyon fognak, a székely urak, szörnyedni, de úgy kell nekik, gazoknak s ebeknek, egy sem hozta még meg bandériumját Szeben alá: ha isten ne adja, elveszti az eszét, és egymaga a hajdúkkal végbe nem viszi dolgát, akkor most kinn kushadhatna a vár bezárt nagy kapuja előtt s nyalhatná a száját éhségében s irigységében s mire számíthatna...

Újra erőt vett rajta erejének, önérzetének nagy felbuzdulása: mintha Szeben várfalai valami hatalmas öltözet volnának, amelyek megóvják nyíltól és dárdától s ellenségeknek özön hadától, testéhez tartozónak érezte a várat, amit ma megvett, s most már nem félt, jöjjön bár Forgách a magyarországi hadakkal s a németekkel: Básta sem tudta bevenni Szebent soha, se Mihály vajda, se Székely Mózes, se senki más... s íme, mégis az övé...

De biztossá tenni!... Míg a szászok élnek, addig semmi se biztos, ki tudja, most is még mit forralnak, addig nem érzi itthon magát, míg ezek élnek: itt még a levegőt is ők szerzették, még az is bakszász portéka, s ki tudja, milyen egérlyukjaik, rókaodvaik vannak, ki tudja, nem robbantják-e alá a tanácsházát...

Szemhéja felpattant, s ijedten felült, szörnyű rémülettől megragadtatva, nagy mámorszédülés vett rajta erőt, száját kitátotta, s hangtalanul segítségért kiáltott.

Kintről hallatszott az ellenőrző hadnagy kiáltása, s megnyugodott. Nem is bírt mozdulni, fájdalma most nem volt, de oly erőtlen volt, mintha kilopták volna belőle az erőt.

Újra hosszú csönd lett, s elszunnyadt egy kicsit, békésen, mint egy gyermek. Még nem tudott félni...

Arra ébredt, hogy a lány sírt, lassan sírt, pisszegve, mint a gyerek.

- Neked mi bajod? - szólt rá a fejedelem. - Mit siratsz?

A lány soká hallgatott, csak duzmadtan ült. A fejedelem kis kárörömmel gondolta, hogy még ez is sír valamiért Szebenben... Olyan hatalmasnak érezte magát: mindent megad neki; hatalmában volt, hogy a könnyét felszárítsa, hát újra kérdezte, kissé becézve, kissé fitymálva: - Mit siratsz?

A lány duzzogva pusmogta:

- A macskát.

A fejedelem nagy szemet meresztett.

- Szegény kis macskám - mondta a lány -, senkinek se vétett, akkor is a patkán ült, durubolt, nekem itt másom semmim se volt, még a rajtamvaló se, selyemszőrű török macska volt, úgy tudott az ölembe ülni, hízelkedni, jött a katona a sógoromért s a hosszú dárdájával átszúrta, röhögött, elvitte a hegyin...

A fejedelem lehűlten nézte, a lány zokogásba fúlt, halk s szíveszakadt zokogásba a nevetős lány.

- Egy macskáért - morogta - ne bőgj...

- Az enyim volt...

A fejedelem mondani akarta, hogy ad érte ezret, tízezret, kidoboltatja az országba, s minden macskát neki ad... De nem mondta, valahogy megérezte, hogy: azt az egyet vissza nem adhatja... Nézte hát a lányt kis ideig, aztán felvetette szemét a mennyezetre, amely vastag tölgyfadeszkából volt, cifrán faragva, festve s idegen szabású betűkkel idegen szavak voltak pingálva rá: majd ezt is lehámoztatja s magyarul festeti... mert mindennek el kell itten múlni, ami szász: de akkor eszébe villant, hogy az is szász, ami meg kell maradjon: a vastag falak s jó fegyverek, a kemény biztonság...

- Hogy minek is jött haza ide - mondta a lány pusmogva, s régi szokása szerint minden szó után önkéntelen nevetve, csaknem olyan harsogósan, mint azelőtt - az a baromállat; ez az én szász sógorom: mikor Ókespurgában ott maradhatott volna, nagy hivatalbélinek híjták, ott akarták tartani, hogy vigye a családját is magával, de az csak hazajött, hogy aszongya hogy ü nem tudna megélni az idegenbe, mert a szája szász, de a szíve magyar, mert hogy itt nőtt neki minden fejefoka, hát nem tudna megélni idegenbe, hogy ő idevaló; most osztán ülhet a pincébe, temlecbe, s vágják a nyakát reggel lefelé...

A fejedelem egész testét hideg verejték verte ki:

- A kezesek közt van? - kérdezte.

A lány rá se nézett, nevetett, igen és sírt: igen.

A fejedelem az írásokat nézte a mennyezeten, vakul imbolyogtak ott a nagy idegen betűk, s nem lehetett titkos értelmüket megérteni, minden betű mint titokzatos, kísérteties szem meredt rá, minden betű idegen szem, amely gondolataiba túr...

- Mit sajnálsz rajtuk; mind tolvaj, gaz, nemzetrabló, szász - mondta.

A lány hallgatott:

- Jó népek ezek - szólt aztán csöndesen. - Szeretik egymást meg a jóistent... Nekem csak azóta van jó napom, hogy itt vagyok, mert itt engem senki egy ujjal se bántott, csak jó volt hozzám, az idegenhez, otthon még a testvérnéném is vert, sógorom is csak morgott, mindenki szidott, jó ruhám se vót, csak dógozni, senki se törődött velem: itt mindjárt megmosdattak, kiőtöztettek, tanítanak: itt senki se szidja, egy gazda se a feleségit, nem veri kötéllel, ostorral, csendesen vannak, reggeltül estig dógoznak, bort nem isznak, egymásnak köszönnek, Istent dicsérik, templomba járnak, olyan csendesen nevetnek, olyan rendesen megélnek szegények...

- Takarodj! - ordította a fejedelem.

A lány felugrott.

Török Katalin is felijedt, talpra szökött s közelebb jött.

- Küldd ki ezt a... - hörögte a fejedelem - ezt a szász lányt... ki vele...

Török Kata ijedten nézte a lányt, talán tőr van nála, fegyver, de az alázatosan állott, sírt.

- Hónap a sógorod itt fog lógni a piacon! - kiáltotta a fejedelem. - És tik is mind, az egész szász nép, mind, mind, mind, mind... Megszüntetem a szász nemzetet...

Török Kata intett a lánynak, hogy menjen ki; s ez lehajtott fővel, ijedten, alázatosan elfutott...

A fejedelem hanyatt feküdt, s kirúgta magát, legjobb volna most meghalni...

Még soha életében a halálra így nem gondolt. Most igen, igen, most szeretett volna nem lenni... Valami nagy setétséget érzett leszakadni, zuhanásokat, felpattant szemmel, újra setétben, megiszonyodva, elszörnyedve, ordítva hideg verejtékben...

Török Kata takargatta: menj, menj! nem akarta! magában kellett maradni, s rémült volt, iszonyú... Hosszú sor akasztottat látott villogó fényben, messze, messze, amerre nézett, mind felakasztva, karjukat feléje nyújtották, rendesen beszéltek, tisztelettel, hódolattal, ahogy kell, s akihez csak szólott, mindnek kötélen a nyaka, s a levegőben kalimpál, furcsán s hátborzongatóan mind úgy fut el szavára, s úgy lebben elő, levegőben lógva félrefordult fejjel, s csákány a kezükben, fűzfacsákány, avval intenek, s a nyelvük, szólnak, nem szólnak, félreesett, izzadt, csapzott fejükből kilóg, mind halott, s irtózat, lehunyt szemmel néznek, tesznek, sürögnek-forognak, s a kötelük hosszú, hosszú, mintha fákra, a házak ereszére volnának akasztva s ahogy utána néz, egy kézbe fut odafenn valahol s hosszú gyeplőszárakon futosnak nesztelen, hangtalan, s macska kering folyton, folyton, a lábuk körül, egyre közelebb jön, egy hosszú szőrű török macska, egyre közelebb jön, s a szeme vörösen ég, s folyton dorombol, s egyre közelebb jő, s egyre nagyobb, s a szeme ég, s ez is kötélen lóg, s kitátja a száját, ugrásra mered, s veszi észre, hogy ő egy kis egér, aki rémülten keres lyukat, s nincs hol, mert jő a nagy macska felborzolt szőrrel kötélen, s most végre, ugrik, ohh...

Felvetette magát, hörögve, Török Kata még le se ért feküdni, ijedten fordult vissza.

- Fiam, fiam - suttogta, simogatta homlokát, s az behunyt szemmel fogát csikorgatta:

- Kergesd... kergesd el a macskát...

- Mit? - szólt tisztán, hangosan a nő, s a fejedelem felnyitotta szemét.

Kábultan józanodott ki, nem tudta, mi baj, de a teste remegett:

- Bort!

Török Kata hozta a serleget.

Inni kezdett, kiköpte:

- Méreg, méreg! - kiáltotta. - Vizet, vizet.

Vizet adott neki.

Abból bőven, sokat ivott.

Reggelig vívódott, nyöszörgött, perc nyugalma nem volt, virradatra mintha elvágták volna, nyugodtan felébredt.

Már akkor megmozdult az egész város, s ostromolták a fejedelem ajtónállóit. Imreffy egész éjszaka dolgozott, megérkezett Géczy, aki nem akart jelen lenni Szeben bevételénél, hogy magáról elhárítsa a gyanút s ódiumot. Vagy talán félt? Lapult?

Török Kata früstökről gondoskodott, s mikor az égettbort itták a nagy zárt, arany s ezüst edényből, melynek csupán egy csöcse volt, vékony szívólikkal, s kézről kézre járt, hogy mindannyian egymás után itták a gégefojtó erős pálinkát, mondja az asszony:

- S nem inna egy pohár vizet, Nagyságod?

- Vizet? - bámult rá a fejedelem.

Az asszony huncutul mosolygott.

- Az éccaka ízlett.

Mindenki nevetett, de az asszony komolyan mondta:

- Megnyomta valami boszorkány, Nagyságodat, macska képében.

A fejedelem homályosan visszaemlékezett valami álombeli éjjeli érzéseire, s hívatta a papot. Megparancsolta, hogy tartson érte istentiszteletet.

Különben jókedvű volt, a kancellárral már reggeli előtt elintézte a székely akciót, már aláírta volt a parancsot s a leveleket, miket a hírvivők, kik véres nyárssal indulnak a falvakra, hogy ősi szokás szerint a véres nyársat körülhordozván, hadra szólítsák a népet. Imreffy összeszedte aki székely atyafit csak talált, s rájuk hagyta a cselt: ha a Főkapitány szembe jönne, megkerüljék s meg ne árulják.

Früstök után hozták eléje a szász törvényt, amely szépen meg volt írva, s már mind az országgyűlés kiküldött tagjai alájegyezték, csak a fejedelem aláírása hiányzott. Könyökölve hallgatta végig két ujja közé vett állal, mikor az ítéletet is elolvasták, mely szerint a száznegyvenhét vezető cinkos halálra s jószágvesztésre ítéltetik, legyintett:

- Nem írom alá nevemet... Hajítsátok pokolba...

Csodálkozva néztek rá.

- Menjenek a szászok a szemem elől... Minden húsz éven felüli férfiember szedje magát és menjen világgá... Szászok: nyitva nekik a széles világ... Van nekiek másutt is kenyerek: menjenek Ókespurgába...

Lehajtotta fejét, nem tudta, mit cselekszik. A török követséget megbeszélni: a szászok pincéiből s kincses kamaráiból került elő a temérdek ajándék, mi arra volt szánva, hogy a török fővezért s csauszait, bégjeit, basáit, megvesztegesse, hogy engedelmet adjanak neki az oláországi háborúra...

Déllére Géczy is útnak indult s a fejedelem a vár fegyverkamráit járta, nyugtalansága oszlott, ereje elbízottsággá lett, s nem gondolt arra, hogy erőszak erőszakot szül, hogy sikerült rablás rablókat nevel, hogy Géczy Weiss Mihállyal együtt lovagol Brassó felé...

Nem hallotta e két élettapasztalattal teli embernek diskurzusát a világról, amelyet mindketten oly jól ismernek. Géczy örömmel beszélt a brassai bíróval a prágai udvarról, a bécsi kereskedelemről, a norinbergi vásárról: egész Erdélyben nem talált még egy embert, aki hazája szűk határain túl látott volna, még akik bujdosás miatt kénytelenek voltak világot látni, azok is vakok voltak, mint Kamuthy Farkas, otthoni elbizakodottságuk varázsköpenyébe burkolva csatangolták a török végeket, mit sem látva, mit sem tapasztalva, agyatlan szekérkerék módjára görögtek a világ országútján, s nem gazdagultak, csak koptak, romlottak... Nem ilyen volt Géczy, aki nyitott szemmel járt, és az egész világot maga hasznáért vizsgálta végig. Volt már kalmár is, volt kupec, hajcsár, politikai ügynök, áruló, feladó, kém, tolvaj, s minden helyen, minden helyzetben kész a kalandorvér, hogy vakmerőségből meghunyászkodással másszon ki, bizalomból galád árulással csináljon tőkét magának. Tudott élni a helyzetekkel, sem morál, sem kishitűség, sem fáradság, sem a veszélytől való félelem nem tartotta vissza.

Weiss Mihály sokban hasonlított hozzá. Tizenhat éves korában felszabadulva az iskolák s mesterség alól, vándorútra kelt, s tíz évig odajárt, a császár kancellárjáig, ahol scriba volt, sok mindent próbált, de őbenne az egyéni érvényesülés vágyán túl fajtájának közössége élt, s ő mindenkor elhagyta azt a helyet, ahol csak ő maga boldogult volna, de otthoni, erdélyi szász nemzetétől elszakadnia kellett. A fényes császári udvart hagyta ott, a legnagyobb reménységeket s lehetőségeket, hogy hazajöjjön brassói városi jegyzőnek és iparosnak. S hogy mennyire csak személyes hatás, a gyermeki lélekre tett mély benyomás a legizzóbb hazafiság alapja, éppen az ő példája mutatja, mert hiszen csak az apja vándorolt be a szászságba nagy német földről.

- Hanem ez mindenen túltesz - mondta Géczy bizalmasan, a fejedelemre gondolva, -, amit csak a kerek világon tapasztaltam.

Weiss Mihály maga elé nézett, s uralkodott magán, hogy föl se pillantson. Érezte a kalandor mentegetőzését, a gazfickót, aki kivonja magát a felelősség alól, dacára, hogy éppen az ő munkájának megépítésén fárad.

- Ekkora rablást még senki ember fia nem merészelt - nevetett Géczy -, ennek híre lesz a históriában.

- Az bizonyos, hogy a históriában híre lesz - szólt Weiss Mihály -, de őnagysága csak akkor fogja élvezni a tett gyümölcsét, ha nálánál jobb fejű emberek biztosítják neki a rablást.

Géczy hallgatott, ezért Weiss Mihály érezte, hogy neki kell magyaráznia.

- Ahhoz, hogy fővel rohanjon a falnak valaki, csak kosfejre van szükség.

- Azt hiszed, uram, ki tudjátok venni markából Szebent.

- Óh uram, te világban járt ember vagy, gondolod-e, hogy a német nemzet sorsát Szeben kőfalai őrzik? A szászságnak magának még hat kővára vagyon, s hetediknek számítom a prágai Hradsint. Mert bizonnyal mondom neked, hogy a római császár többet tehet a szász nemzet megmaradásáért a szebeni bírónál.

Géczy ezt belátta, s egyszerre megbillent benne a bizalom Erdély jövőjében. Örült, hogy az események rohanása miatt feleségét még be nem hozathatta. Jó azt tudni, hogy a vihar akár jobbról, akar balról ver, a család biztos helyen ül kis fészkén. E pillanatban az üres és céltalan lélek már kibillent útjából egy súlyos és nehéz egyéniséggel összeütődve. Ki tudja, mire ő Konstantinápolyba ér, nem lesz-e már itt egy új Bástya és egy német-magyar had? Fütyörészni kezdett: ő ugyan fejét se fájdítja miatta, lesz, ahogy lesz...

Weiss Mihály komolyan mondta:

- Vele beszélni nem lehet, mert őnagyságával, akár a hadicsákányommal beszéljek: ma egész Erdélyben nincs ember, aki bölcs és tanult, tapasztalt és megértő fejjel vegye a dolgokat, csak éppen, ne vegye rossz néven és adulációnak, csak kegyelmed, uram. Bár szólhatnék...

Géczy belevágott.

- És Bethlen Gáborról mit vélsz?

- Bethlen uram egy jó kard, Géczy uram egy jó fej - szólt ravasz őszinte hangon.

Géczy hallgatott.

- Illésházy nádor úgy szeretett, mint fiát - mondta -, az nagy kár, hogy ő oly véletlen meghalt.

- Thurzó nádor - mondta Weiss Mihály respektussal - Illésházy nádor embereit vette maga mellé, s szíve belsejében őrzi emlékét: amint látja kegyelmed, nekünk Brassóban jó informátoraink vagynak.

- Thurzó nádorral szoros barátságban valék, felesége, Czobor Erzsébet asszony, mint szeretett öccsét tart, s különben is sógorságban vagyunk feleségem után, aki Poltháry Soós leány, s így Csáky Istvánnal és a volt fejedelem, Rákóczy Zsigmonddal is.

Weiss Mihály jól tudta, hogy Géczy a Magócsyak zabigyereke, nem is tudni melyiké, minden férfikorú Magócsy élte a frajjt - örömmel kapott e hetvenkedésen:

- Sok injuria esik ez országban, de a sors mindent jóra visz. Legfőbb jogtalanság azonban, hogy egy bölcs embernek fatuskó szolgálatában kell rohadni.

Géczy sarkantyúba kapta a lovát, mert a kísérők túl közel értek, s félt, hogy hírül viszik a fejedelemnek e bizalmas beszégetést...

Weiss Mihály alázatosan elmaradt tőle, lehajtotta fejét, s az isten titokzatos utaira gondolt, és a szász nemzet jövő csillagát a ködből kibontakozni érezte.

A fejedelem boldogan szíjta magába zsákmányának becsét, mikor megjött Bethlen Gábor.

A Főkapitány ott találta a nagy fegyvertárban, ahol ijesztő bőséggel volt felhalmozva a fegyvereknek garmadája, csak fekete puska, amilyet a Básta katonái használtak, tizenkétezren felül volt: csak most értették meg mindnyájan, milyen bölcsesség volt, hogy a fejedelem megvette Szebent, úristen micsoda dolgok lettek vón itt, abban a pillanatban, mikor alkalma lett volna a szászságnak szövetkezni a fejedelem ellenségivel.

Bethlen mély megdöbbenéssel jelent meg a fejedelem előtt. Ennek a ragyogó arcával s boldog lobogásával szemben fekete s komor volt, s hallgatag.

Kint az utcákon már sorba állatták a szász férfiakat; fegyvertelenül, sőt szinte ruhátlanul, úgy, ahogy a dobszó érte őket a házukban, sorba állítottak minden utcában egy-egy tömeget s fegyveres, korbácsos hajdúk tatárvadsággal röpködtek körültük.

A fejedelem érezte a Bethlen hallgatását, keményen kezet fogott vele, egy percig szorította öklét, mintha valamit akart volna mondani, támadni, akkor meggondolta, s nem hozván szóba a főkapitány Szebent, ő sem szólott érte: úgy vették, mintha semmi jelentékeny dolog nem volna, mintha természetes lenne, mintha másképp nem is találkozhattak volna: beszéltek a hadakról, a lovagokról, bandériumokról, a székely nemes felkelésről s a további utazás dolgáról.

- Menjen kegyelmed országgyűlésbe - mondta a fejedelem -, s lássa meg, mit tegyünk a jövendőbeli dolgainkról.

Az országgyűlés már együtt volt, s a nádori találkozás dolgait tárgyalta, valamint a pontokat, miket sérelmesnek tartott a nádor a kettejük viszonyában: elvett uradalmak visszaadását, kölcsönösen, a kereskedők sérelmeit s más kisebb dolgokat.

Bethlen szomorúan, de arcán uralkodva lépett a vár piacán végig, csizmája döngette a köveket, Mikó Ferenc hűséges komornyikja ment mellette.

- Hajdúk, nagyságos uram, mindenütt csak hajdúk...

Bethlen így szólt hozzá:

- Ferenc uram, ha így megyünk, megújul a rettenetes idő, Básta s Mihály vajda idejek, s akkor úgy megrontatik Erdély, hogy soha többet meg nem építtetik...

Mikó Ferenc szőrös, macskaképű veres ember volt, de bölcs fiatalember, s szabad szavú, így replikázott a Főkapitánynak, emlékezvén a rettenetes időkre:

- Bezony nem volt kegyelem, se nemes, se paraszt, se férfi, se asszonyállatnak, egyaránt emésztette a fegyver mindet: azt pedig, a hallatlan kegyetlenséget a magyar hajdú cselekedte... Oh átkozott nemzetség, úgy kellett ok nélkül bánnod a te felebarátoddal, aki neked sohasem vétett, kenyeredben sem ett, szemmel se látott. Minden javunkat elprédálták, fosztották, falunkat, városunkat elégették, a bennevalót, az ártatlan gyereket levágták - felemelte öklét, s halkan szitkozva átkozgatta: - eltöröl e földről Isten, nem leszesz nyomos, nem marad a te prédád a maradékodnak, úgy vész el a pusztító, ahogy másokat rontott!

Bethlen eltűrte, elhallgatta a kis ember mérgeskedését, s hagyta, mert helyette könnyített a lelkén. A hajdúk mindenfelé zsákmánnyal járkáltak, új süvegek s menték voltak vállaikon, új csizmásak voltak, s száz portékákkal tele, tarkák voltak, mint a madár.

A tanács elhatározta, hogy a fejedelemnek nagy köszönetet mond a Szeben dolgáért s ez újabb kegyelmességeért a megtorlásban, hogy csupán száműzetésre ítéli a tolvaj fajzatot, ki soha meghálálni ez nagy fejedelmi irgalmasságot nem fogja, hogy kezében levén, életével s szabadságával megajándékozva bocsátja el, kéri azonban őfelségét, hogy a tömlöcben tartott száznegyvenhetet szabaddá ne tegye, mert ezeknek külső országokon annyi s oly erejük vagyon, hogy az ország ellen praktikálhatnának...

A szebeni házakat pedig kiosztotta a fejedelem kedvelt híveinek, kapott akkor ki egyet, ki két, ki akár tíz házat, minden valamirevaló nemesember, Szebenben. Eleget ették a szászok a magyarok zsírját, most itt az ideje, hogy a rablott kincsek jó magyar kezekbe kerüljenek...

Nagyobb erősségért papokkal szenteltették be az egész várost. Kálvinista magyar papok mosták le buzgó imádsággal a lutterista szász istenszagot. Az egész várost, a kapukat, városházát, tanácstermeket, a piacot és templomokat. Még a házakat is külön megáldották. De inkább csak a gazdag szászok elkonfiskált és salva gvardiává lett házait. A szegény viskókért kár vesztegetni az imát. Volt már pap elég, itt, a kolozsvári és fejérvári püspök és vagy harminc bajuszos predikátor. Mind örvendett a magyar dicsőségnek és a veszett szász lutterek pusztulásának.

Hát még ha tudták s látták volna a brassai nagy templomban a szászság éjféli isteni tiszteletét. Zsúfolva volt a nagy Mihály-templom, síró és zokogó néppel, anyák a gyermekeiket karon tartották, s reggelig énekeltek s imádkoztak a nagyhatalmú Isten színe előtt.

Weiss Mihály a virradatkor megnyitott tanácsülésben elmondta minden gondolatát, s teljes fölhatalmazást nyert, hogy tegyen, amit jónak lát.

S Weiss Mihály úgy látta jónak, hogy Géczynek rendelkezésére bocsássa a szász nemzet minden kincseit.

Géczy a fölkelő nappal távozott Brassóból, de már lelkében új ember volt, már nem Báthorynak volt hűséges embere, hanem saját magának. A brassai tanács, a bíróval élén, megalkudott vele életre-halálra, hogy szerezze meg a porta jóakaratát a szász ügynek, s keresztbe húzza a fejedelmi terveket.

- Mért prédálja el nagyságod - mondta Weiss Mihály - e kincseket, melyek úgyis a szász nemzet birtoka és szorgalmának gyümölcse, e fajtalan, vak és zsarnok Báthory kedve szerint, mikor ugyane kincsekkel megszerezheti maga számára Erdély és a szász nemzet hűségét és az ausztriai birodalom jóakaratát...

Géczy nem az az ember volt, aki sorsának csillagát ne lássa tündökölni e szédületes előrehaladásban, amely Erdélybe belépte óta kíséri. Mintha csaholó kutyának állott volna mellé a szerencse: ki tudja, még mi ígérkezik!...

Egy hét múlva a fejedelem kiindult Szebenből, visszahagyva ötszáz fegyveressel Kákoni Istvánt, a Kamuthy sógorát, kapitánynak.

Brassó alatt nagy tumultus, a Barcaság, mint egy hangyaboly eső előtt, a székely parasztság már ott volt s kavargott, zsibongott, világ vásárja, gyalogos, bocskoros, mezétlábas parasztokból, visszafordított kaszával, bunkóval, s erdőirtó fejszével fegyveres nép.

A fejedelem e boszorkányszombatjától megmámorosodott; egész új ember lett, úgy lovagolt az éljenző, vivátozó, dícsérő, hódoló, süveglengető parasztsereg közepén, boldog volt most, már az mind csak jól megy: amit az ember elgondol, íme másnapra teljesedik... No híres uramék, senki sem akarta a háborút, még Főkapitány uram milyen orációt csapott a had ellen a fejedelemasszony fogadtatásán, s ő már akkor tudta, hogy senki sem akarja, s mégis meglesz... s megvan...

Amerre szem látott, a mezőket mind emberek heverték tele, mind csak vivát, s éltették Istennel a fejedelmet: éber-e vagy álom, ki tudná azt, ez most valóban egy tündéri kert a ragyogó tavaszban a zöld lombok alatt, virágzó fák között, hogy eljöttek, egy szóra, jó teremtőisten, egy kiáltásra hogy ott hagyták a kapát s az ekét, s földet s a munkát, s hogy égnek s esküsznek Istenre, szentekre, prófétákra s Kálvinra, Lutherre, mindenre, nagy nemzet és nagy harcos fajta, egy sem felejtette el a szolgaság nehéz száz esztendeje alatt, egy sem, az ősi szent szabadságot, amiből éppen két Báthory nyomta le őket, az az első István vajda, aki Mátyás király alatt a Kenyérmezőnél Kinizsi Pállal a törököt megverte s a másik nagy István, aki elment királynak Lengyelbe, a nagy Báthory István... Mind semmi már, sebaj: a harmadik Báthory mindent jóra vitt s visszaadott, s mindig ez mostani jó a jó; elmossa a régi fájdalmakat... Egy székely paraszt se volt, aki csak egy napra is felejtette volna, hogy erővel vették földjeit s szabadságát, hogy galádul vesznek rajta dézsmát az urak, s hajtják robotba, hogy egy esztendőben száz napot is kell egyik-másik úrnak bedolgozni, s felesége, gyereke s minden bogara szabad préda az úrnak... - Isten ítélt - kiáltották -, Báthory gyógyítja, amit a Báthory égetett...

Mámorban és álomban ült a fejedelem lován, s nézte, csak nézte a tömeget, mely hadaival egybekavarodott. Már a hajdúk tízezren, a maga hadai másik tízezren s most a székelyek megannyian, mint ezek együttvéve, kiosztotta a puskákat a lőporos palackokkal, s megmustrálta, s igen szép hadat épített a csőcselékből húszezerig valót.

Maga Bethlen Gábor sem szólhatott: ki merné felemelni szavát ennyi harcos ellen... S az urak, a székely urak némák voltak, csak ültek megdöbbenve lovaikon, nem értették, mi ez, s még nem tudták, mitől rettegjenek...

Brassóból megjött a bíró, Weiss Mihály s nehány tanácsbelije.

Hozták a nagy teméntelen sok ajándékot, fegyvereket társzekérrel, élést bőségesen, húsokat, füstölteket a vitézlő rendnek, lisztet a népnek, sült kenyereket sokezerszám...

A bölcs róka a fejedelemnek négyezer és ötszáz aranyat hozott, s meghívá a fejedelmet Brassó városába früstökre - ötödmagával...

- Vagyon-e nektek erős váratok - kérdezte a fejedelem nevetve -, hogy öt embert be mertek ereszteni?

- Vagyon felséges uram - szólt a bíró mély meghajlással -, még százezer ember s száz ágyú se ijeszti meg falainkat.

- Vidd a pénzed - mondta a fejedelem megharagudva. - Ajándoktokat elfogadom; pénzetekre nem vagyunk kíváncsiak, hanem a lelketekre.

Weiss Mihály megijedt, mit akar tőlük a fejedelem, hogy így visszaveti pénzét.

Weiss Mihály ott volt Szeben bevételénél s akkor éjjel Imreffy s Kamuthy vallatták meg, nincs-e része a brassai tanácsnak a szebeniek bűnében. Mivel azonban a fejedelem sietni akart Oláhországra s félt, hogy Brassó megvétele nem lehet már oly szerencsés, mint Szebené volt, s csak feltartaná az időt: azért nem találták bűnösnek a brassai bírót, sőt különösen megdícsérték, s az ő példájával buzdították a szász nációt...

- S jó früstököt lehet-e nálatok kapni? - kérdezte a fejedelem, de elfordította szemét, mintha nem szeretné, megzavarná a bírónak erős fekete szeme, mely ravaszul csillogott s mosolygott, s tudta, hogy övé lesz ez a város, ha bármi történjék is...

- Géczy uram a megmondhatója, felséges fejedelem - szólt alázatos, de ravasz mosolygással a brassai bíró -, tegnap eresztettük volt ki s elkísértettük magunk hű emberivel s szekerünkön egész Konstantinápolyig, ajándékot is tettünk az övéhez bőségesen, s istentiszteletet tartottunk útjának javáért...

- Úgy - mondta a fejedelem, s élesen nézett a szász bíró szemébe. - Majd izenünk kegyelmednek, mikorra várjatok.

Weiss Mihály meghajlott, hátrább húzódott s a kancellárt kérette meg külön beszélgetésre.

Kétezerötszáz aranyat ajánlott fel neki avval az alázatos instanciával, gondoskodjék róla, a fejedelem őnagysága ne többel jöjjön bé Brassóba öt embernyi kíséretnél, mert másképp a kapukat meg nem nyitják s lőni fognak a várfalakról.

Imreffy fejét ingatta; tíz avagy tizenkettőt kívánt, különben nem felel érte, hogy a fejedelem egyáltalán bemén-e.

A fejedelem valóban tizenöt emberrel ment be, s nem csukták be a kaput s nem lőttek a falakról, s nagy volt az ebéd, s a fejedelem szó nélkül, igen rendes viselkedéssel ebédelt, s még fényes nappal kijött, s aznap estére elment a hegyekbe, Bethlen Gáborral, az előre elküldött hajdúsereg után...

Lóháton a hegyeket megmászni.

Lóról leszállva az utakat keresni, rájuk szakadt setét s csillagtalan éjszakában, a zavaros tavaszban, a szakadásokban még ott maradt hómezőkön veszni...

Ezt az éjszakát a fejedelem a hó hátán hálta.

Sátrát se vonták fel, bundába burkolva úgy virrasztotta át bor mellett, tűz mellett az éjjelt, s főgondja a széki kutyája volt, a Pogány kutya, melyet maga bundájába takargatott.

Ahogy az ég szürkülni kezdett, talpra szöktek s tovább a hegyeken.

Mintha új elementumba jutottak volna, kinyílt a szíve az egész seregnek, s hajrá, most már minden szabad, hajrá itt már minden a mienk, megszűnt minden fék, hujjahó...

Csiklandozta a szívüket, hogy kint vannak a szegény haza földjén, elmaradt a nehéz gond, el a felebarát, el a becsület, ami a határon túl van, a had jussán: préda...

Tündéri szépségű völgyekre nyílt a hajnal: s ez mind az enyém, frissen rügyellett zöld erdők, fakadó virágok, öblös derék fák: ez mind nekem hódol... Új birtok, új szerzés: minden lépéssel tágult az ország határa, s mikor meglátták az első oláh viskót, szemük boldog éhesen csapott rá: ez már új tartomány.

- Mi baj, Farkas uram - mondta a fejedelem Kamuthynak.

- Megbocsássa felséged, de ez vén szamár Gerőffy uram! nem neki kellett vón az előhadat rávinni Tergovistyére, hanem másnak, akibe van friss fiatal akarás.

Gerőffy a Kolozs megyei főispán, Bethlen barátja, a válogatott nemes haddal előrement, megfogni a rókát.

A fejedelem egy dombra ért s visszafordult, nézte seregének kibomlását, bontakozását a hegyekből. Kavarogva, zavarogva, hűhóval s kiabálással jődögélt a sereg, lassan ment a hadak leszállítása, semmi rend s egybetartás, szinte mindenki külön ment egy-egy helyen, ezren s ezren torlódtak meg, azután szétszakadoztak, a legénység dalolt, mások káromkodtak, mindenki okosabb volt a másiknál, mind tanáccsal tele s maguk a vezérek a legtanácstalanabbak.

- Sose érünk be Tergovistyébe - mondta Kamuthy - evvel a csürhével. Jó gyalogos ember, ha reggel Brassóba felkél, estére ott vagyon, de mi lovastul, szekerestül egy hónapig se érünk el... Ezt tudja a Főkapitány? Ez a tudománya?

Imreffy vezette a had elejét, s Bethlen Gábor a végit.

Csak azt látni, hogy a távoli rajok nem jönnek s nem jönnek, szekerek állanak az útban, húszával torlódva, az idő telik, s alig jutottak túl egy hajláson... már letelepültek, tanyát vernek, tüzet raknak, szalonnát pirítanak, s szidják a bestye országot, ahol semmi sincsen: valahol kecskefalkát, mások egy nyáj juhot leltek a hegyekben, elvadászták, lehozták, megették szőröstül-bőröstül. A fejedelem úgy vette észre, mióta kint vannak az országból, sokkal lassabban megy, nehezebben a had előbbre, mint Szebenből Brassóig... Csak azon rettegett, oldalba ne fogja Radul, mert ennek itt vége, akkor vége...

Újra feltápászkodni, megették, ami a tarisznyába volt, s most tovább cepekedni: no de mégis estig, alkonyatig kihúzzák, s akkor újra leheverni a kövér, megtapodott fűbe.

Reggelre mindenki tudta, hogy Gerőffy elszalasztotta a rókát, hogy az oláh vajda megszökött Tergovistyéből, s az egész sereg káromkodott; elvitte a vajda minden családját, cselédit, aranyát, ezüstjét, bojárjait mindenestül, s üthetik most bottal a nyomát...

Másnap még kedvetlenebbül ment a dolog, a fejedelem maga három lovat kinyargalt, előre, hátra, káromkodott, szitkozódott, korbácsa folyton csattogott, s nem nézte úr vagy paraszt, utána, utána, maga szeretett volna Rádul után menni... Nem, ezt nem engedi meg többet: nem Gerőffynek, nem is Kamuthynak, neki magának kellett vón az előhadakkal lenni...

S ebben az átkozott országban sehol semmi; makkon élnek itt a népek? ördög látott ilyen hazát... Bethlen két napig meg bírta őrizni a szekereket, harmadnap meg kellett ereszteni, mert a sok bitang tarisznyás éhes lett, s ha nem hagyják, fegyverrel ostromolja meg az elemózsiát...

A fejedelem egyre rosszabb kedvvel vekengett, nyomorgott tovább...

Ez-e a hadviselés... Így ment-e Nagy Sándor végig Ázsián?...

Találtak tanyákat, mind felpusztítva, elprédálva, szidták a Gerőffy hadát, mint a bokrot, ez a vén csatavesztő, aki a goroszlói csatát is elveszítette, tudott az úton prédálni: azért késett el a rókafogásbul... A fejedelem ingerült volt, százszor megátkozta türelmetlen sietségében a sok népet: negyvenezer ember, negyvenezer felé húz...

Még egyszer ezt, nem így fogja csinálni; rosszul indultak, rosszul vezettek, ha most egy ellenséges csapat rájuk jönne, mihez kezdenének... az egész csorda futna világgá, s nincs senki, aki hadhoz értene, legalább Géczyt el ne küldte volna: egy törött tengelyű szekér mellett állt meg, a székelyek nagy szájtátással vették körül, s csak nézték, beszélték halálig, s egy se nyúlt hozzá: nem az ő szekere...

- Lökjétek ki az útból - ripakodott rájuk; a szekéren két hordó bor volt, s ahogy elfordult, azt rögtön befenekelték s mint a legyek rá, egy ember se ment tovább, míg el nem fogyott, s akik beszoptak belőle, lehevertek a fűbe aludni...

S az urak nevettek rajtuk: ezek hadvezetők?... pocakos komék, országgyűlésében perorálni; s a székelyeknek nem lehet parancsolni, mert ahogy a fejedelmet meglátják, mindjárt éljeneznek, lova elé feküsznek, úgy vivátoznak, ütheti őket bottal, ostorral, térden hálálkodnak, s vége-hossza nincs a sok beszédnek, panasznak, az uraik ellen való keserveskedésnek, hogy nem akarták őket ereszteni, hogy a feleségükkel, gyerekükkel mi van azóta...

Ez nem had, nem háború, ez utálság, s üsse meg a kő az egészet.

Lovasok vágtattak szembe rá, Gerőffy emberei jöttek jó hírrel, hogy elfogták a vajda anyját negyven szekér drágasággal, s azóta talán magát a vajdát is szorítják erősen.

Ez a kis eredmény egyszerre átalakította kedvét: elmondatta, hogy ugrott ki Radul az ágyból éjnek éjszakáján, hogy menekült, s merre, hol bujdosik... Egyszerre fellobogott benne reménység és minden... Vágtatva, vágtatva ment előre kíséretével, s ebéd előtt bent is volt a gyenge szomorú földvárban, ami a tágas ringy-rongy putrikból álló ronda nagy falut, e Tergovistyét körülvette...

Mikor bevágtatott a város kapuján, senki se fogadta, csak a derékig érő sár, ami az utcákat borította. A ló térdig dagasztva baktatott előre, az apró vityillók, félig földbe ásva, felül fából róva szomorúan, szétszórva, kerítéstelen sivár cigányságban gyatráskodtak, milyen volt Szeben ez világhoz... kőpalotáival, óratornyával, kőbástyáival...

Nagy sokaság jött szembe rá csordába terelve; hajtották ki a lakosokat a városból, hosszú hajú oláhok, kócos oláh asszonyok, mind-mind mezítláb, gyerekeiket hátukon, vállukon cipelve, ijedt, bamba, állati arccal bukdácsolva a sárban előre, ruha alig a testükön, szőrgubájuk némelyeknek, de a legtöbbikön csak földfekete piszkos, soha nem mosott vászoning, tetvesek, büdösek, a disznófalka emberebb náluk, ahogy bőgve, böfögve, nyíva vagy hallgatag szomorúságban cammognak a csattogó, ostoros, csizmás hetyke magyarok előtt...

- Hová viszitek ezeket? - kérdezte a fejedelem.

- Ki a városbúl, csak ki, menjenek amerre szemükkel látnak.

A fejedelem bólintott, persze, kell a hely, negyvenezer katonának...

Egy lovascsapat felismerte s viváttal éltette: azok vezették el a vajda palotájába, az is alacsony faház volt, csak az alapja volt kőből, de nagy tágas szobák voltak benne, s ökröket nyúztak, vágtak az udvaron.

A fejedelem nyugtalan volt, sem letelepedni, se kint lenni nem volt kedve, nem érezte győzelmét, ahogy a kutya nem érzi diadalnak, ha a bolhát bekapta, szimatolt, keresett, ellenfelet várt, olyan híre van a vajdának: sose hitte volna, hogy ennyire olcsón, minden munka nélkül kapja meg ez országot: csak épp el kell jönni...

Lóháton bejárta a rettentő nagy falut, a földbe vájt putriknak e szörnyű tanyáját, üres volt már az egész, mint vásár után a karám s szembe kezdtek jönni a saját emberei.

- Ha ilyen a világ - mondta magában -, akkor nekem nem kell negyvenezer ember, csak háromszáz jó katonám legyen, s végigmegyek a föld kerekén...

Estve felé a kapuknál bevárta a tisztjeit, s azokkal ment fel az ebédre.

A kancsó mellett lassan megnyugodott, jó húsok, jó borok, a megszokott kompánia körülötte az idegen palotában, ahol pár napja még a Radul pöffeszkedett, most ő ül a főhelyen, s mint a raj gyűlnek és jönnek, mennek udvari népei.

Kint dobszóval, trombitaszóval, nótával kurjongatással érkeztek saját népei, fáradtan, sárosan, az eső megeredt, s hajlékot keresve, éhesen, szomjasan s lassan megtöltötték a rongyos putrikat, amik bármilyen gyalázatosak voltak, mégis eső ellen jók...

Nem várták ám őket sehol a háziak bő lakomával, s nem volt ennivaló a füstös vityillókban.

- Csak annyi jó vagyon - mondta a székely, levetve üres tarisznyáját a földre -, hogy atyámuram disznót öle.

- Azt jól tevé testvér - szólt örömmel a cimborája s már nyelt is hozzá.

- Jól tevé, kiváltlag, hogy életibe megevé, s egésségre vála.

Tréfáltak, nevettek, evvel ütötték el az étvágyat.

De a hajdúk nem nyugodtak bele, azok nagyon tapasztaltak az ilyen dolgokba, s még a vasszeg is megreszketett, amerre néztek: ezek bizony egy-kettőre felkutatták, ahun valami eleség szagolható vala...

Bethlen Gábor maga is megérkezett úgy éjféltájba, s valami megelégedettség látszott rajta.

- Megjöttünk, nagyságos uram - mondta -, a nagyisten segedelmével.

A fejedelem már jól ivott volt, úgy döntötte magába a bort, mintha hordót töltene. - Csuda, hogy lejött kegyelmed.

- Bizony csuda - szólott a Főkapitány -, soha nem hittem vón, hogy így lehozzuk a sok tanulatlan hadi népet, mind itt vagyon, egész seregünk. - Leült az asztalhoz, éhes volt, rögtön enni kezdett.

A fejedelem csudálkozva hallgatta.

- Máskor nem így megy - magyarázta Bethlen -, máskor mihelyt idegen földre érünk, a had fele rögtön elszökik prédára, vagy lehever aludni, ordít, jajgat, verekedik: most minden úgy ment, mint a karikacsapás.

A fejedelem nem szólt, komor volt; először vett részt hadban, s dühös volt tapasztalatlanságáért. Később meg is magyarázta Bethlen:

- Ezt mind a Nagyságod fejedelmi személye tette, minden ember tudta, hogy a fejedelem valahova viszi őket, jó helyre, s egy se akart elmaradni...

A fejedelem röstellte magát, hogy fejét elvesztette a zűrzavarban.

- Hadszállításnál mindig csak arra kell nézni - mondta Bethlen komolyan magyarázóan -, hogy a szélső pontok, ahonnan indulunk meg ahova megyünk, jól meg legyenek adva... Ha ellenség a közelbe nincs, akkor nem baj, akárhogy is, csak menjenek, úgyis minden ember csak a maga feje szerint megy előre... Az a fő, hogy idejére odaérjenek, ahova kell... De ha ellenség van, akkor ügyelni kell, hogy sűrűn legyenek az állomások, ahol egybe kell rendezni s mustrálni mindig a hadat, hogy szét ne zavarodjanak a népek... Aki ezt meg tudja csinálni, az nyert: mert nemcsak a mieink ilyen nehezen jók, az ellenségé is: de még az ellenségé sokkal rosszabb... persze a török sereg, az más, az nem így megy; már a deréksereg; csak épp a basibozukok meg a többi csőcselék...

A fejedelem ingerülten hallgatta; neki ezt mind tudnia kellene: de megértette, s nem fog ez máskor így történni... Rendet kell csinálni, vagy leülni a sutra...

Most Kamuthy Farkas érkezett meg nagy boldogsággal. Elment a Gerőffy had után, még tegnap, csapatával, s már a zsákmánnyal jött meg.

- Itt vagyunk, nagyságos uram: Szeben!... Tergovistye!... Mi lesz a harmadik?... Konstancinápoly?...

A fejedelem hallgatott: jó volna, de hol van ide Konstantinápoly?... s ezzel a csürhével!... el volt zsibbadva a szárnya: már nem mert ezekre bízni...

- Puliszkahegy ez a világ, nagyságos uram - kiáltotta Kamuthy -, csak étvágy legyen hozzá...

A fejedelem hallgatott, mennél vígabbak voltak a többiek, annál csüggedtebb volt ő lelke mélyén: hogy ilyen túl olcsó győzelemben nyerte meg az országot, nem becsülte s nem bízott semmit...

Kamuthy a vajda anyjának kíséretiből kiválasztott tizenkét csinosabb bojárnőt s három papot, s azokat a kosarakba, ládákba levő kincsekkel felhozatta a palotára.

A fejedelem felpattant.

Nagy ujjongás, éljenzés lett, hogy a nők beléptek, tizenkét sápadt, csinos személyecske, drága ruhákba öltöztetve, de oly lomposak s rémültek szegények.

A fejedelem a papokat kivetette, nem tűrte a papot. A lányokat nézte, csak nézte őket, aztán ő is felállt s vidáman köszöntötte, latin nyelven őket:

- Idvez legyetek a mi vendégbarátságunkban - mondta -, ami az enyém, a tietek legyen, ami a tietek, az enyém legyen.

A lányok bambácskán néztek, nem értették a szót se magyarul, se latinul; de azt megértették, hogy nem korbáccsal biztatják őket, de hajlongással s nyájas nevetéssel...

Odaültették a lányokat maguk közé a lócára, s azok már nem sírtak, s nem ijedeztek, egy se volt köztük, aki mártírnő akart volna lenni: szépen hozzáfogtak enni, örültek, hogy asztalnál ülhettek.

- Ezért no, hát ezér érdemes volt - szólt a fejedelem, s magához ölelt egy nagy tőgyű igen ifjú leányt, aki lángoló, sápadó, almavirágszínű arcával, rémült mosollyal hallgatta a magyar urak nyers tréfáját -, ezért érdemes volt kijönni hazulról, cammogni, éhezni, ázni, fázni: ezt, ezt nem kaptunk volna otthon, amit ez tud adni, úgy-e húgám?...

- Gyere csak kedves - és a fiatal hajdút, Szilassy Pált maga mellé ültette, a lányt az ölébe adta, és tanítani kezdte, hogy kell csókolni a lányt. Összeölelte őket, s hol a fiút csókolta, markolta, hol a lányt.

Nevettek, ittak: olyanok voltak, mint a jókedvű mackók... A kutya egyszerre kegyvesztetten, hosszan lógó nyelvvel, vidám pofával leste gazdája minden mozdulatát.

Sár, sár, feneketlen sár; mozdulni lehetetlen, okos dologra gondolni, tenni, merni, másba fogni mint heverni, heverni.

Sehonnan hír, semerről remény, napok telnek-múlnak, szó sincs továbbmozdulásról, harc nélkül, egy ütközet nélkül, kardkivonás nélkül elérve a cél, ellenség sehol, csak nyomorúság, éhezők és sárba fúlt haldoklók, idegen nyelv nyomorultjai, akiken még végigvágni sem öröm, oly rendkívül szegények, betegek és Isten elesett bárányai.

Hogy lehet itt továbbnyomulásra gondolni is? Hova? Hogyan?

A fejedelem maga sem gondol, vár, várja az ellenséget. Nem tudja elhinni, hogy nincs. Várja a kiküldött követeket, de se Moldva felől, se Lengyelországból, se tatároktól, sehonnan senki nem jő, mintha a világ végén volnának.

Másnak látszott ez még Gyulafehérváron, mikor Kornis Boldizsár ott volt, hogy a lengyel követekkel tárgyalt. A lengyel! a leggőgösebb, legúribb, hetyke nép, amely egész Európában végigparádézott, mindenüvé királylányokat adott, s az öreg, ravasz Báthory István, a lófő bölcsességével nyakukra ült, a kis Erdély a nagy Lengyelbirodalomra nőtt... Ezt meg kell újrázni, ez ősi örökség s mily okosan mívelte az öreg, tudott a díszruhás gőgösek világában kártyát keverni, összeveszítette őket ha kellett, hogy egymást gyengítsék, s összefogta, ha kellett az ellenség előtt. Ezt akarja ő is. De itt megfojtva heverni a várban, a természettel s emberekkel harcolni, s nem tudja mihez fogjon, mert rövid a cél, amit otthon kitűzött maga elé, többre lett volna ereje. Nem is vélte, hogy ilyen könnyű dolog egy országot legyőzni. Most nem tud mit kezdeni a győzedelmével, amelyet nem is érez s nem becsül, mert ingyen hullott ölébe.

Ragyogó tavaszi napok, sűrű esőkkel, sárhizlaló idő.

És a had, mint a méhek szétrajzott, s nincs hatalom, amely összegyűjtse, csak híre jön árulkodással, hogy mennyi szörnyű dúlást, éktelen fertelmességet cselekedének. A fejedelem ezen igen megháborodott elméjében s annál iszonytatóbb ivásnak adta magát.

Bor, részegség, rest heverés, túlfeszített indulatok, asszonyok, kéjelgés, káromkodás, verekedés, dal, kurjongatás s a portai követek napról napra való türelmetlen várása: evvel telt el két teljes hét Tergovistyén.

- Nektek adom fiaim - mondta végül maga s tenyerével végigseperte az országot, széles jókedvében, haragos dühében voltaképpen pedig tehetetlenségében, mert mit is tett volna, a szétözönlött népek, mint az éhes falka, szertekóboroltak a Dunáig s túl a Dunán a tengerig, s mindent felprédáltak.

Bolond ivásokba s idegen asszonyok feldúlásába temetkezett legújabb kedvesével, a fiatal hajdúval, hogy siket legyen, s ne hallja, hogy a sereg erői széthullanak: a hajdúk úgy learatják az országot, elpusztítják s égetik, hogy ordasok ligetjévé teszik: hajtják a sok számtalan lábas marhát, csordákat, nyájakat hazafelé: az erdélyiek, akiknek inkább kaland volt a hadi kirándulás: csudálták, hogy a hajdúk fegyver közé vették még a rúgott bornyút is, istenért egy darabot ki nem adtak körmükből, s hajtották el messze, haza s fel a bécsi kőre. Persze nekik ez a valóságos tanult mesterségük, a marhahajtás, kisült, hogy most is csak azért jöttek, semmi másért: marha után nézni. Bezzeg nem törték magukat az előhad után, mikor még veszedelmes volt: ezt átengedték az erdélyi hadaknak, s most nem is akartak arról tudni, hogy még valami más feladat is vár a seregre: Moldva felé, Lengyelország felé... Marhahajtó csordásfajta ez: arra kell nekik a hadviselés, hogy ahol megállapodnak, az országot mind kiürítsék.

Az erdélyiek szívfacsarodva nézték a hajdú-gazdálkodást s hogy a hajdúseregnek már nagyobb fele el is ment. Azokat többet nem fogják látni s nem lehetett szólani, mert Szilassy még az asszonyféle cábárokon is túltett, még jobban uralkodott a fejedelem szívén.

- Mi megvevők ez tartományt a hajdúknak - morogtak s szitkozódtak az erdélyi urak, akik unottan nézték a puszta országot, mely még az ő hazájuknál is nyomorultabb volt.

Baj, csupa baj, szerencsétlenség, dühök, várakozás; rossz hírek otthonról, a töröktől az engedelem késik, a Géczy levelei jönnek, jönnek, ígérnek, biztatnak, panaszkodnak, sírnak, az ajándékok elköltek, s egyelőre csak annyi parancs jön, hogy míg a győzhetetlen hatalmas császár engedelmet nem ad, ki ne merjenek mozdulni ez helyből: valósággal foglyok hát Tergovistyébe: mint ki ördögöt fog, s nem ereszti többet markából a pokol.

Már mind elégedetlen s kétségbeesett, a székely parasztok s székely nemesek nem tudnak egymás szemébe nézni, a székely komék hegyesen járnak, a fejedelem portája körül ácsingóznak, s ha meglátják őnagyságát, mind csak éltetik: asse tudják, hunnan kőttek s oly kevélyek, mint húshagyón; sem ülni, se járni, sem élni, se halni, olyan nagyon. Fejükbe szállt a szabadság, s ne merje itt az idegenbe valaki megesmerni a jobbágyát, aki hasát sütteti a nappal, ahelyett, hogy otthon vonná a robotot!...

Az urak ellenben fel vannak dúlva, s bor közt s józanon traktálják az új szabadok dolgát, az új lázadást, amit a fejedelem szabadított fejükre: szabadítson csak meg az Isten egyszer - mondogatják -, gyerünk csak haza - s fenik fogukat, s titokban lisztákba írják minden jobbágy nevét, aki itt van, így vagy úgy viseli magát...

Egyelőre semmit se tehetnek, de csak rá kell nézni, ha egy nemesúr egy jobbágyból lett katonával szemben van: mint két láncra vert komondor, fogavicsorgatva:

- Még állasz-é? - döfi meg szóval az úr a parasztot - ne lépjél ojan sályára! rakjad a lábod! látom, nagyon értesz magad felől. Nem es lehet vélle gyalog beszélni, ha lóra nem kerekedünk!

- S ojan hatalmas? - mondja a másik zászlósúr - soha bizon!... Vigyázzatok, már minnyájunkat felszippant a koszos az arrába!... Tudnak ezek, sokat tudnak tenni, egy pint borra másat is be tudnak herpenteni!

Még csak tréfásan, a paraszt lesunyja fejét, s úgy tesz, mintha nem hallaná. Csak Basa János mer visszavágni:

- Nagyon merkelnek a nagyságos uramék, pedig heába sírnak a sapkába: szabadság vagyon a tarsolyunkba...

- Hegyes, hegyes - vág vissza a székely úr -, hát még milyen hegyes lesz a karó, kit hegyeznek a csíki hegyekbe...

A székelyeknek vezetője lett ez a Basa János, akinek Szék óta nagyon felvette Isten a dolgát, mindig a fejedelem körül van, s udvari főlovásza őnagyságának, aki jobban rábízza az életét, mint magára.

Már csak ez a két ember van teljes bizalmában, Szilassy Pál meg Basa János. Amaz vidám, eleven fickó, tele tréfával s dallal, mulatással, fiatal kövér s piros, mint egy lány, bajsza sincs még, s jó vívó, mint egy gyík: ez a másik meg a maga nehézkes, kemény, óriás testével tunyán s komoran setétlik a fejedelem felett, mint egy várfal. A két ember, kegyencek erkölcse szerint nagyon gyűlöli egymást, s mindent megpróbál, hogy ártson a másiknak.

Basa János megérezte, hogy a fejedelem a fiú miatt becézi a zsivány hajdúfajzatot, s miatta reszket attól, hogy a hajdúk elmenjenek, ezért minden gyanús mozdulatukról értesítette őt.

A fejedelem telhetetlen volt a fiú szerelmében, a szemét le nem vette róla, gyönyörködött benne, minden mozdulatában, a változó, hol sikító, hol dörmögő, köszörületlen hangjában, gyerekes szavaiban, okoskodó, nagyotmondó bölcsességében, pompás sarjúerejében, vívásbeli ügyességében; ő, aki minden tehetségre oly féltékeny volt, e fiúra soha, ennek mindent adott volna s mindent kívánt. Csak egy anya járhat így a fia körül, leste a szeme mozdulatát, reszketett, ha a közelében volt, és soha nőt úgy nem kívánt, mint ennek a fiúnak kézfogását, szagát, hangját, nevetését, emberes dörmögését, egy pillanatra el nem eresztette maga mellől, s megfullasztotta a szeretetével.

A fiú ellene is szegült. Szégyene lett, ami első napokban siker és kitüntetés volt. A hajdúk férfias, vad erkölcse mellett nevettek és gúnyolódtak rajta, ki ördög hallotta azt, hogy egy fejedelem fiú után járjon, s fiús dacosságában egyre merészebben, nyersen és gorombán hárította el magától a babráló fejedelmi kezet. Szökött előle, s ha csak egy percig elszabadulhatott, már megkönnyebbülés volt.

Végre egész nap nem lehetett megtalálni.

A fejedelem dühöngött s pityergett.

- Imreffy, a fiút akarom.

- Felséged mást akart, mikor Havaselvére jött.

S a fejedelem csakugyan mintha elfelejtette volna nagy terveit és célját, amilyen erősítő és irányt mutató volt elhatározottsága a betörés napjaiban, úgy elmúlt most. Mindenki tudta, hogy a hajdúság az oka mindennek, azoktól vérszemet kaptak a többiek, s a fejedelmet inkább sajnálták, mert semmit se tehet a csürhével.

- Felséged elvadítja a fiút.

- Mit teszek én neki? - nem röstellte, nem takarta.

- Fél a szodomitaság híritől - mondta Imreffy -, s szökik a hajdúkkal, mihelyst lehet.

Ettől kezdve magával is hálatta és mint sólymot láncon, úgy tartotta, s napról napra a vívást, karddal verekedést tartottak s boldog volt, hogy Szilassy Palkó mindenkit levert. Basa Jánost is elfelejtette miatta, s az határtalan gyűlölettel leste a percet, hogy kitörje a fiú nyakát.

- Hogy vág a bajusz, János fiam - kérdi egy reggel a fejedelem a lovászát, aki ott ólálkodott körülötte.

- Szöknek a hajdúk - feleli az. - Az éccaka megint elment egy róta.

A fejedelem éppen bal lábbal kelt, tüske lett a szó. Ijedten küldött Szilassyért, s mohón falta be, hogy még itt van. Az ebédlőházban kapta, rögtön megragadta: folyton rémüldözött, hogy a fiú nem akar beszegődni az udvari személyek közé, érezte, hogy elveszíti, s ha a fiú az otthont említette, gyilkolni tudott volna.

Néhány úr ott volt a házban, nem tudták nézni a fejedelem dolgát, eloldalogtak.

Megragadta a karját:

- Édes fiam, kérlek, maradj velem, légy szolgám.

A fiú nem felelt, elhúzódott; a fejedelem átölelte nyakát, s csókolgatni kezdte.

- Itt maradsz, Pál fiam?

- Nagyságos uram, Isten kegyelméből, otthon is van nekem egy darab kenyerem, nem akarok szolgálni.

A fejedelem szemhéja leereszkedett, marokra fogta a fiatal nyakát:

- Jót mondok Szilassy, légy szolgám, vagy keserves lesz a világ.

- Nem tehetem, nagyságos uram.

Igyekezett kitépni magát a fejedelem kezéből, mert fulladozni kezdett.

A fejedelem farkasnevetéssel taszította el, s Nagy Andráshoz fordult, aki most lépett be; ott ivott rendesen az asztalnál.

- Igaz-e hogy már háromezer hajdú sincs a seregben.

A hajdúvezér legyintett - nagyon utálták már egymást.

- Hazudság - mondta hetykén -, talán két avagy háromszáz cselédem hibádzik.

- Mustrát tartunk, generális uram - mondta a fejedelem fenyegetően: - holnap reggelre mustrát rendeljen kegyelmed.

Nagy András hallgatott.

- Hagyjuk azt hétfőre, Nagyságos uram, akkorra begyünnek az nípek.

- Hónap reggel Nagy András! - mondta erősen a fejedelem, s Nagy András felállt, kiment.

- A hajdúk után az egész sereget megmustráljuk - mondta a fejedelem az uraknak -, menjenek kegyelmetek, holnapra látni akarjuk.

Az urak sorra felállottak s elmentek. Morogtak, hogy a hosszú heverésben ki tudja, a sereg merre csavarog, senki sem tudta a csapatának felit, harmadát maga mellett. Hol járnak most a legények.

Dobrudzsában vagy Besszarábiaban, vagy isten tudja, merre.

Hogy a terem kiüresedett, Szilassy Pál is el akart szökni. A fejedelem hirtelen érezte, hogyha most elmegy, többet nem látja.

- Szilassy fiam!

De a fiú nem felelt, szökött.

- Ha a bőrödet nem féltenéd - kiáltott utána halálra dühödve -, megvívnál az én Basa Jánosommal.

Szilassy és Basa halálos pillantást váltottak:

- Miért ne tenném meg nagyságodnak - fordult a fiú -, szívesen megölöm, ha nagyságod parancsolja.

A fejedelem intett az apródnak, aki mellette állt, a tizenkét éves kis Bárdy Pálnak, hogy adjon kardot; az apród hozta az ő drágaköves kardját.

Szilassy már vette lefelé a dolmányát s könyökön feltűrte a selyeminget, amit valami bojár ládáiból lelt. Basa János szeme vérben forgott, széles szablyáját kihúzta. Szilassy az ajtóban a buzogányhordótól elvette a kardját, s annak élét kezdte körömmel méregetni.

A fejedelem felpattant, a meztelen kardot kezébe vette s közéjök állott.

Dühöngve szólt:

- De kikészítsd ám, János ezt a nagyságos úrifiút.

Basa rögtön emelte a kardját, Szilassy, mintha valamin járna az esze, csak a szablyája acélát vizsgálgatta.

- Kezdjétek már - kiáltott a fejedelem.

Vívni kezdtek, halálcsattogások lettek, Szilassy derék legény volt, hozzá se férhetett Basa a nagy pallosával s hosszú karjaival.

Basa Jánoson veres selyempruszlik volt.

- A pruszlikot ne bántsd! - gúnyolódott a fejedelem Szilassyn - azt én adtam reája.

Szilassy feldühödött, erősebben támadott, s egyszerre csak vér öntötte el Basa János arcát:

- Elég, elég, ne vágd tovább! - kiáltott a fejedelem Szilassyra, s ez vissza is ugrott, abbahagyta, kardját mindjárt lefordította, földnek heggyel.

Mindnyájan forrtak az izgatottságtól. - Látom, derék katona vagy - mondta a fejedelem.

Basa János kendővel a vért kezdte törölni a homlokáról, mint egy fene farkas acsargott a megszégyenítésért.

Szilassy gúnyosan a szoba földjébe szúrva otthagyta a kardját, s megvető pillantással nézett a fejedelemre.

Ez felkapta kardot, mintha rá akarna vele csapni, de elvetette, s az az ablak fájában állott meg.

- Hisz csak egy karcolás - mondta nevetve.

Ebben a pillanatban Nagy András dobbant be meztelen karddal.

- Mit akarsz Nagy András? - kiáltotta a fejedelem.

- Semmit, nagyságos uram - hörögte a hajdúvezér -, csak tán én is megviaskodnék evvel a híres lovásszal.

- Nem tudod te, hogy cselédem vagy? generálisom? - ordított a fejedelem - s úgy jössz rám nyitott karddal, mintha torkomat akarnád metszeni?

Kikapta a Basa kezéből a szablyát s rákiáltott:

- Így forgasd a kardot!

S két karddal rohant rá Nagy Andrásra.

A vén hajdú védekezett, a fejedelem azonban megcsöndesedett, nem volt halálos harc, csak fegyverpróba, erőpróba: egyszerre abbahagyta, mind a ketten leeresztették kardjukat, s gyűlölködő lapos pillantással fordultak el.

- Kemény legény nagyságod, felséges uram - morogta Nagy András békítve, szíveskedve, ravaszul. - Hány órára parancsolja nagyságod a mustrát?

- Hat órára! - mondta a fejedelem.

- Értem: hát legyik hatra...

Nagy András kiment, s a fejedelem ahogy visszafordult, észrevette, hogy Szilassy gúnyosan mosolygott.

Az arcán látta, hogy reggel hat órára a hajdúk megszöknek, s velük ő is... Iszonyú düh lobban benne, vér az agyba, s odavetette a szablyát Basának.

- Mit állsz... Itt az idő, vágjad!...

Basa fogta a kardot, s neki Szilassynak, aki az asztal megé szökött.

Az apród, Bárdy Pál egy kardot tartott kezében, ha a vívók közül valamelyik a magáét elveszti, s önkéntelen odafutott.

- Nagyságos fejedelem - sikoltotta -, ne engedje Nagyságod! - s Szilassy felé nyújtotta a kardot.

- Mit parancsolsz te nekem - üvöltötte magából kikelve a fejedelem, kardjával odasújtott a gyerek felé, s azt torkon találta.

Észre se vette, mert János darabolta Szilassyt.

- Végezd. - ordított rá, s a lovász csak úgy vágta húsvágásokkal, majd beledöfte a kardját a mellébe.

Szilassy összeesett.

- Vigyétek a dögöt! - kiáltotta a fejedelem, s az apródra nézett, aki lába előtt vérében fetrengett.

Erre magához tért, a fejéhez kapott, körülfordult, nem volt itt más, csak Mindszenti Pál, nemes pohárnoka, aki sápadtan s megdermedve nézte, mi történt.

- Szilassy fiam - kiáltotta a fejedelem s elordította magát - jaj szerelmes fiam! - Orvost, orvost! Oláország vajdájává teszlek, meg ne halj!

Szilassy hörgött, engesztelhetetlenül kiáltotta:

- Nagyságos uram, te engem megvagdaltattál, de él még az én bátyám, Szilassy János, bosszút áll az én ártatlan halálomért.

- Csak jó voltam hozzád! - kiáltotta a fejedelem - jobban szerettelek életemnél! gonosz, rossz voltál hozzám!...

Dühöngve vetette el kardját messze s fejét ököllel verte.

- Ilyen baromállat legyen valaki, inkább megöleti magát veszett kutya módra, mint magát szeretni engedje: istenemre, ez fiún kívül senkit se szerettem életembe, se asszonyt, se embert, ezt is meg kellett öljem szerelem miá, de megállj, Basa János...

A lovász elbódulva meredt rá, a kard megdobbant kezében: hogyan, az ő fejedelme, az ő szabadítója, székelyek csillaga, szegények jótevője...

- Gyógyítsátok meg nekem ezt a fiút, s én arannyal mérem fel nektek, amit nyom: mind a hajdúknak félországot adok, nektek adom Ecsedet, Bátort, csak ezt a fiút éltesse isten.

Ebben a pillanatban kint trombitaharsogás volt, nagy lárma, s jelentették, hogy török főkövetség jött.

- Csatára, csatára - morogta a fejedelem -, ez jókor jött, jaj nektek, most mind ez világ népei...

Szilassy Pál már meg is halt, az egész ház felfordult, mind ijedt volt, senki se tudta mi történt, a fejedelem a fiú ravatalára feküdt, s ott sírt hangos jajszóval.

Aztán megint más jutott eszébe, s felugrott, s hívatta a törököket.

Főurai mind egybegyűltek, a nagy teremben, ahol a véres eset volt s a fejedelem züllött, csapzott fejjel, vad arccal jött s állott eléjük.

A török követ hosszú szakállú ősz ember volt, drága ruhába öltözve, selyem kaftánba, turbánja fehér volt, fátyolszövet, aranyos drágaköves tollas forgóval. Magas, szikár, kemény ember volt, s száraz szavú.

Törökül olvasta fel a szultán fermánját, minden mondatot, amit kiejtett, hatalmas hangon mondta utána a tolmács, magyarra váltva a török szavakat:

"A Jézus hitin levő uraknak dicsősége,
az messiás vallásán levő nemzetségnek választott fejedelemje,
az keresztyénség békességének őrizője,
ki vagy böcsületes térdek meghajtóinak böcsületese,
az vitézlő rendeknek méltóságos ékessége és ura,
Erdélynek fejedelme,
ki vagy Báthory Gábor,
minden dolgaid jó szerencsések legyenek...
Ez mi hatalmas és felséges méltóságunknak levele megadatván, értésétekre így legyen."

Hallgattak. A fejedelem, aki nem akart egyebet megérteni, csak amit hallani akart: mint a dobszót, a távoli kürtöt hallgatta, csak akkor ijedt, iszonyodott, rémült fel, mikor másmint fordult a szó, mint kívánta:

"Megemlékezvén róla, hogy Erdélyország a mi boldog emlékezetű ősünk ideitől fogva, az mi fényes székünk zsámolyához ragaszkodván, az hűséget mind ez ideig megtartotta vala... az szerént, mint az mi boldog emlékezetű atyáink oltalmaztak és őrizték, mi is hasonlóképpen oltalmaznók, őriznők és megtartanók a ti kis országotokat:

megértvén azért, micsoda módon akarván tikteket Havaselvének vajdája Radul, háborgatni s szabadságotokban sérteni, mely miatt barátságos viszonyban s bátorságos állapotban velek nem élhettetek volna, sőt az nektek tött fogadás kötését meg nem állotta és be nem teljesítette volna, mely nyomorúságos állapot a ti szíveteket, lelketeket elkeserítvén, s eszetekben vévén azt, az fényességes székünknek zsámolyához folyamodván, találtátok meg az mi hatalmasságunkat, hogy ahhoz ragaszkodván, minden oltalmat és segítséget mi hatalmasságunktól várnátok... valakik az mi fényes portánkra igaz hűséggel jőnek, az mi fényes kapunk mindeneknek nyitva vagyon, senki ki nem rekesztetik... úgy a mi hatalmas császári méltóságunk is tinéktek segítséggel és oltalommal lenni bizonysággal köteleztetik...

Térjetek meg azért békességgel hazátokba: ez országnak gondját hagyván Michnere, akinek a mi győzhetetlen hatalmasságunk ez vajdaságot adja: elvévén azt az érdemetlen ebtől, Radultól..."

A fejedelem elhalt, lassan megértette, hogy a szultán elvette tőle Havaselvét... hogy eltiltja a további hadviseléstől... s hogy bezárja országa határai közé, mint oroszlánt a ketrecbe...

"Kirendelvén az győzhetetlen császár - folytatta a csausz, a szultáni fermán felolvasása után a maga szavaival - a tekintetes és nagyságos bégeknek beglerbégjét, isten kegyelméből a szilisztret és akirnat arpalogult, azki bírja a szerdárságot minden bégek s beglerbégek felett, hogy feledvén az szilisztrai szandsákságnak zaimit és oszpájait, minden hadakat a szandsákságbul, mind mazulokat, s mind Akirman, Bender, Kili, Izmail s a besliakot, s tatárokat, hogy ezekkel mindjárást mindjárt meginduljon az erdélyi határok mentén hol Ibrahim pasával egymást hírrel értvén, találtassanak százezernyi seregeikkel, az győzhetetlen hatalmasság szolgálatában, hogy fejér orcával és dicséretes vigyázásban meg ne fogyatkozzanak..."

A fejedelem megtörött, megzúzott lelkiállapotában tudtára kellett hogy jöjjön kicsiségének, szegénységének s tehetetlenségének... hadai szétbomolva, emberei elkeseredve, népei egymás ellen dühödve: érezte, hogy harc nélkül és csata nélkül szétbomlott az egész, mint a vitorlás, s elterült a világon a semmiben a sorsa...

Mégis megkeményítette magát s szivét, s méltósággal mondta:

- Értettük a hatalmas császár akaratját, s illendő válaszunkat illendő időben megadandjuk reá.

Elbocsátotta a törököket.

- Ki tette ezt? - kiáltotta magánkívül, mikor hívei közt magában maradt... - Géczy, Géczy! átkozott kutya; ez az, amit nekem ígértél?!...

Mindenki hallgatott: megértették a fejedelem kétségbeesését, de nem volt köztük senki, akit meg ne nyugtatott volna a dolgok ilyen fordulása.

Mit akar, s hová, micsoda hadakat tervelt a fejedelem: bölcs a török, bölcsebb mindnyájunknál:

"Ne bolondoskodjatok" - fülükbe csengett, hogy is mondta a csausz az imént.

A fejedelem mintha a feneketlen mélységbe zuhant volna. El, el, elküldte a tanácsot, hogy magában maradjon, s levetette magát a heverőre; szédülő kétségbeeséssel hullott a semmibe.

Hangosan nyögött kétségbeesésében, s ijedt vacogással kuporodott össze. Most mindennek vége, vége, vége... Óh, ez a szerencsétlen nap: ó ez az átkozott ház: még az ebédet hallatlan vidámságban s reménységben érte, s most már összedőlt az egész világ... A szíve úgy reszketett: gyötrelmes, szörnyű félelem fogta el, a hideg rázta s verejték öntötte el, meg forróság, minden pillanatban.

Kint a hajdúk kiabálása: felijedt, keze kardja után meredt: jönnek Szilassyért bosszút állani... Basa, Basa! mozgott hangtalanul a szája: de belefúlt a szó, nem bírta elviselni, hogy lássa a gyilkost... Haját tépte, marta: most mi lesz s mi lesz...

- Imreffy, Imreffy!...

Ha! még ez egy megvan a régiekből, még ez egyben bízhat: Imreffy, Imreffy! küldjétek a kancellárt.

- Már csak te vagy nekem az én barátom - ragadta meg a kezét, s a szeme könnyel tele -, vége, vége, nincs nekem más, csak kardomba dőljek, mint Antonius!

- Távol legyen, Nagyságos uram! - mondta Imreffy.

A fejedelem már ez egy szótól fellélegzett: van aki nem tör halálára?...

- Mit csináljunk, mit csináljunk - mondta, s haját marta.

- Inkább Isten kezét kell lássam! - Isten kezét!

A fejedelem lélegzetfojtottan figyelt.

- Csak nagyságod gondolja el, mi lett vala, ha a hatalmas szultán a had folytatására megadja a fermánt?... Mondja meg nagyságod mi lesz vala?... Az engedelem: parancs; hát hova megy nagyságod evvel a paranccsal?... elgazultak a hajdúk, s elszöktek; nincs is hajdúseregünk!... a székelyek s az urak együtt már meg nem lehetnek: odáig fajult a gyűlölködés; szászaink, kovácsaink nincsenek, s szekereink lovaink alig... Hova menne az isten szerelmiért nagyságod, ha szultán nagy szerencsénkre el nem tilt a bolondoskodástul...

A fejedelem térdére könyökölve, szégyenbe sülve hallgatott: ez utolsó héten már nem mert kimenni a seregbe, mint a gazda, aki iszonyodik látni tönkrement szőlejét, amin úgyse segíthet; persze első héten eszébe jutott: akkor még éhes és szomjas és mohó volt: no, Szilassy Palkó s az oláh asszonyok beadtak neki: méreg volt az, ami megemésztette a támadók seregét... mint az eb, éhesen kap a konc után, s belefal s beledöglik...

- A szultán küldi az új vajdát, Michnét, de Radul Bécsbe szaladt, Lengyelbe szaladt, s ki tudja, nem jön-e már a sereg Moldván keresztül?... Ez még a kisebb baj, s nem is biztos: bizonyos azonban, ami hírt Zilajról hoznak...

- Zilaj? - támadt fel a fejedelem.

- A kassai kapitány Forgách, átjött a meszesi kapun... Kendy vele van, s hátba támadnak...

A fejedelem tátott szájjal nézett maga elé.

- Én nem féltem Nagyságodat, se Moldvába, se Lengyelbe, jól tudom én, hogy Nagy Sándor háromszáz göröggel átfutott a persák millióinak seregén... de nem volt a hátában a magyar had, hogy otthon megtörje a fészkét... Ha minden egyes görög vitézének azt kellett volna tudni, hogy otthon családját, anyját, húgát azóta felkoncolták: akkor nem megy Sándorral... De Nagyságod ezt el nem takarhatja egy katonája elől sem, s akkor pedig, mint a varjak fognak felszállani minden barázdáról, s mennek át a hegyeken, haza...

A fejedelem tántorogva állott talpra: ha hátba szorítják, vége... s ez országban semmi erősség, a víz átfut s lecsorog, sehol megállása nincs: Szeben, Szeben! Otthon is csak ez egy sziklavár: úgy beleérzi már magát, mint csiga a házába...

- Ha Nagyságod meghódítja bár az egész világot, s otthon Kendyék a fejedelemséget...

- Szebenbe! Szebenbe! - kiáltotta a fejedelem.

- Igen - mondta Imreffy -, Szeben az egyetlen hely, mit meg nem vesz az ellenség Erdélyben soha... Ez igen: ha ott van Nagyságod: otthon van, mint méhek királya a köpűben.

A fejedelem nagy léptekkel járt fel s alá...

- Nyergelni. Nyergelni - mondta.

Imreffy megijedt:

- Talán nem oly sürgős!... Hívassa be Nagyságod a tanácsát, s...

- Azt te nálam jobban intézed...

- Hogy Nagyságod elmenjen!... Szökés: akkor itt én semmit se vállalok, itt akkor mindennek vége... A szultán is a választ meg nem kapta... A Főkapitány is már egy hete nem jelentkezett az udvarnál... Mert aztán mindegy: akár odahaza veszett el távol levő sereg mögött az ország: akár a hazaszökött s várba zárt fejedelem mögött tesz mást maga felé a távol maradt sereg...

A fejedelem őrjöngeni kezdett:

- Te is eb vagy, s kutya, s beledet ontom!

Kardot vont, hogy rögtön átverje Imreffyt.

Ez sápadtan húzódott az asztal mögé:

- Nagyságod megölhet, de ha Nagy Sándornak volt Parméniója: nem volt hívebb s jobb neki, mint Báthory Gábornak az ő Imreffyje.

A fejedelem lecsillapodott.

Néhány lépést tett.

- Nagy András - mondta -, Nagy András... Hívasd Nagy Andrást... Imreffy habozott:

- Testőreit kívánja Nagyságod? Basát?

- Nem, nem, nem, ez egyet nem akarom! - kiáltotta, s nem is maga, de Nagy András miatt, akit ez ember látása felbőszítene.

Bort ivott, s hatalmas léptekkel vágtatott a terem egyik sarkától a másikig: Nagy Andrást lefegyverezni, Szilassyért: s mivel lehet a hajdút: prédával...

Fáklyákat hoztak be, gyertya nem volt, csak füstölgő fáklyák, a terem egyik sarkában a fegyveres válogatott székely testőrség állott be, a kancellár utasítása szerint mind markolaton tartott kézzel.

A fejedelem mintha észre se vette volna őket, csak járt le s fel magába merülve.

- Nagy András uram - mondta komoran, a vadul betámadó hajdúvezérnek: - én kegyelmedet s mind az egész hajdúságot az én szerelmes fiam, Szilassy Pál véletlen s szerencsétlen haláláért megkövetem... Nyugosztalja isten: mindenható kedvében ő tudja mit tett vele s velem: én őérte a hajdúságnak isten után mindenkor főistápja leszek, hallotta kegyelmed a hatalmas szultán fermánját, hogy menten vissza kell hazánkba fordulnunk, és azonfelül...

Így megállott: hirtelen megijedt, hogyha megmondja Nagy Andrásnak, hogy Forgách Zsigmond bejött Erdélybe, az mindjárt a hajdúföldet félti, akkor egy napot se várva megy vissza otthonába, pedig még nagy dolgot szánt a hajdúknak...

- Mit csűrjök-csavarjuk - szólt s megállt a vén hajdú előtt: - isten elvette eszünket, de isten azt ostorozza, akit szeret... Nagy András uram: én kegyelmednek adom, a hajdúságnak adom Brassó városát...

Nagy András mereven nézett maga elé. Soká hallgatott.

- Hát a hóldat kinek adi nagyságod - dörmögte keserűen.

A fejedelem máris felibe kerekedett: goromba szó volt, de válasz, s érezte, hogy a kapzsi rablót megütötte, a szívét...

- Én azt, fejedelmi szavamra jelentem, hogyha a hajdúság Brassót nekem beveszi: akkor én a várost mindenestül, ahogy van, kegyelmednek s a hajdúságnak adom, s körül mind az egész Barcaságot: akkor kegyelmetek nem fognak ország hasában németnek, vallonnak, magyarnak fegyvere alatt szenvedni, hanem ez nyugodalmas fészekben lesz otthonotok...

Nagy András mélyen eltűnődött: a vér zuborgott benne le s fel: a hajdúság mai lakása, amit Bocskay fejedelemtül kapott, a szikes legelős Hortobágy körül, jó marhatartó hely, de szegény s kerítéstelen: a Barcaság azonban Erdély gyöngye, hegyek közt virágzó paradicsomkert s Brassó vára különb Szebennél, s odaát a magyaroknál sincs egy se amékkel elcserélni lehetne... Kállóért harcolnak már mennyi ideje, s nem adják, német őrség tartja, pedig micsoda nyomorult sárfészek az Brassó mellett...

- Adja ide a kulcsát Nagyságod - mondta durva gúnnyal.

A fejedelem fölvetette a fejét:

- Ha a kulcs markomba volna, akkor... Mégis nem mondta ki, ami a nyelvén volt, hogy akkor kendet nem a vár trónjára, de a pincéjébe invitálnám!...

- ...akkor a hajdúságnak nem kellene megmutatni, mit tud... Brassó kulcsát vegye el kegyelmed s viselje a nemes haza előtt...

Nagy András nem szólt, gondolatban méregette Brassó falait:

- Kű! Csak kűbűl ne vón a fala - morogta.

- Én Szebent harmincad magammal megvettem.

- Hm, de nekem nem nyílik meg a kapu...

- Megnyílik a szekereknek... Ha a hajdú szekerek úgy, ahogy vannak, bekérezkednek, mind bemehetnek kendtek véle.

- Be: be! de: ki?

A fejedelem hallgatott: az megtörténhetik, hogy a szászok nem adják ki a rablott kincseket, pláne a szövetségesektől rablottakat...

- No én nem úgy esmerem a hajdút... Ha ki nem adják: akkor végük: akkor a hajdúk elevenen megeszik várastul, kövestül...

Nagy András tűnődött.

- Hajnal előtt indulni! - mondta a fejedelem. - Itt a kezem, csapjon belé kend.

Nagy András nézte azt a kezet... Homályosan még feltűnt benne, hogy mért jött ide... karddal az oldalán, mit gondolt... de aztán elhessentette: az egy taknyos kölyök vérivel fizette talán az adót: mert hátha mind az egész hajdúságnak bódogságot szerzett...

- Írásba kék ez nékem - morogta.

- Meglesz az is, van még ténta, van még hártya s kancellárius, meglesz az írás...

Kezet fogtak. Mikor a két kéz megérintette egymást, még egyszer átfutott rajtuk a vér dühe... hogy léket szakasszanak...

A hajdúk két nap alatt mind szekerestül, hadastul átkeltek a hegyeken, s Brassó alatt voltak.

Nagy András jónak találta a fejedelem által ajánlott cselt, s jóformán kísérő nélkül küldte előre a szekereket, a fejedelem írásával, hogy azokat beeresszék a kapukon, s éjjel biztosságot adjanak nekik. Minden szekérrel négy ember ment be, így csaknem háromszáz embert sikerült bevinni a városba.

Weiss Mihály Nagy Andrást szívesen látta, parolázott vele:

- Hát a kötélre való hol van? - kérdezte.

A hajdúvezér nagy szemet meresztett.

- A fejedelem? - gondolja kigyelmed?

- Az, a kötélrevaló - izzott a szeme a bírónak, de nevetett -, elébb-utóbb megkapja.

Nagy András ühmgetett, a kaput, a falakat vizsgálta, kemény dió, s vajon hogy lehetne meglelni a csapját, hogy a bicsakot beleeressze.

- Hozzák is már ezüst tálcán neki - mondta a brassai bíró -, Forgách uram elindult Kassáról.

A hajdúvezér megijedt.

- A felföldi főkapitány?

A hajdú az otthonra gondolt, fegyvertelen kiszolgáltatva a hajdúföld az ellenségnek.

- S kegyelmed ezt ne tudta volna? - álmélkodott a szász - hm, énnekem ugyan rossz helyen járt el a szám, most kendnek uram, sürgetőbb dolga se lesz, mint megizenni ezt a kurafi gazdájának...

De Nagy Andrásnak ennél sürgősebb gondja is volt, kiment a várból, béjött a várba, és látta, hogy itt semmit se lehet csinálni.

Weiss Mihály érezte, hogy feszül benne valami, s hogy leszerelje és a fejedelemtől gyors elpártolásra bírja, egyességet kötött vele, hogy a rozzant szekereit kicseréli vadonatújakra, megtoldja a zsákmányt párezer arannyal, s megmutatta neki a bizonyságait, hogy Forgách csakugyan fölkészült, s Tokajt már elérte.

Nagy András nem sokat szólt gondolatairól, aláírta, hogy békésen eltávozik Erdélyből a Szamos mentén, de azért nem felejtkezett el a Báthory Gábor gondolatáról, s mikor szekereit kivárta a várból, seregét titokban, bokrokba húzódva a kapu közelébe helyezte el, s csákányt adott a kezükbe, mert nincs a jó kurtanyelű csákánynál jobb szerszám a közeli harcban, kézitusában.

De a sereg hiába várta a szekereket, se a kapu fel nem nyílott, se a szekerek megjelenni nem akartak.

Végre Nagy András nagy dühre dühülve a kapu elé rúgtatott s felkiabált, mi dolog ez, mit spekulálnak odabent a szekerekkel, mért nem bocsátják ki?...

A kapunálló felelt: hogy már ki is bocsátották mindvalamennyit, de nem a főkapun, amerre bementek, s ahol visszavárták őket, hanem a hátulsón.

Nagy András ühmgetett: átkozott brassai bíró! róka fiadzotta a lelkit is: ez is megemlékezett a szebeni tréfárul...

Erre osztán nekikeseredve azt mondta, eb vigye a Barcaságot, ami biztos, biztos, vitte szekereit a marhák után haza a hajdúkerületbe, Debrecen felé...

Minthogy pedig semmi vágya nem volt, hogy Forgách Zsigmond hadával találkozzék, szerényen elkerült Lugos felé, pedig sajnálta, hogy a Mezőségen végig nem sétálhat. No de, ami késik, nem múlik, s már azon törte a fejét, hogy lehetne a hátsó kapun kerülni a házba; ha Báthory Gábor be nem eresztette, majd beereszti Forgách!...

A fejedelem nem bírta ki már ez utolsó éjszakát: kétségbeesésében egyik rémületből a másikba esett, repülni, repülni előre, gondolta, mondogatta magában, s hagyta hogy folyjanak a parancsok a visszafordításra... Szégyen és gyalázat kínozta, s minden pillanatban nagy lélegzetet vett, mint a vízben fuldokló, aki nagy vizet akar átúszni, s már a torkán van a halál, Embereit sorra zaklatta, ezer munkát adott nekik, mindent tudni akart, minden emberről hallani, a hajdúkat várta, hogy Brassó elestének híre jöjjön, csodát várt, hogy valami a végin megfordít még mindent, minden percen jönni kell a követeknek Lengyelország felől, s közben hallotta az utcai hűhót, szekerek nyikorgását, a sárban elakadt marhák rúddal püfölését: az Istennel kell megharcolni, aki sarat adott s esőt, s belefojtja a földbe a nyomorult hernyót, aki ember. Ez az utolsó éjszaka szörnyű nehezen múlt.

Éjféltájban megjött Bethlen Gábor nyakig sárosan, a fejedelem mint egy gyermek borult a mellére:

- Eszemet kell vesztenem - kiáltotta -, eszemet kell veszejtenem... - jajgatott s káromkodott: - Mért vagyok én ilyen szerencsétlen! - s ököllel fenyegette a sorsot.

Bethlen csöndesen, komolyan s szomorúan nézett rá:

- Ha a jó sorsot vidáman el tudjuk fogadni - mondta -, akkor a balsorsot is el kell viselnünk.

- Nincs már ember, sehol és senki, aki engem szeressen!

- Szeretet!... Egy fejedelmet annyian szeretnek, ahányan várnak tőle... A fejedelmet senki sem szereti azért, mert a szíve megmozdul, ha reája fordítja: a fejedelmet nem emberek szeretik, s neki nem egyesekre kell fordítani érzéseit: a fejedelmet népek s tömegek nézik s szeretik vagy gyűlölik... Mert az egyes embert is csak az szereti, aki valami boldogságot vár tőle: még a feleséged is elhagy abban a pillanatban, mikor neki nem vagy javára... Hát még a fejedelmet, aki a maga személyében az ország közjavát testesíti meg!... A fejedelem minden jog forrása, minden előrehaladás, minden javulás az ő kezében van... Úgy kell tehát megállania s magát viselnie, hogy mindenek érezzék, hogy ez az ő sorsuk jó kezekben van... A legszeretettebb fejedelem az: akit senki magáért külön nem szeret: a legnagyobb fejedelemnek nincsenek kegyencei, nincsenek bizalmasai, akikkel a törvényeket is áthágja: neki a legtávolabbi alattvalója éppen annyit ér, mint aki oldala mellett áll... Nagyságodnak éreznie kell a magasságot, ahol van, s nem saját személye szerint bírálni meg az eseményeket, hogy azok Nagyságodnak jók-e avagy rosszak: hanem az egész ország jóvoltából. És nem úgy, hogy e pillanatban mi a legkönnyebb s jó, de mi válik javára a hazának még száz esztendő múlva is.

- No és az országnak jó az, ami most történik velem - kiáltott Báthory.

Bethlen elgondolkozott, aztán határozottan mondta:

- Ha én abban a helyzetben volnék, hogy nekem az egész ország javára kell gondolnom, akkor én most ezt gondolnám: Nagyságod zokon ne vegye szavamat...

Nagy fekete szemeit a fejedelemre függesztette:

- Hadat gyorsan állítani éppen olyan dicsőség, mint hamar visszafordulni vele. Nagyságod még a tavaszon semmit nem is gondolt a háborúval, s íme nyár elejére akkora hadai voltak, ez megtörött szegény országból, amit a legjobb időkben a legnagyobb fejedelmek, még a nagy Báthory István sem tudott összehozni... Ezt a népek el nem felejtik, s azt mondják, hogy: Báthory Gábor nagy fejedelem, akinek kezében a kormánybot jól tud mívelkedni... Ettől a fejedelemtől félni lehet, s erre a fejedelemre bízni lehet... ez ellenségein erőt tud venni, s akkor áll meg s fordul, mikor szükségesnek látja; a lovak el nem ragadják... A nép a titkos okokat soha nem ismeri: mindig olyan okokat mond, amik az ő gondolatát megerősítik: ha nagyságod hadait megtéríti az ország javára, akkor soha nem fogják azt mondani, hogy a török parancsából tette... Lehet-e valami bölcsebb, mint ma éppen arra bírni s venni rá a törököt, hogy abban segítsen, hogy saját hazánkat megmenthessük... Nagyságodnak gondoskodni kell arról, hogy fényes török kísérete legyen, hogy a népek lássák, hogy a török nem ellensége, de jóbarátja a hazának...

A fejedelem e bátor s kemény beszéd alatt felocsúdni kezdett mély, süllyedt lelkiállapotából. Csüggedését harag kezdette felváltani, sértette, hogy valaki felette maradhat:

- Az egész ország romlott, felfordult s ellenem van - morogta.

- Nagyságod az ország gondolatát nem jól ismeri. Még minden jóra fordulhat, ami a rossz úton van... Három nagy cselekedete volt eddig a hazával nagyságodnak: a szászok dolga, a székelyek dolga s az oláhok dolga... Az oláhok dolgában nincs senki, aki pálcát törne Nagyságod tette fölött: tízéves harag, fájdalom s bosszúérzés elégedett meg az egész hazában, hogy végre Mihály vajda sok istentelen és szerencsétlen dúlásáért bosszút állhattunk: s ha a história fogja megvizsgálni Nagyságod tetteit, ezt a természetes, jogos és isteni törvények szerint való cselekedetet soha senki is nem fogja Nagyságodnak szemére hányni... Másik a székelyek dolga: itt nem szabad elfeledni, hogy a székely nemzettel boldogtalan s szerencsétlen igazságtalanság történt, mikor ősi szabadságaikat elvették, s a székely nemzet azt el nem is feledte soha. Igaz, a mai meglevő jogokat megtámadta s felfordította Nagyságod cselekedete, hogy elvette a kevesektől s a sokaknak adta a szabadságot: de ez a cselekedet, ha szerencsével s békességgel kiépülhet, úgyhogy a vesztesek is megtarthassanak valamit régi állapotukból s a felszabadultak is megnyerjenek valamit abból, amit meg kell kapniok, akkor Nagyságodnak a neve áldott lesz még a maradékaiban is, mert az a jó fejedelem, aki a sokakat ki tudja elégíteni... Még a szászok dolga a legnehezebb: igaz, itt is a közfelfogás és közönséges ítélet ellene van a szász nemzetnek, s az első percben jóváhagyja a szebeni dolgot... Ez azonban leghamarabb visszaüt a felemelt botra... Máris azért kell itt megállanunk, mert a szász kézmíveseket kivetettük magunk közül... Nincsenek fegyverkovácsaink: a magyar kardot forgatni, a székely fejszét emelni bír, de ki tud csak egy vasszeget is kikalapálni... Ez az oka, hogy a régi s az újabb királyok minden privilegiommal kedveskedtek a szászoknak: reájuk szorultanak... Meg kell becsülni azt a nemzetet, amely köztünk szétszórva az életnek főirányítója, a pénzt s a munkát úgy tudja vezetni... Talán a mi fiaink is képesek volnának rá: de mennyi idő kell még ahhoz, hogy megértse egy vitézlő nemzet, hogy a piszkos öklű kalapáló munka s a száraz markú, számító kereskedés éppolyan hasznos emberi foglalkozás, mint a hadi élet... Én nem látok semmi nagyobb bajt: a fejedelem szava öl s gyógyít: a kegyelem a fejedelem szájában minden erőnek legnagyobb forrása: senki sem akar elveszni, de mindenki élni akar, s ha a fejedelem megnyitja a kegyelem szaruját, azokra, akiket legjobban levert előbb keménységében: mohón s áhítattal s rohanva rohannak lába elé a lesújtott népek... mert azt mondják, hogy íme, nem kell nekünk semmit tennünk, s ingyen megkapjuk a mi életünket...

A fejedelem sötéten hallgatott: ez az ember hasznos, de gyűlöletes...

Aztán nem bírta elviselni az oskolamesteres leckéztetést, a szeme nagy lobbot vetett, s lángolva fakadt ki:

- Mit tudsz te arról: mi volt az én álmom: a szabad s független Erdély, amely mint egy vár áll a világ közepén s szövetségese minden szomszéd hatalom: Oláhország, Moldva, Lengyelország, Magyarország. Környös-körül sík országok, s közepén a büszke vár, az erdélyi hegyek belsejében a magyar fajtának boldog tündérkertje...

Bethlen ilyen tisztán soha nem értette még a fejedelem terveit.

Kissé hallgatott, akkor azt mondta:

- A terv, a cél nagy és méltó a legnagyobb fejedelemhez. Ha végrehajtatik, századokra biztosíthatja a magyarság sorsát. De hogy lehet megcselekedni.

Újra csönd lett. Folytatta:

- Országokat egybehódoltatni vagy fegyverrel lehet, vagy haszonnal. Ha Erdély oly erős és fegyverben dús volna, mint egy vár, amelybe katonaság van egybeseregeltetve: akkor uralkodhatna körös-körül az ellenséges népeken, akaratuk ellen is... De Erdély üres: íme most is a hajdúknak seregeivel s a saját fejünkre zúdított székely milíciával léphettük át csak egyszer is az ország határát...

- Nem tűröm fejedelmi akaratom rostálását! - kiáltott a fejedelem, aki behunyta szemét, s nem akart szenvedni a szomorú igazság beismerésétől.

Bethlen nem hallgatott el:

- Nagyságodat én nem bírálom, én számolni akarok Nagyságod gondolataival, s segítséget keresni ott, ahol megvan a segítség lehetősége.

A fejedelem annyira el volt roncsolva lelke fenekén, hogy nem bírt vele, komoran, mogorván hagyta, hogy a Főkapitány tovább vizsgálja:

- Pedig ha arra nem számíthatok, hogy kopjám szárnyával beterítem mind e területet: akkor arra kell gondolnom, hogy akarják ők is, szeressék s vágyják ők is ezt a tervet... Szép volna és nagy és dicső, ha volna egy ország, amely méltóságos hatalommal az egész terület közepét elfoglalná, mint a szív a testnek közepét, s innen áradna ki a vér, ami harcol s táplál, az egész nagy testbe... De ezt emberi erő hogyan tudja elérni... ha az Isten elmulasztotta... Mindazok a népek, amelyek körülvesznek, másképp születtek, másképp gondolkoznak, másat akarnak mint mi: se az oláh nem látja, hogy Erdély uralmából neki csak haszna volna, se a moldovai, se a lengyel, és a magyar sem, holott ez nekünk egyetlen vérünk. Az oláh nem látja, mert íme most is balsorsát nyerte bennünk... a lengyel nem látja, mert soha nem is gondolt rá, hogy valaha ez bekövetkezzék: a magyar? íme még a magyar sem látja, mert hisz ő jön reánk testvérháborúval... s ő akar bennünket meghódítani, s nem is magának, de másnak, idegennek, a távoli német császárnak...

A fejedelem izzadt, s nem mert szólani.

- A fejedelemnek, nagyságos uram, nem lehet olyan álmot álmodni, amilyet akar: csak amit lehet... Nem is csak amit lehet: de amit kell... S itt nincs más álom, csak az az igazság, hogy szegények vagyunk, kicsinyek vagyunk, tudatlanok vagyunk, s mi vagyunk másoknak rabszolgája... Jönnek értünk a magyarországi urak? Bizony mondom, hogy a török soha nem fogja engedni Erdélyt: Maga javáért nem engedi, nem miérettünk.

- Ha nekem sikerül - kiáltott Báthory -, ott töröm a kígyó fejit...

Bethlen ránézett... Mégis nagyon fiatal legény ez...

A fejedelem az ablakhoz állt, könnyet törölt ki a szeméből: úgy lelkéhez nőtt a gondolat, hogy most, mikor le kellett mondani róla, elfacsarodott a szíve, s ordítani tudott volna, mint a megsebzett oroszlánkölyök.

Reggelig vitatkoztak.

Bethlen boldog volt, mert oly közel még soha nem jutott a fejedelemhez, mint ez éjszakán.

Másnap a fejedelem megadta a választ a török követeknek: bölcs volt s méltóságos, s nemcsak hogy késznek nyilatkozott arra, hogy azonnal visszatérjen hazájába, de török kíséretet kért s nyert az Omar pasa embereiből...

Két nap múlva Brassó alatt állt, személyes csapatával, s mögötte érezte a Bethlen lelkét: meg volt nyugodva, hogy a visszatérülés a legjobb rendben fog megtörténni.

Brassó alatt azonban nagy meglepetés érte.

Küldöttjét, Prépostvárit a városba csak másodmagával eresztették be, s a bíró arra a kívánságra, hogy a fejedelem háromszáz lovassal jöhessen be, azt a választ adta, hogy még egyedül sem.

A fejedelem nem akart hinni a fülének: most, mikor valóban engesztelődve tér vissza, mikor a szebenieknek is bocsánatot hoz tarsolyában, mikor egész új lapra akarja fordítani az eddigieket: most köt ki véle a brassói bíró?

Nevetett dühében, annyira váratlan volt.

Azonnal saját kezével írott hadüzenetet küldött: ha rögtön elébe nem jönnek, a bírót az ő kénye-kedvére ki nem szolgáltatják, százezer arany forintnyi sarcot le nem tesznek, s egész népével be nem eresztetik: Brassó leromboltatik, s helye sóval bevettetik...

A brassaiak azt felelték: nekik a római császártól levő privilégiomjok van arra, hogy hadi időkben még a fejedelmet sem szabad a városba befogadni, s még vendégül sem: különben elég volt a hajdúpróba, az megmutatta a fejedelem szándékát.

A fejedelem nem szólt, továbbment.

Mikor Fogaras alá értek, a városi tanács három küldöttje mély alázattal jött elébe:

- No te veres szakállú - kiáltott rá a reszkető s hebegő emberre, aki vezette a küldöttséget -, beeresztetek-é?

Ez úgy meg volt ijedve, hogy azt mondta: "igen" - holott épp azért küldték ki, hogy az ellenkezőjét jelentse be a fejedelemnek. A fejedelem nevetett, de mikor a vár alá közeledtek, a falakról lőni kezdtek rájuk...

Nem volt mit tenni, a szabadban háltak sátor alatt, s a fogarasi uradalmat, mi úgyis csak zálogban volt a szászoknál, már száz éve, felprédálták, s másnap bevonultak Szebenbe.

A vár csodálatos hatással volt a fejedelem idegeire: a hatalmas falak, bástyák, a pihent katonák s a jó fegyverek visszaadták az erejét: már nem ijedt meg, mikor jelentették, hogy átkeltek a Meszesen a Forgách hadai, s valami bolond vidámság vett rajta erőt: kihirdette a szebenieknek, hogy visszaadja a szabadságot, ezentúl mindenki szabadon jöhet, mehet, dolgozhat s kereskedhet, az eltávozottak visszatérhetnek: csupán a vár az egyetlen pont, ahová be nem eresztette őket.

Hogy hajnalban felkelt, kiment a kapunyitásra: a vár kulcsát minden éjszakára hozzá kellett behozni. Szó szerint, ahogy István király mondta: akinek Szeben kulcsa kezében van, azé az ország.

Közönséges ruhájában nem látszott másnak, csak egy várbeli vitéznek, a kapu előtt szekerek sora látszott, s szomorú népcsődület foltokban szanaszerte a városon.

- Mit akarnak ezek?

- Menekülők, uram.

- Honnan menekülnek?

- Az éjszaka kezdtek jönni, s mind csak futnak.

Lement közéjük, hallgatta a jajgatást és panaszt. Felpakolt szekerek; úri rendben levő menekültek; bőrládák, pincetokok, ruhás zsákok, dunnákba pakolt asszonyok s gyermekek.

- Vége, vége Erdélynek - jajgattak -, olyan Erdélyország megint, mint a megszedett szőlő.

A fejedelem komoran hallgatta a szűnni nem akaró siránkozást.

- Mért hagytátok el házatokat, birtokotokat, marhátokat: hiszen azok is magyarok! - mondta ingerülten.

- Bizony magyarok: de az csak annyi, hogy meg is tudják mondani, mit akarnak elrablani. Gyulafejérváron praesidium nem volt, nem volt őrizés, csak az ottlakók, s a néhány bennszorult nemesség, pusztán volt a vár, mit tehettek, feladták: no el is kezdtek prédálni, a fejedelmi házra rámentek, beköltöztek, egy szeg a helyén nem maradott, csinálni nekik a kenyeret; ami ételbéli volt, azt mind felhordani, különben ők sütik, égetik a népet...

- Jaj az ország lakosainak, ki merre futhat, fut, még ahol erősségecske van, ott megmaradhatnak, de a kerti házakbul mehet a lakosság, amerre s ahogy tud, pusztán kell hagyni a lakóhelyeket, s az istentelen pápisták dúlják, pusztítják, égetik az országot; ahol mit kaphatnak, az az övék, lakodalom nekik Erdély, s abba örvendenek, ha itt mindent fel tudnak prédálni...

- No majd lesz még másképp is - morogta a fejedelem.

Végigment a menekülőkön, rémült, sápadt arcok, tűrő, szenvedő asszonyok, beteg férfiak, mert az erősek s egészségesek mind odavannak még a fejedelem hadában a Havaselvén. Szomorú, szerencsétlen népség, jönnek a gyalogosok, tarisznyával vállukon, s gyerekekkel a hátukon, apró gyerekecskék halódó sápadt arcokkal, éhesen s némán, szívet facsaró siránkozással, s nincs nekik mit adni enniek, mint egy lábra kelt lazaretum, beteg s kórosok háza, amely feketén, sárosan vonszolja erőtlen testét, de hová... A fejedelem nem bírt megválni tőlük, magát mardosta a szenvedések látásával. - Két tehenem volt, bornyúm, üszőm, tinóm, malacom, tyúkom, libám, s itt kell éhen halnom, verje meg az isten, aki újra ezt a pogány kort indította ránk...

A fejedelem magára vette az átkot...

A szebeni szászok kijöttek hozzájuk, s egy kis kenyeret, egy bögre ételkét adtak a betegeknek, gyerekeknek, akik mohón itták a vékony rántott leveseket, a barna cibereleveseket. A fejedelem, mintha a húsát rágnák, úgy nézte a szomorú reggelt.

Serege még nem jött meg, erőtelen volt, s jól tudta, ha megjött volna is, arra ugyan nem lehet számítani. Az éppoly szerencsétlen és szomorú, mint ezek, s a hajdúk, a hajdúk hova lettek?

Elfogott egy lovaskatonát, leszállította a lóról, s visszavágtatott a várba.

Feldúlva rohant a tanácsházba, s a hajdúk után tudakozódott.

Már Imreffy tudta: biztos volt a hajdúk árulásáról Brassóban, semmiben haszonra nem voltak, az egy Szeben bevételén kívül, s ott is mit tettek mást, a rabláson kívül?... Rablás és rablás... Szomorú napok, gyászos hetek lettek, csak a híre jött Forgách lassú közeledésének. Menekülő urak, tanácsbeliek, akik Kolozsvárról jöttek, néhány hét múlva már hozták a hírt a hajdúkról, hogy Nagy András már Forgáchnál van, a kassai gróf mellett látták a táborban.

A hazatérő hajdúk Váradnál szétverték a Forgách alföldi seregét, erre Forgách nagy ígéretekkel megvásárolta magukat a hajdúkat.

A fejedelem ordított kínjában: Sólyomkőn ő nem engedte be az országba a hajdúkat, s most Forgách behozza a farkasfajt, aki csak maga kezére dolgozik... Úristen, ezeknek minden lehet: bent a hajdúk az éhes és nyomorult s szegény Erdélyben, s jól látta, hogy amint végeztek Havaselvével, most azt teszik Erdéllyel: letarolják, kiüresítik, hajtják azóta a seregek háta megett a marhacsordákat, viszik az özvegyasszony tehénkéjét s malacát... Mert a többi had csak kóborol és prédál, de a hajdú gyűjt és takarít...

Sasszárnyakon szállt a rémhír végig, végig az országon, s egyik izgalom a másikat kergeti, valóságos csodának látszik, hogy megéri az ember még az estét, a reggelt. A menekülők, mint ijesztő setét földár, jönnek, jönnek s lassan újra eltűnnek, isten tudja, hova, mintha titokzatos korbács űzné, vagy titokzatos remény csalogatná őket, láthatatlan fonál után egyre beljebb vánszorognak a háború rémítő labirintusában. Boldog, akinek most eszébe jut egy rokon a távoli Csíkben, valami messzi házasság révén, vagy csak egy név, akivel találkozott valaha az országgyűlésen, lakodalomban, vásáron... Kéretlen, s hívatlan vendégek zúdulnak a rémülten meglapuló családok nyakára, s a gazda s az asszony epés szívességgel, kétségbeesett keserves vendéglátással fogadja a szerencsétlenségben irgalomra szorulókat, s farkasmosolygással kölcsönöz ruhát s dunnát s élelmet s lelke mélyén gyűlöli őket a szerencsétlenségért, s fél tőlük, csak maga nyugalmára gondol, s nem vállalja a nemzeti szerencsétlenségben a baj felét...

És akkor megint egy újabb és még iszonyúbb kiáltás:

- Itt vannak az oláhok!

Mint a felrúgott méhkas, egész Erdély zúg és sikolt, s az üvegcserepeken fetrengő Jób, másik oldalára veti magát iszonyodásában.

Hideg verejték és halálos görcs áll a tagjaiba, aki hallja, óh, annyi vér és annyi tűz, annyi szenvedés és pusztulás fűződik e névhez, s amilyen féktelen örömmel s kielégüléssel töltötte ki ez utolsó tíz év keserű dühét rajtuk a nép, hogy még az is boldog volt, aki hallotta, hogy most fizetnek a mieink Mihály vajdáért: olyan szörnyűséges rémület, kísértettől való éjféli görcsfogta merev iszonyat állította meg, aki ezt a kiáltást hallotta, hogy újra itt az oláhok! És most újra megindult az áradat délről északnak, akik még tegnap házigazdák voltak, s némi kuporisággal segítettek kikergetett vendégeiken, most velük futottak éjjel és esőben, szélben, gyermekeikkel a hátukon a minden pokolnál iszonyúbb szenvedés elől... Óh, ha most újra ezek fizetnek... Hol van a Főkapitány, hol van Bethlen Gábor, hol a havaselvi hadsereg, amely lassan szivárog vissza, hol a fekete puskások, akik a szászok fegyverével hetykén mentek el, s most sehol egyetlen lélek a védtelenek oltalmára, de elől, hátul tűz és özönvíz, s nincs egyetlen zug az országban, ahol sírástalan telne egy délelőtt a ragyogó nyárelején.

A fejedelem tébolyultabb volt az őrülteknél, minden órán új követet küldött utána, minden vészhírt újonnan izent meg.

Rettenetes napok voltak ezek: minden összeomlott, minden a nyakába szakadt; nem bírta el a nyomorúságnak e gyászviharát, már ki se mert lépni a házból, borba s búsulásba ölte magát, csak várt, várt és fogát csikorgatta: hol volt az ő ereje a körülötte egyre szörnyebben feltornyosuló bajokkal szemben.

S a hióbhíreknek se vége, se hossza:

Forgách országgyűlést hirdet, fejedelmet akar tenni.

Kendy István vele van, s a pápista urakat mind maga mellé hívatja.

Hidy György alkancellár, akit parasztból tett úrrá, Imreffy mellől elszökött, otthagyta a feldúlt s zavaros életet, s átállott Forgáchhoz, Kendyhez.

Meghozták a király kiáltványát, amely tizenkét pontban sorolja fel a Báthory Gábor bűneit.

Brassó nyíltan paktál, fegyvert, pénzt küld Forgáchnak.

A fejedelem csak hallgatott, bentről forrt, s egyre nőtt benne az elkeseredés, meg volt kötve keze-lába, s vissza akart, vissza kellett ütni... Kötél volt a nyakán, amely egyre jobban szorított, s mégsem akarta ezt mind elhinni: Még szájában az íze az álmoknak, mikor Sólyomkőben Nagy Andrást hívatta: álmokat álmodott: s már egy ilyen szörnyű lidércnyomás: ó, be hamar visszafordította az Isten...

Minden órában új követ...

Radul megjelent Oláhországban, Michnét elkergette, az országot kardcsapás nélkül elfoglalta.

Forgách Dévát ostromolja, Bethlen Gáborné maga védi.

A fejedelem sírt kínjában: Károlyi Zsuzsanna!...

Régi emlékek újultak: látta a Zsuzsánna arcát, hallotta szavát, előtte voltak finom, kemény vonásai, s lassan körötte mind kialakult, ami hozzáfűződött, asszonyok hosszú sora vibrált föl benne: hetek óta utálta s nem tűrte az asszonynépet... Kereki Feri elesett, s véle eltemették a lisztát:

- Régi szép üdőnk - mondta ivó cimbora-társaknak -, fiatalkorunkban írattuk a szerencsés némberek nevét, akiket szerettünk: már kilencszázon fejjül volt a száma, s azt mondtuk, ha ezerig való lesz, akkor megtérünk... no, az Isten elébb megjobbított...

Asztala mindig tele volt népekkel, mert szűk volt az élelem Szebenben, s mindenütt takarékoskodtak vele, csak az egy fejedelmi asztal volt bőséges, hát orcátlanok mindent elkövettek, hogy oda csak egy falásra is bejussanak. Nem is volt már más az asztal körül e napokban, csak alávaló s becstelen emberek, csalók, kapzsiak faja, akik a fejedelemnek minden szavát megröhögték, megéljenezték s szájtátva hallották, s közben bendőjüket rakták... A fejedelem, aki a legsúlyosabb válságban szenvedett, felütötte fejét, s elcsodálkozott, kik s mik ezek, akik vele egy asztalnál ülnek... De Imreffy nem bánta most, mert így legalább neki szabad keze volt; s könyörtelenül elűzte mindazokat, akik fölöslegesek voltak a városban, hogy az ostromra előkészülhessen...

- Török Kata - sóhajtott a fejedelem -, a kis személy, a szívem kedvese... s az a másik Kata!... - s eszébe villant a Kamuthyné almavirág szépségű arca: ugyan megellett-é?... de hogy? hiszen még nincs ideje... Úristen: még egy gyerekkihordási idő se telt el, s ekkora fordulás...

Úgy ásott vissza emlékébe, a múltba, mintha századok mélyébe túrna: Imreffyné... drága Imreffyné... öreg boszorkányné... nem forr a fazék?...

Feje napokon át ki nem józanodott a mámorból, s már megutálta az emberfajt, csak kutyájával játszott.

Az urak pedig ittak, és reggeltől estig és estétől alvásig mind csak ittak, aki orcátlan dolgot tudott, mind felhordta az asztalra, s volt köztük egy Prépostvári nevű, aki megesküdött, hogy saját feleségét a föld alól is előteremti a fejedelem számára...

Már úgy tettek, hogy aki a fejedelem kegyébe jut, csak akkor teljes a dicsőség, ha asszonyát csókjával tiszteli az úr...

De míg hallgatta az üres és röhejes szavakat, folyton fülében volt a kint jajgatók s a távolban futók siráma: ült s ivott, bután és komoran, de egy pillanatra sem feledte a szomorúság nótáját, amely a lelkét hasította, szíve folyton szorult, s feje akárhányszor tenyerébe hajtotta, és sírva fakadt.

- Szomorú nép - mondta -, szomorú ország: megindultam előtted, s nem jöttél utánam, láttam és nem láttatok velem, kinyújtottam a karomat, s nem rohantatok a szó után... nyomorultak vagytok, megérdemlitek: bitangok vagytok, baromállatok, csordás kell nektek: a jót meg nem értitek.

- Vége van a magyarságnak, mert a magyarságnak vége, mulatni tud, s mást semmit: ülni tud az asztal mellett, és napot lopni s káromkodni tud s még rabolni se tud, a hajdúk elveszik az orruk elől a prédát, a szászok elveszik a kezükből a pénzt, az oláhok elveszik a lábukról a bocskort: ők nem tudnak egyebet, csak káromkodni s inni.

Minden keserűsége visszafelé fordult: bárkit szidott, csak magára vette: Forgách hadai körülvették Szebent.

- Hagyjátok el - mondta -, temessetek el: huszonhárom esztendős vagyok, vén vagyok: nagyot emeltem, megroppant a derekam...

Napokig fantáziált:

- Mindenki elhagyott: mindenki meghalt, megszökött: senkim sincs...

Kornis Boldizsárt siratta, asszonyokat hoztak neki, kiverte: "piszkosfülű kálomista asszonyok"...

Június másodikán egész nap nem tért magához: delíriumban volt, forrósága volt, hányt, szenvedett. Jött Imreffy, s azt mondta:

- Gyógyuljon meg, Nagyságod, jó híreink vannak: Bethlen megjött a Zsily mellett, Déváról elszorította a Forgách hadát, Szerdahelyen alkudott velek, s megesküdött, hogy kimegy Tömösvárra, behozza a tömösvári basát.

Hallgatta, hallgatta, s azt kérdezte:

- Mi van a székelyekkel?

Most Imreffy hallgatott.

A székelyekkel baj van: Bethlen a székelyeket hazaküldte tavaszi munkára, kapálni, hogy ha parancsot kapnak, meg kell jelenniök a táboron. De otthon a székelyeket az urak jobbágyul vetették, s robotra kényszerítették.

Ezek nem akartak letörni, lázítók s vezetők támadtak, akik fegyverben tartották a székely parasztokat, s a fekete puskások sorra felgyújtották a kastélyokat, ebből támadt a hír, hogy az oláhok itt vannak, de hisz ők is csak úgy harcot vívtak az urakkal. Minden falu egy kis országgá lett, maga tett magának bírót, elfoglalta az úri birtokokat, a jószágot, marhát közös tulajdonba vette, erdők, határok, falu birtoka lett, a munkát közösen cselekszik, s az urak családostul menekülnek, mind itt vannak, vagy Bethlennél. Szerencse, hogy a Forgách országhódítása még gyűlöletesebb, az országgyűlésre senki se ment, s elő se mertek hozakodni a fejedelemletevéssel.

- Bizony, Nagyságod nagy szeretetben vagyon mind ország-világ előtt - mondta Imreffy -, nincs senki, aki ne szánná boldogtalanságát... s nincs senki, aki ne Báthory Gáborra apellálna a szerencsétlenségben.

A fejedelem e szavakra csakugyan meggyógyult.

Felkelt hevertéből, lerázta betegségét, visszanyerte erejét, s azt mondta:

- Kihúzzuk a mi szablyánkat, s torkát metsszük az alacsony rablóknak...

Mustrát tartott fegyvereseiből a vár udvarán, már kétezeren voltak, mind jó egészségben s jó ruhásan, jó fegyveresen: a szíve dagadt, s erői felvirultak, hogy is rémíthette úgy el fejét...

- Most három tűz közé fogjuk Forgách uramat - mondta.

A vár bástyájáról körülnézett a síkon, a távoli hegyekig füstölögtek az ellenség tüzei, a Forgách tábora Szeben körül ökröt sütött minden bokorban...

- Csak süssétek - mondta -, csak süssétek a makkot: Nagy Andrást mindenáron vissza kell hozni pártunkra.

Imreffy megértette: ha a hajdúk visszaállanak, most az egyszer nagy szolgálatot tehetnének: ha a Forgách-sereg hátában ellenségül támadnak...

Prépostvárit küldte hozzájuk követségbe, ez mindig jó ivó cimborája volt a hajdúknak: ennek meg fogják hinni, hogy a fejedelem megbocsátotta a dupla árulást...

- Fentrül a hajdúk, napnyugatról Bethlen hadai, középen mink: ezt nem fogják elviselni: délrül a székelyek... Vége van a plundrának!...

Hívatta a szebeni tanácsot.

Reszketve, lehajtott fővel jelentek meg a várban.

- Megadtam nektek - mondta - a testi szabadságot, ha emberségesen viselitek magatokat, meg fogtok kapni mindent fokról fokra, mit eddig élveztetek: ma azonban segítséggel kell lennetek! megválik azután, kicsoda jött bajra? kicsoda gyújt tüzet a másikra!...

Tízezer forintot követelt tőlük, a tanács rémülten bizonygatta, hogy mindnyájan koldusok.

- Menjetek Brassóba, s a többi szász székre, kérjetek kölcsön: vagy minden kegyelmességet visszaveszek.

A pénzt is előteremtették s úgy oldódott minden, mint a karikacsapás: a várat Forgách ostromolni nem bírta, még a külváros falait sem támadta meg, ellenben a várból nap nap után kirohantak a táborozókra, s a féligsült pecsenyéjüket ők ették meg orruk elől...

A fejedelem egy hét múlva nem is az az ember volt, aki előbb: megint tele tűzzel, vérrel s akarattal, megint maga tárgyalt, tervelt s rendelkezett. Prépostvári meghozta Csonka Bálintot.

A fejedelem ölelését küldte Nagy András bátyjának, "érti ő, mi történt, nem is rója fel, ő sem tett volna mást" s még aznap parancsot írt a székelységre, hogy felüljenek, Bethlennek, hogy támadjon.

Forgách pedig csak vesztegette a napokat s heteket, s mit sem csinált: ugyanúgy járt Erdélyben a seregével, mint Havaselvén kint a fejedelem. Mintha megnyertek volna mindent, a sereg felbomlott s szétoszlott, mint a varjak a pusztán, rabolt és mulatott, s nem volt semmi hatalom, amely össze tudta volna őket fogni.

Ennyi volt a hadviselés rendje. Azt még meg lehetett csinálni, hogy ilyen-olyan sereget összetoboroz valaki, s azzal megindul, s jól-rosszul meg is érkezik, egy bizonyos pontra, a megtámadott ország közepébe, ahol senki sem várta, senki sem szegült ellene, de hogy a sereget valaki azontúl is együtt tartsa, s készen vigye szükség esetén akcióra, azt sem magyar, sem német, sem erdélyi, sem oláh, sem lengyel haddal megcselekedni nem lehetett. Forgách éppúgy nem volt ura hadának, mint ahogy terve sem volt, célja sem volt, mit kell cselekedni. Ott állott hetekig Szeben nagy falai alatt, s egyetlen ágyúja sem volt, a kolozsvári vár ágyúit hozatta le, azok azonban hasznavehetetlenek voltak, s a szállításuk is oly nehézkes, hogy egy lövést sem tudott velük leadni. Nem volt tehát mit tennie, várt. Várta, hogy majd csak eldől vagy jobbra, vagy balra, várta, hogy az erdélyi urak beteljesítsék, amit ígértek, de az országos rémület hatása alatt s Báthory Gábornak még nem megtépett nimbusza miatt Kendy valóban semmit sem tudott elérni.

Ettek tehát s ittak a fővezér asztalánál, s a legcsodálatosabb dolgot mívelték: egy olyan országban, ahol a bennszülött lakosság az éhhalállal küzdött az évekig tartó háborúk, a rossz termés és a nagy állatdög miatt: a hódító sereg dúskálkodva s vígan tudott lakni. A háború szörnyű módja.

S csakugyan addig s addig, míg az idő meghozta a fordulatot. Forgách hamarább megtudta, hogy három hadsereg gyűl ellene, vagy csak vaklárma ijesztette meg, de egy reggel felszedte sátrait s eltűnt. Szenterzsébet s Bongárd hegyein át. A fejedelem éppen a nagy közös támadást várta már, s ím Péter-Pál napján reggel nincs ellenség sehol, ellenben helyettük megjött, s leszállt három hadsereg.

Kiscsűr felől, északon a hajdúság, mely nyomon követte Forgách hadait, mint a kóbor ebek csordája a nyájat, s estére nyugaton, Kistorony felől török kopják erdeje setétedett. Bethlen Gábor Zülfikár temesvári pasát tízezer törökkel hozta, s mivel útban kapták Omer pasát, aki az oláhországi hadak hírére ült fel a nagyvezér parancsára, ahogy őrjáratot küldenek a város utcáira a békebontó elemek megijesztésére, őt is magukkal hozták. A törökök szörnyű áradata, mint sáskahad vonult végig a gyönyörű völgyön, iszonyú emléket hagyva mindenkiben, aki látta, hogy íme, csak egy kiáltást merészeljen valaki tenni, s már itt van a pogány sárkányi hadával, hogy megfojtson minden életet és minden gondolatot.

Csak Báthory nem számította így: ő erejének teljét érezte meg e hadak ily gyors megjelenésével. Hogy a dicsőséget olcsón megszerezze, várbeli ezreit utána eresztette már reggel a Forgách szökött seregének, Medgyes felé utol is érték, megverték szekereseit, elszakasztották poggyászát s lakodalmas menetben hozták meg másnapra a hetyke dicsőséget.

- Most, most volna az ideje valami szépet és nagyot cselekedni - kiáltott a fejedelem, de nem tudta, hogy mit tehetne.

Űzni Forgáchot, nem sokat ért, az már egérutat nyert, s majd csak kerüljön be Oláhországba, ott végez vele a nyomorúság. Brassót elfoglalni jó volna, de ennek még titkát sem akarta elárulni, hogy mint Szebent a hajdúknak, ezt a törököknek ajándékozza?

Bethlennel most találkozott Tergovistye óta, megölelték, megcsókolták egymást.

- Átkozott dolgok - kiáltotta előtte -, ötvenezer török, cigány rondaságba, cafatos, tipertes rothadt piócák.

Vad keleti nyüzsgésben zsibongott, éhesen, vadul a török sereg körös-körül a vár alatt.

Volt esze, hogy egyet sem bocsátott be belőlük a várba, hanem nagy lakodalmat indított a vezérek tiszteletire, a szebeni mezőkön.

- Köszönöm neked, testvérem, hogy behoztad és soha el nem felejtem ez dicsőségedet, csak egyet, egyet még! - ölelte Bethlent.

- Mit, felséges uram?

- Küldd ki, küldd ki minél előbb őket...

Bethlen meg volt hatva a fejedelem jóságától, hűségétől s szavaitól s bölcsességétől. S két napi okos munkájába került, míg kibeszélhette a törököt az országból. Előbb elment Zülfikár rendes szép hadával, aztán lassan elhúzódott Omer, akinek népe éppen úgy terült el a magyar tájakon, mint elébb a Forgách hadai. Ez is elment, mert itt nem kaphatott semmit, oly szárazság volt, hogy a lovak a földet rágták... Oláhországban sok eső volt, ott legalább a lovak megélnek...

A fejedelem végre megnyugodott. Vége lett a zűrzavarnak, amennyire várta ezeket, úgy megkönnyebbedett, mikor eljött a reggel, hogy egy idegent sem lelt a szeme a határon.

- Most már a magunk dolgára - mondta, s Brassó ellen parancsolta a hadakat. Bethlent újra megcsókolta:

- Neked adom fejedelmi szavammal Hunyadot és egész uradalmát - mondta. - Senki soha úgy meg nem érdemelte Mátyás király óta... Most pedig te leszel Brassó ostromának fővezére... De most elébb azt parancsoljuk, hogy hazamégy Zsuzsannához s megvigasztalod őtet.

Bethlen hálás volt, s tele volt a szíve, és sietve sietett Dévába, hogy feleségét a szörnyű napok után csakugyan megvigasztalja.

Mikor elment, a fejedelem az este kajánul mondta:

- No, Főkapitány uramat sem látjuk hamarosan... A bibliai Zsuzsanna nem ereszti vissza, míg minden lyukat be nem foltoz.

A szóról, hogy "bibliai Zsuzsanna", eszébe jutott Török Kata, s most már nagy követséget küldött érte, mert Török Kata messze fent volt, elbújva, a szilágyvidéki Almás nevű birtokán.

Remélte, hogy Forgáchot még befogja Brassónál, de mire odaért, az már mind kitakarodott az országból a szorosokon, nagyon meleg volt neki, s most ő nem bírt uralkodni a seregén, hogy ne olyan gyorsan előre.

Ellenben Serbán Radul, aki a brassaiak hívására jött be, hogy Forgáchcsal egyesülve megismételje ugyanazt a tréfát, amit néhány éve Mihály vajda csinált, aki Bástával együtt lepte s igázta meg Erdélyt, nem akarta feladni a harcot ily olcsón, s Weiss Mihály tanácsára megbújt a brassai külvárosokban népével s mozdulatlanul várta, hogy a fejedelmi hadak gyanútlanul közeledjenek a városhoz.

Voltak derék székelyek, akik ezt a hírt meghozták a fejedelemnek, de ez semmibe sem vette, sőt vágyott a harcra.

Imreffy tanácsolta, várják be Bethlent, aki pár nap múlva utánuk jön, de a fejedelem nevetett:

- Azt a lélekadta, csak nem ijedtek meg egy pár fejszés oláhtól!

Minden idege forrt, soha még csatát nem állott, s a kard nem akart megmaradni aranyveretű hüvelyében az oldalán.

Dél elmúlt, mikor a sereg Brassóval szemben fölérkezett, Kamuthy is mondta, hogy jó lenne visszább húzódni s bátorságosabb helyet keresni, mert a sereg nagyon rendetlen... A fejedelem a napra nézett, mely már lefelé indult s azt mondta:

- Semmi baj, már a ravasz nem búvik ki a lukból, maradjatok csak itt, mutassátok meg, hogy kacagtok rajta!

S még közelebb, a hóstát alá vitte a sereget.

Szó sincs róla, senki sem félt, hogy a nagy hadaktól oly játszva megmenekültek; ahogy a ködöt sem cséppel, sem hadaróval el nem oszlatja az ember, de a nap egy pillanat alatt felszíja, most semmibe sem vették a dolgot, az ellenséget, amelynek nyoma se látszott, sokan is voltak, jó lovon, jó fegyverrel, segítséget is vártak, reggelre a hajdúkat, pár nap múlva Bethlent, másfelől a székelyeket, biztos volt benne mindenki, hogy Brassó úgy megroppan a markukban, mint a dió.

Csak a hajdúk, azok nagyon hiányoztak. Együtt indultak el Szebenből, de azok az utak rosszasága miatt külön szakadtak Ósinkánál, hogy két falkában ereszkedjenek le a Barcaságra; a fejedelmi seregek a zernyesti úton jöttek, ők felkerültek a Feketehegy felé. Ez bosszantotta a fejedelmet: ezek a gazok már megint spekulálnak, kivárják, hogy mi lesz, még soha meg nem jöttek idejére, még soha harcba részt nem vettek, s persze, minden zsákmány az övék...

Mikó Ferenc, Bethlen Gábor deákja ott volt a fejedelem közelében, s mikor látta, hogy hol akarják megszállatni éjszakára a sereget, Szentpéter felé a nagy árok és part előtt, ijedten szaladott Imreffyhez:

- Nagyságos uram, meg ne álljunk itt - mondta neki -, mert én gyerekségemtül ismerem ezt a helyet, itt ugyan nem barátságos a megállás. - Imreffy gondolkozva nézett a fiúra, a fejedelemnek szólt:

- Felséges uram, ez a deákocska beszéli, hogy itt nem bátorság a megszállás a nagy árok s víz miá, s igaza ne legyen!

De a fejedelem nevetett:

- Inába szállt kegyelmednek a vitézség, hogy pennarágók szavára így megijed.

Imreffy vállat vont: no hiszen reggelig csak nem lesz baj.

De alighogy leszállottak, kezdenek a vár felől mozogni a seregek. Egyik sereg a másik után jő kifelé Óbrassóból. Úgy délután három-négy óra tájban egyre több sereg kezd kitorlódni s végre az egész had megmutatja magát. A fejedelem Imreffyvel, Kamuthyval egy bokros helyen állott a dombon, s nézték az első fegyvereseket.

Rögtön parancsot adott a fejedelem a harc elébe állítására.

Imreffynek kivörösödött az arca, mert hiába volt legfőbb generális, mégse volt katona, Kamuthy nevetett:

- Ezekkel a koszosokkal - mondta -, ez a bocskoros, mezítlábas oláh had?... ha ráordítok, meg se áll az anyja kínjáig.

Harsány hangon parancsolták a katonákat, hogy szembeálljanak, a lovagok lóra szálltak, sátorokat összehányták, szekereket útnak indították, nagy kavargás, futkosás volt, a fejedelem egy kis izgatottságot érzett, boldog volt, most végre harcra kerül. Szinte csodálkozott, hogy szembe mernek vele szállani, már beleélte magát, hogy hírével, nevével elkergeti az ellenséget.

Mikó Ferenc újra előbújt s dadogva mondta, mert egy kicsit hebetelt, hogy:

- Nagyságos uram, alázatosan instállom nagyságodat, a fellegvárbul minden mozdulásunkat lássák: azért támadnak meg, mert az ördögárok előtt vagyunk, csináljanak valamit, hogy elébe menjünk szabadabb helyre.

- No né, a tojás okosabb a kakasnál - mondta Kamuthy harsány nevetéssel -, majd holnap mondd meg, szép öcsém, mi bajod.

Mikó Ferenc, aki csúnya kis veres hajú ifjú ember volt, szeplős is, lángvörös lett, s gondolta magában, ennek fele se tréfa, jó lesz itt vigyázni magára, s azt nézte, merre jut közelebb szükség esetén a Bethlen Gábor felé vivő úthoz... Utóvégre őneki nem az a parancsa, hogy elessen, hanem hogy a gazdájához menjen. Olyan helyet keresett hát, ahonnan futni is lehet.

A fejedelem ellenben csak attól félt, hogy visszafordulnak amazok, s megállanak vagy elfutnak, vagy eltűnnek, mint az éjjeli kísértet, csak nem bolondok, hogy szemtől-szembe belejöjjenek a kard élibe s a kopják hegyibe.

De azok csak jöttek rendületlenül, s minden pillanatban közelebb tűnt fel a barna condra, s a fekete süveg bőrtömege.

Már az ordításuk iszonyúan hallatszott, tele torokból üvöltöttek, mint a csikaszok, az ember gerincébe állott a hideg, akármilyen bátor is volt különben. Magukra várták a támadást, s ez az ellenséget még jobban megbátorítá s veszekedett dühvel vágtak neki a magyar seregnek.

Egy pillanat alatt eszeveszett gombolyagba kavarodott az egész sor, végig a hajláson, az árok mentén. A fejedelem kivont szablyával állt almás török lován, csillogó arany sisakkal, rajta drágaköves kócsagforgó, s csodálkozott: Ez volt a legnagyobb érzése, hogy csodálkozott: valami lelkesedés dagasztotta a szívét, szerette az ordításnak azt a szörnyű zsivajgását: így kutyák! így emberek! vágjátok! öljetek! értem!... Üsd, vágd, szúrd - ordította maga is.

Csak egynehány percig tartott, akkor valami érthetetlen dolog történt: éppen azt figyelte, hogy a balszárnya előre hajlik; a magyarság az oláhokat betörte, beszakította s ráhajlik ott alól, s sarlóformán vág be az ellenség hátába, mikor azt látja, hogy mellette körös-körül eszeveszett futás kerekedik, s fejszés oláhok a szeme láttára vágják a meghátráló vitézeket, őt magát is elkapja a rémület, amin uralkodni nem lehet, lovát hátráltatja, akkor nekiugrik egy kis szász ember, s hosszú kopjával feléje szúr, ő a nyeregből kihajlik s karddal nyakon vágja a támadót, hogy az elbukik véresen, de a lova már megfordul s futni kezd felfelé a part mellett, akkor lövés éri a lovat, kidől, s ő messze elrepül, be a cserjék közé, hirtelen meggondolja, fogja a forgós arany sisakját, messze ledobja a fejéről s vége a fejedelemségnek, vége a parancsnak, uraságnak, bele a sárba, keresztül az árkon, mellette, körülte futó legények, utánuk az oláhok, szászok szörnyű ordítása, s ő mászik mint a vidra, fut mint a farkas, s hallgat mint a nyúl...

Lélegzetfúlásig szalad s kapaszkodik fel az átkozott part túlsó felén, s a golyók csak úgy repkednek körülötte, s nincs senki mellette, hova lettek a vezérek, a kapitányok, hadnagyok, s feneketlen mocsár körös-körül, amiben nem lehet mászni előre, s egyre több iszonyú sárba csavart magyar katonája körülötte:

- Erre, erre, nagyságos uram - kiáltja egy hang, jó inasa kiáltja, Lónyay Farkas, s kezét nyújtja -, erre, erre, nagyságos uram!

Egy kis dombocskára mászik fel s elnyúlik. Már az az érzése, nincs semmi veszély, már nincs magára hagyva: már mások gondoskodnak róla: immár fejedelem, akinek élete nem az övé, mások dolga annak vigyázása.

Hamarosan többen gyűlnek össze, ő két lábon áll, úgy nézi a mocsáron átvergődőket s a parton futókat.

- Feküdj le - ordítja egy hang -, mind idelőnek - feküdj le, az isten döglesszen meg, mert ha odamegyek, leütlek!

A fejedelem odanéz: neki szól ez? Akkor hallja, hogy mondja Lónyay Farkas:

- Vágjátok le azt ott: a fejedelem őnagysága áll itt...

- Vágjátok le - ordít rá dühében a fejedelem, s boldog, hogy a szava foganatos: rövid dulakodás után leszúrják a dühöngőt.

De akkor lefekszik, s úgy nézi kimeredt szemmel, hogy űzik a parton szekereit a szászok s oláhok...

Elnyúlik a földön, a sáros fűben, s egész testét megrázza az indulat.

Sokáig csend van a sások és cserjék, fűzfabokrok között, akkor egy hang így szól:

- Nem volt olyan kopjás had, akármicsoda vitéz, hogy ott utat nyithatott volna az árok szélén...

Másik hang ezt mondta:

- Jóisten keze, testvérek! A jóisten így akara megismertetni magát. Így büntet meg minket az utálatos rossz oláh nemzetség által...

A fejedelem felpattant: tovább.

Úszva ment át a túlsó vízen, s úgy kapaszkodott Botfalu felé, ott székelyek jöttek szembe rá, azok megismerték s éljenezni kezdték szokásuk szerint.

- Mennyien vagytok - kérdezte tőlük.

Nem sokan voltak. Ötven-hatvan ember. Nem lehetett velük semmit kezdeni.

- Szebenbe, Szebenbe - mondta -, vezessetek váramba!

Lovat adtak alá, s úgy mentek, elvezették Földvár, Szúnyogszéken át a fogarasi útra.

Közben bealkonyodott, s a szétszórt sereg ki merre tudott, menekült a hegyeken át, mind Szeben felé, csak az Olt mellékén verődtek újra össze. Mire a fejedelem odaért, már mindenki tudta, hogy a hajdúk árulása mindennek az oka, mert megszöktek, alighogy elváltak a fejedelemtől, megállottak s visszafordultak, s amily gyorsan csak tudtak, mentek vissza hazájukba.

Minden dühe és haragja Nagy András ellen fordult, s kínjában az istenekhez imádkozott a csillagok felé, hogy csak egyszer még, adja kezébe az isten Nagy Andrást...

Sárkány faluban megállott s kiadta a parancsot, hogy oda gyűljön minden hadinép.

Csatlósok, futó s lovas katonák mentek szanaszét, hogy összeszedjék a szétszórt sereget, s hajnalban már csakugyan elég jelentékeny része együtt volt a brassai csatának.

A fejedelem átöltözött s komoran ült köztük, s a fejét csóválta, az eláporodott embereket nézte: ezt nem hitte volna; hát ez a csata? Imreffy is megjött, egész bandérium élén, olyan rendesen, takarosan, mintha sétából jönne: ez imponált a fejedelemnek, aki világért el nem mondta volna, hol s merre járt az éjszaka.

Ezt a napot ott töltötték, estére jött másodmagával Mikó Ferenc, aki olyan volt, mint egy kis veres ördög: már megjárta Bethlen Gábort, s azt a hírt hozta, hogy a Főkapitány Szakadátnál hál, hajnalban jön számtalan török hadinéppel s négyezer végbeli vitézek is vagynak vele, akik most jöttek át a Vaskapun.

A fejedelem szeme könnyes lett:

- No, ha a szerencse most így meg is játszott - mondta -, de az Istennek csudálatos dolga, hogy az embert megrettenti s bünteti: holnap annál nagyobb kegyelmességét fogja mutatni!...

Kevés kísérettel Szebenbe indult, amint pitymallani kezdett, a többi hadaknak Imreffyvel azt hagyta, Bethlen Gábor mellé rendeljék magukat, Mikó Ferencet megismerte, hogy ő volt a csata elején a bölcs tanácsoló ifjú, s megajándékozta saját képére vert ötven arannyal s egy jó lóval.

A kis legény boldogan eresztette az aranyakat tarsolyába, s megfogadta, hogy ezekből egyet is fel nem vált s el nem költ, hanem félreteszi jobb időkre, mikor majd egy kis udvarházat ragaszthat rajta. Nagy úr lett egyszerre. Levéllel, követséggel ment vissza urához s ötven lovas kísérte az úton.

A fejedelem Bethlennel Fogarason túl a mezőn találkozott, kezet fogtak, s őszintén elmondta, mi történt rajtuk.

Bethlen vigasztalta:

- Ne törje, marja magát nagyon felséged, a hadban a szerencse forgandó, talán Isten akaratja volt, hogy az első próbában el ne bízzuk magunkat, mert aki hamar nyer, hamar veszít.

- Élek, halok, ráteszem országomat, fejedelmi süvegemet! - mondta a fejedelem - de Brassót megveszem. Téged bízlak meg vele, hogy ezt a dicsőséget érd, szívem legfőbb vágyát teljesíthesd.

Bethlen lesütötte szemét: ellentmondani nem lehet, hát fájdalmas volt neki az ostrom, átvette a parancsot, hogy hadaival, törökökkel, székelyekkel megszállja a várost.

A fejedelem továbbindult:

- Meghívom kegyelmedet mind hadastul, aznap, melyen Brassót beveszik: olyan áldomást tartok, hogy emlékezetes lesz, s Bethlen Gábor olyan jutalmat vesz, amivel egész világ előtt dicsekedhetik.

Bethlen fejét meghajtotta, kezet fogtak, elváltak, a fejedelem ment Szebenbe, és ő Brassó alá.

Brassóért nem adom oda a fejemet és a ti fejeteket sem - mondta Bethlen.

Ez volt minden szónoklata, amellyel Brassó ellen vezette a hadat, de ez, mint a futótűz terjedt el, s minden embert kibékített, megnyugtatott s lelkesített.

Később még ezt mondta:

- Brassó a mienk: bírnunk kell, mint a régi köpönyegünket: ki vásárolja meg a tulajdon házát még egyszer, amit maga épített s el nem adott?... Brassót meg kell kapnunk: de nem vérrel s vassal: Brassót nem a fegyvereknek kell meghódítani, de a szíveknek kell hozzánk kötni.

Letanyázott a hegyeken innen s két tucat kémet küldött ki, figyeljék meg s hozzanak hírt, hogy az oláh vajda nem jön-e utánuk a győzelemtől nekibátorodva.

Másnap reggelre már jelentették, hogy mindenütt csöndesek az erdők, az utak, sehol semmi. A Brassó alá küldöttek azt a meglepő hírt hozták, hogy a parasztok azt beszélik, hogy az oláh sereg megszűnt.

Erre gyorsabb tempóban haladt befelé a brassai utakon.

Nyugodtan, rendesen, a legszorosabb rendtartással, kemény akarattal fékezte a sereget s gyakorolta a szabályos előnyomulásban. A fejedelem hebehurgya brassai csatája jó lecke volt, s mindenki oly erősen fegyelmezte magát, mint csak tőle telt.

Végre magából a városból is kaptak hírt. Arról, hogy a brassai csatában a halottak összeszámlálásánál kiderült, hogy magyarok elestek három-négyszázan, oláhok azonban ezeren felül: ezzel szemben szászok közül alig tíz-tizenkettő hiányzott. Ezen nagy féltékenység tört ki, mert Radul a szászokat árulással vádolta, kivált, hogy ő maga is majdnem ottmaradt, egy magyar már a kopjáját is oldalának akasztotta, csak a körülötte levő emberei mentették meg. Az oláhság a vajda haragjának hírére azonnal fosztogatni, rablani kezdte a szászokat, s harc támadt a két nép közt, aminek vége az lett, hogy Brassót több helyen felgyújtották, de a szászok az egész csőcselék oláh sereget kiverték a városból, s az eltűnt a hegyeken át, a vajdával együtt.

Bethlen a legnagyobb nyugalommal s renddel vehette körül Brassót, elállotta annak minden útvonalát, hogy senki a kapukat meg ne közelíthesse.

A török sereget beküldte Havaselvébe, hogy Serbán Radult elűzze.

- Csak menjetek - mondta Omar pasának török frázisokkal hízelegve a török ízlésnek -, tekintetes és nagyságos pasa, Isten nagyságodat éltesse, s egy napját ezerré tegye, a győzhetetlen császár szolgálatában kedves jó szerencsékkel látogassa: csak menjetek: Serbán Radul az átkozott kutya, amilyen könnyen visszafoglalta országát, oly könnyen el is veszti azt...

Számolt azzal, hogy Brassó ellen kapuőrnek ő maga is elég lesz a magyar hadakkal s valóságos isteni segítségnek találta, hogy a török-tatár hadaktól ilyenformán újra megszabadult, s nem kellett velük leétetni, lelegeltetni ami még a sok dúlás és pusztítás után a vetésekben megmaradt a szegény Barcaságon.

Míg ő azzal foglalkozott, hogy valóságos ellenerődítményeket emelt a várkapukkal szemben, addig sok idő eltelt, ezalatt a fejedelem Szebenben országgyűlést tartott, s erős csatákat vívott a rendekkel és önmagával.

Törvénybe kívánta iktatni a székelyeknek saját akaratából adományozott szabadságot, ezzel szemben hajlandó volt engedményeket tenni más téren a nemesség kárpótlására.

A hangulat izzó volt, hosszú beszédek voltak, felhányták a fejedelemnek, akivel a brassai veszteség óta merészebbek lettek, hogy folyton a nemesi rend ellen dolgozik: már Széken az első tette, hogy a nemességre szabadította a parasztkatonákat, s most a székelyek felszabadításával, az ország harmadát elrabolta a nemesi státustól.

A fejedelem, kinek a tanácsház balszárnyát lakásául rendezték be, az egész városból egybehordott legszebb bútorokkal, nem sokat törődött a "fecsegő haddal", mulatott s ivott, átengedte magát ismét féktelen vére tombolásának: csak egy intésébe kerül, s azzal a negyven-ötven emberrel akkor végez, mikor akarja.

A muzsikusok folyton húzták, fújták, a nótások szakadatlan gajdolták a fejedelem kedves nótáit, s a szép asszonyok csak most kezdték el a nyári farsangot istenigazában. Prépostvári Gyurkó feleségét felhozta a várba, s egyszerre átalakult a levegő: ez a nő egy nagy, kövér testű, de babaarcú s lelkű szép asszony volt, aki gyermeki ártatlansággal, kacagva és virulva vonta egész nagy rokonságát magával, s minden ismeretségét: isten tudja honnan s hogy, de ennyi szép nő sose volt a fejedelem körül: Imreffynének, Dengeleghynének s a többi dámának legfőbb gondja volt, hogy a fejedelmet elzárják a többi asszony elől s a saját boszorkányos varázslatuk alatt tartsák: Prépostváriné nem volt irigy, ő csak mulatni akart s nem politizált és nem rabolt: ő csak kacagott és hízott.

Hetek teltek bele, míg a fejedelem az oláhországi táborozás után a Forgách által megszállott Szeben után s a brassai csata nagy megrázkódtatása után kitombolta magát. Olyan jó dolga volt, s oly titkos tervei, hogy Géczyt is kihívatta Konstantinápolyból.

Géczy sietve jött meg, s hogy portai követségének sikertelenségét feledtesse, majdnem belebújt a fejedelembe, úgy szolgálta kegyét.

- Tisztára az Mahomet paradicsomja, nagyságos uram - mondta Géczy hízelkedve, mikor megjött, s bámult a nagy dáridókon.

Ez időben a törökösség, mint valami édes méreg csiklandozta a keresztyén, főként a protestáns úri rend kíváncsiságát. A reformáció felvilágosította az elméket, hogy az embernek szabad vizsgálódnia a világ minden dolgai felett, "mindeneket megpróbáljatok - mondta a biblia népszerű tanítása -, s ami jó, megtartsátok, ami rossz, elvessétek..." Így a katolicizmus sötét, vak s bírálat nélkül minden ellenkezőt elvető és megsemmisítő zárkózottsága helyett kíváncsiság, minden tudománynak kútfeje s dajkája fordult az ismeretlen dolgok felé. A török rendkívüli hatalma, mindent eltipró, mindenen uralkodó ereje imponált s a törökkel való személyes érintkezés ízt adott titkos keleti bujaságok, gyönyörök élvezetéből. A megfoghatatlan varázsa nagyobb, mint az ismereteknek lenyűgözése.

A fejedelem Géczytől kívánta, hogy bevezesse a török miszticizmusba...

Egy éjjel aztán nehányan voltak együtt, Prépostváriné s még két-három asszony s néhány, már a törökségbe belekóstolt ifjú, s Géczy keleti termet rendezett be, szőnyegekkel s heverőkkel, s az annyira titkos s tiltott dohányzás mellett beavatta a fejedelmet a mohamedánizmus titkaiba.

- Azt úgy értse meg nagyságod - mondta s imbolygó füstfellegek közt kezdett beszélni a szent tanításokról -, hogy a török tudomány szerént a paradicsomnak oly kapui vagynak, hogy egyik szárnya a másiktól százezer esztendeig járó földnyi messzeségre vagyon... Az ő kőfalának épületének fele arany mészből, fele ezüst mészből áll, tapasztása pésmából vagyon, s nyolc kapuja vagyon, s minden kapuján hetvenezer tágas mezője vagyon...

Megszédülve hallgatták a százezer esztendei járóföldeket, s a nők csiklandva kacagtak fel.

Géczy, mintha maga is törökké lett volna, szinte török áhítattal magyarázta az Alkoránt:

- Mindenik mezőben hetvenezer palota vagyon rubintból, mindenik palotának hetvenezer kerített udvara vagyon Hiacinthusból, mindenik udvarban hetven-hetvenezer házak vagynak, aranyból, mindenik házban hetven-hetvenezer ablakok vagynak fejér ezüstből, minden palotán hetven-hetvenezer trónusok vagynak aranyból, s mindenik trónuson hetven-hetvenezer nyoszolyák vagynak ragyogó ezüstből és drága bíborból...

A nők, a rettentő számoktól elámulva felvisongtak, de Géczy határtalan komolysággal folytatta:

- És mindenik ágy körül hetven-hetvenezer leányok vagynak paradicsomi fényességbül.

Egymás keblére bújtak, libabőrös kéjjel csiklandozta szívüket a csodálatos.

- A paradicsom hajléki olyak - folytatta Géczy -, hogyha minden teremtett állatot egyik terembe bevisznek is, mind belefér... Ott nap, hold nincsen, hanem az Empireum égnek fényességétül világosodik az paradicsom.

- A paradicsomnak lakosai penig mind mezejtelen orcával járnak, s aki az paradicsomba béjut, annak kaftánnya meg nem avasodik, maga is meg nem vénheszik, sem álom soha reá nem megyen, sem beteget nem szenved, és egy férfiúnak száz férfiúi erő adatik ételre és italra s asszonyállattal való öszvemenésre, és mikoron enni és innya leülnek, negyven esztendeig veszteg ülnek, esznek, isznak és közösödnek. Gazdagok lésznek. Harmincháromesztendős korbeliek lésznek, mint a Jézus próféta. Szépségesek lésznek, mint József. Illatosak lésznek, mit Mahomet. És mindennek tíz ujjában drágakövek lésznek tíz-tíz gyűrűben, mert: az úristen adta néktek az Paradicsomot ez világi cselekedetekért.

A fejedelem hallgatta, és belekábult és mint gyújtó méreg itatta át az ereit s csontjait a buja idegen szó; hevert a heverőn, nagy szemeit a mennyezetre függesztve, aztán szemét lassan lehunyta, száját megnyitotta, s sűrű borkábulatban a szavak idegen, soha nem hallott ízét itta.

S Géczy halkan, dúdolva, komolysággal folytatta a napkeleti mesét, amely a magyarok ősi meséihez is úgy odaillik.

- Szól a felséges Isten a Paradicsomban a hivőkhöz: óh, én szolgáim, az én szómat ne halljátok többet mástul, most magamtul halljátok közbenjárás nélkül: annakokáért én, Isten, ha én immár köszöntöttem az én szolgáimat, szükség, hogy engemet ők meghallgassanak. De óh, én szolgáim, mért rettegtek éntőlem: hallod-é Rézmán angyalom, ezeknek az én magam eledelébül adgy, hadd egyenek, bort is adgy inniok... Mingyárást az angyalok gyöngybül, rubintbul asztalokat és ezüstből tálakat azokból sok különbféle étkeket hoznak, azmely étkeket soha senki sem látott... Azokból esznek, isznak, s ott sem tűz, sem nap nem lészen; mond akkor az Isten: adgy elég bort inni az én szolgáimnak, azért az Rézmán angyal megparancsolja és mindgyárást az mennyei szűz leányok gyöngy- és rubintpoharakat hoznak, bort; az híveket itatják, és Istennek hálákat adnak. Azután mindenik emberre hetven-hetven kaftánt adnak fényködből teremtettet, melyeket soha senki sem látott, sem fül nem hallott, annak utána az Isten felettük egy felhőt támaszt, amelyből illat, eső és színharmat pereg, ismég más felhőt támaszt, amelyből a Hurin Ayl, az Paradicsombéli szűz leányok jőnek, és mindenkinek hetven-hetven szűzleány és hetven-hetven szép gyermek adatik, igen ékesek. És mond az Isten Rézmánnak: Mondd meg az én szolgámnak, ez a hely, melyet neki adtam, igen főhely, nyugodgyanak abba és mondanak a hívek az Istennek: Úristen, mindenek meg vagynak, semmi fogyatkozásunk nincsen, csak kívánnyuk a te szemednek nézését...

Már mindenki hallgatott, mindenki szanaszét feküdt, hevert, s csodalátó szemmel bámultak a Géczy arcára, amely magába merült s különös volt, az ablakon besütött a hold, s a görögtűztől bíborvörösek lettek a falak, mintha a szavak színe festette volna meg.

- És akkor mondja az Úristen Dávidnak: Dávid király én udvari énekesem, kezdd el és olvasd a Soltárt... akkor az Isten a Dávid szavát hetvenszeresre változtatja, és igen ékes nótára fogja, s oly megmondhatatlan édessé teszi, hogy a madarak is hallván, énekelni kezdenek. Akkoron mond az Isten Gábriel angyalnak: az Dicsőség látásának homályát vedd el az ő szemükről! Azt mindgyárást elveszi és akkor a hívek: színről-színre látják az Istent... Mond az Isten: Tü én hüveim vattok, én is kegyelmes Istenetek vagyok, ezután semmi bánatotok nem lészen és félelmetek nem lészen, mert immár énnékem szenteim, választottaim és barátaim vattok: békesség tinéktek, boldog népek vattok...

Már a szava egészen halk volt, mintha révülésbe esett volna, s az előbb rikoltozó, tomboló társaság egy csapásra, megbabonázva s elálmélkodva meredt Géczyre, aki folytatta:

- Haszen doktor azt mondja: Ezernyolcvan esztendeig néznek reá, Isten színére, egy végben és azután arccal leborulnak és az Istent imádgyák, de az Isten mond nekik: én híveim és szolgáim, emeljétek fel a fejeteket, mert most nem leborulásnak, hanem örömnek és ajándéknak napja vagyon...

Ezzel Géczy felemelkedett helyéről, s kezeit keresztbe téve, török módra hajlongani kezdett, s török szavakat mormogott.

Szinte félve, dideregve nézték, mint a bűbájost, aki most mindnyájukat megrontja.

Géczy körülnézett, hirtelen megijedt a túlságos hatástól, amit reájuk gyakorolt, mert a törökösség üldözött volt, és semmi a haláltól meg nem mentheti, ha nyilvános lészen. Szerencse, hogy itt papot a fejedelem körül nem látni. Ez még akkor se szereti a papot, ha megszenteli a dorbézolását.

A fejedelem mindnyájukat elküldte, csak Géczy maradjon.

Kábultan feküdt, s a nagyszerű tervről kezdett szólani, amit szívében táplált:

- Abban nevelkedtem, hogy a törököt, mint rühes kutyát utáljam és megvessem: de te most vélem megkedveltetted a törökséget, és én azt akarom, hogy a török hadak az én pálcám alá jöjjenek...

A szeme izzó volt, szinte fekete lángok csaptak ki belőle.

- Azt már megértettem, hogy a török nem akarja, hogy én túlságosra nőjek... Azért nem adott engedélyt a moldvai s lengyel háborúra, azért űzött vissza Tergovistyéből, mert érzi, hogy Báthory s a szultán ketten nem férnek el ez világon... De én nem adom fel a harcot s kívánom, hogy maga akarata s tudtán kívül is szolgája legyen Báthorynak... Hallod-e, ha ő nem bocsát be a Keletre, s nekem nincs erőm arra, hogy magam forduljak szembe az egész világgal: e rongy, rothadt, semmi ország ebben nem segít: azt akarom, hogy sarkam igazi földön vethessem meg: Magyarországot akarom...

Géczy ijedten s csodálkozva hallotta ezt a váratlan eredményét az ő török prófétálásának.

- Hogy lehet a törököt rávenni arra, hogy meghódíthassam velük Magyarországot?...

Géczy hallgatott.

A fejedelem kitört.

- Mit hallgatsz? Néma eb lettél?... Nem kell hozzá semmi, csak engedély, s egy csapásra az ölembe hull: a Forgách serege, az egyetlen számbavehető sereg, amit ki tudott állítani odaát az ország, szétszórva bujdosik valahol a moldvai, a lengyelországi havasokon s idegen pusztákon, ha visszatér is valaha Kassára, ennek nem lesz kedve, sem hitele, hogy új harcra menjen... Ha most gyorsan sereget lehet összeszedni, még őszig Pozsonyba jutnék...

Géczy maga is megborzadt. Oláhországon keresztül jöve, látta a tönkredúlt országot: Erdélyen át, látta az elpusztult világot, ez vár Magyarországra is?... A Báthory háborújától egyebet mit lehet várni, mint pusztulást.

- Isteni és felséges gondolat - mondta azért hangosan -, ehhez hasonló emberi főben még fel nem támadott.

- Feltámasztom Bocskai idejit - ugrott talpra a fejedelem boldogan, hogy a legelső embernél, kinek tervét elárulta, ily lelkes s elragadtatott visszhangot keltett -, engedje el a porta az eddig meg nem fizetett adókat, adjon százezer aranyat kölcsön, adják ide Moldva s Oláhország erejét, rendeljék alám a budai, temesvári basákat s az egrit meg az országban levő török hadakat, én az erdélyi hadsereggel, a székelyekkel s vármegyékkel és a hajdúkkal őszre átadom a győzhetetlen császárnak egész Magyarországot, Pozsonyig.

Géczy csak azt felelte:

- Felségedé a gondolat, szolgáké a végrehajtás, s valamint Isten előtt minden ember egyenlő, Felséged előtt mindnyájan szolgák vagyunk... A hajdúk árulását elengedi Nagyságod?...

A fejedelem felkiáltott:

- Az el van rendezve! Nagy Andrást felakasztatom, s a hajdúknak új generálist teszek...

Géczy megértette:

- Bethlen Gábor mindig azt mondta, hogy politikát száz esztendőre előre kell csinálni. De én azt mondom, az a legény, aki ma ki tudja vágni magát. Aki száz évre előre gondol, az őrült.

Fél éjszakán át tárgyaltak, a fejedelem szerette volna még Imreffy előtt is titkolni a dolgot, s azt kívánta, hogy Géczy egészen titokban szerezze meg a portán az engedélyeket és segélyeket, de Géczy ellenkezőleg, most nem akart titkosan járni el, bizonyságra volt szüksége a jövő számára.

- Nagyságos uram - mondta -, én csak egy szegény szolgája vagyok nagyságodnak; nem is vagyok ez országbeli. Csak akkor tehetek Nagyságodért, ha nagyságod főemberei mellette állanak, írásukat, pecsétjüket s szavukat felemelik Nagyságod mellett.

A fejedelem főtt, forrt, félt a megijedt szeműek kijózanító pillantásától, de Géczy szép és bátor szavakkal biztatta:

- Felséged az országban, Dei gratia, minden! hogy merne beleszólani a fejedelem akaratába az ország, amely szintén Dei gratiából: semmi.

- Kötelességem az országról gondoskodni!

- Nem úgy, fejedelem, nincs helytelenebb és butább beszéd, mintha az uralkodó a kötelesség szót említi. Szóval sem szabad pedzeni, hogy neki kötelességei vannak.

- Az én hálám el nem marad, ha velem jöttök.

- A hála szót sem a fejedelem számára találták ki. Egy fejedelem elárulja magát, ha azt a szót kimondja, hogy köszönöm. Mit köszön? Mi köszönjük, a szolgák és népek, ha felséged elfogadja életünk áldozatját... Én igen, én egy ital vizet is megköszönök...

A fejedelem szeme fölvillámlott:

- Igazad van - mondta -, ha én ilyen hálálkodó fráter lettem volna, ma nem parancsolnék a szász nációnak, legfeljebb a kuvaszomnak.

Belelovalta magát, s hívatta Imreffyt. Már neki mint kész dolgot adta elő, már mintha Géczy hozta volna, mintha a porta bizonyos tudomással bírt volna róla, s így valószínűséggel lenne az engedély megnyerése; Imreffy nem tett ellenvetést. Annyira gyűlölte a magyarokat, s a legutolsó brassai vesztés óta a katonákat, feleségétől elszakadva annyira veszett életet élt, semmi tartalékja és semmi szilárdsága erkölcsi életének nem volt, hogy már valóban egy nagy, országfutó haramja lett.

- Ha a porta megadja az engedélyt, s a kívánt segélynek csak egyharmadát, akkor is meg lehet csinálni.

- Hogyan: ha megadja... Mikor ingyen esik szájába a pecsenye?...

Mindhárman lehajtották fejüket, izzó szemmel néztek maguk elé. Nem kis vállalkozás, amit ez éjjeli órában főztek: ehhez hasonló még az ország történetében elő nem fordult.

Báthory Gábor nem térhetett ki a gondolat elől. Neki harcolni kellett önmagával. Elveszett a lelke, nem volt egyensúlya. Mit neki a fejedelemség, ha csak egyszer is, valahol megáll... Rohanni, rohanni... száguldani, mint az őrült a paripán az éjszakában... Ha ő meg akart állani, ott s akkor kellett volna, Szászlónán, a felesége mellett...

- Báthory Gábor nem állhat meg - mondta a fejedelem, s égő szemmel dermedt a végtelenbe... Rohanni, rohanni előre... Ha Báthory Gábor meg akart volna állani: ott állott volna meg már, Szászlónán... mikor a nagy kövér asszonyt behozták neki... Megállott?... Ott hált véle csak egyszer is, és házat épített neki és tálast, meg ládát csinált s rakott meg drágaságokkal?... Az nem nekünk való...

Úgy ült, mint egy felreppenő sas. Haja szemébe hullott, de félrecsapva, hogy a látását meg ne vakítsa: mink nem ruhának viseljük a fejedelemséget, amibe belehízzunk és ami lekopjon rólunk... Nekünk a fejedelemség a mi vérünk... Adta az Isten ezt a kis országot, mink ezt felvettük, és hajrá előre... Mi ez a kis magyarság itt, egy marok... Csináljunk belőle szászt?... Megtanítsuk míveskedni, kalapálni és szabni, varrni, hogy üljön a fenekén?... Nem erre kell nekünk a magyar... Vagy hagyjuk kiverni a hegyekbe oláhnak?... Kecskét legeltetni és juhtúrót zabálni?... Nem uram, a magyar és a ló együtt születtek, és együtt repülnek bele a világ pofájába...

- Nem bírok a véremmel... Nem fér bennem az a tűz, amit érzek... Mit nekem az asszony... csak arra kell, hogy megheverjek nála, s ott felejtsem, ahol találtam... Nem szeretem azt a lovat, akiről ott szállok le, ahol felültem... Báthoryak avval indultak, hogy sárkányt hajtottak a mesében, és mind a három fejét levágták... én már hétfejűt keresek magamnak...

Az urak hallgattak, és csodálva s behunyt szemmel és megvakult füllel hallgatták.

- Nem vagyunk ötödik Károly császár, aki egy egész világot örökölt, és egy egész világgal nem tudott mit kezdeni... Ha mink akkor azon a trónon ülünk, azóta török a földön egy pozdorja sincs... De ha Isten segít, még Konstantinápolyból diktálunk a világnak...

- Ahhoz törökké kelletik lenni, felséges uram - mondta Géczy.

Báthory Gábor átnézett rajta, túlnézett, a semmibe nézett...

- Semmi az, uram... az csak szó...

Ettől Géczy is megiszonyodott. Törökké lenni egy Báthorynak?...

- Nekünk szükségünk van erre a darab földre... Kívülről meg nem tudjuk támadni: majd belölről meghasítjuk a beteg trunkust... Ha enyim Erdély, Moldva, Oláhország, Magyarország, rácok le a tengerig és a drinápolyi földek... akkor enyém ebben az Európa világban a török birodalmak... Visszaseperjük őket a tengeren oda, ahonnan jöttek... Csak meg nem állani, a megállás halál...

Versengés, harc és kétségbeesett vállalkozás volt elég, Ferdinánd császár ideje óta, aki testvérbátyjával, V. Károllyal fogózkodva dolgozott hosszú élete alatt, hogy az egész Magyarországot s Erdélyt visszafoglalja a török kezéből: ezzel szemben az erdélyi végeken alakult magyar fejedelemség sok mindent próbált, hogy visszafoglalja a magyar földeket némettől a török segítséggel, töröktől a német segítséggel, de mindig csak a magyarság szabadsága végett. Az, hogy a magyarországiak Erdélyt azért akarják meghódítani, hogy a német szolgálatába hajtsák: állandó vád volt: de az még eddig soha egy pillanatra sem fordult meg senkinek az agyában, hogy legyen valaha erdélyi fejedelem, aki a török számára akarja meghódoltatni a magyar hazát...

Báthory Gábor nem térhetett ki a gondolat elől: neki harcolni kellett önmagával: elveszett lelki egyensúlyával nem ülhetett békén: neki a száguldás volt az életprogramja, s ha keleten romba szakadtak tervei, nyugatról kellett megkerülnie...

A gyűlésbe Imreffy nagy orációval vitte be a dolgot: úgy állítván azt be, mintha a török ajánlotta volna fel, hogy álljanak bosszút az erdélyi nemzetek a Forgách-féle országdúlásért, amelynél pogányabbat még pogányságtól sem tapasztaltak soha, mert az oláhokkal versenyt dúltak, rablottak s égették a fejedelem tartományait, s amit hol kaphattak, minden kémélés nélkül felprédálták... De még az oláhok részéről nem olyan csodálatos vala, hogy mindent, amit tudtak, Havasalföldébe takarítottak, mert evvel mi nekik csak a kölcsönt fizettük meg: noha a régebb években való dúlásaiknak csak félrészét se vehettük meg tartományukon: mindazáltal ők az ő dolgukban jártak... A magunk nemzetsége azonban, kikkel egy nyelvünk, egy hitünk, éppen oly irgalmatlanul dúltak, prédáltak, ahova érkeztek, sőt talán szörnyebben, mint az oláhok, soha azoknak okot semmit sem adván, a rettenetes kegyetlenséget kontinuálják vala...

Megbélyegezték azért mindazokat, akik mint lázadók törvényes fejedelmük ellen felkeltek, és a magyar ellenségekhez álltak, szám szerint negyvenhárom embert: két papot, Csíki István püspököt s Koppányi Mátyás kanonokot, hét nagyságost: Kendy Istvánt, három Kornist, akik közül kettő már elvette büntetését személyére, s a többi el fogja minden vagyonára, két Sennyeit s Petky Jánost, a volt székely főkapitányt, harmincnégy nemzetest... s hittel kötelezték magukat, hogy ezeknek, sem maradékuknak, még a következő fejedelmeknek se legyen joga soha megbocsátania... Ily rettenetes módon a bűnösöket országul elmarasztván, a megtérteknek adott kegyelemért hálafeliratot írtak, s ezekkel együtt erős ígéretet tettek a bosszúállásra, esküt, hogy a nagy Bocskai idejét feltámasztják: a vallás szabadságának zászlaját kiütik, a fene pápistákat tőbül most már kiirtják, s ha másképp nem megy, török segítséggel mindezt végbeviszik.

Imreffy remekelt: a gyűlés magától ment bele annak a megszavazásába, amit a fejedelem maga sem mert remélni.

Mint egy boszorkánykonyha, forrt s kavargott a szebeni várban az országok jövő sorsa: ellenben a nép odakint igyekezett elfelejteni a rajta átvonult had szomorú emlékét, sírva csépelték a megmaradt s le nem gázolt, le nem legelt termést, zsákokba rakták a búzát, s mindjárt bevermelték a földbe, hogyha, isten ne adja, újra baj lenne, a dúló hadak el ne emésszék a gyerekek s némberek elől, ácsolták a gerendákat s rakták a leégett portákon az új apró veremházakat, s kezdték szántani a tarlókat, hogy új magot vessenek belé a jövő életre.

És sajnálták a fiaikat s férjeket, akiknek még most is ott kell szenvedni Brassó alatt, csak abban voltak megnyugodva, hogy Bethlen Gábor sem a maga fejét, sem a másét nem hajlandó odaadni.

Géczy a fejedelem szekerein megindult Konstantinápoly felé újra; felpakolva a sok számtalan arany, ezüst holmit, ami a szászok ládáiból s raktáraiból még kikerült, hogy azokkal újra megvesztegesse a basákat, s bégeket, a török porta elvetemült népét, fel a nagyvezérig, s eladja rajtuk örökre a magyar szabadságot...

Brassó felé kellett mennie, egyrészt Bethlen Gábor miatt, akit teljesen kikerülni nem volt tanácsos, mert ha megharagszik, akkor mindent elronthat, de lelkére volt kötve, hogy el ne árulja küldetésének igazi dolgát, másrészt azért, hogy ő, aki a brassai bíróval oly jó barátságba keveredett, menjen be a várba s ajánlja fel a fejedelmi kegyelmet: próbáljon békességet teremteni, ha lehet. Brassó tele volt menekült nemesekkel: most ravasz sakkhúzással a Géczy vitte kegyelem úgy szólt, hogy a szászok bűnbocsánata annál teljesebb lesz, minél jobban kiszolgáltatják ezeket a hozzájuk gyűlt magyarokat.

Bethlen hidegen fogadta Géczyt, gyűlölte ezt az embert, tisztátalannak érezte, lelki szennyekkel borítottnak, akinek kezét sem szívesen érintette meg. Géczy még aznap, hogy megérkezett, bekéredzett Brassóba, s be is eresztették. Weiss Mihály óvatosan hallgatta álnok szövetségesének színes, hízelkedő előadását: nagy vacsorát rendelt a számára, s a legfőbb tanácsbelieket meghívta rá... a magyar nemesek közül is többeket... S mikor a felköszöntők megindultak, sokan köszöntötték, még többen átkozták Báthoryt, s végre maga Weiss Mihály is felállván, a következőket mondta:

- Istentől kívánunk nagyságodnak, Géczy András uram, jó szerencséket, hosszú életet s nagy jókat megadatni: köszönetünket mondjuk, hogy a portán oly derekasan vitte a dolgokat, hogy a győzhetetlen császár mindent keresztül szakasztott, amit a mi őrült Szardanapalunk támasztott, s ím itt az ideje, hogy mint akkori portára való indulásakor ígértük: ma megháláljuk Nagyságod tetteit: mért alázná nagyságod magát e hitehagyott s szerencsétlen őrültnek szolgálatjába?... Mért vinné nagyságod az ország kincseit a portára, hogy ennek az isten nélküli gyilkos fejedelemnek erőt és segítséget szerezzen? Mink itt ezennel felhívjuk s felszólítjuk nagyságodat: hogy mi, akik itt jelen vagyunk, úgy szász nemzetbeliek, mint magyar nemzetbeliek: arra instálljuk nagyságodat, hogy nemcsak hogy nem arra sürgesse a győzhetetlen császárt, hogy megengedjen ennek az alávaló ebcsontnak, Báthorynak, hanem saját maga számára kérje a fejedelmi süveget, botot!...

Mély csend lett a szóra. Géczy megdobbant, szeme elfakult: titkos vágya volt, éjjeli órákban, részegen ápolt gondolata, hogy az országot magának szerezze meg: de hogy így kívülről s minden akadály nélkül pottyanjon az ölébe, ez annyira boldoggá tette, hogy ezzel a dicsőséges ideával szemben egyetlen ellenkező gondolata sem volt.

Mióta Géczy elment, a fejedelem súlyos átváltozáson ment át, egyre komorabb s egyre sötétebb lett, már nem nevetett oly vígan s ártatlanul: jól tudta, abban a pillanatban, mikor kipattant, hogy saját hazáját töröknek felajánlotta, senki sem fog oldala mellett maradni. De utálta már ezt a tespedő, heverő életet, az örökös vitákat apró mindennapi dolgokon: a nemesek privilégiumait, amit naponta újra vitattak: hogy pl. a "vámmegállapításnál hogyan kell igazolni azt, hogy a nemes a marháját maga nevelte s így vám nélkül viheti tovább"; hogy "a malmok mennyi vámot tartozzanak adni a földesuraknak"; hogy "a parasztság akármicsoda földeket használ is, ha dézsmaadással tartozó falu határában él, akkor ezentúl a földje után mindenkor dézsmával tartozzék", hogy "ha oly szűk termés volna, hogy a dézsma ki nem telne belőle, akkor abban az évben a dézsma felére vagy harmadára szállíttassék, a termés szerint, ellenben az a rész, ami a cséplőknek szokott kijárni ebédvéka néven: ilyenkor egyáltalján ki ne adattassék..." stb, stb.

Mintha méreg esett a mézbe, az egész hordó megkeseredik: olyan volt az élete.

Nem érezte jól magát többé az élet szűk határiban amely ellen feltámadhatott, lázadhatott, de amin semmiképpen fordítani, változtatni nem tudott: olyan volt, mint aki nagy út előtt áll, sietnie kell, s muszáj a rozzant, rázós szekéren utaznia, mert sem gyalog nem bírja, sem jobb alkalmatossága az utazásra nincs: arra vár, hogy ha majd a célnál lesz, elcsapja a rossz szekeret: ott majd minden lesz s minden jól lesz, s ha nem lesz is: de legalább ott leszünk...

Számba vette a megpusztított haza erőit s hadait. Az összes főispánokat berendelte, jegyzéket csináltatott a vármegyék állapotáról, az elszenvedett károkról s a megmaradt vagyonról, az elholt emberekről s a hadképes élőkről...

Az eredmény szomorú volt, az ország anélkül is csupa kár s panasz volt már a tavaszon is: de a két hadjárat, amit ő viselt külföldön, s amit a külföldiek vittek végbe felettük, tönkretette az országot: nem baj, mondta, nem baj, biztatta magát, csak a magyarországi had sikerüljön, akkor Erdély örökre boldog lesz, akkor Erdély uralkodni fog az egész Magyarországon, mint most Bihar, Szatmár vármegyéken...

Homályosan izzott a félelem a lelkében, hogy a török lesz majd az úr: de feszült az ökle s válla, hogy csak ott legyünk, belső harc által majd megrepesztjük a bilincset: ha a némettel nem kell harcolni, majd megbírunk a pogány sárkánnyal, majd belőlröl vágjuk fel a hasát, mint Jónás a cethalnak... a mesében... s nem a bibliában, mert ott a cethal irgalmából kerül a szárazföldre a szegény fráter: ez nem ő... ez nem neki való: ő senkitől irgalmat nem kér s nem vár...

Egy nap megjött Prépostvári a Nagy András üzenetjével, hogy nem jön be Kálóból a hajdúgenerális a fejedelemhez: érzi a pecsenyeszagot.

Éktelen dühödött lett: parancsolta, hogy Bihar megye megostromolja Kállót... a magyarországi részek hadait mind a hajdúk ellen rendelte.

Őrjöngött dühében, a szeme égett, s nem volt körülötte senki bátorságban.

S a napok átkozottul rohantak, fenyegetett az ősz, s még semmi sem történt, egyik postát a másik után küldte Bethlenhez: mi lesz már Brassóval, meddig lopják a napot a város alatt?...

Prépostvári csak azt fújta: még egy szász váracskát sem tudott ennyi idő alatt megvenni!

Bethlen oly komor volt, és magába zárkózott. Felesége távol, gyermekei nála nélkül élnek... s neki egy veszett ügyben kell magát elvesztegetni... Őrültség, mondta magában, elpusztítani azt, ami van... A kevés koldus szegény magyar erőkkel a kevés kis szász értéket megsemmisíteni?... Mire az...

Míg a napok teltek, csak arra vigyázott, hogy a táborban rend legyen. Mindenkit személyesen ismert. Nemcsak a kapitányait s hadnagyait... nemcsak a tiszteket és főbbeket, hanem mindenkit, akinek valami munkát s feladatot kellett teljesíteni. Nála úgy éltek a katonák, mint az iskolában a deákok a préceptor keze alatt. Egy hajszálnyit el nem szabadott mulasztani senkinek semmi kötelességéből. Vasfegyelmet tartott, s mindenütt ott volt. Így érte el, hogy valójában igen kevés emberrel a brassai szászokat úgy beszorította s bent fogta, hogy onnan egy kém, egy jobbágy, egy móc ki nem tudott surranni. Aki éjjel leereszkedett valahol a falakon, az menthetetlenül az ő kezébe került, s azt kivallatta, megvizsgálta s mindent tudott a legkisebb dologig, ami a váron belül volt.

Maga jelölte ki a falak közelében a legjobb helyeket, ahol őrcsapatait felállította, s azokat az őrsöket maga vizsgálta meg minden éjjel, és jaj volt annak, kit kötelességmulasztáson kapott. Viszont az emberekkel szóba állott. Nem volt oly kicsiny a seregben, akit restellt volna egész élete felől megvizsgálni. Ha olyanra akadt, aki teljességgel alkalmatlan volt a katonai szolgálatra, azt elküldte a mezőkre dolgozni. Mert a szászok földjeit felfogta, s oly pontosan és keményen megdolgoztatta, mintha a saját földje volna. Minden legkisebb darabocska földön azt termelt, amit a szász gazda termesztett volna rajta, ha kijöhet. Már az idő későn lévén, csak tarlórépát és hajdinát vetett. Mikor mondták neki, mire az? Úgyis a szászok fognak aratni, azt mondta:

- A földet az Isten arra adta, hogy munka után teremjen.

A katonák nem katonák voltak, hanem földmíves emberek. Nem engedte, hogy a szép napokat elheverjék. Külön zsoldot adott a mezei munkáért a saját erszényéből.

- Nektek ne legyen gondotok az aratásra, hanem a mívelésre.

Még a méheket is, amit talált, felfogta és új kasokat fonatott gyékényből, szép és jó kasokat olyanokkal, akik ennek mesterei voltak.

A had eleinte lázadozott és csudálkozott s heverni akart, ahogy hadi téren szokás. De ő egy percnyi szabad időt nem adott nekik. Mint az ótestamentumi zsidók, akik egyik kezükben kardot, a másikban ásót tartottak, a szászok földjei voltak ekkor egész Erdélyben a legszebben és legjobban megmívelt földek. Virágos kert volt itt minden talpalatnyi hely. Még az erdőket is rendbe szedette. A kidőlt és bozótos fákat gondosan kivágatta, hogy az erdő megújulhasson. Olyan lett keze alatt a Barcaság, mint egy nagyon gondosan jókarban tartott urasági birtok.

Képtelen volt a legkisebb lustálkodásra és naplopásra. S körülötte az emberek mind felvették az ő lelki ábrázatát, és öröm volt annak, aki ott maradhatott a keze alatt, és a Főkapitány szeméből egy parányi elismerést tudott nyerni.

Főemberek voltak mellette Retteghy András, Kapy János, Rhédey Pál. Ez a három úr oly forrón ragaszkodott hozzá, hogy életüket adták volna érte. Ott volt Mikó Ferenc, inasa, aki kész volt meghalni bármely percben érette. Az alatt a kevés idő alatt valósággal bajtársi hűség fejlődött ki közöttük. Oly szoros kapoccsal kapcsolta magához őket, hogy azt egy élten át meg nem bontja semmi.

De soha egy szóval sem ijesztette őket olyan beszédekkel, amik a fejedelemnek ártanak. A hírek Szebenből napról napra jöttek, s mindent tudott, de semmiből sem csinált kázust... Tudta a szegény fiatal fejedelem minden lépését. Ismerte, kik most a szeretői, hogy mik a mulatságai, hogy milyen szertelen és szörnyű.

- Isten így rendelte - monda, s az emberek körülötte felnéztek rá, mint egy istenre.

De ő maga mély gondban élt, s egyre jobban érezte, hogy a szegény fiatalember vesztébe rohan.

- Jaj az országnak, melynek gyermek urat adott az Isten.

Magát kellett vádolnia, ő volt az, aki Báthory Gáborra vetette szemét s behozta Erdélybe, mert minden cirkumstanciák azt mutatták, hogy ennek az országnak, ebben az állapotban ez a fejedelem a legjobb... Már Ecsedben látta ivását, de azt hitte, meg fog a fejedelmi munkában józanulni... Látta szertelenségét, de úgy tudta magáról, hogy aki nagy felelősségbe kerül, annak az Isten nyugodt észt ad... Nem történt: itt semmi más nem lehet, csak az, hogy el kell viselni... A vallás parancsolja, hogy a fejedelmet Isten helyett kell tartani, s ő nem is cselekedett másként... Azt nem tudta, hogy mi a fejedelem legújabb álma, hogy a török birodalom őrült belsejébe akarja magát ágyazni... Ha tudja, még százszor jobban megijed, mert ismerte a közmondást, hogy ha egy bolond egy nagy követ bedob a kútba, azt száz okos sem húzza ki. Örült, hogy eltelt egy nap és nem volt semmi változás... Gondolta, eljő az idő, mikor a fejedelem őrá szorul, s akkor még jó lesz, ha a szászoknak a megmívelt földet adhatja át... Egy pillanatig sem sajnálta volna, mert előtte csak az volt, hogy a szegény erdélyi népnek kenyere legyen, akárki is az a nép...

A kis szász városkákat s kastélyokat egy ujjal is nem bántotta. Azokat megvehette volna könnyen, gyengék voltak és fegyvertelenek. Nem hadra épültek, hanem védelemre, apró rablók ellen. Isten őrizz, hogy élő értékben kárt tegyen: az nem ő lett volna.

S e mellett a nagy rend mellett, a szegény brassaiak, akik pedig esztendőre el voltak látva élelemmel, oly nyomorúságban éltek, hogy minden napjuk s minden órájuk sírás és rémület volt. A falakról látták, hogy Bethlen Gábor az ő földjeiket úgy szántja s veti, mintha az övé lenne, s ezt nem tudták mire vélni. Ők viszont el voltak vágva teljesen a külső világtól, még a fecske sem repült be hozzájuk, hogy hírt vihessen. Megszűntek a külországokkal való összeköttetéseik s nem volt erejük úgy dolgozni, mintha mi sem történt volna, csak a templomokat lakták, és énekeltek s imádkoztak egész napon át. Weiss Mihály minden bölcsessége és tréfája kevés volt ahhoz, hogy életkedvben tartsa őket. Bátorságuk nem hiányzott, de mit érnek vele, meg sem mertek szegények moccanni.

Akkor történt, hogy a fejedelem berendelte Bethlent Szebenbe, s helyette új Főkapitányt parancsolt a brassai sereghez, s éppen a részeges, lelketlen Prépostvárit.

De Báthory nem bírta már az életet. Minden nap egy esztendő, s minden éjszaka az örökkévalóság volt neki. Kívánta a Bethlen nyugodt s erős lelkét, hogy annak árnyékában megnyugodjon.

Bethlen fájó szívvel búcsúzott el barátaitól, embereitől. Az utolsó éjszaka valósággal szívfacsaró volt, hogy itt kell hagyja őket.

Mikor Szebenbe ért, megdöbbent. A szép és rendes város, a szász életnek ez a mintaképe, valóságos pestises fertőnek tűnt fel. A házak nagy része leégett, ami megvolt, haditanya lett, a nép elszéledt, aki csak tehette, és elvándoroltak a többi szász városokba.

A fejedelem, mikor Bethlen belépett a tanácsház fejedelmi szobájába, akkor is mámorosan hevert.

- Bethlen apám - kiáltotta, s felugrott és nyakába borult.

Bethlen a régi szeretetet érezte ebben a kitörő rohamban, ahogy megölelte őt, ahogy könny fakadt a szeméből és csókolgatta.

Ő maga is meg volt hatódva. A fejedelem az utolsó hónapokban sokat változott. Arca puffadt lett, és valami daganat volt az egyik orcáján, bizonyosan foga miatt. Szeme is nedves volt, és borszag ömlött belőle.

- Gonosz hitetlen áspis vagy - mondta becézve és mégis marakodva, ahogy szokott. - Már meg is halhatunk felőled...

- Örülök, felséges uram, hogy szeret felséged... Én is szeretem felségedet.

- Senki sem szeret, mindenki gaz, meglop, csal, hazudik, utál... alávalók s bitangok... Ezt a Prépostvárinét kirúgom az egész frekvenciájával egyött...

Azért mondta, mert maga megérezte, hogy ez nincsen rendjén. Ez az élet nem arra való, hogy Bethlen előtt dicsekedjék vele... Géczy gaz csaló... szerette volna elmondani a portai terveket, de nem bírta magát megmutatni...

- Ezt te nem érted: utálom a dög nőket... rájuk se tudok nézni. Török Kata is kígyó, megszökött, itthagyott, ilyen rondáknak markába eresztett...

Ilyeneket mondott.

Folyton Kendyről beszélt, aki kimenekült Erdélyből, s ellene konspirál. Lehetetlen dolgokat hallott róla, s mindent beszopott, amit csak a fülébe fújtak.

Bethlennek nehéz napjai lettek. Kérte már másnap a fejedelmet, hogy parancsolja őt a szebeni tábor élére, hogy azt rendbe szedje.

- Ne kínozd magad, nem érdemes, maradj velem, már te is szökni akarsz, nem azért hívtalak, hogy elbújj nekem Szebenben, hanem hogy légy velem, mert szeretlek.

Mégis elérte, hogy bízza reá a fejedelem a táborparancsnokságot s azonnal vizitációt rendezett, s belefeküdt a munkába.

A fejedelem nevette. Pedánsnak mondta, iskolamesternek, és csúfolta, de olyan kedvesen, ahogy soha senki nem tudott szerető szavakkal gúnyolódni.

Bethlen átvette a parancsnokságot, és két nap alatt felforgatta az egész tábort. Új kapitányokat állított, régi embereit kereste elő, s velük oly hamar rendbeszedte a dolgokat, hogy azon mindenki álmélkodott.

Első dolga volt kitakarítani a várat. Valósággal seprőt vett a kezébe, és minden piszkot szekereken hordatott ki. Az üszkös gerendákat is rögtön eltakarította, s egy hét múlva Szebennek egész csinos és rendes képe volt; megérkezett a gazda.

Utána a külvárost, amely természetesen még förtelmesebb volt. A leégett putrikat megszüntette, lebontatta, elhordatta. Ott volt a sok heverő katona, akik úgysem csináltak semmit. Az élelmezés gyalázatos állapotban volt. A raktárakat mind felmérette, mindent szerbe-számba vett, regisztrumokat csinált, s fontra mérte ki a porciókat.

A szebeni mezők szintén szántatlanok s vetetlenek voltak, rögtön ekét akasztott a földekbe s tönkölyt vettetett, mert búzára már késő volt. A fejedelem ha látta, mi van itt, nevetett, nem törődött vele.

Ő csak a maga álmaival harcolt, s kajánul azon törte fejét, hogy bontsa meg a Bethlen lelkét. Nem nyugodott, míg nagy ideája nem jött: behozatta Báthory Annát, a húgát, akiről csodálatosképpen megsejtette, micsoda hatással van Bethlenre.

Bethlen nagyon megrémült. Ebben az egész teremtett világban nemigen tudja, hogy valamitől félne; nyugodtan alszik, ha több ideje nincs, egy órát, s ha van, egész éccakát, sem török, sem német, se politika, se fejedelem dühe, semmi az álmát el nem rontja, de ez egytől megremegett: Báthory Anna.

Nem is tudja mért. Ecsedben volt köztük valami. Egy perc. Anna csónakba szállott valami fickókkal, s visszanézett utána, hogy ő nem?... Azóta mindig ég s felgyúlad benne minden vér, ha az eszébe jut... Rettenetesen megzökkent, hogy a fejedelem a húgát hozatja bé.

Éppen együtt voltak, mikor valamit jelentettek titkon a fejedelemnek, vacsoránál ültek s az szólt: rögtön hozzátok bé. De nem gondolta, hogy ember legyen, amit hozni kell, azt hitte, valami objektum: s Annát hozták.

- No, szotyka - kacagott rá a fejedelem -, s ilyen vékonyan?

Anna nem vörös lett, hanem fehér. Bethlen előtt.

- Borkancsó - mondta -, ezért hívtál? Persze.

Úgy útiruhában ült le asztaluknál, s kalapját sem volt hajlandó letenni, sem enni, sem inni.

De a fejedelem hamisan nevetett rá, s zord arcokat vágott, s cirógattatni kívánta magát húgával, de ennek nem volt kedve.

- Kapok szállást? - kérdezte Anna szigorúan.

- Nyissátok meg a Prépostváriné házát - parancsolt a fejedelem.

De Anna, mintha vipera csípte volna meg, felugrott.

- Azt nem... annak a rossz szagú személynek házába soha!

- Neked rossz szagúak az én nőim? - kajánkodott a fejedelem - neked persze csak a lovászok a jó szagúak.

- Akkor te is jó szagú volnál.

Bethlen, mint valami kőbálvány volt jelen. Különös sértésnek vette a fejedelemnek minden szavát.

Mert ez még csak a kezdet volt, a fejedelem minden időhaladás nélkül abba a nyomba hozzáfogott minden pletykát felhányni, ami csak Anna felől hallatszott, vad és gyilkos szavakkal szurkálta húgát.

- Nagyon vékony vagy nekem, már elrekkentetted? - ihogott, és rágta száját, dús fintorokkal.

Anna felzúdult, állította, minden hamisság.

- Valld csak, kitől kaptad?

Anna gőgösen nézett bátyjára:

- De te kaptál, hallom, valami nagyon jót a dajnáidtól.

A fejedelem ettől a bizalmas szótól majd megőrült, úgy tetszett neki, s "még meg sem csókoltál, micsoda testvér, útról jön s nem ád csókot", s átkapta Annát, és csókolta, mint egy hölgyet. A két vér úgy összekapott, ökölre és harapásra mentek, s Gábor fejedelem birkózott húgával, a birokból csók lett, s kezdte úgy faldosni s harapni, mint nőféléket szokott.

Bethlen választotta el őket egymástól. Anna dühében könnybe borult, s oly szép volt, megveszejtette volna az ördögöt is.

Bethlen elmenekült, "szállást csinál", s többet nem jelent meg az udvaron, míg Anna ott volt.

Imádkozott s bibliát olvasott.

Szeretett volna hazamenni a feleségéhez, nem lehetett, a fejedelem lélegzeni nem akart nélküle.

- Te - mondta neki -, neked hozattam.

- Azzal engem csak elűz felséged.

A fejedelem nagyot nézett, és másnap Annát kiküldte a várból. Vagy engedte elrepülni?

De akkor aztán nem volt szabadulás, ott kellett legyen mind csak a fejedelem körül.

Ez pedig keserves volt, mert nagy győzelem hírét hozták a következő napon: Prépostvári elfoglalta Feketehalom kastélyt Brassó mellett.

- Ezt sem tudtad megcsinálni - vihogott rá a fejedelem.

Bethlennek nehéz napjai lettek. Hallani kellett, hogy a brassaiak harmincöt deákot küldtek segítségül Feketehalomba. Ezek a tornyot az utolsó emberig védelmezték, végre minden poruk elfogyott, s meg kelle adják magukat s mind leölettek... Ez volt a nagy győzelem.

A fejedelem tombolt, hogy oly sokáig dacoltak s a kapitányt, bizonyos Kurzák Dömét, akit beküldöttek neki, ő maga lövette agyon. Aztán jött a hír, hogy a diákok vezetőjét Prépostvári beküldötte Brassóba, hogy mondja el, mi történt, s azt meg ott ölték meg.

Bethlennek nagy türelemre volt szüksége, hogy ilyen dicsőséget kellett hallania, s a fejedelem minden szóval rávágott, hogy ez nem olyan lomha és pipogya ember ám, ez a Prépostvári.

Hát még mikor az a hír jött, hogy a vidombáki s keresztényfalvi szászok tanultak a Feketehalom példáján, s maguk jöttek alázattal és deputációval... hogy feladják a váracskát. Ezek a parányi favárak úgy tűntek fel Szebenben, mintha országosan való győzelmek lettek volna.

Egy éjjel Bethlen, mint rendesen, sokáig fenn volt a fejedelemmel. Még mindig nem tudott semmit a Géczy megbízatásáról, de a fejedelem tudni akarta véleményét, s arról beszélt, mi lenne, ha török hadakkal venné be Pozsonyt?

Bethlen nagyon elkomolyodott:

- Egyebet nem mondhatok felségednek - szólt -, csak azt, hogy ahol a török egyszer fegyverét megpihenteti, mint győzedelmes szultán, ott mindjárt imát tartanak napfeljövetelre, s ahol a török dervis egyszer imát mondott: azt a helyet a próféta zászlaja védi... Azt a helyet többet kiadni a győzhetetlen császár birodalmából nem szabad, ha a birodalom minden ereje rámegy is... Lásd, felséges uram, ezér követelik Lippát, mert egyszer már övék volt, Báthory Zsigmond vette vissza, s ezek nem és nem nyugosznak, míg újra a próféta zászlaja alá nem kapják.

A fejedelem erősen hallgatott, s azt mondta:

- Hozzatok más bort, vereset. Utálom ezt a rossz penészes, hordószagú lőrét.

- Abizigaz - mondta Bethlen ártatlanul, mert kedves akart lenni a fejedelemhez.

Aztán tovább ismertette a török szokásokat, hogy elijessze a fejedelmet a fraternizálástól.

- Hogy tudott akkor kegyelmed oly jó barátságba lenni a törökkel, ha azok ily fene népek? - kérdezte gúnyosan a fejedelem.

Bethlen elborult:

- A török is ember, Nagyságos uram s bizony nem rosszabb ember másmilyen embereknél: aki ért a nyelvükön, az inget is leszedheti róluk, s én csak hálával gondolhatok vissza török portai jóbarátaimra, akik most is nagyságod szolgálatában úgy-e bátor, minden haladék nélkül adtak hadat, s el is vitték, mikor nem kellett: ezt semmiféle keresztény fejedelem semmiféle testvérének, avagy attyafiának meg nem tette volna... S én számítok is rá, hogy mindenkor készséges segítségre találok náluk... De azt, felséges uram, hogy én az ő szárnyuk alatt végezzek keresztény földön foglalást: azt kétszer is meggondolom, míg egyszer előttük szájamon kiejtem valaha...

A fejedelem sötét arccal hallgatott, s ivott a veres borból, amit a polgármester töltött neki.

Bethlen maga is kissé ivottas volt, s várta, hogy neki is töltsenek, de a pohártöltő nem adott az ő kupájába. Megemelte a kupát s intett, hogy adjon. A bortöltő legény fogta az előbbeni fehér boros korsót, s abbul akart önteni.

- Adj nekem, öcsém, veres bort - mondta kissé fölpattanva, kissé féltréfával -, talán megérdemlem!

- Ugyan mivel! - kiáltott a fejedelem - hogy Brassót énellenem védelmezte kegyelmed?!...

Bethlen elsápadt: a fejedelem szeméből ily gyűlölködő vad hullám még nem csapott felé.

A fejedelem nem szólt többet, ő sem válaszolt, ellenben kevés hallgatás után felállott s elment. Szállásán a kaput jól elzáratta, gerendával eltorlaszolta, s reggelig le nem feküdt, csak egy székben szunnyadt, várta a fejedelem hajdúit, most már mindenre el volt készülve.

Reggel azonban a fejedelem maga jött hozzá, egyedül, megölelte, megcsókolta, s egy szót sem szólt az éjjeli esetről, azonban ily szíves, jóságos és testvéries nem volt hozzá a múlt ősz óta, mint ez napon.

De egy rettenetes dolog ezt napot is elrontotta.

A fejedelem egész délelőtt Bethlennel volt, a lóistállókat látogatták meg, s minden lóról valami mesét mondott a fejedelem, aki valamennyit személy szerint ismerte. Volt a többi közt egy öreg csődör, amely már annyira elgyengült, hogy a két első lábán járni is alig bírt, s ha a jászol előtt állott, úgy rogyadozott a térde, mintha rángatózna, minden pillanatban becsuklott; ott állott mellettük Basa János, a főlovászmester, s ez megszólal könnyű tréfával, hogy "de a két hátulsó lába még nagyon jó, nagyságos uram, azért a fedezésre igen megfelelő: mint felséged..."

A fejedelem elveresedett, s ököllel váratlan belevágott a Basa arcába, aki beleesett a ló lába alá. Az megijedt, kirúgott, s szerencsétlenül fejbe rúgta az embert, aki felfelé tápászkodott, a fejedelem a kezében levő korbáccsal megvágta a ló szügyit, az kínjában táncolni kezdett, s halálra taposta Basa Jánost...

Bethlen megdermedve állt, nem mert moccanni, nem merte visszafogni a fejedelmet.

Ez szédült a vérmámortól, s nevetett; a rémülten álló lovászok s hajdúk közt hetykén kiáltott fel:

- Ebbül tanulhattok!... Nem volt ennél kedvesebb legényem: de az Istent se nézem, ha ellenem fordul.

Bethlen igen elgondolkozott. A fejedelem ideges volt az esettől. Bethlenbe belekarolt, s egész várnépe szeme láttára hízelegve beszélt vele:

- Szánom, amit tettem - mondta -, de ez egy gyilkos átkozott eb volt: az ölte meg a széki éjszaka mind az urakat, s ez mindnyájunknak életére fenekedett, ez már nem ismert sem istent, sem embert: ez volt az, aki az én kedves Szilassy Palkómat Tergovistyében megmetszette, levágta. - Később mintegy bocsánatkérésül mondta Bethlennek:

- Nem akartam s szánom, de hidd meg, jó testvérem, ennek így kellett lenni...

Nem szóltak többet a dologról, a fejedelem egész nap arról beszélt, hogy most már letesz a hadakozásról, s a jövő esztendőben, csak ezt az egy évet úgy tudja végezni, ahogy gondolja, megtér lelkében, barátcsuhát vesz magára, s vezekelni fog: csak még ez egy esztendőben sikerüljön neki:

- Istenem, ifjú sem voltam - mondta -, még az én hősi cselekedetem hol vagyon?... Én abba nőttem bátyámnál az ecsedi várba, hogy elindul a kis királyfi, s levágja a sárkány hét fejit, országokat szerez az ősi országhoz, s hol vagyok én ettől...

Bethlen szeretett volna, de nem mert szólani.

- Te vagy az én egyetlen barátom - mondta a fejedelem a várfokon, ahonnan lenéztek az alattuk levő városra s a körülfekvő alacsony hegyekre s fel az égre -, te vagy nekem már mindenem, gondold fel, milyen árva vagyok: soha nem volt sem apám, sem anyám, senki, aki megverjen, ha rossz vagyok...

- Országja van Nagyságodnak, édes Nagyságos uram - mondta Bethlen.

- Mit csináljak vele - kiáltott a fejedelem -, játéknak nehéz, alattvalónak ostoba: semmit vele mívelni nem lehet se az én jómra, se az övére...

- Felséges uram - mondta Bethlen -, jegyezze meg kérem e szómat: nem kell az országgal semmit se mívelni:... hagyni kell, hogy történjen, aminek meg kell lennie... Nagyságos uram: nem az a fejedelem dolga, hogy az országot kergesse, mint a négy lovat: hanem az, hogy pásztorkodjon a ménes mellett, s hagyja azt a jó legelőre menni...

- Ha hagyod, szétszalad - mondta a fejedelem -, bizony kettő nem marad együtt.

- Azért van pásztor felette, hogy együttmaradjon: mert bizony ha szétszalad, egyenként megeszik a farkasok, de ha együtt van, szép békességben gyarapodhatnak...

A fejedelem nem szólt.

- Ilyen ostobák - mondta, váratlan Szeben környékét vizsgálva -, itt építették ezt a várat a laposon, ahelyett, hogy ama hegynek tetejére rakták volna...

Bethlen ma keményebb volt, mint szokott: mintha jogot érzett volna...

- A szász okos nép, Nagyságos uram: itt kellett nekik, mert nem urat akartak maguk felibe állítani, hanem ők maguk akarták magukat védeni: s ha a vár itt volt körülöttük, akkor a műhelyből s mezőről nem kellett messze szaladni a bástyára...

A fejedelem azt mondta:

- Igazad van.

Megfordultak s visszamentek a tanácsházba.

Ott várt a szász városi tanács.

- Mit kívántok? - kérdezte a fejedelem.

A tanács csupa öreg ember volt, s azzal az alázatos kéréssel jött, hogy engedje el a fejedelem a mai bált nekik... az ő szörnyű nyomorúságukban s bánatukban papjaik tiltják a táncolást, Isten ellen valónak tartván.

A fejedelem megharagudott:

- Mondjátok meg a papotoknak, hogy az Istent nem a hamuban üléssel dicséritek, hanem sokkal jobban a csinos tánccal... Hát azt hiszitek, hogy a jóisten arra teremtett bennünket, hogy megpenészedjünk s megsavanyodjunk?... Fiatalság is van, öregatyám! s higgyétek el, hogy a fiatalság nem sírásra és jajgatásra való, hanem dalolásra és kacagásra... Elvárom, hogy minden leány s minden fiatal asszony ott legyen: ti őhelyettük is imádkozhattok otthon eleget...

- Hiszen éppen ez - mondta egy szenátor -, ez éppen a mi nagy félelmünk, felséges uram...

A fejedelem mosolygott:

- No ne féljetek - mondta -, száz esztendővel öregebb vagyok, mint mikor legutóbb bál volt Szebenben...

A múlt télen mint vendég volt jelen, s a polgárok elgondolták, hogy ha már akkor úgy táncolt s ölelgetőzött: mit fog most tenni, mint a vár ura...

Bethlen a fejedelem hangjában valami őszinte érzést, valami bűnbánatot érzett s közbelépett:

- Menjenek kegyelmetek haza, nagy jó uraim - mondta -, én, Bethlen Gábor, jótállok, hogy feleségeiteket, lányaitokat bátorsággal ereszthetitek a táncba.

Báthory nem szólt, csak odapillantott Bethlenre. A szenátus meghajtotta fejét, s csöndesen, bánatosan eltávozott.

Éjszakára az egész tanácsház ki volt világítva, zászlókkal díszítve, s a szász szépek anyai, apai kísérettel jelentek meg.

Jó ideig rendesen ment a vigalom, a fejedelem csak éjfél után jött be, bizony kissé kapatosan.

Karra vette a legszebbet, s táncolni kezdett vele. Aztán másikat, harmadikat, gyönyörűség volt nézni, mert gyönyörűségesen táncolt.

Hanem a végén mégiscsak elvesztette a fejét, s egy gusztusa szerint való vidám és szép asszonnyal, aki kellettébb igen adta magát nagy táncrepüléssel, a rájuk már nem figyelő tömegből a terem sarkába ment, ahol a tanácsszékek s pamlagok fel voltak halmozva, s egészen sötét volt a zug...

Az asszony megrémült, s hiába akart menekülni a fejedelem karjaiból, kissé felsikoltott; a muzsika tovább szólt; a tánc parancsszóra továbbment, de a tanácsbeliek halálsápadtan s remegve előléptek, s Bethlen későn s kétségbeesve vette észre a fejedelem merényletét az egész nyilvánosság előtt.

Ekkor fogott egy gyertyát s mintha eltévedteknek világítana, sietett a sarok felé:

- Nagyságos uram - mondta -, kérem felségedet, világítok a sötétben...

A fejedelem dühödötten megfordult, ugyanazon az őrült pillantással, ahogy reggel levágta a lovászt a ló alá, kikapta a gyertyát a Bethlen kezéből, s így kiáltott:

- Nohát világíts!

Avval a gyertyát belenyomta a Bethlen szakállába, hogy felgyújtsa.

A gyertya elaludt, de megperzselte a főkapitány arcát: ezt mindenki látta.

A nagy fekete ember merev lett, nagy szemeit rávetette a fejedelemre, aki lobogó s gyűlöletes tekintettel állt szembe vele, egy pillanatig úgy volt, most egymásnak mennek, akkor Bethlen megfordult s elment.

Rögtön lóra ült, s egy szolgája kíséretében hazavágtatott még az éjjel Szebenből Dévára, a feleségéhez.

Bethlen boldog volt, hogy szerencsésen megszabadult a fejedelemtől, s hazamehet, de a lelke mélyén szorította a gond, most mi lesz.

Két óra járást ügettek az éjszakában, s csak Szelistye táján csendesedtek meg, mikor a rossz útra értek.

Kísérője, Mikó Ferenc s szolgája, Zerecsen János beérték s tisztelettel csatlakoztak melléje, mert szólította őket.

- Lássátok, fiaim - mondta -, most megtanulhatjátok a világi becsület hiábavalóságát s veszedelmes voltát...

Tűnődve léptettek a derengő ég alatt a lombos fák közt, visszafelé az úton, melyen a török-tatár hadakkal jöttek volt nemrég, s most egyedül, bujdosva kifelé a hazából...

- Igazságos háború is van - mondta -, de az nem dicsőségért indul, hanem védelemért: nem öldöklés a célja, hanem az életet oltalmazza...

- Mi lehetne nagyobb bolondság, mint aki jeget akarna függőben viselni gyémánt helyett: ilyen, aki mulandó, romlandó dologba keresi a dicsőséget.

Mikó Ferenc megszólalt:

- Nagyságos uram, ne vegye zokon szómat nagyságod, az oskolában tanultam egy igen szép mondást a frígiai emberről, aki fülemülét sosem látott, s az énekléséről azt gondolta, hogy az valami igen nagy és szép állat legyen: no mikor lássa, hogy egy semmi kis szürke madárka, összecsapja a két tenyerét, s felkiált: ez a madárka merő csak hang! semmi egyéb! Vox est praetereaque nihil...

- Nagyon bölcs - szólt Bethlen -, ez az igaz dicsőség, amely nem kíván testi pompát s embereknek, állatoknak, világnak kárt és szomorúságot: magának semmit, másoknak ad mindent.

Mikó Ferenc elhallgatott, s szívére vette a magyarázatot, mert ő ellenkezőleg, úgy gondolta, hogy ez jó példa lesz arra, hogy milyen hiábavaló a dicsőség: de most megérezte a Főkapitányt, annak a nagy lelkét: hogy nem akar saját magának semmit, s mindent csak másoknak, s még szorosabban hozzásimult szívében.

Reggelre Szászsebesre értek. Ennek a várnak kapitánya volt Toldi Márk, nagy, robusztus ember, de olyan jó, mint egy falat kenyér. Kordiális szívességgel fogadta Bethlent, aki semmit se szólt neki útjáról, csak lovakat s kíséretet kért. Reggeli után mindjárt tovább készültek.

- Hova igyekszik urad? - kérdezte Toldi uram Mikó Ferencet.

- Rossz híreket hallott otthonrul asszonyunktól - hazudta ez.

Toldi uram bólintott, nagy borvirágos arcán értelem gyúlt ki: bizony, ahol gyerek van, gond is elég van: nála is van éppen egy tucat, s a felesége már tizenhét éve egy éjszakát se tudott végigaludni. Ő maga is, ha nyugodni akar, kinn hál az istállóban a lovak farkánál.

Huszonnégy lovast rendeltetett maga mellé Bethlen.

- Nem hívságból, meghiggye kegyelmed, de hogy az útonjárók azt ne mondják, hogy mezételen megy az ember... - tréfált, mert egy főúrnak illő kíséret nélkül menni, mintha ruha nélkül járna.

- Okosan, nagyságos uram - mondta a kapitány -, mert mióta a fejedelem efféle Istentől nem félő csodakóborlókkal vette körül magát, azóta bizony sok baj vagyon az utakon.

Toldi Márk már tizennyolc esztendeje kapitánya e várnak, s neki nem sokat számít ez a sűrűn változó fejedelemség, s ha lehet, kimondja a véleményét:

- Én uram, Főkapitány uram, én cseléd vagyok, régi cseléd, én minden fejedelemhez egyaránt hűséggel tartozom - de mióltától fogva őfelsége Báthory Gábor az erdélyi fejedelem, azóltától fogva senki semmiféle marháját övének nem mondhatja, mert semmi sem az övé, hanem mind másé, az gonoszság pedig uram, a sok dúló, fosztó, koppasztó, országunk pusztító latrok és hajdúság miatt meg nem szűnt soha... Én kimondtam, Isten legyen irgalmas, kegyelmes az én lelkemnek...

Egész belevörösödött a bátorságba, de Bethlen megveregette a vállát:

- Bizony, bátyám, jól tudjuk mink, hogy a huzavonás, dúlás, fosztás, kóborlás, emberöldöklés és tolvajlás, erőszak, paráznaság és fertelmesség országunkban eláradott: de lesz ez még másképp is.

A becsületes ember kezdett valamit érteni a hajnali vendég magános jöveteléből, s kardjára csapott:

- Nagyságos uram! Egy istenem, egy becsületem! tizenkét élő gyermekem!... De életemet, véremet ráteszem: ha a becsület szólít, ott lesz a vén Toldi Márk!

Megfogták egymás kezét, s keményen megrázták.

A Bethlen szemében egy parányi könnycsepp volt: első híve...

- Bár Isten úgy adja, valamit tehessek nagyságodért - szólt Toldi Márk.

- Valamit tehetne apámuram... Nem tudom, otthon van-e vetőmagom. Ha valami tönkölyt adnál... vetőmagnak... És ha a huszonnégy ember közé jó mesterféléket találnál, vagy legalább szántáshoz értőket...

A felesége kialvatlan szemmel, fáradt, meghervadt arccal fogadta, sírva borult a keblére:

- Beteg a kicsi Gáborocska.

Szúnyoghálóval volt ajtó-ablak lefüggönyözve, ott feküdt a pici gyermek a bölcsőben, egész teste vörös, kezecskéivel csapkod, szájacskája kicserepesedve, forró lehelet jön, s rossz szagú, oly kínosan néz, úgy szenved a tehetetlen kis jószág: az apának elfacsarodott a szíve...

Soká nézte, akkor kérdezte:

- Küldtél a borbélyért?

Az asszony zokogva fakadt:

- Mindig itt vannak, borbély, bába, már minden javasasszonyt, az oláhasszonyokat is mind elhívattam: rontás, rontás... mind azt mondta: megrontották.

Az apa tehetetlenül hallgatott: nincs szörnyűbb a beteg gyermeknél.

- Dehogy rontás; vérben megbetegedett.

- Múlt hét kedden éjjel óta...

Hallgattak. Akkor az asszony ráemelte szép, okos barna szemét az urára.

- Mit csinált kegyelmed azon az éjszakán?... Nem kegyelmed miatt jött ez a rontás?

Bethlen gondolkozott. Egyetlen bűnére gondolt: nem akkor éjjel volt-e utolszor Báthory Annával?...

De nem szólt, fordult, kiment, szólította Mikót:

- Mégy rögtön a szászsebesi lovasokkal vissza, s Fejérvárból kihozod a medicust, Sárvári pap János urat. Rendelj magad után hintót, aki utánatok menjen, s ha csak bír, jöjjön a medicus uram rögtön lóháton, semmit nem késve, s ha a hintóval találkoztok, béülhet, ha törődött, mert nem fiatalember.

Maga is kiment rendelkezni. Juont szólította, a gazdát.

- Az eke készségek megvannak-e, Juon.

- Da, da - felelt lelkesen az oláh.

- Mennyi föld van letiporva; amit tönkretettek a lovasok?

- Aj, aj, mind. Ustrom volt. Mindennek vége.

Juon jajgatott s felsorolta.

- Itt vannak ezek a sebesi katonák. Itt maradnak egy hétigformán. Gazdáskodj nekik. Vágass juhot. Hoztak hajdinát, elvetitek. Hogy vagyunk a kaszálással?

- Keves. Szárazság volt, nincs sarnyú.

- Akkor zabot is vetünk és herét. Van-e mag? Küldj lovas szekereket rögtön Illyébe. Van ott harmincezer zsindely, azt is hozzák le... Aki mesterember, rögtön hozasd elibünk, ács, kovács, fafaragók, mind, mind... Kohókat állítsanak, szekercét, fűrészt elő; hajnalra minden ember talpon legyen. Ez a huszonnégy is sokat segít.

A sebesi vitézeket előhívatta:

- Ki van köztetek ács, pintér, bognár, kovácsféle?... Enni-inni lesz, mindenki dologra... Ami rom, eltakarítani, ami rossz, megcsinálni... Juon a gazda, mindent ő mutat meg.

A legények vivátot kiáltottak és vidáman csapták béklyóba a lovakat, és füvelleni vitték.

Apa, anya a gyermek mellett virrasztott egész nap s egész éjjel. A kis Gáborkának nagy forrósága volt egész nap s estére sem szűnt; lent laktak a vár alatt az udvarházban, s annak a szobái nem oly hűvösek, mint fent a vár, kint a kutyák ugattak, néha tehénbőgés hallatszott, kútnyikorgás, itattak...

- Kegyelmed hogy jött meg ilyen hirtelen?

Bethlen hallgatott. Már éjfél volt; szeme majd leragadt, s csak azért nem aludott el, mert a felesége rémült éberséggel ült a kicsi betegágyánál. Ő szenvedett az álmosságtól. Nagy csend volt felettük, szörnyű csend, kint semmi nesz, a halál angyalai a gyermek zihálásában rémítgettek. Rendkívül fáradt volt, most ütött ki rajta az utolsó napok izgalma.

- Baj van? - suttogta az asszony.

Soká hallgattak: akkor így szólt:

- Zsuzsannám... nincs kitérés előle: kezembe kell vennem Erdély dolgát.

Az asszony felijedt, nem értette, de a szíve szinte elállt.

- Mit vél kegyelmed?

- Bujdosóban vagyok - mondta egyszerűen.

Az asszony hallgatott, de a szíve vert, mint a madár...

- Mi történt, mi történt - kezdett lassan sírni, jól tudta, mi az a bujdosás...

- Immár vége, vége Erdélynek - mondta Bethlen -, s benne mindeneknek...

- Jaj - kiáltott az asszony -, hogy mire ez, mire ez! Hogy mért kell neked mindig a tűznél perzselődni, mért kell neked mindig a legnagyobb bajt fejedre venni...

Bethlen az asszony saját szíve felének érezvén, egy pillanatig sem gondolt arra, hogy a felesége ellent fog mondani... Most hirtelen rácsapott az élet rettentő magánossága: egyedül érezte magát az egész világon, egyedül, társ, barát, lelki rokon nélkül...

Az asszony kétségbeesve folytatta:

- Óh én szerencsétlen, szerencsétlen, legszerencsétlenebb minden asszonyok között: nincsen nekem uram, nincsen nekem senkim: itt kell nekem harcolni a lehetetlenséggel, az én gyenge fejemen van egy ekkora teher, s nincs aki benne osztozzon: rab vagyok, rab vagyok, mi vagyok én itt? se gazda, se cseléd! az én szegény fejem szakad ezerfelé a gondba... Erre neveltek engem, erre szültek engem, hogy egy napi nyugodalmam ebben az életben ne legyen... ötesztendős házasságomban öt hetet össze lehet-é számlálni, hogy együtt töltöttünk, mit öt hetet, öt napot öt év alatt adott-e nekem...

Bethlen hallgatott.

Sóhajtott. Az asszony mint zuhogó eső folytatta:

- Más asszony békességben él az ősöktől örökölt birtokon, tudja mit csinál, tudja, hogy az a malac, ami az udvarában ellett, az ő malaca, azt neki kell felnevelni, mert ő fogja megenni cselédivel, tudja, hogy a gyereke ott fog születni, ahol ő született, s az unokáját is ott fogja ringatni ölében, ahol őt a dédanyja rengette: de mit tudok én: kellett nekem dévai nagyasszony lenni, vágytam én erre? én az illyei pusztaházba mentem, az is jó volt: nem vágytam én uradalmakra, szerencsétlenségre, mit érek én a gazdagsággal, mikor érte kell adni uramat: özvegy vagyok elevenen, élő kriptába, mindenki irigysége: hallom eleget: a te urad az első, a te urad a legjobb férj Erdélyben: éltél vele?... Csak ennyit mondok: éltél vele?... akkor megtudod... De hát én éltem vele? én éltem vele?... öt napot öt esztendőben... - A férfi hallgatott, kábultan, elernyedten omlott el ültében: most, mikor a legnagyobb energiakifejtésre volna szüksége, most az asszonnyal küzdeni...

- Mért tett engem szerencsétlenné, mért szakított el engem az én világomtól, mért tett engem árvává az emberek közt...

A férfi hallgatott: e pillanatban valóban üresnek, hidegnek, tartalmatlannak tűnt fel előtte az élet: mi is az, amit csinál: szakadatlan, férfiak, idegenek között, folyton lóháton, szalmán hálva vagy nyeregben, mások gondjával terhelve, idegenek, akik soha meg nem értik s fel nem fogják, mit mért cselekszik; mindig munkában, mindig gondban; ha megáll valahol, már épít és javít, mások földjét, házát, életét; rendet teremt a zűrzavarban - és azalatt élete párja itthon elhagyatva, megtörve szenved... Lám, ő mindenről írt neki, szegény nem bírhatja a férfimunkát: nem asszonynak való udvarbírónak lenni...

Míg a felesége patakzó bánatát, végeérhetetlen keserűségét hallgatja, ugyanez benne is elfakad, s átkozza a sorsot, mely őt az országfutó bitang útra juttatta:

- Eleget fáj az nekem - mondja csöndesen, bánatosan -, mit tegyek, az emberek szeme rajtam függ: az éhesek tőlem várják a kenyeret, a szomjasok az italt, a szenvedők az igazságot, a kétségbeesett haza a vigasztalást...

- Hát kicsoda maga! - kiáltotta az asszony - isten maga? Isten?... Mindenkinek juttat magából? s hol vagyok én?... Íme csak megjön, s már meg kell bolondulni a csattogástól, kalapácsolástól... jött volna haza elvégezni idejében... De másnak kell dolgozni... Mindenkinek: csak nekem nem?... Akit soha nem látott, annak is ád, azt is kifizeti azért a kívánságáért, amit nem is várt, nem is gondolt: csak énnekem nem adja meg, amire hittel az atyaisten színe előtt esküdött...

A férfi igazat adott a feleségének, s csüggedtsége határtalan lett.

- Én áldozata vagyok a nagy dolgoknak, s te dicsőséged, hogy velem együtt áldozod fel magad.

- Nem áldozom fel magam!... - kiáltott az asszony. - Soha!... Miért?... Én áldozzam fel magamat másnak a gyönyörűségeért?... Én feláldozom magam azért, amit én akarok tenni: de azért nem, amit más akar!... Én feláldozom magam a férjemért, a gyermekeimért, a jövőmért, az enyéimért: de nem áldozom fel magam azért, hogy őrült uram őrült dolgokat tehessen!... Ezért nem... Nem, nem!...

- Érdemes...

- Azt nekem ne mondja!... Ha érdemes volna, akkor azt énnekem éreznem kellene: akkor jönnie kellene a népeknek processzióval hozzám, hogy ez az a szent asszony, aki az életet adta nekünk: mert én adtam! vegye tudomásul! hogy én: én. Mert belőlem él, s az én erőm tartja fenn magát: vagy ha nem: engem hagyjon az én szegénységemben és az én ismeretlenségemben... Én meg fogok élni kegyelmed nélkül, csak kegyelmed is éljen meg nálam nélkül... Sohasem fogok egy darab kenyérért senkire szorulni: mindig el fogom tudni tartani magamat a magam munkájával: bizonyosan nem ölöm magam bele a dévai uradalomba, de meg fogok könnyebbülni, ha nem kell hátamon viselni a várat ágyústól, katonástul, török, tatár tízezrekkel, akik egy nap alatt felprédálják, amit én három keserves esztendő alatt építtettem... Majd lesz nekem egy kis házam csendes helyen, ahol virítani fog a kert, s tyúkok kotkodálnak körülöttem: nem fegyvercsörgés, ágyúdörgés...

Bethlen elmosolyodott:

- Édes kis szívem - mondta igaz részvéttel, de az asszony zokogásba tört ki, s eltaszította:

- Hagyjon engem békességben, azért ha maga elveszítette is az eszét: én nem fogom: csak küldjön engem oly helyre, ahol én jól leszek dugva a világ elől...

- Nem küldelek: viszlek...

- Hová?...

- Erdély fejedelmi székébe.

- Nem, nem, nem!... nem kell, nem kell!... Nem és nem! - kiáltotta vergődő kétségbeeséssel, görcsös sikoltással az asszony - nem kell, nem, soha. Soha, tudja, soha!... Hogy énnekem ott kelljen az egész világ színe előtt vergődni és csapkodni, mint egy kalickamadárnak, soha!

- Tündökölni és ragyogni! - mondta Bethlen.

- Véremmel itatni az egész országot: hogy ne csak birtok, ne csak egy uradalom, ne csak egy vár, ne csak egy hadsereg, de mind az egész ország énrajtam hízzon s énbelőlem táplálkozzék: soha!

- Zsámolyod lesz az egész ország...

- Nem lesz: jól tudom már: az uram, az a világ bálványa, s én a világ utálatának tárgya: ezt mindenki szereti s rajong érte, s engem mindenki gyűlöl és lenéz. Ez mindenkinek odaadja magát, s felhizlalja a világot, s engem, akitől ezt mind elrabolják, engem, aki megteremtette őt, s akiből minden származik: engem félnek, gyűlölnek s rágalmaznak...

- Tárd ki te is a lelked...

- Én? Jó ember!... Én is szétszórjam magam?... ha én nem gyűjtök, akkor te mit fogsz adni?... Ha az egyik kéz nem dolgozik, mit szór szét a másik?... No, olyan sok az, ami itt van, hogy versenyezve prédálhatjuk ketten is?... Ha én is azt teszem: akkor maga meghalt: akkor magának nem jut mit adni!...

Az asszony felállt, betakargatta a kicsit, aki csöndesebben feküdt, mint nappal.

- Jajjaj - sóhajtott -, minden férfi eszeveszett bolond.

Bethlen kábultan hallgatott.

- Én ezt nem engedem tovább! - kiáltott fel újra s váratlan az asszony. - Vegye tudomásul, hogy nem tűröm tovább, hogy az uram a gaz emberiségért feláldozza magát...

- Krisztus urunk is feláldozta magát - mondta Bethlen.

- Én nem akarok Krisztusné lenni.

Bethlen megdöbbent, majd elmosolyodott.

Az asszony kiáltva:

- Én ember vagyok, s emberi mód akarok élni.

Bethlen, az asszonyát hatalmas karjaival átölelve, átfonva, magába temetve, szerelembe olvadva csókolta.

Reggel megjött a medicus, a szülők alig várták, lesték, mint a megváltót, a kicsike egy csöppet sem változott, se jobbra, se balra, egyformán volt, nem lehetett rajta egyebet látni, csak rettentő forróságot, s hogy aludni nem tud, csak mozgatja piciny testét a belső kíntól, már sírni sem bírt, csak nyöszörgött.

Bethlen kiment a lovasok elé, ingujjban, kialvatlan nagy szemekkel:

- Isten hozta kegyelmedet, professzor uram - fogadta az öreg tudóst, aki a teológia professzora volt.

- Mi baj, mi baj? - kérdezte az szapora pislogással: nem szerette, ha nagyurakhoz híjták, mert ott nem lehet az ember elég szabad a tudományával: azok meg is akarnak gyógyulni.

- A kisebbik vérben megbetegedett - mondta Bethlen.

Nem tudott beszélni, a könny szorította a torkát.

- No, no, minden betegség a vérben van - mondta a professzor -; no majd megnézzük, ej de Istentől elveszett rossz utazás volt, nagyságos uram...

Bethlen látta, hogy Mikó Ferenc valamire akarja figyelmeztetni, s észrevett egy idegen embert a saját népe közt, nézte, nézte, s szórakozottan, s csak nem akarta felismerni, honnan való, de zavarta s kellemetlen volt a látása.

- Portól, szennytől nem akar-e a professzor uram megtisztálkodni?

- Isten ments - mondta a professzor -, tilos! csak gyerünk a beteghez, míg a rontás meg nem akadályozza a javítást.

Felemelte az ujját, csendre intett.

- Mely szobában vagyon a betegecske?

A szoba ajtajában megállt, ujját újra felemelte, s mielőtt a küszöböt átlépte volna, mondani kezdte:

Természet ellen vagyon,
hogy valaki vétek nélkül légyen!
És egy igaz sem találtattatik
Isten előtt az élőknek sorában.

Úristen idvezíts engemet a te irgalmasságodért, nem az én érdememért!
Mert az örök élet fellyül haladja az embernek tehetségit,
azt ember el nem veheti, csak az Isten irgalmasságából. Ámen.

Szent, szent, szent seregeknek istene,
légy őrizőm, oltalmazóm
és légy kegyes gondviselőm, amen.

Ezt az egészet monoton hangon elmondva, két kezét felemelte, s erősebb hangon szólt:

- Istennek nevében, ámen.

Azzal belépett.

A gyermek felett ünnepélyesen, mereven tartotta karját s némán imádkozott, akkor kérdezősködni kezdett a betegség eredete felől.

Az anya sírva válaszolt.

- Békességgel, nagyságos asszonyom - szólt rá -, sírás nem orvosság.

Az anya erőt vett a szívén: ez e komoly s méltóságos ember, aki hosszú fekete ruhát viselt, amilyet csak temetéseken s a szószékben szokott látni az ember: megfélemlítette.

A pap most nekigyűrkőzött, és orvossá alakult át, s egész egy hosszú óráig dolgozott a kis gyermeken, hogy szinte csoda volt látni, hányszor kivette, letette, tenyerében tartotta, megáldotta, megmosta, a vizet szénnel s szerekkel készítette, gyolcsba takarta, akkor megpurgálta, végre eret vágott rajta, szóval mindent megtett, úgyhogy izzadt belé.

Bethlen a laikus ember tehetetlenségével tűrte az orvos munkáját: nézte, nézte, és sajnálta a szegény csöppséget, akinek ezt szenvednie kell...

Fáradt fejében hirtelen fölvillant annak az idegennek az arca, akit a lovasai közt látott: vajon nem a fejedelem kémje-e, vajon nem őellene jött-e, rögtön beszélnie kellett volna vele; most a becsület s az ösztön küzdöttek: vajon ha menekülnie kell, itthagyja-e feleségét a beteg gyerekkel, vagy hagyja elfogatni magát s leöletni... Ha kint valami nesz volt, már az érkező fejedelmi embereket hallja, s ennek a ceremóniának csak nem akar vége lenni, s addig az orvos parancsa szerint elmenni nem lehet a házból a szülőknek, míg vége nincs: különösen hatott rá, amire sohase gondol az ember, hogy titkos szellemekkel van telve az egyszerű ház, amelyben élnek, jönnek, mennek, s nem gondolnak soha a test felett való dolgokra: kísértetek, boszorkányok láthatatlan serege tanyáz talán itt felettük, s dermedten emelte föl pillantását, s az átlátszó levegőben szárnyas és szarvas tetemeket keresett, borzongott, de uralkodott magán; igaz, még ő sohasem látott efféléket, de talán mert nincs rá tudománya: hiszen titokzatos igazságokkal van telve az élet, amiket, aki nem ismeri törvényüket, soha észre sem vesz, s az ember vakon él a különös borzalmak között, s jó, ha nem gondol rá, mert különben meg lehet bolondulni...

Kimondhatatlan mély hatással volt rá ennek a teológusnak a medicinális munkája: felizgatott s üldözött lelke száz s százféle veszélyt képzelt el: talán a lovas azért jött, hogy kikémlelje, itthon van-e, talán már meg is kerülték a várat, talán már az utak el vannak állva, s loppal közeledik az ellenség, mint a rossz szellemek, betegségek az egészséges test felé, aki még nem tudja, de már reácsap a rontás, mint héja a csirkére... Vagy szabadulást hoz a lovas: s ő nem veszi fel, előre vágtatott, de most a betegség félelmes ereje visszatartja a tudást: mintha nagy sötét fellegek kóvályogva közelednének...

Így kerülgette az országot a háború szelleme, még a tavaszon ki tudott felőle: ki hitte, ki merte volna hinni, mi lesz tavasztól nyárig: óh, mennyi hadak, mennyi halottak, mennyi csonkabonkák, mennyi leégett házak, mennyi elhajtott jószágok, mennyi kifosztott gazdaságok, mennyi megtört s megszűnt boldogság: s miért? ki tette? ki adta? ha nem a gonoszság szellemei lepték meg ezt a szegény világot: valóban két élet folyik, egyik itt a földön, szemmel láthatóan s érthetően, a másik fenn az égben, amely, ha leereszkedik a fejünk fölé, akkor mindent tőből s fenekestől felkavar, összezördít, ami itt addig nyugalomban vala...

Ki fogja valaha megfejteni titkát az életnek: ki fog valaha szembeszállni a titkokkal, melyek előtt a legerősebb elme is iszonyodva hátrál...

Mintha felszabadult volna: úgy hatott rá az orvos szava, hogy most mindenki távozzon el a szobából.

Kitámolygott, s vitte magával feleségét: mert azt hitte, már megfúl...

Az asszony semmire sem gondolt, csak nézte az orvos munkáját, s egyszerűen, józanon, azt mondta odakinn:

- Nagyon kínozza a szegény gyermeket: ennél jobb lett volna, ha hozzája sem nyúl.

Bethlen csodálkozva látta, hogy az asszony ebben a borzasztó helyzetben, a gyermek halálos betegségében olyan józan tud lenni. Ő majd meghalt a rémülettől, és nem mert volna még gondolkozni sem. Ki is ment a házból. Mikó Ferenc csak alig várta, hogy kilépjen, titkos arccal jött hozzá:

- Nagyságos uram, levélposta jött Brassó alól.

Brassó alól!... Bethlen nagyot nézett: hogy jön Brassó alól posta?...

Kiment a tornácra, s ott vette át a levelet az idegen lovastól; most már emlékezett is rá, Kamuthy Farkas lovásza volt. Csakugyan Kamuthy írta, keserves panasz volt a levélben, istenre kéri Bethlent, jöjjön vissza, vagy mindnyájan otthagyják Brassót, "az fejedelem által ide küldött Prépostvári egy hét alatt mindent elvesztegetett, amit annyi nehéz munkával építettek volt, a kapukról a hadat a szászok elszórták, s a kevés nép mind a körülfekvő falvakon kóborol, mint a hajdúk..."

Bethlen gúnyosan nézte a dolgot: örült is neki: mi köze neki már hozzá, csak annál jobb, ha ilyen hamar megérzik távollétét... A levél végén volt egy sor, amely mintha villám csapott volna le mellette, úgy hatott rá: "Gyerőffy urammal azon kérjük Nagyságodat, vegye a megromlott országot gondjába, s Istenünkre esküszünk, mi mind Nagyságodéi vagyunk!"

Mi ez, ha nem lázadás?

Felgyúlt benne a lélek: óh, már Kamuthy is. Kamuthy neki sógora volt a felesége révén, de csak az utolsó időben melegedtek össze, mert addig a fejedelemnek volt a bennfentese, még a felesége meggyalázását sem szánta... De íme most ez az első ember, aki nyíltan mellette pártot ver, ez mélyen a szívébe hatott, s ezt el nem felejti néki soha.

Az asszony utána jött. Tudni akarta, mi történik. Ura arcát nézte azzal a figyelemmel, ahogy bent a beteg gyermeket, kezét a levél után nyújtotta, s a férfi szó nélkül adta oda.

Lassan elolvasta, nézte, szomorúsága még mélyebb lett, s visszaadta.

Bethlen szorongva nézte feleségét: értette-e az utolsó szókat?... Az asszony nem szólt, nagyon csöndes volt, akkor a medicus professzor hívta őket, s gyötrődő félelemmel mentek a szobába.

Az orvos imádkozott, hosszú imát mondott Istenhez, s feloldotta az egész házat minden istentelen hatások alól.

Már Bethlen elvesztette az előbbi varázslást, amit érzett: már nyugodt volt, s nem bízott ebben az egész orvosi dologban: csak nem merte kimondani még önmagának sem.

Akkor kimentek az ebédelőházba, ahol már terítve volt, s ott nyugodtan s szépen beszélgetni kezdtek. A professzor derék, okos ember volt, helyes gondolatai voltak mindenről az életben, amiről beszéltek, elmondta, mennyit szenvedtek a Forgách-hadaktól, s mily csodálatos, hogy a jóisten a magyart mindig a magyarral bünteti a legjobban... Nála volt megszállva valamely felső-magyarországi nemes úr, aki maga semmi rosszat se mívelt, de eleget emlegette, hogy bezzeg a Bocskai idejében az erdélyiek éppen így bántak el az ő vidékeikkel...

Felhozták a cselédházból a leánykát, Klárát, anyai nagyanyja, Sziny Klára után kapta nevét, nagyon gyönyörű, piros arcú, nyelves, futosó, ötödéves leányka volt. A professzor kezébe vette, megnézte, arcát csipkedte:

- Szép gyermek - mondta -, de sok geleszta van benne, ehol adok egy kenőcsöt, csak kívül kenjék a köldökit véle, elvész a geleszta.

Bethlen hirtelen megijedt:

- Professzor uram, nem kell orvosság az egészségesnek...

A professzor, ha saját mesterségére került szó, mindjárt elvesztette józan eszét, megharagudott.

Bethlen érezte, hogy doktori tudományát akarja fitogtatni, s nem volt ereje, hogy ellenálljon, a kislány táncolt, nevetett, ölébe bújt apjának, akit oly régen látott, ez mohó szeretettel fonta át karjával: ti vagytok nekem az egyetlenem - mondta, egy kezével a gyermeket, másikkal a feleségét ölelve át.

- Ehol meg is vagyon - mondta a doktor, s megkente a kislány púpocskáját.

A gyermek ijedt kíváncsisággal nézte, mit csinálnak vele. Aztán elfeledkeztek a dologról, Bethlen levelet írt; Kamuthynak írta, hogy a székelység kapitányaival értsék meg a dolgot, ő most bujdosóban van, ahonnan vagy jön vissza, vagy se, de ha jön, akkor seregekkel jön, s elvárja, hogy számíthat reájuk.

Másik levelet a temesvári pasának írt, s jelentette, hogy rövid időn belül érkezik, és hogy Erdély dolgaiban a legnagyobb fordulások lesznek. Kéri azért a pasát, mint szerelmes atyját, hogy úgy gondoljon reá, hogy az ő pártja fogását kéri a jövendőre.

Alig készültek el a levelek, jöttek mondani, hogy a kisleánynak szaladnia kell, a doktor örömmel mondta: "Ehol már purgálódik."

De kis idő múlva újra szaladt a gyermek, s attól kezdve minden percben, estig ötvenszer is.

Szörnyű ijedtség lett, a gyermek estvére már éppen úgy feküdt a forróságban, mint a kisebbik, a professzor törte-marta a kezét, eleget mesterkedék, de meg nem állíthatta a bajt, akkor beteg lett a gyermekek mellett való kis pesztra lány is, azt elvitték az alházba, a felsőházban a két gyerek ott volt, s mellette egy pillanatra sem mozdult el sem az anyjuk, sem az apjuk, sem a doktor, sem a vénasszony, a házgondviselő.

Iszonyú éjszaka következett, a forró testtel fetrengő s nyöszörgő két gyermek, s a kezét tördelő kétségbeesett anya, aki hősiesen viselte a szörnyű megpróbáltatást, s rakta a vizes ruhákat a gyermekek testére, mert már egyébbel hűteni a doktor nem tudta, s a vénasszony egész hadi karával, az temérdek imádkozás, amit ez éjszakán míveltek.

Az egész udvarban senki sem aludt, lent az alházban is már három beteg gyermek lett s a professzor egyiktől a másikhoz ment, de már ott megelégedett kurta imádkozásokkal s a könnyű purgálással.

Másnap délre a betegség úgy elhatalmasodott, hogy már alig volt fentjáró, mindenki beleesett. Délben lovasok jöttek. Bethlen apatikusan vette tudomásul, hogy a fejedelemtől jönnek: már azt se bánta volna, ha elviszik, vagy az ajtósarkára felakasztják: az Isten keze úgy ránehezedett.

A fejedelem levelet küldött, kettőt, egyiket ő maga írta, másikat az ő rendeletéből a kancellár.

A levél megrendítő volt: "Az istenre kérte, hogy egyetlen testvére megbocsássa neki borbeli dühét s gonoszságát, mit mívelni soha nem fog: ímé, már be is következett az Isten büntetése, mert íme ma hírt kapott s leveleket, hogy Géczy András, az átkozott kutya, hűtelen és áruló módon, a portán nem ura s az ország dolgában járt el, ahogy meg volt neki hagyva, hanem saját magának fejedelemséget keresett."

Bethlen elnémult: Géczy fejedelem?...

"A szebeni háznak nagy fittyel levelet írtanak, hogy Géczyt vallják fejedelemnek a brassai országgyűlésen levők, s hogy a szultán fermánja s kísérete Géczynél vagyon, s ő már közeledik is az ország határihoz. Ebbül láthatja kegyelmed, az áruló Géczy ott mint viselte magát, és minémű hitetlen árulóul cselekedett magunk személye és országunk ellen... A brassaiak és a több hozzájuk beszorult latrok máris csínyt tettek nagy maguk bátorságában, mert kijöttek a várbul, s Földváron a székely nőket s gyermekeket mind felkoncolták s megprédálták a községet s Höltvényt, Hidvéget detto, ahol öreg Mikó Ferenc feleséginek temetésit széjjelzavarták s a koporsóval csúnyán bántak igen istentelenül, mindezért a fejedelem maga saját személyében készül a Barcaságra, de nagyságodnak válaszját várja, hogy mit gondol s vél e nyomorúság felől, vagy már Nagyságod is örvend a megfogyatkozott és szerencsétlen haza állapotján..."

Bethlen sóhajtott: úgy tűnt fel, mintha ég-föld, minden összeomlani készülne... A felesége jött be ájuldozva s szédelegve:

- Gábor, én is oda vagyok - mondta, s az egész teste egy tűz volt...

Két nap alatt huszonnyolc cseléd feküdt a vérbetegségben, Bethlenné félrebeszélt, de mikor megtudta, hogy a fejedelem levelet írt, könyörgött az urának, hogy forduljon vissza erről az útról, s el ne hagyja, lázadásba ne lépjen...

Már úgy látszott, mindenki beteg lesz, s mindenki elhal ez nyomorúságban, akkor Bethlen levelet írt a fejedelemnek, s abban arra kérte, hogyha a hazának sorsát szívében viseli, ő még egyszer visszafordul s oldala mellé áll, de az a kívánsága, hogy az országgyűlést az ország igaz székes helyén, Gyulafejérváron hívja s tartsa: ő, mihelyt házárul az Isten nehéz ostora eltávozik, azonnal elmegy, s ott megjelenik.

Ettől a levéltől az asszony megnyugodott. S mintha az éjszakán megfordult volna a betegség, másnapra csakugyan meg is könnyebbültek a betegek, nem halt meg több, csak a két gyermekecske s az öreg dajka.

Soha szomorúbb temetést, mint ez volt, soha megtörtebb embert, mint ez az apa. Kemény természete, elpusztíthatatlan szervezete megbírkózott minden vésszel, de a lelke meg volt zúzva, s szerencsétlen volt végtelenül...

Még az építőkkel és a szántókkal is három napig nem is gondolt.

A fejedelem egyszerre összeszedte magát.

Minden energiáját föllobbantotta a brassaiak arcátlan üzenete, hogy: már nem tekintik fejedelemnek, minthogy azt tőle, mint érdemtelentől a győzhetetlen császár elvette s érdemesebbnek adta.

Megjött a saját követe, Kőrösy István is, aki elmondta az egész dolgot, a Géczy mesterkedését, s alattomosságát, hogy tartotta vissza minden lépéstől, s hogy idegenítette el tőle a portát. Meg is akarta őt öletni, s csak nagy nehezen tudott megmenekülni.

A fejedelem határtalanul dühödött volt.

Szebenben csak annyi sereget hagyott Kákoni alatt, amit okvetlen ott kellett hagynia, mert ugyancsak vigyázni kellett, hogy a szászok itt is vérszemet ne kapjanak: a többit vitte Brassó alá. A székelyekre parancsot küldött, hogy kaszát, csépet azonnal otthagyjanak s gyűljenek mind a város alá, de ez még mind nehezen s kevéssé használható sereg volt, a hajdúk hiányoztak neki nagyon, ezért nem szégyellte, még egyszer levelet küldött Nagy Andrásnak: ha meg nem hajol s be nem jön, minden haragjával s bosszújával fenyegetve; ellenben ha megjő, minden jutalmat s kitüntetést felajánlva.

Ő maga augusztus huszadikán érkezett néhány száz főnyi sereggel Hermány alá, amely már egy ízben meghódolt, de aztán szép szót adván, megtréfálta s elpártola.

A kastélyt őrző porkolábokat felszólította a vár átadására.

Ezek rögtön Brassóra küldtek segítségért.

Weiss Mihály önkéntes vállalkozókat szólított, s annyian jelentkeztek, hogy felét sem lehetett elbocsátani. Vezérüknek a cseh Jánost, a festőt tette, aki a hadi tudományokban jártas volt, s az ágyúkat is tudta kezelni.

Báthory az engedelmesség megtagadásán felbőszült, s bár egy órai időveszteség nélkül akart Brassó alá menni, kitért, hogy trombitaszóval bevegye a nyomorult varjúfészket.

Három napig volt falai alatt, s két ízben is felszólította a kastélyt, hogy adja meg magát, de azok gúnyolódtak a falakról.

Két ágyúja volt, két régi ágyú, ezzel lövette a falakat, de naponta húsz-huszonöt lövésnél többet nem tudtak csinálni. Hanem a falak még ennyi ágyú ellen is gyengék voltak, s mikor akkora rés látszott, hogy az emberekbe bizalom támadhatott az ostromban, rohamot parancsolt.

A székelyföldiek azonban még nem érkeztek meg, csak a brassai seregből idegyűlt székely csapat volt jelen, ez pedig éhes volt, fáradt, mert nem volt a szegény Barcaságon még fű sem, nem ennivaló.

Azért nekimentek a kastélynak a fejedelem kedvéért; mikor valamelyik megállt s nézte, hogy is kell felmászni, a másik góbé oldalba bökte: "Ne gondolkozz olyan nagyon komé, mer megbolondulsz!"

Ahogy a réshez értek, a cseh frissen sütött kenyereket dobáltatott közéjük. Mohón nekiestek s falni kezdték a cipókat, de azokba rakéták voltak s ezek nagy mesterséggel úgy csinálva, hogy csak akkor pattantak el, mikor megtörték a kenyeret, sok szegény székely legény fűbe harapott e cseltől, s a többi visszafordult, nem akarta fogát törni a pukkanós kenyérben.

Huszonharmadikán gyalázattal kellett tovább menni, azzal kellett megelégednie, hogy Prázsmár magától befogadta a hadakat, gyenge volt, s nem mert ellentállni.

Dühöngött: ahol csak hozzányúl, mindenütt akadály. Hiányzott benne a nyugalom s a higgadtság: még mindig azt hitte, valamit elképzelni, az már végre is van hajtva.

Bosszúságában leült megint a boros kupához, s alvezérire parancsolt rá, hogy sorra menjenek a város körüli helységeken.

Ezek aztán, ami még nem volt tönkre dúlva, elpusztították, s egy hét múlva Brassó egymaga állott, még Törcsvárát is bevette Gyerőffy, s ezzel elvágta Brassót Oláhország felől is.

A brassaiak megijedtek, de mikor legnagyobb volt a veszedelem, megjött a Géczy postája, hogy immár Tergovistyén van a győzhetetlen császár kajmekámjával, s hozták a nagy fermánt, amely megfenyegeti mindazokat, akik a szultán akaratának ellent szegülnek, hogy: "ha többször ellenünk pártot üttek, nyugodjatok meg abban, hogy magatokat kicsinytől fogva nagyig fegyverre hányatlak, országotokat porrá tétetem, s akik utánatok megmaradnak, átkoznak benneteket a világ végéig."

A fejedelem látva Brassó hatalmas falait, s hallva a közeledő törökséget, elkeseredett haraggal újra Prépostvárira bízta a fővezérséget, s kevés dicsőséggel visszament Szebenbe.

Ott Imreffy két levéllel várta. Az egyik Bethlen hozzája írott levele volt. Örömmel olvasta, hogy kész bejőni, de csak ha az országgyűlést Fejérvárra rendeli a fejedelem. "Nagy rációk indítanak erre, felséges uram."

- Mit akar ez Fejérvárával?

- Tágosabb, felséges uram... Egér nem szereti a fogót s róka is a tyúkketrecet, de nem a farkasvermet...

A fejedelem csudálkozva nézett rá. Akkor Imreffy odaadta a másik levelet. Az is Bethlen sajátkezű hosszú fűszálas írása volt, melyet véletlen elfogott, az a levél, amit Kamuthyhoz s a székelyekhez írt a Főkapitány, amelyben előkészíti azt az időt, hogy ő maga lesz a fejedelem...

Báthory a másig végletbe zuhant.

- Ez ám a falat - kiáltotta -, hát s már mind az egész világ fejedelem lesz Erdélyben!

Tőrbe csalni, itt nincs más tennivaló, tőrbe kell Bethlent csalni, s végezni vele, ez a veszedelmes ellenség, nem Géczy.

Elhatározták, hogy a gyűlést Bethlen kívánsága szerint átteszik Fejérvárra, s a meghívólevelet aláíratták az egész gyűléssel, amelyben Bethlent meginvitálták.

Egy hét múlva már meg is nyílt Gyulafejérvárán az országgyűlés, amelyen Imreffy volt a praeses.

Ezen a gyűlésen tárgyalták le Géczynek és a brassaiaknak rendkívüli és szörnyű hazaárulását.

Megjelentek a brassaiak követei is, hogy átadják a város feleletét.

Óvatos harc volt ez Géczy és a fejedelem közt, mert ha Géczy a markában volt a fejedelemnek, aki a gyűléssel a legnagyobb felháborodással ítéltette halálra s nótáztatta meg az országjavesztett csavargó infámist: de Géczy is megfenyegette a fejedelmet, hogy leleplezi Bécsben a török portának tett hazaellenes ajánlatát.

A fejedelem a török ellen most már végképp eldühödött, soha, soha, soha többet, esküdözött, a törökkel szóba nem áll s együtt nem dolgozik. E hitetlen kutyának csalása, utálatos tette feledésbe nem megy, s most mind csak azon törte a fejét, hogy lehet megtromfolnia.

Nincs más mód, csak a Báthory Zsigmondé, aki szerződést kötött az ausztriai udvarral, és az egész kereszténységgel a török ellen fordult.

Hogy lehet ezzel az esküvel, hittel nem törődő néppel barátságban maradni? hogy lehet a keresztyénnek a pogánnyal egy követ fújni.

Lelke már megint átcsapott egy más szárnyalásba, s úgy érezte, neki csak ki kell nyújtania kezét, s a bécsi udvar mohón kap rajta, hiszen ebben a kézben kard van, amely villáma lesz a pogánynak...

Soha így nem tombolt még, őrjöngött, tajtékzott, s alig várta a napot, hogy visszaüthessen.

Géczy, hogy Géczy bánik így el vele!... az ő Géczyje: ez a fickó, akit ő szedett ki a porból, piszokból, akinek senkije, semmije ebben az országban nincs, akit senki ebben az országban nem tart, csak az ő kedvezése... Hogy egy Géczy mer fejedelemségre aspirálni egy Báthoryval szemben. S hogy a török oly együgyű, felteszik, hogy a verebet a sas helyébe teheti: ez csakugyan merő rohadt és eszeveszett porta már, s ennek itt van már a végítélete, itt az ideje, hogy elpusztítsák a földről ezt az ostoba, felfuvalkodott s nyomorult fajzatot.

De minden olyan lassan megy, hiába zajgatja s kergeti a dolgokat.

Végre elkészült a követség, hogy Kassára, Pozsonyba és Bécsbe menjen. Nagy és fényes követség volt ez, amelynek mindjárt a legelső helyről embert kellett visszabocsátania: mert a fejedelem megőrült a türelmetlenségtől, hogy az egész hosszú utat végire várja.

A követség elmenetele után jött meg Bethlen Gábor.

Bethlent a családi csapás, két gyermekének eltemetése megőrölte: napokig szórakozott s közönyös volt, nem lehetett belevonni a dolgokba.

Csudálkozva hallotta a híreket, s nem tudott felettük ítéletet formálni, minden percben mássá lettek azok, s kavargott és zúgott, mint a boszorkányüst füstje...

Az egész napot lakásán töltötte, s azon gondolkodott, hogy kellene s hogy lehetne a felesége kívánsága szerint élni: visszavonulni a közélettől, s valahol csöndes tuszkulánumban meghúzódva, szántás-vetéssel s bánattal tölteni hátralévő napjait.

Érezte, hogy körülötte is valamely titok lappang, s nem törődött vele: este ha ágyba lefeküdt, egy pillantásig arra gondolt, hogy reggelt ér-e? elővette a bibliát, s továbbolvasta a zsidó népnek rettenetes és szörnyűséges történetét, amely megvigasztalta a világ mai forgandósága felől: már nyolcadikszor olvasta a bibliát, az egészet, sorra, elejétül végig, s minden mondatban új meg új erőt nyert s új meg új bizodalmat, hogy a mindenható Isten útjai kiismerhetetlenek, de bölcsek, s minden emberi elgondolásnál határtalanul bölcsebbek: milyen hegyeken s völgyeken vezeti át választott népét, s hogy elvezérli csatákon, bujdosásokon, fogságokon s boldogságokon és boldogtalanságokon keresztül valami ismeretlen cél felé, mért akkor beleavatkozni az Isten dolgaiba, mér törje, marja, szakítsa meg magát az ember, erején felüli tülekedésekkel... S mi ez az élet is: ez az élet, amely olyan, mint az árnyék, s az élet, ami úgy elszárad, miként a fű, mielőtt aratnák...

Kis gyermekeit siratta, s a maga életét annyiba sem vette, mint az elszálló füstöt...

Egyik napon váratlanul megérkezett Nagy András ötszáz hajdúval.

A fejedelem még egyszer erőt vett magán, hogy kezet fogjon vele, asztalához ültette, s három napig ittak, mintha verseny volna köztük, ki bírja tovább. Harmadnapon csúnyán összevesztek, a fejedelem mindig oldalán függő kardjához kapott, s leszúrta a vénembert. Mire az észrevette volna, már darabokra volt vagdalva.

A hajdúk meg akarták ostromolni a fejedelmi házat, de Imreffy a három nap alatt részben eltávolította, részben megfélemlítette őket. Új vezért nevezett ki nekik a fejedelem, s mert úgyis gyűlölték az öreget, mint minden vén zsarnokot, nem lett nagyobb baj a dologból, elmentek a hajdúk Brassó alá. Fekete Péter, az új hajdúgenerális nem sírt Nagy András után.

Aznap a fejedelem megizente Bethlennek, hogy nála akar vacsorázni.

Bethlen nyugalommal vette a rendeletet s mindent megcsinált, hogy illőn fogadhassa a fejedelmet: már nem tudta, nem arra készül-e, hogy őt saját házában leölje...

Mióta itt volt, Bethlen semmit sem tett a fejedelem javára, mert ez nem mert tőle tanácsot kérni. Mióta első ijedségében visszakönyörögte a Főkapitányt, azóta nagyot fordult érzése a törökkel szemben: már neki Bethlen voltaképp csak arra kellett, hogy túsz legyen: hogy a török tudja, hogy udvarában van Bethlen, s ha itt van, addig biztos, hogy ellene mit sem tesz. De ismerve a Bethlen rendíthetetlen törökpártiságát, mindennap rettegett attól, ha Bethlen tudomást vesz a kassai s a bécsi követség dolgáról, nyílt módon ellene szegül.

Kereste hát a nyelvét a szomorú embernek, akiről messze lesírt emberi bánata, amely miatt csüggedten jár, s mindennel szemben közönyös.

A vacsorán jelen voltak Imreffy, Török Kata, aki a napokban megérkezett alvinci udvarházába s újra ápolni s civódni kezdett a fejedelem körül, aki már odáig volt, hogy alig józanodott ki egy-egy órára, újra ágynak esett, a vacsorán nem is volt semmi rend, a fejedelem már nem evett, nem tudott ételt magába venni s minduntalan kidűlt. Sokat epéskedett, tréfált, különösen nagy szeretettel mondott mindenkiről rosszakat, különben kedves volt és szeszélyes, mint egy nagy gyerek.

Ha egy félórát aludt, elnyúlva, akkor megint felkelt, s hallgatta a zsivajt, amely szokásos boros társaság vidámsága volt.

Éjfél felé így szólt:

- Bort... de veres bort...

Bethlen felé nézett s nevetett.

A pohárnok jelentette, hogy nincs vörös bor.

Dühbe jött:

- Tanácslom, hogy legyen, mert ha veres bort nem adtok, véretekkel mosatom fel a pallót.

Mindnyájan elhallgattak: rettenetes volt már, hogy a fejedelem minden tartalék nélkül ölesse az embereket.

Török Kata a fejedelmet ölelgetni kezdte, s mizserálni, színeskedni neki:

- Majd én hozok, hozok a nagy fejedelemnek - mondta -, amilyen bort akar a fejedelem, olyat adok - s csókolni kezdte, s visszavonta magával a díványra.

De a fejedelem mintha fokonként menne a fejébe a düh, gyanakodó, alattomos pillantással fogadta a tekintetét, halálosan ittas volt:

- Árulók vagytok mind! Mind árulók vattok! Áruló ebek!...

- Én is? Ugyan kinek árulom el Nagyságodat - hízelgett Török Kata -, bizony hogy két garason eladom a brassai piacon, csak sokat beszéljen.

- Már senkibe se bízok: mind kutyák vagytok - itt a levél: itt hordom a levelet két hete keblemben: nézzétek meg, ki az én Bethlen Gáborom!

Bethlen felismerte a levelet.

Elsápadt s nem szólott.

A fejedelem tajtékozva kiáltotta:

- Áruló kutyák vagytok mind: csak ez az egy van még, akiben nem csalódtam! - s Imreffyt félkarral megölelte.

Bethlen hallgatott, szomorúan nézte a fiatalembert, aki átható nyugodt pillantásától még jobban felindult, s felállt, magát hányta-vetette s kardját zörgette.

Kapi András és Rhédey Pál megölelték a fejedelmet, s Török Kata Bethlent kituszkolta...

A fejedelem újra ivott, s ahogy Bethlen a szobából kiment, megint elijedt, már azt hitte, Bethlen a hajdúkhoz futott, s jönnek rá, haját kezdte tépni, s követelte, hogy hozzák vissza az ő jó testvérét.

Bethlen nemsokára visszajött, a fejedelem bűnbánóan szorította meg a kezét, s úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

Később arról beszéltek, hogy ki milyen jövőt kíván magának, s Bethlen megjegyezte, hogy legjobban szeretne világtól elvonulni s remete lenni... Fent a hegyek közt egy kis birtokot s gazdálkodni...

A fejedelem nagy szemekkel hallgatta.

- Cincinnatus azért ment el szántani - mondta -, mert csak a legnagyobb dicsőséget bírta el: ha ez nem volt, inkább a legaljasabb parasztságot.

Bethlen lehajtotta fejét: lelkében igazat adott a fejedelemnek, akinek mindenkor elismerte szellemi felsőbbségét, vagy inkább mindenkor meglepte s új világításba helyezte előtte a dolgokat a Báthory gondolata; ő a meglevő dolgokról tudott helyes és bölcs képet adni magának, Báthory a jövőről... Neki haditervei erősek és készek voltak, s az ország állapotát, a pártok helyzetét pontosan érezte, sőt a távoli országokról is legtisztább képeket tudta felállítani, amelyeket aztán a bekövetkezett események sorra igazoltak; a fejedelem azonban a jövőbe vetette nagy lobogó tekintetét, a mindaz, amit képzelőereje fölvetett, rendkívüli s nagyarányú volt.

Bethlen sajnálattal látta, de mindig mint második ember állott Báthory mellett: ennek ragyogó fantáziájától ő is kigyúlt, s szíve mély fájdalommal érezte, hogy milyen kár, hogy ez az ember sohasem fogja egyetlen koncepcióját sem végrehajtani.

Ő nem tud tévedni: ez nem tud nem tévedni. De ez a saját biztosságában való meggyőződés szegényesnek s másodrendűnek tűnt fel előtte; a saját józanságának terhét szívesen odaadta volna a repülő szédületnek ama mámoros pillanataiért, amelyekben Báthory fölibe emelkedett az életnek.

Bethlen, szegény, becsületességében ezt nem is titkolta, s hogy a fejedelmet kibékítse, most meg is akarta mondani:

- Nagyságos uram - szólott a maga higgadt s meg nem indult hangján -, Nagyságod engem ellenségének néz, de én istennel mondom, hogy sok-sok fejedelem sok-sok év alatt nem fog annyi s oly nagy dolgokat mívelni, mint amit Nagyságod cselekedett.

A társaság csodálkozva hallgatta ezt a beszédet, mert ha volt valaha fejedelem, akinek egy-egy pillanatban holtpontra jutott az élete, mindnyájan érezték, hogy Báthory Gábor ma ott volt.

- Nagyságod volt az első, aki a kis Erdélyországot oly nagy auktoritássá tette magában, hogyha ezt az ország megérthetné, ebből sok száz esztendeig boldogan élhetne... Egyetlen nagy ember volt eddig a trónuson, nagyságod őse, Báthory István... De ő, mihelyt lehetett, a kis Erdélyt itthagyta, s elment lengyelek királyának. Ő Erdélyt legjobban lealázta, mert semmit sem tulajdonított neki, hanem annyivá tette, mint egy provinciát, amely magában meg sem állhat... Ellenben Báthory Gábor Erdélyt a magyarság székhelyévé tette, és a lába alá hajtotta körülötte levő országokat: mint egy várat mutatta meg, és ennek a tartományai lettek az ő szemében az egész Magyarország odakinn, Oláhország, Moldva és Lengyelország... Ha elgondolom, hogy ezt meg is cselekszi nagyságod, akkor ez az Erdély ezekkel a tartományokkal éppen olyan kemény s sziklavár és olyan jól fundált birodalom, mint akármelyik Európában. Sem Ausztria, sem Itália, vagy Franciaország sem különb.

A fejedelem fejét mellére ejtette, s hallgatta régi hősi álmainak taglalását.

- Még ez meg nem történhetett: de maga a gondolata kiemeli Erdélyt abból a szomorú szegény állapotból, amiben eddig volt... Ehhez képest a Bocskai uram bécsi békéje is kicsiség... Bocskai nagy ember volt, de a régi szűk kogitációval és csekély opinióval gondolkodott, ahogy a régi Erdélyből semmi mást nem tudott volna csinálni, csak egy sarokkövét a magyar szétdarabolt nemzetnek... A Báthory Gábor gondolatja méltó rá, hogy életek és halálok erejével nagyra nőjön s egyik generáció a másik után religiójává tegye annak a megvalósítását.

Báthory megszólalt:

- Volt néha egy s más, ami szívünket megdobogtatta, Főkapitány uram.

- Volt, nagyságos uram... Ha felgondolom s fontra teszem csak azt, hogy Báthory Gábor volt az első fejedelem erdélyi földön, aki észrevette, hogy a szegény nép nyomorúságban van, és ez nem jól vagyon... Hogy az úri és főúri hatalom birtokosaival szembeállította a póri jobbágyságot, akkor már megint egy roppant cselekedetre tekintek... Amilyen könnyű volt egyre több és több hatalmat adni azoknak, akiknek máris sok hatalmuk volt - olyan lélegzetmegállító a jog nélküli népnek fölemelése... A kevés hatalmas szétdarabolja a birodalmat: a sokaság hatalma eggyé kovácsolja.

Báthory szomjasan itta a beszédet, amit senki mástól meg nem kaphatott. Akik körülötte lebzseltek, dicsérték arcának szépségét, termetének daliságát, de gondolatait meg nem értették.

- Még ha azt az ítéletét nézem Nagyságodnak, ahogy a szász nemzet ellen síkra szállott: az is nagy gondolat... Az a birodalom, amit Báhtory Gábor álmodott meg: belső ellenségek mellett fel nem születhetik... Kell, hogy az egész nép egy és egészséges legyen - amit én nem tartok lehetetlennek, hiszen minden ember egyformán egy isten teremtménye, akár magyar, akár szász, akár oláh legyen... és akár kálvinista, akár lutheránus, akár pápista... Akik tehát ezt az egységet és testvériséget kiharcolják, azok az Istennek az angyalai e földön.

A fejedelem szívta a szavak boldogságát: most ő is szerette ezt az embert, akihez hasonlóan senki soha őt meg nem értette.

- Angyaliakra majd még ördögiek is jönnek - mormogta azért, szokott gúnyos uszításával.

Bethlen hallgatott. Már tudta, mire céloz a fejedelem.

- Nagyságos fejedelem - mondta végtelen komolysággal -, nem tudom igaz-e, avagy nem... De ha az a gondolat feltámadott, hogy a törököt a magyarság úgy támadhatja meg legveszélyesebben, ha az egész magyar nemzet a török birodalom testébe van beágyazva... ez is olyan óriási elgondolás, hogy ez senki mástól ki nem telhetett, csak az egy Báthory Gábortól.

- Ugyanúgye?

- Ha elgondolom, hogy amíg a magyarság három darabba van vágva, addig nekünk legfőbb gondunk s munkánk az, hogy egymással harcoljunk... akkor nagyon szerencsés lehet az idea, hogy legyen együtt s egyforma bajban és felelősségben, perikulumban és reménységben az egész magyar nemzet... A török birodalom ma olyan, mintha felpuffadott volna: lehetséges, hogy Jónás a cethalat belülről inkább meg tudja ölni, mintha kintről a partról nézi és retteg tőle...

Báthory tágra nyílt szemmel nézett Bethlenre: vajon mennyit tud ez a pozsonyi követségről?

- Azonban Nagyságod: amilyen nagy elgondolásban, olyan nagy hatalom is kellene a végrehajtásra: úgy gondolom, Báthory Gábor csak azon a módon tudná végrehajtani tervét s gondolatait, amely módon azokat megteremti: támad benne a nagy idea isteni mód, isten: légyen szavával. Így kellene jönni a végrehajtásnak is: légyen s megtörténjék...

Báthory kínosan értette, hogy ő semmit sem tudott végrehajtani s már látta, hogy soha kiegyenlítődni kettejük közt a távolság nem fog: a tűz s a víz távolsága ez, egyik a másikat el kell pusztítsa.

Lehunyt szemmel, eltorzult arccal hallgatta tovább Bethlent, aki a gondolatokat végiggondolók kegyetlenségével folytatta:

- A Nagyságod akaratja mind lehetőség, semmi lehetetlenség abban nincsen: csupán a szívós és nehéz munka kell hozzá, amely lassan, csöndesen, mint az árvíz, nyomról nyomra végigvigye...

Maga is meghökkent s elhallgatott. Még ennyire dicsőítéssel nem hódolt, s ennyire keményen nem támadott Báthoryra, mint most; de ma túl van a gyönge emberi korlátokon, amelyek a lelkek közé a szolgai távolságot vetik; ma emberi létének mély völgyében gyermekei sírja fölött túl van a félelmen s ambíción: könyörtelen keresi az igazságot, s a késő éjjeli órán csupán hangosan gondolkozik. És mégis megijedt, mert a fejedelem szemébe nézett, s abban újra felgyúlni látta azt az őrült lángot, amely már szeme láttára annyi életet megemésztett.

- Szóval, az okosság hibádzik belőlünk - mondta Báthory gőgösen. - Az bizony igen, Főkapitány uram; de ha ez nem hibádzanék, akkor mink nem Báthoryak volnánk, hanem Bethlenek, s akkor a címerünkben nem sárkányfogak volnának, hanem koppasztott ludak...

Bethlen elhalványodott.

Ez a vég kezdete?...

Mindenki ijedten hallotta a durva tréfát: a Bethlenek címerében két hattyú van egymással szembe fordulva, s nyíllal átlőve torkukon: ez a két koppasztott lúd!...

- No de késő van, okos emberek ilyenkor már ágyban hevernek, hogy erejük legyen a holnapi okosságra - szólt nyersen a fejedelem, s felállt az asztaltól.

Hiába tartóztatták, nem maradt tovább, mindenki remegve gondolt arra, nincsen-é a fejedelem kísérő hajdúinak kiadva a parancs a Bethlen letartóztatására, vagy még rosszabbra odakinn, s a férfiak kardjukat szorították.

De nem volt semmi. Mikor a fejedelem a lépcsőkön lefelé ment, oldalán a házigazdával, aki hajadonfővel lépkedett bal oldalán: hirtelen a nagy mozgástól, rengéstől a sok ember léptének súlyától-e, a lépcső tetejéről leesett egy kő s a fejedelem mellett zuhant le.

Mindenkiben meghűlt a vér.

A fejedelem halottsápadt lett, s darabig nem jött szóhoz, csak nézte soká a követ lábánál, kardjának markolatát görcsösen ragadva. Végre megszólalt:

- Ez nem volt elég bölcsen: Főkapitány uram. Úgy gondolom: mellé esett...

Bethlen erősen, komolyan mondta:

- Isten látja lelkemet, nagyságos uram: ezt nem szabad nagyságodnak felrónia...

A fejedelem gúnyosan mosolygott:

- Csak szemben, Főkapitány uram! csak szemben!

Nem fogott vele kezet, elment.

Bethlen a kapukat eltorlaszoltatta, s minden cselédséget, fegyveresit lábra állította, s amit lehetett, megtett arra, hogy ostrom ellen védhesse magát.

Az éjszaka órái kínosan teltek el, amint hajnalodott, lóra ült s összes kísérőivel kiindult a városból.

Csak akkor hallotta, hogy Báthory nem töltötte az éjszakát a városban, nem mert bent maradni, félt, Alvincre futott még az éjjel, s ott hált Török Katalinnál.

Átment ő is a Maroson s Borbereknél, Alvinccal szemben óvatosan ügetett el hajnalban, s lóhalálában sietett még egyszer Dévának.

Mikor feleségéhez jutott, fáradtan, törődötten, szorongó lélekkel, mintha egy egész világ minden bánata rajtuk lett volna: az asszony rögtön látta, érezte, hogy mindennek vége... hogy egész életük szedett szőlőág... Fonnyadó levelekkel, az életkedv hervadt lombjával lebbent az ura felé, hogy annak még mélyebb s még fájdalmasabb sorsát enyhítse.

- Vége? - mondta s megcsókolta a szomorú embert.

Ez szó nélkül hajtotta fejét, fáradt, nagy fejét az asszony vállára, s az simogatni kezdte, mint egy kis gyermeket.

- Jöjjön kegyelmed, uram, édes uram - mondta csöndesen, s a szeme tele lett könnyel -, együtt viseljük ezt is, ha a jóisten adta...

A férfi forrón karolta, mert érezte, e szóval immár magára vette minden gondját s bánatát, holott eddig mind csak tiltakozott ellenük: tiltakozott szegény, s viselte, hordta, eddig is.

Magához ölelte, belső forrósággal s hálával: íme most ő fordul, ő folyamodik az asszonyhoz erőért s újulásért: a gyermekvesztette szegény gyönge teremtéshez, aki nem nyerhet elég vigaszt és lelki segítséget: az asszonyi lélek minden sziklánál erősebb: nincs a bajoknak s nyomorúságoknak felhője, amelyet el ne viselne.

Föl, föl a várba. Minden percen várta az üldözőket, lent az udvarházban meg nem nyughatott, csak fönt, mikor a vár dübörgő kapuján belől kiszállottak a könnyű szekérből.

A hűvös szobában Bethlen beleroskadt egy sarokba, az asszony feszülten nézett rá, várta a szót, s hogy az ura nem szólt: zokogásban tört ki:

- Az őrült, az őrült: hát van ember, aki őt rajtad kívül tartsa.

- Öletni akar...

- Óh az átkozott, az átkozott: ez kell Erdélynek.

- Küzd - mondta Bethlen -, küszködik... egy este kétszer támadott rám, s mindjárt visszafordult...

- Nem mer: hiszen ha elveszed karodat, meghalt; lezuhan a fekete semmibe: hogy eddig is bírta igazi ember mellette! Hát mit tett a feleségével, mért nem kell neki Palotsay Anna? Kell neki tisztességes lélek? neki csak az oly cafatok kellenek, aki előtt parádézhat; hogy ne szégyellje magát, még nagyobb bűnösöket keres, már csak útszéli csavargók s orgyilkos latrok maradnak meg körülötte, akik azelőtt az erdőket és pusztákat lakták: de így kell, így kell Erdélynek!

- Igen - sóhajtott Bethlen -, éjjel-nappal iszik, vendégeskedik, paráználkodik.

Elmondta az esti jelenetet, a vacsorát, hogy újra a vörösborkomédia volt, hogy a Kamuthynak írott levél hozzá jutott...

- Odaadta neki, tőled kicsalta, neki odaadta...

Bethlen az emberre gondolt, Kamuthyra, a széles nagy fogai felvillantak előtte, ahogy nevet, s kurjogat: nem római jellem, székely góbé, de a fejedelmet már elhagyta, egész szívvel elfordult tőle, meg is van az oka: felesége... a leendő gyerek... s nem nyert semmit a fejedelmen; mit kapott tőle? A Weiss Mihály meggyesi birtokát, amiket ez maga pénzén vásárolt, ez az egész egyáltalán, egy Prépostvárit emelt elibe, ezt a pöffedt, szeplős durva embert: ehhez képest Kamuthy egy kedves, derék kölyök... Nem, az semmiképpen nem lehet: azt a levelet csak Imreffy szerezte meg... Imreffy bizonnyal észrevette a Kamuthy lovászát, hogy az Dévában járt, rálesett, elfogatta, talán meg is ölette, vagy börtönben van, vagy megvesztegette...

A legkisebb részleteket is meghányták-vetették; Bethlen sem szokott beszélni a saját dolgairól, de a feleségével úgy beszélt, mintha hangosan gondolkodnék; összebújtak, mint a viharban a két árva madár a gyenge fészek fenekén, pityegtek, suttogtak, a fejük majd szétszakadt a fáradtságtól.

Estére feljött Bethlen István a gazdaságból. István a temetésre jött le, és itt maradt egy időre, hogy bátyja helyett gazdálkodjon. Titkos célja is volt, sohase lévén pénze, Gábortól szeretett volna ezer forintot kapni, de Zsuzsánna miatt nem tudta, hogy lehetne. Annál szorgalmasabb volt a gazdaságban, most is a cséplésnél volt, csak az udvarban hallotta, hogy a bátyja megjött, s rohanva rohant fel a várba.

Bethlen fáradtan ülve maradt, s félkarral magához ölelte az öccsét, másik térdén a felesége ült:

- Ti vagytok nekem az én kedveseim - mondta -, senki más, senki más a földön, csak a mennybéli jóisten az égben, felettünk.

Bethlennét is elfutotta a szeretet, s most ő is megölelte Istvánt, s megcsókolta annak izzadt arcát:

- Látod - mondta -, látod... - s nem tudott egyebet mondani.

István el volt lágyulva s szintén sírt.

- Három árvák - mondta az asszony.

Bethlen előtt fölvillant gyermekkora, annak a szenvedései, az árvaság keserű kenyere.

- Emlékszel-é István - mondta -, mikor tizenhárom éves voltam... te csak hét... mikor bátyáméknál láttam, hogy nem lesz belőlünk semmi, csak béres az udvarban, semmit nem tanultunk, se ruhánk, se csizmánk, se tudományunk, igazi árva módra neveltek, s birtokunkból is kiforgattak, írtam egyszer aztán Puky István bátyámnak Borsodba, hogy édesanyámra való szeretetbül jöjjön értünk s vigyen el, mert mink nem tudunk megmaradni abba a gyalázatos tudatlanságba, mert mi itt semmit se tanulunk és semmit se tudtunk, bátyánk se oskolába nem ád, se rendes vitézi életre nem nevel, oláh cseléd lesz így belőlünk... Akkor voltam ilyen állapotban mint ma: se kint, se bent, de bennem volt a nagy törekvés a jóra!... Vót ennivaló, innyavaló, nem mondhatom, nem sajnálták tőlünk, de mit ér, vad parasztnak hagytak. Így kerültem osztán magam erejébül, szomszédok, atyám volt barátihoz való titkos rimánkodások után apródnak a fejedelmi udvarba... Ott is, mit tanultam, csak amit éccaka lopton loptam, gyertya mellett, semmi jó oskola, egy mesterem volt, az Isten megáldja haló poraiban szegény Kolosváry uramat, a fejedelem oskolamesterét, akitül egy kis latint tanulhattam, Cicero nevét: ajj, s verekedni az életért... nemcsak a magaméért, hármónkért és a többiekért, százakért, ezrekért, az egész országért. Már tizenhat esztendős koromban Báthory Zsigmond fejedelem mellett, az oláh háborúba nekem kellett a vezetést egy ízben felvenni, s nem veszett oda csak egy ember a csapatbul; az is azért, mert ostoba volt, s önfejű... Nem sok vér szárad a nevemen, pedig szinte soha csatát el nem kerülhettem, mindig jelen kellett lennem, ha valaha volt, s milyen csaták, hadak, háborúságok, istenem...

Nem bírt ülni, felállott, levegőt kellett szednie, s nagy tagjait megnyújtóztatni.

A szív eláradott rajta, nem bírt magával.

- Már húszesztendős koromba bujdosóba kellett nekem menni a nagy nehéz világba, törökök földjére, menekülni az ittvaló nagy setét öldöklések elől... Ha meg kellett halnom, mért nem akkor talált meg a kés... mér kellett hiában ez időket érni... Ha most is csak ott vagyok, ahol akkor...

István konokul buffogta:

- Már akkor fejedelemmé választották kegyelmedet.

Bethlen előtt feltűnt a temesvári bujdosók kis tábora: ő volt a legifjabb, s mikor Székely Mózes is elesett, s üres volt Erdély, csak az oláh vajda uraskodott rajta: őt választották meg a bujdosók, el is vállalta vón, de mindjárt kiütött az irigykedés... fiatal volt még nagyon, hiába... Elkomolyodott:

- Azt jól tettem - mondta -, azt Istennel tettem, hogy el nem vállaltam: - s mosolygott - gyenge volt még Bethlen Gábor a fejedelemségre; az ország akkori megdúlt állapotjában mit tehettem volna: de kiláttam, hogy kit kell fejedelemmé hoznunk; hoztam azt, aki mindnyájunkat bujdosásba kergetett, aki levágatta szegény bolond Zsigmond fiatal kezével Báthory Boldizsárékat, aki a németesnek feje volt Prágában odáig a császár oldalánál: Bocskait...

Mosolygott, mint valami gyermekes boldog emléken:

- Volt egy jó fickó a kezem alatt, azóta elesett az is, szegény Gáspár... ez jó török volt, és nagyon ügyes futó, csenő fickó: ez örménynek öltözve elvitte levelemet Bocskaihoz... Éppen jókor, mert azt meg akkor szorította legjobban Belgiojoso, már ki volt tűzve a napja, hogy nótába fogják s konfiskálják birtokait: s hogy a maga bőrén érezte a német hálát, nagyon elkeseredett szegény megromlott haza állapotján: s elfogadta a voxot... Volt neki egy török jóravaló foglya, emir vót, a Bocskai emirje, az jött-ment aztán, s csinálta a traktát, azon a színen, hogy a tulajdon váltságába jár...

Bethlen nem szokott magáról beszélni s szinte röstellte, ha belemelegedett, de most ernyedt volt, s lelke lazán húrzott, mint sírás után a gyermeki lélek, s más kettő áhítattal hallgatta s szomjasan, Istvánnak égett a szeme a büszkeségtől, Zsuzsannának csorgott a meghatottsága a szeretettől, az ő édes, küzdő szegény kis embere ifjúsága fölött...

- S milyen igazam lett, milyen szép lett: milyen nagy fejedelem lett Bocskai uram...

István morogva mondta:

- S mikor haldoklott, másra testálta az országot...

Bethlen:

- Még nem volt itt az én időm...

- Míg élt, elvette tőled Hunyadot...

Bethlen nem akart vitázni:

- István fiam, vigyáztasd a fejérvári utat. Ha jelt vesznek észre Szászváros felől, a lovak nyergelve álljanak: nem hiszem, soká késsen a fejedelem lovasa, vagy könyörgést hoz, vagy halált.

Erre a szóra megborzongtak s az asszony rémülten sürgette a sógort, menjen, menjen.

István felcsapta süvegét s kiment.

Hogy újra együtt maradtak, s egyszerre megint rájuk szakadt a csönd, a gyermekvesztett családi szoba minden kriptánál kínosabb csendje...

- Ó én árvám - mondta Bethlen s keblére ölelte, forrón szorította a feleségét, aki mély és ájult zokogásba tört ki.

Reggelig semmi sem történt, hajnalban azonban megjött a fejedelem lovasa. Csakugyan könyörgést hozott, kéremést, hogy Isten a bizonyság, nem volt szabad rosszat gondolni: hisz soha még így testvérét nem szerette s míg él, meg nem hálálhatja, hogy egész életéről oly igazságosan s bölcsen beszélt, s hogy ahhoz fogja alkalmaztatni magát, s ímé, a török Brassó alatt, és senkije sincs, s kéri, vállalja el a követséget Brassóhoz, a törökhöz, megmondani, hogy ki s mi az a hitvány áruló Géczy... s hogy pénz nem lévén a kincstárban, háromezer aranyban inskribálja neki Szászvárost s a szász városi uradalmait mind örökül...

A levélre nagyon elgondolkoztak mind a hárman.

Hunyad megyét a Maros keresztben szeli át, s a Maros mellett szűk, de gyönyörű völgység. Ez a völgy három uradalomé: nyugaton a legszegényebb Illye, ez volt a Bethlen-család öröksége, amit még az ősapja kapott Mátyás királytól, az is Bethlen Gábor, az első akit nagynak hívnak a családi krónikák, aki Magyarországról jött be; budai parancsnok volt Mátyás király alatt; itt épített a második Bethlen Gábor is, akinek Kinizsi-lány volt a felesége, s a mohácsi csatában esett el; de azóta a többiek kezén elpusztult, elromlott volt az uradalom, úgyhogy az árvák már csaknem a kis romlott házat is elvesztették. S isten segítségével neki sikerült jókarba hozni, a felesége kezén hogy kiépült s felvirult ez a szép róna határ...

Másik uradalom a dévai váré. S íme ezt is megkapta, elébb Bocskaitól, most Báthorytól, s e pár év alatt, ez is mint egy boldog világ virult fel, most már felesége mellett fölférfiasodott öccse levén benne a gazda, mikor ő is hadakban nem járt: s így ez is a szegény asszony tündéri kezében virágzott fel.

A völgységnek harmadik uradalma keleten a szászvárosi, s ezt kínálja fel most háromezer aranyért Báthory...

Így az egész vármegye boldog s termő síkja kezükre szállana: békés időkben lehet-e szebb s boldogabb jövő, mint itt gazdáskodni, a magyarságnak ezen a drága útján úr lenni s kiviríttatni az élőfákat, s paradicsomot szerezni a népeknek, kicsinyeknek s nagyoknak...

Mintha e pillanatban teljesedett volna be a gyerekkori álom: Bethlen mélyen megrendült s ez sokszorosan áthatott feleségére.

- Mit vél kegyelmed - mondta az asszony -, nem lehetne-é megvenni? s elmaradni a fejedelem barátságábul... Hisz itt úgy kiesünk az erdélyi udvartul, ha akarom közel, ha akarom sehol nincs...

Bethlen feleségével s öccsével kiállott a várbástyára s végignézett a völgyön keletre, nyugatra, szívét szorította a boldogság: ha ezt mind magáénak mondhassa: akkor nem volt drága semmi, s nem volt sok a szenvedés és fáradtság s türelem... nem drága a jövő... apró falvak fekete tetői, virultak körül a lombos erdők, s kanyargott a drága Maros ezüstje; a két ember újra összeborult: mire ez, ha nincs kiért, kinek... ha elmentek a kedves kis angyalok...

Bethlen egészen reménytelennek érezte az életet. Hát neki soha gyermeke nem lesz? Felesége boldogtalan beteg lett az utolsó gyerek születésekor, s a medicusok ezt megmondták, hogy több magzatot nem fog nyerni. Így élni akkor gyermektelenül... Mire így az élet?

Tűnődve, habozva, délre mégiscsak arra fordult, nincs értelme, hogy itthon eméssze magát, hátha a hazának segíthet: feleségével összerakatta a háromezer aranyat. Török pénz volt ez, amit megtarthatott, mert még nem volt szükség rá, hogy hadra fordítsa.

- Most jön a brassai csata! - mondta Bethlen István - majd csak ránéz a jóisten erre a szegény országra, s csak ottmarad az eb fejedelme!

Elmosolyodtak, még maga Bethlen is, az öccse szép reményén, s az asszony azt mondta:

- Én nem tudom, édes uram: ahogy maga jónak gondolja, nekem mindenképpen jó, csak maga, maga legyen meg nekem...

Délig még kiment Istvánnal körülnézni a gazdaságban. Ott érte utol egy lovaslegény. Török Kata írt sebtiben, hogy az istenért valamiképp a fejedelemnek, bármit írna, ne higgyen, mert az éjjel mondta, "oly koncot vetettem, belefal a kuvasz, s akkor fejét vétetem, hogy több baj ne legyen vélle"...

Nem akarta feleségét ijeszteni, s nem szólott a levélről, mikor bement ebédelni. Csak magába szorongatta a rémítő hírt.

De alkonyatig újabb három lovaslegény is jött, Retteghy, Gerőffy, Kapy írtak, hogy el ne hagyja magát fordíttatni, mert a fejedelem megesküdött halálára, s száz ház jobbágyos birtokot tűzött ki a fejére, alighanem a szászvárosit.

Ez mindent eldöntött.

Bethlen mintha megszabadult volna, felszabadult volna, visszakapta erélyét s bátorságát: itt már nem volt habozni való:

- Szívem feleségem - mondta -, én csak azon kérlek: itt a várban maradj. Ezt a várat soha senki bevenni nem fogja, pláne ez a fattyú, aki még egy szász kastéllyal sem bír meg minden székelyivel. István melletted marad, s most ebben a percben hozzáfog minden élelmet, karácsonyig elégségest felgyűjteni. Éjjel-nappal mind vizet hordjatok, s megtöltsétek a kutakat, s amikor lehet, lentről igyatok: engem itt bevárhattok... Én most megyek a temesvári pasához, onnan bé a portára, s Isten minden segítségével lehet, hogy egy hónap alatt, de az ünnepig minden bizonnyal megjövök.

Maga elé rendelte a várkapitányt, porkolábot s kioktatta őket, aztán az egész cselédséget, katonaságot, s feleskette asszonyuk hűségére.

Mikor Bethlenné magába maradt, összeroskadt; mi lett belőle, a vidám, hatalmas asszonyból: elveszett minden gyermeke, eltűnt szeme elől ura, semmije többé, csak a szíve, a szerelem, a remény...

Mikor a fejedelem megtudta, hogy Bethlen megszökött s kiment az országból, őrjöngött a dühtől s kétségbeeséstől, az országgyűlés már eloszlott, s hogy megelőzze a Bethlen praktikáit, Brassó alá indult, hogy a várost, törik-szakad, beledöglik, vagy nem, de mindenáron megvegye.

Közben megjöttek a hajdúk is, s az Imreffy erélye és gyorsasága, pontossága az egész ország minden hadierejét még egyszer mozgósította ebben az esztendőben.

Weyrauch Dávid, kőhalmi királybíró meg is írta Brassóba idejében, hogy egyezkedjenek ki, mert a fejedelem nagy hadikészülődéseket tesz, s isten ne adja, hogy a szászság második fővárosát is elveszítse.

Weiss Mihály azt válaszolta rá: "Ha az egész ország ránk jön is, sebaj, van mivel megvendégelnünk, szállások bőven vannak a falakon kívül, a fejedelmi konyha készen jön a lakomákra, s bors hozzá a mi ágyúinkban van"...

A városban a hangulat harcias volt, s mindenki bízott, hogy most aztán végeznek, hiszen még eddig nem is érte őket semmi veszteség, s velük a magyar nemesség egy része, velük Géczy s a porta kegyelme, s odaát hiányzik Bethlen Gábor; kitől féljenek? Imreffytől, vagy a részeg kandúrtól?

Weyrauch Dávid írt, hogy a fejedelem kész a kegyelemre.

- No, ami a fejedelem kegyelmét illeti, abban nemcsak én vagyok Tamás, hanem mind az egész város, s nem hiszünk benne, míg itt nem lesz ő maga köztünk, hogy kezünket oldalába tehessük... Ha pedig te azt akarod, hogy mindnyájan Dávidok legyünk, küldd be hozzánk a magyarság Saulját, s megláthatja, milyen vígan várjuk...

Vígabban is tudtak volna azért lenni Brassóban, s Weiss Mihály írta is a levelet egyre-másra a portára, hogy: "Nem hagyhatjuk s nem is hagyjuk magunkat megtréfálni, mint a szebeniek, pedig Báthory Gábor ugyancsak hozza ránk a hajdút, katonát, székelyt, s ölik, vágják, pusztítják az hatalmas császár juhait, a portának nem kicsiny kárára... Pedig neki is észbe kellene venni, hogy Báthory Gábor nem a maga erejéből lett erdélyi fejedelem, hanem a győzhetetlen császár kegyelméből: ezért nem kellene neki a hatalmas császár juhait megnyúzni, csak a gyapját venni... Nem is félünk mi ettől a híres fejedelemtől, aki még egy romlott kastélyt se tudott soha megvenni, csak az hatalmas császár köntösihez tartjuk magunkat, s ő hatalmasságától várjuk az mi sorsunkat."

Weiss azonban már egyre többet gondolt csöndes éjszakai órákban, mikor a város számadásait rendezte, arra, hogy a török csupán fermánt adott Géczynek, s a hadsereg egyre késik. Néhány nap múlva meg is jött futva Mehemed bég, azzal a hírrel, hogy a brassaiak miatt őt a nagyvezér csaknem megölette: mert a brassaiak olyan lelkes izeneteket írtak, hogy a portán mind azt vélték, hogy az egész ország alig várja a szultán új fejedelmét, s most még sereget is kívánnak hozzá. Őneki kellett szegény fejének megszenvedni amiatt, hogy a "bolondkirály", ahogy Báthoryt a portán csúfolják, nem esett térdre s nem csókolta meg a Géczy kezébe adott szultáni írást.

Weiss fanyarul hallgatta a jó béget. No nem baj, mondta: a magunk erején is megleszünk, s szállást és prebendát, ellátást rendelt a bégnek.

Géczy folyton a sarkában volt s lelkesítette őket: Báthoryról oly rosszakat beszélt, hogy ez maga felért egy segédcsapattal, s a fogoly hajdúkat felbérelte s megfogadta a város számára. Ezekkel egy hajnalon ki is ütött, s a feketehalmi erősségbe besétált; a székely őrség hajdúknak, magyaroknak nézte őket, s beeresztették, ők aztán az egész őrséget lekenyerezték: akik még úgy virradtak, hogy Báthorynak védték a bástyákat, délre már Géczynek lesték az ellenséget: egy sem akart fára kerülni.

A brassóiakat fellelkesítette ez a kis siker, s egyre-másra kitörtek, egymással versenyeztek, s Géczy vezérlete alatt Törcsvárt isten tudja hányadszor elfoglalták.

Csak azt sajnálta Weiss, hogy a régi fegyvertárs, Radul nincs, hírek jöttek róla, hogy családjával együtt Bécsben van, ahol minden vagyonát s hitelét elvesztette, leányai varrással keresik kenyerüket.

Mehemed bég azonban vállalkozott rá, hogy az új vajdával is megköti a szövetséget, s kiderült, hogy Michne vajda éppolyan Radul, mind volt Serbán: a véd- és dacszövetség egyszerre nagyra emelte a brassaiak önérzetét, s most aztán maga Weiss Mihály rettegett attól, hogy Báthory meggondolja, s nem jön ide helybe.

Géczy biztatta:

- Ha nem jön az ebellette, majd elmegyünk mi utána Kolozsvárig.

Weiss a fejét csóválta:

- Tudod-e, nagyságos fejedelem - mondta Géczynek -, mennyit adott ki a város ez esztendőben?... Csak követségre kétezer forint, a katonák zsoldja négy hónap alatt tizenkétezer forint... A brassaiak se vájnak könyökig a tallérban...

Géczy nevetett:

- Tudod-e, bíró - mondta -, hogy mikor odaát voltam, jöttek a katonák a hópénzért, rendelte a fejedelem, hogy fizessék meg nekik, mit mondott a kincstartó: azt, hogy: felséges uram, akit monétának híjnak, olyan valamink nincsen...

- Mégis visszautasította az én négyezerötszáz talléromat - mondta gúnyosan Weiss.

- Lehetetlen - csodálkozott Géczy.

- Őkeme visszautasította - sóhajtott a bíró -, Imreffy uram azonban elvötte duflán...

Nevettek.

E napokban már az egész város lázba gyulladott.

Minden házban s minden ajkon ének volt, zengett a dicséret, anyák gyermekekkel a karjukon futkostak az utcán, s a brassai nagy templom szakadásig telve volt egész nap imádkozóval, s három pap felváltva folyton prédikált. Mintha nem hadba, hanem lakodalomba készülnének, oly nagy volt az öröm.

Minden készen volt, zsoldosaik már szinte kiélték a várost, s csupán becsületből is jól kellett dolgozniok, az oláh csapatok Törcsvárán voltak; volt ezernyolcszáz oláh, nyolcszáz magyar s székely, kétszáz oláh lovas, a többi gyalog és némi török, tatár, akik azonban csak rettegtetésre valók voltak, s huszonkét deák kísérte a háromszáz szász polgár kemény seregét.

Elhatározták, hogy kimennek a Székelyföldre, hogy azt fellázítsák, onnan Segesvárra, hogy a többi szász nemzet népeit magukhoz vegyék, s onnan föl Gyulafehérvárra, hogy ott Géczyt a fejedelmi székbe ültessék.

Szeptember tizennyolcadikán indult ki Brassóból a had, a nép zokogva s ujjongva kísérte a külső falakig, s messziről kendőket lobogtattak utánuk.

Egyenesen mentek a Székelyföld felé, s mikor a szekerek simán repültek az úton, a lovak oly nyugodtan ügettek, a gyalogosok oly vidáman énekeltek: akkor Weiss Mihály fölemelte szemét az égre, s visszagondolt arra a szegény kis mesterlegényre, aki a nagy pestis után gyalog ment vissza azon az úton, amelyen atyja bejött, Csehország felé... Milyen vígan, könnyen s mily egyedül gyalogolt az úttalan utakon, fütyörészve s zsoltárokat énekelve a porban, s friss vízbe áztatta kiégett, forró lábát... Rendes kis árva legényke volt, írástudó s lelkes, aki jól kinyitotta a szemét, s nem ijedt meg a maga árnyékától: s most íme egy hadsereggel megy, ő a vezér, egy fejedelem is büszkén nézhetne: "No te Weiss Mihály - mondta magában -, neked ugyan fölvitte az isten a dolgodat."

Ma már nem volt rossz kedve, mint tegnap, s mosolygott magában, hogy a végrendeletét is megírta: miért? a jóisten sokkal nagyobb veszedelmektől mentette ki már őt: most ijedezzen, mikor ennyi lelkes, bátor, kardos, sisakos, ágyús katona van mellette, alatta... Ej bizony nem, akkor ha meg nem ijedt, midőn a Sajó mellett egy vén hajdú megtámadta, hogy őt, a vékony szász legénykét agyonüsse a megnyűtt csizmájáért: most ijedni, mikor az övé Brassó városa?

Büszkeségében könnyes szemmel nézett vissza a drága Brassóra, annyi munkájának, örömének, aggodalmának, reménységének tanyájára, ahol oly híven, annyi ragaszkodással, szeretettel kapcsolódott hozzá a nép, s nem volt a városban egy gyermek sem, aki ne kiáltotta volna az ő nevét s ne nézett volna rá, mint egy istenre...

De mikor elmúlt a város, a dombok kanyarodóin eltűnt a vár, s egyre messzebb értek, lassan mély bánat kezdett benne feltámadni: hová, hová e háromezer emberrel?... mintha kiindulnának a világból...

Egy kis vízen kellett átlépniök estére, ez a határ Brassó földje s Székelyország között; a hidat épen találták rajta.

Géczy mondta, háljanak meg ezen a parton, de őneki kellett, neki ki kellett lépni a szász föld határiból, őneki a testében kellett éreznie, hogy túl vannak a kétségen, s hogy nem haboznak és nem tétováznak, hogy vége a fecsegésnek, a tervezgetésnek, várakozásnak: ő meghódított területen akarta tölteni már az első éjszakát...

A szekerek megindultak s szépen mentek, ráhajtott az első ágyú, az alatt beszakadt a híd...

Nagy hűhó, nagy lárma, beszéd, az ágyút kivenni, kiszedni: közbelépett, parancsolt, rendelkezett, erő kellett s akarat s kötél, saraglyafa s csapórudak...

Megijedt ettől a kis balesettől: ha a legelső percben ennyi jajt csinál egy ágyú beragadása, még mi következhetik...

Géczy nevetve nézte felháborodását s kétségbeesését:

- Mit kínlódsz vele - mondta -, van elég léhűtő gazember, majd kiszedik tavaszra!

A bíró fel volt háborodva: magyar könnyelműségnek mondta, s mélyen megvetette Géczyt: emiatt veszítik el a háborúkat - gondolta: elpotyázni mindent, ez az egész életük.

Belemelegedett, végül már ő maga is megfogta a kötelet: ettől tette függővé, hogy sikerül-e a vállalat vagy sem, s boldog volt, mikor az ágyú a holdvilág mellett mégis szabadon s mozgó állapotban volt a túlsó parton.

Másnap egész nap azzal telt el, hogy a sereget átszállították a kis vízen.

A nép hamar megette a tarisznyában hozottat, s egyszerre csak jelentkeztek és sürgették a szekerekre rakottakat.

A bíró még el sem csodálkozott ezen, mikor tűz verte fel az ég alját, a sereg előre elkalandozott s a környéken levő falvakat kezdte rabolni.

Mélyen felháborodott, humánus nevelése eddig folyton csak azért zúgott, hogy ők szenvedték a rablásokat: s most azt kellett látnia, hogy a saját népe, amint Brassóból kilépett, s a várfalak által megszabott fegyelmet s a törvényeket áthágták, éppen olyan vidám s vad csürhe lett, mint bármelyik martalóc csapat.

Ő nem lett volna képes rá, hogy a szegény asszony malacát elrabolja, s el kellett néznie, hogy a legjobb emberei az oláh segítőkkel versenyt fosztogattak, ahol kit megfogtak, lehúzták róla a ruhát, a falu házai mind üresen álltak, s valóságos kéjjel cipeltek ki minden megmozdíthatót, mit ottbenn találtak.

Neki a szekerekre, poggyászokra, fegyverekre kellett gondolni, nem lehetett mindenütt jelen, s kapitányai, hadnagyai, tizedesei, porkolábjai nem bírtak a jókedvű fickókkal, a deákok a toronyból ledobták a harangot azzal a kiáltással, hogy: a mienket is elrabolták s pörölyökkel darabokra zúzták.

- Megvesztek, megvesztek - mondta Weiss Mihály, a agyonlövetett két katonát, akik egy szegény asszonyt az ő szeme láttára hasítottak ki.

Valahogy rendbeszedte, sorra állította őket, s egy újabb nap megint azzal telt el, hogy most meg Illyefalvánál az Olton keltek át.

Ott is üres volt már az egész teremtett község, a magyarság mind futton futott s menekült fölfelé, csak a templomkastélyt védték, s a kiküldött kémek azzal jöttek vissza, hogy egész Háromszék üres, menekül a nép az utolsó csecsszopókkal, mennek Csík felé, a hegyekbe...

- De hisz nem azért jöttünk, hogy mi a székelyeket megpusztítsuk - kiáltotta Weiss Mihály magából kikelve -, hanem azért, hogy őket pártunkra vonjuk s fellázítsuk a fejedelem ellen.

A katonasága azonban mit törődött azzal, hogy a brassói bíró hogy képzelte el odahaza Brassóban a sétát: ez rabolni jött s minél előbb megszedni magát, hogy loppal, szökve elillanhasson át a hegyeken a saját otthona felé.

Weiss Mihály nem értette Géczyt, aki mit sem törődött ezekkel a dolgokkal, semmiségnek mondta, s egyre csak arról beszélt, hogy kutatni, tudakozni kell a fejedelem hadai felől.

Illyefalvát háromnapi ostrom után feladták, a kastélyból Weiss Mihály elnézett Sepsiszentgyörgy felé: a népe sürgette s követelte, hogy Szentgyörgyöt azonnal megtámadják, de ő úgy érezte, ezzel örökre eljátszaná a székelységgel való megegyezést, s elhatározta, hogy egy tapodtat sem megy beljebb a székely földre, s reggel elrendelte, hogy az egész sereg fordul vissza a szász földre, Botfalunak, Földvárnak...

Mindenki nevetett rajta: ezt ugyan könnyebben is megtalálhatták volna, kár volt ily kerülőt tenni, Földvárra egyenes úton is mehettek... Soha nem hitte senki, ha maga szemével nem látja, mennyi kár, baj tud történni ily kevés utazással. Mire még egyszer átkeltek az Olton, egy kerekük nem volt épségben.

- Hova tettem a szememet - kesergett Weiss Mihály -, hogy e gyülevész népséget hadseregnek néztem, mi közük ezeknek hozzám s az én ügyemhez, mindenféle csavargó tatárok, rácok, oláhok, hajdúk, s mezítlábas székelyek...

Megbújt néhány száz főnyi brassai testvére közt, s most bánta, hogy sajnállotta a jó brassai polgárokat kihozni a városból erre a nehéz útra... De sajnálta őket szíve szerint, úgy érezte: erre jók lesznek e csordabeliek is...

Géczy el is vált Weisstől s maga mellett tartotta Nemes Balázst, Horváth Györgyöt, Kálnoki Jánost, a székely kapitányokat.

Mikor Weiss elrendelte, hogy Botfaluval szemben újra keljenek át az Olton, Géczy méregbe jött s addig veszekedett, míg a bíró bele nem nyugodott, hogy maradjanak csak a túlsó parton, s húzódjanak lassan Hídvég felé.

De Weiss nem tudta visszahozni a már átkelt népet, s azok a túlsó parton mentek felfelé, ha ugyan mentek, s nem cserkészni szóródtak szét s tovább rabolni a szász síkon...

Egy egész hét eltelt, s Weiss kezét-lábát majd megette, hogy még sehol sincsenek s mit se tettek: nem lett volna jobb ezalatt a városban ülni?...

Szeptember huszonnegyedikén kapták a hírt, hogy a fejedelem az Olt túlsó partján Földvárhoz közeledik.

Weiss Mihály rögtön imát mondott s kardjára esküdött, de Géczy gyanúsan nézte lóhátról a reggeli ködben a túlsó partot, ahol a kék darabontokat ismerte meg.

- Ezekkel akarsz te megütközni, te Fejér Mihál? - mondta Weissnak s a hátuk megett s körülöttük rendetlenül álló seregre mutatott. - Jobb lesz, gyerünk vissza a legsebesebben Brassóba.

- A húsos fazekak mellé! - mondta Weiss mérgesen - még nem ültél ott eleget!

Géczy vállat vont: nojsz neki ugyan mindegy.

De napközben is előhozta, hogy jobb lesz legalábbis a hermányi kastélyba húzódni.

- Ej, ilyen parádé után vissza nem megyek csata híján - mondta Weiss, aki már egészen elvesztette otthoni kedélyességét s nyugalmát, epévé keseredett benne a lélek... Sírni tudott volna, ez is háború: - nem térek vissza többet, nem látom én Brassót soha - mondogatta Fronius Mihálynak.

Rögtön hozzáfogtak az átszállításhoz, s az egész sereget sikerült Földvár alatt a Brassó felé eső réten felállítani.

Még készen sem voltak, a fejedelmi hadak megrohanták őket, csupa lovasok, s szilajok, frissek, vadak s legázolták a rusnya előcsapatokat. De a szászok helytálltak, a azt kiáltották: árulás, az oláh vajda eladta őket...

Géczy karddal vágta, Weiss puskával lövette, de az oláhok futottak, s egyszerre eltűntek, mint a disznócsürhe a bozótban.

Imreffy vezette a szemköztieket s némán nézte a földvári dombról a lába alatt s szeme előtt kavargó csatát. A nap ekkor kibomlott a fellegek közül, s Géczy felismerte Imreffyt.

- No szász - mondta -, azt ott lövesd le, akkor ha elveszíted is a csatát: megnyered Brassót.

Weiss Mihály a szász puskásokkal célba vétette a kancellárt, aki nem vette észre, hogy reá fordulnak, oly fáradt s rezignált volt: Az éjjel a fejedelem egy pillanatra sem engedte el magától, folyton őrséget kell váltani körülötte, mert minden bokorban Géczyt s Bethlent várja.

Ebben a pillanatban fordult be a fejedelem maga, testőrsége élén Veresmart felől s hujjahóval hajtott rá a szászságra, nem nézve, maga embere-e vagy sem.

Ő maga vezetett, lovon ült s lova táncolt, neki a tömegnek, ami még tartotta magát, Géczy már messze vágtatott, egyenest Brassó iránt, meg sem állt a város kapujáig.

Nevetett az egész dolgon, egy szikrát sem fájt neki.

A fejedelem is nevetett: az ilyen csatát szereti, amely csak egy rohamból áll: mint pozdorját, szórta szét a szászságot; ő maga három szászt vágott le, s csak azért nem többet, mert már a többit előtte ellőtték, vagy ki tudott, futott, hogy lóval sem érték utol.

Soha még ilyen boldogságot nem érzett, mint most, mikor a halottakkal borított csatamezőn táncoltatta lovát.

- Weiss Mihályt, Weiss Mihályt! - kiáltotta - hozzátok nekem a brassai bíró fejét, amennyit nyom, annyi aranyat adok érte.

Weiss Mihályt nem hozták el, mert azt ismeretlenül vágta le a Barca vizénél Tunyogi Gergely nevű hajdú a csizmájáért, amit mindjárt le is húzott róla; de elhozták az Imreffy tetemét, amelyet a szászok golyói lyuggattak át...

A fejedelem győzelmi mámorából valami határtalan rémületbe ocsúdott:

- Az utolsó emberem! - kiáltotta - az én utolsó emberem!...

Fölemelte a két karját az égre, s megfenyegette az eget, aztán zokogva fakadt:

- Átkozott legyen ez a nap, ez a győzelem!