A fejedelemasszony trónszékén ül, és a török követeket fogadja.

Már megszokta hat év alatt, ha a Princeps távol van, a Principessának kell magát kitenni a szemek kíváncsiságának.

Háttal ül az ablaknak. Már azt is megszokta, hogy a fényesség akkor is a Fejedelemre hull, ha ő szinte elégeti magát azzal, hogy merően szembenéz a nappal.

Ül némán a magas trónusán. Fehér arccal és méltósággal. Mellette tanácsurak vannak hárman. Élükön a Fejér megyei főispán, Kemény Boldizsár úr, aki a fejedelem és a kancellár távollétében meg van bízva, hogy a kancellári dolgokat intézze. A fejedelem Kolozsvárig ment a követséggel, mikor a fényes követség elindult Nagykárolyba. Hat főkövet találkozik ott a császár és király másik hat főkövetével. Hiszen béke van, háborúnak még kis szele sincs, az az egy hiányzott még, hogy a bécsi király felséges címmel fogadja valahára a fejedelem követeit. Most ezt a felséges titulust hozták onnan fejülről, és a fejedelemasszony lassan megnyugoszik lelkében...

Míg a török követek hosszadalmas beszédeiket elmondják s az ajándékokat kiterítik, ő csak arra gondol, hogy a hű Okolicsányi a követséggel talán már be is ért Károlyba, és talán már saját szemeivel látja a nagy házat, a kastélyt és a nagy kertet, az ő gyermekkorának tündéri világát.

Lehunyja szemét, és szinte látja ő maga is. Úgy látja, ahogy nevelőanyja, a kemény Perényi Erzsébet idejében látta. Okolicsányi látja a kedves nagykárolyi kastélyt, a gazdag s nagy kertet. Ott enyhébb az idő, már a fű zöld, és a kedves tavaszi napfényben a kis libák kibújtak a tojásból, a zsenge füvön pipiskednek.

Vajon a sógornője, Barbara, van-e oly jó gazdasszony, mint nevelőanyja, Perényi Erzsébet volt?... Akkor ott már húsvétra százával kellett lenni kiscsibének, kiskacsának, kislibának... A béresasszonyok az ágy alatt kosarakban költették kotlósokkal... Igaz, még húsvét is messze van... Vajon hogy teleltek a nagy citrusfák?... Az oleánderek a pincében nem fagytak-e el?... S egyáltalán, megvannak-e még az oleánderfák, miknek messze földről csudájára jártak nyáron, mikor gazdag piros és fehér virágokkal nyíltak... Ott járt az elméje a károlyi udvarban, és mindent látott, mindenre emlékezett. Kis brassai ványolt fejér gyapjúszoknyácska volt rajta, ingváll, de fején mindig volt illendő párta s ez mutatta, hogy úri kisasszony, akinek kezet csókoltak a jobbágynék és áldották minden lépését... Erzsébet nyanya szigorú volt, s neki kulcsok csörögtek a köténykéjén, mert ő volt megbízva vele, hogy kiadjon a granáriumból... Majd megjő Okolicsányi, s mesélni fog... Mindent el fog mondani, amit látott...

Vajon kiadják-e Okolicsányinak az ő móringjából, ami még ottmaradt, a két kis perzsaszőnyeget, s az arany- s ezüstmíveket...

Fájdalmasan mosolyodott el... Nem oly szegény ő, ha fejedelemné is!... Még mindig van öröksége atyjáról s anyjáról... Mert csak azt tekinti magáénak... És nem a dévai, hunyadi, szászvárosi uradalmakat: már övé az egész Maros-mente, de csak kis szőnyegen búsul, megadják-e? Ez csak olyan fejedelmi káprázás, ha hiszem, van, ha nem, nincs, de a két kis szőnyeg az ő tisztes öröksége... Harmincöt forintért vették annak idején, s ő megizente, hogy a harmincöt forintokat kész-örömest kifizeti értek.

A török követek nagy tisztességgel térdet-fejet hajtottak s az óriási szőnyegen, mit ezer aranyért hozatott a fejedelem neki, előresétáltak, mélyen meghajtott fővel, előtte leborultak, s megcsókolták az ő bársonycipellőjét.

Szerette volna elkapni előlük, hogy meg ne érintsék.

De már megszokta, hogy neki hivatalja van. Neki itt kell ülnie, és az ország nevében hallgatnia...

Ám alig várja, hogy visszavonulhasson a maga szobáiba és levethesse a nehéz arany köntöst és felvehesse a hamuszürke ruhát. Utóbbi években már csak hamuszín ruhákban tudott élni, ha nem volt itthon a fejedelem, vagyis csaknem mindig...

Körülnézett a teremben. Az ajtó előtt négy újruhás katona állott, s előttük egy fényes úri hadnagy. Testőrzők. Mint pávakakasok.

Asztala mellett fekete deák, kancellista, szekretárius, feketén, mint egy setét holló.

És a Fejér megyei főispán, Kemény uram, nagy, földig érő köpenyegben, mint a bálvány.

Az ember mindent megszokik... Nem lehet azt mondani, hogy terhesnek találja ezt a sok ceremóniát. Kötelességének tekinti, s ezzel, vélte, hozzájárul a fejedelem munkájához.

- Nagyságos asszonyom - hajolt felé Kemény, mikor a törökök elmentek -, még egy ember vagyon, ki levelet hozott Nagyságodnak Váradról.

- Váradról - kiáltott fel a fejedelemasszony -, s váratnak engem?... Hozzák elém...

Kemény engedelmet kért, minthogy ez úgyis magándolga őnagyságának, kimehessen. A törököket kell kísérje.

Szó nélkül adja az engedelmet.

Egy egyszerű, halinás, zekés magyart hoznak be a testőrök.

- Honnan jössz?

- Váradról.

Ujjongó örömmel kérdi:

- Néném küldött?

- Az a.

- Kata néném?

- Ippeg hogy ü.

- Ó, hát akkor jól van, beszélj. Mint vagyon az én szerelmetes néném?

- Megvagyon az maga iletibe.

- Mit izennek? Levelet nem küldenek? - s rámosolygott az emberre, aki legkedvesebb nénjétől és kedves sógorától jő... Boldog világból...

Az ember felel:

- Küldenek biz a.

- Add hát ide, nosza.

Az ember zekéje belső zsebébe kotorász, s kivesz egy darab vastag papirossat, ami úgy volt összehajtogatva, hogy kívül a méltósági címet még ráírhatták.

A fejedelemasszony nem engedte meg, hogy a szekretárius nyúljon érte, maga vette el és törte fel a pecsétet.

Nénjének írása volt belől. Nagy iromba betűk és olyan kaparásos írás, hogy nehezen lehetett olvasni. De ő, amint a betűket nézte, látta testvérnénjének munkás kezét, amely nem volt hozzászokva a betűvetéshez. Most is úgy írta azokat, ahogy odahaza Nagykároly várában tanulták a mestertől. Minden betű külön volt kicirkalmazva, és alig ragasztott egy betűt a másikhoz. Úgy voltak sorba a kedves, tarka betűcskék, ahogy a csirkék szóródnak el, ha sorba van vetve nekik a tisztabúza. Egyik szemben áll a sorral, a másik háttal neki, de azért mind egészséges, tiszta betű az.

A fejedelemasszony belehajolt a levélbe.

Kint nagy fényesség volt és nagy meleg, azért az ablakon a fehér török bíborlepel rá volt borítva a világosságra, s félhomály volt a szobában.

Olvasta, olvasta a levelet, amely azzal kezdődött, hogy a hűséges és szorgalmas levélíró Istennek minden jóságát és áldását kérte az olvasóra, mármint az ő szerelmes öccsére, akit az Isten éltessen...

Münk is szerelmes öcsém, megvagyunk egészséggel, Istennek jóvoltából, és vártuk a te szerelmes uradat az nagyhatalmú, méltóságos Bethlen Gábor fejedelmet, de bizony nem jütt el bé hozzánk, pedig szóbeszédbül hallottuk, hogy Kerekiben hálalt...

Ennél a szónál a fejedelemasszony megsápadott, és vérét vesztette, és keze leesett az ölébe, és a nagy székben hanyatt dűlt és elájult, vérét egészen mintha elveszítette volna, s a levél kiesett a kezéből.

Egy percig nem is vette észre senki, hogy mi történt vele, csak akkor eszmélt fel a kancellista, mikor nem mozdult, hanem ráhanyatlott a szék hátsó fejtartójára a feje, és elomlott, mint egy viaszbáb.

- Jézus, Jézus! - kiabált - hamar a vénasszonyt.

A másik percben már nagy sürgés-forgás volt, még a testőrzők is mind otthagyták a helyüket, pedig szigorú parancs volt, hogy nekik megmoccanni nem szabad, ha ég s föld összeszakad is, de hát nem több-é ég s föld szakadásánál, ha a fejedelemasszony egy szempillantás alatt egészen elhal, és minden eszméletét veszíti?

- Vizet, vizet - kiabált fejvesztetten a kancellista.

A vénasszony már jött, futott a nagyságos asszony felé s annak fejét karjai közé véve, élesztgetni kezdette.

- Ó drágalátos, szerelmes galambom, ó idvezítő jó Jézusom, Mária anyám segíts...

Jöttek a szolgáló kisasszonyok, mint a csiripelő madarak, s körülröppentek a beteg nagyságos asszonyon és segítettek a jó Borkának, s úgy ahogy volt, bevitték a fejedelemasszonyt a belső házba, s ott letették az ágyra.

A kancellista szaladt a kancelláriára és kereste Kemény urat, mint ahogy keresték volna Péchy urat, ha itthon van, így Kemény úrnak jelentették, mi van a fejedelemasszony őnagyságával.

Kemény úr megijedt - hiszen most hagyta el a fejedelemasszonyt, s akkor még semmi baja se volt -, ijedtében utánafutott, s bement hozzá az asszonyi szobába.

Ahogy belépett, a fejedelemasszony egy kicsit magához jött, s azt lehelte:

- Hol vagyok, gyermekeim, bizonyára a purgatóriumban, mert az én életemnek vége.

Evvel megint elalélt.

Kemény Boldizsár nem volt ilyenekhez szokva. Az ő felesége olyan egészséges volt, mint a pónyikalma, labdázni lehetett volna vele. Ő ennek nem doktora, ennek a betegségnek. Csak nézte hát a nagyságos fejedelemasszonyt, s igen meg volt rekedve nagy tanácstalanságában.

- Tholdynét - rebegte a fejedelemasszony.

Nem értették.

- Tholdynét - suttogta újra.

Híjták s tolták előbbre a vénasszonyt, Borkát, aki már igen öreg volt és süket: az csak ránézett asszonya szájára, s már tudta és szalasztott Tholdyné asszonyért, a főudvarmesternéért, aki az alházban a dolgozó lányokkal volt, s őket oktatta.

Kemény Boldizsár igen rossz helyen látta magát ebben az ágyasházban, s engedelmet is kért, hogy elmehessen, mi a gutának hívták őtet ide... Úgy vette, hogy kész az engedelem s el.

Már jött Tholdyné szemben, futva, mert szóltak már neki:

- Menjen kegyelmed öcsémasszony - mondta neki Kemény -, őnagyságát a rosszbetegség bántja.

Tholdyné nem szólt, sietett be, egész ki volt gyúlva vékony arcocskája, s a homlokán is nagy pirosság volt a rémülettől. Ahogy belépett, azonnal kiparancsolta a lányokat, s vizes ruhát készített elő.

A fejedelemasszony az ő gyengécske kezének simítására felemelte szempilláját, s oly erős hangon, amit nem is lehetett volna várni tőle, azt mondta:

- Ága... hol a fejedelem?

Tholdyné körülnézett, hirtelen azt hitte, itt van.

- Jó helyen, édes lelkem, nagyságos asszonyom.

- Jó helyen... jó helyen, úgye... jaj nekem...

És elkezdett keservesen sírni. Tholdyné nem tudott mit kezdeni, de azt mondta: már jól van, már sír...

De a sírás bizony hamar abban maradt, s a szegény fejedelemasszony szeme megüvegesedett, s pillantása szúró lett, mint a Krisztus koronájának tövise.

- Jaj nekem, végem - kiáltotta. - Hol lakik az beste boszorkány, aki az életemnek gyilkosa?

- Báthory Anna? - suttogta Tholdyné.

Mintha nem egyformán tudnák, bár azóta semmi újabb hír felőle, amióta harmadéven hátrább szorította az agarakat a fejedelemasszony.

- Bihar vármegyében, Kereki falvában internálta őnagysága parancsa, mikor Tasnádot elvette tüle s neked adta, édes kegyelmes asszonyom.

A fejedelemasszony felszökött a vánkosokon, és egész erejéből sikoltott:

- Kerekiben, úgy-é, Kerekiben a dög.

Nem tudott mit felelni. Nem is sejtette, mi lehet a fejedelemasszony szívében.

- Kerekiben-é? Kerekiben... Jaj, Kerekiben van az én életem halála. Kerekiben van a megrontásom és a gyilkosságom.

- Ne öld magad, nagyságos asszonyom - szólt szelíden. - Azért küldötte ki az ország Erdélyből, Ágotáról, hogy messze legyen, s Kereki ide nagyon messze vagyon.

- Ide messze - rikoltott a fejedelemasszony -, ide messze, de a fejedelemnek közel.

- A fejedelem őnagysága is messze vagyon, mert Kolozsvártól Kereki kétnapi járóföld lovon.

- Mi az annak, aki gonoszságban jár... Tudd meg, néném írja Váradról, hogy Kerekiben hált a fejedelem, és Váradra még be sem ment, pedig várták.

Tholdyné erre elnémult, és újabb rémülettel nézett a nagyságos asszonyra.

- Ember mondta?

- Nem mondta, néném írta... Betűiben olvastam, jaj nekem, jaj.

Ezzel újra elvetette magát, és oly csukló és görcsös zokogás tört ki belőle, hogy rettenetes volt látni is.

Tholdyné míg asszonyát becézte, s vizes ruhával fejét beborította, gondolkodott.

Báthory Anna, mikor megérezte a fekete levest, magától elköltözködött, ki Erdélyből. Szent Ágotáról Tasnádra ment, de ott annyira szem előtt volt, hogy aljas boszorkánykodása az egész országot fellázította. Élete is fertelmes hírű volt, mindenki tudott róla, hogy udvari szolgáival fertelmeskedett, akkor a fejedelemasszony is sokat szenvedett tőle boszorkányságai miatt, s a fejedelem maga nem állhatta már a botránykozást, elvette tőle Tasnádot, s adta donációban feleségének, Károlyi Zsuzsanna fejedelemasszonynak. Báthory Annát pedig internálta Kerekibe, a régi Bocskai-féle alvárba, mely szintén a Báthory vagyonba tartozott. Ott kiesett az útból, s azóta nagyobb csendességben is van a rosszféle. Mi történhetett már megint... A fejedelem, mikor a nagy követséget elküldötte Nagykárolyba, maga is elment velük Kolozsvárig... Hogy lehet az, hogy Váradot megkerülve ment volna Kerekibe... itt valami gonosz dolog van.

- Hol az ember? - kiáltott fel hirtelen a fejedelemasszony, aki oly csudálatos betegségben látszott lenni, hogy egyik percben semmi baja nem volt, s a másikban halott. - Hozzátok elő nekem azt az embert.

Aztán azt sikoltotta:

- S hol a levél?

Tholdyné a vénasszonyra parancsolt:

- Borka, maradj itt, vigyázz a nagyságos asszonyra, én megyek és mindent előkerítek.

Evvel futott ki.

Alig ment el, a fejedelemasszony felült, leszórt a fejéről minden kötést és vizesruhát, s felugrott az ágyról és járkálni kezdett a szobában.

- Jajj! - nyöszörgött a vénasszony.

- Eredj a pokolba - mondta neki a fejedelemasszony -, hagyjatok békén... mit akartok velem?

A vénasszony nem bírta megérteni, hogy egy nagybeteg hogy tud egyszerre ilyen erős lenni, s szepegve húzódott a sarokba, s onnan nézte, hogy a fejedelemasszony úgy jő-megy és egészen úgy viseli magát, kinek még az elébb is halála látszott, mintha semmi baja nem lenne.

S valóban nem is volt.

Az ablakhoz ment, s kinézett a templomra.

A nagy templom, Szent Mihály temploma, fehér volt és vakított, de neki éppen ez kellett, meg kellett vakulnia, s szemeit ráfüggesztette a nagy, fehérre meszelt templomfalra, amelyről szikrázva tűzött felé a nap.

A hosszú emeletes épület rideg volt és magános. Az egész emeleten senki sem lakott, csak ő és az ő személyei, a három kicsi szobában, s a szolgáló kisasszonyok. A testőrök is csak szolgálatra jöttek fel, mert lakásuk messze volt, a ház túlsó frontján.

Mint a kriptában - mondta magában, ahogy kinézett az ablakon.

Mikor szeme elfáradt, lehunyta, újra felnyitotta, és csak tovább nézte a fehér falakat.

Már öt vagy hat éve lakik itt, s ennyi idő alatt sohasem tudott bizonyságot szerezni az ura titkos praktikáiról, csak olykor-olykor jut a fülébe valami gyanús hír vagy pletyka.

A székesegyház volt minden látható innen. A nagy templom, az óriási épület, ahol az erdélyi külön isten székel, mióta a fejedelem ide tette át állandó lakát.

Éppen ide, ahol az átkozott Báthory Gábor székelt, ahol annyi minden van, ami emlékezteti az átkozott Báthory Annára. De ha valaha egy szót is hall felőle, mindig véget nem érő betegségek és szenvedések kezdődnek az életében.

Elhárítja a jövő félelmes képeit, nem akar beteg lenni, és nem akar szenvedni.

Nem akar hinni önmagának, hogy ez lehetséges. Hogy az ő Bethlen Gábora valaha is egy percre szívében elfordult tőle.

De ha nem hiszi, mi ez a rettenetes égés a belsejében. Mintha az ördögök tüzet raktak volna a testében, s ezt a pokolbeli tüzet kell neki szenvedni.

Újra zokogás tört ki benne, oly heves és rohamos zokogás, mint a sebesen zúgó patak, és a könnyei úgy ömlöttek, mint a csorgó kúton a víz, ha a leány megereszti a korsójába.

Mi is az asszony élete? Mért kell egy asszonynak ily kínokat szenvednie?

- Én vagyok a bűnös, én vagyok a hibás...

Elernyedten csak várt. Egész élete egy várakozás. Kétszer hét éve már... Ha igaz, hogy hét tél, hét nyár választja meg, már kétszer eltelt az idő, és semmi változás... Oly magánosan él, mint egy apáca fejedelemasszony e kálvinista dicsőségben... mintha zárdára lenne ítélve: még ma sem érintkezik az erdélyi nagyok asszonyaival, lelki barátnője nincs, a jó Tholdyné... Se barátja... a kedves Okolicsányi... és a finom lelkű, nemes szavú püspök, Keserűi Dajka...

S csak vár... Ebben a várakozásban, e pillanatban egybetömörül egész élete: tizenöt esztendei várakozás: ez a Károlyi Zsuzsanna sorsa...

- Ő nem hibás. Én vagyok a hibás...

Mi szükség van őrá és miben pótolhatatlan ő?

A fejedelem a távolból láthatatlanul jelen van a legnagyobb távolságból is, mintha idáig érne a keze, úgy halad és forog itt minden, mint valami szépen járó malom, melynek vitorlái az égi széltől kapják az erőt, s ez az ő jó fejedelme, s a malomkövek bélagyöngyöt járnak, hogy semmiben semmi hiba nincsen. Még csak pörölni sem lehet soha senkivel, mert egyik sem érdemel pörlést, csak elismerést és meghatott jó dicséretet... Pedig ember szája abba elsenyved, ha mindig csak dicsérni kell mindent és köszönetet kell mondani szakadatlan...

Mire akkor ő itt?... Már csak báb, amit neki magának fel kell öltöztetni s estve levetkőztetnie.

Hogy napközben mi van a lelkében, ki kérdi?

- Szegény halál! - mondja - életbeli szegény halál!...

Most itt van, mint egy halott, csend veszi körül a nagy félelmével és bánatával.

Hát lehet így megkönnyebbülni, és lehet így élni?

Hirtelen felijed:

- Ha, Isten ne adja, hertelen megszakadna életöm... - mondja hangosan, s megijed, hogy magában levén szót szól.

Meghallották, és már be is suhan a jó süket:

- Hívtál-e, drágaságom?

- Szólítsd Tholdynét. Hol van ilyen soká?... Hozza elő nekem az embert, aki a levelet hozta a nénémtől!

- Szaladok, gyémántom - s az öregasszony elfut.

Utánanéz. Im, ez a vénasszony, aki kicsi gyermekkora óta csak őtet szolgálja és csak őneki él. Soha nem urának és nem gyermekeinek, akik már el is hullottak apródonként. Még egy lánya van valahol Szatmárt, s azt sem látta legalább tizenöt esztendeje. Ez is asszony, és ez is asszonyi élet.

Különös dolog asszonynak lenni.

Végre Tholdyné besuhan.

- Hol az ember?

- Nincs.

- Nincs?

- Eltűnt...

A fejedelemasszony elsápadt.

- Hová tűnt?

- Ember nem tudja... Ember meg nem érti!... Mintha a föld nyelte volna el.

Megütközve néz rá, és a keze elkezd remegni, s a szeme nedvesen és kétségbeesve mered maga elé.

- És hol a levél?!

- Nincs.

- A levél is eltűnt?

- Igen.

Úgy omlik össze, mintha megütötte volna titkos kéz.

- A Sátán?

Mély csönd.

Hátrazuhant. A széknek, melyen ült, nem volt háta, s le is esett volna, ha a vénasszony már ott nem áll megette, s fel nem fogja.

Újra vizet s ecetet, és újra felmosták, már sem élő, sem holt nem volt.

De megint erőt vesz magán, feláll, s rohan a trónterembe.

Megáll a széknél, ahol ült, mikor a levelet átvette és olvasta, s körülnéz. A terem márvány kockakövekkel volt kirakva. Fehér és fekete kövek egymás mellé simán elhelyezve. Ott egy tűnek elvesznie nem lehet, nem egy oly nagy és vastag papírlevélnek.

Sehol semmi.

- Elő azokat, akik jelen voltak.

Leült a székre és várt. Hideg volt az arca és mindenki csodálta, hogy ez a gyönge asszony, hogy erőt tud venni érzékenységén, és olyan volt most valóban, mint egy fejedelemasszony, aki a pokol hatalmával is szembeszáll uráért és a fejedelemségért.

Bejött Kemény Boldizsár, s utána a két tanácsnok, aztán a hadnagy s a négy testőr, akik az ajtónál voltak és remegve a kancellista, aki közel őhozzája állott volt.

- Beszélj - szólt rá a fejedelemasszony.

A kancellista, Bedő Márton, székely lófő, harminckét éves, sápadtan és hebegve mondta:

- Nagyságos asszonyom, alázatos lélekkel ajánlom életemet nagyságodnak. Vettessen nagyságod tömlöcbe és vonasson vallatóra, mást akkor sem mondhatok.

- Még semmit sem mondtál. Beszélj.

- Mikor nagyságodhoz futottam, mert nagyságodat kellett nagyon félteni, nagyságos asszonyom... attól a pillanattól senki se látta többet az embert... Ki nem mehetett, mert a testőrök mind ott állottak és senki sem látta elmenni... Lehetetlen, hogy a levélért ide jöhetett volna a nagyságod székéig, ahol az hihető leesett, mert azt nem engedtem volna sem én, sem más a testőrök közül... Nagyságos asszonyom, alázatosan jelentem nagyságodnak, hogy Pál testőr látta, hogy lólába volt...

A fejedelemasszony elsorvadt; nézett a testőr után. Mindeniket személy szerint ismerte.

György Pál, hosszú szál, égő szemű, fiatal fekete ember előállott.

- Láttad?

- Úgy éljek, nagyságos asszonyom.

- Mikor láttad?

- Abban a minutumban, mikor a levelet általadta vót nagyságodnak, nagyságos asszonyom.

- Mért nem szóltál? mért nem kiáltottál? mért nem üvöltöttél? - rivallt rá Kemény úr.

A legény hallgatott. Fején a magas testőrsüveg remegett.

- Felelj, átkozott.

- Az ördög megkötötte a nyelvem - mondta a legény.

Erre hallgattak, és ez hihető volt.

Kemény úr azonban fel volt háborodva, és kötelessége is volt kemény lenni:

- Keresztény vagy-é?

- Igenis keresztény vagyok.

- Kálvinista keresztény?

- Kálvinista keresztyény.

- Akkor tudod, hogy ördög nincsen.

- Igenis tudom.

- Tehát nem ördög volt.

- Igenis ördög volt, alázatosan jelentem.

- Még miből gondolod, hogy az volt?

- Érzettem a szagát.

- Milyen volt a szaga?

- Fertelmes büdös.

- Mire hasonlított?

- A pöcegödörre.

- Akkor nem az volt. Az ördögnek, ami nincs, kénkő szagja vagyon, de nincs ördög, tehát szagja sincs. Ha pöcegödör szagja volt, akkor nem ördög volt, és ha nem ördög volt, akkor ember volt, és te gaz hazug fráter vagy, csak el akarod csavarni az igazságot, hanem kínzópadra vonatlak és megvallattatlak, és karóba kerülsz. Ennek a legénynek nyavalyatörése szokott lenni. Ez gazember.

A fejedelemasszony némán állott, erősen figyelt, de semmit sem értett abból, amit hallott, az esze nem volt itt, egészen el volt ijedve, csak a nagy erős isteni hit tartotta és a legényt, akinek arca sötét volt s ördögi, iszonyú szívfélelemmel nézte, úgyhogy szemét se tudta levenni róla.

Kemény Boldizsár soká nézett a legényre, akkor lassan közel ment hozzá, és hirtelen, rettenetes dühvel, arcul csapta.

A legény megtántorodott, de nem esett el, meg tudott állani a maga lábán.

Erre még egyszer arcul csapta, s akkor sem esett el a legény.

- Mind itt voltatok, kutyák, és senki semmit se látott?...

A fejedelemasszony azonban új rémületben s iszonyattal állott: a legény szakadatlanul csak reánézett, s a szeme olyan volt, mint a parázsló tűz. A fejedelemasszony egész teste borzongott, s hideg s meleg futott rajta, a székely legény olyan volt, mint a boszorkányok kutyája, a mécses szemű eb, aki mindent átpillant és mindennel hatalmas. Szédülés környékezte, s figyelni nem bírt a további vallatásokra, csak távolrúl hallotta, mint valami szörnyű pokolbeli csattogást a pofonokat és hörgéseket.

A Fejér megyei főispán exorcizált:

- Jöszte...

Más testőrző előállott.

- Mit láttál?

- Semmit, nagyságos uram.

- Jöszte idébb... Milyen volt az az ember, aki a levelet hozta?

- Veres.

- Veres volt? - nézett körül.

Másik legény szólt:

- Fekete volt.

- Ne éljek, tiszta szín veres volt, mint a veres eb.

- Halálomat adom, ha veres lett légyen.

A másik:

- Jól láttam, nem vagyok vak, itt jött bé, én állottam mellette, még a dolmányát es megfogtam, és láttam, hogy haja veres, szakálla veres, bajusza veres.

- Nem volt szakálla - ordított rá Kemény úr -, ez az ember hazudik.

- Volt szakálla? - kiáltott rá a megkötött testőrre.

- Igenis volt, hosszú veres szakálla volt, mint a tűz.

- Híjjátok be az ajtónállókat.

Bejött tíz testőr.

- Láttátok az embert, aki a levelet hozta?

- Egenis láttuk.

- Volt-é szakálla, avagy nem volt?

- Nem volt szakálla, csupasz képe volt.

- Vót szakálla, fekete szakálla vót.

- És veres volt, vagy fekete?

- Veres volt - kiáltott néhány.

- Fekete volt, mint a cigány - kiáltott ugyanakkor másik nehány testőr.

Kemény döbbenve nézett az emberekre. Mind megbízható, válogatott becsületes ember volt. Mind jó katona, aki egy mérföldről megismerte a varjút a csókától, most ezek közül egyik azt mondja, szakállas volt, a másik azt, hogy nem volt szakálla, egyik azt, hogy veres volt, a másik azt, hogy fekete.

A fejedelemasszony révülve hallgatott:

- Vakok vagytok, ebek - üvöltözött Kemény Bold, aki nem volt szokva a fejedelmi udvar tónusához, s úgy elvesztette fejét, mintha otthon, maga udvarházában lenne.

- Ennyien vattok, és azt se tudjátok, hogy félórával ezelőtt milyen színű zekéje volt a gazembernek?

Mindenki remegve várta az ütéseket. Már Kemény úr nem ököllel, bottal verte őket.

- Hát a lova micsodás volt?

- Jó ló volt... Gebe volt... Pej vót... Szürke vót...

Boldizsár úr őrjöngött a dühtől. Megszégyenítve érezte magát hivatalában a fejedelemasszony előtt. Belátta, hogy ez nem neki való hely, s csak egyszer letehesse a tisztet, soha többet világ végéig ő ebbe az udvarba lábát be nem teszi. Nem keresztyén léleknek való.

A fejedelemasszony azonban, mint a kis madár a kígyó szeme előtt, csak a megkötözött legény égő szemét látta, s forgott és kerengett vele a világ.

Lángok cikáztak felé a szemekből. Iszonyodva álla fel, hogy elmenjen, s a testőr szeme üldözte és ölte, mint álomban, menekülni akart, s nem bírt, s csak elsikoltotta magát, és lelépett a trónról, hátában érezte, hogy az ördög utánaered, s gerincében jég volt.

De ahogy lépett megérezte, hogy nagylábujjától a bokájáig fagy ütötte a lábát, s amint emelni akarta lábait, a fagyosság tovább eredt térdéig s aztán csípőig. Lépvén mintha botokon járna, de semmi fájdalmat nem érzett, csak azt a borzasztó hideg merevséget és az egész felső teste úgy reszketett, mintha a szél a rúdon a zászlót lobogtatja.

Nem ő volt ő, s különös, meg tudta figyelni, mintha két kar nyúlt volna dereka alá, és kézben vitte valami végtelen hatalom, amelytől jobban félt, mint meg tudta volna gondolni, mi az. Lelke fázott, és reszketett, és a hátában érezte, hogy a testőrruhába öltözött ördög szeme a gerincén perzseli, s tüzes karok bölcsője kapja el, s a testőrördög markolja mellét, és ahogy az ajtó megnyílt, meghallotta a négylovas kocsi csengését-bongását.

Már nem bírta, egyet fordult vele a világ, elszédült, és még utolsó eszméletével csodálkozott igen, hogy most nem esett el a földön, s nem törte össze magát.

Többet nem tudott magáról, s nem is tudta meg, hogy Borbála volt az, aki átölelte és lépésről lépésre továbbvezette, mint egy ölbeli babát. A vénasszony szikár volt, de erős, mint egy férfi, s könnyű kézzel segítette, míg csak el nem omlott. Akkor azonban nem bírta tovább, engedte lehullani a perzsiai szőnyegre, ami le volt terítve a szoba közepére.

Akkor tapsolt, s fiatal lányok futottak be a hátulsó ajtón.

A fejedelemasszony különösképpen nem szívlelte maga körül a fiatalokat. A lányoknak mindig készen kellett ugyan lenniök, de hívás nélkül soha egy is be nem léphetett a házba, ahol a fejedelemasszony tartózkodott.

Most a lányok rémülten, összetett kezekkel és sápadozva, pirosodva az ijedtségtől, néztek a jó fejedelemasszonyra, aki úgy feküdt a szőnyegen, mintha egy darab fa vagy kő lett volna. Négyen melléje térdepeltek, a vénasszony egy kis imát elmondott az ördögök ellen, akkor levetkőztették arany ruháiból, s úgy feküdött, mint a holt. Meg volt fagyva minden darabja, olyan volt, mint a tegnapi halott, meg nem lehetett hajlítani semmi ujját, karját és egész testét.

A vénasszony kettőt kiküldött közülök, s csak a Sátori kisasszonyt meg Meseházi kisasszonyt parancsolta bent maradni. Hozzáfogott levetkőztetni a szegény fejedelemasszonyt. Megbontotta keménykapcsos fűzött derekát.

A két leány ezalatt kiszedte az ágybelit. Cipellőt lerúgva belőlre másztak az ágyra, s kibontván azt, nagy figyelemmel és gyöngédséggel elfektették.

- Most menjetek - mondta - Tholdynéért - s a lányok lábujjhegyen kimentek a szobából, kézben vivén cipőjüket.

Ő pedig egy szál lepellel letakarta a szegényt, mert nyári meleg volt, s több takarót nem kívánt a test, és imádkozni kezdett felette vajákos szavakkal, maga sem tudta mit mond, egyformán keveredett össze a szájában az Úr Jézus Krisztus neve és a Kedd asszonyának imádása.

Ekkor valami iszonyú dolog lett.

A test kezdett felemelkedni, hogy a feje-lába megfeszült, hasa feldomborodott, a nyaka, mint valami vas megkeményedett és az egész test közepe felemelkedett, a két sarkán s feje búbján támaszkodva.

Az arca egészen eltorzult és a szája vicsorgott, mintha dühösen harapna és valami ellenséggel birkóznék.

A vénasszony rémületében keresztet vetett, pedig kálvinista volt születésétől fogva, és hangosabban kezdett kiáltani.

- Sátán! Sátán! - kiáltotta - távozz belőle, Sátán.

És ezt kiáltotta sokszor, és oly hangosan, hogy a leányok az ajtón mind berohantak és körülállották mögöttük az ágyat és remegve bámultak a fejedelemasszony arcára. Ekkor jött Tholdyné asszony, aki már kint futkosott az eltűnt levélhozó után, s most rohant fejvesztetten s előre, az ágyhoz, a fejedelemasszonyhoz.

Iszonyú volt látni, ahogy az egészen elszederjesedett, és ajka oly lila lett, mint az orgona virága vagy a tavaszi kék liliom, s a csontjai kemények lettek, és kezei ökölbe voltak szorulva, s lehunyt szemei ijesztő gyorsan forogtak, mintha földöntúli hatalommal küzdene.

Tholdyné éppen idejében parancsolt a lányoknak, hogy takarodjanak, éppen a nagy rázás jött a birkózásban, s a lányok eszeveszetten, de kuncogva menekültek az ágytól.

Végre hörgő hang szivárgott ki a fejedelemasszony fogai közül, egy irtóztató sikoly, s abban a pillanatban ez egész test összeesett, és olyan puha lett és olyan gyenge, mint a kalácstészta, semmi keménység nem maradt benne.

Tholdyné hálát adott Istennek, hogy a Sátán eltávozott, s csak azon iszonyodott el, hogy a szegény fejedelemasszony nyaka megvastagodott olyanformán, mint a felfújt hólyag.

- Patyolatot - kiáltott.

Zólyomi kisasszony bedugta a fejét, s kérdezte, mit?

- Patyolatot hozzál a hat singesből hamar.

A lány eltűnt, s míg megjött volna, ő rátette száraz ujjait a fejedelemasszony nyakára és lassan, de keményen simogatni kezdte erős kötelét a nyakának.

Mikor a lány megjött a patyolattal, fogta azt, vízbe mártotta félig s oly szorosan s erősen, ahogy csak bírta, vigyázva azért, hogy a lelket szabadon járni engedje, becsavarta, hogy nyakának vastagságát leszorítsa.

Ekkor érkeztek a pappal.

Keserűi uram nem volt otthon található, a fiatal Geley uram jött egymaga, aki még nem is volt ekkor megszentelt pap.

Ijedten állott meg az ajtóban a nagy fejű papocska, és Tholdyné intett neki, hogy maradjon csak ott, s énekeljen. - Az ördög látogatása ellen.

A fejedelemasszony szája szélén habok jöttek ki s keskeny és szigorú szája nedves lett, s Tholdyné kendő csücskével törülgette a habocskát, ahogy kibugyogott belőle.

Geley káplán gondolt mindenre, mit tudjon mondani Sátán ellen való éneket, jutott eszébe, s mingyárást énekelte is ezeket a sorokat:

Óh, te Sátán, minden gonoszság ura,
Álnokságnak, nyavalyának tarsolya,
Felindítád Istent az szent jámborra,
Ezenképpen jársz nekünk romlásunkra.

Geley uramnak igen kellemes és nagy hangja volt. Betöltötte az énekhang az egész házat, és oly idvességes volt, hogy a fejedelemasszony megmozdult s arca elvesztette azt a szörnyűséget, ami eddig rajta látható volt.

Kisvártatva szemét is felnyitotta, s szép barna szemei csodálkozva pillantottak az éneklőkre.

Geley uram szíve megvigasztalódott, hogy a fejedelemasszony oly szelíden nézett rá, és abbahagyván a hosszadalmas és rettenetes éneket, csendesebbet és erőshitűt kezdett:

Vigasság nekünk háborúságban,
Mert vagyon urunk mennyországban,
Mindenekkel bír királyságában,
Örökkévaló hatalmasságában.

Azért mindentül mególtalmazhat,
Az bűn, az ördög és az halál nem árthat,
Az tűz és az víz meg nem alázhat,
Tömlöc és fegyver minket el nem ronthat.

A fejedelemasszony lassan megfordult az ágyon.

- Imádkozz érettem - mondta Geleynek -, édes fiam.

És Geley hozzáfogott, s elsőben is elmondotta az Úr imáját, és örvendve látták, hogy a szegény beteg fejedelemasszony immár sokkal jobban van, és velök mondja az imát, amint azt szájának kicsi mozgásából látni lehetett.

A fejedelemasszony felemelte az ujját:

- Az ember - mondta oly hangon, hogy senki sem értette meg, mit akar mondani.

Tholdyné közelebb hajolt:

- Parancsol velünk nagyságod, nagyságos asszony?

- Az ember, aki a levelet hozta, megvan-é?

- Lovasokat küldtek az égtájak felé minden úton és az egész mezőségen, ha meglelik, béhozzák.

A fejedelemasszony intett az ujjával. Lemondóan intett.

- Nem lelik meg. Senki nem leli meg, csak az én Gáborom az egyetlen, aki megláthatja.

Ezzel befordította arcát a fal felé, és intett, hogy azért csak énekeljenek.

Geley halkan énekelt, és a más kettő lassan vele duruzsolt. Míg csak a fejedelemasszony édeskésen el nem szunnyadt.

Ők akkor is csak tovább énekeltek, oly halkan, mint a légyzúgás, és az szemmelláthatóan jót tett a betegnek. És így egész napon énekeltek az egész palotán. Már alkonyodott, és ezek csak ott ültek a betegnek ágya mellett és egyre csak énekeltek, a másik szobában a kisasszonyok is énekeltek, és az idő múlott.

Mikor már az alkonyi nap sugarai pirosították a fehér függönyöket, a fejedelemasszony felébredt: arra ébredt, hogy vidám trombitaszó hangzott, elébb messziről, aztán egyre közelebb.

A fejedelem követének fullajtárja trombitált. A fejedelem megparancsolta, hogy ha őtőle ember érkezik bárhonnan is, az embernek kürtje legyen, vagyis trombitája, és amint a város határát meglátja Nagyenyed felől, avagy bármilyen irányból is jön, azonnal rázendítsen a trombitaszóra, hogy felesége, a fejedelemasszony, ha a városban vagy talán annak a határában van is, mingyárást meghallja, s örüljön a szíve.

Ahogy a trombitaszó kedves hangja behallatszott, Tholdyné eltávozott a szobából, hogy megelőzze a követet, és kikérdezze a hírek felől. Hogyha valami helytelen volna a szavaiban, azt megigazítsa, és okos szókra tanítsa, hogy mit mondjon, ha a fejedelemasszony hallani kívánná.

Zsuzsanna fejedelemasszony csendes mosollyal hallgatott, s kigyúlt az öröm, hogy a rettenetes dolgok után itt van a segítség, mert urának követe s urának levele és urának híre mindent jóra fordít, s ettől meggyógyult.

Oly csodálatos volt pedig a gyógyulása, hogy azt ember el sem hinné. Mintha nem is az lett volna, aki órákkal előbb azon az iszonyatos vívódáson keresztülment. Bágyadott volt ugyan, de édes és nevető.

- Hozzátok elémbe - mondta s felült az ágyban.

Aztán azt mondta:

- Add reám a török kantust, amit uram küldött nekem még Dévába.

Borbála futott a kaftánért, ami nagyon szép volt, selyemből volt, és nagy virágok és karmos sárkányállatok voltak reá hímezve.

Megfésülte asszonyának fejét, kontyát újrafonta, de Zsuzsanna sürgette. A trombitaszó már itt volt a palota előtt.

- Siess, siess, egy percentet se akarok várni, uram izen.

Így csak megtörölte arcát vizes kendővel, mint a gyermekecskét, mikor még gyermek volt, hamar rendbe szedte. Így sietett kicsi lány korában, ha futni akart vala játszódni...

Zsuzsanna rogyadozó lábain boldogan indult, hogy a követet fogadja a teremben.

- Mintha elaludtak volna a lábaim - szólt. - Mi esett velem, jó Borbálám?

- Semmi, kedves kincsem, édes gyöngyvirágom. Asszonyi sorsunk ez, mindenkivel megeshet.

Zsuzsanna fejedelemasszony visszanézett az öreg asszonyra, aki úgy húzódott utána, mint a felleg, s furcsán érezte, hogy valamit jelent az asszonynak ez a titkos szava. De nem volt ideje mélázni rajta, s nem is akart: egész szíve tele volt vággyal, hogy ura híre s szava elé kiterítse egész lelkét, szívét.

Alighogy bement és elhelyezkedett fejedelemasszonyi méltósággal a trónszékben, már jött Tholdyné felhevült arccal és ragyogó szemekkel:

- Nagyságos asszony, jó hír - kiáltotta messziről... - Urunk Marosvásárhelyen vagyon.

Első percben nem is értette, mi ezen a nagy és vidámító.

- Marosvásárhely Kolozsvártól napkeletre fekszik, egy jó napi járóföldre, Kereki pedig napnyugatra két vagy három napi járóra. Nem is volt még urunk Kerekiben.

Zsuzsanna fejedelemasszonynak most kezdett felderengeni valami az elméjében, mert úgy tűnt fel neki, hogy semmit sem tud semmiről.

A követet jól ismerte, Bornemissza Mihály volt az, kedves embere a háznak, hűséges és igaz beszédű.

- Nagyságos fejedelemasszony - térdepelt le előtte Bornemissza -, őnagysága a mi urunk, minden jót és jó egészséget kíván nagyságodnak. Levelét küldi és ajándékokat.

Nagy iszákot hozott utána egy darabont, és az súlyos volt.

Zsuzsanna átvette a levelet, és reszketett a keze, mint a nagyon éhes emberé, aki tál étel elé ül le, s nincs rá képessége, hogy kanalát belemerítse, mert az éhségtől remeg minden tagja, s az egészet a szemével szeretné felfalni.

Végre feltörte a pecsétet, s ott látta maga előtt azokat a csudálatos ékes és kedves fűszálbetűket, ahogy hajladozva és lengedezve lobogtak, mint valami isteni jel.

De már setét volt, s nem lehetett egy szót sem elolvasni, csak nézte hát, csak nézte, míg világítót hoztak s közel vitték hozzá.

Szerelmetes hű feleségem - írta a fejedelem -, jó egészséget és Istennek minden javait kívánom neked, édes Suskám, mindig csak azon vagyok, hogy hazamenni kívánnék, s hiszem Istent, e hétnek végére meg is fogom lelni az én szerelmes Suskámat, vigyázz magadra, édes atyámfia, és addig is, míg szóban tehetném, egy kis egyet s mást küldök neked. Küldök egy meccett tükröt, amit most hoztak volt. Rákóczy György öccse ott jár, az vásárolta bátyjának, aki hozzám mai postával küldte bé. Nézd meg magad benne édes Suskám, és készítsd magadat a találkozásra. Asszonynak a tükör olyan, édes Szívem, mint férfinak a kard. Az az ő fegyvere.

Zsuzsanna elmosolyodott és leeresztette a levelet, mert nem látott tovább. Nem lehet tudni, hogy a világítás nem volt-e jó, vagy hogy a szeme lett tele csudálatos meleg és édes könnyekkel.

- Bontsátok ki - intett halkan és mosollyal a pakétára, s a testőrök azonnal szétnyitották az iszákot és abból mindenféle roppant szépségeket bonciráltak elő. Volt ott tafotaselyem, és volt aranycsipke, s volt ott nyusztmál, és előkerült a többi közt a velencés tükör, és semmi baja nem volt. Fehér üvegcirádokkal volt körülvéve a drága metszett üveg, ami fatokban volt eltéve, s a fejedelemasszony örömmel vette azt a kezébe.

Nem is mert mingyárt beletekinteni, tartotta a pillantását, mert úgy akart belefigyelni, azzal a szemmel, ahogy az ura fog reá nézni, ha megjő.

- Látod, Ága, milyen balgák vagyunk - mondta -, minden ördögnek hiszünk.

És édesden mosolygott.

Akkor felemelte a tükröt, amely kicsiny volt, de annyi mégis, hogy egész arca elfért benne, s megpillantotta magát.

De ahogy meglátta a tükörben az arcát, nézte, nézte, aztán lassan a tükröt leejtette, csak Isten őrzötte, hogy az ki nem gurult öléből; annyira megijedt, hogy egy cseppet sem vigyázott rá.

Olyan lett, mint a halott, úgy megijedt, hogy a keze megint reszketni kezdett.

- Tartsd - mondta elszántan Tholdynénak -, tartsd elém, az arcom elé. - Ága fogta a drága tükröt, felemelte, és szeme elé hozta.

A fejedelemasszony újra belenézett, és újra még jobban megijedt attól, amit látott. Egy halott arca nézett rá.

Fejéhez kapott és elfordította a szemét.

- Ez vagyok én? - kérdezte - mondd, hát: csak ez vagyok én?...

- Te vagy a te párodnak, a nagyságos fejedelemnek a legkedvesebb.

Zsuzsanna eltorzult arccal kereste újra meg magát a tükörben.

Nem szólt, de legyintő szomorú ujjai azt mondták:

- Ha ez vagyok, és ennyi s ily öreg... akkor mért jön haza az én uram, ha nem a temetésemre?

Elkapta a tükröt, és felállott, és a világossághoz emelte azt is, az arcát is, és dobbantva és kétségbeesve:

- Nem én vagyok, ez nem én, nem én, nem én... Mit tettetek velem? Megcseréltétek a testemet, és az én lelkemet, jaj nekem, jaj... Jaj be utálom...

A fejedelem reggel négy órakor már az atlaszai felett görnyedt.

Kint a kutyák egész éjjel ugattak, kezdik a szerelem idejét, ő két nagy öklét rátette az UNGARN nevű tarka képre, amit Viennában metszettek, s merőn nézte a viaszgyertyák imbolygó világa mellett a piros és kék vonalakkal cifrázott ábrakadábrát, amin rajta kívül kevesen tudtak eligazodni Erdélyországban.

A képen a bal felső sarokba oda volt írva, hogy WIENN. A bal sarokban ugyanolyan magasságban oda volt rajzolva nagy gondossággal, ahogy a Donau hat ágban beleszakad a Pontus Euxinusba.

Közben a Duna szelíd félkörben, kerekdeden, mint egy fonál, kerekíti be a képet s erre a fonálra fel vannak fűzve Hungaria, Transylvania, Moldavia, Bessarabia. Alólról rajta lógnak Sclavónia, Bosnia, Servia, Walachia, Bulgaria.

Transylvania szép kék pántlikával van körülszegve, de Hungáriában vörös giliszta kanyarog. Délről, Kanissától öblösen felkanyarodik Neuhausel felé, azután lejön Parkanig, újra Erlau felett s onnan lecsúszik Chegénél a Tissa Fluss partjára s a Maroson a Transylvania határára.

Ez a vörös giliszta a török határ.

Ezt a gilisztát kell elpusztítani s akkor a magyarnak mingyárt más lesz az élete.

A fejedelem ujja, kemény szarukörme, feketén mozog előre, s meg-megáll Grosswardiyn, Zotmar, Tokay, Caschaw, Bistrica és Pressburg nevekkel jelölt pontokon.

Most rendkívül közel érzi magához ezeket a neveket. Követei Károlyban vannak traktán. Lehet, hogy ma már meg is érkeztek oda. Velük jött el Fejérvárából Kolozsvárra. Azok továbbmentek Nagyvárad felé.

A király részéről Eszterházy Miklós van ott. Ma Eszterházy a legelső úr Magyarországon. Mióta Thurzó nádor meghalt s a sógorát, Forgách Zsigmondot a főkapitányságból nádorrá választották, azóta nincs odaát senki, akivel az országról szólani lehetne, csak Pázmány és Eszterházy. Ha a király éppen Eszterházyt küldte el a béketárgyalásokra, ez a legnagyobb megbecsülés és a legkomolyabb próba. Kit küldhet? Ez az egy...

Nagyvárad, Szatmár, Tokaj, Kassa, Nagyszombat, Pozsony.

Ez ma Magyarország.

A király hat év óta még mindig nem fogadta el őt fejedelemnek. Még nem adta meg a címet... Különös, micsoda emberek vannak körülötte, nem mondják meg neki, mi történik Erdélyben?... Hogy itt hat év óta békesség van. Hat év alatt felépítették ezt a kis országot, ahogy isten tudja mióta nem volt rendben ország a magyar földön... Még Mátyás király alatt sem volt Erdély így, mert nem törődtek vele. Báthory István tyrannus volt s nem vajda. Úr volt, mint valamennyi Báthory, csak hatalmát akarta érezni, s nem bánta, ha az emberek megélnek, nem irigyelte...

S ő még most is csak vajda a bécsi udvarban. Mit gondolnak ezek felőle?...

No de azért mégiscsak engedni kell egyszer. A nádor követei kötelezettség nélkül elárulták, hogy Eszterházy magával hozza a diplomát és a felséges címet.

Ez a jövő útja! A keresztény népeket összefogni, és az egész európai erővel rámenni a pogányra, s kiszorítani erről a kontinentális területről. Senkinek sem oly sürgős, mint a magyar nemzetnek... Ha soká késik a dolog, elvész a magyar egy lábig... Török igát nem bírja a magyar, azt csak a pásztornép bírja, akin mit sem lehet megvenni... Rác, oláh s odalent a többi fekete martalócok...

Mathiás király a végét járja. Talán már meg is halt, csak titkolják... Itt az új király, Ferdinánd... Itt a protestantizmusnak a vége.

Rákönyököl, s belemered a hallgatag mappába, a földabroszba. Roppant forróságok futkosnak át rajta.

Már a télen úgy volt, hogy felkínálja kardját ennek a Ferdinándnak. Új király, új törvény... Hadd lássa, hogy keleten erő van s barát... Kész volt a legkeményebb szövetségre lépni vele. Kész volt a csehek ellen hadat adni...

Kinyitja a könyvet, s nézi Csehország térképét. Hasonlít a magyar haza térképéhez. Hegyek veszik körül... S hasonlít belülről is: protestáns az egész ország... És ő el volt tökélve, hogy vallása dacára békességet köt és szövetséget magával a sívó oroszlánnal: Ferdinánddal.

De hogy értesse meg magát vele. Követeit nem fogadják. Beszédét nem hiszik. Ígéreteiben nem bíznak. Igazságától irtóznak.

Mily oktalanok: ha ő egyszer kibontja a zászlót!...

Hőség és düh lobbant fel benne. Dóczy Andrásra gondolt, aki most már nemcsak szatmári főkapitány, hanem országos főgenerális...

Megrázza magát, mint a szilaj szelindek.

Visszagondol arra, hogy még tavasz nyíltán mennyire másképp látta az állapotokat, és miket gondolt. Mert arra gondolt, hogy ha ő annak idején nem a Báthory Boldizsár személyének hatalma alatt áll, hanem a Bocskai politikáját követi, s nem Temesvárába menekül a székely Mózes eleste után, hanem Prága felé s Vienna felé, és ha nem Isztambulban éri el azt, amit elért, hanem Bécsben, akkor most már rá lehetne menni a törökre!

Két ilyen nagy veszedelem közt élni és égni.

Akkor úgy gondolta, mégiscsak a pogány a nagyobb veszedelem.

Abban az időben, a nagy csikorgó télben, ugyanúgy feküdt éjt-napot a mappák és atlaszok és Itineráriumok felett.

El volt bizakodva, hogy Erdély már egészséges és rendben él.

Most megkövesülve néz megint Transylvania képére a mappán. Ez a kis kerek zöld mező, mint a kert, a tündérek országa. Milyen hamar és szépen rendbe szedődött.

Felépült. Szegény kicsi Erdély, mintha valami jóságos régi istennő öltöztette volna csupa új ruhába.

Mikor hat évvel ezelőtt átalvette az országot, nem volt egy vár, egy kastély, egy udvarház épen a nagy török dúlások évtizede után. Most már nincs ház, ami meg ne újult volna.

Mit tudják ezek a boldog népek, akiknek határát soha török lova nem tapodta, mi az, tatárkóborlások országútján élni. Tüzet, vizet, éhséget, szomjúságot és jegekben elfagyást. Mikor ő gyermek volt, törvénnyel kellett megtiltani, hogy Nagyenyeden a város piacán emberhúst nem szabad árulni. Micsoda sors az, hol ennyire vadultak az emberek, hogy egymás húsán éltek.

Ma a tárházak tömve vannak, a kincstárak rakva, a családok, mint egy-egy méhköpű, mézzel. És ezt mind annak köszönheti, hogy úr a portán, és hat év óta török ló a határt át nem hágta, hacsak nem azért, hogy kaftánt és ajándékot hozzon neki.

Milyen szépen megbír a törökkel és mért? Úrrá teszik aranyai, és úrrá a szép ígéretek. Most vannak az élen az ő ifjúkori barátai. Egyik kajmekám, a másik defterdár, a különbek mind basák és dívánülő vezírek. Azok, akikkel valaha Tömösvárában együtt diskurált és ábrándozott, akikkel olyan jól meghányták-vetették a török birodalom sorsát; akik őróla jól tudják, hogy hívebb a császárhoz, mint az igazhívők. Azok, akikre tízezer aranyakat költött és ajándékoknak elmondhatatlan seregét, esztendőről esztendőre.

De úr is volt velük és általuk és rajtuk. Az történik, amit ő kíván és ahogy ő elgondolja.

Most lehetne, most, most valamit kezdeni az egész keresztyénségért, mert a portán bajok vannak. A szultán tehetetlen gyermek. A szultánokkal baj van ez öt évben. Egyiket elcsapják, másikat megölik, és a birodalom mégis megvan. Mikor az első szultángyilkosság történt, azt hitte, megrendült a föld a lábuk alatt, magától összedől az agyagbálvány.

Nem úgy történt. Kisült, hogy nem az uralkodó cselekszik. Még vezér se kell az éhes fenevadaknak, ez a fejveszett förgeteg minden pillanatban kész rá, hogy ellepje Európát.

De ő nem azért építette fel a maga Erdélyét, hogy a vadak zsákmányává essen. Etette hát őket, amit csak el bírt szakítani a maga szájától, azt mind vesztegetésre küldte Szófiába.

Ez nem elég. A sárkánynak az orrára láncot kell verni, hogy ne indulhasson útra a végtelen tatárhad és nyomában a karvalyok és dögkeselyűk felhője; megborzad a gondolatra: ezek egy hadban mind le tudnák legelni és ismét semmivé tenni, amit ő oly nagy szorgalommal és munkával épített hat év alatt, e kicsiny világban, amelyről már az a hír a kapzsi és véresen tátongó szájak előtt, hogy Erdély hegyei arannyal vannak rakva és paradicsomi bőséget talál e földön a mozlim.

Ha most Bécs volna a kezében, és azt ültethetné lóra Stambul ellen.

Bécs. Ezen el lehet gondolkodni, és ezen el lehet keseregni. Már százéves a házasság, 1526 óta kilencvenhárom év telt el. Még öregapja sem született meg, mikor Bécs hatalmába került az ország. Ötödik király van azóta belőlük, s egyre rosszabb.

Rossz házasság.

De azért folyton reménykedik a szegény magyar, s mindig csak arrafelé repül a tekintete - hátha.

Mit is keressen a török tájakon? A török oly keleti nép, hogy lehetetlen megérteni egymást. Vallása, erkölcse, annyira más, országának szerkezete oly idegen, hogy csak az tudja, mi van ott, aki a saját szemével látta.

Katonanép. Asszony nélkül való nép. Csak a kard és a gyilkolás az istene, s a rablás. Semmi se tartja féken, amit lát, elviszi.

Szörnyű, ami a hatalmas császár udvarában van. Azok a fenn ülő hadiemberek oly vadak és könyörtelenek, azokat semmi meg nem indítja, csak a kincsszerzés és a gyönyörűség keresése. Pénzt és rablányokat kell nekik küldeni. Mikor a moldavai háborúra kijött az utolsó szultán, ő maga, jószántából segédcsapatokat küldött. Követje örömmel írta, hogy a szultán kegyesen fogadta és nagy kitüntetésképpen azonnal az ő szeme láttára lefejeztette a rabokat, akiket ő küldött. Vért akarnak ezek látni, mint valami vadak. És hogy ringyókért különösen nagy dicsőséget kapott magától a felséges és győzhetetlen padisáhtól...

Mégiscsak más az élet Bécsben...

Hiszen nem ok nélkül csapott át Rudolfhoz Bocskai. A Bocskai politikáját kellene követni; ha lehetne.

De lehet-é?...

Ő megtette, amit tehetett. Még februárban találkozót kért Dóczy Andrástól, és meg is levelezték, hogy február huszonötödikén Tasnádon találkoznak.

Ez a Dóczy őneki atyafia is felesége után, úgy számított, hogy vele kapartatja ki a gesztenyét a tűzből... Követivel megizente, hogy nagy dologra készül, megújítja a régi fejedelmek szerződését Béccsel... Megköti a titkos szerződést, hogy vállalja a császári hatalmat; aláadja az országot.

Nagyon nagy elhatározás volt ez. Soha senki meg nem érti, milyen nagy gond és a jövőtől való rettegés késztette rá.

Még azt is felajánlotta, hogy a religiót megmásítja... Áttér Pázmány hitire.

Bethlen Gábor a Pázmány vallására.

Lehet-é ennél már többet tenni és ajánlani. Sógorát, Károlyi Mihályt is elküldte Bécsbe, hogy törje az utat, és óvatosan tanácsot is adott neki, hogyha a vallását kívánják, csak térjen át a császári hitre. Túsznak küldte magáért. Hadd lássák odafent, hogy nem üres szó, amit ígér, komolyan gondolja.

Mert mi az elsőbb, a religió vagy a náció? A vallás vagy a nemzet?

De úgy döntött, hogy meg kell szabadulni a nagy veszedelemtől, a pogánytól, egész Európában, s ezért érdemes tisztaságot cselekedni a keresztényeknek maguk között.

Soha ennél jobb idő nem lesz. Soha ilyen gyönge lábon a török nemzet nem volt, mint most. Semmi rend és semmi hatalom náluk most nincsen. Minden évben gyengébbek.

De a nagy keresztes háborút soha protestáns vezér meg nem indíthatja ellenük, csak az egyedül üdvözítő hitben levő. A pápa nélkül nincsenek sem francia, se spanyol, de még német segítségek és hadak sem.

Egy isten van az égben és egy istene van az összes keresztény fejedelmeknek és népeknek. Mit tesz azért az a kis mise? Mért ne hallgathatná, a jezsuitákat is. Azok a konfesszióbeli különbségek nem változtatják meg a hitet. Csak keresztény, aki keresztény s nem pogány. A református religió is "katolikus": egy közönséges anyaszentegyház... Szenteknek egyessége. Egyformán könyörögnek bűneiknek bocsánatjáért. Egy az Apostoli Hitvallás minden kereszténységnél... Luther soha nem lépett ki a katolikus szentegyházból. Csak reformokat kívánt.

Muszáj ennyi áldozatot hozni a magyarságért.

S ezzel beköti Bécs szemét.

Akkor úgy el tudta képzelni, hogy már ez évben személyesen megy el Bécsbe, ha kell, hogy megalkudjon magával a császárral.

De a császár nagyon messze van, és semmi módja, hogy hozzá közelebb érjen, muszáj azért a lábakon tipródni, míg odáig verekedik. Íme itt van Erdély, láthatják, mit csinált ennyi kevés idő alatt ebből a rettenetesen megszaggatott kis országból. Életet és viruló gazdaságot tudott teremteni, s ezt meg kell látni a bécsieknek is. Küldjenek le új Bástákat, generálisokat és politikusokat, kereskedőket és tudósokat, nézzék meg, mi az, amit ő felkínál...

Hogy égett a lelke és a szíve a nagy tűzben, senkinek nem mondott egy igét is arról, amit gondolt, csak majd akkor fogja kitárni terveit, ha kész a megértés, és a barátság... Nem kételkedett egy pillanatig sem, hogy egész népe vele jön, és vígan és dalolva indulnak a törökre, mihelyt itt lesz az ideje, hiszen ki tudná jobban, mint bárki Erdélyben, mit jelent a török veszedelem?

Február elején nagy lélekkel indult ki Gyulafejérvárából, hogy idejében ott legyen Tasnádon.

Rettenetes hóviharok voltak, förgetegek és rossz utak, de február huszonegyedikére Tasnádra ért.

Húsz mérföldet ment egyhuzamban (százhatvan kilométer) s csoda, hogy az Isten megőrizte, hogy semmi baja nem lett.

Még most is fekete düh önti el, ahogy Tasnádra ért, szíves levelet írt és küldte Szatmárra, Dóczyhoz, hogy ő már itt is van, várja.

S másnap jött a válasz a két mérföldnyire levő Szatmárból, hogy Dóczy nem jöhet, mert Lónyay urammal vagyon dolga elsőbb.

Irtózatos dühök száguldottak akkor benne.

Hat napig váratta a szatmári.

Mint a vazallust.

Ahogy Báthory Istvántól tanulta, aki Ecseden, az ő ifjúkorában hat napig váratta a császár követeit, akik pénzt kérni jöttek tőle, s akkor maga elé eresztvén, a környék urainak kíséretében úgy fogadta, mint egy fejedelem az instanciázókat.

- Pénzem kölcsönadni valóm nincs - mondta a német grófnak -, de ha volna is, nem adnám annak a császárnak, aki mián annyi sok károm és veszteségem vagyon... Hanem neked ím ez ajándék.

És pár aranyökröt adott neki, s abban kétezer arany ajándék. A lippai Gyulaffytól rablott kis ökröcskéket.

Ezt akarta ővele csinálni Dóczy András.

De koldus Dóczynak nincs kétezer aranya, s ő nem a bécsi császár, akivel ezt meg lehet cselekedni.

S mikor megjött is a beteges és veres arcú Dóczy, csak éppen a gőg volt az ábrázatjára írva, de hol volt a hatalma?... Mily koldus volt az ő királyi seregéhez képest? Ők húsz mérföldről jöttek, de jó ruhásak voltak és jó fegyveresek, ellenben a főgenerál szegény volt, és rongyos csapattal ágált előtte.

És még ő panaszkodott, hogy milyen nagy dolog, hogy télvíz idején ki kellett jönnie a szatmári várból, hogy a hófúvásban csaknem elveszett a síkon, majdnem jég alá került az úttalan utakon, és hogy neki vigyáznia kell testére, mert ezer betegség kínozza, s úgy tett, mintha kegyelmet gyakorolt volna a szegény erdélyivel, aki oly nagy messziről eljött idő előtt, hogy az ő jóságát és irgalmát nyerje. Mintha ez így volna rendjén, s egy szót nem akart arra vetni, hogy az is valami, hogy ő fejedelem létére ily messzire elmászott a télben. Csak az volt neki a fontos, hogy farkasok üvöltését hallotta és medvék barangolását szagolta.

Egy napot vele volt, csak éppen reggeltől délutánig, s már indult visszafelé.

Oly kutyafuttában, hogy még azt sem beszélték meg, mikor jönnek hát a császár követjei, akikkel neki tárgyalnia kell.

Levelet kellett utánaküldeni, hogy mikor s hol lesz a császáriakkal a találkozás. S ő megírta a levelet, mert csakugyan úgy gondolta, hogy nem azért császkált idáig nagy töredelemmel, hogy egy nyavalygósnak sirámát hallgassa, hanem azért, mert benne nagy célok és tervek égtek, s neki nem egy császár lábakapcájával van dolga, hanem magukkal a császár meghitt embereivel, akikkel okos szót válthasson.

- Nohát hiszen Dóczy is meg fogja még ütni a bokáját... Ne adja neki Istene, hogy valaha a kezembe essen... Azt a hat napot hat hónapokkal, vagy hatévi nehéz vasban való rabsággal fogja még megfizetni, csak az én istenem úgy engedje.

Nem lehet ezekkel dolgozni. Nem lehet ezekkel a császári madarakkal, mert ezek felettébb kevélyek a maguk koldus szolgaságában. Ezek biztosnak érzik az életüket, hogy várfalak közt vannak s azt vélik, elég a császár neve, s ők mentve vannak. Nem tudják, minek köszönhetik hat esztendő alatt való nagy nyugodalmukat, hogy ez is csak azért, mert ő a törököt úgy tartja féken, mint a mészáros a szelindekeit.

- Csak egy kis szót kell kibocsátanom, édes uram, és szűk lesz Szatmár!

De ezt a kis szót nem fogja kijelenteni - mert a fenevadnak csak meg kell nyitni a rostélyt, és akkor már vége a világnak, soha a hadak cerberusait visszatartani nem lehet, ha azok szabadon érzik magukat.

Így a szatmári főgenerális tovább is örömmel istápolhatja nyavalyáit, az ő kezében van az élete, s ő nem fogja ráuszítani a fenevadakat, mert nagyon közel vagyon Szatmárhoz az erdélyi határ, s meg nem is akarja, hogy a pogány még többet falhasson a nemzet testéből. Lippáért is fáj a szíve, pedig evvel a kis konccal hatévi nyugalmat és életet vásárolt magának.

Majd ő... Majd eljön még az ő ideje is.

Mert ez így kibírhatatlan.

A császár messze van, s szolgái, cselédi rosszul informálják. Úgy viselik ezek magukat mind, mintha neki a császári kenyérre fájna a foga. Lónyay uram is nagyon fennyen vitézkedik, irigyek, és rettegnek, hogy egy új követő álljon be közéjük a sovány generálisi koncra. Oly nagy benfentességet vélnek, hogy nem akarják az ő útját egyengetni, rettegnek, hogy a császárral netán szembe kerül. Szűkszívűek és ostobák.

De ott is, azok fent Bécsben, akik úgy ülnek és dirigálnak, mintha mind a világ végéig az ő szárnyuk seperne a magyaron.

Még mindig a szájukban van Básta generális memoranduma, amit a császárnak írt húsz évvel ezelőtt, s aminek párját ő is megtalálta a fejedelmi levéltárban. Akkor azt írta a császárnak Básta, hogy egész Erdély üres és koldus vidék. Hogy egész Erdélyből nem lehet egy zászlóaljat kiállítani, s egy vára nincs, amit meg lehetne védeni, s pláne egy sincs, amit ezek az erdélyiek megoltalmazhatnának. Hogy itt koldusok és vadak vannak és a császár készüljön el rá, hogyha meg akarja tartani ezt az Erdélyt, sok pénzébe fog mindig kerülni, s csak politikából kell megtartani, hogy a török ellen legyen egy végvár, s ne rohanhassa meg a török a császár jó birtokit akármikor...

Nem volt elég Bocskai megmozdulása?

Nem volt elég a bécsi béke, amiben úgy diktált a megvetett erdélyi fejedelem, ahogy akart?

Vagy azt hiszik, Bocskai és senki más?

Hol van ma Erdély ezek felett az idők felett? Akkor igazán vadak ugattak és farkasok üvöltöttek a falvak közepén, ma minden jobbágynak új házat építtetett az a Bethlen Gábor, akitől ő még ma is megtagadja a fejedelmi címet, s csengő Prinz helyett kásásan csámcsogva vojvodának hívja.

Básta nagy generális volt a maga világában, de sohase harcolt a maga pénzén, csak a császároknak verekedett, mint zsoldosuk. Csak oly harcokat vívott, ahol ostorral és fegyverrel kellett kergetni a népet a csatába, akaratja ellen. De ma Erdélyország oly hatalommal bír, hogy Pressburgig retteghet a német, ha ő felemeli a mutatóujját itt Kolozsvárott.

Csak egy zászlót kell kihengergetni a tokjából, az egész magyarság úgy rajzik fel, mint a méh tavasszal, mikor rajzani kezd.

Most merészelnek ővele ily könnyen bánni, követeit elutasítani, nyomorult Homonnayt még mindig ébren tartani, hogy minden percben legyen valaki, akit kijátszhatnak ellene.

Kolozsvártól Kassáig három hét.

Még Forgách is bejött Kassáról négy-öt hét alatt Szebenig, hogyne volna neki elég három hét Szebentől Kassáig?

Hányszor van három hét csak egy esztendőben. Hányszor sétálhat be Kassára, ahol a város kapuját úgy nyitják meg előtte, ahogy ő akarja?

Belemerült újra a térkép nézésébe.

Előtte egy ezüst csengő állott, felemelte, megrázta. S az az érzése volt, mintha ennek a kis ezüst csengőcskének a hangja megcsöndítette volna a világ viharát. Ez a kis ezüst csengő vékony sikítása, mint valami halálsikoly visított bele az országok és népek életébe. Erre a hangra hadak állanak fel, szépen elrendezett hadak, és dobogva indulnak hódítani s igazságot tenni...

Vajh mit jelent az az út és az a hadvonulás?

Egy pillanatra lehunyta szemét, s végigfutott nagy csontos testében a vér. Zuborogva és dörögve a hajnalban. Vér és vér... tűz és özönvíz... halottak hörgése és élők rivalgása... ágyúk bömbölése és tatárlovak nyihogása... Asszonyok sikoltozása és némberek kacagása... gyermekek holtteste... Mert ki tudja, mit hoz a jövő?

De már úgy érezte, ez a kicsiny csengettyű eldöntötte a vitát: aminek meg kell lennie, annak meg kell.

- Isten ítél.

A belépő udvari gyermeknek annyit vetett oda:

- Kelemen deákot.

Az úrfi el.

A fejedelem hátradőlt a nagy karosszékben. Csontos ujjai megmarkolták a szék karfáját, kemény ujjai reszkettek a belső indulattól. Úgy ült, mintha vissza akarná tartani magát, hogy egész teste ki ne rohanjon a világba, s kardjával egyszerre le ne sújtson Zotmárra és Kassára és Bécsre.

Nemsokára magas, sovány, agárforma sápadt deák lépik be s megáll.

- Az Itineráriumokat Kassáig.

A deák egy nagy szekrényhez megy. Kiveszi a kulcsot, megnyitja, és nagy tekercseket hord elő.

Leteríti őket a nagy asztalra és vár.

- Végigmegyünk Kassáig.

A deák kibontja az első tekercset.

Atlasz ez is, de hadiatlasz. Olyan módon rajzoltatva, ahogy még a római császárok íratták meg a hadi utakat.

Hosszú, görbe fekete vonal a hártyán, s melléje különös jelek és szavak vannak írva.

- Első táborhely Bámfihunyad - mondja Kelemen diák.

Mutatja ujjával a pontot.

- Innentül Váradig.

Minden legkisebb falu vagy szállás is fel van jegyezve az út mellé, és sokféle jelzés, amiből aki érti, leolvashatja az út szélességét, hadiútnak alkalmas-e, vagy nem? Itt patak van, itt hegy, itt szorosság, itt tágasság. Mező.

A fejedelem már hat év óta mindenkinek, akit bármely irányban kiküldött követségbe, vagy akit eleresztett barátsági útra vagy kereskedésre, keményen meghagyta, hogy amerre megy, erősen megnézze az utakat, megírja, s mikor megjő, Kelemen deáknak pontosan elmondja, amit tanult. Kelemen deák hat esztendő óta már úgy megismerte a világot, de kivált a magyari tájakat, hogy minden zeget-zugot ismert, minden urat s annak egész életét, családját, híveit és barátait és ellenségeit úgy tudta, jobban, mint ő maga. Még azt is, hogy kinek hány gyermeke vagyon, s azok hogy nőnek s mire válnak. És hogy állapota hogy fordult s ma mit bír és mit tud cselekedni, jót vagy rosszat.

S Kelemen deáknak olyan feje volt, hogy abban minden megmaradott, és semmi össze nem zilálódott. Ma is tudta, hogy hat év előtt már ki mit jelentett, s azóta hogy fordult. Tudta, itt van az élelemszerzés, ott nincs, mintha maga járta volna be mindazokat a helyeket, amiket csak egy-egy pontocska, vagy egy-egy szavacska jelzett fel. Kapott is már a fejedelemtől hét ház jobbágyot a tudományáért, otthon Háromszékben, Gelencén, ahol született, s ahová egész lelkével visszavágyott. De ahova soha egy napra is el nem mehetett, mert neki mindig a fejedelem mellett kellett lenni, akárhova is ment a fejedelem.

- Második táborhely Baratka.

A fejedelem gondolkozva nézett az írásra.

Nem volna-é közelebb a Királyhágótól Báród felé?

Kelemen deáknak az arcán egy pici moccanás se volt. Csak annyit felel:

- Barátkának szélesebb a mező. Amivel kurtább Báródnak, annyival nehezebb. Gyalog, lovas mehet, hírvivő, de ezredet ott vinni ne próbáltassék.

A fejedelem hallgatott és elmosolyodott.

Neki minden mérföld kincset ér: de jó.

- Jó - mondta.

És így beszélgettek egy óra hosszat, s már meg is érkezett Váradra, Debrecenbe s Tokajba és onnan egyenest Kassára.

A fejedelem felállott. Már egészen belefáradt, már egész testében érezte a nehéz utat, és intett, hogy mára elég, virrad, sok dolga vagyon.

Mikor lefeküdt a medvebőrrel takart díványra, elnyújtózott, gondolta alszik egy jót. De nemsokára elmúlt belőle minden álmosság, felkelt, s karja, keze meggyújtotta a gyertyát, s ahogy egy órára nézett, öt percet aludt csak.

A mappa mellett egy nagy csomó írás volt. Nagy árkusokon, szép gömbölyű öregbetűkkel megírva Magyarország történelmének egy darabja. Bocatius munkája.

Most megint a históriával foglalkozik. Nem győzi eleget nézni ezt a képet: az egész magyar fajtának fel akarná inni az életét.

Most úgy tele van a keble. Nincs kivel beszéljen róla. Péchy az egyetlen lenne, de oda van Károlyban.

Mikó Ferencet hívatja. Míg megjön, csak nézi, nézi fáradhatatlan szemmel a magyar föld abroszát, s ujjal, körömmel a távolságokat vizsgálja.

- Jöszte csak, Ferenc uram, ülj le itt és hallgass. Meg ne szólalj, hogy bolondot ne tanálj mondani... Aki hallgat, az bölcs ember.

Mosolygott a Mikó Ferenc megrökönyödésén.

- No, mit szólsz hozzá?... Ez itt Hungária. Úgy nézd meg, hogy ez lenne az egész, Szent Istvántól maig. Már az is benne van, hogy a török mennyit szelt el belőle.

Mikó Ferenc felállott, s odahajolt tisztelettel, nézte visszájárul a képet, de nem tudott rajta okos lenni. Csak csudálta a fejedelmet, aki ebben is tudós.

- Nézd, Ferenc, ez az ország, amit első István király, akitül a szentséget én se tagadom meg, oly szép renddel hagyott, hogy háromszáz esztendeig itt csakugyan tejjel-mézzel folyó Kánaán volt. Most tanulom a históriáját, mert gyermekkorban elmulasztották velem. Lázár András bátyámban nagy székely virtus volt, nagy gőg és fene uraság, de bizony velünk nem törődött, még deák szóra sem kapatott, úgy kell nekem öreg fővel tanulnom a deáki nyelvet s írást... Ládd, ebben a sok papirosban meg vagyon írva az Árpád-béli királyoknak históriájok...

Mikó Ferenc nagyon lakatot tett a nyelvére, hogy meg ne szólaljon, s el ne árulja tudatlanságát. De meg nem is volt nehéz a hallgatás, mikor olyanokról beszél, s éppen a nagyságos fejedelem, amiről neki álma sincs.

- Hét vagy nyolc század óta itt vergődik a magyar nép. De soha ily nehéz dolga, mint ma, nem volt. Nézd csak ezt a szép búzakenyér formájú országot: ma már a belét majdcsak kiette a győzhetetlen szultán, s körül a karéja, fele a császáré, fele a mienk... Őfelségének, a királynak, csak ez a hegyes felvidék maradt, s nekünk a hegyes Erdély... Most az a kérdés, hogy lehetne visszaszerezni a szép bélit...

Körme ott kerengett Magyarország belső nagy mezői felett.

- Micsoda boldogság volt itt hajdanában... Falu falut ért... Magyar szó énekelt mindenfelé... Magyar eke szántotta a szép kövér földeket, de most bizony a vadvizek, mocsarak, nádasok és a vadmadarak, farkasok tanyáznak rajta... A töröktől mit lehet várni... Katonanép; csak azért jön ide, hogy vígan éljen. A szandzsákságok, a vilajetek, a szpáhik, a bégek, a basák... Ma itt vannak, holnap az ázsiai mezőkön... Azok csak éppen meg akarnak gazdagodni... De azalatt a mi fiaink s szegény testvéreink elszegényülnek. Itt a délvidéken volt a magyarnak a leggazdagabb hazája, Bács megyében öt vár, tizenkét mezőváros és kétszáz magyar falu... Ma semmi... Kalocsán s Baján túl vége a magyarságnak, egy magyart nem hagytak... A régi Czoborok nagy városa szerb lett, és Zombornak mondják - magam láttam.

Komoran nézte a térképet.

- Fel, egészen Budáig, úgy kivágták a magyarságot, mint az erdőt. Jobbra-balra az út megén is. Somogyságon legalább százezer magyar veszett. Szigetvár eleste óta... Jönnek a rácok martalócnak, rabolni, gyújtogatni... Szabadka, Baja határáig megszűnt a magyar élet... A töröknek ez jó, a rác, telepíti őket, mert nem harcolnak ellenük, de a magyarral nem bír, míg szuszog... A Marostól délre, mióta Lippát kiadtuk, nincs többet magyarság... Az országnak ez a nagy része, éppen a legkövérebb vidék üres... Már hiába jönne Szent László király és Kálmán király a könyves, nem írhatná Horvátországot a magyarság közé... Nincs magyarság...

Ujjával fájdalmasan seperte el a déli tájat, mintha végleg elintézné...

- Középen, a Maros felett s nyugat felé még valami... A Maros felső partját, ha meghúzzuk Kalocsáig s odatúl le Pécsig, attól felfelé északra egészen Buda s Debrecen irányáig valahogy megvan a magyar, de összefutott, mint a víz, nagyobb tókba... Hódmezővásárhely, Szeged, Makó, Mezőtúr, Halas, Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd, és a Tiszán errül Debrecen... Hogy városok, a szegény nép mind hozzájuk folyamodott...

Mikó Ferenc kimeredt szemmel, ijedten nézte az üres képet. Már lassan kezdte megérteni, hogy a fehér hely azt jelenti, hogy ott kivágták a magyart...

A fejedelem lassú dörmögéssel folytatta:

- Negyedik Béla király, mikor meghallotta, hogy még vannak magyarok, valahol napkeleten, s tőlük a Juliánus nevű barát hírt hozott: elküldött oda követeket, és megizente nekik, hogy jöjjenek haza... De akkor jöttek a tatárok, s vége lett a hazának is... Elveszett a magyarság ősi törzsöke, de elveszett az itthon levő is... Most hallgass rám, fiam: Sokat álmodok avval, mi lenne, ha izennénk az alföldön szenvedő magyaroknak, hogy jöjjenek haza... Minekünk is kellene az ember s a magyar kéz. Itt vannak a hegyeink, nem tudjuk belakni, s idegenek másszák meg... Nem volna-e jobb, ha a török járom alatt elcsepergő vérű magyarság jönne, és nekik adnánk, ahelyett hogy vad, barbár nép lepi be...

Kutatva nézett a térképbe, s az erdélyi folyók forrásai körül jártak az ujjai.

- De akkor mi lesz otthon az igazi tejjel-mézzel folyó Kánaánban? ha onnan mind kiszíjjuk a még meglévő kevés magyart... Ez lenne a legnagyobb hazaárulás... Magunk adnánk oda idegen fajtáknak a földet... Ma már nem az a világ van, hogyha fordul a sors, karddal meghódíthassuk az elhagyott mezőket és újra letelepíthessük a mieinket... Éjszakákon át nem alszom, csak arra gondolok, hogy istenes-e, hogy ott hagyjuk a korbács és kilidzs alatt a mi drága magyarjainkat, hogy az ő szenvedésükkel s vérük hullásával fenntartsuk a jussot a boldogabb időkre... Vagy hazahozzuk mind, s itthon megerősítsük a szent fészket, hogy minden viharban helyt állhassunk, ahogy ostromnál a külső városból behúzódik a nép a belső várba...

Mikó Ferenc soha ilyenek miatt az éjszakáját el nem rontotta, s most megértette a fejedelem nagyságos búsulását.

- Nem tehetem, hogy a magyar alföldet, akit hétszáz év óta a magyar verejték művel, s csak Mohács óta van oly bajban, amit el sem lehet mondani: feladjam, mint a semmit nem érő mocsarakat... Mert a víz hatalmasodik el mindenfelé... Csak Debrecenig nem tudunk menni a sok lápos, nádas vizek miatt s arra lefelé Szegednek. Szabadkának még inkább... Nem tehetem, mert van még magyar erre fel a hegyek vidékin... Ha a magyar szent korona birodalma ezen a keskeny karéjon meg mer állani és még a nemesi jusst is fenntartja, mert az adót évről évre behozatja, mert egy nemesi család is nem adja fel a jogát, hogy az ősi birtokok jobbágysága hadd tudja, hogy vannak neki még urai, ha a mai világban nem is bírnak hazatérni... akkor éppen a fejedelem indítsa meg az új népvándorlást Erdély felé?... Anélkül is túl sokat kell beengednünk... Ugye, mikor Lippát feladtuk, a népet mind a Maros völgyére hoztuk be s helyeztük el?...

Hallgatás után:

- Meg kell várni, míg a magyar a magyarral, Erdély a Felvidékkel együvé számíthat s egy erővel ronthatja meg a pogányt... Akkor jön az új világ, és csak hadd legyen nekünk akkor magyarunk elég, akiket szétküldhetünk, hogy ameddig a régi határok terjednek, mindenüvé tudjunk ereszteni hódító és foglaló népet... Hogy visszavehessük még egyszer azt mind, ami a miénk Szent István birodalmában...

Ránézett Mikó Ferencre. Ennek vörhenyes haja lángolt, és bajsza és kevés szakálla piros volt az örömtől, hogy ilyeneket hall a nagy fejedelem úr saját szavaival.

A fejedelem csendített. Inas bejött.

- Bocatius uram még nincs itt?

- De igenis, nagyságos uram, már jócska ideje vár.

- Jöjjön bé.

Ezzel kezet adott Mikó Ferencnek, s elküldötte.

Mikó Ferenc lelkiben megerősödve, magyarabbul, mint valaha, távozott.

Bejött az öreg poéta laureátus, aki inkább látszott német kalmárnak, mint Ovidiusnak.

A fejedelem felállott az asztal mellől, s előrejött, kezet adott.

- Megolvastam, domine, miket Lászlóról írtál.

Bocatius mondta:

- Vidám úr volt, nemde?... Őfelsége Kun László király.

A fejedelem belenyomta az ősz embert a szemközti székbe féltenyere egy mozdulatával, úgyhogy az hosszú, papos talárjában csak belesüppedt.

Az asztalon ott volt a vastag íráscsomó, ahogy Bocatius uram Turócziból, Bonfiniból összekompilálta, s a fejedelmi könyvtár számára íratta. IV. Bélának, fiának, V. Istvánnak és ennek fia Kun Lászlónak históriája volt ma soron.

- Nem vidám úr volt ez a király, hanem egy boldogtalan ember - mondta a fejedelem.

- Sorsa boldogtalan, mint mindenkié, aki az Istenek útjáról eltér, de ő maga temperamentumja szerint vidám volt.

- Domine, ez a király a legnagyobb vezérek közül való volt a magyar királyok között... A Morva megetti csata olyan, mint Báthory Zsigmond nagy csatája, mikor a törökön oly győzedelmet vett, amilyet Kinizsi óta senki. Hunyadi Jánoshoz nem hasonlítom, mert a nagy Hunyadinál nem a csata volt a fontos, hanem az, ami lett belőle... Itt pedig csak a csata volt diadal, s ifjú volt rá a király, hogy valamit elérjen belőle.

Bocatius fehér szakállában rózsás arccal nevetett. Szokása volt, hogy ha a legkomolyabb dolgot mondta is, arca mindig nevetett. Szemével sűrűn pislogott, és nyelve is belga volt, kicsit dadogott, és nagyon gyorsan beszélt, szinte habrált, úgy, hogyha tűzbe jött, alig lehetett szavát érteni. De úgy tudta a históriát, hogy mint a vízfolyás csergedezett, és amit tudott, az oly biztos és világos volt, mint a tiszta patak vizében a kövek és a köveken a moszatok. Minden a helyén volt, és akárhányszor néztél bele, ugyanazt láttad.

- Negyvenezer magyart és számtalan kunt vitt magával.

A fejedelem ezt úgy fogta fel, mintha a Kun László zsenijét akarta volna ezzel támadni.

- Zsigmond is negyvenezer magyart vitt ki Oláhországba, és Báthory Gábor is negyvenezer magyarral vitt bennünket Tergovistyébe. Domine: nem akárki tud negyvenezer embert összeszedni. Ahhoz, hogy negyvenezer fegyver hadba szálljon, igen nagy elmének és erőnek kell lenni egy királyban... László csak tizenhat éves volt. Kellett lenni vezérének, aki végrehajtotta parancsát. Ki volt a vezér?

- Én csak azt mondhatom meg, amit megírtak, azon túl egy betűt sem. Annak a neve nem esméretes. Csak a királyé, Lászlóé.

- Moyzes nádor nevét ismered, aki bosszút állott a haláláért. Ha neki oly vezére lett volna, aki nála különb, azt megírták volna a krónikában. Tehát azt kell gondolni, hogy ő volt az akaró. A király akaratát mások hajtják végre, de a királyé a dicsőség, ha tud akarni.

Saját magára gondolt. Ki veheti el tőle azt, ami ebben a hat esztendőben történt. Ha ő nincs, ki lett volna az, aki Erdélyt így szerbe-számba szedi s felépíti?

Bocatius nevetett. Erre ő mit sem mondhat, csak igazat ad. Ez nem história: a história az számokból és nevekből áll.

- Két nagy férfiú van itt ebben a históriában: Béla, az építő király, és László, a pusztító király.

A fejedelem komolyan nézett a tudós szemébe.

- Ide figyeljen kegyelmed, domine; mikor én Béla királynak tetteit olvasni kezdtem, sokszor a szívem oly nagyokat ütött a mellemben, hogy hallottam a dobbanásit. Huszonkilenc éves volt, mikor apja halála után királlyá lett. Első tette mi volt: királyi módon koronáztatta magát... Október tizennegyedikén, azon a napon, mondja a krónikás, mikor ezt éneklik: "Da pacem Dominus..." Adjál békességet Uramisten...

Sötét örömmel nézett:

- Koronáztathatta volna magát más napon is... De ő ezt az éneket akarta hallani... Fejérvárott koronáztatta magát, abban a székesegyházban, kit már ő épített... és ő szenteltetett... Érted, domine?...

Folytatta:

- Tisztességből öccse, a vitéz Kálmán herceg, tartotta oldalánál a királyi kardot és előtte a lovat a legmélyebb hódolattal Dániel rutén herceg vezette... Ennek mind jelentése van, s ezt mind ő akarta így... És az első országtanácsában első cselekedete az volt, hogy az urak székeit, amikre azok atyja életében leültek a király jelenlétében, felszedette és megégettette...

Szemeiből fény ömlött:

- Domine, mondom kegyelmednek, hogy ez király volt!

Bocatius azért volt itt, hogy ő magyarázza a fejedelemnek a históriát, de hallgatott és lelkesedéssel nézte a beszélőt.

- Király volt, de még fiatal volt... Jeruzsálemi Endre gyengeségből mind elajándékozta a fiskális birtokokat... Ő visszavette... Ám fiatal volt: ha mi is oly hebehurgyán fogtunk volna hozzá a fiskalitások vissza rekuperálásához, mi is eleven szenet gyűjtöttünk volna a fejünkre... De mi két teljes esztendeig hallgattunk, és szoktattuk uraimékat a gondolathoz, hogy eljön az idő, mikor vissza kelletik adni, amit kicsaltak a könnyűelméjű Gábris fejedelemtől... Két esztendeig mind csak írattuk és számolgattuk, hogy kinél mi van. És abba a tanácsba, akik ezekben a dolgokban ítélkeztek, kineveztünk olyanokat, akik a legnagyobb javadalmakat nyerték... Érted, domine?... Ők maguk kételen kelletlen kellett, hogy kimondják az igazságokat, hogy ez így nem lehet... És mikor arra került a sor, hogy visszavegyük a fejedelemség javait, kezdettük a legkisebbeken, a legerőtlenebbeken, akiknek nem volt erejük és segítségük. Az inasokon, a darabontokon, szolgákon, hajdúkon, várembereken, hogy mindenki igazat adjon nekünk, hogy ilyféle emberek kezén nem maradhat az ország vagyona és kincse. Lehetetlen volt, hogy az ítélkező urak egy okot is leljenek azoknak a javára...

Várt, s maga is gondolkozott, ezt mind kimondja-e? Ma már utána van az egésznek, de azért országszerte keserves volna, ha valaki is megtudná titkos gondolatait.

S mégis folytatta:

- Mikor a száz és száz kicsiny embernek visszavettük martalóc kezéből a kis darabokat, a nagyok mind érezték, hogy fonódik nyakuk körül a hurok. Rettegtek, hogy lesz az, ha ők is benne lesznek a pácban és nekik is egymás ellen kell voksolni. Tudták már, hogy nem találnak mentséget és kibúvót: az igazság egy, és ha eddig mindenkinek meg kellett válni a rablott és kicsikart bónumoktól, akkor saját magukkal sem tehetnek kivételezést... Akkor domine, eresztettünk a gyeplőn, és kezdettünk olyanokat találni, hogy ennek s ennek érdeme vagyon. Akinek érdeme van, annak nem kívánjuk kárát... Ha egy kisember jó hasznos ember volt, akkor azt birtoka elvételekor annál nagyobb adománnyal kárpótoltuk... Kit fejedelmi szolgává, kit várbíróvá s őrségivé, kit harmincados emberré tettünk, hogy lássák, ha el is kell veszíteni az ingyen szerzést, de őket nem károsítjuk, és nem kívánjuk lehetetlenné tenni... Az urak, domine, fellélegzettek, s elejtett szavainkból úgy vették ki, hogy nem kell iszonyodniuk, mert ők is meg fogják kapni hűségükért a maguk jutalmát... S ez meg is lett... Mikor már semmi más hátra nem volt, csak az ötven- és százjobbágyos és háromszáz jobbágyos adományok dolga, akkor megmondtuk: most pedig ezek az urak, kik nekünk kezdettől fogva embereink és jóakaróink, teljes kárpótlást kell kapjanak... Felbecsültettük a birtokokat, és meghozattuk az első határozatot, hogy ez s ez úr birtokáért, mintha az csak zálog birtok lenne, olyan pénzt kapnak az ország kasszájából, hogy avval ők megélhessenek, jobban, mint magából a száraz földből s hegyekből, miknek már évek óta semmi hasznát nem vették, mert nem is merték használni... Domine, oly boldogsággal adták ki kezükből a veszélyes és tarthatatlan uradalmakat, hogy kezet csókolni járultak elénk.

Bocatius álmélkodva nevetett.

- Pedig mi nem is ismertük, hogy hirtelen való igazságtétel egy királynak minden dolgát kétségessé teszi... Domine, a história nem arra való, hogy az ember csak éppen megismerje, mi volt s hogyan, hanem arra való, hogy ami már egyszer megtörtént, tanúságul legyen a későbbi időkben mindenkinek, aki hasonlatos sorsra jut.

- Úgy van, kegyelmes uram, csak az emberek nem akarnak a más kárán tanulni.

- Mert maguk, domine, nem jól tanítják a históriát. Kegyelmetek csak száraz abrakkal etetik a fiatalságot, akik megátkozzák az elhaltakat, hogy annyi számot s nevet kell megtanulniuk... Harmadik, amit e nagy Béla királynak dolgából örömmel olvastam, az, hogy milyen hamar éredett és okosodott... mikor e vagyonbéli dolgok miatt lázadások és összeesküvések támadtak ellene, megverte a támadókat, de nem ez volt az igazi győzelem, hanem amit magán vett: megbocsátott az összeesküvőknek... Ki bántotta meg jobban fejedelmét, mint Keresztessy Pál uram engem, aki Lippán, ahelyett, hogy szavunkra kiment volna belőle, ellenállott és két hétig ostromoltatta magát, és még az utolsó percben is egy szál vesszőcskével a kezében, oly pokoli harcot indított, hogy tizenhét embere maradt, mire házából kivonhattuk... Ha valaha valaki, törvény szerint a felnyársaltatást megérdemelte, ez meg... És mi nem ismertük Béla király leckéjét, és mégis megbocsátottunk neki, s kinek van valahol hívebb embere, mint nekünk Keresztessy uram?...

- Ezt nagyságod a históriábúl sem tanulta volna meg, ha a maga szíve nem diktálja nagyságodnak.

A fejedelem legyintett:

- Sajnálom domine, hogy annak idején nem olvastam Béla király históriáját... De menjünk tovább... Kuthen, a kun fejedelem, ahogy olvasom, kétszer vagy háromszor oly nagy országnak volt ura, mint az egész magyar birodalom... A tatárok elől menekülnie kell, és Béla király negyvenezer családot betelepít, és megcsinálja a Kunságot... Ez jó volt... Ez bölcsebb volt, mint Geisának telepítése. Második Geisa, mikor a szászokat hozta s a Szepességen és itt nálunk a Szászföldön megtelepítette őket, hozott egy igen becses népet, de az soha mienk nem lett. Olyan, mint a kézizálog: akármeddig is van nálam, az nem enyém, mert mindig követelheti a gazdája rajtam. A kunokat, kiket elébb egy részt még Második István király vitt a Kiskunságba, s most ezt a negyvenezer családot, kit negyedik Béla király rakott le a Nagykunságon, ezt úgy felszíjta a magyar nemzet, mint a fa a maga gyökereivel a jó trágyát... Jártam én arra, domine, mondom, soha meg nem ismerné senki is, hogy kunok voltak-e, vagy nem, csak tán, hogy még ma is keményebbek és vadabbak, mint a mi magyarjaink. Ezek a régi, tiszta vért szaporították, a szászok a tudományt és a mesterségeket. Csuda, hogy a magyarok mennyire nem szeretik a kalapácsot, de ha Isten éltet bennünket, majd megszoktatjuk őket erre is.

Bocatius úr csak hallgatta a fejedelmet, s úgy szívta a szavait, mint a mézet. Senki előtte ilyeneket nem mondott s nem mondhat: ahhoz magának fejedelemnek kell lenni, hogy valaki evvel a szemmel nézze a históriát.

A fejedelem, ha megfáradott, mindig hívatta, mert maga körül tartotta ezt az embert, senki előtt magáról beszélni nem szeretett s nem is szokott, hacsak őfelsége előtt nem, de Zsuzsanna is már nagyon eltávolodott országos gondjaitól. A tudós férfi azonban valósággal megnyugtatta s megpihentette. Úgy kitárta előtte magát, mintha a história ítélőszéke lenne ez a német tudós, kit a német császárok tettek poéta laureátussá.

Mondta is:

- Azért beszélünk kegyelmednek, domine, dolgainkról s gondolatainkról, hogy írja meg, s legyen ez tanúság azoknak, kik olvassák valaha, hogy miként csináltuk, amit tettünk, s ami jó, kövessék, s ami nem jó, elkerüljék.

Más azt felelte volna rá, hogy: "Felséged csak jókat és bölcsességeket tehet." De Bocatiusnak eszébe sem jutott a hízelkedés; hallgatása a fejedelmet megnyugtatta.

- Béla király letelepítette a kunokat, de nem tudott velek bánni... Keleti emberekkel másmint kell beszélni, mint a nyugatiakkal... Mi lenne ebből az országból, ha én a törököknek oly mérmondván szemibe kiáltanám, amit gondolok?... Már régen felfalták volna, s így hatodik éve soha török ló lába nem tapodta földünket, pedig addig bizony esztendőnként megjártak bennünket, és megraboltak, sarcoltak, férfiainkat elvitték raboknak, asszonyainkat szeretőnek vagy kenyérsütőknek...

Aztán tovább taglalta Béla király dolgát:

- Akkor dobbant meg a szívem újra, mikor a tatárjárás után hazajött ez a szegény király, s úgy találta az országot, mint mink találtuk Erdélyt Gábris fejedelem után. Üresen... Piros lett az orcám az örömtől, mikor olvastam az írásokban, hogy első dolga volt, hogy búzát és barmot hozatott idegen földekről a megüresedett országba, hogy a föld mívelését és a mesterségeket feltámassza. Cseh-, Morva-, Német- és Olaszországokból nagy jutalmak és különös engedmények által új lakosokat édesgetett be, s ezekkel kerített városokat s várakat építtetett, Visegrádát és Budát is ő építette várrá... És hogy az új lakosok mellett a régiekről sem felejtkezett el, elveszett levelek helyett újakat adott: egyeseknek, kommunitásoknak és az egyháziaknak... Domine, ez a kis szó, amit ez a Béla iktatott minden diplomába, hogy "salvo jure alieno", hogy más jussának megsértése nélkül... Ez maga egy országépítést jelent... Nem is álmodtam, mikor ezt a régi klauzulát beiktattam minden donációs levélbe, hogy ezért a nagy Béla királynak kell hálát mondani... Ez a három kicsi szó mennyi teméntelen bajtól és háborúságtól mentett meg engemet... Azért mondom, hogy a históriát mindennap tanulni s tanítani kell, hogy a késő nemzedékek a régiek sorsán okuljanak és kikerüljék a próbálgatás veszedelmét.

- És hogy van az, nagyságos uram, hogy Béla király után jött ötödik István király, és atyjának dolgaiból semmit sem tanult, s ez után jött a boldogtalan Kun László, aki még ez Istvánnál is oktalanabb volt?

A fejedelem összevonta vastag szemöldökét és hevesen mondta:

- Ötödik Istvánról nem szólhatunk. Két esztendő alatt még semmit sem tehetett, apjának meglopott kasszája után futott... Nénje, Anna, mindent lányának dugott, vejének vitt el, amit megfoghatott, a tömérdek kincset. Azt mind Ottokárnak adta el, s ez ennek, szegény ötödik Istvánnak úgy fejébe szállott - emberi dolog -, hogy mire megjózanodott volna, már meg is halt... László pedig? Kun László?... Ez, domine, egy régi Báthory Gábor volt... Ha Gábrisnak jól fejébe verték volna, hogy mi a sorsa egy úrfinak, aki oly nagy gazdaságba született, kinek mindenki csak szolgál, és senki ellene nem szól... talán ez is okosabb lett volna...

Mikó Miklós jött be, s jelentette, hogy odakinn Wesselényi uram s mások várják a fejedelmet.

Bocatius felállott, hogy elmenjen a nagyurak miatt.

De a fejedelem Miklóst elküldötte, s azt mondta:

- Maradjon csak, domine, kegyelmed az egyetlen, akit nem esznek meg, ha nálam van bent, mert tudják, hogy nem kér magának és nem maga dolgával van itt nálunk, hanem az ország tudományát hordja hozzánk... Írd bele a históriába ezt: A nagy famíliáknak fő veszedelme, hogy a fiakat elkapatja, s eljő egy idő - ahogy Bethlen Farkas úr nekem hat évvel ezelőtt megmondotta -, mikor a főurak fiai megelégedtek a gazdasággal, és megutálták a hatalmat, és mindent elkövetnek, hogy szabaduljanak a készen vett uralomtól, és két kézzel szórják el a kincset és a dicsőséget, mert inkább akarnak maguk erejéből lovászok lenni és hajdúk, mint kincset őrizni... Vigyázni kell azért a gyermekek nevelésével, hogy el ne veszítsék a fejüket. Sanyarúságban kell tartani a legnagyobbak fiait, s nem kényeztetni, mert megvész az erkölcsük...

Gondterhesen hajlott maga elé:

- Az emberiség csudálatosan nem akar nyugodt és jó életben élni... Kívánja a vérük a veszedelmet... Itt van Szent István: utána oly felfordulás jött, hogy pokollá lett a szépen elrendezett ország... Itt van Kálmán király, utána hat király is jött, akik semmit se csináltak, csak éltek s vesztegették a hazát. Itt van negyedik Béla: a jól rendbe szedett országot az utódai teljességgel felforgatták és elpusztították... Egy-egy nagy király után egy sereg jön, akik csak dúskálkodnak a jólétben, és bajt bajra halmoznak... Úgy látszik, az építők után mindig felfordulásnak kell jönnie... Itt vagyok én: nem tudom, ha meghalok, Isten segítségével ez még nem sürgős... de ki jön utánam?... Miért vette el Isten a fiaimat?... s ha ők élnének is, ki tudja, mi lenne belőlük?... Lám, öcsém nem az az ember, aki én vagyok, s öcsémnek fiai nem arra valók, hogy az én munkámat folytassák, csak arra, hogy úrfi módra parádézzanak...

De már meg is sokallotta őszinte nyilatkozatait.

- Én csak egyet tudok s vallok - állott fel, s vele Bocatius is felállott -, azt, hogy míg Isten tudnom adja, én a magam dolgát úgy megcsinálom, hogy utánam ne az özönvíz jönne, hanem két, avagy négy-öt fejedelem megéljen abból az Erdélyből, akit én most itt lábra állítok... Azután ad Isten megint valakit, aki újra rááldozza magát, s dolgozik és teremt és épít... No mostan hagyjuk, mert nagyon is belemásztam a beszédbe.

Kezet nyújtott a poétának:

- Domine: kegyelmed írja csak meg, amiket mondok, és tanulja meg s vegye szívébe, hogy nem az a história, hogy mikor indult ki egy fejedelem hadra, s mikor vítt csatát itt meg ott, hanem az, hogy miért?... s hogyan.

Mikor az udvarló inas belépett:

- Kovacsóczy uramot.

A legényke megállott:

- Nagyságos uram, béhozhatják a früstököt?

- Lehet.

Ezzel az ablak előtt maradt, s kinézett.

Szemben állott a templom. Az egész templom s tornya fehér volt, mint a hó. De már setét csíkokat festett rajta az esőlé. Az ember azért él, hogy megépítsen mindent, és aztán el is nyűjön mindent.

A város még mindig szép fehér volt, pedig már öt éve éppen e tavaszon annak, hogy az első renovációt elrendelte. Ma már az egész Kolozsvár olyan, hogy a legszélső házakig minden rendben van. Hosszú idők fognak múlni, s a lakosok élhetnek ezekben a házakban, nincs a hajlékkal semmi bajuk, csak az életet kell szépen folytatni.

Behozták a levest.

Az intendáns maga jött, természetesen, elöl, nagy strucctollas kalpagban, hosszú, ezüst fejű bottal, amilyet senkinek sem szabad viselni az egész országban... A fejedelem sokat adott rá, hogy a fejedelmi hatalmat minden pillanatban lássák és érezzék az alatta valók.

Utána két főinas hozta vadonatúj ruhában, ragyogó sárga saruban és kis, posztóból szabott piros barettben, a nagy ezüsttálat.

Másik kettő letette az asztalra az ezüsttányért, s ezüstkanállal kiszedte a levest.

Egyszerű keménymagos leves volt, mert a fejedelem nem szerette az égett bort, hanem minden reggel egyik nap ciberelevest, a másikon keménymagosat vagy hajmalevest evett. Pirított kenyér volt hozzá, semmi zsírozással, csak úgy szárazon és szépen pirítva.

Intett, hogy elmehetnek.

- Kovacsóczy uramot kérettem.

A főintendáns meghajolt kissé, s elment.

A fejedelem leült az asztal mellé, s belekanalazott a levesbe.

A leves jó volt, szerette ezt a levest, pedig nem volt benne semmi fűszerszám. De ízlett neki, mert ezen a levesen nőtt fel. Már gyermekkorában ezt a levest kapta reggelire Lázár Benigna nénjétől, aki a házat vezette. Akkor úgy vetették eléjük, mint malacoknak a moslékot, s ő mondta István öccsének:

- Meglátod, még mást is zabálsz, ha Isten úgy akarja.

De azért azóta sem tért el e reggelitől, s nem is ízlett neki semmi kövér és nehéz étek a reggeli órában.

Belépett Kovacsóczy uram, a második kancelláriusa.

- Hogy ébredt kegyelmed, nagyságos úr? - köszöntötte előre.

Kimondhatatlan gúnnyal mondta a nagyságos címet, amely Kovacsóczynak hivatalosan nem járt.

De a kurta fekete ember, aki mindig úgy nézett, mintha apját-anyját meggyilkolták volna, nem vette fel. Mindjárt beszélni kezdett.

- Most hoztak be Besztercéről hat szekér vasszeget. Megnéztem, a szegek jók, de kevés. A beszterceiekre rá kell írni. Mindig késlekednek és alkudoznak. Most is avval jöttek, hogy a fejedelem adjon nekik engedelmet a viasz kivitelére.

A fejedelem lassan evett, s a viaszra gondolt. Ezek a viaszt olcsón potyázzák el odaki Magyarországon. Az erdélyi sonkolynak nincs párja; már ő régen gondol rá, hogy kezébe veszi. Most jó időbe említik, éppen pénzcsinálásra kell gondolni.

Lassan, a leves öblögetése közben megszólalt:

- A viaszkra szükségünk vagyon. Viaszkot kivinni a határon többet egy mázsát sem szabad. Küldjön kegyelmed a kapitányoknak és vámosoknak parancsolatot, hogy sonkolyt és viaszkot hírünk és akaratunk nélkül senki ne szedjen és ki ne vigyen, mert megparancsoljuk a harmincadosoknak, hogy valahol efféle viaszkra találnak, a mi számunkra konfiskálják. Aki vakmerősége miatt kárt fog vallani, abbul mireánk azután nem vethet.

Kovacsóczy hallgatott, s mivel a fejedelemre nem mert gyanakodva nézni, csak maga elé bámult.

Gyanúja volt, hogy a fejedelem valamit tervel, csak nem merte szóba hozni.

- Legelébb Kőhalomba kell megíratnunk - mondta tanácsképpen, egyet fordítva köpönyegén -, mert a beszterceiek arra mennek ki!

A fejedelem magában mosolygott. Kovacsóczy azok közé az alárendeltek közé tartozott, akik mindent jobban tudnak, s ha az ellenkezőt rendeli az úr, mint amivel jöttek, már ők jobban tudják, s ők találták ki.

- Majd megírom nekik, hogy két-három vasárnapon kiáltassák ki! - mondta Kovacsóczy.

A fejedelem bólintott.

- Akarsz-é egy kis cipót? - mondta a fejedelem, s odanyújtotta a friss cipót.

De Kovacsóczy megingatta a fejét, nem volt illendő, hogy a fejedelem kenyeréhez, amiből éppen evett, hozzányúljon.

A fejedelem tört a cipóból s odanyújtotta.

- Nesze, nagyságos uram.

Kovacsóczy már sokszor elhatározta, hogy ha a fejedelem mégegyszer megnagyságolja, akkor megkéri, hogy vagy hagyja ki ebből a csúfolásból, vagy pedig tegye őt valósággal nagyságos úrrá. A felesége már úgyis eleget rágja a fülét, hogy még most sem kapja a címet, pedig nyolcan vannak már nagyságosok Erdélyben, kisebb érdemmel. De elhagyta, nem szólt, majd máskor.

- A besztercei kapitányról, Mócsy Farkas uramról azt mondják ezek - mondta -, hogy nem akarja a jobbágyok házát építeni, mert a szeget mind elviteti a fejedelem.

- Írjál neki, hogy ha arra megyek, s a jobbágyok még akkor is oly fertelmes putrikba lesznek, vége a barátságnak.

Evett, Kovacsóczy is rossz fogaival majszolta a puha kenyeret.

- Nézd csak, uram, megmondtam előre, hogy az urak nehezelleni fogják a parasztházak építését, pedig Isten a tanúm, hogy nem az ő kárukra megy, mert én az adójukba mind beleszámítom, amit a szegény népre költenek. Most is portánként két egész forintot engedtem el nekik a jobbágyházak építésére.

Leverte a morzsákat a dolmányáról s szakálláról, s még azt mondta:

- A szegeket nem hagyhatom az ő számára. Elég, ha azoknak tudok juttatni, ahol nincsenek kovácsok. A deszkákat vágják-é?

- Görgényben vagyon elég, de szekeresek nem akarnak jönni. Kereszturból is izeni a királybíró, hogy az urak nem a parasztoknak építenek, hanem magunknak ólakat inkább.

- Nem elég nekem, ha az urak dúskálkodnak - kiáltott fel a fejedelem. - Soha meg nem élek, ha a szegényeknek meg nem adják, ami nekik kell. A szegénységen épül a nemzet. Erősebben, uraim, erősebben.

Kovacsóczy vicekancellárnak azonban nagyobb gondja volt, mint a szegényeknek házára gondolni.

Lógatta a fejét, és szidta magát, hogy nem szól a fejedelemnek azokról a sókról, amiket meg szeretne kapni. Egy vágya volt, a marosújvári sóbányába kamaragróffá lenni, s akkor innen elhúzódni, és szép csöndesen úr lenni öregkorára. De ezt nem lehet csak úgy szóba hozni, bátor a fejedelem, ma különösen jókedvében vagyon, és az effélével nem kell várni. Akkor kell az úrtól kérni, amikor adó kedvében van. De hát most kapott tőle, s nézte a kezében a darab cipót, amit lassan morzsálgatott mert oly rossz lógós fogai voltak, hogy a legkisebb dercét már megérezte.

Míg tűnődött, hogy találjon szavakat, hogy a kérésével előjöjjön, a fejedelem vidáman csapott rá:

- Megmondtam nektek, uraimék, hogy a hét bő esztendőben kell takarítani. Mondtam, vagy nem mondtam?

- Megmondá nagyságod.

- Megmondtam abba az időbe, hogy a fejedelemnek kamarája és csűrje nem a tárházakban van, hanem a szegénység kunyhóiban? Megmondtam nektek?

- Megmondta nagyságod, meg.

- Ami a tárházakban van, azt úgyé nehezen lehet összegyűjteni, és könnyen lehet kiadni, és arra szorgos gondviselés kell. De az én erősségem az, ha körülnézek, mindenütt lássak valamit. Hogyha szükség van, az urak tudjanak fizetni. Mert az urak nem fizetnek a magukéból, csak a jobbágyokra vetik az adót a rendek. Gondolni kell tehát arra, hogy a jobbágyoknak legyen miből fizetni a füstpénzt. Nahát, uram. Ha a szegénységnek háza van és marhája van és földje van és gabonaverme van, akkor számíthatok rá, hogy ha kivetik az adót, az bé is folyik. Igaz, vagy nem igaz?

- Igaz, nagyságos uram - hömmgetett Kovacsóczy.

- Mégse akarjátok a szegényeiteket istápolni, pedig bizony mondom kegyelmednek, hogy elveszem a kastélyokból, ha nem találom meg a jobbágyoknál, mikor kelletik.

Ezzel nevetve felállott, és vállára tette a kezét a kis vastag fekete embernek.

- Hallottam, hogy nálad is hiányosság vagyon. Hány házat építettél már a parasztjaidnak, uram?

- Miből, nagyságos uram? Nekem fizetésem kicsi, jövedelmem nincs, én másutt nem várhatok, csak nagyságodtul. Amit kapok, bizony nem dorbézolom el.

A fejedelem egy pillatatig mosolygott, akkor elkomolyodott.

- Nézd csak, uram, ti mind úgy éltek ebben az Erdélyben, mintha fenékig tejfel volna. Azt hiszitek, hogy világvégezetig ilyen jól megyen? Bizony meg fogjátok még kóstolni a pohánkát és a zabkenyeret. Ha énnekem jó a köményesleves reggeli ebédre, akkor legyen jó másnak is. Nem mondhatjátok, hogy a fejedelemség kincseit hasamra költöm.

Kovacsóczy a szemét lesütötte, hogy a fejedelem bele ne nézhessen. Még azt a kevés élelmet is sajnálja ez tőlük. Már látta, hogy ha most a kamaragrófságot szóba hozná, a fejedelem ráolvasná a felesége vidám házát. Mert amilyen kupori és fösvény volt ő maga magáért, szép felesége volt, és a háza mindig tele volt mulatókkal, ha a fejedelem nem volt közel.

Hagyta hát és lógatta a fejét. Itt mindenki kap és keres, csak ő, aki a legtöbbet dolgozik, csak ő marad ki mindenbül.

A fejedelem kezébe vette a kis tengerinád-pálcácskáját, mert kardot nem szokott oldalán viselni ok nélkül, nem úgy, mint Báthory Gábor tette volt, aki soha ki nem lépett a házból kard nélkül, de még lakodalomban és vendégségben is mindig oldalán volt a fegyvere, mert sohasem tudta, hogy mikor kell kirántani a hüvelyből.

Így kimentek a nagy szálából, és mentek a külső szobákon át.

Ahogy kiléptek, mindenütt fiatal fiúk, apródok és udvariak ugrottak fel.

A fejedelem vidáman pillantott a derék fickókra, s arra gondolt, hogy a bőségben és békességben úgy gyarapodnak ezek mellette, bizony eljön az idő, mikor szükség lesz a békén hízott legényekre.

Az udvarban a testőrök játszadoztak.

Olyan volt a régi fejedelmi ház, mint egy katonavár. Minden sarokban válogatott és szép ruhás emberek állottak. Nagy bajuszokat viseltek, és veres meg kék köpenyegben jártak.

A nap melege már kezdett erős lenni, kigombolták a mentéket, sokan nem is viselték, hanem egy szál ingben voltak, kinyitott nyakkal, és párázott belőlük a vér tüze.

Hátul, az udvar végében a kopjások gerelyt dobtak.

Megállott felettük s mondta:

- Rajta csak, rajta.

Soha ilyen erős és fiatal nem volt a fejedelem. Elég magas volt, s erős és élettel teli.

Nevetve nézte a bajvívást, s szólt az egyiknek:

- Gyürüsös fiam, adsza csak a derék gerelyt.

A legények nagy vidáman állottak félre, s adtak egyet a fejedelemnek.

A fejedelem megemelintette a gerelyt, ahogy a vitézek súlyát próbálják s kezükhöz mérik, míg a távolságot megbecsülik.

Akkor nekilépett, bal lábát előrevetette, s megsuhogtatta kezében a vízszintesen tartott farudat, melynek vége vasas volt.

Elvetette.

A gerely sivítva repült ki, és nagy ívben szállva, pontosan beletalált a kitett célba.

Éppen középen találta a homokos zsákot, s belefúródva lógva billegett.

- Így szoktuk ezt annak előtte - mondta, s vidáman elfordult.

- Vivát! - kiáltották a legények.

- No, Kovacsóczy uram - fordult el a fejedelem, s kiment a kapun. - Nézze csak kegyelmed, mikor én legelsőbben idejöttem egy rossz lovon, s megállottam itt az utcán a templom mellett, a lovamat eleresztettem, s néztem, hogy Uramisten, most hova s merre forduljak... A palotát mindjárt megesmertem, hogy ez a Zsigmond fejedelem laka... De hogy jussak én be a fejedelem színe elé... Uram, tizenhárom éves voltam, és szökve hagytam el Lázár András bátyám házát...

Lement Kovacsóczyval a templom árnyékáig, s onnan visszanézett a Gellyéni házra.

- Látom, hogy két darabont, kékek, állanak a palota előtt, Istenem, énnekem még a lovamat se szabad idehozni, mondom magamba... De a ló csendes volt, megveregettem a nyakát, és mondtam neki: Ráró lovam, mostan várjál...

Megyek a darabontokhoz, mondom nekik:

- Isten jónapot adjon kendteknek.

Az egyik emberséges volt, rám pislantott, a másik az nagyon merevén volt, oda se konyíta.

- Ábránfi Boldizsár uramat keresem, kérem kendteket, mondják meg, hol lelem őkegyelmét.

- Mit akarnál tülle?

- Bátyám ü nekem.

A darabont nagyot nevetett, mert ugyan csak kódus deák voltam gyermekfővel, és Ábránfi uram akkor nagy ember volt.

- Honnan jössz? - kérdezi.

Mondom neki, hogy a szárhegyi várbul.

- Nohát, akkor fordulj vissza, mert Ábránfi Boldizsár Csíkban királybíró. Ott megleled.

De én nem voltam megijedve, már én akkor tizenhárom esztendős gyermeki lélekkel minden szót meglestem, amit arról beszéltek, mi reám tartozik. Tudtam, hogy Ábránfi uram Lázár András apámnak sógora, és a fejedelem szolgálatába van, de azt nem hallottam, hogy Csíkba volna. Nem baj, kérdeztem, hogy hát Bókay Gáspár uram itt van-é?

- Bókay Gáspár Görgénybe van - mondta a másik darabant.

- Hát Móré Gábor...

Így én addig s addig kérdeztem, míg egyszer csak megállott ott egy fiatal tiszt úr, s avval beszéltem osztán. Hát bizony Ábránfi Boldizsár bátyám nem volt Csíkban, felé se járt, hanem Szamosfalván volt neki háza.

Én osztán lóra ültem, és kimentem Szamosfalvára.

Ábránfi uram beteges ember volt, ágyban feküdt, nyomta nagyon, szegény, nem tudott rajtam segíteni, csak éppen annyit, hogy kiheverhettem nála a nagy törekedést, lovon jöttem a Székelyföldről, olyan gyermek. Hanem kijött hozzá látogatóba a süve, Kapucsi János. Ez fogta pártomat, s beszerkesztett a fejedelmi udvarba - mer én nem akartam sehova menni, csakis a nagyságos fejedelem mellé -, a kutyákhoz tettek pecérnek.

Nevetve nézett Kovacsóczyra, aki éles füllel hallgatta, mert jó azt tudni, amit a fejedelem magáról elmesél.

- Hát itt kezdtem az életemet, az volt az én oskolám. Mindegy, három esztendő múlva az oláh háborúban már csapat élén lovagoltam, mert hamar nőttem a jó koszton, jó kosztot rendelt a fejedelem, a szegény, az ifjaknak, én sem vonom meg tőlük, mert első, hogy a fiataloknak táplálásuk legyen, csak úgy nevekednek.

- Nagyságod megnevekedett Isten segítségével - mondta Kovacsóczy, s arra gondolt, mióta jól megy, a fejedelem is szívesen beszél magáról.

Most lovasok jöttek, bekanyarodtak a templom felől.

Wesselényi Farkas jött a nagy hasával egy istentelen nagy lovon.

A fejedelem nevetve nézett rá.

- Gyersze uram, éppen várlak benneteket.

A lovasok megállottak, s a fejedelem nézte a hímes, gazdagon öltözött urakat. Mind fényes volt, csak az egy Wesselényi nem adott magára semmit. Ez urat szerette is nagyon, mert hűséges volt, és oly munkabíró, amit senki nem gondolt volna, aki ránéz.

Wesselényi szokott felháborodásával rögtön kirukkolt a panaszaival. Mindig tele volt panasszal, ezt nem biztatni kellett, hanem csillapítani.

Az urakat szidta, a szászokat szidta, a munkás erdeieket szidta, mindenkit szidott, és oly erős szavakkal, hogy azt senki másnak meg nem engedte volna a fejedelem. Senki semmit meg nem csinál, minden elkésik, és mindent ellopnak.

De a fejedelem vidám volt és derűsen hallgatta, mert amit hallott, az neki jó volt és szívesen hallgatta a tanácskozást, ahogy körülállták nagy tisztelettel.

Mikó főkomornyikja igyekezett tódítani a nagytekintetű Wesselényi szavait. A fejedelem melegen nézett a magas vékony Mikóra, aki olyan szép gyermek volt, amilyen csúnya a nagybátyja, Mikó Ferenc.

- Ezt elvégezni nem lehet, itt annyi a munka, hogy ebbe bele kell dögleni - mondta szakadatlan Wesselényi.

Különösen az erdei munkára volt sok panasza.

- Senki nem csinál mást, csak ami neki kell. De ellopni s tolvajkodni mindenki tudja a készet. Magam megjeleltem a fákat, amik le vannak már hordva, és a deszkákat, s két napja, hogy kint voltam a helyen, ma már fele sincs meg annak, amit megjeleltem.

Kisült, hogy egy-egy deszka hiányzott, a fákat nem is lehetett megállapítani, volt-e benne hiányosság.

- Semmire nem mennek. Harminc gazember ácsorog a fák tövébe, és nem haladnak és nem haladnak semmire.

A fejedelemnek tetszett a Wesselényi serénysége, az egy nap alatt akarna elvégeztetni mindent. Ő inkább arra gondolt örömmel, hogy egész Erdély hat esztendő óta cseng a fejszecsapásoktól.

Most nagy tumultus volt a templom sarkán. Egy megkötözött legényt hoztak a darabontok.

- Nézd meg, mi történt ezekkel? - mondta a fejedelem Mikónak, s ez fürgén sietett a csoport felé, s nemsokára ijedten jött vissza:

- Violencia, nagyságos uram, amilyen régen nem esett Erdélyben. Ez a legény Gyuraki György, megölt egy leányzót.

A fejedelem megütődve hallgatott.

- Híjd a főembert.

Mikó előintette azt.

A darabontok fője, vastag, nagy bajuszú fekete ember, sietve sietett elő.

- Mi történt ott?

- Nagyságos uram - vette le süvegét a darabont -, ez a legény, Gyuraki György megölt egy leányzót.

- Miért tette?

- Pajtásával, Maradék Bálinttal egy leányt szerettek és éltek. E mián.

- Féltékenységbül-e?

- Úgy gondolom, nagyságos uram.

- Mondd el.

- Ez a Gyuraki éccaka vártán volt, s mikor reggel hazament, ott találta a szeretőjénél a pajtását. Szóba kerültek, és addig, s addig, belevágta a dárdáját a lányba, de azt mondta, amit nem akarok nagyságod színe előtt kimondani.

- A féltékenység a legnagyobb ördög - mondta a fejedelem Wesselényi Farkasnak -, az megemészti az ember szívét és az életét. De a féltékenység a leggonoszabb, mert mindenki csak arra féltékeny, aki őtet nem szereti. Hát parancsolhatom-é én a lánynak, hogy Gyuraki Györgyöt szeresd, és ne Maradék Bálintot? Bizony nem. Azért az, aki féltékenységből gonosz, nagyon gonosz.

- Mit mernek már ezek? Nagyságos uram, ennek nem lesz jó vége soha... Nem fér bennük a vérük, már ideje volna háborúba kergetni őket, ebbe a békességbe az efféle népség csak megbolondul, és uraknak vélik magukat.

De mindnyájan meg voltak illetődve, s volt, aki azt tanácsolta, hogy azonnal le kell vágatni a Gyuraki Györgyöt. Példát kell statuálni.

- Hogy a leány valami boszorkány lett légyen, és megbabonázta a legényt, mind a kettőt. Mondják a szomszédok, hogy anyja is bír boszorkány tudománnyal, s leányát is arra nevelte.

- Ehhez nem kell boszorkányság, hogy egy leány két legényt megbolondítson - mondta a fejedelem. - Zárjátok be tömlöcbe, és az ítélőmester vallassa meg, mi volt tettének oka.

A darabont főember elment, s a megkötött legényt bevitték a Gyellyéni-ház kapuján.

- Már megint tele vagyunk bűbájosokkal és boszorkányokkal - mondta Wesselényi. - Én azt tartom, ki kell magvát is metszeni e sok boszorkaságnak, különben vége Erdélynek.

- Ha kegyelmed minden lányt megéget, akinek két szeretője van, akkor kevés lány marad meg Erdélyben - szólt a fejedelem.

- De nagyságos uram, nekem is van ma esetöm. Otthon házamnál volt, hogy egy Kovács János nevű jobbágyom jött hozzám, és így mondta el: "Templomba készültem, és jöve hozzám Molnár Jánosné, a boszorkány. Kért egy kenyeret, s nem adhatván neki, a kis gyermekemen mingyárt olyan pattant, mint egy lencseszem, és déllére ez olyan lőtt a gyermeken, mint egy malac. És odahivatván a boszorkány - mert mindenki mondta, hogy másnak meggyógyítani lehetetlen, csak akitül esett, bizonyos fizetésért ígérte, hogy meggyógyítja. Hogy láttam, nem gyógyul, mondta Kovács János emberem, azt feleltem neki: »Lám, úgy kedveztem kegyelmednek, hogy már mindent odaadtam, ami házamban volt« és megmondta neki, hogy őrá gyanakszik. Arra azt mondta: »Hiába kedveztél nekem, hanem Kata lányomnak kellett volna kedvezned, ő jobban tud ahhoz.« A gyermek pedig azonközben megholt. Akkor azt mondta a boszorkány a Kovács János feleségének: »No szomszédasszony, ne kácsogjon s ne ríjjon immár, mert megfizettem a gyermekért. Haza olvastam a tejet, amivel azt a csuprot, ami nálam volt, háromszor tele olvastam tejjel«"... Pedig azt senki se kérte tülle...

- Mit akarsz evvel mondani?

- Nagyságos uram, ezek a boszorkányok úgy elhitték magukat, hogy már nem is tagadják s titkolják, úgy járnak-kelnek az emberek között, hogy mind az övék szárazig...

A fejedelem homloka megsötétedett.

- Nagyságos uram, az asszonyok a lányukat ránevelik a boszorkányságra.

- Uram - szólt a fejedelem keményen -, én már sokat éltem, sokat tapasztaltam, de egyebet az életben nem láttam, csakhogy mindennek oka vagyon, és minden Istentől vagyon.

- Hogyan lött akkor, hogy mihint nem kapott kenyeret a boszorkány, a Kovács János gyermekén lencseforma pattant és déllére olyan lött a daganás, mint egy malac.

- Én nem vagyok orvos.

- Nem orvos kell ide, nagyságos uram, hanem tűz és máglya.

- Ha az asszony oly hatalmas, akkor mindent tehetne az egész világgal. Akkor minden ellenségén lencseszemet pattant és malacot nevel. De ezen az egy eseten többet nem hallottál.

- Hallottam, nagyságos uram - szólt hevesen Wesselényi -, Szilágyi Gáspárné jobbágyasszonyom így mondta: "Jött hozzám Mónár Jánosné, és kenyeret kért. Nem adtam. A gyermekem keze mindgyárt megnyomorodott... Másnap vittem Borbély András uramhoz, de semmit sem tudott orvoslásához. Mikor a gyermeket betakargatva hoztam tőle, az utcán találkoztam Mónárnéval, s kérdi tőlem, mit viszek. Nem mertem megmondani, hogy a gyermeknek új bajt ne szerezzen, mondtam fonálgombolyagot... Másnap, hogy nem könnyebbült, hozzávittem. Fűvel beragatta, azt mondván: »Lám, tennap kérdeztem tűled, mit viszel, s azt felelted fonálgombolyagot, pedig én jól tudtam, hogy a gyermeket viszed, és tudtam hol voltál«... Füveket adott neki, s annak a levében kilencszer meg kellett fürdetni, és míg a gyermek fürdött, egy madár berepült, és egészen megjárta a házat, és mikor ezt a boszorkánynak megmondták, azt felelte: »Ha én ott lettem volna, nem járt volna ott a madár«".

- Berepült a madár, és ijedtében vergődött - mondta a fejedelem.

- De nagyságos uram, az asszony elvitte gyermekét egy másik asszonyhoz, aki szinte tudós asszony, és az megnézte a gyermeket, és azt mondta, hogy két helyen kivették a csontot a karjábul. Harmadnap megint elvitte a gyermeket a boszorkányhoz, s annak a lánya azt mondta, hogy: mingyárt kűbálvány üsse meg az ő lelkét, ha valami csont híja van a gyermeknek.

- No lám.

- Meg azt is mondta, nagyságos uram, hogy kűvé teremtse őtet az Isten, ha valami híja vagyon a gyermeknek, és a gyermek abba a pillantásba felemelte a kezét, és semmi baja sem volt.

- Látod-é, megrándította kezét a gyermek, vagy kificamította játék közben, s azért gyógyult meg, ha visszanyomta a csontot az asszony.

- Azután megint beteg lett a gyermek - folytatta makacsul Wesselényi Farkas -, fel nem állhatott, és az anyja azt mondta: "Ez nem az én gyermekem, kit tartatnak velem, kicserélték az én gyermekemet..." Elhívatták a boszorkány lányát, s az felvette a gyermeket, és felemelte a magasba, és azt mondta: "A kő üsse meg a lelkemet, ha ennek a gyermeknek valami baja van, vagy kicserélték. Vidd mácsihoz, kenegesse meg." És elvitték az anyjához, a főboszorkányhoz, és harmadnapra a gyermek felállott, és semmi baja se lett.

- Olyan vagy, mint a gyermek - mondta a fejedelem és szigorúan nézett Wesselényire. - Más gondom van nekem, mint hogy ilyen csácsogásokat hallgassak.

- Igenis - mondta Wesselényi -, nagyon sok ilyen eset van, és én tudnék még nagyságodnak tízet is mondani, mit tett a boszorkány a gyermekekkel.

- No már látom - szólt a fejedelem -, ha abba a te faludba gyermeknek akármilyen kis baja van, a szülei mind erre az asszonyra fogják. Eszükbe jut, hogy ekkor meg akkor náluk járt s megharagudott, s ennek kell aztán állani a szidalmakat. Mondom neked, hogyha egy boszorkánynak ilyen hatalma volna, akkor az nem élne szegénységben, és nem szorulna rá, hogy egy darab kenyeret kérjen itt vagy ott, hanem menne és varázsolna magának éléstárat és kincseket, és várat építene, és nekem hasznom lenne belőle, mert adót lehetne szedni rajta.

Oly hevesen és szigorúan mondta ezt, hogy mind elhallgattak. Mikó Miklós főkomornyik örült szívében, hogy Wesselényi uram, aki a fejedelemnek minden kegyelmét élvezte s akire mindenkinél jobban hallgatott, most mégis ebben az egyben nem találta el a fejedelem gusztusát. Azt mondta azért:

- Nagyságos uram, én még soha nem tapasztaltam.

- Ki vagy te, kölyök vagy - morgott Wesselényi.

- Hozzátok a lovamat, kimegyünk megnézni a szálfák döntését - mondta a fejedelem.

Addig hallgattak, míg a lovat elő nem vezették, mert a fejedelem nagyon elgondolkodott, és nem merték gondolataiban háborgatni.

A fejedelem arra gondolt, mit kell csinálni ezekkel a népekkel, hogy meggyógyítsa a lelküket, mert csakugyan az utóbbi időkben nagy gondja volt, hogy úton-útfélen mindig boszorkányokról kellett hallani, és panaszokat s hazugságokat.

Csak úgy zúgott benne a vér, s Wesselényit elküldötte a kancelláriára, hogy hozza magával az írásokat, kinek mit utalt ki a ledöntött szálfákból.

Mikor Wesselényi elment, így nézett utána:

- Lássátok meg ezt a nagy darab embert, olyan lelke van, mint egy gyermeknek.

Ahogy a hóstáton keresztüllovagoltak, megfékezte a lovát, és köré sereglettek a kísérői.

- Nézzétek az új házakat... Mikor én Báthory Gábort először behoztam Erdélybe és Kolozsvárába a koronációra, ezen a helyen minden le volt égetve, mert a tatár mindent kipusztított, s mikor ki kellett vonulnia, felgyújtotta a hóstátot, s itt minden ház leégett, csak egynehány szásznak a háza maradt meg, mert azok kőből voltak építve. Most vadonatúj házak vannak mindenütt, igaz-é?

- Igaz, nagyságos uram.

- Akkor engem az éhes és nyomorult nép megtámadott, és mikor megesmertek, lefeküdtek a földre, és sírtak az éhségtől és a hidegtől... Én akkor rögtön mentem a fejedelmi palotára, és rendeltem, hogy ami kenyér van, azt osszák ki közöttük... Ha én akkor hitet adok annak, amit a magam szeme látott, és meglövetem ezeket a nyavalyásokat, csak halottat csinálok belőlük, így embereket építettem a kenyerekkel... Tudjátok meg, hogy az emberek nyomorult életét soha nem lehet ostorral és máglyával megjavítani, csak kenyérrel... A boszorkányságot is csak kenyérrel lehet megszüntetni... Wesselényi uram, mondd meg lelkedre, hány házat építettél már a jobbágyaidnak?

Wesselényi hallgatott.

- Nagyságos uram, én soha nem vagyok otthon, mindig nagyságod és a haza szolgálatába járok.

A fejedelem ránézett.

- Uram, én szeretlek tégedet, és nem bántottalak soha. Nem is gondoltam eddig arra, hogy még a magam mellett levő legfőbbeket is számon tartsam. Kegyelmed kötelessége, hogy az uraimékat arra szorítsa, hogy a szegénység házait megépítsék... Én egy hónap múlva készülök a bihari rendeket mustrálni, ha akkorára a kegyelmed házai meg nem lesznek építve, de úgy, hogy egyetlenegy családnak is, még a boszorkány Mónárnénak is új háza nem lesz, akkor én kegyelmedet, ha még úgy szeretem is, vasra veretem...

Wesselényi sápadt lett.

- Nagyságos uram, hogy lehessen azt csinálni? Hol van annyi munkás kéz és annyi fa és deszka és szeg.

- Ma hoztak Besztercéről hat kocsi szeget. Én ebből három kocsival kegyelmednek adok. És adok annyi deszkát abból, ami van, és annyi fuvaros szekeret, amennyi kell. Fát otthon is vágathat kegyelmed... Quod dixi, dixi...

Evvel megsarkantyúzta a lovát, és előrevágtatott.

Wesselényi Farkas mogorván ügetett utána. Nagyon szigorúnak találta a fejedelem szavát, s ezt nem érdemelte. Sűrű keserűség volt benne. Éjjel-nappal soha egyéb gondja nem volt, mint a fejedelem szája íze szerint végezi mindent, s reméllette, hogy hűsége jutalmául Somlyó várát fogja elnyerni. De, hogy a fejedelem ily erős szót ejtett hitvány parasztok rossz házai miatt, s ahelyett, hogy elrendelte volna a boszorkányok kiirtását, őtet zaklatja, mint valami bűnöst. Még mi lesz, ha már a vad szilágysági vadonban is új házakat építenek a parasztoknak, nem lehet velek bírni.

A délelőtt a hegyeket járták egész Gyaluig. A fejedelem külön megállott Fenesen és Lónyán, s minden házat megnézett. Gyönyörködve szemlélte az új házakat, mert itt, közel a városhoz, szem előtt voltak az urak, s már mind meg voltak építve a kastélyok, de a parasztok faházai is.

- Ez csak más élet itt - mondta a fejedelem egy kis ház előtt, ami éppen úgy volt építve, mint a többi, csupa fából és vastag deszkákból róva, hogy semmi vas nem kellett bele, néhány nagy vasszögön kívül... - Nézzétek meg, milyen vidámak és boldogok a jobbágyok. Nézd, még a gyermeke is más. Nem ijedeznek úgy a lovas embertől, mint annak előtte. A vakondokat könnyebben lehetett kicsalni a lukából, mint a gyermeket a föld alatt vájt putrijából... Most megállanak és nevetve néznek ránk, mert nem félnek, mert tudják, hogy aki lovon jár, annak gondja vagyon rájuk...

A falvak népe mindenütt köréjük gyűlt, és vivátot kiáltottak.

Az úton libák gágogva repültek fel a lovasok elől. Mindenfelé tyúkok kodácsoltak, és kecskék rágták a bokrok levelét.

- Csináljatok magatoknak levélszínt - oktatta őket a fejedelem. - Most csináljátok, míg nyár van, hogy télen meg ne fagyjatok.

És Lónyai Gáspárhoz fordult. Szászlóna urához.

- Gáspár uram, gondod legyen rá, hogy télirevalójuk legyen. Gyűjtsenek fát az erdőn, és hordjanak gallyat.

- Nagyságos uram, úgyis lopják - mosolygott Lónyai Gáspár.

- Nem kell nekik lopni. Vannak még erdeink. És az állatoknak szénát kaszáljanak, vigyázz, hogy gazdagok legyenek a jobbágyaid, mert az az éléskamra a gazdának is, a fejedelemnek is. Szőlőkerted van-é?

- Nem terem az itt meg, nagyságos uram.

- Dehogyisnem terem, csak kapálni kell a tövét. Ezek is inkább a szőlőlevét igyák, mint a keréknyomból nyaljanak vizet.

A fejedelem Gyaluban ebédelt.

Gyalui Farkasné nagy ijedelemben volt, mert nem jelentették neki előre, hogy jő a fejedelem. Futott most csirkét ütni. Ha előre tudja, hajnalban szedte volna le őket a fáról, ahol hálni szoktak, de így nehéz volt bottal kergetni őket.

Bort ittak, míg hat órára a vacsora-ebéd megkészült, s kenyeret haraptak hozzá, juhtúróval.

A fejedelem sokat beszélt a juhról. A juhnak minden szőre-szála aranyat ér. Nem mondta meg, de elhatározta magában, hogy megtiltja a juhgyapjú kihurcolását is, mint ma reggel a viaszt. Majd a kincstár dolga lesz illő áron összevásárolni, és ő fogja kiküldeni, kit Törökország felé, kit Bécs alá.

- Küldök neked uram, majd olyan oláh juhászmestert, aki ért hozzá, és megtanítja embereidet, hogy kell velek bánni.

Itt is zengett az erdő, egész idáig hallatszott a kopácsolás. A fejedelem ezt a zajt szerette legjobban.

- Emlékezzetek, mikor én kezdtem az építést, egy fát nem tudtak megfaragni Erdélyben rendesen. Egy követ nem tudtak a másikra rakni. Ezek a talián mesterek a legjobb tanítók Erdélyben.

Itt is volt egy olasz, Gyalun.

- Ha gazdag jobbágyitok lesznek - mondta a fejedelem -, lesz pénzetek, és vehettek írott kárpitot a falakra és török szőnyeget.

- Az még messze van - mondta a gazda, s nevetett, de magában arra gondolt, hogy az bizony jó lesz, ha lesz.

Ilyen szép barátságos beszélgetésben telt az idő, mikor azt hozták be hírül, hogy egy ember van itt, aki Kolozsvárról jött a fejedelem után. Rhédey uram embere.

A fejedelem azonnal maga elébe hívatta.

Az ember megviselten, portól feketén és fáradtan jött:

- Nagyságos uram, titkos szót kell váltanom Nagyságoddal.

A fejedelem lassan ráismert, hogy az ember, sógorának, Rhédeynek valami cselédje. Intett az uraknak, azok kimentek a szakállszárítóra, s halkan diskuráltak a tavaszi napfényen.

- Ásson istállom, nagysás uram, baj van.

- No.

- Fejirvárából futton futok.

A fejedelem ijedten figyelt rá.

- Asszonyunk, Rédejné asszony, az mü nagysás asszonyunk mondván: Gergő bá, vidd a levelet a nagyságos fejedelemasszonynak, az én szerelmetes öcsémnek Fejérvárábo... No én el... a fejedelemnéhöz bé... levelet vötte...

- Osztán?

- Csak ép azt kérdezte tülem, honnan gyüsz? mondok Váradjábul... Néném küldött-é? mondok: vaj igen... Kata néném?... ippeg ü... mondd csak, mint vagyon az én szerelmetes néném?... ü meg vagyon az ü életyibe... s levelet írtak-é? abizigen, írtak, s ihol van e...

- S hol a baj?

- Mán ott tartok... ünagysága a fejedelemasszony vötte a levelet, szakasztja kette s alighogy belepislant, alighogy óvassa, abba a minutumba holttá vált, s csak suvad le a székrül, úgy mosták fel. Vénasszony vitte bé a belső házba, a nagy méltóságos házbul a kisebbikbe.

- És te hogy kerülsz ide?

- Immár ott tartok: mer ott uram zűrzavar keveredett, hogy én jónak láttam ellépni, s míg azok sürvítettek, fogám a levelet s azon mód vissza én.

- Eszeveszett s mért?

- Hát uram, a levél... valami bajnak kelletik abba lenni, ha a nagysás asszonyunk attól olyhertelen megbetegüle. Gondótam, jobb lesz azt magának elhozni e...

S már kaparászott, s adta elő a levélkét.

A fejedelem csak belepillantott, s már megszédült. Értette már a felesége ájulását.

- A felséges asszony tudtával jöttél-é?

- Má aligha es.

- Ó baromállat, most mit gondol őnagysága felüled s felülem. Tudsz-e írást?

- Hát ojasmit alig.

Csak elnézte a kerek, nagy betűket, ahogy Kata asszony odapöttyentgette a pletykát nagy ártatlansággal, hogy ő Kerekiben hált, és be sem ment Váraddá, pedig várták...

Felállott és végigment a szobán...

- Lovakat!... - kiáltott ki oly hatalmas és ijedelmes hangon, hogy az urak odakint mind rémülten ugrottak talpra, mintha hadüzenet tört volna ki.

- Lovakat elő - kiáltotta újra a fejedelem -, azonnal indulunk!

- Fáradtak a lovak - mondta Wesselényi -, abrakoltatni kell őket.

- Gyalui uram, adj alánk váltott lovakat. Holnap visszajönnek, de nekem azonnal utam vagyon.

Soká járkált, s tűnődött, Susannát nem hagyhatja egy percig sem ebben a tévedésben. Szállani szeretett volna, mint a madár. Hiszen ha szárnyai nőnének. Végre eszébe jutott az ember. Körülnézett. Nem látta.

- Hol van ez az ember?

Nem gondolt rá, jó idő múlva, mikor már a lovak is elő voltak, jelentik, hogy az embert nem találják.

- Ez a baromállat - szitkozódott a fejedelem -, már megint megijedt és elméne.

Keresi a levelet, az sincs. Az oktalan már megint ellopá.

A háziasszony kétségbeesve jött a hírre, hogy a fejedelem az ebédet se várja meg, pedig már öreg indiai tyúkot, más néven pulykát süttetett.

- Isten megáldja kegyelmedet, asszonyám, nekem menni kelletik.

- Az istenért, de hová?

- Feleségem betegségben esett. Rögtön mennem kell megvigasztalni szegényt.

- Csak baj ne érje a fejedelemasszonyt, csak boszorkányság ne kísértse - sóhajtott a ház asszonya.

A ló kantárát két lovász tartotta. A fejedelem már fent ült a Hattyú nyergében.

- Kétezer deszkát kapsz a somlyai erdőkrül - szólt még le Wesselényi Farkasnak. - Vasszeget innen vigyél, elvehetel amennyi kelletik. Még holnap hazamenj. Júniusban Kerekibe megyünk, akkorára minden falud olyan újonnan kész legyen, mint a Dávid temploma.

Már a kirendelt urak lovaikon ültek, s a lovak táncoltak. Négyen kísérték: Mikó Ferenc, Kéködy Péter, Tóth György és Járay István.

Utánuk a lovas legények.

- Kelemen deák holnap estvére ott legyen nálunk Fejérváron.

Öt óra lehetett, mikor elindult s két teljes óra hosszáig fel sem pillantott, magába merülve, gondolkodva ment, csak ment a lóval.

Akkor valami különös énekszó ütötte meg a fülét, s figyelni kezdett s megállott.

Erdőn mentek keresztül, hegyháton, s az ének egyre erősebb lett.

Hátraintett, hogy hallgassanak, lovát megállította, nyakát megveregette, aztán leszállott. Felment a hegyoldalon, s látott egy kis favágócsapatot, akik egy nagy tölgyfa alatt karikába állva énekeltek.

A nap alkonyodott, és veres színnel festette az erdőt s az eget.

Teli torokkal s erővel énekeltek a favágók:

Az szent nap már nyugovásban,
Árnyékszerző futásban,
Angyali szorongásban,
Kapuk lakatolásban.

Csodáktevő nagy Isten
Bűnbocsátó kedvedben
Végy minket szerelmedben
Lakatolás köziben.

A fejszék le voltak rakva egymás mellé, és az emberek énekeltek. Oly hanggal és oly énekkel, mint a kicsiny madár, aki ha énekbe kezd, felőle mind föld és ég felfordulhat. A fejedelem még sohasem hallott ilyen nagy éneket. Kint az erdőn, szembefordulva a lenyugvó nappal. Az emberek mind fiatalok voltak, csak egy volt köztük öregebb, s az énekelt legerősebben:

Egész föld bírája s törvényre hívója,
Életet, irgalmat terjessz sajátidra:
Estvéli könyörgést, bűn bocsánatjára,
Szüntelen áldozat helyett vedd nagy jónkra.

A fejedelem végtelenül álmélkodott. Ezek az emberek egész napi munka után, míg az ő parancsára vágják az erdőt és irtják a fákat, utána a lefekvő nap elé terítik áhítatos lelküket:

Vidám szívvel, víg zengéssel szenteljük urunkat,
Az magától élő Istent, kegyelmes atyánkat,
Ki egyedül mennyet-földet s minden állatokat
Formált, szerzett, táplált és tart s csak egyedül mozgat.

Most az egyik fiatalember, kinek hosszú haja volt, válláig érő, szakálla ritka és hosszú, kés és olló nem vágta soha, előbbre lépett, és beszélni kezdett.

A fejedelem hallgatta, hallgatta, a beszéd zavaros volt, de rettenetes.

Arról szólott titokzatos nyelven, hogy a bálványimádók megfordították ez embernek az ő szívét, és pogányságot vittek be az Istennek hajlokába. Tetemeket raktak benne és megfertéztették az Úrnak templomát. Kardot vittek be és leölték a szenteket, és megnyúzták őket, és karóba verték és széttépették és meghasogatták.

Egész világon mindenkinek meg van roppantva a lelke, ezek a favágók itt az erdélyi hegyek közt, a nagy fák alatt oly égő hittel és szörnyülködve és irtóztató sikoltásban kiáltottak fel az Úrhoz, ezek készek hadba és fegyverbe állani, és magukat halálra adni az Istennek az ő idvességiért...

Gondolkozott, odamenjen-é közéjük és szót váltson-é velük?

De nem látta szükségesnek.

Hadd énekeljenek és imádkozzanak, és csak hadd szítsák a tüzet a lelkükben és szívükben ezek a szegények, csak hadd nőjön a harc és a háború. Szükség vagyon arra, hogy a fegyvert élő hittel és éneklő szívvel vigyék a pogányokra.

Zavarodott lélekkel tért vissza csapatához.

Nézte, ahogy a saját legényei vidáman és fecsegve állottak a lovak mellett. A lovak hozzáfogtak harapdálni a zöld füvet, hersegett a foguk alatt a kemény fű, és a fiúk arcán vidámság és könnyű lélek van.

- Ti nem tudtok énekölni? - kérdezte őket.

- Tudunk, nagyságos uram - mondta a hadnagy.

- Éneköljetek.

A csapat azonnal karikába állott és énekelni kezdett:

Mely igen jó az Úristent dicsérni,
Felségednek én Uram énekölni,
Szent nevedet dícsérvén magasztalni,
És mindenütt ez világon hirdetni.

Csudaképpen megvigasztal engemet
Mindennémű te nagy cselekedöted.
Kezeidnek munkájával örvendek,
Teremtőmnek, megváltómnak hirdetlek.

Az esztelen ember ezt nem isméri,
Az hitetlen bolond ember nem érti,
Kinek rólad nincs igaz isméreti,
Szent fiadban ha nincs hiti őnéki.

A fejedelem valami véghetetlen kellemességet és boldogságot érzett. Ezt az éneket ő is tudta, most először érezte ennyire szívében, hogy mely igen jó az Úristent dicsérni... Csak hallgatta, hallgatta az énekszót. Nekidőlt egy nagy mohos fa törzsének, és lehajtott fejjel engedte, hogy az éneklés, mint a lágy esti szellő verje és lombozza a lelkét. Úgy borult rá az alkonyat, mint valami édes és szelíd sátor, ahol az Istennek illatát és enyhületét érzi az embernek szíve.

Az ének végtelen volt, s ezek a fiatalok egymással versenyeztek. Nézte a fiatal, kipirult és áhítatos arcokat. Egészen megszépültek, és oly igen buzgók lettek, hogy a fejedelem megengedi, hogy az ő felséges színe előtt az Istent dícsérhessék, hogy őneki magának szinte könny jött a szemébe.

Rólad uram, akik megemlékeznek,
Az igazak, kik igaz hitben lésznek,
Mint a pálma, szintén úgy megzöldülnek,
Mint cédrusfák ugyan meggyökereznek.

Istennek ő házában plántáltatnak,
Anyaszentegyházban megvirágoznak,
Mindenkoron néki gyümölcsöt hoznak,
Igaz hittel jámbor életet vallnak.

Nagyon jó az anyaszentegyház boldogságában megnyugodni.

Eddig is erős volt abban, hogy ő az egyháznak a feje, és jó az, hogy az ember hisz és bízik az Úristenben, de most itt ebben a csodálatosságban, ahogy szeme előtt megnyílt a távolság, amit lassan beborított a szelíd alkonyodás rózsaszínű fátyola, így még nem érezte magát soha.

Szinte úgy érezte magát, hogy csoda történt vele, mint Pál apostollal: találkozott az egy igaz Istennel és az anyaszentegyházzal, az embereknek evvel a lelki épületével, amely befogadta és erősségébe vette őt.

Nem tudta volna megmondani, mi történt vele. Fent a hegyen néha elcsapódott a vad és kesergő ének, s azt érezte, hogy azok odafenn keményebb és rohanóbb hitűek, de ezek itt körülötte, előtte bizodalmasabbak és megszelídítettebbek.

Ezután másképp fog az énekre figyelni. Az énekben az embernek a lelke szólal meg. Azok ott Istentől, embertől elvágott magányosságukban valami harcot énekelnek és vért és gyilkot hallott ki belőlük, most az ő hűséges és jól tartott katonái a megingathatatlan és megrettenthetetlen Istennek énekelnek. Azok ott lázadoznak, és követelik az Isten irgalmát, ezek hálákat adnak azért, hogy élnek és megtartottak és jóllakottak lehetnek.

Vallást tészünk minden emberek előtt,
Hogy az Isten igaz mindenek előtt.
Hamisságot soha nem cselekedött,
Mint kősziklán ád ő nagy erősségöt.

A katonák rápillantottak, hogy szabad-e tovább.

Ő pedig csak bólintott, és azok új énekbe kezdtek:

Sok ínségünkben hozzád kiáltunk Úristen,
Parancsoltad, megkerestünk az mi szükségünkben.

Tudjuk, hogy méltán mi bűneinkért megvertél minket,
Mert nem tiszteltük, sőt ingerlettük szent felségedet.

Az mi atyáink mi ellened vétkeztek.
Téged ők nem ismertek, nem tiszteltek.

Igen, így van: nem ismerte és nem tisztelte ember az Istent. Az ember csak él és parancsol és büntet, mintha ő volna az Isten az élet és világ felett.

Mily kemény az ember, és milyen könnyen parancsolhat, aki kiharcolta magának, hogy szava egyenlő legyen az Isten szavával.

És hogy énekelnek ezek a jámborok, hogy visszahajlik a hang, s a messziből újra visszatér, mintha az egek beszélnék és nyilván hirdetnék az Úrnak erejét.

Itt élő hit van az emberekben, s ha élő hit van bennük, akkor el lehet velük indulni, megharcolni az Istenért és az igazságért.

Egyszerre forró melegség csapott fel a szívéből.

Az ének szava most ezt mondta:

Végy ki immáron ez nagy inségből, ez idegen kézből,
Hogy te szent neved magasztaltassék mi nemzetségünktől...

Igen, ez az ő feladata: könyörögni az Istennek, hogy végy ki az idegen kézből, hogy magasztalhassuk Istent, hogy imádhassunk édes egy jó Isten, egész nemzetségünkkel...

Ha így van, akkor el lehet indulni hadra és háborúságra az Istenért és a hazáért...

A reggel tündéri szép volt. Az ablakon már régen bevilágított, és a madarak óriási lármával köszöntötték a napot.

A fejedelemasszony egész éjjel egy pillanatra sem hunyta be a szemét. Le sem feküdt. Ült egy karosszékben, amely a párnán keresztül is úgy eltörte a csontját, hogy szinte kisebesedett.

Különben is egész teste olyan seb volt, mint a lelke.

Szemben ült az ablakkal, szemben az éjszaka sötétjével, aztán a pirkadattal. Úgy félt.

S mégis megvirradott, bizony csak isten tudja, hogy. Szinte hallja a hangját, hogy mondta az éjszaka Tholdy Györgynének.

- Nem fekszem le.

Tholdy Györgyné azonban olyan asszony volt, aki megtanulta, hogy az embernek nagyon vigyázni kell magára, ha élni akar. Oly beteges ura volt, aki már ebben az időben napokat töltött az ágyban és folyton bibliát olvasott. Ő maga is egyre betegebb volt, s csak úgy bírta magát fenntartani, ha mindent megtett amivel testét gondolta, hogy gyógyítja. Csak a lélek élt már benne, ez azonban igen eszesen és vidáman ficánkolt ebben a kicsiny, nagy homlokú, szeplős asszonyban, akire akármit rá lehetett volna fogni, csak azt nem, hogy szép. És mégis ő volt mostanában az egyetlen, akit meg bírt maga mellett tűrni. Igaz, nem is tudott menekülni a jósága és szívessége és fölényes okossága elől. Ez az Ágota asszony most is megérezte-é, vagy hogy, de íme bejött hozzá Miriszlóról, és el nem mozdult egész nap mellőle, csaknem éjfélig.

Nem kellett neki mondani, magától rájött, mi a baj. Varázsoláshoz, boszorkányoláshoz is úgy értett, mint egy javasasszony, a Sátánnak egész természetét és minden tudományát pontosan ismerte, s minden szert tudott, ami ellene van.

De okos asszony volt, s Zsuzsanna mit sem tudott. Ő tehát vigyázott, hogy túl sokat meg ne mondjon neki, mert az ilyen hamar hevülő léleknek csak árt ez a titkos tudomány.

Inkább arra akarta szoktatni, hogy nem kell az asszonyembernek felvenni a férfiak hűtlenségét, mert az már benne van a férfitermészetben, hogy kivált az ilyen bővérű emberek telhetetlenek. El is mondta most a nagy meghatottságban, hogy már Zsuzsanna is eljutott oda, hogy az Ördög személye szerint lép be az életébe, amire eddig azért nem volt példa, hogy hozzá kell készülni a még rosszabbakra is.

Elmondta a maga életének nagy esetét, ami őt bölccsé tette és javassá.

- Az én uram - mondta -, mint a többi Tholdy, olyan volt mindig mint a vadállat. Soha az magát meg nem tartóztatta. Ha enni kellett, evett, ha innya kellett, ivott, ha asszony kellett, asszonyoza.

Ő csak sóhajtott rá.

- Megmondjam mi betegsége van a nagy, erős gazembernek?

Félt, hogy olyat hall, amit nem kíván hallani, de azért szóra biztatta.

- Hát tudod, angyalom, míg hadak voltak és háborúk, nem volt itt semmi baj. Lovon ült, kifáradt, jött, ment, izgatódott. Akkor lett neki baja, mikor a fejedelem meghozta a szép békességet. Ez már sok volt az én Györgyömnek. Nem fért a házba. A mi kicsiny kastélyunk ebben a Miriszlóban olyan volt neki, mint a kiskutyának a kis kaloda, ha kinövi. Láttam szememmel, hogy belebetegszik a békességbe. Uramisten, hogy csináljak neki egy kevés háborút, gondoltam magamban.

Ágota oly kedvesen és könnyedén tudott beszélni, hogy akármit mondott, mosolyogni kellett rajta.

- Hozzáfogott megépíteni a kastélyt. Akkor parancsolta a fejedelem, hogy minden romlott házat újra kell építeni. Hát hadd építse. El is építette, amit csak elől-utól talált. Ó, szegény anyám, de sok bánata volt, mert zálogba adott ez mindent, amit megfoghatott. Elébb a kincseket, ami volt, azután még a birtokrészeket is, de még az utolsó darab földjét is az anyámnak. Úgy maradott szegény semmitlen. Hogy jöjjön hozzánk lakni, lesz kenyere, egyéb egy öregasszonynak nem kell. Hát az igaz, hogy egy öregasszony kevéssel megél, ha koldus lesz, de az én anyám nem született a nemes koldulásra, mindig úr volt és első katona a maga házába.

Zsuzsanna élvezettel hallgatta a csevegdélést, ismerte az öreg Náprágyinét, aki ma is fiatalabb náluk és kardosabb.

- Nem is jött hozzám még ma se, mert nem szívelte ezt az életet. Neki olyan tudományos ura volt, míg szegény apám élt, mind papok voltak és püspökök az ősei, felőle felesége mindent csinálhatott, amit akart.

Ágota nagyot lélegzett s folytatta. Holdvilág volt odakinn, de már a hold kezdett lemenni, mikor ezt mesélte:

- Mindig utazni kellett az én jámboromnak, egyszer csak nem jön haza idejére. Odamarad két hétig, három hétig. Uram Jézus, hol lehet... Hallom, hogy betegen fekszik Brassóban. Mingyárt kocsiba ülök, s megyek utána... Hát ott fekszik bizony szegény, s nézem roppant ijedséggel, hogy mily sárga lett és lesoványodott, és az arcán nagy sebek vannak. Mi lehet ennek az embernek a baja. Meg akarom csókolni, elkerget, de oly durván, ahogy csak a Tholdyak tudnak ráförmedni emberre.

Leülök melléje az ágyhoz, s betakargatom, s mondja, hogy hozzá ne nyúljak, még a takarójához se.

Mingyárt gondoltam, hogy ezen valami rontás van.

No nem szólok, csak kinyitottam a két szemem, és elfojtottam a könnyeimet, nevetgéltem, és vigasztaltam, hogy majd meggyógyul.

Volt mellette egy fiatal fiú-féle, aki orvoslást tanult, egy zsidóbeli gyermek volt, olyan habalyodott, az is csak küld engem s küld kifelé.

Mikor kimegyek, kérdem aztán a szásznét, mi ez?

Mondja a szászné, hogy jöjjek be vele kicsit.

Elmegyek s nagy suttogással, sustorgással eléhordja, hogy minden betegséget a Hannika leánytól kapta volna az én uram. A Hannika pedig egy ötvöslegénynek a szeretője volt, akit, azt az ötvöst akkor már úgy őriztek fegyveres katonákkal, míg meg nem hal, mert az akkor tavaszon jött haza idegen országokból, vándorútról, s hogy mi tudományt hozott, azt nem értettem, de elhozta a francuz betegséget.

Gondolhatod, lelkem az én szívem állapotját.

Az ötvöslegény megbetegítette a Hannika leányt, a Hannika leány meg az én Györgyömet.

- Fuj, de büdös betegség volt, s még énnekem kellett aztán úgy tennem, mintha semmit se tudnék a dologban.

György uram kémélt engemet az igaz, szegény, de én nem bírtam magammal, s megmostam a fejét szóval keményen, s hagyta.

- Kellett neked Hannika?

Mikor otthon voltam, neki én magam, ingyen és örömmel, a rossz betegségesnek. El-eljárt ez Brassóba, mert a házhoz mindig kellett neki ez s az, csak akkor tudtam meg, mi kellett. Mi? Bizony a Hannika.

No, legjobban szerettem volna otthagyni, de hát hites uramat hagyjam? Amíg mozdítani nem lehetett, addig ott virrasztottam mellette, azután oszt hazavittem a nyomorultat, s otthon magam ágyában ápoltam.

Már kezdett egy kicsit javulni, de itt is mit csinált.

Azt a bitang zsidó fiút magával hozta, s amit az mívelt véle az még nem lett volna baj, mert égette a testit pokolkővel, hogy ordított tüle, mint a fenevad, de ez nem volt elég, elhívatta a boszorkányokat, ha nem voltam otthon, és azok megtanították, hogy egy orvossága van, ha fiatal lányokat vesz magához, és azokkal osztja meg a baját. Így lekopik róla.

No képzeld, lányt kapott. És csudálatos ezeknek a lányoknak eleddig semmi bajuk sincs, csak nekem van, hogy teheneket és borjakat ad nekik a kúráért. Látod, a férfiak még a betegségnek is hogy tudják a módját, hogy nekik ártalmukra ne legyen.

Most már nincs egy foga se, mind kihullott, mind kiette a betegség, s nekem ezt kell egész világ előtt titkolni s takarni.

Szegény Ágota így eltréfálta kesergőn a baját, és ő szörnyedve hallotta. Jaj, ha arra gondol, hogy az ő urát is így utolérné valami.

Úgy reszketett neki minden csontja és porcikája, mintha rázogatnák. Evvel vigasztalta őtet Ágota egész éjjel.

Mindaddig, míg maga is agyon nem sírta magát és el nem fáradott.

- No de mostan már nem ijegetlek tovább - mondta -, feküdj le, nagyságos asszonyom, s tedd el magad, mert holnap is szenvedni kell még.

- Nem fekszem le - felelt neki -, minek feküdjek, ha fekszem vagy ha fenn vagyok egyremegy. Úgyis álomtalan. Van min gondolkodnom.

- De bizony lefekszel, le kell feküdni erővel is. Parancsolj a dög testnek, úgyis abból van minden baj... Az csinálja mindig a bajt, büntesse az ember őtet.

Elpirult, hogy mire céloz Ágota asszony. Lángvörös lett a sötétben, a gyenge holdvilágon.

- Nem - távoztatta el a szót -, nem, Ágota lelkem, nem a test, annak lehet parancsolni, a léleknek van baja.

- Fenét lélek, három hete oda van urad.

- Volt már az félesztendeig is, mikor törökbe járt.

- Nem is volt az egészséges - nevetett Ágota. - Az ember lelke könnyen jóllakik az elgondolással, de a test az olyan, hogy annak száját bé kell dugni, másképp jól nem lakik.

Zsuzsanna elmosolyodott. Mindig csodálkozott rajta, hogy az emberek arról úgy szeretnek beszélni. Azok a piros arcú s veres nyakú férfiak egy ilyen célzásra harsogva kacagnak, s az asszonyok vég nélkül tudnak kacarászni egy ilyen kis viccre, ő most is csak azért mosolygott, mert kedvesnek találta az antitézist.

- Ha az én szegény tetemem oly igen kívánná - mondta, s gúnyosan kicsit mosolygott... - Akkor nagyon boldogtalan testnek kellene lennie...

- Hát bizony őnagysága többet is lehetne itthon, ami azt illesse.

- Ország... Györgyném... Ország...

- Hát csókolja meg az országát... - mondta őszintén Györgyné. - Ha neki az elég.

- C.

Zsuzsanna nem szerette az ilyet.

De Györgyné most nagyon vigasztalni akarta, s nem tudott hirtelen jobb vigasztalást.

- Mikor már egy férfinak elég az ország dolga... Nézze nagyságod, milyen szép éjszaka van, szép tavasz éccaka... Elég a nappalt az országra vesztegetni...

- Menj már aludni, te is csak kidőlsz itt mellettem. Menj, menj.

S elküldte.

Neki mindegy, nappal vagy éjszaka. De milyen csudálatos: hogy ez a homlok itt, ez mindig tele tud lenni gondolatokkal, s azt soha ember el nem unja... Már tizennégy esztendeje asszony, s ez alatt az idő alatt minden társasága a gondolatok. Éjjel is, nappal is.

Hát ő vajon alszik-e?

És ha alszik, kivel?

- Öreg vagyok. Nem kíván.

A tükör megmutatta öregségét. Az arca sárga és viaszszínű. A szeme alatt fekete árkok vannak. A szája szélén mély ránc, nem mer elmosolyodni, mert az a ránc megöli.

Könnyű annak a beste rihának szép lenni. Nyolc évvel fiatalabb, s nyolc évvel ezelőtt még ő is más volt... Nyolc évvel ezelőtt még nem volt benne a féltékenység.

A tegnapra mindig úgy gondolt vissza, mintha tegnap minden jó lett volna... Éppen nyolc éve, hogy Báthory Gábor éjszaka rárohant, és meg akarta törni...

- Majd eljő az idő, hogy annak is megeszi a nap a szépségit. Talán már el is kezdte rágni a bőrét, s ki tudja, csak megutálja egyszer.

Hiába erőltette magát, nem tudott erre gondolni - rögtön megőrült bele.

Felállott, végig-végig ment a szobán, hátratett kézzel, ahogy az ura szokott járni, ha nagy gondban van.

Az ajtó nyílt, s az öreg Bora nézett be. Csak rápillantott, s intett, menjen el. A vénasszony elhúzódott, oly ijedten, mint egy aszott macska, s ő tudta, hogy ez a küszöbön alszik. Őrzi az ő éjszakáját.

S ő mért nem tud aludni? Nem tud, hiába, nem tud. Utálat van benne az ágy ellen, utálja a párnát, a paplant.

A feje oly tiszta, egy piciny álmosság nincs benne. S az éjszaka oly rossz tanácsadó. Árnyak sétálnak körülötte. Ahogy lép, imbolyognak, s utánanyúlnak. Minden bútort jól ismer, s mégis mind ismeretlen. A gyertya lobog, s visszakergeti az árnyékokat az ágy alá, a székek alá, a bútorok megé, de azok folyton kieresztik hosszá karjaikat, és különös hangon sustorognak körülötte.

Hová lett az ördög?...

Szemeivel látta, ahogy ott állott előtte, s nénjének levelét kínálta... S eltűnt, az ördög is, a levél is.

Tudja, hogy elájult, tudja, hogy énekeltek felette, azt is tudja, hogy irtóztató volt, mikor a négylovas hintó csengését, bongását hallotta, mint gyermekkorában a nagykárolyi kertben... "Az ördög négylovas hintóval jár." Csak leírja a hintót s lovakat a porba, s már azok repülnek vele...

Ez az egész élet csak nappali élet... Mikor a hold feljő, megszűnik ennek minden törvénye, és átveszi a hatalmat az ördög a világ felett... A fejedelem is csak nappal fejedelem, éjszaka nem lehet tudni, mi van... Istennek irgalma erős, az tartja meg a másik napra az embert, de jaj annak, akin erőt tud venni a rontás... Gyermekkorából számtalan emléke van, hogy nem lehet hinni a szemnek, a fülnek, a szájnak, az érzékeknek, mert az mind csak a nappalnak érzékei, az éjszakában más dolgok vannak. És ezen a vallás sem tud egyébbel segíteni, csak avval, hogy imádkozásra tanít... Jó az apácáknak, jó, mert térden átimádkozzák az éjszakát, ha térdük elkopik s egész testük megtöretik, akkor is Istennek irgalmában vannak: de mit tegyen egy szegény reformáta asszony, akitől elvették a nagy hitet...

Ijedtnek és űzöttnek érzi magát ebben a végtelen éjszakában, s nem tud aludni, szemeit lehunyni nem tudja...

Milyen kicsiny az ember, s mégis mit nem tesz fel magáról. A teremtés koronájának tartja magát... s az éjszaka csendjében gyengébb a kicsiny hernyónál, aki a fa ágacskáján a levelek alatt gubbaszkodik... Vajon a hernyónak és a bogárnak is ellensége az ördög, s vajon az is imádkozással menti-e magát?... S ha még imádkozhatna, de meghalt nyelvén a szó, az ige... Ha ő szólani kezd, nyelve mindjárt káromlásra fordul, és átok lesz foga közt az imádság... Báthory Annára szórt átok...

Minden új pillanat új kínt szerez.

S egyszerre csak virrad.

Hova lett az éjszaka?... Már kitárja tenyerét a nap édes világossága, s balzsamcseppeket szór, s mégsem tud elaludni, s hány ilyen éjszakát számlálhatna, ha tudná őket számon tartani...

Kint füttyszót hall. Kinéz és kihajlik. Seprés zaját, sustorgását hallja. Egy udvari fiú a homokot sepri az ablak alatt, s fütyöl.

Most kijön a palota kapuján Jónás mester, a hopmester, és ráint a legényre, s az abbahagyja a füttyöt.

Szeretne kiáltani, hogy ne bántsd, csak hadd fütyörésszen. A fütty már a fényes nappal törvénye. Hadd fütyörésszen az emberi állat, ha az megkönnyebbíti a szívét.

Jónás mester meglátja az ablakban a fejedelemasszonyt, és ijedten köszön nagy alázatossággal.

Bólint neki s visszahúzódik.

Megijed, hogy meglátják, hogy még nem feküdt le, s hogy még betegebb színe van, mint tegnap...

Ne szánják és ne iszonyodjanak tőle.

Ennek az embernek kövér és vidám ábrázatja ott maradt benne. Boldog és jókedvű. Éjjel jól aludt, mert jó helye van, jó állása a fejedelem udvarában, és háza van, szőleje és porciója Alvincen, s felesége és gyermekei még alusznak otthon a kis házban. Az új házban, ennek is új háza van, mint mindenkinek, aki a fejedelem védőszárnya alatt él... Milyen boldog ember ez, hogy a feleségét otthon tartja a maga házában... De hiszen nem mehet haza minden éjszakára: neki itt kell lennie az udvarban, mert itt sok dolga van, s azt végzi... Ennek a felesége is ébren tölti az éjszakát, hogy az ura nincs odahaza?... Vagy az egész világon csak ő olyan bolond, hogy az Isten rendelte nyugodalom alól kihúzza magát, és pusztítja a kicsiny erőt, ami testében maradott... Jónásnak jó, mert ő tudja, hogy a fejedelem uralkodik, és nem jönnek bé a tatárok, s nem viszik el fogságba Krímbe. A fejedelem vigyáz, és a Jónások boldogok. A fejedelem mindenkire vigyáz, rajta kívül...

Most mit csináljon. Itt a reggel. Kelnek az ágyból a népek, s kezdik vidám napi dolgukat, most tehát őrá nincsen tovább szükség, ő mostan lefekhet, és elalhat, hogy ne is tudjanak róla. Bár úgy elalhatnék, hogy csakugyan senki ne is hallja, ne is sejtse, hogy ő is van még e világon.

Már nézte az ágyat, a szépen fehérbe, frissben húzott párnákat, a vánkost, a paplant, s gondolkozott, beleszédüljön-e, mint egy kidőlt kereszt a szántóföldön a zöld búzába.

Akkor felfigyelt.

Még nem tudta, mi az, s már megörvendezett szívében.

Trombitaszó hallatszott a város felől, Enyed felől fújta a fullajtár.

Gábor követe jő.

Úristen, Isten, Isten - zokogott fel. - Az én szerelmes uram megérezte, hogy az ő kicsiny Suskájának rossz álma volt, és izenetét küldi...

Egy pillanat alatt kiment a szeméből az éjszakai töredelem, fáradtság, a rossz gondolatoknak minden pora és szennye és a salak, amit az ébren töltött éccaka sok csúnya és rest marcangolódása hagyott benne.

Ujjongani és tombolni kezdett a boldogságtól:

- Gábor, Gábor...

Ugrott, az ajtóhoz futott, kinyitotta, s a Borkát csakugyan ott találta, ahogy feküdt, fejét a küszöbre téve s szoknyájának felével betakarózva.

- Hallod? - kiáltott rá. - Hallod, fújnak!

Mindenkit felvert és kiabált, úgyhogy maga sem ismert a hangjára, s kiáltotta:

- Elé, elé, ti restek, meddig alusztok? Nem halljátok, hogy fújnak!?

Egy perc alatt zsibongás lett. Az udvarló lányok mind felszökdöstek és tomboltak és viháncoltak, Mária és Erzsi félig öltözötten futottak elé, s olyanok voltak, mint a frissen szedett rózsák, még a hajnali harmat is ott volt a szemük alatt, mint a kerti virágok és a hajnali rigók.

Lent az udvarban is hirtelen nagy mozgás és csere-csara. A magyar és a német asszonyok, a varrónék és az öreglányok futkostak összevissza, mintha mindenkinek egyforma nagy öröm volna, hogy a fejedelem őnagysága fullajtárja fújja a kürtöt, mintha a nagyságos fejedelem mindenkinek levelet küldene, és szerelmes izenetet, amitől kinyílik a virág és elszállanak a fellegek.

A fejedelemasszony új öltözetet kért, és sietve hányta le magáról a tegnapit. Világos ruhát vett magára, mert öröm ez, váratlan s nagy öröm. Soha nem remélte, hogy erre virrad, hogy megint az ura izenetét nyeri.

Egy perc alatt kész volt, még arcát is megnedvesítette vizes kendővel, s letörülte magáról az éjszakai fáradtságát és fájdalmasságát. Mikor ragyogó arccal feltekintett, a lányok tapsoltak, és azt kiáltották:

- Milyen szép lett a mi nagyságos asszonyunk.

- Bolondok - mondta rá, és nevetett, aztán elfutotta szemét a könny.

Előresietve ment az audiencia-terembe, hogy vezessék már, vezessék elé a követet.

Ott még csak most akartak seperni.

Az ablakokat nyitották a szolgák, ő mind kinyittatta, hogy hadd jöjjön be a jó levegő és a napsugár, s kikergette őket együtt mind.

Beült a nagy trónszékbe, mert a fejedelemasszonynak módjával és illőn kell fogadni a fejedelem őnagysága követét.

A lányok ott állottak a háta megett, s csak itt és most fejezték be öltözésüket, ujjukkal fésülték hajukat, s nevettek és boldogok voltak, hogy a fejedelemasszony ily boldog, hogy az arca virágzik, és a hangja édesen cseng, ha szól.

A fejedelemasszony énekelni kezdett, s a lányok vele énekeltek:

Mely igen jó az Úristent dícsérni,
Felségednek én uram énekelni,
Szent nevedet jó reggel magasztalni,
Jóságodat madárkákkal hirdetni.

A fejedelemasszonynak nagyon édes, kedves kicsiny hangja volt, de úgy énekelt, hogy könny fakadt az ének minden szavában, mintha harmat permetezte volna be az igéket.

Mikor az éneket befejezte, fejét meghajtván, elmondotta az Úr imádságát.

Ének után felállott, és leszállott a székből.

Csak most, hogy felszabadult, jutott eszébe, hogy nem is ügyelt rá, hogy jobb lábbal lépett-e fel a dobogó deszkára. Azt örömmel gondolta meg, hogy lelépni jobb lábbal lépett le. Talán jót fog hozni mára.

Elsuttogta magában a varázsló igét:

- Gábor, Gábor szívem, jöszte már.

Akkor nyugtalanul s idegesen sétált végig a szobán.

Jött Tholdy Györgyné.

A kedves Ágota asszony oly fáradt és gyűrött volt, hogy megszánta (ezért a nem szép gondolatért már bocsánatot is kért tőle magában).

- Hogy aludtál, kincsecském? - fordult elébe.

Ágota asszony nagy reverenciával hódolt, aztán:

- Ó, az én álmom... Nagyságod hogy aludt, nagyságos asszonyom?

- Nem aludtam, vagy csak észre nem vettem. Az éjszaka elmúlt, és jön a fejedelem követje.

Kicsit mosolygott és elpirult.

Ennyi már elég egy szerelmes szívű asszonynak a boldogságra.

- És te?

- Semmit nem aludtam. Én már régen nem tudok aludni. Sokat adnék egy jó órai mély alvásért, de még többet egy igazi örök álomért - s nevetett.

Most mozgolódás volt az előteremben. Apródok jöttek, s utánuk a testőrök közül négy és Dóczy Mihály hadnagy.

- Alázatosan köszöntjük nagyságodat, nagyságos asszonyunk - mondta a hadnagy, s kivont kardját a földre fektetve meghajlott. - Nagyságos urunk fullajtárja jelennen.

- Jöjjen.

Ezzel visszament a trónszékre, s fel akart lépni bal lábbal, de hirtelen elkapta lábát, s mosolyogva a jobbal lépett fel.

Leült a székbe, s nézte, vidáman és boldogan, hogy egy legény lép elő az ajtóból.

Törődött volt a legény a hosszú lovaglástól.

- Nagyságos asszony, a fejedelem urunk őnagysága jön.

Nem akart hinni a fülének.

- Jön? - kiáltott fel ragyogva. - Jön-é igazán?

- Jön bizony, nagyságos asszony.

És elmondta, hogy küldötte ki őket a főkomornyik Mikó Miklós uram, s ő jött másodmagával lovon, s Tordán és Enyeden előfogatot rendelt a fejedelem hintója számára.

- A fejedelem is indult veletek?

- Sietten siet utánunk.

A fejedelemasszony felborult boldogsággal nézte könnyes szemein át a legényt. Hát a varázsolásnak mégis-mégis megvan a hatása. Most már hitt az Imreffyné fazokának és a Dengeleghyné bűvölésének. Íme neki is meghozta a varázsolás a mai nap boldogságát.

És sisteregve kacagott, mintha a tűzre kifut a fazék tej.

- Adjatok s gazdálkodjatok a legénynek mindennel - mondta, s leszállott a székből, és közelebb ment a legényhez, és sokáig beszélt vele, kikérdezte, amit csak tudott mondani a fejedelem felől.

Mikor már nem volt több kérdeznivalója, mert nem akarta elárulni embereknek izgalmát, felkiáltott:

- Hamar, hamar tisztítsátok meg a palotát.

Háta mögött ott állott a hopmester, Jónás mester, s nagy készséggel mondta:

- Ha a lovas legény most futott be, a hintónak kell egy jó idő, míg beér... Déllére biztosan itt lesz urunk őnagysága.

- Ó, déllére, megölsz! - mondta a fejedelemasszony. - Egy óra alatt készen legyetek, vattok elegen.

Jónás mester abban a nyomban megkezdte rendelkezéseit. Mind a száz testőrt beosztotta a takarításhoz, és az apródokat, és Borka, az öregasszony vele versenyezve, parancsolt a kisasszonyoknak, udvarló lányoknak, és egy pillanat alatt hozzáfogtak ablakokat nyitni.

A temérdek ember oly kedvvel rohant munkájára, hogy egyszeribe megpezsdült a palota, mint a méhkas, ha megbolygatják a köpűt.

A fejedelemasszony már nem volt fáradt és nem volt beteg. Ott maradott köztük és dirigált.

Olyan lett a ház, mint egy vásár.

Hiszen nem volt ott semmi szenny és piszok, de a fejedelemasszony nem bírt magával: úgy akarta megmutatni a házat, mint a tisztára megtörült kristályserleget, amiből inni ad szerelmes urának.

- Nocsak, nocsak, sok lesz - mondta Tholdy Györgyné. - Nagyon elkényezteted.

- Bár kényesedne el még jobban, s maradna - mondta a fejedelemasszony.

Még az udvart s a kertet is ellepték a takarító és gereblyélő, sepergető emberek. Mint a tűz a nádast, úgy rohanták meg a legkisebb lehullott falevelet a munkások.

A lányok dalolásra nyíltak, s a legények átvették a bátorságot: ez is ritka, hogy a fejedelemasszony eltűri az éneklést, hacsak nem zsoltár.

És mi történik.

Mikor legjobban folyik a nagytakarítás, minden szanaszét, egy bútor a helyén nem maradt, de még a falikárpitokat is porolják és seprik nagytollú seprőkkel, nagy csörgés, zörgés odale, s a belső udvaron kocsi áll meg, ahova soha senki emberfiának behajtani nem szabadott: itt a fejedelem.

Károlyi Zsuzsanna akkorát sikoltott, hogy a szíve majd megrepedt belé.

- Gábor...

És jött a fejedelem fel a lépcsőn nagy méltósággal.

- Mint egy török basa - kacagott Zsuzsanna.

S kitárta a két karját elébe.

A fejedelem bejött a nagy rendetlenségbe, s Zsuzsanna úgy ölelte át, hogy ne lássa, hogy ily roppant cigányságban leli. Még a szemét is befonta csókokkal, s avval sem törődött, hogy látják.

- Mit csináltok, édes Suskám, szerelmes atyámfia? - nevetett a fejedelem.

- Jöjjön, jöjjön bé kegyelmed, ez én házam ez egyetlen, ahova még be nem nyitott senki. Jöjjön ebből a cúgból és porból, bizony megőszül, ha ez a por megszállja.

Fejéről lekapta a kendőt, amivel a por ellen betakarta magát, és vitte kézen fogva, ahogy gyermekek vonszák egymást.

Csak akkor csillapodott le, mikor már bent voltak hálóházában, s ott megállott és hirtelen szembefordult urával, és úgy nézett rá, hogy keskeny kis ajka megmerevedett, s hirtelen remegni kezdett, csak nézte-nézte nagy barna szemeivel urát, mit lát rajta? Nem merte ki sem gondolni, mitől fél.

De a fejedelem még egyszer ölbe kapta s összecsókolta, erős szakállával megdörzsölvén arcát.

- Milyen csinos vagy, Suska - kiáltott fel, és a fejedelemasszony csakugyan érezte, hogy most nagyon csinoska lehet. Ki volt pirulva. Az örömtül-e, vagy a szakállas megkeféltetéstül, vagy a reszketéstül, hogy annak látja-e őt az ura, aki lenni kíván?...

A fejedelem az ajtóhoz lépett, s rátolta a vasreteszt. Akkor levetette mentéjét s dolmányát, és egy szál ingben maradva, újra megölelte az asszonykáját.

- Él-e még? maga hitetlen...

- Hívő vagyok, Suskám - mondta a fejedelem, s leült felesége ágyának szélére, és térdére ültette az asszonyt.

Komolyan és megindultan mondta:

- Suskám, az Isten ezen az éccakán nagy dolgot cselekedött vélem... Majd elmondom... De ez az út igen megviselt. Puhítsd meg az ágyat.

Az asszony félve nézett rá.

- Mivel ijeszt megint kegyelmed?

A fejedelem csizmáját egyiket a másik orrának feszítette, s lerúgta őket.

Csak mikor megpihentek, akkor mondta:

- Az Isten nagy kegyelmességében volt részem ezen az éjszakán... Lelkem, asszonyom, mindjárt kimondom előtted: az Úristen az ő szent felsége nagy dolgokra rendelt ki engemet.

Kisvártatva így szólt, mert nem bírta magában tartani az érzését és a gondolatát soha, ha együtt volt evvel a drága jó feleséggel:

- Egész Erdélyország hangosan énekel és áhítatosan imádkozik... Gyermekem, evvel a néppel és evvel a haddal fel kell emelni az istennek zászlóját, és meg kell védeni a keresztyénységet a szenvedésektől és a kínoztatásoktól...

Károlyi Zsuzsanna elfehéredett.

- Háború? - rebegte.

A fejedelem elgondolkozott. Ő maga ezt a szót nem is mondotta ki magában.

- Háború - szólt aztán. - Az Isten kiküldött ez éjszakán hadra és háborúra a vallásomért és az igaz isteni igazságért.

Az asszony elborult a párnán és zokogásba fakadt.

Soká hevesen sírt, és oly bőven ömlöttek könnyei, mint a csergő patak. Fájdalommal és rémülettel és rettegéssel a jövőért.

Az ura nagy tenyerével simogatta a fejét, a vékony szálú barna haját, ami középen el volt választva, mint az iskoláslányoké, s két varkocsba volt fonva s barna nyakára hullott.

Nézte ujjai alatt ezt a hervadt nyakat, amelyen ráncok fonódtak keresztbe, és fonnyadtság volt a haj alatt.

Oly fájdalommal nézte és olyan szánakodással, mint a beteget, s mikor felesége kisírt arcával ránézett és szeméből rémület és gyáva félelem sugárzott, ez a megindult sajnálkozás még százszorta erősebb lett benne, mert az asszony most a sírásban egyszerre elveszítette minden elébbi frisseségét és örömét.

- Erdély most rendbe jött. Hatesztendei nehéz munkával meggyógyítottam - mondta csendesen.

- Lehet ismét összedúlni és elveszteni - szólt az asszony.

- Nem azért él az ember, hogy maga kövérségében hízzon, hanem azért, hogy az istenben bízva, segítsen azokon, akik bajban és tenger szenvedésben harapják utolsó falatjukat.

A fejedelemasszony kissé hallgatott, akkor felkiáltott:

- Ah, a kutya is akkor vész meg, mikor legjobban megy dolga.

- Ebek nem vagyunk, Zsuzsanna, nem vagyunk kutyák.

- Nem... koncok vagytok, és akit koncra vetett az Isten, azt felfalják.

- Egyik tenyerem Konstantinápolyon nyugszik - mondta a fejedelem -, és a másik Bécsen.

- És én? mi lesz énvelem? Hát már soha meg nem tud csillapodni a te nagy véred?

A fejedelem végigfeküdt az ágyon, ez az asszony soha meg nem fogja érteni az ő szívbeli nagy indulatait és akarásait. Ez azt kívánná, hogy íme, itt heverjen, s akkor boldog volna.

- Ha avval jövök, hogy bevégeztem munkámat, és most már többet el nem távozom szoknyád mellől, akkor boldog volnál.

- Akkor igen! igen!

A fejedelem sokáig hallgatott.

- De hogy avval jövök az én szerelmes feleségemhez, hogy az Isten most rendelt ki ezen az éjszakán a nagy útra és a nagy dicsőségre... Királyné asszonnyá teszlek...

- Nem kell, nem kell. Se testemnek, se lelkemnek.

- Pozsonyban vár a magyar korona, Szent István koronája vár rád Pozsonyban, te némber.

- Isten attól őrizze kegyelmedet.

A fejedelem hallgatott.

Pedig annak meg kell lenni, ha sátánok ezredei állanak is útjába.

Soha így nem érezte, hogy meg kell lenni. Ha nem szakította le magát az életről, míg szépek voltak és fiatalok, most ennek a betegnek és fonnyadtnak a kedvéért tépje el magát a parancstól és a jövendőtől?... Soha. S agya veleje már dolgozott...

Tízezer jó ruhás, jó fegyveres katonát Erdélyből játszva kiállít. Hozzá vedd a hajdúkat, ötezret, javát válogatva, s másik ötezer lovast a párciumi megyékből és a Felvidék ura: segéde, Rákóczy, Thurzó, Illésházy Gáspár, Nádasdy Pál, Széchy György, csak két-kétezer emberrel... Mire a hó leesik, Bécs alatt lehet...

És akkor vagy szétrúgni a császárok fészkit, vagy szövetségbe kötni, gúzsba s visszafordítani a német és spanyol és francia és mindennemű hadakat, s mint egy új keresztes háború, le a törökre, a pogányra...

Választhat:

Itt akar-e maradni egy sovány asszonnyal, aki sír és megaszalódik a megemésztő nagy szerelmében, vagy az egész világot megfordítani a bajból a jóra, a setétségből a nap világosságába...

Zsuzsanna csöndesen sírt, mint az őszi eső, ő pedig választott.

- A kocka el van vetve - morogta.

Magához ölelte az asszonyt, szegényt, akiért szintén fájt a szíve.

Elfeküdtek, és mind a ketten egy üres, törődött éjszakán menvén keresztül, lassan megkövetelte a test a pihenést és nyugodalmat.

Mielőtt elaludt volna, eszébe jutott a babona:

- Aki a násznak éjjelén előbb elalszik a kettő közül, az hal meg először.

Érezte, hogy a felesége fáradtan s betegen csillapodik meg a karjai között.

Félálomban arra riadt, hogy immár ez aluszik is.

- Szegénykém - suttogta -, szegénykém, édes kis asszonyka, lelkem...

Aztán ő is elszunnyadott.