A rosszféle éppen rosszban sántikál.

Tagadni nem lehet. Csak rá kell nézni, mingyárt látni rosszaságát. Jó délidő van már, s még most sincsen felöltözve kemény derékban, hamuszínű ruhában s fehér patyolattal gondosan betekert fejjel, bársony- vagy bőrcipellőben, s kezében az elmaradhatatlan kulcscsomóval. Szatmárban, Szilágyban, mind egész pataktól Gyulafejérváráig, minden kastélyban, minden úrasszony így van öltözve. S valamennyien sürögnek-forognak, dolgoznak azon, hogy mások dolgozzanak, hiszen utóvégre most van legnagyobb dandára a munkának, folyik az aratás, már a hordásban vagyunk, csomókba rakva a szent búzatermés. Tele van munkásnéppel a határ, az úriasszonyok maguk néznek utána, hogy mindenkinek legyen étele, s hogy a sok gyalázatos tolvaj, fosztó, rontó cselédnép ne pazaroljon, mert akkor mire Istennek áldása, ha ezek abban a minutumban, hogy még be sem gyűlt csűrökbe, kamrákba, már szétdibolják. Károlyi Zsuzsanna, ahogy szemét kinyitja, leteszi hálófőkötőjét, s felveszi a szigorú patyolatot, ami szemétől az álláig csak alig ad egy kevés szabad levegőt, ellenben izzadozhat egész teste, mint a zacskóban. De a többi Zsuzsanna is, különösen a fiatal Lórántffy Zsuzsanna, a barna csuhában, mely földig ér, s derékon bő és ráncos és oly nehéz, csak ilyen nagy csontú nőszemély tud benne oly könnyeden mozogni.

Báthory Anna, igazán bűnös rosszlélek. Még most sincs felöltözködve, nem is lesz belüle semmi. Szégyelli az ember még elmondani is, hogy semmi rajta nincs, csak egy vékony, a legvéknyabb ümög, s erre rávetve egy török kaftán. Lábán is török felkunkorodó orrú papucs, piros és selyemzsinóros, de az sincs a lábán, a lába egészen pucér, s úgy kuporog a dívány sarkában, még a papucs is csak letéve mellette. Igen, még az oláné, az öreg ráolvasó asszony is csak úgy van valahogy, hogy ő már csak felavatott igazi boszorkány, de szinte nem is mer rápillantani a nagyságos asszonyra. Mert a boszorkányok gyűlésébe anyaszült meztelen vannak a fajosok, de éjfélkor! a szentgellért hegyén, vagy más gyűléstevő helyen. És ettől a puckosságtól úgy meg vannak őrülve, s táncolnak és tombolnak, hét oly szabados még a legelvetemültebb boszorkányok között sem akad, aki délelőtt, saját házában, ily rendetlenül, bőrét villogtatva, s fején is semmi, csak a maga haja, az is feltekerintve s két bogláros csattal a búbján megtűzve...

Úgy ül a trónszékben, mint egy gyermekfű lányka, s fileit hegyezi s nevetgél.

Nem is tudja, hogy ez mind mily főbenjáró vétek. Ily mez nélkül még a saját hálóházában sem szabad lenni egy tekintetes és kivált egy nagyságos úrasszonynak. Ha más nem, valami férfiinas megláthassa, s akkor mi lesz, jóságos ég. Hiszen még lánycselédinek sem szabad másképp látni az úri asszonyszemélyt, csak szigorúan kikészítve, parancsra öltözve és hitbéli kifejezéssel. De az a méltóságos asszonyka ím, mely igen ihog, vihog, fügyül... s közben fülel a boszorkányság leckéjére.

Ó, ha Geley uram látná. A püspök fiatal inasa. Az énekes pap...

A boszorkány fatányéron sót és kenyérmorzsát kavargat hosszú fatűvel. Borzalmas. Ily varázsolás. Sót és kenyeret, kenyeret és sót: ebből jönnek ki az irtóztató látomások. Semmi nem oly titokzatos hatalmú, mint a só és kenyér szövetsége: ha ezt fatűvel kavarik, de nem vassal, nem is csonttal, nem is mással, csak fatűvel... Az embernek haja szála égnek áll... Ebből nem lesz semmi jó, az már igaz...

S még mit duruzsol hozzá a vén oláné. Aki hallja, csontja fő, és lelke borzad, s testén minden szőrtüsök feláll:

- Ujjan a te két szemed, ujjan két szem, ujj két kék szem, se égen se földön párja nincs. A szilvafán érik a te két kék szemed párja, a kökényfán érik a te setét kék szemed párja...

Még soha emberi lény nem volt, aki ezektől a szavaktól el ne szédüljön s meg ne reszkessen. Uhh. Maga a setét oláné a szennyes setét vászoningében összehúzódik, s úgy tesz, mintha ő maga is félne a következményektül.

Ellenben ez a Báthory Anna nevetve kiált rá:

- Fekete szem... fekete szemről énekelj - mondja -, koromfeketéről, nagy fekete tűzbéli szemekről, huh, lángot szórnak, és mindenki reszket, akire ránéz.

Az oláné abban a pillanatban, habozás nélkül már mondja is. Éppenúgy:

- ...a te fekete szemed megbetegejt, a te fekete szemed meggyavojt - az öreg olánéknak mindenre van kádenciájuk, s mind egyformán foganatos -, a te fekete szemedért megkerülöm a hegyeket, haj magyarós, magyarós - dödögi, s ez a magyarós külön igen-igen foganatos -, mondd meg az én édesemnek, jövő vasárnapján készítse ki kalapjának bokrétáját...

Anna hangosan kacag, csiklandozva, mintha ujjak nyúltak volna bőréhez, úgy csiklik s kacag. Hátraveti magát a trónszékben, s nem törődik a kaftán megnyilatkozásával, sem inggel semmivel. Soká kacag, szinte könnybe facsarodik a kacagása: hogy az ő édese készítse ki jövő vasárnapján kalapjának bokrétáját...

A vénasszony ellenségesen felles, mit kacag, no már mit kacag, s csak röhög, fertelmes, így megmutatni magát, fogd össze kaftányod te... fuj, beleköpök... De nem mondja ki, csak lesüti pillantását, s ő zavarodik el, már azt se tudja, mit beszél, még mióta él, sok gonoszságot látott már Belzebub segítségével, de ily szemtelen egy piszkos nőszemélyt, hogy ez szétveti magát kacagtában, hátrahajlik, s csak kacag, kezét szemére szorítva, de mi a ménkűt kacag mán no...

- Nem vasárnap, még ma!... Azt énekeled, még ma! hogy még ma jönne bé... Erre jár, nem érted? elmegy máma a váram kapuja előtt, el ne menjen, hogy be ne jöjjön. Jöjjön bé, nem érted? most! rögtön, de most!

- Mire a nap leszáll, fekete szemed két szép szivárványát tedd fel szép fekete szemöldököd kócsagját és...

- Azt akarom, rögtön jöjjön bé.

- ...fuss elém, fuss elém, fuss elébem hamar. Hamar, ahogy a szél sepri az illatot, ahogy a tűz emészti az avart...

Anna megbódulva a szép szavak szagától, ismételte:

- ...mint szél az illatot... mint tűz az avart...

A banya érthetetlenül morogta a szavakat, akkor felnézett:

- A te szeretőd e mái nap eljő hozzád.

Anna boldogságában keresztet vetett:

- Szűzanyám.

A banya mérgesen rászólt:

- Nem szeretik, ha ijeneköt vetegetöl.

Ó, s nem szeretik. Kik nem szeretik? Nem is kell mondani, hogy kik nem szeretik az ilyen vetegetést. Anna rebegi, alig hallani, de mondja:

- Boldogságos szűzanyám.

A banya összerakja szerszámait. A sót s morzsát kis vászonzacskóba csorgatja. Nem szabad abból elveszni semminek. Ő tudja, hol kell azt kiszórni: ahol senki se látja.

- Mit mondogatol? mindig ijesmiköt?... Ájj be má hozzánk.

Anna összehúzódik kicsire a nagy aranyos trónus fenekén. Ezt a trónust nevelő apja, Báthory István, a nagyváradi székesegyházból zsákmányolta, s teljes jussal. Mikor megtisztult az emberek szeme, s kihánták a templomokból a cifraságokat, öreg Báthory országbíró nem röstellt lóháton Váradig jönni, s ott aminek füle volt, azt bizony megfogta s hazavitette. Ha a templomban marad, csak a zsarnokságnak s istentelenségnek eszközlői maradnak: de ha Ecsedbe elviteti, ott ártatlan uraságnak lésznek ezek a holmik díszévé. Mert mindent a hely és idő és a hit tészen. Még ugye ez a kevés kenyér és morzsa is nevetséges lenne, ha itt a földre öntené az oláasszony. Így azonban, hogy legnagyobb gonddal összegyűjti, mintha fegyvert vinne magával az ellen, akit meg akar rontani.

- Hozzátok? - suttogja Anna, s egészen halkan, mintha nem tudná miről van szó, leheli: - Hová?

- Ab bizomos hejen a bizomos gyüllésben.

Nagyon félelmes a nyílt kívánság, olyan ez már, mint az egyenes parancs.

- Ajjaj - sóhajtja Báthory Anna -, ajjaj - s összekuporodik még kicsinyebbre, kócos hajába vakar -, ezt már sokszor kívántátok tüllem, de nem akartam...

A vénasszony csábítóan suttogja felé:

- Bizonyos tudományom van rulla, hogy felsőnek választanak a felsők...

Anna elgondolkozik. Nem azért nevet ő a boszorkányságon, mintha kinevetné vagy nem hinne benne, vagy isten őrizz, menekülni akarna belőle... "Isten őrizz... Isten őrizz..." az ember soha nem tud Isten nélkül szólani, még az ördögnek dolgára sem... Életének reménytelensége villan fel előtte, úgy zajlik fel, mint a tavaszi jég zajlása...

- Nem kell - mondja - Nekem nem kell tületek dicsőség. Nem kell nekem csak egy pici segétség... Mit akartok, aranyat kaptok ezüstöt kaptok, mindent kaptok, nem sajnálom. Ami kell, van, nem szánom tületek.

- A mi fejedelmünk semmit sem kéván, míg lölköt nem vészen.

Anna sokáig ül, akkor kinyújtja mezítelen lábujját, egész pucér lábszárát kirúgja a kaftán alól, s meglöki a fatányért a banya kezében:

- Akkor eztet is vidd el.

A banya kezd vihogni, vihogni. Féltenyérrel letakarja szemét s hiheg:

- Megérentetted. Pucér lábodujjával megérentetted.

Anna visszahúzza a lábát, mint csigabiga a szarvát.

- Ilyenektül ne félj - suttog a vénasszony -, ijeneket árulunk mink, szereket. De tudománt csak akkor kaphatsz, ha vérön vöszöd. Akkor nem kellene többet csontokat, rongyokat, fiveket, varázsoló szerszámokat végy: magad csenálhatnál oly zsírokat, ha hónodalját megkenöd véle, abbaszempillantásba ott vagy a szeretődnél, ha kék szemű, ha fekete szömű.

- Adj ilyet. Mindent veszek, csak lelkemet nem kívánom megterheljem.

Az öregasszony hallgatott, s bosszúsan nézett maga elé:

- Jönnek még a nemszeretem napok - morogta -, vennél még lölködön is, ám késő, sem felettevalók, sem alattalevők nem segítenek rajtad. De ha három vércseppedöt nem sajnálod, s minálunk szegődöl, soha senki nem árthat. Hijába visznek bíróságra, bíró terád ítéletit ki nem mondhassa, szájába összezsugorodnak a szók, s nyelve megfagy. Vessenek bár tömlöcfenékre, a pünkösd napján vött béka csontja, ha tudod az igéket mondani, minden lakatot lever, s minden zárat megnyit előtted.

Váratlan frisseséggel felperdült s háromszor körüljárva Anna ülőhelyét, bűvölő s varázsló hangon mondta az éneket, s annak a végén a bezárt ajtóhoz ment:

Hosszú mondókája végén már ott is állott a kulccsal bezárt ajtó előtt s mikor kimondta az Áment, hogy: nem ÁÁÁ... abban a pillanatban nagy csörgéssel kinyílt az ajtó.

Anna megdöbbenve nézte, mi történik. Hiszen tudja ő, hogy sok érthetetlen dolgot tudnak megcselekedni ezek a boszorkák.

De ez mégis mélyen megillette, hogy éppen hálóházának ajtaját nyitotta meg a varázsló.

- Ágyasházam ajtaja soha meg nem nyílt magától senkinek - mondta, s borzongva nevetett.

- Jön a te kék szömü, fekete szömü legényed, majd annak megnyílik magától - dünnyögte fenyegető hangon a banya.

- Nem neked szóltam.

- Nem is nekem kell szóljál szűz, aki vagy szűznek szűz: szüzességed az mi urunk akarja.

Anna csak egy villanást látott, s mikor száját felnyitotta volna, hogy rákiáltson, senkit sem látott a szobában.

Meg kell az ember borzadjon ennyi tett és való boszorkányság láttán. Mégis tudnak valamit, tudnak ezek, tudnak.

De a nyitott ajtón Benigna jött be, Jantsóné:

- Híjtál, gyöngyöcském? Imé itt vagyok.

- Én? Soha.

Mért mondja ez a Jantsóné, hogy híjtál?

- Hova ment a banya?

- Banya?

- Most ment ki.

Jantsóné odanézett, hátra, mögé:

- Én itt, lelkem kegyelmes asszonyom, senkit is nem látok, csak egy kopott vén macska szaladt fel a falon.

- Macska?

Jantsóné valamit megértett:

- Hívattassál papokat, lelkecském. Szűz Mária segíts.

- Nem kell, mondtam, nem kell.

- Aj s nem.

- Nem. Pap nem kell. A pap mind vissza akarja hozni Jósikát. Nem akarom Jósikát. Mit vetekedel vélem örökké?... Vissza akarsz juttatni te is Jósika markába?... Zárd be már azt az ajtót, nem bírom látni, hogy rám tátja száját.

Jantsóné meglöki az ajtót, de az nem zárul be, csak behajlik, még kilincsre sem tevődik. Ah, semmi sem történik meg egészen.

- Mért vagy oly rosszkedvű? - szól Anna.

De Jantsóné még kérette magát. Öreg cselédek hiúk, és szeszélyesek. Mióta Anna rá van szorulva az ő segítségére, azóta minden percen kitalál valamit, hogy saját magát kéresse.

Pedig Anna most rá van szorulva. Mikor Szent Ágotáról elköltözött, s hazajött Tasnádra, azóta Jantsóné az ő mindenese, már szinte úgy tűnik fel, hogy nem is tudna megélni nála nélkül. S kivált Kerekibe.

- Lehet az ember jókedvű, mikor itt minden hegyivel-hátával van fölfelé. Neked is, lelkecském, valamit már csinálni kell, vagy a papok, vagy a nempapok. Az ember nem tudja, hányadán van. Se ez, se az. Senkire se lehet számítson. Jósika uram a fejedelemasszony őnagyságánál, s mi sehol.

Anna megszisszenve kérdezte:

- Honnan tudod?

- Itt vannak ezek az instanciások, ezek hozták hírét.

Anna nevet.

- S uram a fejedelemasszonynál? Akkor a vén szakácsasszonynak jó dolga van.

Jantsóné morózusan:

- Mióta a fejedelem az országot járja, azóta minden hatalom a fejedelemasszonyra van hagyva.

- Mit akarsz evvel mondani?

- Csak nem szeretem, ha urad, Jósika, a fejedelemnénél van.

- Hát nem szereted. De savanyú vagy. Ecetet ittál?

- Nem akarnál öltözködni már, kegyelmes asszony?

- Nem. Öltözni nem akarok. Fürödni akarok.

Jantsóné még rosszabb kedvű lett. Sehogy se szerette ezt a sok fürdést. A fürdésnek jelentősége van. Nem szabad a vallásból játékot csinálni. Ez a Báthory Anna egészen úgy tesz, mintha a mindennapi vagy majdnem mindennapi fürdés csak annyi volna, mint a füttyszó... Még a mosódásnak is van értelme, de a fürödés az a nagy cselekedetek közül való. Fürdés a hattyút tündérlánnyá változtatja. Fürdés a pogányból keresztényt csinál. A fürödést, azt nem lehet csak úgy ok és cél nélkül mívelni: ennek egyszer meglesz a visszája. Fütty, az is valami. Szűz Mária ijedez, ha fiatal nő fütyöl.

Fogta a papucsot, s előrement.

- No, a papucsomat - kiáltott utána Anna.

A fejedelem, már akármi volt is a Báthory Anna információja, egyáltalán nem járt a kereki vár körül. Debrecenben járt, és a debreceni bírót rendelte magához, ez pedig nem olyan, mint a szerelmes szilágysági hegyek, nem juttat szép asszonyokat az ember eszébe.

Különben is múlik az idő, s elmúlunk mi is benne. Micsoda hatalom változtathatja meg, vissza ki köszörüli a csorbát, ki tesz új világszépét a hervadó nőből?... Nem kívánta látni romját azoknak, akik valaha neki is megdobbantották a szívét... Látta Angyalossynét, szíve facsarodott. Meg lehet attól bolondulni, hogy akit az ember még karcsúnak, üdének ismert, ma már csak két kimeredt rozmárfog a kövér hájteteméből. Ott ült az édes szép Angyalossyné felesége mellett, s nem volt kedve egy szót is vesztegetni rá. Már nem emberi alak, mint a dunna, úgy volt rádobva a lócára. Lám, semmi baja, a fejedelemasszony jóvoltából kövérséggel virul neki az élet, s mégis így elformátlanult a világszép asszony: mi lehet azokkal, akik felesége tömlöcében sínylődnek. Nem, semmiképpen sincs kedve megnézni őket: boszorkány s rab, Imreffyné, Török Kata...

Még a férfi nem is érzi magában az idők roskasztó munkáját, s körülötte ifjúságának női elasznak, elhullanak s végük.

A fejedelem igazán mély búba merült emiatt. Hiába, nincs emberi hatalom, mely meg tudja állítani az élet múlását.

S akkor vele mi lesz? újabb generáció nőire szorul?... Hiszen fiatalnak s erősnek érzi magát. Kik után nézzen hát? Zsuzsanna már nem is nő, csak egy élő lelkiismeret. A Zsuzsanna korabelijei nem nők, csak lábonjáró emlékek.

Hirtelen ellenállhatatlan vágy támadott benne, hogy Annát lássa. Báthory Annát. Hét évvel fiatalabb, hét vagy nyolc? Mondják, az embernek teste minden hét évében megújul. Talán neki egy hétéves ciklussal ifjabb nő kell? Már öt évvel ezelőtt is az kellett?... Meg kell látni.

Nem látta Báthory Annát Lippa óta, mikor kinevette őt: gyerek? az minek?!

Akkor kirúgta, s magában járta a darutáncot, a férfitáncot. Nem felejti, vad hujjahó volt. Csuhhaha. Csuhhaha. Ma sem öreg. Harminckilenc éves. Öreg?

Csak hírét hallotta azóta Báthory Annának. Mintha mindennap együtt voltak volna, oly sokat kellett felőle hallani. Kiről beszéltek oly sokat? Bizony senkiről, még talán a fejedelemről s fejedelemasszonyról sem, mint erről. Mindennap megbotránkoztatta a községet.

Férjhez is ment közben.

Most három esztendeje a somlyai szüreten. Jósika csapta utána a szelet, s végül is...

Igen, akkor izent neki, hogy menjen-é? adja-é? tegye-é?

Öreg Lázár Miklóst küldte el hozzája. Nagyon okosan, nagyon ravaszul. Ha valakire hallgat, csak egy Lázár lehet, nevelőatyjának családjából egy. Az is ott volt a szüreten, s mindent előbeszélt.

Messze fájhatott Annának az ő izeneti.

Csak így s ennyit izent:

Ott állott egy szép őszi virág, a kerten, ahol beszélgettek, a kolozsvári kerten.

Válasz helyett, szó helyett, ő akkor kinyújtotta kezét. Leszakította a virágot, megszagolta s eldobta.

Aztán hátat fordított. Nagybátyjának, Lázár Miklós úrnak, hátat fordítva elment, s egyetlen szót sem szólott.

Nemsokára jött a hír, hogy Báthory Anna férjhez ment Jósika Zsigához.

Ő akkor lángba is borult. Most, gondolta, végre elvesztette, hogy soha többet semmi köze hozzája nem lehet. Igen, de egy hét se telt, jött az új hír, hogy az esküvő megvolt, a lakodalom tart, de érthetetlen: Anna nem ereszti magához a legényt! Úgy mesélték, hálóházának ajtaját kulcsra reteszeli, s Jósika az egész lakodalmas nép szeme láttára köpenyegét leteszi az ajtó elé s künn alszik.

Így ment valami három hétig, akkor Zsiga lóra vágta magát s eltűnt. Elment az országból. Csak egy év múlva kapta a hírt a bécsi követjétől, hogy Jósika Zsiga is ott vagyon, s nagyon rossz bőrben.

Közben őbenne, mint lassú tűzön, forrt csendesen a hév.

Sok dolga közt, hat éven át alig volt ideje magára gondolni - azért néha eszébe jutott, mi ez? Hagyja hogy teljenek, múljanak a napok, hónapok, az évszakok, azért mindig számon tartja, hogy van neki egy Annája, s ha akarja, ha végképp megkívánja, azt mindig leszakaszthatja? S ez megnyugtató is volt! Izgatta is meg is pihentette! Úgy tekintette, mintha a raktárban volna valami, ami nagyon fontos és nagyon szükséges, ki tudja mire, talán a hadviselésre. Hosszú idők teltek el, eszébe sem jutott, aztán megint jött váratlanul, hogy nem is gondolhatott semmire, annyira felfűtötte.

Mindig kellett hallani róla, s tavaly, amikor már Zsuzsannától nem volt maradása!... Á, tavaly... dehogy tavaly, hiszen az még az Anna házassága előtt volt, hiszen a házasságot már nem Tasnádon csinálta meg, hanem Kerekiben, még a várat is átépítette már, abban az időben - hiszen az egész házasságot azért, mert ő elvette tőle Tasnádot, a híres tasnádi kertet, s Zsuzsának adta... Van annak már négy éve... azóta biztosan itt is szép kertje van... mert Zsuzsa a kertben is csak hasznot akar, Tasnádon is kivágatta a citrusokat, s körtefákat ültetett a helyükre... Anna pedig bizonyosan kivágatta a Bocskai híres almáskertjét, és vereslevelű bükköket meg ilyen díszfákat rakott bele a földjébe...

Meg kellene nézni. Kíváncsi, s azonnal bele is üt a tűz... csak azért nem szabad, mert ott marad... Még eddig megkímélte magát: egy éccakáját se szennyesítette be, de már túl kellene esni ezen is... ha lehet... s mosolyodott egyet.

Nagyon nevetett, mert hat éve nem látta, s ki tudja, hátha a hat év ennek is megártott. Hiszen Zsuzsa már nyolc, tíz éve nem ér egy ütet taplót... szegény... az ember ezt nem mondja ki még magának sem, de úgy emlékszik, hogy Zsuzsa már tíz évvel ezelőtt is megfonnyadozott, szegény... mindig áldozat volt, ha megcsókolta... ajándék... nem a vér tüze, ó, arról már régen szó sincs, hanem a kegyelet, a tisztesség, a hálaadás... a jóságát köszönte meg a csókkal, azt, hogy van, hogy ennyi ellenszenvesség mellett is kitart mellette... és kész frissen veszekedni. Szóval, hogy hű feleség...

Különös valaki ez a Zsuzsó. Ha meggondolja, már lánykorában is volt benne valami öregasszonyos. De az akkor izgató volt és csábító: nagyon előkelő volt neki, s nagyon komoly. Mindig úgy érezte, magasra néz, ha ránéz... Most igen lecsökkent előtte a Károlyiak becsülete. Ha az ember a fűből néz fel a fára, az az égig ér, de ha a toronyból néz le rá, akkor az odakeveredik a füvek közé... Hiszen még Báthory Anna sincs már oly magasban. Már mije van? Ő szedte el a ládákat a kincsekkel, már csak fiókjai lehetnek, ha még vannak, s ő vette el a legnagyobb birtokait, Ecsedet, Tasnádot, Szentágotát. Károly meg átesett a császáriaknak. Még most is rettenetes birodalmak vannak a nevén, de hát Anna arról már nem is tud, hogy Bihar, Szilágy, le Krassóig s Szörénységig, az voltaképp mind az övé. Mit csináljon velek, már a legnagyobb résziben török lakik, s a többi széthullott... Ha valaki, ő tudna még belüle valamit csinálni. Legalább milliom hold földre van jussa az ősöktől e szegény Annának, de ő soha ezeknek színit se fogja látni... Ha Zsuzsanna szegény hamar meghalálozna, isten őrizz, s addig, míg Annának a híre nem veszett el véglegesen, s ő feleségül venné s hamarosan gyereket adna... Akkor azoknak a kedvéért, a gyerekekért a félországot s hódoltságot, mindent maga kezébe vehetne... Mi ehhez képest az Eszterházy vagyon. Kisöccse sem lehet. S Eszterhás Miklós a Dersffy-lány kezével ország főura lehetett: ő mint felséges erdélyi fejedelem, még mindig nagy szerencsét csinálna, a Báthory birtokokkal...

Ez is mind benne volt a vér zsibongása mellett... Tűz és pénz egyformán birizgálta.

De Annának férje van.

Számít e Jósika Zsigó? Senki. Van három olyan szikáriusa, akármelyik megköti a Mátyás halotti bokrétáját.

Oly hirtelen s váratlan bökkent ki benne a gyilkosság gondolata, de nem szorul ő arra, hogy orgyilkosokkal fogóddzon. Csak az a feneség, hogy az embernek az ellenfele nem akar elmúlni, az örökkétig él. Szent Dávid király is hadba küldte Uriást, aki ott el is esett. A biblia nagyon jó útbaigazításokat ad nehéz bajokban. Ha ő most hadat indít?... ha indít... ha igazán lesz belőle valami... Zsuzsa nem akarja, s így nehéz... ott akár ezer Uriás megleli a maga dicsőségét s a mennyország kapuját... nem kell senkit megölni: ölje meg a háború... Csak hát ez a Jósika, ez nem nagyon kívánkozik a gátra, ez meg fog szökni, a túlsó oldalra, s akkor ütheti bottal a nyomát...

Legjobb az ilyet a jósorsra bízni.

Szigorú arcot öltött, saját magát megbüntette a rútságos gondolat mián. Méltatlan. Nem is hiszi, hogy ezt ő gondolta, inkább az ördög incselkedése volt...

S Anna boszorkány! Boszorkányokkal nem jó kezdeni. Most is mért gondol annyit rá, s mért ilyen ádáz miatta? Biztosan forgatja a rostát, vagy beszélteti a fazekat, vagy valami machinációt csinál, hogy magára fordítsa a lelkét...

Ilyenekhez nem ért ez a szegény Zsuzska...

- Susi, Susi - suttogta neki Károlyban -, Susi...

De szép is volt, valahogy nagyon finom, olyan, hogy ezt nem lehet megtiporni, s éppen azzal izgatta... s hiába, ennyi sok házassági idő alatt mindig meg tudta őrizni magát az asszony, sose lehetett megtiporni: mindig csak ájitattal... Még nem érezte, hogy teste van, hogy vastagsága, keménysége volna. Mindig csak úgy érinti, mint a lehelet. Térden imádkozik előtte. Ha ránehezedne, meghalna szegény Susi.

Á, komisz nép volt, akitől elhozta. Perényi Erzsébet a nevelő anyja, a nagyasszony, rideg, száraz, kemény. Mihály: Károlyi Mihály, az meg kupori kapzsi, fösvény. Akkor este, mikor odaért, Erzsébet asszony éppen az istállókat vizsgálta. Még a tyúkoknak is utánanézett, hányat tojtak aznap. Furcsa bolond volt, mert utána meg ment a kriptába. A részeges, mulató, kövér piros urának a kriptájában töltötte legtöbb idejét. Mintha csak azt akarta volna megmutatni, hogy most az enyém vagy, kutya! Egész életedbe danoltál, táncoltál, kacagtál: most én zsolozsmákba fürösztelek s hallgathatod a prédikációkat, kutya. S míg élt, semmivel sem törődött? Most még azt is tőle kérdezte meg, hogy kaszáltassa-e már a sarjút, s elveszekedett vele, hogy hallgat, persze, életében se mondta meg soha, hogy mit mikor kell csinálni.

Különös egy bolond volt ez, mintha csak nem is nevelője, hanem édesanyja lett volna Suskának. Három dolog foglalkoztatta egész özvegy életében: a gazdálkodás, a kripta meg a lányok... Egész iskolát tartott, a megye úri családjainak a lányai nála voltak nevelőben. Ezt csinálja most Zsuzsanna. De ha Perényi Erzsébet is oly kevéssé értett a lányneveléshez, mint Suska, akkor már jó. Zsuzsanna s a lányok! Nem is ismeri őket, nem is szereti, csak parancsol nekik, regnál rajtuk. Az igaz, Erzsébet asszony is folyton dolgoztatta a lányokat, mint Zsuzsa. Kertben, fonóban, konyhában, fosztásnál, kopasztásnál, gyapjúval, mosás, fejérítés. Nem lehet Zsuzsával otthon lenni, mert mindig tele van tollszaggal meg mosással a ház. Muszáj lesz ezeknek a jányoknak már rendes oskolát építeni, lakjanak ott és skólamestereket nekik, tanuljanak ott. Úgyis oly pallérozatlanok az erdélyi asszonyok, százból három se tudja a nevét leírni.

Most megcsinálják a kollégyomot, száz deákra. Nem volna rossz tréfa száz jányra való mesteriskolát is csenálni hozzá. Száz fiú, száz lány. Zsuzsa nem fog beleegyezni. A fiúkat Enyedre fogja parancsolni, s a lányokat ott tartja maga mellett. Egészen, mint Erzsébet csinálta.

Az első szavuk veszekedés volt. A kertben elébe állott Suskának s azt mondta:

- Húgám.

- Így szokás arrafelé ki? - mondta rá pörölve Zsuzsanna, hogy csak úgy magamagától szólítja meg a küsasszonyokat? S neki fennakadt a szeme. Ez lány! Ez nem hagyja magát!

- Ez az egy valamire való lány Károlyban - mondta este.

Nem is volt rossz ez a házasság, s még ma sem volna rossz, csak...

Nincs neki ellene semmi kifogása, csak szeret elmenni hazulról.

Anna?

Az más... Annához nem mer menni... Nem is mer rágondolni, hogy valaha feléje menjen s meglássa... De ott nagyon jó volt, Ágotán... Nagyon jól érezte magát nála...

Ez furcsa egy nő, ez az Anna. Nem beszél. Zsuzsanna ha hozzáfog, végigbeszéli az egész éccakát, akár tizennégy éccakát. Anna hallgat s mosolyog. És olyan jól tudja magát érezni az ember nála... valósággal megpihen... Itt mindig csak ő beszélt... Mindent ki tudott mondani, mindent el tudott mondani neki... Úgy érzi az ember, hogy ez a nő, ez megérti őt... s szereti, ha titkokat bíznak rá... Ha Zsuzsannának titkosat mond, az rögtön ráfelel, megbírálja, megpirongatja, neki nem tetszik s nem akarja. Nem is akarja, hogy titkai legyenek... Pedig az ember: titok. Az ember annyi, amennyi titka van. Akinek nincs semmi titka, titkolnivalója: micsoda egy szegény ember az...

Hát, Zsuzsannának sohase mondhatta el a temesvári gazdag asszony esetét... Isten ments: Zsuzsanna úgy akarta látni az ő urát, hogy ez akkor vesztette el a szüzességét, mikor ő vette el. Ó szegény, ez a szegény Zsuzsanna, ez, ha meggondolja az ember, ez még most is szűz, s azt akarja, hogy az ő ura még nála is sokkal ártatlanabb legyen... Mit lehet akkor vele beszélni, ha semmit meg nem ért az életből... Lehet az, hogy valaki harmincöt éves korában ilyen tudatlan?

Anna most huszonhét éves, vagy huszonnyolc! Ó, Zsuzsánna már huszonnyolc éves korában lefekhetett volna a márványkő-koporsóba, olyan fehér s fáradott volt... Dévában, mikor a három gyerekét elvesztette. Mi lett volna, ha akkor a gyerekek maradnak meg, s az anyjuk mén el... Szegény... Nem szabad ilyet gondolni... de ő akkor elvette volna Annát feleségül... Még akkor lehetett volna, még akkor nem volt boszorkány, s csak huszonegy éves volt... S milyen jól összevágnak a dolgok. Lippán a tánc után hallotta meg, hogy özvegyen maradt: Bánffy Diénes elment.

Ha ő akkor egy év óta özvegy!...

Ez mégis borzasztó, ilyeneken törni a fejét. De hát ennek is a lovaglás az oka. Az ember a nyeregben ül, ül, megmelegszik és a legnagyobb ostobaságokat gondolja el.

Milyen furcsa is, ha az embernek asszony jut az eszébe, akkor nem is tud másra gondolni. Akkor nincs se politika, se harc, se háború. Mért? Ez a legérdekesebb?

Hirtelen mintha könny szeretett volna a szemébe szökni: kimondhatatlanul vágyott egy gyerekre. Fiúra. Minek ez az egész harc, ha fiút nem kap. A cseh direktorok úgy kínálták neki fel a koronát, hogy ha meghal, egyesíteni kell a két koronát a következő cseh király fején... Még meg is mondották: felségednek ez ellen excepciója nem lehetvén...

Nem, semmi kifogása sem lehet, hiszen neki már sem fia, se lánya nem lesz. S most ő azért szedje össze minden eszét s erejét, azért építse fel a kerek teljes Magyarországot, hogy kényelmesen örökségképpen jusson valami idegennek, csehnek kezébe? Neki ez ellen semmi kifogása nem lehet: fia nem lehetvén...

Mátyás királynak is fia maradt, pedig felesége nem adott neki.

A fejedelemasszony szigorú gondolataihoz híven, keményen fel volt öltözve. Szoros és aranyos derék volt rajta, s hófehér patyolat sárga ábrázata körül. Irtóztató meleg volt. Amilyen ritkán van Erdélyben, de ha van, akkor itt megszorul a hőség, s a nehéz ruhákat viselni maga fejedelmi lelket kíván.

Allia Farkas generális köteles volt nehéz hadiruhában s Péchy Simon kancellár úr, torkos mentében állaniok mellette. A két úr rettenetesen izzadott s léhogott s csodálták a felséges fejedelemasszonyt, hogy pissz nélkül tűri a viseletet.

Hátrább Tholdyné asszony állott a lányokkal, akik a ceremónia miatt voltak jelen: istentiszteletet tartott egyúttal a fejedelemasszony Geley vicepüspök éneklésével.

A derék nagy fejű pap őfelsége a fejedelem szerencsés kimeneteleiért s hazajöveteliért imádkozott oly roppant áhítattal, hogy a fejedelemasszony többször is elsírta magát. Igen szívre szólóan tudott könyörögni a derék pap, akinek arca rózsás volt, s római arcéle emlékeztetett a koporsókban talált pénzekre. Ecsetölte a fáradalmakat, amiket egy hadban el kell viselni a vezérnek, és a veszedelmeket, amelyek minden lépésnél ott ólálkodnak. De nagy az Isten, s kedvenceire külön gondja vagyon, vélte. Szinte azt mesélte bele a fejedelemasszony szívébe, hogy az alatt az idő alatt, míg a fejedelem hadban lesz, az isten trónusa körül állandóan ott lebzselő árkangyaloknak semmi más dolguk nem lesz, csak stafétába futkosni Gabriel princeps után, most hova lép, most honnan les rá a veszedelem. Még a ló száját is egy árkangyal fogja, hogy a lónak lába meg ne sikamoljon s kikerülje a veszélyes helyeket akkor is, ha az ország és az egek főgondjaiba merült fejedelemnek nincs érkezése a ló lába alá vigyázni.

Sok ilyet mondott vala Geley Katona István uram, nem hiába, hogy fejedelem őfelségének köszönhet mindent, ami jó vele életében történt, de meg is tudja hálálni, ó be szépen tudja dicsérni. Angyaloknak nyelvén. A fejedelemasszony szereti is hallani azt a kedves fiatal és erős hangját, azért is rendeli bé a nagy ceremóniás fogadtatásokra is, s nemcsak a templomba, ahol ugyan soha el nem mulasztja sem prédikációját, sem éneklését. Mindig megköveteli, hogy jelentve jelentsék, ahányszor Geley uram káplánkodik. Nem is lehet eléggé gyönyörködni ezekben az új énekekben, amelyeket Szenci Molnár uram cselekedett, s amelyek már nagyon is divatoznak s különösen, ha ilyen hangon hallja a hívő az éneket, mint Geley uramnak az a mély és rezgően csodálatos, igazán szívet s velőt berzengető orgánumja. Már ő is tudja az énekeket, de csak akkor engedi ki kedves kis csengő hangocskáját, mikor az egész község énekel; most a lányok kórusa. Akkor egy kevéssé meg is nyugszik, ha a saját hangját megérti, amint szelíden odafüggeszkedik a fiatal pap kövér és sziromhullató terebély éneke közibe, mintha a kis pacsirta madár énekel fent a levegőégben a felhők és a falombok között.

Ebben a pillanatban kis sikítás ijeszti fel.

A fejedelemasszony nem néz oda: valamelyik lány! de mért? Megzavarja az áhítatot, nagyon nem szereti az ilyen illedelmetlenségeket. Mintha az Isten tisztelete a mechanikus csöndből állana. Meg kell merevedni az arcnak s a nyakszirtnek s az egész gerincnek s a lábaknak is. Minden érzékenységet meg kell ölni, s isten őrözz, hogy nevetés, vagy csak mosoly is jöjjön az orr körül. Mindegy, hogy mi folyik a gondolatok között: gondolni lehet akármit is, de a porhüvely, az maradjon, mintha fából vagy viaszból formálták volna. Meg vagyon az szabva, hogy mikor az istent dicséri a hívő, hogyan kell tartania nyakát, kezét, lábát, tetemét s a kis kendőt a fekete körmű dolgos ujjak közt.

Ilyenkor nem szabad sikítani! senkinek! bármi is történik! A fejedelemasszony sűrűn pislogott, semmi más mozdulatot nem volt volna szabad tenni, de a pislogásából, aki rá figyelt, s ki ne figyelt volna reája? megláthatta, hogy felséges lelke hogy megbomlott, és milyen nyugtalan lett. Tholdyné dühösen is nézett Meseházy Erzsikére, s szerette volna abban a nyomban kővé változtatni, vagy sóvá, mert nem azért csípte ő meg a karját, hogy sikítson! hanem azért, hogy ne ásítson! S ahelyett, hogy friss alázattal jobbította volna ásításbéli bűnét, akkorát visított, mint egy újesztendei malac.

Borzasztó, hogy elromlott erkölcse a mai időkben a fiatalságnak. Kivált ezek a protestáns leányok soha nem viselik eléggé lelkükön a templomi áhítatot. Ki látott valaha is apácát, aki fel merjen sikítani, ha a főnöknő megcsípi a karját vagy bármijét. De ezeknek az úrikisasszonyoknak nem lehet büntetést kiszabni, sem kukoricára térdepelést, sem sötétben való éhezést, sem ezer miatyánknak morzsolását. Avagy korbácsot, a mezítelen testükre, vagy hideg jeges vízben való feresztést, vagy tüzes kemencén való hálást. Aj, így nem is lehet megtartani a szép rendet...

Isteni tisztelet után a fejedelemasszony intett, és a leányok kara azonnal elég szép rendben megindult, hogy kivonuljon a fogadtatásról; jönnek a panaszosok és politikai urak, s oly dolgok eshetnek, amiket sem látni, sem hallani, sem szagolni a fiatal szüzeknek nem való.

Török követség mindig van. Ezzel azonban nagy baj nincs, mert senki sem érti, mit beszélnek. Péchy uramra tartozik, ő érti, ő nagyon is érti, de ő már elég jó diplomata ahhoz, hogy egészen mást mond, mint amit a török. A török arról beszélt, hogy a császár és a nagyvezír, és minden főfő meg van botránkozva azon, hogy Betlengábor, az erdélyi eb már megint a kerítésen kívül csahol, s a császári kaftánt akarja megtépázni. Ezt Péchy uram úgy tolmácsolja, hogy a felséges padisah meg van elégedve a fejedelem szorgalmával és hívségével. Nem nagy különbség, nagyobb ugyanis már alig lehet, s ha nem lehet nagyobb, akkor már nem is nagy.

Aztán egy másik vad ugató következett, Isten tudja csak, miféle nyelven beszélt, moldvai volt, és azt akarta elmondani, hogy Mirkó vajda felesége gyermeket szült, s ezért a szép tettéért szép jutalmat vár. Ez a derék Péchy ehhez is értett. Mirkó vajda, a jóbarát, aki most is követségben van a cseheknél, s a fejedelemnek igen hív embere, tőle várja, hogy gazdag ember legyen belőle. Mert az a furcsa, hogy mindegy az, milyen világ, milyen szokás: Moldvában is pénz kell és föld kell, ház kell, bútor kell, ruha kell, étek és minden más kell, s Péchy miközben közölte a fejedelemasszonnyal az örvendetes eseményt, hogy egy kis Mirkó lett újra e világra, egyben megnyugtatta az ugató követet is, hogy ne búsuljon, a felséges fejedelemasszony oly kelengyét fog készíteni neki, amilyet megérdemel. Ezt úgy gondolta, hogy elébb meg kell várni, hogy Mirkó vajda milyen hírrel jön vissza Prágából a követségből, s attól kell függővé tenni a kelengye nagyságát. Ezt nevezi a história magas politikai előrelátásnak: sohasem szabad sietni az ajándékozással, mindig be kell várni az eredményeket, s akkor kevesebbet lehet adni, mint a biztatási időszakban.

A többiek mind magánügyben jöttek, s erdélyiek voltak.

- De itt van Jósika uram is - mondta Péchy.

A fejedelemasszony tudta ezt, s annyira már ő is okos volt, hogy nem kérdezte meg, úgyis sorra kerül, bár neki ma semmi egyéb nem volt fontos, csak ez az egy: Jósika Zsiga!

Igen, de már ő is kezdett megtanulni egyet-mást a politikai cselekedetek módszeréből: soha nem szabad az embernek megszólalni. Elárulni nem szabad magát. Szólani kell; csak amit az ember mond, az sohase vonatkozzék a szőnyegen levő tárgyra! Például a fejedelemasszony is azt mondta erre a bejelentésre, hogy:

- Kérem kegyelmedet, Péchy, gondoskodjék arról, hogy a méhek jobban hordjanak.

Péchy uram nagyot nézett, honnan jut ez éppen most eszébe a felséges fejedelemasszonynak, s hogy is kegyelmeskedik gondolni: talán utasítást adjon a méheknek, pecsétes diplomában, hogy...

- Igenis, felséges asszonyom.

- Mert lássa, az idén már minden virág elhervadozott, és nincs a méhecskéknek semmi táplálékuk. De nekem mondták, hogy vannak méztermő virágok, azok most is virítanak. Olyat szerezzen be kegyelmed, s jövőre vettessen kertünkben.

- Igenis, felséges asszony. Még más instanciások is vannak. Itt van az erzsébetvárosi hívek küldöttsége, hogy felséged...

- Értem, hát hívassa be kegyelmed ezt az országfutó ostoba Jósikát.

Péchy nagyon jól tudta, hogy csakis erről van szó. A nagyok nem tudják, hogy éppen a túlságos diplomatizálásukkal árulják el leghamarabb magukat a "kicsik" előtt. Átlátszó dolgok ezek.

Jósika nem volt elég magas ember. Nem volt elég fiatal, elég gazdag, elég okos, semmiben sem volt elég. Nagyon helyes fiatalember lett volna, de oly fiatalon máris ritkul a haja, meglehetősen elnyűtt arc, megkopott szőkés bajusz, s fanyar arckifejezés. Mély hódolattal jött elő, s térdet, fejet hajtott a fejedelemasszony előtt, de ezt sem eléggé. Nem vetette magát a földre, s Zsuzsanna úgy gondolta, hogy ez nem becsüli őt oly nagyon, mint elvárhatná.

Hallgatva, szigorúan nézte az embert.

Péchy kancellár szólalt meg:

- A fejedelemasszony őfelsége kegyelmesen veszi kegyelmed töredelmes vallomását; tehát beszéljen nagyságod.

Jósika erre fölemelkedett féltérdeléséből, s fejét mélyen meghajtva szólt:

- Alázattal kérem felségedet, kegyelmes asszonyom, adja vissza nékünk feleségünket.

Zsuzsanna szeme megrándult.

- Tied, vedd el.

- Igen, felséges asszonyom, de nem akar.

A fejedelemasszony kevéssé indulattal:

- Nem akar... Az asszony az ő urának tulajdona... Ha mentéd, kardod, avagy sarud nem akar veled jönni, mit teszel?

Jósika hallgatott. Felnézett a fejedelemasszonyra. Most először nézett rá. A szeme nagyon furcsán vizslatott, mint a kopó. Világosbarna szemek voltak ezek, kopószínűek. Szinte csaholtak. Nagyon furcsa volt, hogy hiába erőltette magára, nem tudott igazán tiszteletes és alázatos lenni. Nevettek ezek a kutyaszemek. Mintha azt mondanák: igen, azt én is tudom, de az én feleségem nem akar se csizmám, se gatyám lenni.

- Felséges asszonyom - mondta -, alázattal kérem, csak felséged adhatja meg őt énnékem.

- Sem anyja nem vagyok, sem gondja viselője. Nem is kívánok lennem.

- Felséges asszonyom, könyörögve kérem felségedet, senki más felségeden kívül engem hozzája nem bír.

- Hogy gondolja kegyelmed?

- Ha felséged négyszem közötti kihallgattatást ad nekem, én mindeneket felségednek előbeszélek.

A fejedelemasszony összehúzta szemöldökét.

- Kancellár urunk mindenben egyes velünk.

De Péchy bár kíváncsi lett volna hallani, nem akarta megfosztani a fejedelemasszonyt ettől a nagy csemegétől, mert látta rajta, hogy már meghal érte, ezért így szólt:

- Felséges asszonyom, alázattal kérem felségedet, engedtessék nekem rövid időre a moldvai követ dolga után nézzek. Ha szüksége lesz rám felségednek, tessék hívatni, kérem alázattal felségedet.

Mert az uralkodás voltaképpen abból áll, hogy az uralkodót megillető verbumot minden harmadik szóként bele kell fűzni a legegyszerűbb mondatba is. Ha már a szobákat nem lehetett megnagyobbítani, mert hiszen az egész kihallgatási terem nem volt nagyobb, két öl széles és három öl hosszúságnál, azért a megszólításokat annál jobban kellett számon tartani.

Mikor a kancellár elment, a fejedelemasszony rekedten mondta:

- Mindent mondjál el, uram, ha jóakaratunkat kívánod elnyerned! Esmerkedésed véle?

- Felséges asszonyom, most ősszel lesz harmad éve, a somlyai szüreten voltunk, sokan vendégei a kegyelmes Báthory Anna asszonynak...

A Zsuzsanna arca megvonaglott. Most először mondódott ki a gyalázatos és rossz szagú név. Mintha kénkővel kéneznék a hordókat, s annak a füsti csapná meg az orrát.

- Ne mondd kegyelmesnek, nem fog kegyelemben részesedni, sok rossz mívelkedetiért...

- Adja nekem őt felséged, s én akkor oly igen megtisztítom és kordában tartom, hogy méltóvá lészen ismét a kegyelemre. De felséges asszony, mit lehet várni egy magány nőtől, aki egyedül van, s tehet, amit akar s mondhatnak felőle, amit akarnak.

- Ne védelmezd, mert megmetsszük szavaidat. Beszélj hát!

Jósika újra visszaszürkült az instanciás szerepébe, pedig arra volt hajlama, hogy minden második szóval már felülkerekedjék, és vígabbra s ingerlőre és csúfolódóra nyíljon a szava.

- Felséges asszonyom, nagyon szerencsétlen vagyok, s elhagyatott.

A fejedelemasszony megszelídült. Komolyan vette a szerencsétleneket, s szívére eresztette a sirámot. Nem tűrt semmi ellenszegülést, semmit, ami profánus, céda, elme és felsőbbség. Igen egyszerűen fogta fel a létezést: ő fent ült a fejedelmi trónusban, s mindenki más kegyelemért és segítségért borul le előtte. De akkor térdepeljen is le, és feküdjön és nyíjjon. Szűköljön, mint az eb. Csak a töredelmes szívűeket szerette. Azokat se nagyon, de azokkal szemben leszerelt. Azok gyengék, tehát nem oly kényelmetlenek. Aprópénzzel, jó szóval ki lehet őket elégíteni. S azokat meg lehet szekírozni. Azok hallgatva tűrik a magas fejedelemi dorgatóriumot:

- Meg vagy boszorkányozva.

- Szerelmes vagyok, felséges asszonyom.

A fejedelemasszony szinte belepirult. Egy férfi, aki bevallja, hogy szerelmes. Ezt az igét kimondani. Kiejteni. Még utánamondani sem lehet. A szemérmetlen.

- Rontás van rajtad, rontás - kiabálta.

- Igen, meg vagyok romolva a szerelem által.

- Hallgass - sikoltott a fejedelemasszony, mert már nem bírta hallani -, impudencia.

Háromszor tapsolt, s belépett az ajtónálló.

- Generális uramat - parancsolt, méltósággal leplezve idegességét.

Jósika csak nézett, mit akar ez?

Allia Farkas már jött is. Szerencse, hogy még nem tette le a páncélt. Éppen kezdte oldozni a szíjakat, de ily rövid idő alatt még egy csatot sem lehetett kibontani.

- Generális uram, vitesd ez impudens, arcátlan embert, s zárasd setétbe. Talán meggondolja, micsoda hangod szabad neki színünk előtt beszélni. Legközelebbi kihallgatásunkon megjelenhetik.

Ezzel elfordította szemét az impudensről, aki nem átallotta férfi létére szerelmét megvallani: egy más asszony iránti szerelmét. A gyalázatos...

Jósika Zsiga úgy vélte, a hetedik égből pottyant le. Ezt igazán nem gondolta, hogy...

- De felséges asszonyom.

A fejedelemasszony megérezte, hogy mégis indokolnia kell ítéletét a generális előtt:

- Bűnös boszorkánynak dicsérete e szentölt termekben el nem hangozhatik. Jósika uram rangjához, állásához, vallásához illetlenül tevé, s tétele setét zárkát ajáll, hol is meggondolhatja dolgát. Ellátásáról gondoskodjatok maga pénzén.

Jósika úgy terjesztette ki két tenyerét, mint aki azt szeretné mondani: Vagy én bolondultam meg - vagy én. De nem értem...

Persze még ilyen szelíd káromkodást se mert mondani.

Mikor a foglyot elvezették, a fejedelemasszony leszállott a trónusról, s nehéz ruhájában suhogva rontott át a szomszéd helyiségbe, ahol Tholdynét ott találta s rászörkölt:

- Mi skandalumot csináltatok nekem istentisztelet alatt? Egész elvesztettem lelkemet, mintha egy pokol ördög rohant volna bé, sss, jjji, sss, jji, rettenetes, amit míveltetek, Agám, ez nem jól van, Agám, ennek meg kell változni, Agám, ez többet elő ne forduljon, Agám. Ki volt az a jány, aki ezt csinálta, fejedelmi udvarunk tisztessége forog kockán. Itt országokból s világokból jönnek, s jönnek a főkövetek, nagy családok fiai, akik elviéndik hírünket, hogy mink itt Erdélyül még csak jó rendet sem tudunk tartani, erdélyi medvék és hiúzok vagyunk, s ezt mind ti csináljátok, Agám, hát mikor tanulod már meg, hogy minden szó s minden lépés az én fejedelmi uramnak becsületét és hírét-nevét rongálja?

A kis apród, szilágyi nemes Sinóros uramnak fia, aki maga is apród vala valamikor Ecsedben, s így kínálta be, mint atya, a szép gyermeket a kegyelmes asszonyhoz.

A kis apród macskaléptekkel sündörög ki a hálóházból. Valamit hoz, amit nagyon félt, egészen sápadt, és nem tudja, mit is csinál. A hajnalban a madarak csicseregnek.

Előre jő egészen a tornác karfájáig, s hátulról előre emeli a cserépedényt, s próbálja megnézni, mi van benne.

Belenyúl s kiemel belőle egy száraz posztódarabot. Megnézi, borzadva megszagolja, most hirtelen valami lépést hall, s erre a posztót siettében bedugja a nadrágja övébe. A cserepet pedig leteszi a korlát alá.

Igazán nem tudja, mit csinál, mert ez a boszorkányozó fazék. Az életével játszik a szegény gyermek. A fazékhoz, ahhoz nem szabad nyúlni, azt nem szabad elmozdítani a helyéről, arra ezer ördög vigyáz. Nem is történt még meg, hogy ember, a hivatottakon kívül, ahhoz érinteni mert volna. Borzasztó a gyermeki könnyelműség. Éppen olyan, mintha valaki szentségtelen kézzel megsértene az isteni vagy ördögi szertartásban bármit is. Csak gyermek lehet az, aki nem tudja, hogy a közönséges tárgyat a "felső hatalmak" bármely pillanatban át tudják változtatni ártóvá vagy gyógyítóvá. Hogy az a cserépfazék, egészen közönséges fekete vászonkorsó, mázatlan és olyan, amilyet százat is lehet találni a konyhán, hogy ez egy kivételes, különös hatalmú darab. Nem fél, hogy ujjait elperzseli, testét megégeti, s őt magát a pokol légiói ragadják el...

- Ki van ott? - kiáltott rá egy ijedt hang. Mert a hajnalban még itt lappanganak a lelkek és szellemek. Ugyanis titkok vannak mindig, s csak a nap tiszta felköltével oszolnak valamelyest. Ez a hajnali félhomály nagyon kedvez az ártó szellemeknek.

Virginás, az inas, nem is csodálkozott volna, ha a kis apród denevér képében az ő kiáltására felszáll és elrepül. De mikor azt látta, hogy mint jól vélekedett, az apródocska ez valósággal, mingyárt meg is nyugodott, s egy pofonnal közeledett hozzá, amiért megijesztette. Nem elég, hogy az embernek ily hajnalonta kell felkelni, mert nem szabad a rontó-bontó hatalmak idején zavarni a reggeli isteneket, de még csakugyan valósággal az apród. Mit keres ez itt ilyen jókor reggel?

- Ne jöjj ide - kiáltott rá az apród.

De az inas csak jött, s már ragadja is meg a haját, ha meglátja a fazekat. Mire ezt csak el is gondolta volna az apród, már védekezett is, sarujának sarkával megtaszította a fazekat, s az odaütődvén az éles fához, egyszeribe darabokra törött.

- Mit csináltál? Mi volt az? Mi történt? Ó, te boldogtalan átkozott, hiszen ez asszonyunké... Jaj, a kaszatömlöcbe vettet. Hogy mertél ehhez kézzel nyúlni, te szerencsétlen, jaj de keserves véged lesz. Hárfás uram, Hárfás.

Rögtön itt volt a másik inas, Hárfás János uram.

S megindult a tanácskozás, hogy mi lesz ítélete a kis apródnak, részben a föld alatti, részben a föld színén levő hatalmaktól. Körülöttük ott sistergett a reggeli nyárelő minden szépsége s minden muzsikája. Bár inkább nézték volna, mily szép a nagy környék, a távoli hegyek, ahogy még egy kis lilás ködbe vannak ágyazva, még nem tépték le róluk az éjjeli takarót a szelek. S a nap. A világ legszebb helye ez, de ebből az inasok semmit sem vesznek észre, különösen, ha ily korán ekkora nagy esemény történik: hogy az apród kilopta a boszorkányozó fazekat, s még el is törte azt.

Emberi eszük megállt ennél a roppantságos és fontosságos esetnél, s fejüket fogták, és világért a cserépnek egyetlen diribdarabjához hozzá nem mertek volna nyúlni. Jaj, dehogyis, ki tudja azt, micsoda ártást, rontást hozna rájuk... Aki a cserepeket érinti, annak bizonyára fekélyek ütnek ki a testén, vagy keze-lába abban a pillanatban elszárad, elalszik, eleget hall ilyeneket az ember... Csak sopánkodtak hát, csak fenyegetőztek, s tördelték kezüket és rémképekkel ijegették a gyermeket.

- Mit lehet tenni, uram - mondta Virginás Hárfás uramnak -, ha a boszorkány megtudja, aki adta, oly fenyegetései vagynak, hogy mindnyájunkat megpusztít.

- Rettenetes, amit a boszorkány mívelni tud velünk - felelt Hárfás uram Virginás uramnak -, az én anyám is fát árult egy ízben - mondta suttogva - a zilaji utcán, s mikor már megvolt a vásár, jött Szabó Kató, hogy elveszi a fáját, s hogy szegény anyám nem adá, megátkozta őtet Szabó Kati, mondván: "No te asszony, nem engedéd a fát nekem, de bizony nem érsz harmadnapot, megbánod." A mi anyánk hazajöve s mondja: " No gyermekeim, engem Szabó Kati ellátott. Vinni akarta a fámat, akit árultam, a tűzifát, s hogy nem hagyám, hiszen én is gyermekes ember vagyok, mondtam neki, ő megátkoza. Úgy igyeljetek, én harmadnapra már nem vagyok ember." S csakugyan harmadnapra megbetegüle és elszárada és meghala, és még halála óráján is csakugyan ezt mondá.

- Ezt hallgassa meg kend - mondta Hárfás uram Virginásnak, mert mind a kettejükben úgy feltorlódott a rémület, nem tudtak mást, csak egymást rémítgetni: - Mikor kicsi fiú voltam, éccaka felserkenek, hát látom, anyám sebesen dagaszt, és mondja a nénémnek, aki olyan tizenkét éves volt formán: "mejjeszd meg a ludat." S húgom megkopasztotta, s a mejjesztő vizet kiment kiönteni az udvaron. Hát jön be nagy sebesen, és fejér volt, mint a fal: "anyám, mondja, nem tudom, mit láttam, valami fertelmeset az ablak alatt, addig szólogatám, hogy felálla, mert még hajigálék is hozzá, és hát egy kék palástos vénasszony ment el onnét."

Virginás nagyon borzadt, de nem kételkedett, csak még nem fejezte be mondanivalóját, hát megállította Hárfást, s mondta:

- Várjál csak, barátom, adta Pulacher István uram tanácsul, hogy a Szabó Katát megfogattassuk. De szegények levén a perben való költségtül, féltünk.

- Igen - szólt Hárfás uram -, kérdi édesanyám a nénémtül: "fiam, megesmernéd-e?" Azt mondá, megesmerné. Másnap vasárnapra virradánk, és a néném vízér ment a kútra. Ott találta a szemétbíróné anyja s mondá neki: "te leány, mért szidtál és hajigáltál meg éngem az éccaka? hidd meg, olyat cselekedtem veled, soha ember nem lész." No bizony, mondta a néném, mert nyelves volt, az én anyám tüzet is vettetne érte a hátadra. Hazajön a néném, megbeszéli, anyám rögtön mondja: "gyer velem". Elmentek megkeresni a szemétbíróné anyját, de nem találták. Hanem mikor délelőtt a piacra mentünk a kenyérrel és árultuk, én is ott voltam, azt mondja a néném nekem: "te, ez vala a vénasszony, aki megfenyegetett". Én nem merék neki szólani, gyermek valék, hanem anyám ráment. A szemétbíróné anyja csak nézett a szemével, s azt mondta: úgy, s akkor éjjel a nénémet kirázta a hideg, az ártatlant, és a gyomra kezde mindgyárt dagadni, és a rútság a torkán szakadozott ki.

De ha még húszan jöttek volna fel a várból, és látták volna, mit csinált a kis apród, mindenik tudott volna példát mondani, hogy ennél rettenetesebbet nem csinálhatott volna.

- Jaj, nagyon rettenetes a mi életünk - mondta Hárfás úr uram Virginásnak -, mert se lépésünk nincsen, se mozdulásunk, hogy valami ártó hatalom ne tátsa ránk a száját.

De addig-addig beszélgettek, hogy meg is virradt, s csak ott állottak a cserepek felett.

Akkor jött a sepregető vénasszony, akit már csak azért hagytak a várban, mert egyebet tenni nem tudott, csak mindig sepert s sepert. Kérdi: Mit csináltok tik, csak álltok, ugyan már lendítsetek valamit, jó fiaim.

- Nem lehet, anyám - mondta Virginás -, ládd, milyen cserepünk vagyon.

A vénasszony meg abba a nyomba megismerte, micsoda cserép az, s kezdett nagyon ivölteni, de hogy hangja nem legyen, s szidta a szegény apródocskát, akit a két inas el nem engedett volna innen.

- Micsoda cserép legyen az? - kérdi, s felel az apród rá hamar: Cserép, vén isten!

- Cserép, ebellette - mondta a vénasszony -, s még neveted? Majd ad nektek az vén oláné, Lakatosné.

- Ez Lakatosné? - kérdezte Virginás - aki asszonyunkhoz jár?

- Ez az, ismertem anyját, az volt már tudós. Hajnalban ilyentájt háromszegletű kendővel hajtotta a harmatot.

Mindnyájan megborzongtak.

- Szentgyörgy reggeliben, gazdaasszonyommal voltunk fivet szedni a tehennek, s megszólítok, mit harmatozol? szedd? s mire? Feleli: "gonosz asszonyok, eszetekbe jut, hogy megszólítátok". És így lévén, gazdámasszonyomnak három hét múlva nyavalyája lén, és elszárada s meghala.

Senki se mert neki csak egy tréfaszót is szólani, pedig különben eleget ugratták. A vénasszony tovább mondta, s azt is szájtátottan hallgatták: - Én pedig így járék, hamarsággal: egy vasárnapon ülök vala a ház előtt, mikor gazdasszonyom halódna, két lovunk vala az estállóba, szálla délben két órakor két macska az estálló tetejére, s ott egymás kezét fogták és táncolni kezdének. Letörték az estálló alattok, és a lovaknak a nyakukba omlék, és harmadnapra egyik ló megvajula, az másik is megbénula. Ennek a vén olánénak anyjára, Lakatosnéra volt gyanúságom.

A két inas nem tudott mit tenni:

- Legalább szedje össze a cserepeket, kend tudós ember - mondta Virginás.

- Én ugyan nem, ha megvész is - s ment be a házba.

Nemsokára jött ki a hoppmesterné vénasszony, Jantsóné, s már mindent tudott:

- Menjetek, mind dolgára, csak a napot lopjátok, és semmi sincs.

A két inas eltakarodott.

- Te is menjél - mondta az apródnak.

De a kis apród nem akart menni.

- Nem megyek - felelt.

- Mért nem mégy, ha mondom?

- Csak nem akarok.

- De menj, ha mondom - s verni kezdé a gyermeket.

S az mégsem akart elmenni.

- Addig nem megyek, míg kegyelmes asszonyunk ki nem jő.

- Azt akarod, megölessen?

- Sebaj - mondta az apród.

S mi történik. Anna meghallotta a vitatkozásokat, s felébredt, és kijött egy szál ümögben, igaz, jó enyhés volt a reggel is már, és mezítláb és álmosan:

- Tik mit versengtek ily korán?

- Semmi, kegyelmes asszony.

De a kis apród Sinóros Jurkó elkezdett abban a percben oly hangosan visítani, mintha a rossz betegség állott volna belé.

- Mi baja ennek? - kérdezte Báthory Anna.

- Ennek van mért sírni - felelt a hoppmesterné.

- S min?

De a gyermek csak még jobban visított s toporzékolt.

Anna csak nézte, mi van evvel, még az álom is kiment a szeméből.

- Eltörtem! - ordibált a gyermek.

Anna meglátta a cserepeket, amiket senki se mert megérinteni. Odament, lehajolt, és ujjával babrálni kezdte s megismeré.

- Az én fazokam?

- Eltörtem - visongott a fiúgyermek.

Anna felállt, s mégis hideg van ilyen vékonyan, egy ingben. Megfázottan súrolta vállait tenyerével:

- Seperjétek ki - mondta -, s hozzatok nekem másik fazokat.

De a fiú nem akarta abbahagyni a vonítást.

- Menj már no, mossátok meg a szemét szenesvízzel. Már kitöri a fráz.

- Fél - mondta a hoppmesterné, Jantsóné.

- Bizony nem illett, de már megvan. Készítsd el a feredő vizemet, de jó forró legyen.

Evvel Anna hirtelen kinyitotta a szemét, s elnézett a reggeli első fényben fürdő messziségbe. Kitárta karjait, és mintha magához ölelte volna a világot:

- Jaj de szép! - kiáltott - jaj de szép!

S kőkemény keblére szorította a szépséget. Még meg is markolta mejjeit, mintha tudná, az a legszebb.

Jósika sápadva és kínlódva állott a kereki vár kapujába. Mellette hat lovas volt, a fejedelem viseletében, az udvari testőrök közül.

A kapu nyitva volt, mert éppen búzahordás ideje volt, s a kapunak nyitva kellett állania, de két hajdú volt őrségen, és ezek trombitáltak, s már futva közeledett is vagy tíz s ezek trombitájukba fújkáltak, mire a vár belsejéből vagy tíz jó ruhás darabont futott elő, karikázva, mint a csaholó ebek, akik az idegent sietnek kiszabni.

- Őfelségétől jövünk - mondta Jósika.

Erre az emberek mind nagyon kezdtek csendesedni, mert valamennyien nagyon tudták, hogy a fejedelem urunk őfelsége ki s milyen nagy várva várt vendég ebben a várban.

Valami papirost is mutogatott az úr, de azt hiába, mert ahhoz senki sem értett.

- Mingyán jön várnagy uram, Horváth uram - mondta a szóbeli darabont -, várjon nagyságod, nagyságos uram.

Látta a ruhájáról, hogy ez nem akárki lehet, a vendég, de személyéről nem ismerte, mert Anna úgy volt, hogy a régi embereit mind elvitték már katonának, s újakat kellett neki szedni.

Maga Horváth uram is jó ember. Szép legény, ahogy előkerült a mezőről, látta messziről a lovasokat, s már jött lóhalálába.

- Őfelsége nevében.

- S mit akarnak nagyságos uramék?

- Báthory Anna kegyelmes asszonynak akarjuk jelenteni őfelsége érkezését.

Horváth kapitány gyanúsan nézett rájuk. Őfelsége mért jelenti, ha jő: hiszen nem magától jő, hanem a boszorkányfazék parancsára, ugye? Akkor pedig nem kell hogy jelentsék, csak megmondják, hogy már itt is van.

- Nagyságod ki légyen? ne haragudja meg kérdésemet.

Már meg kellett volna mondani Jósikának, de nem akarta.

- Őfelsége követe. Más nem kelletik, aki mondanivalóm lesz, őnagyságának a kegyelmes asszonynak kell mondanom.

De Horváth uram igen fene gyanakodó ember volt. Sehogy se akarta beereszteni az urat, míg testimoniálist nem ad magáról.

- Hát akkor nem visz bé kegyelmed. Majd felelnek őfelségének - s úgy tesz, mintha sarkantyúba akarná kapni lovát s elmenni. Csak messziről mutogatta a pecsétes levelet, amit át kell adni a kegyelmes asszonynak.

A várkapitány nem vállalhatta a felelősséget, hogy a kapuból elkergesse a fejedelem őfelsége követét, nem tudta, mit tegyen.

- Jöjjön be nagyságod - mondta -, de csak ha nagyságod alá vétendi magát a mi törvényeinknek.

- Mik azok a törvények? - nevetett fel Jósika.

- Nagyságod ne terheltessék, de szemeit fejér kendővel béköttetjük, magának s kísérőinek, s kézen úgy vezetjük bé.

- Mi a vesztés - kacagott Jósika -, s beledobtok a kaszatömlöcbe.

- Nem, nagyságos uram, semmi legkisebb bajuk nem lesz nagyságotoknak, uram.

Jósika éppen tiltakozni akart, mikor mellé sündörgött lován a testőrök vezetője s mondá: "Uram, hagyd csak, hiszen így legalább még nehezebben ismernek meg. Mink itt vagyunk. Bajod nem lesz."

- No látod - nevetett Jósika -, hát akkor isten neki.

Még sok furcsaság volt, amin át kellett esnie, míg dél tájon bevezették a kihallgatási helyre. Ő csak mondta szegény, hogy sürgős, sürgős, de ott nemigen törődtek vele. Meg kellett kezét, fejét mosnia s törülköznie, s jó ételt és italt kapott, míg őméltósága az Asszony fogadja: már ez itt így szokás.

De Annának, aki szokott mindennapi fürdőjével volt elfoglalva, nem is szólottak, míg egészen készen nem volt. Akkor ahogy megemlítették neki, csak még a vér is leszállott szívéből, hogy a fejedelem testi követjét így megvárakoztatták.

- Hamar, hamar s bé.

Horváth uram nagyon rosszkedvűen állott az asszony előtt.

- Bé, bé, mindenki bé - morogta -, s neked, asszonyom, mindenki kedves, aki jő.

Anna nevetett, ránevetett. Horváth István nagyon szép fiú volt. De ebben a várban minden férfi személy a legszebb és legkülönb ember volt, akit csak lehetett választani. Mind sugár volt, magas volt, vidám volt, egészséges, és olyan akiben van valami. Hát hiszen meg is volt ennek az a következménye, hogy Anna vára, Kereki híres is lett országszerint, hogy valamint amaz híres Báthoryak, mint Gábris fejedelem is minden szép lányt és asszonyt összeszedett s élt, s húga meg világszép királyfiakat és mesebeli legényeket szed elő, hogy öröme legyen ebben a szomorú pulykanyomos életben.

De ő ezen csak nevetett.

- Fegyveres nélkül meg nem élhetek - mondta. - Egy fizetést kell adni a katonának, akár szép, akár csúf, akár okos, akár buta. Én hát inkább a szép és okos fiúkat szeretem magam körül.

- Ne tüsténkedj, hozd már, hozd már - s megcirógatta a Horváth uram arcát.

Horváth uram nagyon jól ismerte a kor legnagyobb esetét, hogy a munkácsi vár asszonya, a szép fiatal Dersffy Orsolya az újesztendei ajándékot úgy adta ki várkapitányának, hogy azt mondta: Elég lesz, ha kegyelmednek a puszta kezemet adom?... Horváth uramnak is elég lett volna, nemcsak azért, mert egy milliom hold föld van ebben a kis puszta kézben, hanem azért is, mert több ilyen kéz nincsen sem Erdélyben, sem a kerek világon, holott a kerek világ elég tágos, ha az ember véli.

Jantsóné, a hoppmesterné, nehéz selyemruhát vett magára, de Anna csak tombolt és ájult, és maradt a kaftánban. Ki érti a boszorkányokat.

Leült ecsedi Báthory István nagy arany trónszékébe kedvesen és méltósággal, s a nagy ceremónia mellett még nem is volt ideje arra gondolni, hogy micsoda nagy dolog ez, amihez Isten vagy a felsők, már ki tudná, ki, de hozzája segítette: itt van felségének követje a házában, s nemsokára szemtől szembe vele. Nagy dolog. Hat esztendő. A lippai szégyen. Igazán ő csak boszorkányozott, csak boszorkányozott, de abban a biztos tudatban, hogy annak a világon semmi értelme sincs, hiszen nem lehet az, hogy Bethlen Gábor, akit úgy eldobott, mint a rongyot, még egyszer meginstálja... Hm... "Lesz-e gyerek, Küsanna?" "S mire lenne?"... Így kérdezte Lippában a fejedelem, s ő bizony nem képzé, hogy erre micsoda iszonyatos mennydörgés és villámlás tör ki. Bethlen Gábor erre a játszi feleletre úgy elpenderítette magától, hogy azt hitte, nyaka szakad, s többet fel sem emelte, meg sem tűrte, azonnal kihordta Lippából, s mondták, egyedül táncolt a törököknek... Ezért költözött ki Szent Ágotáról. Nem maradhatott többet abban az országban, ahol ez a szégyen lett rajta.

- Pfü - mondta magában -, s Tasnád...

Meg lehet érteni egy férfit?

Hát ő megtagadott valamit ettől az embertől?... Nem tárította ki előtte egész magát? Tehet ő arról, hogy nem vette fel? Pedig bizony, ha Károlyi Zsuzsanna semmit sem tud Bethlen Gáborról, hát ő tud, mert őneki az ő kémjei és bejárói mindent meghoztak és betálaltak. Nincsen a fejedelemnek olyan lépése, hogy ő arról ne értesüljön éspedig a leghamarabb... Nem hozathat ő be a sátorába vagy a kancelláriájába sem egy mesternét, sem egy kancellistánét, sem egy akárki dámát, hogy ő azt ne tudja. Hát ha másban nem oly igen személyválogató, akkor éppen őellene van kifogása? Vagy mi ez? Szabad ez, lehet ez? ember ez? Őt kirúgja, mint egy utolsót, s akkor felhasználja a hitlevelet, amit tőle kapott, s akkor hitlevél nélkül csak úgy elkonfiskálja a tasnádi kedves várát, amit három évi munkával kertté tett, de olyan kertté, ami nincs s nem is lehet Erdélyben egy sem, mert ahhoz a tasnádi kedves föld és levegő kell... És adja Károlyi Zsuzsannának... Jóságos isten, nem kell megálljon az ember esze... s most itt a követje...

Vékony ajkán ideges mosoly. Most nagyon jól tudja, mi van, ki ő, s mit fog tenni.

Á... semmit!... Á... alázatos lenni... kicsi lenni... letérdelni a Mindenható előtt vagy a legfelső hatalmú előtt, az előtt, aki elhozta...

Nem baj már, csakhogy jön.

Nem baj, semmi sem baj... Majd megjő még minden a maga rendjén... Egyszer csak vége lesz ennek a magányosságnak... Így állni... Vagyon, kincs, és senkije, senkije... Így élni hat esztendőt át, kirúgva, fenekén penderítve... Nem, fejedelmem, nagy fejedelmem, ezen nincs semmi szépíteni való: az történt. Egy sáros és véres csizma, ami éppen akkor rabolta el a magyar nemzettől a maga várát, hogy adja a pogányoknak: hallatlan. Hallatlan a világhistóriában: azért kutya gyerek ez a Bethlen Gábor, az istenit!... pfü... micsoda barbár... megostromolta a saját várát, mert a kapitánya nem adta fel a fejedelemnek, hogy ez odaadhassa a pogánynak. S ő kardot kötött az oldalára, felgyűjtötte a hadait, ráment Lippára, s vérrel és puskaporral és vérrel vette meg, és parádéval ajándékozta oda a török basának: parancsoljon nagyságod, egy kis prezent... Muszáj, hogy ezt az ember megkóstolja.

Senki más nem kell, csak ez az egy.

Bhu. Nagyon utálatos volt, ahogy felpenderítette, még a pendelye is kifordult, az istenit, de jössz még az utamba betlengábor...

S alólról felfelé végiggyűrte tenyérrel hosszú nyakát, pici hegyes állát, s vicsorított:

- Itt vagy.

Most nagyot lélegzett s csendített:

- Jöhet a követ.

S méltósággal ült, s nem nézett az ajtóra, nem akarta látni, ki jön be. Mi köze hozzá, ki a személy: Ő van jelen...

Valaki bejött. Soká csönd.

Végre odanéz.

S ki az?

Á.

- Nem igaz! - sikolt fel némán.

Jósika ott állott, beitta a szép felesége angyali szépségét, akkor egyet lépett előre, s levágta magát a lába elé.

Báthory Anna, mintha egy szörnyeteg volna előtte, rémülten kapta fel a két lábát a trónusba, s mint egy gyermek, menekült be a biztos fedezékbe...

Horváth István ott állott az ajtóban, s nézte, mi történik. Nézte s nem értette. Sohase látta Jósikát.

Most előrerohan s tanácstalanul bámul:

- Te őrült! kit hoztál te ide nekem?... - s kétségbeesve vergődő szívére teszi kis kezét, hosszú ujjait, sok gyűrűjét: - hiszen ez az uram... te állat... hiszen ez Jósika...

Most a hoppmesternére néz.

- Benigna! te szerencsétlen... kit varázsoltunk mi ide a fazékkal?... nézd csak: ennek is fekete szeme vagyon...

S harsányan kacagni kezd, gyöngyöző, csilingelő kacagással, azok az édes szép hosszú fogak abban a csodálatos íjas nyílású ajkak közt.

- "a te fekete szemed megbetegejt, a te fekete szemed meggyavojt... Fekete szeder szemedért megkerülöm a hegyeket, haj magyarós, magyarós..." - és véghetetlenül kacag, s mindenki ámuldozva néz rá, s milyen szépséges evvel a kacagással...

- "haj magyarós, magyarós - csicsergi -, mondd meg az én édesemnek jövő vasárnapján készítse ki kalapjának bokrétáját..."

Jósika nem bírja, hogy nem látja ezt a tündöklő, kacagó tündért, felemeli fejét a földről, s micsoda mulatságos, ahogy felnéz, a nagy mentéjében, mint egy kis teknősbéka...

- Kelj fel, te hülye - nevet rajta Anna -, nem fogsz talán cselédeim előtt a porban feküdni...

A debreceni bíró nyugodtan és nyájasan ült szemben a fejedelemmel.

- Felsíges nagy jó uram - mondta -, könnyű aztat mondani, mámmint felsígednek, hogy mír nem gondoskodott a nemes város magárúl, csak mindítig hatta magát nyúzatni így meg úgy. Ássan kírem felsíges nagy jó uramot, tessik már szíves lenni ekkicsit felsíges tekintetjivel megírteni, amint aránzom igyünköt.

A fejedelem komoly volt, csak a szeme mosolyodott.

- Nem kell ám megijedni az úttól - mondta. - Nektek magatoknak el kellett volna menni magába Konstantinápolyba, uram.

- Menni, menni, iszen felsíges uram, mentek is a miéink, abba nem vót vóna hiba. Csongorádi János, meg Torma Miklós nagyuramék, tanácsbéliek, szenátorok, tulajdon maguk egy szolgával elmentek ám magába Istambulba, a fínyes portára, de meg is kapták a cifrakípű írást, hogy Döbröcön városának semmi bántalma ne legyík.

- Nohát akkor! hol az írás?

- Aj, felsíges nagy uram, hogy hun az írás? aztat tetszik kérdezni, hogy hun az írás? Hát alássan kírem felsígedet, szóm sírtísbe ne essík, űkigyelme Csongorádi uram meg Torma uramék maguk szemíjessen hazajöttek az írással, vagy inkább bűrrel, kutyának bűri vót a, uram. Osztán itthon meg is mutogatták egísz tanácsúl, meg is nízte aztat mindenki, de míg meg is szagolta, mert másat tenni véle nem lehetett, senki se tudván túrkus bötűt, még a kollégyiomi prófesszorok se. Hát osztán az vígeztetett, hogy mennyenek mostan má fel véle Budára, mutassák meg a budai pasa űnagyságos szemíjinek, mer így kevest írünk vélle, ha a nem tud rúla, aki keze-lába bennünket pusztít... Hát űk el is mentek, el is jutottak a budai pasa színje elibe, a meg megnízegette a bűrt, térgyet, fejet hajtott neki, homlokával csókolgatta, akkor aztat mondta, hogy: no ti hitvány kutyahitű debrecenyi bírák, ennél nagyobbat mán hogy nem is hozhattatok vóna nékem. De úgy igyeljetek, hogy míg ez a felsíges papiros a birtokotokban van, addig nektek semmi bántódásotok nem líszen, de még az egész debreceni nípsígnek se.

- Na, ügyeltetek-e rá?

- Ne tessík má beleszólani felsíges nagyuram, ippen ott tartok. Mikor Csongorádi uramék hazafeli gyüttek nagyörömvel Budárúl, hát alig jutnak Ceglíd városa iránt, valameddig, csak utánuk rugtat egy spáhi úr a tatárokkal, ippen az, amék a budai pasa fertályába velük gazdáskodott. Mondja nekik, hát megvan-i a fermány? Meg, hogy meg. No, akkor mutassátok csak. Há megmutattyák, mutogattyák, a meg elveszi, szípen össze tekeri kereken s gyugja a tarsolyába. De nem oda Buda, kiabálnak a mi jó embereink. Nem oda Buda? mondja a spáhi, avval felségsírtísírt kardélire hányattatja Csongorádi uramat; Torma uramat; meg a huszárt, meg a kocsist. Így odaveszett a fermány, meg az ember.

Megtörülte a homlokát a tenyerével s elmorzsolgatta a feje izzadtságát a tenyerében.

A fejedelem csak nézte a bírót, ahogy az oly belegyőződéssel néz a szemébe.

- Aztán mit csináltak kemetek, bíró úr?

- Mink alássan kírném felséges nagy jó uramat, mink ippen hogy abba a nagy nyomorúságba maradtunk, akibe annak előtte valánk. Míg csak a felséges Bethlen Gábor fejedelem űfelsíge ide nem küldte a kapjás vitézeit és a fosztogató zsiványoktúl megtisztogatá a határt.

A fejedelem ámulva nézte azt az isteni nyugalmat, ahogy a debreceni bíró ezt mind elmondotta, mintha semmi a világon meg nem zavarhatná az ő emésztésit. Aztán kinézett az ablakon a nagy piacra, amely most is tele volt mindenféle szekerekkel és emberekkel. Már hozták a szekerek a szép tiszta búzát a piacra, meg a sok dinnyét, oly zöldeket és nagyokat, mint egy-egy vödör. S ott állott meg a szeme szemben az égett torony falain.

- Mondja csak kelmed, bíró uram, hát ezt a tornyot mér nem rakják már fel?

- Nem lívín tehetsíg.

- Mióta állanak ily kormosan e falak. Már hiszen ki is zöldült a csúcsa.

- Hatvannígybe, felsíges nagy jó uram, hatvannígybe! ípen akkor, mikor a nemes tanács határozatba tette, hogy a heti vásárokat, akiket odáig szanaszíjjel, minden kvartába tartottak, együtt egyhelybe, itt a nagytemplom előtt kell azóta tartani. Literáti Balázs uram bíróságába vót e, mikor Schvendi Lázár, a tűz ígesse meg, aztat is, a nimet generálist, a szenvedtette, a sarcoltatta az ártatlan város mit se gyanító nípit, mer az akkor úgy ment; akkor jött ránk Székely Antal nevű pribék, dúló-fosztó lovasaival, elsőbben is a kastélt ígette meg, úgyhogy annak a helye ma már meg se találtatik, azután meg a boltokat törette, minden pizírőt elhorcoltatott, többet három és egy félszázezer forintnál: hát emiatt nem tudja a szegíny város felépíteni a tornyot, felsíges uram. Sok vón azt előbeszílni, amit a nemes város károsult ebben a száz esztendőbe. A fekete ember is egy egísz esztendeig itt lakott a nyakunkon, ha tetszett vóna hírt hallani, mert hogy felsíged fiatalabb ember nízvíst, mer ez a Karácsony György nevű bitangja hetvenbe támadott fel porbúl lötten. Igaz, itt is veszett, mer az akkori bírót hogy megfogatta vót, osztán ípen erőttette vót, hát mán fejit veszi, ha hertelen a fegyverfogástúl nem iszonyodó debreceni civisek mind fegyverre s rá. Ütet fogták meg, a fekete embert, s vitték abba a minutumba a bitóhoz a piacon, s a város cigány hóhérjával úgy elcsapatták neki, hogy ha vót valaha feje, vót, ha nem vót, nem vót. De ecsedi Báthory Miklós uram jött osztán nagy segítsígre, isten adjon a Báthoryaknak mind firul fira s jányrul jányra jóegíssíget, s mentett osztán meg bennünket a fekete ember cimboráitúl.

- No majd lesz gondunk rá, bíró uram, hogy az égett templom megújhodjék - mondta a fejedelem. - Csak tik is a haza és a religióért mindenkor készen álljatok.

- Ó, az én jó istenem tetejezze felsígedet, jó uram, szíp jaó egíssíggel - mondta a bíró, s könnybe borult két kék szeme, kik úgy repdestek a pirosbarna orcája felett, mint valami égi madarak.

De a fejedelem már elégelte, s elbúcsúzott tőle.

Rhédeyhez fordult, aki ott ült egész idő alatt mellette, s úri nyugalommal szemlélte, ami történik.

- Nézze, kegyelmed, Ferenc apám - mondta neki -, én ezt a Báthory Miklóst még ismertem. Késő öregségében láttam őt, nagy vidám úr volt, mint egy öreg gyermek, mindenen csak nevetett. Sok jót tett életében, s nem volt a szerzők közül való. Nem földeket gyűjtött, várakat és kastélyokat, hanem igazán mindenütt csak jót tett, olyan volt, mint egy Istentül küldött mentő kapitány, aki csak arra tartotta lovasait, gyalogjait, muskétásait, hogy vadászott rá, hol segíthet a martalócok ellen a jámboroknak. S neki mindegy volt, protestáns vagy pápista? aki bajban volt, ez a Miklós úr mindig kész volt álmából is felugrani és segítségére menni. Ó, ha egy ilyen prímást kapnánk, nem ezt a mostanit.

- Pázmány uram - legyintett Rhédey -, nagy áspis az úr.

A fejedelem kicsit hallgatott:

- Pázmányban nagy elme lakozik, nagyon nagy és messzeható.

- Sohase fogja megérteni állapotunkat.

- Nem protestáns, nem kálvini, nem reformált. Nekünk uram, az a mi feladatunk, hogy mindenkinek minden dolgát megértsük. Mi segélni akarunk, mint Báthory Miklós. A szegény nép azóta tiszteli annyira a Miklós nevet. Miklós néki azt jelenti: a szabadító. A prímás azonban csak harcolni akar. Segíteni minek?... S annak, aki csak harcot akar, és csak győzelmet, annak könnyű a dolga. Kard az oldalán nem lóg, tehát még könnyebb neki. Ő csak kauzákkal harcol. Csak érvelésökkel rontsa az ellenségit.

- Harcolni könnyű, uram; aki harcol, annak csak annyi kell, hogy megismerje, ki az ellenség, s nosza rajta, levágni, ölni, égetni, minden módon elpusztítani. A prímás csak ezt véli, hogy pugnáre.

- Azt nem bírom megérteni, ésszel felfogni - mondta Rhédey -, élő ember annyira értetlen, semmi szánodalmat nem érez a szegényekkel, és éhezőkkel, sírókkal szemben.

A fejedelem legyintett:

- Az ellenségnek fájdalma a vezérnek gyönyör.

- A vezér is ember.

- Éppen, hogy az. Az ember kárörömben hízik. Azt kívánja a vezér, hogy akik odaát vannak, azok feküdjenek le a kíntól a sárba, s hagyják, hogy bár a kerék átmenjen rajtuk, fejüket se mozdítsák a tönkretételtől. Mind essen kórságba, csonkák legyenek és bénák, vakok és süketek, s az éhségtől hulljon ki a foguk, és szakadjon utánuk a bélek. Csak akkor számíthat tökéletes győzelemre, ha ennyire pozdorjává törte az ellenséget. Mert a vezérnek csak egy célja van: győzni!... hatalmat nyerni az egész ellenség felett. Pázmány nagy észben él, de mind eszét, mind szorgalmát csak arra fordítja, hogy az eretnekeket megszüntesse. Megszüntetni lehet irtással, de lehet lélekbeli szerszámokkal is. Pázmány uram fiskálisa a harcnak. Nekem soha meg nem hiteti senki, hogy Pázmány uram valósággal hiszi azt, hogy Lutherust az ördög bagzotta egy asszonnyal. Ha nem tizenkét, de tizenkétezer lokuszt hord is fel ennek a bizonyságára a régi egyházi atyákból, hogy ez pedig lehetséges s ilyen eset már volt is. Jól tudja ő, hogy ez csak állítás, ámításnak pillére. De őneki kauzák kellenek, amikért meg lehessen gyújtani a fáklyát, amivel elégesse az ellenségeit, minket.

Rhédey uram csöndesen szólt:

- S kegyelmed nem hiszen az ördögben és annak a dolgaiban?

Bethlen kicsit megmosolyodott:

- Uram, ha az lehető volna - én nem tudom, van-e vagy nincs -, de ha lehetőség volna, hogy a ráolvasáshoz értő oly nagy hatalommal bírjon: akkor már e földön akár senki se élne. Hogy véli kegyelmed, hogy egy púpos, görbe, sánta és tipertes boszorkány a csontokat kiszedje valakinek a lábszárából? Ha ezt mívelheti, éppen abból a másik szegény asszonyból gyűjtögeti a lábszárcsontot? S nem azokból a hatalmasokból és bírákból, akik neki halálát hozzák és őtet megégetik. Soha ítéletet nem lehetne rájuk tenni, ha valósággal képesek lettek volna valaha is annak a bűnnek elkövetésére, amivel vádoltatnak. A Sátán is, ha egy Luthert tudott légyen teremteni, mért nem csinált már eddig is ilyeneket?

- Isten nem adott rá neki engedelmet.

- És most adott? Akkor Istent teszitek felelőssé efféle dolgokért? Ez nagyobb istengyalázás, mint amit valaha is az összes boszorkány tudott csinálni.

- S te akarsz háborút? - mondta most jósággal s komoly gonddal Rhédey.

A fejedelem:

- Hat esztendő óta mindig csak dolgozunk. Én is, kegyelmed is. És mindenki, aki csak valamire használható ebben az országban. Istennek hála, a régi dúlásoknak, fosztásoknak, égetéseknek minden nyomát letöröltük... Fegyverünk vagyon, s lovunk vagyon, akár ötvenezer darab. Pénzben sem éppen szűkölködünk: nem dicsekvésből mondom neked, bátyám, de mire gyűjt az ember fegyvert, lovat s embert, ha nem arra, hogy a végén a háború jöjjön?

Rhédey aggodalmasan:

- Szóval azt mondja felséged, az ember azért gyűjt, hogy háborút csináljon, tehát azért, hogy hamar elpusztítson megint mindent?

Bethlen indulattal:

- Nem mondj trufát, mikor nagy gond van a házon.

Soká hallgattak. Lenéztek a debreceni piacra. Nem láttak tovább, csak a szemközti házig. A Csapó utcán. Alkonyodott; olyas vízió támadt, mintha a kőbe hűlő távolból seregek áradnának elő, s azoknak a zúgása hallatszanék, valamint a sebes szélnek zivatarja.

- Ha ez embernek elégséges hozzávalója vagyon, akkor el lehet kezdeni a rekvirálást. Uram, ennyi fegyvert s fegyverest ily kis ország meg nem bír. Nagyobb szeget kell keresnünk, ahova süvegünket akasszuk, már szegény Gábris is mondta volt. Ha én tízezer lovassal rá tudok menni Ausztriára, tízezer jó válogatott legénnyel, akkor uram, kezembe adja az Isten az egész gyehennát. Micsoda szép síkságok és hegységek vannak arra. Láttam ifjan, mikor Prágában voltam Rudolfus császárnál Istvánnal, Bocskai úrral... Bizony sokat nem aludtam, sokat megszédült velem az ágy fája: olyan felállani a világnak hertelensége előtt. Onnan azután lehetne parancsolni! Nagy és széles mezőkre ám!

- Ebben igazad van, öcsémuram. Ha megteljesedik, amint én azt neked előre ígértem, megkapom-e, amit magam kívánnék belüle?

A fejedelem mosolygott, s ránézett erre a szép, karvalyfejű emberre. Most már erősen deresedik. Nem oly hollófekete már, mint volt Fejérvárában valaha. De éhsége nem kisebb, de inkább megnőtt azóta.

- S mit akarnál? A Fugger-vagyont?

Rhédey egy kicsit hallgatott:

Azon gondolkodott, hogy ezen még nem is gondolkodott, pedig ha a fejedelem bemegy a felső vidékre, akkor arra is lehet majd szemet vessen...

- Fejedelmem, neked ott királyi korona jár, igaz?

A fejedelem egy arcizmának sem engedte meg, hogy megmozduljon, akár igeneljen, akár tagadjon valamit, s lám, mind a kettő mégis árulója.

- Nem kétségeskedek, hogy Révay uram sietten siet, ha arra jár lovad lába, hogy elébed hozza István urunk koronáját.

- A koronának akarnád legszebb kövét?

- Nem, én ennél sokkal kisebbel megérem. Én ma semmi mást nem akarok, csak van nekem Zilajon egy sókamara-házam. Régi, jó erősen rakott épület. Ezt én elcserélném a kereki várral, amire jussom is volna Bocskai Zsófia révén.

A fejedelem arca elborult; szeme elrémült.

- Nem szép kegyelmedtől, uram, hogy ilyen kényes szegeletre veti elméjét. Mit beszélsz, uram, ostobaságot: ha Kereki vára megüresedik, isten ments, valaki másnak van arra elsőbbségi jussa.

- Zsuzsannára gondolsz? Hát én mondom, hogy ha feleségem Zsuzsanna előtt megpendíti, még örülni fog neki a Principessa, ha nénje kapja Kerekit, ahogy én a fejedelemasszony családszerető, istápoló jó szívét ismerem.

Bethlen komoran nézett maga elé. Mindenki csak a vagyon után rohan, a pénz iránt sajog. A hazának nem tesznek semmit, ha csak fel nem számíthatjuk a maguk javára. Ez a Rhédey a hat esztendő alatt, soha egy pillanatra el nem felejtette maga érdekét. Egyetlenegyszer el nem szalasztotta, ha akármi kicsit meg tudott fogni, ha csak három petrencés rét volt is, már neki kellett. Szépen ki is kerekítette már a birtokát. Immár kevesen voltak, akik versenyezhettek véle. De csak a fejedelem tudná megmondani, hogy mennyi rimánkodást, orcapirulást vagy türödelmet, mit nem sajnált érte.

- Sokat gyűjtöttél, Ferenc bátyám - mondta.

- Annyit nem, mint Csáky Gergely.

- Csáky Gergely olyan, hogy annak a kezében úgy nő minden, ahogy a kovász a tekenőben.

Rhédey eltűnődött:

- Csáky uramnak mindig sok jövedelme volt, de magára semmit se költött, és soha senkinek egy polturát nem adott.

Bethlen ránézett Rhédeyre. "Te sem" - gondolta magában. Hogy megismerik egymást az egymás természetében élők. Még az van hátra, hogy Rhédey Ferkő irigyelje Csáky Gergelyt. Tán ő is adószedő akar lenni?

- Az adószedéssel baj van - mondta. - Máig sem tudtam megcsinálni, hogy magam kezére szedjem az adót, mint a jó adóbérlő. Az én szolgabíróm el nem árverez egy komáját sem, pedig a szolgabírónak mindenki komája, akinél egyszer megtörülte a kését az abroszban.

- Én avval nem foglalkozhatok - mondta Rhédey. - Nekem főbb gondjaim vannak.

Ezt a fejedelem értette, úgy is van. Rhédey mintha csak az ivadékaival akarna gazdálkodtatni. Ő csak szerez, csak donációs levelet rak félre. Magáénak akarja tudni, amit csak megragadhat. De aztán feléje sem megy. Elveszi az özvegyasszony utolsó darab földecskéjét is, de avval már nem törődik, ha az tovább él rajta... Majd a fia, Pál? vagy Ferkó? az olyan, az meg fogja majd mívelni az apja földjeit, ha megnő.

Most is Kata csinál mindent. Ezek a Károlyi lányok, ezek micsoda jó munkások, ezek. Kapzsiak. Nagyon derék, feleségnek valók. Mint a jó kutya, nem eszik az aranyból, de megőrzi.

A fejedelem az ablakban állott.

- Boldogok uram, akiknek arra kell életük, hogy magukat táplálják, gyermekeiket neveljék. De ha meggondolom, hogy soha háború nem lesz, akkor az embereknek soha más dolguk az eszem-iszomnál nem is lesz. Oly fukar az ember, látod, itt most ebben a Debrecenben semmit el nem tudtam érni még a fejedelmi szóval sem: Debrecen csökönyös s nem adakozó. Boldog emberek. Jó, hogy vannak ilyenek, mert míg van fukar és gyűjtő, takargató polgár, addig a fejedelem tudja, hol van az ő erejének fundussa. Ha nem adják maguktól, mindig el lehet venni tőlük erővel. De mit érnek azok a Báthory Miklósok, akik semmit sem gyűjtöttek öreg korukra. Másoknak nyakán élnek. Ellenben ecsedi Báthory Istvánnak még minden maradéka is elég arra, hogy akár az egész országot több ízben kiváltsa a nehéz rabságból...

Rhédey megértette a fejedelem fejedelmi gondolatát és szinte megijedt. Ez azt jelenti, hogy ő azért gyűjt donációkat, birtokokat s vagyontárgyakat, hogy a gyermekeitől az akkori fejedelem elszedhesse.

De a vagyongyűjtés oly nagy s jó érzés, hogy akikben az egyszer megfészkelte magát, azt onnan kiirtani nem lehet.

- Nehéz gyűjteni, felséges uram - mondta.

- Nehéz, de lehet. Csak annak, aki gyűjt, soha más az eszébe ne legyen, csak az, hogy kapni, fogni, szerezni s megtartani... Jaj annak a gyűjtőnek, aki kiad a kezéből valamit, csak egy körömérőt is. Az, aki ad, már nem tud gyűjteni. Mert az adakozás, ha szívből jött, megint másik irányban bontja meg az ember lelkét. Az adakozó szét tudja szórni az ősök minden örökségét, s kevés neki a világ minden kincse, mert adakozással soha az embert megváltani nem lehet. Adj a szegénynek naponta marékkal, s szegény marad, mert nem gyűjtő, hanem ő is kiadó... Ez a város, ez gyűjt. Ennek a lelke, hogy takaríts.

- Felséged is gyűjt.

A fejedelem megütődött:

- Az én gyűjtésem nem családi vagyonnak szerzése. Se kicsiny, se nagy, én tudom, hogy amim van, az mind másra marad. Azért gyűjtök, mert nekem sok kelletik: az én családom, az teméntelen lélekből áll, s én azt akarom, hogy mindazok, akik valaha kimondták azt a szót, hogy Bethlen Gábor, azok mind maguk s mind ivadékaik mindörökké jólétben és lelki örömben éljenek.

Rhédey erre tudott volna felelni, de a fejedelemnek s vezetőknek sohase merjetek felelni. A fejedelmeknek nem szabad megtudni, mi az igazság. A fejedelmeknek meg kell maradni a maguk elvakultságában, mert különben nem tudnak fejedelem lenni. Ne gondoljátok azért, hogy fel lehet világosítani a fejedelmeket. Soha. Ez ellentétben van az ő sorsuknak egzisztenciájával. S azt ne gondoljátok, hogy a fejedelem megölésével megszüntettétek azt az irányt, amit a fejedelem képvisel. Távol legyen: nem ember a fejedelem, s nem emberi, ami benne oly kietlen. A fejedelem egy gondolat, amely felolvaszt magába mindenkit, aki a fejedelmi süveget fölteszi.

- Holnap hajnal előtt indulunk, uram - mondta a fejedelem. - Te mégy Váraddá.

- És felséged? - kérdezte meglepetve Rhédey.

- Én Margitának megyek és Somlyónak.

Rhédey soká nem akart szólani. Ő nincs a sógorával oly viszonyban, hogy ne merne megmondani neki bármit is, amit akar, s mégis koronként, fontos dologban mindig az a valami állítja meg a szóban, ami az alattvalót a fejedelemmel szemben mindig megállítja: nem akarja rosszkedvét, haragját magára vonni, mert ha elkedvetlenül a fejedelem, nem írja alá a donációs levelet Kereki várára...

Hopp, erről megvilágosodott előtte! Azért nem jön Debrecenből Váraddá, mert közelebb van Kerekibe menni Margitán át... Somlyónak, mondja; de mért menne az üres Somlyóba most, ahol senki sincs...

- Kerekiből mit s mennyit lehet várni?

Rhédey rajtakapva hallgatott. Aztán:

- Onnan sok szép leventét várhatunk - mondta némi éllel.

A fejedelem nyugodtan mosolygott.

A fejedelemasszony tenyerébe hajtotta fejét.

Már nem szeretett együtt lenni senkivel. Legjobb magában, legjobb volna már magában sem lenni.

- Nem lehet - sóhajtott fel, s kitárta két keskeny, eres kezét. Nem lehet megtartani. Akár jó az asszony, akár rossz. Nem lehet az embert megtartani.

Sietve a varrására nézett, amit abbahagyott. Kell az embernek valamivel foglalkoznia, másképp megőrül. Megtapogatta az orra csontját, két ujjal kétfelölről átfogta. Fáj. Megrázkódott. Nem merte hagyni a küszöbig jönni a félelmet: ezt is a boszorkány csinálja vele, mert a boszorkány mindent tehet. Kiszolgáltatottnak érezte magát. Rettenetesen el van adva, ki van dobva, feneketlen mélység van alatta, s semmi keménység és szilárdság ebben a világban semerre sincs. Csak képzelés, ha az ember azt érzi, jól megy dolga: az az igazság, hogy embernek sehogy se megy dolga. Árnyék lenni egy életen át, mindörökké a nap árnyéka... Mindig csak idejut ki, s megrezzen az ökle, hogy a halottnak vissza nem ütheti ezt az egyetlen szót, ezt a mindennél rémületesebbet: árnyéka leszel a napnak, kajánkodott rá a szegény, a drága, a gaz, a gonosz... már senki sem él, aki ismerte, akivel szót szólhatna felőle. Úgy tűnik fel neki, mintha egyedül volna a világteremtésben, felette pokol, alatta pokol, s nincs sehol szabadulás.

- Nagy veszedelem a szeretet. Talán mert szerettem és még most is szeretem. Mert egész életemben más gondolatom nem volt, mióta megismertem, csak ő... mert folyton reszketek, hogy mit csinál az a szegény ember, ki gondozza, ki ápolja, mert reszketek a háborús bolondságaitól... most, mikor már megnyugodhatna: hadat indítani... De ő maga megmondta egyszer, hogy boldogtalan, amelyik napon új tervekre nem költ... mert vállalkozó természete van, s aki vállalkozó, annak az a foglalkozása, hogy saját magának szakadatlanul új meg új munkát készít, elérhetetlen és meggyőzhetetlen munkát... mert olyan szeme van, akárhova néz, csak a hiányt látja meg, azt, amit még meg kell csinálni, s nem tudja úgy kinyitni a száját, hogy ne azt mondja ki, ami neki új meg új roppant munkát jelent: még ezt megparancsolom, s így legyen!

Mintha vitát állana az emberrel. Az Emberrel, aki mindig jelen van, akárhol is van. Mert mindig lehet hozzá szólani, már nem is tudja, mikor mit mondott, s nem ugyanazt ismétli-e?

Tökéletesen őrültség ez, hagymáz, elveszett élet... Csak ostorozz, az nekem fáj: nem félek a nehézségektől... szívem... Nem a kellemetest kell választani, hanem a keserveset... te is azt mondod, szívem?

Jobban el lehet beszélgetni, ha az ember egészen magában van, és nem zavarja idegen akarat, ha ő adja fel a kérdést, hogy maga adhassa rá a feleletet.

Azt mondja egyszer: Neked nem én kellettem volna, Zsuzsanna, neked egy más férj kellett volna, aki azt teszi, amit te akarsz, aki úgy gondolkodik, ahogy te véled... aki neked örömet tudott volna adni...

De ki van ilyen ember ezen a világon s a másikon? Nem, jól van ez így, Gábor, ez csak így van jól, mert nem tudom, van-e olyan, aki örömet tudott volna adni, ha téged soha meg nem ismerlek, de azt tudom, hogy soha senki ennyi fájdalmat nem tudott adni, mint a te szerető szíved... És a fájdalom az, ami öröm: csak a fájdalomban tud az ember nagy lenni és boldog. Öröm? mi az? nevetés? ó, milyen szegény, aki örülni tud a nevetésének: csak a fájdalom idvezít. Krisztus a keresztfán idvezült. Ha van értelme: ez az, siessetek a keresztre. Mi az, ha beteljesedik, amit ti kívántok? Hát mit tudtok ti kívánni? Azt, hogy az ajtó jól legyen bezárva, és ne fújjon át rajta a szél, hogy az ablak jól legyen lefüggönyözve, és ne jöjjön be rajta a meleg... Ezért?... Nem sokkal szebb az, hogy megtöretett testtel itt ül az embernek lánya, és oly roppant dolgokra gondol, mint a Krisztus?... hogy a Krisztus, ha élne, mennyire elálmélkodna azon, hogy nem értik sem az ő szavát, sem az ő tettét, sem senki a saját szívének gondolatát... Hát akkor érdemes volt Krisztus lenni? ha a Krisztus zászlóját minden untalan látni se látják.

És mit akar az emberi szív?

Lengyel király lenni? Hm. Az én nagyanyám nem volt lengyel királyné, az én nagyanyám komposszesszorné volt Bélteken.

Amit eddig tett a Nap?

Az mind csak kezdete a nappalnak? Még csak most megy föl a delelőre? fel az ég tetejére. Ahonnan mindenkit lát s ahol mindenki látja... A Nap is csak azért megy olyan magasra, hogy lássák? A szent csak azért szent, hogy a saját idvességét munkálja? Csak a Krisztus volt eddig az egyetlen, aki az emberiséget akarta megváltani s nem saját magát?

Hazudik.

Bethlen Gábor hazudik. Megtanult hazudni. Bethlen Gábor, az én uram, elvesztette a prófétaságát és államférfiú lett belőle. Az államférfiú hazudik. Valamit akar, s nem árulja el. Megtéveszti az embereket s az a dicsősége, hogy hisznek neki, mikor hazudik.

Gyilkos.

És gyilkos. Vérben ázott a gondolata. A keze nem. Talán nem. A keze csak egy vérben ázhat: ölj meg engemet.

Pedig téved:

Nem az ő, akinek gondolja magát. Téved, mert Bethlen Gábor egy jó kisfiú. Görbe szájú, vastag orrú, ritka szakállú, kedves drága jó kisfiú. Bújj el, gyermek, ne nézzenek rád, mert szégyelleni fogod magad a csúfságodért és a jóságodért egyformán. Azért vagy jó, mert nem vagy szép.

Háborúba akar most menni a nagy gyermek. Háborúba. Még az kell neki. Nem elég, hogy kimászott a háborúból és a fiatalságának viszontagságaiból. Hát senki sem tud megnyugodni: neki háború kell. Érzi, hogy van ereje, hogy hisznek benne, érzi, hogy van: nem bír elpusztulni. Háború kell neki. Rhédeyt megöleti. Azt a szegény sógort, akivel felséges úrnak szólíttatja magát. Akivel rimánkodtat magának, hogy adja neki ezt meg azt, csupa olyat, ami nem kell, felesleges. Miért kéri s ez mért adja? Úgy adja, mintha az övé volna, és az úgy könyörög, mintha, ha ez a sógor azt mondja, hogy neked adom: akkor már az övé is lenne.

Bennem is csak egyet becsül: hogy megvédelmeztem neki Déva várát.

Az ostoba.

Meghalt a két fiam, meghalt a szemem fénye, a kislányom, s én megvédelmeztem Déva várát. Ott állottam a várfokán, és a kezemben kard volt. Kard az én kezemben. Ideadták? Nem, én magam vettem fel. Azt mondtam: az uram nincs itthon, Dévát csak a kard védheti meg, felveszem a kardot, és megvédem Déva várát, míg az uram haza nem jön. Úgy sincs nekem másam, meghaltak a gyerekeim, soha új nem lesz, az uram Konstantinápolyban van, s ha hazajön, akkor majd elmegy Bécsbe, és azt is meghódítja. Én pedig megvédem Déva várát és megvédem a szüzességemet a galádtól... Uuuuh...

Megrázkódott:

- Á, nem igaz, nem kellettem neki. Nem engem akart: az uramat akarta. Nem énutánam jött, Bethlen Gábor után. Annak árnyékát kereste, hogy legalább az árnyékát megtapodja. Így igen. Így jutott neki eszébe! engem talált ott: én vagyok az árnyék!...

Hozzatok még egy kupa bort - mondta Anna.

- Nem, nem - kiáltott fel Jósika. - Nem bírok.

De Anna csak előhozatta a vödröt, s még egyszer megtöltötték a Jósika kupáját.

- Igyál - s hogy nem akart, toppantott s ráparancsolt: - igyál.

Jósika már szédülni érezte fejét. Látta, hogy le akarja részegíteni, legjobb is részeg lenni, s akkor történjék, ami történni akar. Elszánta magát, lehunyta szemét, és ivott a borból.

- Még, még... Míg meg nem iszod, addig egy szavadat meg nem hallgatom.

De már Jósikának nem kellett több bort inni, kész volt.

- Nekem ide el kellett jöjjek - dadogta.

- És el is kell menjek - mondta Anna, ajkát biggyesztve s kicsit csúfolva.

Jósika letérdelt újra a szőnyegen. Két kezét egymásba tette, s úgy bókolva közelebb csúszott.

Anna úgy húzta el a lábát, mintha kígyó vagy varangyos béka közeledne.

- Tehát itt voltál, s menj el.

Jósika feltérdel, s nyitott szájjal nézi Annát. Forog vele a terem, s nem tudja, mi az.

Anna rákiált:

- Nos, már nem tudod, merre az út kifelé?

Jósika felcsillogva: mutatóujjával beszélve:

- Már nevet... Megkegyelmeznek nékem az egek.

- Az én nevetésem néked nem sok jót ígér - néz rá gúnyosan mosolyogva Anna -, csak el innen, barátom.

- Barátodnak nevezel, s azt kívánod: menjek el...?

- Ostoba vagy, mint két évvel ezelőtt.

- És te szebb vagy, mint voltál, két évvel ezelőtt.

Anna nyűglődve kényeskedik:

- Mit csináljak már evvel. Állj fel... A ti pogány hitetek szerint csak Isten előtt szabad térdelni.

- Te vagy az én istennőm.

- Állj fel már, ostoba, ó, stultus. Balga Peti.

Jósika féltérdre emelkedik, s a másik térdére rátámaszkodik, csak most kezd a bor égetni és szédíteni igazán.

- Azért jó, hogy jöttél. Míg nem voltál itthon, nem lehetett tőled elválni... Azért jöttél, hogy elváljunk?

Jósika ebben a pillanatban hirtelen, meglepetésre felpattan, s rárohan Annára. Horváth István későn mozdul, vajon min csüggedt el annyira, de utánaveti magát. Kár, mert Jósika ahogy a trón lépcsőjéhez ér, már levetette magát, és megragadja Anna cipellőjét s homlokát ráteszi a szagos bőrre. Horváth megáll, most megint nem tudja, mit kell s mit szabad neki tenni.

Anna int, hogy hagyja, s Jósikához szól:

- Kérded, honnan tudom szíved szándékát? Van énnékem oly kis madaram, ki megsúgja, mit gondolsz, ha nekem nem szólsz is.

Jósika ránéz, csak nézi mozgó szájacskáját, s azt mondja:

- Megvakul szemem, ha nézlek.

- Csak ne - nevet Anna -, mert akkor hogy találsz ki?

Evvel elfordul, s lábait kihúzza a Jósika kezéből, ott marad azonban papucsa, s így meztelen lábait felvonja maga alá a trónszékbe.

- Hova tettem szemem, hogy valaha is rád néztem - s int neki, hogy álljon már fel.

Jósika fel is áll. Ő nem tartozik a vad erdélyi urak rendjébe, nem Kamuthy, aki nem tudja, mi az illedelem, ő igazán bécsi gavallér, mintha selyembugyogóban s csipkés kaputban volna. Szép fiú pedig a kutya, megfogadnám cselédemnek, gondolja Anna, kapitánynak való a várban...

- Maradj csak ott. Ne jöjj közelebb. Nem azért támasztottalak fel a porból, hogy rám mássz...

Most Horváth Istvánra néz:

- Nos?

- Kegyelmes asszonyom - dadogja az -, én ez urat sohasem láttam.

- Ha megcsinálod, hogy soha többet én ne lássam, megbocsátok.

Horváth István kirántja a kardját, s vágásra kész.

Anna hirtelen ki kell védje Jósikát, s avval, hogy egészen nyájasan néz rá s kérdi:

- Mért nem beszélsz?

- Nézlek.

Horváth István Annára néz kétségesen: mit kell hát tegyen?

Anna nevet, s elfordítja fejét, kinéz a távolba. Mintha arcán ott volna az a tűnődés, amit egyszerűen így lehetne kimondania: férfiak!...

- Te csillag!

- De unlak.

- Angyali szózat!

Anna bosszúsan, ahogy szép nők bosszúsak, ha nekik mindenáron szépeket mondanak:

- Evvel nem lehet beszélni.

Horváth István végre megtalálta hangját:

- Nagyságod parancsára elvitetem innét.

Anna figyelmesen néz rá, s parancsol: mit nem tud egy ilyen kis tündér, adva dob s csábítva elküld:

- Menj és vallasd meg kíséretét, mit tudnak őfelségéről, a fejedelem urunkról. Hol van e percben? addig én kínpadra feszítem.

S int, hogy Horváth István csak távozzék, s evvel a legnagyobb kétségbe ejti. Hogy mer egyedül maradni, asszonynépivel, hogy fog elbírni a betörővel. Aztán mást nem tehet, kivont karddal eltávozik, komor, kedvetlen, fanyar és reménytelen.

- Jó Benignám, nyittasd meg a kaszatömlöcöt, s ha ez csak meg is moccan, belévettetjük... jussom van rá, tolvajul lopta be magát elénk, s kínoz s gyötör...

Jantsóné most éppen úgy habozik, mint előbb Horváth. Ki érti meg egy asszonyság elméjét. Fél s nem fél, segítséget kér s nem kér. Most magárahagyja véle s mégis megvédje... Óvatosságból tőrt csen oda asszonya elé.

- Menj csak nyugodtan - szól Anna -, nem félek tőle. Tüzet rakok alá, s kiégetem, menj csak el nyugodtan.

Boszorkány: tüzet rak, hol a parázs, s hol a szén? S milyen tűz lesz az, amit ő megrak. Most Anna észreveszi a tőrt s felsikolt:

- Mi ez? Vidd el. Nem szeretem... szúr s vág... Mit is gondolsz: hites uram!...

Hoppmesterné nem kívánja, hogy ez a hites férj itt benn maradjon. Nem jó a férfi a házban soha. Rosszkedvűen elmegy. Otthagyja Annát, s a tőrt sem viszi el, s minek is, már látja, Anna kezében tartja a tőrt s játszadozik vele. Többször megjátssza, csillogtatja, s már sok vadat megölt e tőrrel, jó vadász, bátor, s biztos kezű, valósággal tud ölni, bírja beleszúrni a kedves tőröcskéjét a húsba... emberbe is...

Együtt maradtak.

Anna sokáig, komolyan, mégis derűsen nézte a különös férjet.

Mit akar ez vele?

- No rosszféle, hol tekeregtél két esztendő óta?

Jósika fejében a nehéz bor csak most kezdett dolgozni. Szédült, és kedve volt az életre. Ő is a különös helyzetet látta most, amiben feleségével van, ha feleség.

Felnéz az asszonyra, s már teljesen elfelejt mindent, nagyon komolyan, nagyon meggyőződéssel szól. Annyira otthon és felül érzi magát, hogy már víg is és fölényes.

- Azért jöttem, Anna, Bécsből, a császári udvarból, hogy miféle boszorkánytanyát csináltál te ebből a kedves udvarházból?

- Hm. Valamikor nagy és pompás kastély s vár volt ez neked.

Jósika mámorban tévedezve legyintett:

- S azóta... Minden kicsi lett azóta nekem: csak te nőttél nagyra - szólt s bólogatott.

Anna szúrósan nézett bele a kigyulladt arcba:

- Meg akarsz menteni?

- Egész szívvel.

- Már jó... Mindenki meg akar menteni: te mit akarsz tőlem rablani?

De Jósika nem érti. Nem tudja, s most ki nem találja, hogy ebben a szóban mekkora életkeserűség lappang, hogy Annának mily tapasztalatai vannak, s hogy nő létére nem azért nem elég együgyű, hogy keresztül ne lásson a férfiak tervein: mind csókot kér, s várat akar rabolni rá. Mind ígér, s árát azonnal készpénzben szeretné... A férfinál mindig együtt jár a szerelemmel a zsarolás, s nem lehet soha tudni, melyik az elsőbb. Vére vagy agya. Hogy megjátssza-é a felgyulladott szívet, vagy a legnagyobb gyulladottságban is pénz az igazi mámora. Ne légy, ha nő vagy, soha gazdag, mert akkor soha meg nem tudod, mit akart tőled egy férfi.

- Még Bécsben is azt beszélték, Anna, hogy ily főboszorkány, mint te vagy, nincs egész Európában.

Anna nevet, s nem mondja ki: tudom, evvel csak hízelegni akarsz, de ha én annyit tudnék a boszorkaságban, mint a legkisebb vászonyinges oláné, akkor nem alkudoznék veletek, férfiak.

- Nénéd, a lengyel királyné, íratta őfelségének, Bécsbe, hogy magához akar vitetni Karakkóba, hogy keresztény erkölcsökre szoktasson. Kérte a felséget, járuljon hozzá, ezt megtehesse. A császár azt mondá: ha Báthory Anna keresztény s igazhitű nem volna, csak pogány kálomista - te egymagad elég volnál, hogy miattad kifüstöljék ezt az egész országot.

Anna felindult. Bor beszél ebből? Hazudik, vaj igazat mond? Mindegy. Hogy meri?

- Te ostoba. Miket beszélsz, te gyalázat. Te cethal. Nézd csak, béjő, mint áldozati bárány, s az első percben rágalmaz és szid.

- Anna, nem tréfálok - rázta fejét, s szédült Jósika. - Őfelsége, Dóczy uramnak, szatmári generálisnak parancsot akart küldeni ellened, hogy ide közel Szatmár, egy éjjel csak rontson rád haddal, s vitessen el.

Maga is csak most rémült el ezen. Mikor Bécsben hallotta, csak éppen annyit értett meg belőle, hogy most megmentheti magának Annát, s evvel szerelmét kivívhatja. De most itt szemben ezzel az ártatlan s tiszta szépséggel, most valósággal felfogta, hogy mit tesz az, ha Dóczy uram ideküldi katonáit, s azok marokra fogják ezt a selyempászmát, s csavarják, s viszik boszorkánynak és... Még a feje is lángot vetett... Hova lenne akkor, Anna, a te nagyságod, mit érne a te szépséged... Ó, ti nők, ti nem tudjátok, mi a háború... Ti csak nyugodtan tudtok versenyt vitázni férfiakkal, s oly egyszerű szókat kiejteni: elhárítani a betörést... S nem tudjátok, mennyi óra, mennyi fegyver, lövés, vágás, halál és sebesülés... s ha Isten őrizz, magatok kerültök bele, ki veszít többet a haddal, mint egy szép nő, aki szabad zsákmánya minden katonának... ha hozzáfér, s soha oly könnyen, mint háborúban: csak egy órára maradjon együtt veletek, már megbánt, hogy soha el nem felejtitek. S ettől a vérmes gondolattól neki magának zöldülni kezdett szeme előtt minden, s lilára fordult a világ, s tűzkarikák, s megérezte, hogy most is egyben együtt egymagában van a nővel, aki neki felesége, s akihez még soha nem nyúlhatott.

Csak egyet hörgött, s Anna józanodott meg, s kézbe vette a tőrt s játszadozott vele.

A tőr. Sokat törődik avval Jósika, a férfi, a lovag. A tőr asszonykézben csak még jobban izgat s uszít. Mersz velem packázni, s mintha Anna maga is megérezné, másik kezével a csengő után nyúl...

Ettől a megvadult hím is visszafordult.

- Én megrettentem, Anna, s könyörögtem őfelségének, engedje meg, hogy idejöjjek, s én téged megváltalak: minden dac árán feleségül tekéntelek, s evvel életedet, vagyonodat és becsületes tisztességedet adom neked nászajándokul. Bár akármit is tettél volt.

- Mit csináltam én, te együgyű?

Jósika hallgatott.

- Hírelik - mondta aztán -, hogy szekérszám vásárolod a bűvölőszereket s szerszámokat.

- Elég pincém van - nevetett Anna, s hosszú nyakán villifejét hanyatt vetette, s édesen kacagott.

- A hajnali harmatszedéshez nem is kell pince.

Anna nagyot nézett. Való szokása, hogy ha felébred hajnalon, mezítláb mén a rétre, s mezítelen sétál a hajnali napban. De nem bűvölésért, csak ez neki nagyon kedves és izgalmas.

- Jönnél velem reggeliben?... mikor a nap vörösen búvik odújából éccakai bachanáliája után?... kiterjesztett karokkal a kelő napba futkosni a kert négy szegeletjét?

Jósika szétpattanni érzi fejét: kik látják ezt? honnan s hogyan? férfiak kanok, s Anna nem is tudja... s bánja...

- Pogányság és vétek - morogja, s utána fogát csikorgatja. Anna a székből fennyen néz le s rá, kihívóan. Mi neki, semmi ezek a férfiemberek, egyik, mint másik, semmit sem ér.

- Hogy gondolod?

- Menj processzióval búcsúra...

Anna félszájjal mosolyog. Búcsú. Tömeg. Szennyben fürdő népek vajákoló gajddal a szikkadt mezőkön. Őrültek. Egymás izzadtságával úsznak. Porfelleg száll a lábuk nyomán és utálat.

- Én csak a magányosságot és a tiszta hajnalokat kedvelem...

- Te már nem szereted azt, amit az emberek szeretnek. Te már magad akarod kitalálni, mi légyen, amit szeretni tudsz. Árva vagy, Anna, senki sem nevelt a jóra...

- De kinek mi köze hozzá, te cethal, hogy ha én bezárva vagyok a magam házában, hogy mit cselekszem?

- Bizony köze van, mert mindenki azt szeretné, ha otthon úgy fertelmeskedhessen, ahogy ő akar. De mi lesz akkor a világgal? Akkor mindenki fertelmes lesz, és ha ezek megismerik egymást, azt mondják: nézd csak, te is disznó vagy, s én is emse vagyok, jer, tegyünk úgy, ahogy nekünk jólesik.

Anna hangosan felkacagott.

- Te vagy egy fertelmes disznó, én nem vagyok. Ugyan mi kifogásod van ellenem?

- Nem gyönyörködöl a szép egyházi énekekben.

- Micsoda?

- Virágénekeket danolsz és ráolvasásokat zsolozsmázol.

Anna nevetett.

- Senkinek sem szabad másmilyennek lenni, mint mindenki. Hogy lehessen a fejedelmeknek jó rendet tartani, ha ki-ki a maga módján él? Én azt mondom, az embereket egyformára kell gyalulni s kalapálni, sipp-supp sipp-supp, csitt-csatt.

Ezzel részegen eldűlt a kövön, s már aludt is.

Anna nevetett.

- Vigyétek, és jól zárjátok rá az ajtót.

Másnap vagy harmadik napon, ki tudná kinyomozni a történelemben, ugyanabban az órában hozatta bé Anna a férjét.

Jósika már kialudta mámorát. Jól megmosódott, magát rendbe szedte, asszonya még a borbélyát is beküldette hozzá, akit kedvére kivallata. A borbély olyan tartózkodás nélkül mesélt mindenről, hogy Jósika sokszor a falra nézett, nincsen-é valahol áruló lyuk.

Azután pompás ebédet hoztak be neki. Kövér, zsíros húsokat, csak az az egy volt furcsa, hogy milyen sósak az ételek Kerekiben. És semmi italbéli nem volt hozzájuk, még víz sem, s hiába kérte s rimánkodott, nem kapott innyavalót. De az ételek, mintha csak valaki sorra leírta volna, mit kedvel, mind olyan étel volt, amit ő felettébb szeret, s amiket Bécs országban hírül sem ismernek. Tárkányos bárány, tehénhús tormával, veres mártásos borjú, csirke és kácsa. Azután velője vesésen. Töltött galamb. Mintha csak a néhai való édesanyja csinált volna neki pünkösdöt. Még a leveles bélesek is nádméz helyett sóval voltak készítve, s ő ártatlanságában csak evett, evett s minden falatnál valami kedves melegség öntötte el szívét, hogy őtet azért az ő hitves felesége mégis nem halálra, hanem életre hízlalja.

Egyszer csak evés mellől állítják fel, menjen hamar: őnagysága, a kegyelmes asszony hívatja.

Oly gyorsan szedte szerbe magát, alig tudott lélegzethez jutni. Csak azon félt, nem fog tudni megszólalni, a torka úgy ki volt száradva, s annyira kívánt volna valami folyó elementumot...

- No Jósika, hol vagy ily soká? - nevetett rá Anna, ki egymagában volt ugyanabban a székben, ahol tegnap maradt, ugyanúgy öltözve s mezítlábason a török kaftán alatt. Elannyira, hogy Jósika már csodálkozni kezdett, hogy talán káprázott az ítélete a bor miá, hiszen semmi se változott tegnap óta.

Hápogott azért, s hirtelenül nem is tudta, mit mondjon.

- Ó, Anna.

- Ne szólj, elébb igyál.

Hó, ha csak az kell, Jósika vállalkozott volna rá, hogy az Olt alá tartsa nyeldeklőjét, s avval oltsa szomjúságát.

Fogta azért a serleget, s egy hajtásra csaknem kiitta, csak akkor hagyta abba az ivást, mikor eszébe jutott, hogy újra megárt. Rögtön le is tette a kancsót, s szentül fogadta magában, hogy többet nem iszik.

- Fenékig! - mondta Anna.

- A nem.

- Addig nem állok szóba véled, míg fenékig ki nem iszod.

Hát erre nem lehetett mit tenni.

Jósika megnézte az edény öblét, s mivel gyomra anélkül is szomjúhozott mint a pokol: emelte a kupát s - azt se tudta már, mivel tisztelje a boros szerszámot, s nekiveselkedett.

Ki volt veresedve, s fújt és prüszkölt, mikor letette.

Hirtelen részeg bódulatba esett. Már elveszítette a tárgyakkal való viszonyát, jó három és fél icce volt, amit íme lenyelt, s ebből az erősből, csoda, ha él...

- Felséges asszonyom - mondta, s váratlanul emlékezetébe torlódott minden szó, amit el kellett mondania: ahogy s mint lefolyt a kihallgattatása -, felséges asszonyom... adassa nékem vissza felséged Kereki várát, feleségemmel, Annámmal... nagyon szerencsétlen vagyok az én egyetlen gyönyörűségem nélkül s elhagyatott... Kilökött a büdös boszorka, te, te gyalázatos céda, te.

Anna csak most eszmélt fel, hogy hiszen ez már megint tökrészeg.

Megvetően intette le:

- Engem ne próbáljon leckéztetni senki. Honnan veszed a bátorságot, hogy engem leckéztess.

S különös, Jósika egész folyékonyan folytatta:

- Onnan, hogy téged soha senki se szeretett, és nem is fog soha, csak én. Téged mindenki csak szolgált s megkívánt, de én imádlak. Mindenki csak rabolni akart tőled, és én csak adni. El ne kergess többet.

S ezt oly gyerekesen kedves hangon mondta, hogy Anna tiszta szívvel felnevetett.

- Mennyire nem törődöm veled - mondta aztán legyintve. - Mondd meg, a fejedelem hol van, s elmehetel s élj.

Jósika sötéten villant el; fogta a második serleget, s kínálás nélkül ivott:

- Azt hiszed, nem tudja mindenki Bécsben, Krakkóban, Pozsonyban, s mindenütt, hogy még mindig a fejedelem után sárlasz? De az kirúgott, némber, s fel sem vesz soha! Azt hiába bűvölöd és bájolod, hiába főzöd kapcáját fazekadban, az észre sem vesz, s utánad sem néz. Miért? Mert ő a fejedelem, s neki akkor se lehetne, ha akarná - ujjával integetett, bökögetett, taktust vert, s mintha evvel oldani akarná annak súlyát, amit mond. - Fejérvárából jövök.

Anna sötéten nézett rá:

- Azt hazudtad, a fejedelem követje vagy.

- Hazudtam. Nem hazudtam. Fejedelmi követ vagyok. A fejedelemasszony ada lovasokat mellém a testőrségéből.

Bólogatott, mint részegek szoktak:

- Elébb tömlöcbe vettetett, azután kísérettel díszesített. "Felséges asszonyom, adassa vissza nékem Kereki várát... nagyon szerencsétlen vagyok, s elhagyatott." Így mondtam neki.

Anna összehúzott szemmel, eszesen s száraz gúnnyal mondta:

- Meg vagy boszorkányozva! - nem mondta rá?

- Szerelmes vagyok - feleltem én... Mondtam az asszonynak, fejedelemnének: "Szerelmes vagyok!"

- Dehogy, rontás van rajtad - mondta -, mi?

- Igen - feleltem -, meg vagyok romolva nagyon s igen.

Anna újra nevetett. A tetszés nevetése volt; mint minden nő, játékos, szeret babát játszani.

- Minők a férfiak - sóhajtott, s lenézve: - Nem szégyelled magad ilyenekről beszélni, szívről, szerelemről egy konyhaasszony előtt.

Jósika mámorosan lógatta soká a fejét:

- Mindenekről, Anna... Kikérdezett, hogy ismerkedtünk egybe, két év előtt Gernyeszegen, vadászaton... Én azt mondtam, a somlyai szüreten, de te tudod, nem ott... Igen. Gernyeszegen láttalak meg először, s mingyár megszerettelek, egy szempillantás alatt elveszett a két szemem világa. Halálosan szerelmes lettem én beléd...

- Megétetett. Bájoló italt ada! - utánozta a fejedelemasszonyt Báthory Anna.

- Nem, felséges asszonyom, inkább észre se vett.

Anna már látta, hogy ez a részeg szeretne belemenni a játékba, most úgy szólt, mintha valósággal a fejedelemasszonyhoz intézné szavát. Gyermek, mint minden férfi. De őbenne saját hangja s támadó kedve villant fel:

- Annyi szép derék ifjú közt hogy is vettelek volna észre!

De Jósika érezte, több bátorságot s szabadságot ad, ha folytatja a játékot, s ismétli, amiket mondott, s nem mondott a fejedelemasszonynak:

- Jó lóháti menyecske volt az én Annám, felséges asszonyom. Aranyos, bársonyos török mente, fején kócsagforgós süveg, s a nyereg kápáján bokorpisztoly...

Anna:

- S mi volt a lábamon?

Jósika elhallgat s gondolkodik. Mi volt a lábán?... Milyen különös ez, hogy a nők két év múlva is tudják, mi volt a fejükön, s mi volt a lábukon. Oly nagy dolog nekik, mit vegyenek magukra. Csak azért emlékezhetnek ilyen semmiségekre, mert annak idején a legnagyobb fejtörésbe és céljuk szolgálatában tudományba került, mit is öltsenek magukra.

- Te csak annyit látsz - mondta az asszony -, ami kiszúrja a szemed... Török csizma!

- Igen, csizma - tűnődött Jósika. - Csizmában voltál, azt hiszem.

- Deli csizma - mondta mély megvetéssel Anna, hogy egy férj azt meri, szeresse, s még arra sem emlékszik, legelőször csizmában látta s nem kurta saruban. Nagy dolog volt akkor a csizma. Csizma még abban az időben, két éve, kevés volt, de neki már igen. Ez a félkótyó azt sem tudja, azért vesztette el annyira fejét, mert csizmában sokkal jobban lehet némbernek magát parádírozni. Ott veszett el a szeme a szerencsétlennek, s ő ezt előre tudta. Ennek a kedveért húzta fel a deli csizmát, s ez csakugyan megveszekedett.

Visszanevetett a múltba.

- Skófiummal kivarrt deli csizma, aranysarkantyúkkal...

S közben kinyújtotta kaftánja alól a lábát, s egyet kellett nyújtóznia, mint lóháton.

De ettől meg a Jósika szeme vetett lobbot. Olyan lobbot, hogy majd kiugrott a helyiből.

- Az a pucér lába - hebetölt -, az vette el az eszemet. S nem a csizma.

Anna nevetett:

- Hol láttad te a pucér lábát? - kérdezte a fejedelemasszony hangján, s hozzátette annak a kritikáját: - Elvetemült némberje. Mutogatta?

- Nem, senkinek, felséges asszony - és sírt bele -, a legkisebbet se hatta... mindenki rohant utána, de ő csak kacagta az urakot...

- Befelé kacagott, hogy oly bolondok voltatok! - s maga szavával csendült hozzá: - Bezzeg ő így nem kacaghatott soha is életében. A deszkavár.

Jósika egy pillanatig gondolkodott, mintha az lett volna benne, hogy maga érdekében meg kell védje a fejedelemasszonyt, aki, ha vékony, s melle nincs is, de neki mégis főpátronája s... de visszakanyarodott, ahonnan indult, s folytatta:

- Örömest voltunk bolondok, felséges asszony, oly fiatalka volt.

Anna harsányan felnevet, s csilingel soká: ennél nagyobbat nem szúrhatott a jámbor a vénasszonyon.

- Dehogy volt fiatal, öreg férjet elnyűtt már...

- Mindenki tudta, felséges asszonyom, hogy az öreg Bánffy uram csak bánomisénfi volt mellette. Jóságból vette el az árvát, kinek se atyja, se anyja, se nevelőanyja, senkije se volt, csak egy rossz bátyja...

S majdnem ezt is kiejtette, ahogy a fejedelemasszony mondta:

- Hallottam: bátyja se volt tiszta tőle...

De ez oly kényes volt, hogy Jósika inkább lenyelte s maradt a szent szavakkal:

- Nevelni akarta Bánffy úr, s megvédeni nevét...

Anna titokzatosan mosolygott: mosolyában benne volt, ha valaki olvasni tudott volna benne, a Bánffy úrral való házasságának egész megfejtése.

- És én is, amint megláttam őt, felséges asszonyom, mingyárt azt éreztem, nekem ezért a csodálatosért fel kell áldozzam magam. Első szavam hozzája az volt: - Anna, én téged feleségül kérlek.

- Megvarázsolt. Árnyékát kaparta falról, pogácsába sütötte s megétette vele.

- Sajna, nem kínált meg soha egy falattal sem. Bár vágott körmét etette volna velem, boldogan ropogtatom.

Annának muszáj nevetnie:

- Megölelte a két ajtófát, s mikor először leült nálad, alád tette mind a tíz ujját...

Jósikának a lélegzete is elállott erre a hihetetlen boldogságra: ha így lett volna!

- Ó, ha ezt tette volna - rebegte.

- Főzögette ruhádat fazekában...

- Bár főzte volna, akkor tudom, kívánt volna s akart. De én csak jártam utána, mint a kis eb, hűséges voltam, puskáját hordoztam, vadat elébe lőttem - Anna nevetett -, s mikor a vadászatnak vége lett, egyszer azt mondja nékem az én Annám: - Ki lesz már az én fegyverem hordozója, én ezt a Sigót feleségül veszem.

Anna nagyon s oly ragyogva s boldogan nevet, mint ha a hősnek régi dicsőségét hánytorgatják, hogy hány törököt, németet vágott darabba, hogy egy fele keletre, a másik nyugatra szállt le a nyeregbül. Így nevetett Anna a Jósika beszédjén, s bánkódva gondolta, hogy nem is jó ez így: egy idő óta már egészen ki van zárva az egész világ minden öröméből, pedig talán szépsége még nem csorbult...

- Boldog voltam, felséges asszonyom - így mondogattam neki, s nézett rám szúrós szemeivel, mint az áspiskégyó -, így mi megesküdtünk a Gellyéni-házban Kolozsvárt, s lakodalomra jöttünk volt ide Kerekibe... jaj, ez előtt az ajtó előtt dűlt el az én életem fáklyája...

Ránézett az alacsony s barnára festett zömök ajtóra, mely a nagy tornácról az Anna hálószobájába vezetett. De Anna nem akarta, hogy arról beszéljen, hogy ez előtt az ajtó előtt hányszor aludt köpenyegében s ébredt mosdatlanul és undokolva.

- S mit vakkantott erre felséges asszonyod őfonnyadottsága?

- Csak aztat kérdezte - mondta búsan Jósika, s oda se gondolva: - Mely messze van lóháton Kereki Kolozsvárától?

- Hm. S minek kíváncsi ő erre?

- Én felelém: - Nekem akkor az úgy villantott el az idő, mintha percek lettek volna...

S Anna nevetett.

És Jósika még folytatja:

- Aki szerelembe vagyon, az a ló hátán szárnyakat kap, s repül felette az idő, mint az édes álom... - S erre a felséges fejedelemasszony csak elvágódott hanyatt, s azt kiáltá: - Jaj nekem.

Anna égő szemekkel nézte ezt a bolond hírhordót, aki így vágja maga alatt a fát:

- Hát azért kérdezte volna?

- Én nem törődtem sírásával, csak keseregtem sorsomat... hogy mikor a lakodalomban a nászasszonyomék megvetették a nászágyat, s kontyolni akarták őtet... téged, Anna... ezt az ajtót zárva találtam... az a nagy vaslakat volt rajta... én pedig nem törődtem senkivel és semmivel, hanem lefeküdtem ide... - s odanézett olvadón az ajtó felé... - ez elibe az ajtó elibe, erre a földre... de egy egész hónapig, míg a lakodalom tartott... itt őriztem álmodat, és az egész lakodalmas nép gúnyt űzött belőlem, és az egész ország s minden úrirendek, mind parasztok s cigányok, nevettek rajtam...

Anna arcáról elvonult a nevetés, mint a nap elé a felhő:

- Ilyenekkel mulattattad a pulykaorrú vén banyát?

- Mikor jött a reggel - ábrándoskodott Jósika -, az én Annám kilépett a hálóházából, mint a rózsaujjú hajnal: nevetett felettem, s mondván: - Lássátok, ilyen légyen nektek... Nálam az a szokás, minden uram, akár vén, s akár éfiu, az ajtóm előtt fekszik...

Anna titkosan mosolyt fojtott el vékony szája szélin:

- S ezt így mondám?

S ott maradt a mosoly: ezektől a meghalt mosolyoktól fog megráncosodni ajka idővel, ha majd megszárad, mert nézzétek meg az öregasszonyokat, akiknek függő ráncok rakodnak szájuk szélén, mind sokat szeretett s titkon.

De Jósika ivott, s tovább duruzsolta hálóházi dalát:

- Mikor pedig minden vendége elméne, egy hónapra rá, a maga hazájába, más nem maradott már, csak te meg én... idegen csak én... így szólott az én Annám: És kegyelmed mit akar itt? Mért nem áll odább?...

Anna még zártabban mosolygott. Ajkain meglátszott, hogy ez a száj soha el nem fog árulni semmi titkot: férfiaknak jó ajak ez, ki nem beszéli, ami véle lött. Kár, hogy ráncos lesz s beesett. De neki talán megéri: befelé él.

- Ez az én házasságom bús históriája?

- Hm. Nem volt elég jó korbácsod? - vetette a fejedelemasszony helyett, mire Jósika felrettent: talán mégis boszorkány, mintha kihallgatta volna vitájukat a felséggel, s mindazon szavakat kérdi:

- Volt, felséges asszony... s elnyűtte rajtam.

Anna kiegyenesedett.

- Még megvan a csonkája - mondta büszkén -, de azt féltékeny és pulykaorrú személyekre tartogatom.

Feláll, körülsétál, s most mily magas. Ha az ember lentről nézi a jegenyét, magas az...

- Kiadtál az ellenségemnek... szégyelld magad...

Jósika:

- Ha én akkor nyeregbe kaplak - s lihegve feláll s elébe áll a büszke némbernek -, s viszlek... kívül a határon...

Anna elfordul, s a távolba néz:

- Még jöhet idő - mondja halkan, alig rebegve Anna -, magam megkérlek rá...

Jósika megnémul, most vége, vége, most minden sötét és kemény érzésinek. Ez a lehelet meggyógyította minden betegségiből:

- Szent, szent, szent!... felséges előtt is így kiáltottalak... - Szentnek mered mondani a szentségtörőt? - kiabált - s Anna titokzatosan állt, s elfordult, és a messzi hegyek virágszínét nézte -, aki más úr után szalad, s elcsábítja a legbecsületesebb férjet!

Anna összevont szemöldökkel néz vissza Jósikára, aztán újra el:

- Bár tudnám - csak ennyit mondott. S újra mosoly gyöngyház fénye.

De Jósika nem volt okos, hogy abbahagyja:

- Ha felséged tudná, mi a boldogtalan szerelem - mondtam neki -, de felséged büszke, mert van hű párja, aki szereti... álmodni sem tudja felséged, hogy szerencsétlen szerelem is lehet...

- Ha nem hagyod, hívatom a darabontokat s tömlöcbe vettetlek.

- Elég volt... Asszony, elég... - áll föl dühöngve s vadul a férj. - Két év óta futok miattad. Két év óta sem nem eszem, sem nem alszok, csak szüntelen téged kívánlak kimondhatatlanul. Nem várok tovább: nem várok? Igaza van a fejedelemasszonynak: "...mi férfi az, aki el nem veszi, ami az övé? mentéd, kardod, csizmád, lovad elhagyod-é?... szalmabáb... igazi férfival sohasem fogna bírni, arra esküszöm" - mondta...

Anna fakón meredt a távolba:

- Ne acsarkodj, veszett dög - morogta magában, csak ajka rángott meg.

- Én ott is védtelek, szerencsétlen... - Inkább engem karóba, csak őrá nem méltóztasson haragudnia...

Anna toppantott:

- Unom ezt a gyávaságot. Mért nem vágtad késed szívébe, ki ilyet ugat rám?... Eh, asszony létemre nem törődöm dühével. Nekem is megvannak a magam eszközei...

Varázsló mozdulatot tett. Jósika elfeketedett, már tudja, mindent tud már...

- Majd még oly sebet ütök szívén, ki soha be nem heged...

Nem kellett volna, Anna, ezt nem szabad kimondani, jaj te szegény szerencsétlen, nem fogsz te megöregedni - gondolta Jósika, s könyörög, hiszen itt parancsnak helye nincs.

- Énrám gondolj, Anna, énrám... mivel szolgáltam rá, hogy így bánj vélem...

- Avval, hogy nem kellesz... Nem érted?... Ha egy férfi a nőnek nem kell: lehet az istennek első árkangyala... Nem kellesz!...

Jósika üvöltve:

- Én vagyok a vásároló! utóvégre én vöttelek! s el is veszlek!...

S szeme vérben fordul, s kinyújtja markát, hogy megragadjon...

Anna hátrál, rémülten.

S belép a fejedelem.

Barna ruha, barna csizma, barna haj, szürkén szőve már egy kevéssé. Porosan, ahogy leszállt a lóról.

Anna felsikolt, a megszabadultak sikolyával.

- Jaj istenem, istenem, jaj édes jó istenem... Hát akkor jó, akkor jó, akkor jó, akkor nagyon jó...

Megszédült vele a világ. Ennél váratlanabbat elképzelni lehet-é?... Hat év után itt a fejedelem. Egyszerre feledve van minden, a lippai kirúgattatás, a hosszú semmibevétettetés, a szenvedéseknek világot kínzó végtelen sora. Minden boszorkányság, minden lázadás és nyomor.

Már minden jól van, s csak néz, néz, elbeszélhetetlen nagyon néz az égi követre, aki jött, hogy megváltsa bűneitől, megszabadítsa a halálból, felemelje a porból.

Valamivel kedvére akar lenni: kitárni tudná most magát, szétvetni minden tagjait, és boldogan egyesülni a csodálatos megmentővel. Mivel hálálja meg előtte, hogy megérte ezt a percet.

Hirtelen elszégyelli magát, s összehúzza, összeszorítja, összevarrja tíz ujjával magán a kaftánt, s egész testében, a sarkáig elpirul: megérezte a szemérmet.

El, el, el, elmenekülni őelőle...

És a távoli sarokban remegni s pirulni s boldog lenni, mint egy szűzleány.

A fejedelem az asztal mellett ül és ír. Sárga csizmáját hátraveti, s egyiket lábujjhegyen tartja, a másikkal lép, mintha ugrásra, futásra indulna. Patyolat inge kihajtva s karján feltűrve. Vastag, fekete szőrös karja könyökig látszik, mint aki viadalra készül. Oly komoran néz a papirosra, s oly mereven ül, mintha meg volna bűvölve. Ha valakinek azt a parancsot adnák, hogy óra hosszáig ily mozdulatlanul üljön egy helyben, s egy dermedtségben nézze a fejér papírt, inkább megőrülne, de senki nem bírná egy fertályóránál tovább. A fejedelem se bírná, ha nem írna.

Anna a kereveten fekszik. A kerevet az asztalon belől van, s onnan tetszése szerint nézhet a fejedelem arcába, de inkább nem néz, csak nagyon óvatosan, mert vette észre, hogy nyugtalanítja a nézés ezt az író embert. Lángos pirospipacsszín ruhában van, de ruhája oly csodálatos, mint minden, amit csinál. Nincsen annak semmi szabása, mint valami lepel van rácsavarintva, görög khiton szabású s ettől karja mezételen. Arany cipellője van, s kis újdan kosárkából valami apró szemű gyümölcsöt szemelget, s fintorog hozzá, mert fanyarú.

De hát a feminium nem arra való, hogy valamit is nyugalomban hagyjon. Anna hosszú fűszálat vesz, s ő, aki nézésével nem kívánta zavarni a fejedelmet, evven nem átallja orrát s fülét csiklandozni.

A fejedelem ránevet, s tovább ír.

Anna unatkozik. Felkapaszkodik. Ni most rátámaszkodik a nagy vastag ember vállára, s belebámul az írásába. Most odabök a legalsó sora: "Kelt levelem Kolozsvárott."

- Mióta vagyunk Kolozsváron? Vagy már elfelejtette, hogy Kerekiben kerekedett kereken kerekre?

A fejedelem mosolyosan néz fel:

- Mi kell, Küsanna?

- Te.

S bekap egy szem ribizlit, s túlozza a fanyarságát.

A fejedelem szerelemittas szemmel villan rá, s boldogan dörmög:

- Vagyok.

Új papirost vesz, s új levelet akar kezdeni.

- Én meg vágyok... Vágyakozok... Te: vagy... én vágyok... Szeretsz?

A fejedelem titokzatosan mosolyog, ahogy pedig csak nők szoktak mosolyogni: a boldogság mosolya.

- Szeretsz? - kérdi vissza.

S most Anna mosolyog meg nem fejthetően.

- Szeretsz? szeretsz?... - s abbahagyja az írást - szeretsz?

- Miért?

- Hallani szeretném.

Anna összecsukja vékony ajkát:

- Hamar hallani, hogy hamar tovább írhass... Kinek írsz?

- Az esztergomi érseknek.

- Az pápista, az az én papom. Miért írsz neki?

- Mert magyar.

Anna csodálkozva bámítja el száját.

- Azért írok neki - magyarázza mély bizalommal a fejedelem -, hogy ne féljék tőlem.

- Ha valaki fél tőled, csak írsz neki?... nekem mikor írsz.

- Tőled nem félek, téged szeretlek.

- Szeretsz?

- Igen.

- Mi az, hogy igen?... szeretsz?

- Szeretlek hát - tovább ír.

- Hát... Szóval tőlem nem félsz.

- Nem ez volt a tézis. Annak írok, aki fél tőlem.

- Antitézis: annak, akitől te félsz, annak nem írsz?

A férfi felpillant, mint ha a gyermek okosat mond: a nő.

- Akkor még hamarabb, ohhohó - s sietve ír.

Anna rácsap a kezére:

- Most mit írtál?

- Országos dolgot.

Ez a hivatali titok védelme.

Az asszony megorrol:

- Én nem vagyok országos dolog?

- Nekem te vagy az ország, a hatalom és s tiszta dicsőség.

- Ámen, olvasd el.

A fejedelem, ki soha senkinek írás közben írását még fel nem olvasta, hacsak nem Kelemen diáknak, akivel ellenőrizteti saját tudományát, most nevetve, olvasni kezd:

- "Nem kell, hogy eminenciád féljék tőlünk... Igaz magyar embereknek nem kell egymástul féljenek..."

- Hát kitől kell féljenek? - libben bele Küsanna. - Még nekem bajt csak igaz magyar emberek csináltak. Nekem még németek, francúzok, Ánglia soha semmi bajt nem csinála, csak igaz magyarok.

- Az más.

- A magyar férfiemberek sem... - sietett peregni Anna -, igaz magyar úriemberek gavallérok... Nekem bajt csak igaz magyar úri asszonyságok szoktak csinálni...

A fejedelem oly hangosan felkacagott, hogy feje csaknem elrepült, de jobbnak látta elkomolyodni s újra visszakattantani állkapcsait s olvasta a levelet:

- "Eminenciád ne adjon hitelt csácsogó rosszakaróimnak, hogy mink őfelségének ellenségei volnánk s ellene hadra készülnénk. Lelkünkre mondjuk - s ezt már szótagolva olvassa s közben le is írja: - ha mink hadra készülnénk, csak őfelsége mellett, s soha nem ellene..."

Darázs zúg el a feje körül, s akaratlan elkapja nagy bozótos fejét előle, elbúvik a parányi szárnyacskák elől, mintha tűbe húznák cérnának a fejét.

- Ni, darázs - mondja derűsen -, már a szőlő is kezd mézesedni, már itt vannak a darazsak... Mire megjő a szüret, itt lesz a háború...

Anna hirtelen nagyra nyílt szemmel, ijedten nézett a férfira: itt lesz a háború?... Itt lesz?... Háború lesz?... S ily hamar?... Mire a szőlő mézesedni kezd?

Csak nézett, nézett, s nem tudta, mit tegyen. Nyilván elszólotta magát Bethlen. Valami titkot mondott ki... Már hozzászokik lassan, hogy ez az ember oly nyíltan beszél akármiről, hogy az ember nem érti, hogy meri kiejteni a száján... De talán csak az előtt, akit megtisztel, s aki felől bizonyos, hogy soha, az élete árán sem adja tovább, amit hall? Most ez a leleplezett gondolat, ami valószínűleg még senki előtt sincs nyilván, legalábbis ő célzást sem hallott felőle eddig, nagyon megütötte. Ó, hiszen azért ír ez Pázmány érseknek, mert háborút akar. Háborút tervez. Szövetséget keres...

- Mért írod az érseknek - mondta, s akaratlan igyekezett annyira gyermekes, annyira vidám s könnyelmű lenni, mint aki kettőig sem tud számolni, csak éppen csacsog: - mért írod az érseknek - s csipegette a ribizlit -, hogy ne higgyen rosszakaróidnak, hogy háborúra készülnél?

A fejedelem lassan, írás közben elmosolyodott. Anna oda-oda lesett az arcára, s látta ezt a fojtott mosolyt. Mikor az ember befejezte a szavait, miket éppen írnia kellett, felpillantott s azt mondta:

- Ez politika.

- Úgy híjják? - mondta Anna felületesen, játékosan: - minálunk, igaz magyaroknál ezt egészen másképpen híjják.

A fejedelem felnevetett. Anna oly komoly volt, szava oly csicsergő s jelentős, kacagni kellett, hiszen igaza van.

Áthajolt hozzá, s azt duruzsolta:

- Anna, szeretsz?

- Szeretlek, szeretlek, szeretlek - sietett Anna.

- Lassabban.

- Szee-ret-leek, szeee-ret-lek...

- Én édesem - gyönyörködöt benne a fejedelem, s megcsókolta a karját. - Milyen kimondhatatlan édesség van tebenned, te édes szőlőfürt...

Mind a ketten beleborzongtak ebbe a forróságba s felnevettek.

- Mért nem adatott meg nékem - s párás lett a férfi szeme -, hogy idejében találkozzak össze tevéled.

- Igazán kár, sohase láttalak, sohase - s Anna megsimogatta a férfiú fejét.

- Csak nem emlékezel, s azt nem csodálom... Még csitri lány voltál, hogy is emlékeznél...

Megrázta a csengettyűt. Jó kis csengő volt, de élesen visított fel.

Vajon kinek csönget? - gondolta Anna. - A háborúnak? Jaj s most bejő? A háború?

Az ajtónálló lépett be.

Szép fiatalember volt, a darabontok hadnagyi ruháját viselte, kis barna bajsza csóktakaróan libbent az orra alatt. Jóízű fiúcska. Van benne valami, ami hasonlít ehhez a ribizlihez.

S Anna észre se vette, hogy cuppant s nyelvét ott felejti félrevont ajka sarkában.

A fejedelem közben összehajtogatta a levelet.

- Vidd s pecsételd meg, s visszahozod.

A fiatalember annyira le volt kötve, hogy rohant s egész idő alatt pillantást sem vetett Annára.

- Háború... - sóhajtott Anna. De nem azt mondta, amit gondolt, hanem így: - Dicsőség, vidámság, szabadosság...

- Testi fáradtság, ló feltöri az embert...

- Égnek a falvak, s ragyognak az éjszakában.

- No - mordult a fejedelem -, az nem valami épületes. Igaz, megesik.

- Hősi halál.

A fejedelem elvonta a száját, s mint egy kandúr forgatta meg felső ajkával a bajuszát.

- Sebek, evett sebek, ordítanak szegények... főd megy a sebbe s elevenen rothad a test, megfeketedik, és megdöglik az ember és a ló... Nagyon tud nézni a ló, avval a nagy szemével: az ember ordít, a ló nem. Csak néz és megdöglik.

- Láttad?

- Volt egy Tigris nevű lovam, Brassó alatt: mikor körüljártam, valami bolond golyó eltalálta, s alattam leesett. Festett ló volt, tarkára volt festve, neve szerint. Vergődött, ledörzsölte magáról a festéket a vizes fűben, fertelmesen csúf lett a nyomorék. De a szeme. Nézett rám: mit csináltál velem. Inkább a te derekadba ment volna a vágott ólomdarab. Mintha azt mondta volna: az Isten haragja üssön meg benneteket, én még nem voltam elkészülve a halálra...

Nevetve mondta, hogy az asszonyt megnevettesse. Az azonban ajka elé emelte a kitárt bal tenyerét s rémülten nézett a mesélőre.

- Nem igaz.

- Mit nevetel?

- Én?... én nem nevetek... kegyelmed nevet... s a vas kegyelmedet is találhatta volna...

- Engem?... Most jött volt meg Dányi uram, mondja, hogy mikor a koronáció volt, oly lövéseket csináltak, hogy egy láncos golyó odacsapott, éppen a felség mellett csapott el egy minisztert. Nem éppen Khlésli uramot, de annak egy csuda nevű emberét a rájkvicekancellert... A király csak nevetett rajta... Hát az ember nevet, ha mást talál. Olyankor az úgy szokott, mert a kugli mindig mást talál. Tudniillik, akit eltalált, annak már nincs baja...

- S ha magát találta volna?

- Volna. Itt nincsen volna. Nem engem talált, hát mi közöm az egészhez. Ennyire ment el a térdem mellett, s a ló szügyibe szaladt. Ha a térgyem megüti, akkor bizony megütötte volna. De leszakította a lónak a szügyit. Nem volt szegénynek más baja, se csontot nem tört, se szívet vagy mit nem talált, csak kettészakította a szügyit, s elfolyott a vére.

Anna vadászember volt, máskor nevetett volna. De most oly élénken elképzelte, hogy ha a Bethlen térdét szakítja ketté, akkor most nincs itt, s akkor ki lenne az ő védője?

A fiatal tiszt jött vissza a lepecsételt levéllel. Anna ezen is csodálkozott, hogy meri rájuk bízni lezáratlan a levelet. De csak nézte, mit csinálnak ezek. Nem gondolt semmit, nézett.

- Lóra ülsz - mondta a fejedelem a fiatalembernek -, s mécc Fejérvárába... Átadod levelünket őfelségének a fejedelemasszonynak... szerelmes szavunkkal add átal, mondd meg, hogy három nap múlva indulunk Kolozsvárából Várad felé, ott lesz a vizitáció a váradi mezőn... El ne vétsd... Ha megnyúznak is, Kerekit meg ne valld... Kolozsvár...

A futár lelkesen hűségeskedett:

- Megértettem, felséges uram.

De a fejedelem látta, hogy nagyon el van búsulva a fiú.

- Miattunk?

- Nem, felséges uram. Nem felséged miatt.

- Magad miatt? - s mikor az rázta a fejét: - a kutya füle, talán csak nem a lány mián? - igenlő integetésre - no ne aggodalmaskodj... mondd meg a leányzónak, násznagy kívánok lenni az lakodalmon.

A fiatalember lángba borult, de oly nagyon, hogy az egész feje oly vörös lett, mint egy szem érett ribizli. Nem lehetett érteni, mit dadog.

- Még nem néztél más lány szemébe? - mondta a fejedelem, aki észrevette, hogy Anna ottfelejti a szemét a fiún.

- Nincs több lány, felséges uram.

- Nincs ugye? Nohát akkor küldd be Korzumot. A levelet csak hadd.

A legény hihetetlenül zavarba jött, s egyik lába a másikba lépett, ahogy kitétovázott.

- Erre csak nem bízzuk levelünket. Ennek nincs helyén a feje. Ez az első golyóba belecsapja, amit kilőnek.

Lehajtotta a fejét:

- Egyszer, nagyon régen, igen nagyon régen... tizenkilenc évvel ezelőtt... egy nagy tóparton állottam... a tavon ladik... egy csitri lány éppen belelépett... két úrifiú ült már odabenne... de... visszakacsintott rám... hogy ugorgyak a másik csónakba... s...

Anna a csöndbe belesusogott, mintha madarat hessentene:

- Ssss...?

- Már menyasszonyom volt akkor nékem... s a vadleány elment a nádason...

- De elébb még egyszer visszanézett a vad legényre, s a vad legény nem repült utána...

A fejedelem elborult:

- Azt hittem, csak én emlékszem reája...

Anna fújt s száját csucsorgatta:

- Talán... ha utánam repül... talán... elfelejtettem volna...

- Hm - értette meg a férfi -, ez volt az egyetlen legény, aki nem repült utánad, ha... ránéztél... Hm... Ezért a pillantásodért tettem akkor fejedelemmé bátyádat: csak azért, hogy téged becsaljalak Erdélybe...

Anna nem szeretett adós maradni:

- És én... ezért mentem férjhez tizennégy éves koromban Bánffy uramhoz...

A fejedelem megdöbbenve hallgat.

- Nagy lakodalom volt, amilyen még addig nem volt Erdélyben - mondta, ahogy magában szokta elgondolni, mert már ez a nesze, ha magára marad, mindig csak oda tér vissza: ott hasadt ketté az ő élete... s azért kellett neki fejedelem lenni, hogy felülről nézzen le a fejedelemlányra... nem Zsuzsannáért; nem s talán szegény meg is érezte ezt idejében: s meg is mondja, ha jó kedve van s lehet: igaz. - Mindenki ott volt: csak én nem...

Anna félrevonta a száját. A szája beszélt, ha meg nem szólalt is. Mindent tudott e száj, vékony metszett seb a vékony finom úri arcban...

- Nem lehettél, Déván dévánkoztál Zsuzsannával.

- Feleségem volt. Kötelességem is volt.

- Is?

A fejedelem lankadozó kedvetlenségében morgott:

- Szerettem is... ma is... csak nehez... ott ül az öreg székben, bétakargatva... más megpattan a hőségben: ő meg fázik... borzong... - s fék nélkül vall, mintha magának beszélne, már ő csak ilyen: akit szeret, abban bízik, azelőtt megtárulkozik: - "Mitt-mottá?" - kérdem, mint ölbeli babát... "Halált", léhogja: "meghaltam." "S az jó?..." "Jó volt... szép szelíd halál volt... kopogtak felettem, hallottam, ahogy szegezték a koporsót, és én azt gondoltam: már nem soká hallom: milyen jó hallgatni, hogy vidáman verik a szög fejét."

Anna szótlanul ül, megfázva.

- Siratták-é, kérdem. - "Sírtak" - mondja -, "milyen ünnepélyes vagyok, és az nem szép" - azt mondja -, "hogy énértem sírjanak, s nem szóltam, nem panaszkodtam, hogy igazítsák meg a fejem alját, rossz lesz soká feküdni ezen a forgácspárnán... de azt gondoltam: nem volna szép még fárasztani is őket azzal, hogy hallgassák a panaszaimat..."

Anna kirázta magából a rémületet, hogy még megszánatja vele jaj, még megszeretteti vele ez az ember azt a némbert. Kirázta magát s:

- Halállal álmodni: lakodalmat jelent.

- Én is azt mondtam neki. S tudod, mit felelt?... "Ha még egyszer férjhez mennék, nem mennék csak szegény s együgyű emberhez..." "Én megmondtam neked - szóltam -, hogy én fejedelem leszek Erdélyben."

- Mért nem a vadlánynak?

A fejedelem szeme lobbot vetett:

- Mért nem annak mondtam? - s dobolt az asztalon. - Ugyan mit felelt volna a vadlány?

Anna hallgatott. Szemhéjai ráborultak lángoló szemére, e különös szemekre, most milyen kékek, szemben a fénnyel, s máskor csaknem feketék...

Korzum jött. Megállott az ajtóban.

A fejedelem komoran pillantott rá s nem látta.

- Hívatott felséged, felséges uram.

- Korzum... Ezt a levelet elküldöd Gyulafehérvárába... Keress megbízható embert... Ne küldj nyakamra szeleburdi szerelemrészeget... tanuld meg, a szerelemtől lábába száll embernek az esze... rosszabb a boritalnál.

Intett neki, hogy most menjen.

Amint Annára nézett, látta, hogy ennek a szeme ott maradott a Korzum arcán.

Még visszapillantott a kapitányra, s látta annak vágott képét. Vastag vágás húzódott keresztül a pofáján, kiforrva, mintha a fa derekába szerelem-betűket vésnek. Újra Annára nézett, de annak a szeme le volt hunyva.

- Azt álmodtam - szólt az asszony, mikor magukra maradtak. - Az éjjel azt álmodtam: Néném, Hedviga királyné Lengyelben... A király haldoklik... Ki jön velem: üljünk rá a lengyel trónra!

Bethlen belesápadt.

Roppant indulat és vágy ébredett benne. Felforrt a vére pillanat alatt: semmiféle tűz oly gyors hőséget ki nem tud roppantani, mint a feldühödött vágy.

Megtörülte homlokát s nyakát. Beleizzadt a teste is.

- Mért háborút viselni? Semmiért? - lihegte Anna. - Háborút csak valakiért lehet cselekedni.

A fejedelem hallgatott. Még erre sohase gondolt, hogy Annával a Báthory vagyonon túl ily nagyot lehetett volna örökölni, Báthory István is egy asszonnyal jutott a lengyel trónra, soha egy öreg s özvegy asszony keze nélkül oda nem ér. S itt még a nő maga is sok pályabérnek... Haljon meg Zsuzsanna... élni úgysem akar...

- Hedviga néném hét éve özvegy - mondta Anna, a boszorkány, a daimonion -, haljon Zsuzsanna, s vedd el Hedvigát. Légy király Lengyelben.

Rémült csönd.

- Ha kérded, akkor, ezt mondja a vadlány.

- Eztet nem a vadleány mondja: a vad boszorka.

Anna szikrázó szemmel sziszegte:

- Igaz... A vadlány csak azt mondhatta volna: húzd ki a fegyvered s győzz... A boszorkány azt mondja: vedd el Hedvigát. Ha öreg is, sebaj, majd meghal. Koronáztasd meg magad: ott vannak a birodalmim, azt mondják, hogy egy milliom hold. Ott vannak a ládáim: azt mondják, egy milliom arany.

A fejedelem legyintett.

- Földed enyém; mit sem ér! ládáid a török portán: ma üresek.

- Báthory Anna sohase lehet szegény. Kifoszthatod, kinullázhatod: mindig valaki lesz neked. Ha más nem, a tudomány segít... Boszorkány vagyok, azt mondod: hát leszek boszorkány. Ha még nem vagyok: leszek... Érted, nagy fejedelem! Éretted.

- Fogarasba kell költöznöd - mondta a fejedelem.

Anna elképedt.

- Fogaras az egyetlen vár, amit még Básta is úgy jelölt meg, hogy védhető. Ágyúkkal, falakkal, kapukkal, sáncokkal és magas kőszálon, megmászhatatlan...

Fogát összeszorította, s oly mereven nézett az Anna merev szemébe, hogy megszédült.

- Anna, te most nekem koronát adtál, a lengyel vagy valamilyen koronát, de koronát...

- Bocskai koronáját?

Anna elhallgatott. Megnémult s szédült.

- Hallgass - didergett a férfi -, ki ne mondd, soha ki ne mondd, soha senki előtt ezt ki ne ejtsd.

S összeszorította a fogait. Az arca kifeszült, ahogy az állkapcsát összevágta. Most először zárta le magát ez előtt a nő előtt.

Most is ennek a boszorkánynak a tanítására.

- Te nekem koronát adtál - ismételte, hogy takarja magát. - Én neked az életet adom: Fogarast.

Anna visszazuhant. Szédelgett vele a világ:

- Te a dicsőség útjára, én a tömlöcbe.

- Hova gondolsz. Életet és szabadságot. Ez az egy élet és ez az egy szabadulás van neked... Jussod... A ládákért... a földekért... mindenért...

- Zsuzsannáért...

- Hogy gondolod?

- Fogarasba lakatolsz, hogy Zsuzsannát megtartsd.

- Meg nem ölhetem.

- Ölje meg ő magát.

A fejedelem felállott. Oly rémültem nézett a boszorkányra, nem tudott levegőt kapni.

- Borzasztó ember vagy.

De Anna nem törődött vele. Az ember lihegett:

- Zsuzsanna tudja. Zsuzsanna már bele is egyesült. Azt kérdezte, mit akarsz Kerekiben?... Azt mondtam, Báthory Annához megyek.

- Báthory Annához?

- Igen. Oda.

- S mért?

- Pénzeért.

- Van nekem?

- Nincs.

- Akkor?

- Így nem maradhat. A hittestvérek reggeltől estig énekelnek. Zsuzsanna estétől reggelig sír. Ferdinánd nyúz bennünket, mint a szenteket. A háborút kikerülni nem lehet... Értsd meg... Nekem látnom kellett a boszorkányt... Aki miatt belerohantam az életbe... az egész életbe, úgy ahogy van... Zsuzsanna, ha Zsuzsanna telíti a szívemet, akkor én ma nyugodt és boldog ember vagyok, procul negotiis, távol a politikumoktól, s valahol békésen terelgetem juhászaimat... Miattad lettem vad és vihar. Bátyád miatt. Miattatok. Báthoryak. Hulljatok mind rakásra. Mondtam Zsuzsannának: elveszem pénzit, kell a szent háborúra... adok neki érte fészket, ahol meghúzza magát, örökkétig nem él...

- Rabságot.

- Neked az élet arra visz: Fogarasba.

- S tenéked az út Krakkóba talán Bécsen át.

A fejedelem újra megszédült, s vérrohanást kapott.

A boszorkány, ez mégis boszorkány: kimondta szíve legtitkosabb szándékát. Az út Krakkóba Bécsen át vezet. Elébb Szent István koronája Kassán, akkor jöhet a lengyel... Bécsen át...

- Táltosnak csak boszorkány lehet a párja - s átölelte Annát, mintha meg akarná törni a csontját is. - Hiszel bennem?

- Benned? Hiszek.

- Holnap reggel együtt indulunk. Én északra, te délre. Váradi mezőkön van a gyülekezés. S téged Fogarasban vár a vár.

- Benned hiszek.

- Nem hiszel. Bitang vagy. Mért nem hiszel?

S megragadta s megrázta s messze tartotta magától.

- Megtanított egy szóra felséged: politika.

A fejedelem elengedte a nőt. Lazára ereszkedtek izmai.

- Mit gondolsz, ki vagyok én? Hazudok én neked?

Anna csak intett, hogy igen: Hazudsz.

- Akkor mi lesz a jövendő?

- Én tudom. Én megmondom - s a fejedelem arcának vonalain vonta az ujját: - A jövő az... - s varázsló mozdulatokat tesz... - hogy te mindent megnyersz... és én mindent elvesztek...

- Boszorkány, ostoba. Éhes lettem, adj valami ebédet...

Az ebédet mind a ketten nyugtalanul ették meg. Valami férkőzött közéjük. Alig bírtak uralkodni magukon. Igen közel állottak ahhoz, hogy veszekedjenek. Ilyen feszültséget másképp lecsöndesíteni nem lehet. Ki kell az embernek ordítani magát, ha asszony, sírni kell, jajveszékelni, s könnyet önteni, ha férfi, káromkodni s törni-zúzni. Hiába mondja a józan ész, hogy nem érdemes.

Nem érdemes, de muszáj.

A fejedelem úgy teszi le minden mozdulatával az öklét, hogy az zuhan és odacsap, s Annának meg-megremegnek az ujjai, a kézfeje s az arca vibrál. De közben édesen mosolyog, mintha semmi se volna bent, belől. A vonásai tudják, mit kell csinálni, s igyekeznek is megcsinálni.

A férfi szégyelli az elébbi összeütközést. Ez nem szokott nála így lefolyni. Nagyon kellemetlen volt. Nem beszélte ki magát, talán az a baj. Nagyon is fenn volt, s olyanokat mondott, amit józan s nyugodt állapotban nem tett volna.

Annának váratlan eszébe jutott valami, s ettől mingyárt megenyhült az izgalma.

Ő maga sajátkezűleg bort töltött a fejedelem serlegébe.

A serleg rendkívül szép volt. Hólyagkancsó, aranyból s drágagyöngyökkel és rubintokkal díszítve. Fehér és vörös ágyazva a csillámló sárgába. Nagy művész csinálhatta, nagyon régen. Lehet, hogy idegenből került, talán olasz ötvöstől.

Nem volt nagy a serleg, de a bor nehéz volt. Azt előre megmondta Benignának, hogy a legjobb bort adják fel.

A fejedelem nem vette észre a csapdát, s azt, hogy Anna maga tölt, úgy vette, hogy megbánta az asszony a komiszságát. Hogy mit kellett megbánnia, ha a fejét leütik, akkor se tudta volna megmondani. De abból, hogy szolgált neki, valami visszafelé úgy jutott eszébe, hogy igen, ezt kell tennie: egy asszony ne hencegjen királyné nénjével, s ne kínálgassa azt... Egy asszonynak az a dolga, hogy szolgáljon, mint a kutya.

Tehát itt volt az egészben a bibi: póri lelke sokallotta, hogy Anna koronát ajánlott fel neki. Öld meg a feleségedet, vedd el az öreg nénémet, s légy király, és maradj a szeretőm.

Valahogy így jött ki a dolog. Minden egyéb mellékes, csak ezt érezte, hogy ez valami infámis gyalázatos magaviselet volt, ezért megérdemelné a nő, ha pofon vágná...

Zsuzsannával nem így folytak le a veszekedések.

Zsuzsanna olyan volt, mint a zabla, amit a ló kínjában rág s annál jobban vágtat a kocsival. Ez itt mintha a gyeplőt eldobta volna s szabadon hagyja a táltost, rohanjon s sarkantyúzza, de nem fékezi. Ő ehhez nincs szokva, őneki anélkül is vágtat a gondolata, neki az kell, hogy visszatartsák, csak akkor bír erőt kifejteni. De hogy így, nyakló nélkül eresszék...

Szóval maga sem tudja, mi a baja: az a baja, hogy minden megnyílik s teljesül?

Semmi más eszébe nem jutott, csak az, hogy ez a boszorkány, ez neki felajánlotta a lengyel trónt, amit Báthory Gábor annyira áhított, szörnyű emlék az a fejérvári nap, mikor a levegő tele volt a fejedelem iszonyatos koronavágyával, s neki Zsuzsannát kellett őriznie, s milyen jó, hogy akkor is véletlen visszatartotta, s így ő a széki gyilkosságból kimaradt, pedig ha jelen van...

Megborzongott: ha ő akkor jelen van, s mindenen átmegy, akkor Báthory Gábort semmi meg nem menti a haláltól, s akkor most az ő keze véres kéz volna...

- Ne tölts! - rivallta el magát, s egy ujjal valahogy úgy ütötte meg a serleget, hogy az lerepült az asztalról. - Mit akarsz, le akarsz itatni? Azt a teremtette lelke.

Anna kuncogva úgy nézett, hogy nyelvét a fogai közé duzzasztotta, de nem nyitotta ki az ajkait. Úgy volt, hogy megijedt a férfi káromkodásától, de nem tudta, nem örülnie és kacagnia kellene-e.

Hát csak bújt saját ujjai mögé, mint a macska, s volt nehéz visszatartani a nevetést, mert azért meg is volt szeppenve, s nem volt benne biztos, nem kap-e egy pofont.

A fejedelem még zordabbul nézett maga elé, de már megbánta. Az asztal úszott a borban, s az kezdett visszafelé folyni, s térdére csorogni, s ő nem akart megmozdulni. Igaz, már néhány ital bor benne volt, s ez az átkozott, talán meg is mérgezett bor szokatlanul erősen hatott rája.

Anna észrevette, hogy Bethlennek a bor a ruhájára csorog, s átnyúlt, felkapta az abroszt és seperte vissza, még az asztali inas, Pohárnok uram, azt sem tudta, hogy mentse meg a fejedelem nadrágját.

De a fejedelem nem mozdult meg. Nem vitte tovább lábszárát, hogy megmeneküljön a borpataktól. Anna odavetett egy asztali kendőt, s útját állotta a bornak.

Ezt Zsuzsanna sose tette volna. Egyáltalán ez a híres fejedelmi sarj, ez cseléd Zsuzsannához képest. Mert Zsuzsanna mindent megtesz, amit akar: s ellátja urát kenyérrel és sóval, de kiszolgálni így alázattal s erejét nem érezve, azt nem. Zsuzsannát mindig neki kell kiszolgálnia. Ha ott ez a bor kiömlik az asztalon, ő ugrik, hogy saját magát be ne piszkítsa, mert ha az ő nadrágja borba ázott, akkor evvel a fejedelemasszonynak okoz munkát, mitől isten őrizzen.

Micsoda különbség van két asszony közt. De ha már az ember egynek a nyűglődését megszokta, minek kell egy másikkal újra kezdeni.

Az étel is. Itt mindig olyan ételeket kap, amit még sose látott életében. Mindig úgy tűnik fel, hogy micsoda tékozlás. Már az ő felesége csak jó gazdasszony, s ez nyilván még sose volt a konyhában, de mik vannak ennek az asztalán... Hiszen meg is mondta Ágotán, hogy majd megkérdem a szakács asszonyomat... De nemcsak az van benne, hiszen akinek egy milliom hold földje van, igazán azt ehet, amit akar, de a becsület, a jóérzés lázad fel egy férfiban, ha az új nő túllép azon a határon, amire az ő életének rendje építve van...

- Mi ez a sárga?

Anna idegesen felnevetett a nála szokatlan nyers szóra.

- Sárgarépa.

A fejedelem komoran nézte az ételt. Nagyon sárga volt neki, s a neve is gyanús volt, mert répának csak azt híják, amit a ló eszik meg a tehén, de az nem sárga. Mi a gutát etetnek meg vele?

- Szeresse... engem is szeressen...

A fejedelem megkóstolta. Jó.

- Hisz ez murok! - kiáltott fel, amin Anna nagyon nevetett.

Szedett a cseréptányérra.

- Még megvannak a csehjeid?

- Nem, azok eltűntek, azóta egyet se láttam belőlük, de ezek a tányérok még abból vannak, amit Gábris bátyó küldött Váradról szegény, halála előtt.

A fejedelem nagyon elsötétedett. Báthory Gáborra nem bírt s nem szeretett emlékezni: rettenetes volt neki, hogy már hat éve temetetlen fekszik a bátori templom padmalyán. S még meddig fog ott heverni?... Míg Zsuzsanna él, addig említeni sem lehet, hogy elföldeljék... Megborzongott: a keménységnek e kegyetlenségére csak egy szent asszony képes... Férfiember soha... Mondták, hogy a tetem ma is oly tiszta és egész, mintha nem is volna halott. Vajon nem tévedtek ők abban, hogy Gábrist annyira utolsónak, ebnek tekintették: ez csak isteni jel, hogy ha egy halott hetedik éve sérületlenül s épségben marad meg... Csak az ember, ha valami megcsökönyösödik benne, azon fordítani soha nem tud.

Közben szótalan volt s evett, ette a murkot, amit az ő felesége nem így készít, hanem barna lével s oly émelyítő, az ember azt hinné, hogy tejjel lesz émelygős, s nem. Nagyon jól eteti ez magát. A szeme tiltakozott, de az ínye habzsolt.

Ott voltak a csirkedarabok a másik tálon, kövér aranylében mártásosan, de neki a murok volt ma a kellőbb. Nem bírt vele jóllakni, s ezért utálta magát. Éppen úgy, ahogy ezzel a nővel nem lehet jóllakni, s utálat pedig. S nem nyúlt és nem nyúlt hozzá a csirkemártóhoz, maradt, s az asztal közepén lévő tálból csak nyulkálva, kanállal eszegette a murkot.

A bűnnek oly édessége van, mondta magában, ami elcsábítja a gyenge embert. Meg kell azért fojtani a bűnnek forrását, hogy az ember ne jöhessen kísértésbe.

- Nem kell - csapta le a kanalát.

S ahogy visszanézett a tálra, alig bírta megállani, hogy még egyszer fel ne vegye a kanalat, s újra ne mártsa meg a tejes sárga jóízű mártásában, amiben a kellemetlen sárgarépa szeletek lubickoltak, mint a kis kacsák tavaszkor a tavon.

Majdnem azt mondta, hogy ezt megmondom odahaza, miért nem csinálnak ilyest nékem. És miért nem doboltatom én ki az egész országban, hogy vessetek sok murkot, és így készítsétek el, meglássátok, mennyivel jobb, mint a sok döghús. Hm, csakhogy erre nem lehet inni, nem kívánja az ember, s Anna oly könyörögve néz hol a kupára, hol az ő szemébe... de ha nem kell. Nem fogsz leitatni, bestye boszorkánya.

- Hány éves a nénéd? - kérdezte váratlanul.

- Hedviga? ó már nem mai báránka... Mikor én kislány voltam, ő már akkor esküvőzött, igaz, hamarabb, mint az ecsedi lányok.

- Miért nevezed özvegynek, Zsigmond él.

- Azért lehet özvegy. S az is.

- Zsigmond túl fog élni mindnyájunkat.

- Ne hagyjátok. Oly gyenge, mint a beteg malac, csak istápolva él. Kérd meg néném kezét, s Zsigmond nem fog útban maradni.

A fejedelem pillanatig maga elé nézett, akkor öklét az asztalra nyomta:

- Neked nem számít senki élete? Te úgy számolsz minden élővel, hogy ha akarom, nem él?

Anna nevetett.

- Ne nevess. Mert szétzúzom ezt az egész boszorkányfészket. Csak megpisszenj, leromboltatom, s sóval vettetem be a helyét...

Anna arca megnyúlt, s oly komikus volt vele, hogy a férfi nem tudott ránézni. Ő komolyan gondolta, amit mondott: s ez a bestia semmit se vesz komolyra.

- Igen - mondta Anna elnyújtva.

- Igen - dörmögte a fejedelem. - Mért nincsenek itt emberek? Mért vagyunk mindig kettesben.

- Akarod, hogy behívassam Horváth István uramat?... a kegyelmed Korzumja is jöhet.

De a fejedelem legyintett.

- Nem.

Fogta a serleget s fenékig kiitta. Váratlanul ízlett, s bár nem akart oly nagyot innya, közben az csak csúszott s csúszott le.

- Neked Fogarast nem oktalan adom - mondta megtántorgó nyelvvel. Anna észrevette e kis hibát, s már örült, hogy most végre igazat fog hallani. Szerette a részeg embert az asztalnál s maga előtt: olthatatlanul vágyott arra, hogy mondják ki az emberek, ami az igazság. Ha rossz is. Ha kellemetlen is. Ha nem szeretni való, majd ő tesz róla, s elküldi szeme elől... Nagyon el volt bizakodva, hogy eddig minden megtörtént, amit akart életében, férfival... De ettől az embertől félt, kívánta s vágyta: mit szeretett ezen a csúnya, darabos szájú, ritka szőrű, tördelt orrú emberen? A hatalmát? Az eszét? A tehetségét? Azt, hogy amit akar, teheti. Hogy jött és felnyúlt, mint a tölgyfa, csak elterebélyesedik... Tudni akarta, mit harcol ez vele? Egyszeriben csak elromlott a kedve neki, s azóta dúl-fúl és zúz. Mi van benne, ami föltolja s képessé teszi a hatalomra. Nem az ő karjának ereje, nem az ő lábának gyorsasága teszi. Mi az, hogy valaki kimond valamit, s mások megcselekszik... Most azért dühöng, hogy ő nem teszi, amit kíván?... Á, hát azt nem, azt nem... Tegye ő, amit én kívánok... lássuk, ki a bíróbb?...

- Khhhm - krákogott egyet a fejedelem -, azért adom neked, mert meg akarlak menteni. Magadtól akarlak megmenteni, mert neked egy ellenséged van csak: és ez te vagy magadnak.

Anna hallgatott.

Hajába nyúlt. Dús haja sötéten szőke volt, aranyszálak és gyöngyből font receháló csillogtak rajta.

- Ebből egyék még felséged - mondta Anna, aki most megijedt, hogy ez a vad ember nagyon is őszinte talál lenni... Mert ő szerette az igazságot, de úgy szerette, ha kellemetös. Mert neki még soha emberfia igazán kietlent nem mondott. Nem akarja, hogy ha már el is romlik kettejük közt a híd, éppen ma, s éppen most, s éppen szemtől szembe kelljen meghallani a szerencsétlenséget.

- Mi az?

- Karamella hígan krémölve.

A férfi már megint ilyen ostoba ételt lát. Maga elé hagyta tenni a kicsi tenyérforma tálkát, s belenyúlt a barnás kövéren folyékony lébe.

- S meg is kell ezt enni?

- Azért csináltam, hogy valami kedveset tegyek felségednek.

A fejedelem inkább eltolta a tálat. Nem undor volt az arcán, hanem szinte félelem. Nem kívánta az olvadt cukrot.

Most mikor méreg és keserű van a nyelvén.

A bor is nagyon kezdett működni. Szédült. Ha lehunyta a szemét, megmozdult vele a szoba, a vár egyet kavargott, mint a hinta. Kavargott vele most az egész világ. Körülötte.

- Mondd meg - te mindenbe beleütöd az orrod -, mért menjek én bele a háborúba?... Hat esztendő alatt csak építettem, fundamentumot raktam, s oly igazán fundamentumos az én országom, semmi nem bántja, nem fenyegeti... senki nem akar rám acsarogni... most mondd meg, te céda, mért menjek én bele egy háborúba?

- Koronáért.

- Szamár... Hol van nekem korona?... Ha nekem a Szent István koronáját a fejembe tennék, akkor lennék én a legnyomorultabb ember ezen a világon, mert akkor semmi meg nem szabadítana attól, hogy a szultán meg ne irigyeljen, és a kiéhezett csorda legalább háromszázezer embert zúdítana rá az én kis Erdélyemre... Mire nekem a korona, te ringyó?

Anna nevetett. Szép, fehér hosszú fogai csillogtak vérszínű ajkai közt, veresítve vannak ezek a szájszélek?

- Szarvasnak kell a címer, oroszlánynak a serény, lónak az islógos kantár, fejedelemnek előmenetelire van a korona.

- Tölts.

Anna sietve kezdett, de visszafogta magát:

- Ne igyék annyit.

- Tölts.

Most vállat vont, s igen lassan kezdte csorgatni a bort a serlegbe.

- Hints rá egy kis hamut... tanuld meg, hogy... hogy csak a hamvas fazék erényes.

Anna nevetett: most értette meg, hogy az ő hajára céloz a fejedelem.

Felragyogva simította fel a rece alól kibuggyant fürtöket.

- Boszorkány vagy-é igazán?

- Én? Mit gondol.

S jóízűen kacagott.

Micsoda bor ez? hogy ennyire szédül tőle a fej?... Már sok bort megitt életében, de ilyest...

- Micsoda bor ez?

- Tokaji aszott.

- Tölts.

- Mát öntöttem.

- Add ide.

Anna felemelte a billikomot, s odanyújtotta. Közben felült az asztalra, hogy jobban tudjon szolgálni.

- Igyál belőle.

- Igyak?

- Igyál.

- Megkóstoljam?

- Meg.

- Hogy bennehagyjam az ízem?

Bólintott.

Két kézbe fogta, úgy emelte a szájához, s ahogy beleivott, elébb lenézett a mélybe, az aranyborba, akkor a fejedelem barna szemébe, s mind a ketten kéjesen összeremegtek.

Akkor a férfi átnyúlt, s elvette a serleget, a kézzel együtt, amely tartotta, s átdöntötte a nőt magához, s a nő hagyta magát, s átvonszolva a széles, nehéz asztalon, mint egy zsák, mint egy kígyó...

- Mondd meg, mért szeretlek?

S úgy megölelte, csaknem összeroppantotta.

Anna lehunyta szemét, s belehelyezkedett az emberbe, aki rágta s dörmögte:

- Mert boszorkány vagy?... Mert tudod a titkokat?... Nem: azért szeretlek, mert te vagy a bűn, a rothadás, a gyalázat. És a tiszta embernek olykor bele kell feküdni a sárba, és meg kell benne hemperegni, mint a disznónak a mocsárban... Ide figyelj: te vagy az a haszontalan, fölös szemét, amit mint a forró víz a tajtékot kivet magából... Én téged szeretlek, mert kívánlak, mert nem tudlak lenyelni... nem bírlak bekapni s megemészteni... és én Zsuzsannát is csak azért szeretem, mert magas nászból született, nálam fentebbről rántottam le s megtörtem: de téged még ezerszer jobban meg foglak emészteni, s kiokádlak magamból... azért szeretlek, mert veszélyességgel játszom miattad: nem téged, a rettenetességet akarom veled... de sietve fogadd el Fogarast, és menekülj oda, vagy borsószalmára kerülsz... ott lesz elég fegyveresed, meg is védheted magad: ott élhetsz, és azt csinálod, amit akarsz... míg az ország haragját ki nem pattantod magad ellen: mert az ország a tömeg, a mindenki, mindenkinél nagyobb és hatalmasabb... Eredj hát te alávaló, buja dög, eredj, és bújj el a világ szeme elől, s akkor élhetel kilencvenesztendős korodig... Hints hamut a fejedre és zsolozsmázzál... még megmenekülhetsz... de soha másképp s másmint: az árokpartra kerülsz... a váradi katonák fognak rajtad átvonulni és otthagynak a tabánban, a sarki cédák szoknyájában... s hiába volt milliomholdas birodalom, ami rád néz: oly koldusul halsz el, könyörületes adományra szorulva...

- Milyen jó, hogy van, aki szeret... Milyen jó, hogy ily szépeket mond, aki engem szeret...

- Sír érted a szívem, megszakad érted a lelkem, de nem vehetem le rólad, ami rajtad van: a te cédaságod megöl, a te boszorkányságod senkinek nem árt, csak neked... Mért nem vigyáztál tizenkét esztendős korodban, leányzó, mért nem tudtad, hogy valaki nől valahol, s rád vár és rád készül és tisztán kell magad megadnia nekie... Hány éves voltál, mikor elveszítetted a te rózsabimbódat?

- Ki emlékszik oly rég időkre - nevetett sziszegve s vadul Anna.

Erre a részeg ember feje is megnyilatkozott, s megértette, mi ez, hol van s ki van az ő ölében?

- Menj - mondta, de karja még jobban szorított. Ebben a pillanatban nyílt egy ajtó, és belépett rajta valaki.

Egyikük sem nézett oda. Mind a ketten voltak olyan nagyok, hogy szolganép szeme előtt meg sem rezzent az ér bennük.

Horváth István megállott, és nem szólt. Nem szólt, s nem adott életjelt magáról, csak állott, míg azok be nem teltek a csókolózással. A férfi a nő száját lerágja, jaj meggyilkolja a csókjával.

Horváth István, aki eddig soha hozzá nem jutott a nőnek még az érintéséhez sem, most nem tudta, mit tegyen, azt gondolta, hogy ebből neki halál származhatik. De ha már bent van, s mit kezdjen, most menjen el? szolgává lett azért, aki fürdeti az úrasszonyt, s nem tudja, hogy az nő. S a nő nem tudja, hogy aki mossa s keni, simogatja, férfi, szolga az, mint szolgája az ebe, lova, madara, nemtelen.

A fejedelem visszafordította a fejét, s ránézett Horváth Istvánra, a szép, magas, karcsú, erős, pompás fiatal kereki várkapitányra.

Nem szólt, nem is intett.

Várt. A feje zúgott a nehéz bortól. Úgy itta, mintha felesége pincéjéből való könnyű borocska lett volna, s nem törődött vele, nem akarta tudtul venni, hogy a boszorkány megmételyezett borából ivott. Elvárta vas és kő testétől, hogy még az eleven méreggel is elbírjon. Ezért csak nézett, méltósággal és komolysággal.

Horváth István azonban nem zavarodott meg. Amit látott, neki elég volt egész életére. Kevélyen és elszántan állott, s úgy nézett a fejedelemre, mintha az, aki áll, a maga lábán állana. S az, aki ül, lentebb volna egy lépcsővel nála, ha még oly felség és fejedelem is.

- Követek jöttek - mondta mereven.

A fejedelem szeme észre nem vehetően megrebbent. Csak most látta meg ezt az embert, hogy van, S várta, ki hát?

- Váradi kapitány uram, Rhédey kapitány uram küldte el követit... Nagyon megparancsolta, hogy azonnal jelentés tétessék, bárha felséged bárhogy s mint légyen is.

Már úgy beszélt, mint aki tudja, hogy kemény s nagy büntetése lészen, de nem bánja, nem bánja már. Legyen. Igaza van. Kimondja.

A fejedelem nem szólott. Nézett, várt. S várakozása oly nagy volt, mint mikor függő szikla alatt őrzi a bárányt a pásztor, s megsejti, hogy a szikla le akar válni, s pillanatig rémületében csak ül, s nem bír elfutni. A fejedelem nem szólott, de Anna már nem bírta:

- Távozz, gyermekem - intett Istvánnak.

De Horváth István tovább állott s újra mondta:

- Rhédey uram őnagysága megparancsolta, hogy őfelsége ha bárhol s mint vagyon: a követekről azonnal s nyomban. De rögtön.

- Honnan tudod, hogy Rhédey uram így meghatta? - szólt ingerülve Anna, aki szerette volna már kitolni a szobából ezt az értelmetlen embert, aki úgy elrontotta örömét s bánatát. Az ostoba.

Horváth István, most ő hallgatott. Fogait összeszorította.

- Maga szava. Mondta! Ő maga mondta!

- Neked?

- Nekem.

Anna nem értette:

- Hol?

Horváth István nem szólt, csak intett kicsit vállán át, mintha mögötte állana a váradi főkapitány.

- Itt van Rhédey uram?

Horváth István igent intett.

- Itt ő maga s nem jő bé? Őrültek ezek itt. Hát mért nem hozod be őfelsége sógorát? Állat.

- Nem jő... Azt mondá...

A fejedelem most megmozdult: csak éppen intett kézzel, hogy Anna menjen el.

Anna megdöbbent: Ő? Hogy ő?

Mélyen megbántódott s megzokult.

- Ó, felség - mondta, meghajlott, egész török módra s elment, mint egy szál napfény, ha elmúlik a házból.

A fejedelem sokáig nézte a rendkívül nagy bajuszú főurat, aki mosolyogva ült szemben vele. Ez a bajusz olyan volt, mint a felhő a holdon, ha bajuszt tesz. Nem illett hozzá a mosoly, semmi sem illett hozzá, roppantságos nagy seszínű bajusz, s a szemek oly aprók és jelentéktelenek, mintha nem is volna bajsza az embernek.

- Thurzó Szaniszló - mondta a fejedelem -, benevolenciánkkal élj.

Thurzó Szaniszló, aki álnév alatt mutatkozott be, mint gróf Thurn követe, elámult, s oly nagyot nézett, ennél nagyobb meglepetés nem érhette. Rhédey is csodálkozva nézett a szőkés bajuszú emberre. Ő nem ismerte föl. Senki sem tudta, ki van jelen. Thurzó Szaniszló? S honnan tudja ezt a fejedelem? ki soha nem látta.

De Thurzó Szaniszló nevetett. Nagyon tetszett neki, hogy az első percben megismerte a fejedelem.

- Miről lelt föl felséged - mondta, s eszébe sem jutott, hogy az egész országban s talán egész földkerekén ebben a percben ekkora bajusz senki másnak az orra alatt nem éktelenkedett, s csak nem bírt betelni az ámulattal: miről ismerték fel?

- Nem várhattam egy percentig is - magyarázta, s nagyon közvetlenül, előrehajolva és félkarral megkapaszkodva a háta megett a karosszék támítójában, hogy el ne essen. - Uram, onnan jövök. Beszélnem kell urammal, felségeddel s...

A fejedelem fejében még mindig nem oszlott a mámor, s mégis tudta, mit cselekszik. Intett sógorának, hogy menjen el.

Rhédey szolgálatkészen állott fel, mintha jelezni akarta volna, hogy igen, tudja kötelességét. Szép, úri feje, török lovag, deres hajjal és sasorral, szimatolóan mint valami kőszáli, rebbent fel, s szótalan ment el, s oly módon viselte magát, ezzel csak súlyt adott a titkos megbeszélésnek: nagy dolgokról kap értesülést a fejedelem.

- Felség - mondta Thurzó Szaniszló, mint egy lengyel főuraság, ebben a melegben is prémben a nyaka. - Bécsbül jövök s Prágábul jövök. Gróf Thurn uramtul jövök.

A fejedelem szeme lobbot vetett.

Gróf Thurn Mátyás a cseh igazgatók feje. Ő dirigálja ma Bohémiát.

De nem szólt, várt.

- Nem mondhatom meg első percben felségednek az utolsó szót - nevetett bajszának álarca alatt Szaniszló gróf -, de felségedet - s felállott - a csehek maguknak királyukká kérik fel, uram!!

Állva maradt, s tartásában volt valami a szolgálattevő udvariból, aki nem tud menekülni tanultságának mozdulataiból; szolgál, de úgy, miként csak úr s nagyúr maga is.

A fejedelem hallgatott, ez az első egészen komoly ajánlat a csehek részéről? Célozgatások már kezdettől voltak, de most egy felvidéki magyar főméltóság szájából úgy jött, hogy egyúttal a magyar hazafiak határozott részvételét is kötelezően jelentette.

Bólintott.

Thurzó Szaniszló beszélni kezdett. Elmondta részletesen, hogy került Bécsből Prágába, s miként találkozott a cseh fődirektorral.

De a fejedelem mintha kővé vált volna, méltósággal és nyugalommal ült s hallgatott.

Hallgatása azonban ebben a pillanatban már zúgó tengerré vált. Megzsongultak gondolatai, előbb tudatlanul, erőtlenül, aztán háborogva és dübörögve kezdtek zúgni benn a lélekben. Csak annyi harangozott fülében, hogy a koronát visszavonhatatlanul kínálják fel neki a csehek. Görcsi Mehemed apám, te öreg török basa, huszonkét éves koromban mondtad volt, hogy "ennek a fejére kerül még a magyar korona"...

- Sokat beszéltünk Thurn urammal - mondta Szaniszló -, de ő is azt mondja, neked, uram, meg kell kapnod a Szent István koronáját, s magyar korona és cseh korona egy főn lészen.

Bethlen Gábor megrázta magát s felébredt. Kirázta fejéből a zsibbadtságot, kábultságot, mámort és szédülést.

Fölnyitotta a szemét s ránézett a beszélőre, aki még mindig állva mondta, mondta a döbbentő szavakat.

Intett neki: Üljék le kegyelmed.

Thurzó Szaniszló leült.

Leült s azt mondta:

- Mink Thurn úrral nagyon megítéltük, hogy ezek a jó idők ma úgy a cseh, mint a magyar ügynek előrevitelében. Soha még ily kevéssé fel nem volt hadi módon készülve a birodalom austriacum, mint ezekben a napokban. Se hada, se vezére. Maga Thurn uram kis csapattal el tudott jutni Bécs kapujáig. A császár odabent mint valami bálvány ül, és konokul hajtja mondókáját, s semmi mással nem gondol, csak a protestánsok űzésével.

Bethlen bólintott. Úgy-úgy a török is most a legmegromlottabb, a német is? Ezek akkor arra a jó idők, hogy a megtiportak, az alávetettek kiharcolják szabadságukat. Ha a német is ily gyenge, akkor a két bálvány nem sokat fog ártani egy a másnak, meg kell törni mind a két uralmat otthon, fészkében s akkor le lehet örökre rázni a népek nyakáról őket.

Jó ez, hogy a csehek is most mozdulnak, jó az, hogy a magyarok is lábra állanak. Értette, s testében érezte annak a roppant fontosságát, ha ennek a két felforrott népnek élére állhat s ha éppen ő. Egyik lábam erdélyi kengyelben, másik lábam cseh kengyelben: akkor lehet rajtát kiáltani, s Bécs kapui reszkessenek.

De még mindig csak a kívánság, a hatalomvágy, a kapzsi uralkodási ösztön dolgozott benne. S eddig sem volt hódító, oltalom volt és védelem mindeneknek, akik rája szorultak. A nagy szolgából nagy úr és vezér lett. De nem lett belőle se vérszomjas, se fejevesztett harácsoló. "Mit ér, ha két ökör két garas - mondta Szárhegyen öreganyja -, ha nincs az a két garas..." De ha megvan a két garas, akkor kell-e rögtön bivalycsordát venni? Lelkében roppant önuralom volt és magamérséklés. Magyar lángját az erdélyi kalapács lohasztotta, s mily csodálatos, hogy ő, az erdélyi a magyarföldi Zsuzsannától kellett tanuljon mindig maga megbírást és álmoknak meggyőzését. Azaz, már a legelső percben sem volt rá képes, hogy átengedje magát a nagy álmoknak és szédüléseknek. Csak azért? hogy akinek valamije van, mindent kockára vessen, s csak azért? hogy még többje s még nagyobb gondja legyen? Soha.

Így tovább is csak mereven s komoran maradt iszonyú nyugalmában.

- Tudja-e már felséged - mondta lázasan hebegve bajusza megett Szaniszló, akin csak most tűnt fel, hogy orra rövid s kevés ahhoz a szőrhez, ami alatta nőtt. Ha leberetválnák, minden elmúlna ebből az impozáns fejből: vajon, ha azt leberetválod, amit ígér, akkor szintén ily csekély maradvák kerülnének elő.

- Tudja-e már felséged Tampir generál rémtettit a református magyar vitézek felett?

A fejedelem hallgatott.

- Tampir uram hatezer magyar végbeli katonát szerződtetett a csehek ellen. Se hópénzüket meg nem adá, sem ruhabélivel, sem élelemmel nem gondoskodott nekik. S most hadaival körülvétette őket szegényeket, s egy hajnalban mind egy lábig levágá őket.

A fejedelem elszörnyedt.

- Hatezer magyar katonát?

- Hatezret, mind tiszta igazhitűeket, kálviniakat.

A fejedelem megszédült.

- Rablottak?

Szaniszló kicsit elnevette magát prémje alatt.

- Vinni nem vittek oda, ahol megjelentek. De mondom, kapni se kaptak semmit, ott, ahová híjták őket. Élniek kellett. Miből él a katona? Rekvirál. Hogy lehet fegyelembe szedni őket? Ha fizeted. Anélkül soha. Hajnalban kezdték rájuk a lövést, s mind délig eltartott, s egy is meg nem menekülhetett, mind egy lábig megkaszabolták őket.

A fejedelem most kezdte érezni, hogy új alapon dolgozik már a gondolata. Nem hódít már, s nem szerez és zsákmányol: íme, szolgálnia kell, hitét és fajtáját kell neki mindig szolgálnia. Hatezer magyar férfiúnak vére kiált az égre. Vajon mind így igaz-é?... Ahogy nem mer hinni semmit, ami kedvező, úgy a rémekben sem. Hatvan vagy hatszáz még, még: de hatezer felnőtt, erős, java ember; azok a kemények és életkoruk virágjában levők mindig, akik zsoldba mernek állani. Hatezer zsoldos katona, Úristen. Ő tízezernél többre nem is gondol, tízezerrel Bécsig meg sem áll, s ebből hatezer hullott volna el? Ő hatot sem akar veszteni Bécsig.

- Felségedről azt hírelték volt, hogy a császárnak segítségére ajánlkozott volna. Ne tegye azt felséged, kérjük országul, azt ne tegye, uram. Ebből is láthatja felséged, hogy s mint bánnak odafel a magyarral. Még ha bérért veszik is kenyerükre.

- S mind kálviniak voltak?

- Voltak abban fölös számmal lutteriak is uram, kálvinista, lutterista, aki pápista volt, azt kiválogatták és már napokkal, hetekkel elébb másfelé kommandírozták onnan. Akit meghattak a lágerbe, az mind tiszta protestáns volt, uram. Szegény ember, családja miatt örömest áll szolgálatba, kivált, hogy ez nagy ritkaság, hogy őfelsége az ausztriai császár éppen magyarbelieket vegyen föl. Gyersze nézzük meg, mit ád Isten általa. Hiszen még idehaza se veszi fel hadi szolgálatra a magyart, mindig csak idegenekből hozza a hópénzes katonáit. No ezekkel jól elbánt a Dampierre. Morvában kerítette be őket, s levágatta mind, de még oly iszonyatosan bánt velek, hogy ilyet ebben a században még a pogánynál se hallottunk. Kit megnyakazott s megnyúzatott köztük s bőrükkel nyergeket vonatott be, kit két rakott tűz között lassan s elevenen süttetett meg, kit karóba vonatott. Ott kellett a mi szegény fattyainknak lassú halállal elbúcsúzni e nyomorúságnak világától, Moráviában, idegenek s vallonok által, akik pipát kínáltak nekik, mikor már utolsókat rúgtak, mondván: hallottuk, tinálatok nemzetbéli szokás, hogy ha a hajdút karóba vonják, pipát kérnek, s szíjnak, mutassátok meg hát, hogy kell?

A fejedelemben már egyre vadabb s keményebb tűz gyulladozott. Még alig gyúlt, már parázsa volt, s félelmetesen izzott.

- Azért nagyon kérjük felségedet, fejedelem urunk, szemünknek fénye, jó barátom, ne higgyen nagyságod semmiféle csalogató szónak, semmi ámítgató hitegetésnek. Isten igazítsa meg elméjét, hogy valamiképpen német mellé ne álljon, mert ha azt teszed, neked is hamar nyakadat szegik, felséges uram.

- Ó - adott hangot a fejedelem, s ebben benne volt, hogy értsétek meg már, hogy soha szívbéli szándékkal az nem ment, csak politikából, hogy szemüket bekösse az ember e gaz kutyáknak, ne gyanakodjanak, mire ez a sok mustra, fegyverkezés.

- Ferdinándus, mint a csattogó fogú fenevad, egy Béliál acsarkodik ránk, akár magyar, akár cseh, csak ha eretnek az ő szava szerént. Az nekie nem ember, s meghidd, felséges uram, ha nem kezded idejében a harcot ellenek, hamar rajtad is ott lesz a tüzes járom.

- Úgy van, barátom, úgy van. Olyan annak a természete, ki hogy kezd, végzi. Nincs itt szabadulás, nincs itt irgalom, nincs kegyelem, nincs élet, semmi nekünk, csak a halál. Fel kell övedzeni magunkat.

Szaniszló úr fogta a hatalmas boroskannát s belemártotta bajszát, és ő is bólintott s mondta:

- Úgy van, felséges uram, jól mondád. Úgy vagyon.

De a fejedelem már nem ivott. Ő már levelet fogalmazott magában, most már döntött. Holnap két főkövetet küld Konstantinápolyba. Állassák fel neki talpra a budai basát. Ne holmi ma nőtt, tegnap kőtt legénykéket, magát a budai basát rendelje a szultán a török hadak élére. Hamar adót összerakatni, s futton-futvást haladjanak véle. Huszonöt év óta soha meg nem fizették az erdélyi fejedelmek az adót. Most meg fogja adni. Ez mutassa legjobban, milyen halálos nagy komolysággal indul neki a háborúnak.

Báthory Anna nagy ékesen és díszesen lépett be.

Magas spanyolnyakú hímzett gallérban s hosszú, leppengő szoknyában. Olyan remek volt, senki nem mondta volna, nem ausztriai főhercegnő légyen. Suhogva és nesztelen siklott eléjük.

- Nagyságos uraim, egy kis ételbelivel kedveskednének én szolgáim kigyelmeteknek.

A fejedelem soká nézte, ahogy jött, ült, pipeskedett s hogy mennyi bájosság és szépség s komolyság is. Itt van Istennek ez a tündöklő madara, s ez mire lött? s mire végzi?

- Anna - mondta hangosan -, gróf Thurzó Szaniszló uram őméltósága szegénységünkben nagy vendégünk.

Anna meglibbent feléje. Csak úgy fölülről, alig. Mi neki egy Thurzó, a Báthorynak...

Szaniszló felállott, s mély hajlással bókolta.

Alkonyodott. A távoli zilaji, somlyai hegyek lilába borultak. Mély színek az égen, a földön, mintha az emberi érzés olvadt volna rá. Mintha a mindenség maga is megfázna, megborzongana attól, ami jönni fog.

A fejedelem nyugodtan, komolyan, egy merevségben nézett a távolba. Nem gondolkozott: átadta magát az új láznak, az új szerelemnek.

Feszülten vonaglottak idegei: a roppant erőfeszítést érezte magában. Mindennek előtte. Még soha ezt nem érezhette, még soha ekkora feladatra nem volt ráébredve. Most egész múltja, élete, minden benne volt. A múlt nem szűnik meg. A múlt mindenkor jelen van, s egészen érthetetlen, hogy itt ül íme most ezen az idegen helyen s nem azon az ismerősön, a solymosi várban, a régi Anna mellett, akit ölelgetve vigasztalt, hogy urának, Mózesnek semmi baja sem lesz, s csókolgatva nyugtatta, hogy ha senki más, ő a fejedelemséget is megszerzi neki. Megborzongott, s látta a Maros-partot, a tövisi csata után, ahol átúsztatta Mózest, akarata ellenére.

Azóta sem volt ekkora felelősség alatt. Mért jut ez most eszébe? 1601-ben volt ez, július 2. Nagy Albert volt és Deli Bálint a balszárnyon, s ő velek, s Székely Mózes nem maradt a hátulsó seregnél, hanem előrerúgtatott. Kapronczay Tamásra bízta azt, s mikor ő meglátta, hogy vágtat előre almás pejlován, ő is utána, úgy csata után - majdnem megnyerték a csatát - csak Básta minden tartalékját odadobta, s kurta szöges korbáccsal verte az a kacska ember, s káromkodott spanyolul. Most hirtelen látja, ahogy Mózes megszorította Bástát magát egy hosszú hegyes-tőrrel, s levágja, ha idejében össze nem sűrűsödnek a generál körül a németek, azok verték el, de meg se tudták sebesíteni. De szerette is ezt a Mózest, éppen, de éppen harminc esztendővel volt nála öregebb, azért tudta úgy simogatni s vigasztalni fiatal feleségét, mert nem volt nekie asszony az, csak gazdájának, bátyjaurának jánya, Kornis Anna. Kornis Farkasé.

- Emlékszik kegyelmed, Ferenc uram, a tövisi csatára?

Rhédey Ferenc szokása szerint szótlanul ült mellette, most felvonta szemöldökét, s bólintott. Benne is felrémlett a régi emlék.

- Én fogtam meg a Mózes uram zabláját s vezettem be a vízbe, mert nem akart fürödnie. Szegény Anna asszonyám, mikor csuromvizesen beértünk Solymosra, mingyárt ágyba dugta az urát, és sírt, hogy tüdeje hévséget kap, s nem lesz többet embere.

Rhédey hallgatott. Már kimosódott emlékéből a régi eset, s csak annyit mondott:

- Ennek a Kornis Annának fia, ifjabb Székely Mózes jött hozzám, most olyan húsz esztendős ember, kérte, hogy szólanék felségednek érte.

A fejedelem elhallgatott s nagyot nézett.

- Annának fia lött-é?

- Te ezt nem is tudnád?

Bethlen hallgatott. Számolgatott, az időt vetegette.

- Úgy szólott rólad, azt mondván: anyjától mostohaapjának esmérjen téged.

Soká csönd volt, a sötétség egyre gyorsabban szállott. Kornis Anna kis gömbölyeg teremtés volt, nagyon jóízű és magakelletős. Igazán nem szerelemből, csak ha alkonyodott és magukra maradtak, nagyon jó volt magához szorítani. Jó puha szája volt, csókolni jó. De semmi mást nem gondolt felőle soha: ez a nő, nőstény, gond és bú nélkül csókolni való. Mózes, a hatalmas ember, óriás és roppant evésű, Báthory Istvánnak kedves kapitánya, öreg Borbély Györgynek, a vén, epedt arcú katonának, aki köszvénye miatt szekérről harcolt, oly szerelmes fia...

- S húsz évű volna?

- Apja halála után lött. Posthumus gyermek. Mózes uram a brassai csatában halt. Mikor is volt, te jobban mondhatnád meg. 1599?

De Bethlen hallgatott. Komor lett.

- Nem értem az asszonyi állatot - mondta -, az embert meg lehet érteni, az asszonyt soha... Ez a Kornis Anna soha, huszonhat esztendők óta semmi hírt magáról úgy nem adott, hogy azt se tudom, igazán él-e, vagy nem... Ez egy olyan kis cseléd, süt, főz s mosogat, malacot nevel, és eltelik az ideje. Milyen öreg lehet már. Akkor is vagy öt évvel nálam öregebb volt, én még nem voltam huszonnégy, mikor utolszor láttam... Húsz...

- Ma a fia...

De a fejedelem nem lelkesült: övé nem lehet... Mózesé sem... Isten tudja.

- Nagyobb gondom van - mondta.

Gondolkodott.

- Nem tudom, honnan jutott eszembe a tövisi csata. Ma vagyok úgy, mint akkor. Az volt az első, mikor magamra vettem e világnak s e kis Erdélyországnak minden gondját, mert láttam, nem embere Mózes úr a nagy cselekedeteknek, csak a nagy evésnek s ivásnak... Akkor elindultam s maig annyival beértem, hogy nekem adta ezt a kis országot. Ma újra egy lépés előre: ma adatott nékem a nagy Magyarország.

Lehunyta a szemét s megszédült. Nem jó szólani, érezte. A nagy dolgot ki ne mondd. Aki sokat beszél, az elfecsegi a hasznot. Beszéddel még soha semmit meg nem vettek, csak arra való a szó, hogy utat építsen a tettnek. Lám, ő is a télen, februárban kész volt húsz mélyföldet lovagolni, hogy beszélhessen Dóczyval, s most itt nyílik a kapu, hogy két hét múlva ezt a Dóczyt nehéz vasban hozassa elő...

Ismét megszédült. Újra hallgattak. Rhédey koccantotta az asztalt a kupával, s ő is emelintette, s kicsit beleivott.

- Anna volt, akkor is, az is - mondta dörmögve. Rhédeynek csak most nyílt meg a szeme.

- Az is?

- Ez is Anna.

- Ez is.

- Mikor megszakadt előttem a világ útja, s rá kellett lépjek: az az Anna elmúlt, mint egy álomkép.

- Múljon el ez is.

De a fejedelem hallgatott. Még nem volt ennyire biztos, még nem tudta, ez az álomkép mit ér neki.

Rhédey sokára így szólt:

- Ismerted Bánffy uramat? ennek első urát?... Én ismertem.

- Kegyetlen volt hozzá. Mint urához.

- Hm. Kegyetlen... kínozta... S az szegény, oly főméltóság mellett s oly vagyonnal s tudománnyal, tapasztalattal: reszketett érte, s ha bárhány vendég is volt, s szólott hozzá, ez soha egy irgalmas szót nem vetett neki, oda se nézett, s ha az megérintette, fejét ráhajtotta vállára formán: csak észre kellett venni, hogy elvonta magát, s úgy rezzentette meg arcát, mint aki undorodik...

- Öreg volt neki.

Rhédey hallgatott. Újra ivott.

- Mért ment mostani urához, Jósikához? Ki ez neki? Senki. Nem létezik. Nem is akarja ismerni. Hal vagy él, őneki mindegy. Nem feleség, nem volt, s nem lesz. Nem tehet róla, úgy van szerkesztve, hogy hideg marad, s csak akkor ég és izzik, ha alacsony és buja személyek között tombol az éjben. Csak a legutolsókkal tudja magát kiszolgáltatni. Pénzért. S nappal méltóságot játszik meg és fenséget.

- Gyönge neki. Mind. Hitványak.

Rhédey újra hallgatott, újra ivott.

- Szóltam róla Gábrissal! bátyjával! Az volt, aki a húgát felemelte, kivette a semmiből, az árvaságból, csillagokig hagyta szökelleni. Azt mondta róla: "Küsanna nem szeret. Nem tud szeretni. De az a férfi, aki vele köt, az elpusztul." Még azt is mondta: "Szerencsés vagyok, hogy én megszabadultam tőle, mert neki senki más nem kell, csak én, a bátyja. De hogy én jóllakatom magam ezer nősténnyel, csak azért, hogy rá ne ájítsak: ő ebbe belepusztul. Ha én adnám neki magamat, én pusztulnék belé." Máskor még egy ízben szólott róla: "Vannak ilyen nők. Nem is tesznek semmit, de a férfi megőrül és elsorvad mellette. Boszorkány, nem lett boszorkány: született átok. A férfi, aki vele egy napot együtt tölt, az vérében megperzselődik és elméjében oly nyugtalan lesz, hogy nem bír magával. Semmi baja, csak vége. Veszedelembe dönt, ha valakit szeme elébe von.

A fejedelem elgondolkodott. Az arca sötéten égett a sötétben.

Csak ma is mi volt itt? Úgy kezdődött, mint a reggeli pacsirtacsicsergés, egyszerre csak, minden igaz ok nélkül úgy fordult, mintha vihar indult volna a Boreas fészkin. Azóta ő annyira fel van dúlva, nem bírja magát megnyugtatni. Borral is megitatta, de nem a bor ártott: már alvás előtt úgy égett a feje, úgy tombolt a szíve, csaknem kiugrott, s őrjöngött, annyira ostobaságokat kellett mondania, s ez annál különösebb, mert a nő szelíd volt és csöndesnek mutatta magát; mi volt akkor, ami belőle kiárad, hogy veszett kutya tajtékja úgy meg nem veszejti az embert, akit összevissza mart, mint ennek kedves csicsergő szózata?

- Még ma akarok elmenni innen - mondta.

- Lám, ezt szerettem volna felségednek tanácsolni.

Költsétek fel ezt a jó Szaniszlót, s ültessétek kocsiba, ha lovon nem mehet.

El nem mehettek, hogy még valami ételt ne fogyasszanak. Úgy megsérteni Báthory Annát?

S ha most jön a méregkeverés?

A fejedelem elmosolyodott; semmit sem evett, csak diót, amit maga tört fel késsel.

Bort ivott.

Ott feküdtek az asztalon a tálak, tele jobbnál jobb ételekkel: semmihez sem nyúlt.

De Anna nem tudta, mi ez, azt sem tudta, hogy a fejedelem kiadta a parancsot, hogy nyergeljenek. Anna várta a vihar elmúlását, várta az éjszakát...

Ő maga bőven ivott, s az ital hatalmasan gyújtogatta kacagó kedvét. Ha bort ivott, azonnal kivirult, mint a virág, rögtön dalolt, bár nem volt nótás, és oly kedvesen tudott szikrázni, mint a görögtűz a nyári éjszakákon, ha csillagot szórnak.

- Nézd csak, Benignám, mi bátrak az uraimék... s milyen jófogúak; foggal törik fel a diót... Szeretik feltörni, ami még töretlen volt...

A fejedelem nyilvánosan nem tűrte a kétértelműt, női szájból. Nem volt neki ideje ilyenekre. Most oly súlyos gondok voltak benne, hogy lélegzeni is alig bírt. Inkább szigorúan figyelte Annát: a méltót kereste benne. S a gúnyt. Azt az egyet nem tűrte, hogy gúnyolják.

- Anna, én most elmegyek.

De Anna borban úszva csak kacagta. Gyönyörű száját rágcsálta s hamisan nézett vissza:

- Azt nem hiszem. Azt nem - s Benignára kacsintott, ajkát gúnyosan fölvetve: - Szeretnénk mi azt látni, hogy az urak akkor el, ahogy ők gondolják!

A fejedelem olyan lenézést érzett meg, hogy elámult: annyira rabságban tartani véli őt ez a riha?

S Anna kihívóan nézett rá:

- Nagy fejedelem! Nem vagyunk Fejérvárt!...

Ez aztán sok volt. A fejedelem elkomorodott, s elfordította szemét a nőről.

Most megismerte. Ez egy csábító szirén. De már ő meg volt fagyva. Az egyetlen szó, hogy őt kicsúfolta a nő, hogy merte lenézni, maga fajtájának tekinteni, akivel packázhat, megszüntette benne az iránta való érzést.

- Hozzátok a kardomat.

Már hozták, s felkötötte.

De Anna kiszakította ruhája alól hálóingének pántlikáját, rákötötte a kard markolatára, s azt mondta harsány kacagással:

- Menjen, ha tud.

A fejedelem két ujjal, utálva fogta a szalagot, letépte, elvetette, s hátat fordított.

Csak akkor értette meg Báthory Anna, hogy beteljesedett a végzet.

Két kezét, hosszú ujjait szája elé kapta, és azt sikoltotta:

- Uram!

De a férfi nem fordult hozzá. Két lépést tett.

- Uram?... vétettem?

A fejedelem nem válaszolt, de megállott, háttal neki. Nem úgy állott, mint aki gondol rá, hogy visszafordul. Úgy állott, mint aki megy, megy s nem sürgős neki; nem fut: nincs miért; végzett; elmegy, s akkor megy, amikor akar.

Akkor Anna büszkén, mint akinek semmi kárt nem tehet és aki mindeneknek felette van, hangosan szólott udvarmesternőjének:

- Ebben a nagy táncban elvesztém hajtűmet, ugyan keresd már meg; különben hagyd, nem ér egy fagarast.

A fejedelem csak az utolsó szót hallotta s úgy gondolta, Fogarasról akar szólni.

Visszafordult azért, s azt mondta:

- Igen, Anna, Fogaras várát ígértük volt neked. Ha ezen nyomban indulsz, ma még megtehetjük, hogy ígéretünk ne maradjon puszta szó.

Anna elvonta ajkát.

- Felséged nagyon kegyelmes.

Erre a fejedelem még egyszer visszament hozzá s megcsókolta a feje búbját, a haját.

- Isten áldjon meg, Anna. Jó éjszakát.

- Jó éjszakát, felséges uram, és szerencsés utazást.

A fejedelem meghajtotta fejét. Még akart valamit mondani, de nem jutott eszébe semmi.

Elment, s úgy ment, mintha a madár előtt kinyitják a kalitkát, s az boldogan menekül. Úgy ment, mintha háta mögé vetette volna a gondot s a követ. Úgy ment, mint aki szökik a becsületbeli tartozás előtt, s milyen jó, hogy ez az Anna csak egy boszorkány, és nem kell megtartani, amit az ember fejedelmi szavával neki ígér.

Mert igazán úgy ment el, mint aki vérig s nagyon meg van bántva, meg van alázva és fel van bőszítve, de erőt vesz magán, s nem üvölt és nem verekszik, csak elmegy örökre.

Anna, mikor magában maradt, beleroskadt az aranyos trónszékbe s azt mondta:

- Mit szeret az ember egy férfin? Éppen olyan büdös és ápolatlan, mint a többi... Talán azt, hogy erős?... azt, hogy különb a többinél, aki van?... azt, hogy tud markolni s el tudja törni az ember derekát?... tud nevettetni és bizsergetni, s az jó?... azt, hogy mégis férfi, s... és elérhetetlen?

Az ujja önkéntelen varázsolásra nyílt, de mikor már mondogatni kezdte, hogy "te fekete hajú, fekete szemű..." abbahagyta, legyintett és összeomlott, s beletemette arcát a tenyerébe...

De nem sírt. Száraz szeme égett, és nem sírt.