Julius Caesar babérkoszorúval.
(Ezüstpénz; eredetije Berlinben.)
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XXIII. FEJEZET.
Caesar győzelmei, uralma és halála.
A keleti fejedelmek, a kik Pompeiusban a világ legelső hadvezérét és államférfiát tisztelték, nagy erővel támogatták a senatus táborát. Pompeius Thessalonikét jelölte ki gyülőhelyül, s ide jöttek a többi között Deiotarus Galatiából, Rhaskuporis és Sadales Thrakiából, Tarkondimotos Kilikiából, Ariobarzanes Kappadokiából, Antiochos Kommagenéből, s velök lovasok, ijászok, parittyások s a kelet egyéb katonasága. Ezek alkották a segédhadakat; a főhad az Itáliából áthozott öt legióból s a keleti provinciákból ide rendelt négy legióból állott. Metellus Scipiót is két legióval várták vissza Syriából. Kilencz teljes legióban körülbelül 45.000 katona volt, mely számot a lovasok és a segédhadak 100.000-re növelték, nem számítva a szövetségesek seregét, a melynek nagyságáról nincsenek adataink. De ez a sereg nagyobb volt, hogysem együtt lehetett volna tartani; a legionariusok meg ujonczok voltak. Még inkább zavarta Pompeiust terveiben római és barbár tisztjeinek nagyravágyása, s különösen a senatus vezérei. A Marcellusok és Lentulusok, a Domitiusok és Metellusok, az átpártolt Labienus, a Hispaniában legyőzött Afranius, szintúgy Cato s a nemrég ide érkezett Cicero hadi tanácsot alkottak, mely nem sikertelenűl korlátolta Pompeius akaratát és ellenőrizte intézkedéseit. Itáliából átkelve, nem is tett mást kilencz hónapon át, mint hogy Epirusba gyűjtötte hadát, edzette katonáit és előkészületei közben megvitatta terveit.
Caesar haderejét nem támogatta oly sok nép és király. Táborában a gallus és hispaniai legiókon kívül egynéhány germán lovas csapat volt, melyeknek bátorsága már többször csodákat művelt. Legionariusai valamennyien veteranusok voltak; velök együtt a tisztek is rajongtak vezérükért. Caesar a 49. év (u. c. 705) végén jött Brundisiumba, s először hat legiót készűlt átszállítani a hajókon, melyeket távolléte alatt gyűjtöttek össze. Pompeius 500 hajóval uralkodott a tengeren, de Bibulus, a hajósvezér, a téli viharok idején pihenőt tartott, s Caesar 48 (u. c. 706) januárius 4-én átszállította táborának egy részét Orikosba; hajóit azonban, melyeket a hátramaradt legiókért visszaküldött, útközben közrekerítették és többet elsülyesztettek. Caesar megszállotta Apolloniát és Dyrrhachion ellen vonult, de Pompeius megelőzte s a város előtt ütötte föl táborát. Itt táborozott télen át egymással szemben a két hadsereg. Ezalatt Marcus Antonius átvitte legióit a keleti partra. Mondják, hogy Caesar zúgó viharban szintén át akart kelni Itáliába, s a remegő kormányosnak odaszólt: «Ne félj, Caesart viszed és szerencséjét!» De azért vissza kellett térnie a partra.
Antoniust katonáival a szelek északra vitték egészen Lissos partjáig, s így a középütt táborozó Pompeius könnyen legyőzhette volna mindkettőjüket. De ő rendkívül lassu volt, s Caesar egyesülvén legatusának legióival, gyorsan folytatta támadó menetét. Sikerült Dyrrhachionnál Pompeius tábora és az éléstárak közé hatolnia, s így ezt a Petra hegyfokon ütött táborába szoritotta, a hol jó hajóállomás volt. A tengeri haderő bőségesen gondoskodott élelemről, s Pompeius zavartalanul edzette új katonáit, mialatt ellenfele sánczokat emelt körülötte. Katonai szempontból e munkálat mitsem ért, de Caesar az erkölcsi hatásra számított, melyet a világra merész mozdulatai tettek. A nagy Pompeius ostromlásának látványa ezen a vidéken is megalapította Caesar hírnevét. Görögországi és makedoniai hívei számban és bizalomban gyarapodtak; biztosították támogatásukról, s szükség esetén már arra a helyre is áttehette a küzdelem szinterét, melyet Pompeius választott. A petrai ostromzár nem volt fontos művelet, s mégis elszántan folytatta művét. Az ideömlő folyókat elvágva, nagy vízhiányt idézett elő az ellenség táborában. De Pompeius még most sem akart döntő csatára kelni ostromlóival, hanem hajókon partra szállított legiói hátul kerültek Caesarnak, a ki e cselre nagy zavarba jött és sietve visszavonult. A két hadsereg első találkozója alkalmával az idősb vezér ügyesebbnek bizonyúlt az ifjabbiknál.
Caesar veresége egy hónappal előbb végzetes csapás lett volna, mert akkor még nem voltak barátai, a kik fedezzék visszavonulását. De most a tengerparttól Makedoniába és Thessaliába mehetett, összegyűjthette csapatait s nyilt mezőt kereshetett a döntő csatára. Ezalatt Afranius és mások unszolták Pompeiust, hogy keljen át Itáliába és foglalja el Rómát. E mozdulat sikere rendkívűl emelte volna a senatori párt tekintélyét, s nagy hiba volt, hogy Pompeius e tanácsot el nem fogadta. De Scipio az ázsiai legiókkal keleten volt, s Pompeius következetesen innen várt segitséget. Ezért Makedoniába vezette hadait, de Caesart már nem érhette utól, a ki Thessaliába hatolt és a Peneios széles völgyét foglalta el, majd délre az Enipeus (Farsiliti) partjainál állapodott meg.
A senatori tábor, a melyet immár Metellus Scipio is növelt a két syrus legióval, a győzelem biztos reményében a zsákmány és hivatalok felosztásán veszekedett. Catót annyira bántották e torzsalkodások, hogy csapatvezérül Epirus partjainál maradt. Cicero megbetegedett s szintén elmaradt a tábortól. Pompeius vérmes híveinek nógatására végre Larisától délre vezette legióit a caesari tábor kutatására, mely Pharsalos közelében várta az ellent. A két hadsereget hét kilométernyi távolság választotta el egymástól, s Pompeius még sem akart jelt adni az ütközetre; tisztjei sem tudták rábeszélni, míg Caesar oldaltámadással nem fenyegetőzött, mely elzárta volna előlük a közlekedést. A senatori hadseregnek 40.000 legionariusa, 7000 lovasa és sok idegen segédcsapata volt, míg Caesar csak 22.000 gyalogost, 1000 lovast és kevés tartalékcsapatot vezetett a csatába.
Augusztus 9-én (a Julianus-naptár szerint junius 6-án) Pompeius serege az Enipeus jobb partján állt föl. Caesar gyorsan ellene vezette hadát. Lovasságát a jobb szárnyon hosszában állította föl, hogy fedezze a gyalogosokat, a kiket baloldalt a folyó védett. Pompeius bevárta a támadást, hogy a roham alatt az ellenfél kimerűljön, de a caesari sereg csak akkor tört ki hevesen, mikor már az ellenség közelében volt. Ezalatt Pompeius lovassága is támadt; a germán lovasok bátran fogadták a rohamot, s csak egy kissé hátráltak, hogy tért engedjenek a segítségökre rendelt hat csapat gyalogságnak. Pompeius lovas senatorai és lovagjai teljes fegyverzetben harczoltak; a caesari katonaság azonban nem a sisakokra és pánczélokra ütött, hanem az arczon igyekezett sebet ejteni. A heves támadásra a lovasok sorai gyorsan visszavonultak a sereg mögött elterülő nyilt mezőre. Caesar reggel még csak rómaiak ellen vezette hadát, s nem sokat törődött a szövetségesekkel, a kiknek lemészárlása még nem döntötte volna el a csatát. De most rendeletet adott, hogy kiméljék a honfitársakat és az idegeneket öldössék, a kiknek erőtlen csapatai közt nagy mészárlás folyt. Pompeius ekkor már elhagyta a csatatért és táborába vonult. Védelmi intézkedéseit azonban meghiusították a megriasztott lovas csapatok, melyek ott hagyták a gyalogosokkal, úgy hogy majdnem utoljára kapott lóra, s a tábor hátsó kapuján át Larisa irányában elvágtatott.20 A pompeiusi sereg maradványai különböző irányban széledtek el; nem gondoskodtak a csatasíkon védelmi helyről, sem nem állapították meg, hogy vereség esetén hová gyülekezzenek. A hajóhad messze volt s különböző kisebb vállalatokban használták, mindazáltal még teljes kudarcz mellett is sokfélekép lehetett volna segíteni a seregen, melyet csak megszalasztottak, de vesztesége aránylag nem is volt nagy. Pompeius minden bátorságát és higgadtságát elvesztette. Larisa falaiban nem bízott s a Tempe szorosán át a thessaliai tengerparthoz hatolt. Itt egynéhány tisztjével kereskedő hajóra szállott s Lesbosba ment, a hol nejét, Corneliát, és egyik fiát bevárta. Aztán Ázsia partja mentén vonult végig; néhol hozzá csatlakoztak hívei, a kikkel tanácsot tartott biztonsága és jövője érdekében. A hagyomány szerint menhelyet akart kérni a parthusok között, de tervéről lebeszélték. Tanácsadói Egyiptomot ajánlották figyelmébe, hol az 51-ben (u. c. 703) meghalt Ptolemaios Auletes trónját kiskorú fia, Ptolemaios Dionysios örökölte; ez hálára volt lekötelezve a római senatus iránt, s itt nem kellett félni a hajóhad nélkűl szűkölködő Caesartól. Rábeszélték, hogy gyűjtse oda híveit s készűljön új csatára.
Pompeius körülbelül 2000 ember kiséretében kelt át Syriából Pelusionba. Egyiptomban a meghalt király végakarata értelmében az akkor még gyermek Ptolemaios Kleopatra nénjét vette feleségül, hogy együtt uralkodjanak egy királyi tanács gyámkodása alatt. De Kleopatrát valami udvari cselszövény elűzte Alexandriából, s az országot az ifjú király nevében Potheinos kamarás, Achillas hadvezér és a király nevelője, Theodotos kormányozták. Az elűzött királynő támadással fenyegette az országot, az ifjú király serege tehát a keleti határra vonult ellene. Pompeius kisérete így bármelyik fél javára dönthette el a csatát. A királyi tanács Pompeius kívánságait megvitatta, de veszedelmesnek találta szövetségét. Mindazáltal meg kellett akadályozni, hogy támogatását Kleopatrának ajánlja föl. Kedvezőtlen határozatukat eltitkolták, s hajót küldtek érte, hogy egyedül hozza a király elé. Pompeius vakon rohant a halóba. Midőn az egyiptomi hajó a parthoz ért, először egy katonai tribunusa, Lucius Septimius, szúrta hátába kardját, aztán maga Achillas végzett vele. Levágott fejét kidobták a partra, testét a tengerbe vetették, melyet a hullámok kimostak a fövényre. A legyilkolt hadvezérnek Philippos nevű szabadosa köpenyébe burkolta a megcsonkított testet, s egy széttört halászbárka roncsaiból készített máglyán elégette. Azután eltemette a homokba, s a ráfektetett kőre kormos fával ráírta «Magnus» nevét. Így pusztult el a köztársaság utolsó nagy vezére ötvennyolcz éves korában, ki az ókor mind a három világrésze fölött aratott diadalt, háromszor volt consul, harmadízben egyedül, keleten és nyugaton fölváltva gyakorolta a proconsuli hatalmat, s nagyobb politikai tehetséggel megalapíthatta volna a monarchiát.
A pharsalosi győztes mindig gyorsan és erélyesen aknázta ki diadalait. A csata után az ellenséges legiók közül négyet zászlaja alá sorozott; egy hadosztályt Cato illyriai táborának megfigyelésére nyugat felé küldött, egy másikat pedig ellenfeleinek kiűzésére Görögországban hagyott. Maga egyetlen legio és egy lovas csapat kiséretében Pompeius üldözésére indult, s minthogy tengerre hajók hiányában nem szállhatott, a Hellespontoson, Kis-Ázsián és Syrián keresztűl hatolt előre, mindenütt erélyesen intézkedve. Cassius talán elfoghatta volna, de Caesar személyisége megfélemlítette vagy elvarázsolta, s így meghódolt előtte. Így történt, hogy Pompeius halála után egynéhány nap mulva Caesar harminczöt hajón a syrus tengerpartról átszállította 4000 emberét Alexandriába. Midőn partra lépett, elébe hozták Pompeius levágott fejét. Borzalommal ismerte föl egykori szövetségesének, leánya férjének vonásait. Caesar harczolt ugyan Pompeius ellen, de sohasem gyűlölte, s megsiratva halálát, Nemesis alexandriai templomában temettette el fejét és maradványait.
A gyermek Ptolemaios tanácsadóit végtelenül bántotta Caesar megérkezése. Midőn consuli jelvényeivel Alexandrián végigvonult, a város lakossága lázongani kezdett, s a király hadserege, egy görögökből, itáliai és ázsiai zsoldosokból összeállított katonaság, összeütközött a consuli sereggel. Caesarnak sok pénzre volt szüksége s követelte a Rómának járó régi adósságot. Potheinos halogatta a fizetést; időt akart nyerni, hogy a követelőzővel elbánhassék. De Caesar hatalmába kerítette a királyt és saját palotájában fogságban tartotta. Egyúttal megengedte Kleopatrának, hogy személyesen követelhesse vissza jogait. A királynő éjjel tért vissza palotájába s szerelmével megnyerte Caesar pártfogását. Ez nyiltan a királynő lovagjának vallotta magát; Ptolemaiostól azt követelte, hogy oszsza meg nejével hatalmát; a király testvéreit, Arsinoëet és az ifjabb Ptolemaiost pedig Kypros birtokával elégítette ki. De a király tanácsosai gyűlöletesek voltak Kleopatra szemében s reszkettek életükért. Potheinos csakhamar áldozatul is esett, mire Achillas a katonákat fegyverre szólította. Alexandria lakossága föllázadt, s Caesart a város azon negyedébe szorította, hol a csatornák elzárása után nem volt iható vize. Caesar a tengerhez vezető utat szabadon tartva, hogy esetleg elmenekülhessen, fölgyújtotta az egyiptomi hajótábort; a tűzvész a partot is lángba borította, s a múzeummal együtt odaégett a híres alexandriai könyvtár. Hagyomány szerint 400.000 kötet veszett a lángokba. Caesar helyzete napról-napra veszedelmesebb lett a lázongó városban. Kénytelen volt azt a sós vizet használni, melyet a tengeri homokba vont csatornákból kapott; kitartásában támogatta a remény, hogy Syriából segédcsapatok jönnek. Az a kisérlete, hogy az alexandriai kikötőn uralkodó Pharos szigetét hatalmába kerítse, nem sikerűlt, s a hagyomány szerint egyik kezében commentariusaival csak úszva menthette meg életét. Hogy a küzdelemnek végét szakítsa s Egyiptom ügyeit rendezhesse, a gyermek-királyt szabadon bocsátotta; csakhamar azonban megérkezett Pelusionba a várva várt sereg, melyet a pergamoni Mithridates Kilikiából és Syriából hozott. A király és az egyiptomi hadsereg ellene vonúlt; de Caesar még idejében egyesült Mithridatessel s Ptolemaiost a Nilusnál megverte. Maga a király is a folyóba fulladt, Alexandria pedig Caesar hatalmába kerűlt. A meghódolt lakosság elismerte Kleopatrát uralkodójának, a kit Caesar ifjabb öcscséhez adott nőül s Kyprost is átengedte nekik; a lázongást szító Arsinoët pedig foglyul küldötte Rómába (Kr. e. 47, u. c. 707).
Caesar most az egyiptomi gazdag kincstárt iparkodott kézre keríteni, hogy véget vessen pénzügyi zavarainak. S főleg ennek, nem Kleopatra bűbájának tulajdoníthatni, hogy még három hónapig ezen a vidéken tartózkodott. Ezalatt jól megvetette lábát a világ leggazdagabb királyságában. Míg a Pompeius-pártiak elszéledten kutattak pénzforrások után, ő keveset vesztett azzal, hogy elhalasztotta az ellenük indítandó háborút. A mellett időt talált arra, hogy sereget vezessen Pharnakes, VI. Mithridates fia ellen, ki már a polgárháborúk alatt elfoglalta apja birodalmának egy részét, az alexandriai küzdelmek idején megszállotta Kis-Armeniát, Deiotarust és Ariobarzenest pedig megtámadta. A fejedelmek Caesar legatusától, Quintus Domitius Calvinustól kértek segítséget, s bár a pharsalosi csatában Pompeiust támogatták, Caesar utasította híveit, hogy a köztársaság szolgálatra kész szövetségeseit támogassa. Calvinus azonban a kis-armeniai Nikopolis mellett vereséget szenvedett, s mivel Pharnakes egész Kis-Ázsiát fenyegette, Caesar személyesen ment ellene. Útközben rendezte Syria viszonyait; Jeruzsálemben Hyrkanost megerősítette uralkodói és főpapi méltóságában, s julius közepén már Antiochiában volt. Pharnakes alkudozni szeretett volna, de Caesar gyors menetben átvonult Kilikián és Kappadokián, s már augusztus 2-án keményen megverte Zela mellett, közel a Fekete-tengerhez. Pharnakes, a ki Sinopébe visszavonult, csakhamar áldozatul esett Asandros nevű versenytársának, s Caesar öt nap alatt befejezte a háborút. «Jöttem, láttam, győztem» (veni, vidi, vici) volt a jelentés szövege, melyet a senatusnak küldött. Kis-Ázsia viszonyait nem bolygatta meg, csak a pergamoni Mithridatest jutalmazta meg azzal, hogy Galatia egy részén kívűl Kis-Armeniát és Bosporust is kormányzóságára bizta.
Semmisem bizonyítja jobban Caesar bizalmát római intézkedéseinek biztosságában, mint hogy oly sokáig volt távol a fővárostól. Rómában voltak ugyan kisebb pártviszályok, Milo is szított lázadást Campaniában a gladiatorok és a száműzöttek között, de a római polgárság híven ragaszkodott Caesarhoz. Izgatottan lesték az epirusi táborozás híreit. A jó hírt követte a másik, hogy a győztes tovább hatolt keletre, ellenségei pedig újra gyűjtik az erőt. Mindazáltal hívei eltávolították a forumról Pompeius és Sulla szobrait, Caesar ellenségeit kémekkel vették körűl, s kényszerítették őket, hogy részt vegyenek a nyilvános örömben. Mindig szaporodott a hízelgők száma, a kik vetélkedtek az új tiszteletek indítványozásában. A határozatok Caesart a legyőzöttek élete és vagyona fölött korlátlan hatalommal ruházták föl, fölhatalmazták azon köztársasági hadsereg elnyomására is, mely Africában gyülekezett. Kr. e. 48. (u. c. 706) október havában Caesar másodízben választatott dictatorrá, s élethossziglan megszavazták neki a tribunusi méltóságot. Caesar Marcus Antoniust nevezte ki lovas vezérré és rábízta Róma közigazgatását. Az Alexandriából jövő kedvezőtlen híreket megelőzőleg Marcus Caelius Rufus praetor javaslatot tett, hogy az adósok hat évig ne legyenek kötelesek megfizetni adósságaikat, s ebben a szellemben mondott itéleteket, míg Servilius Isauricus consul meg nem fosztotta hivatalos hatalmától. Caelius ekkor Milo csapataihoz szökött, melyek élén mindketten elvesztek. Még nagyobb volt a zavar 47-ben (u. c. 707), midőn a tribunusokon kívül más tisztviselők nem működtek, s a választásokat Caesar hazajöveteléig elhalasztották. Ekkor Cicero veje, a teljesen eladósodott Publius Cornelius Dolabella néptribunus Caelius-féle indítványokat terjesztett elő, s mivel tiszttársa, Lucius Trebellius, tiltakozott ellenük, mindketten erőszakhoz folyamodtak. Antonius egy ideig nem avatkozott a viszályba, de nejének viszonya Dolabellával fölkeltette haragját. A zavargó tömeget katonáival megtámadta s vérrel áztatta a várost. A dictator ép a legválságosabb helyzetben találta Rómát, midőn szeptemberben visszatért.
Megjöttét nem követték proscriptiók, csak azoknak vagyonát kobozta el, a kik fegyvert fogtak ellene, így Pompeiusét is, a kinek fiai, Gnaeus és Sextus, az ellenséges táborban voltak. Caesar három hónapig maradt Rómában; ezalatt híveit megszilárdította hűségükben s a kormányzati rend helyreállításán fáradozott. Az év utolsó három hónapjára consulokat választatott, a következő 46. évre (u. c. 708) pedig Marcus Aemilius Lepidussal együtt magát neveztette ki, de azért dictatori hatalmát megtartotta. Párthíveit katonai és polgári tisztségekkel tüntette ki, a népet pedig kielégítette bőkezűségével. A katonák is követelték igéreteinek beváltását; legkedvesebb legiója, a tizedik, nyiltan föllázadt és Campaniából Rómába vonúlt követeléseit kicsikarni. Caesar kiséret nélkűl tartott szemlét fölöttük a Mars-mezőn, s felhívta katonáit, hogy adják elő kivánságaikat. Félelmes vezérük láttára elnémúlt a szó ajkukon s csak elbocsátásukat tudták kérni. «Elbocsátlak benneteket, polgárok (Quirites)!» – felelt az imperator, s azok megszégyenűlve könyörögtek hozzá, hogy tovább is szolgálatában maradhassanak. Ez a kis esemény magyarázza a kor történetét. A «polgár» megszólítás hatása föltünteti, mennyire katonai volt Caesar hatalmának alapja, s hogy ezt ő nagyon jól tudta.
A dictator Itáliában elfojtott minden lázadást, aztán Africába kelt át. A levert köztársaságiak ugyanis a pharsalosi csata után szétszórt csapatokban Dyrrhachionba gyűltek össze. Cato, kinek a fővezérletet fölajánlották, lemondott a rangban idősebb Cicero javára; de Cicero nem akart tovább résztvenni a reménytelen küzdelemben s visszatért Itáliába. Ekkor Quintus Caecilius Metellus Scipio állott a főhadtest élére, s Africába vitte legióit, a hol Uticát választotta ki főhadiszállásúl. Cato egy másik csapat élén Görögország és Ázsia partjai mentében kereste Pompeius nyomát, s összetoborozta a legyőzött ügy szétszórt híveit. De midőn vezérük haláláról értesült, átkelt Libyába és Kyrenében kért szabad kikötést. Innen a kis Syrtisig a part mentében vonult nyugat felé, azután kis táborával a sivatagba hatolt. A római írók borzalmas képet festenek hét napi útjáról, melyet a hőség és a kigyók veszedelmessé tettek.
A köztársaságiak táborában Pompeius idősb fia, Gnaeus is megjelent, s a 47. év (u. c. 707) folyamán az egész pharsalosi tábor egybegyűlt. Tíz teljes legiónak volt Metellus Scipio az imperatora, s Juba, Numidia királya is megigérte támogatását 120 elefántjával és megszámlálhatatlan könnyű lovasságával. De a nagy hadsereget valószínűleg az eleség- és a pénzhiány pusztán védelemre szorította, s helyben várta Caesar legióit. A vezérek féltékenyek voltak egymásra; főleg Scipio és Aulus Varus vitatkoztak a fővezérlet miatt. Az előbbi előkelőbb rangja, a másik proconsuli méltósága révén követelte az imperiumot; Juba pedig hathatós támogatása érzetében mindkettőnek parancsolni akart. Csak Cato maradt következetes egyszerűségéhez és önfeláldozó hazafiságához. Önző társai úgy távolították el hadi tanácsukból, hogy megbízták Utica védelmével, maguk pedig Hadrumetumba tették át hadi szállásukat. A 46. év (u. c. 708) elején az ellenséges hadsereg is megjelent a tengerparton, s fölszólította a köztársasági tábort, hogy hódoljon meg «imperator Caesar»-nak. «Itt csak egy imperator van, s ez Scipio», volt a válasz, s a követet szökevény gyanánt halálra itélték. Erre Caesar gyorsan partra szállott Leptisben, s öt legiójával mindaddig védelmi állásban maradt Ruspina mellett, mig szövetséget nem kötött Boguddal, Mauretania királyával, miáltal Numidia erejének egy része le volt kötve. Hozzácsatlakozott továbbá Publius Sittius, egy régi catilinarius, a ki még 62-ben menekült ide s nem jelentéktelen hatalomra tett szert. Scipio Jubának segítségét csak a legnagyobb megalázással tudta biztosítani, de azután folyton szorongatta Caesart, a ki délre vonulva megtámadta Thapsus városát, melynek megvédésére Scipio egész hadseregével odasietett. Április 6-án állott szembe a két hadsereg. Caesar legióinak harcziassága, különösen a tizediké, az ellenfél minden intézkedéseivel szemben diadalmaskodott; midőn jeladás nélkűl az ellenségre rohantak, Caesar a «felicitas» (= jó szerencse) jelszó hangoztatásával állott élükre. A küzdelemnek hamar vége szakadt. A numidiai elefántok azokat a csapatokat gázolták le, a melyeket védeniök kellett volna; a bennszülött lovasság futásnak eredt, Scipio legiói sem tudtak sokáig ellenállni. Vezérük hajón akart menekülni, de elfogták és megölték. Juba és Petreius kétségbeesésükben párbajt vívtak, s midőn az egyik elesett, a másik saját kardjába dőlt.
Cato összehívta az uticai őrség tisztjeit, s föltárva előttük a védelem erejét, szabad választást engedett nekik ellenállás, futás és meghódolás között. A lovagok és a senatorok védekezni akartak, a lakosok meghódolni. Caesar közeledtének hírére Cato minden kaput elzáratott, csak a tengerre nyilót hagyta nyitva és siettette övéit, hogy szálljanak hajókra. Minden társát elbocsátotta, de nem titkolta, hogy ő nem hagyja el helyét. Fiával s egynéhány hű barátjával az utolsó éjjel élénken vitatkozott a legmagasabb philosophiai kérdésekről, különösen hangsúlyozva, hogy csak a jó ember szabad, a hitványak valamennyien rabszolgák. A hajóraszállás alatt visszavonúlt szobájába és Platon Phaedonját olvasgatta. De észrevette, hogy aggódó társai elrejtették kardját. Fölindúlásában erőszakos lett, mint a rómaiak rendszerint, s olyat ütött szolgájára, hogy a maga kezét is megsértette. Barátaira pedig rákiáltott, hogy ha öngyilkos akar lenni, nincs szüksége a kardjára, mert fejével is neki rohanhat a falnak, vagy visszatarthatja lélekzetét. Visszaadták a kardját és újra egyedűl hagyták szobájában. Éjfélkor elküldte egy emberét a partra, hogy nézze meg, hajóra szálltak-e már mindnyájan; midőn jelentették, hogy az utolsó hajó is elhagyta a partot, ágyába feküdt, mintha pihenni akart volna. Midőn minden elcsendesedett, magába döfte kardját. Sebe nem ölte meg, s ő hörögve fetrengett kínjában. A zaj fölébresztette híveit és gyorsan gyógyító szerekkel foglalatoskodtak körülötte; de ő magához térve, kiutasította kétségbeesett társait, és azzal az elszántsággal, mely egész életét jellemezte, fölszakította sebeit és kilehelte lelkét. Pár évvel előbb még úgy gondolkozott, hogy a zsarnokság beálltával visszavonúl s philosophiai tanulmányainak fog élni; a köztársaság bukása után arra a meggyőződésre jutott, hogy a szabadság bukásával az ő életének czélja is megszünt. Úgy érezte, hogy pályája idő előtt megszakadt, s hogy kötelessége egy czéltévesztett életnek véget vetni. Midőn Caesar értesült öngyilkosságáról, sajnálta, hogy megfosztotta a kegyelem gyönyörétől. Mégis különös, hogy Cicero vagy Brutus dicsőítő életrajzán fölboszankodva, nemsokára egy Anticatones czímű röpiratot tett közzé, melyben kinevette a bölcsnek tehetetlen vágyait, s mendemondákat gyűjtött össze jó hírének megdöntésére.
Julius Caesar babérkoszorúval.
(Ezüstpénz; eredetije Berlinben.)
Azok a tiszteletek, melyekkel a senatus most Caesart elhalmozta, többet ártottak neki az utókor szemében, mint használtak kortársai előtt. Midőn Kr. e. 46 (u. c. 708) julius végén Rómában megjelent, már negyven napi supplicatiót tartottak győzelmeiért. Szobrát a Capitoliumon úgy tisztelték, mint egy félistenét. A hatalom isteni voltának eszméjét a pharaóktól a makedon dynastia vette át; Rómába Caesar nyitott neki útat. Ezentúl aranyos széken ült a senatusban; képét az ünnepi körmenetekben az istenekével együtt vitték át a városon, s a lectisterniumon az ő képének is ajánlottak ételeket. Az év hetedik (a régi római naptár szerint ötödik) hónapját ő róla nevezték el júliusnak, s ma is él neve a calendariumban. Templomokat ajánlottak föl Caesar «kegyelmességének» (clementia), s ez elvont fogalom csakhamar személyes istentiszteletére adott alkalmat. Tíz évre szavazták meg neki a dictatori hatalmat, s nemsokára ezt is meghosszabbították. Mint az erények őre (praefectus morum) három évig egymaga volt censor. A curulis tisztviselők felét, a consulok kivételével, ő nevezte ki, szintúgy azokat a tisztviselőket is, a kik nem proconsuli, hanem propraetori provinciába mentek; a nép így félig elesett választói, a senatus pedig kormányzói jogától. Caesar a senatusban a két consul között ült, s ő nyilvánította először véleményét; tehát külsőleg is elismerték, hogy állása és befolyása az államban az első. Ha nem szavazták is meg neki a királyi czímet és koronát, megengedték, hogy mindig babérkoszorúval, a harczi diadal jelvényével övezze kopasz homlokát, s hogy neve elé az imperator czimet függeszthesse. «A haza atyja» nevét is fölvette, melyet néphatározat juttatott Camillusnak s föllelkesedés Cicerónak. Egyszerre négy diadalmenetet tartott: Gallia, Egyiptom, Pharnakes és Juba fölött nyert győzelmei emlékére; a pharsalosi diadalt természetesen nem ünnepelte Rómában. A dictator először katonáit halmozta el bő ajándékokkal, azután a népet ragadta el nagyszerű mulatságok rendezésével. A lakosságot fényesen megvendégelte, s a 22.000 asztal mellett a rendes római érkezés szerint valószinűleg kilenczenként hevertek. A circusi és színházi előadások, a vadállati meg a gladiatori küzdelmek minden régibb látványosságot fölülmúltak. Caesar engedelmével lovagi rangúak is megjelentek az arénán; a circusra sütő nap sugarait selyemfüggöny fogta föl, a kelet egyik legritkább és legbecsesebb kézi munkája. Megnyilt az új forum is, hol Caesar családja védő istenének, Venus Genetrix-nek (= az ősanya) fényes templom épült, a kinek britanniai gyöngyökkel átszőtt mellvértet ajánlott fel, s a kinek neve többször szerepelt jelszó gyanánt véres háborúiban.
A szeptemberben tartott ünnepélyek után Caesar eltávozott Rómából, hogy a legyőzött köztársaságiak utolsó forradalmát Hispaniában elfojtsa. Még eldöntetlen volt az africai háború, midőn Gnaeus Pompeius megjelent a nyugati provinciában, hol atyja neve nagy tiszteletben állott, s kitűzte a lázadás zászlaját a pietas (= fiúi kegyelet) jelszava alatt. A megvert seregek maradványa mind köréje csoportosult. Caesar előbb legatusaira bízta, hogy a száműzöttekkel elbánjanak; de azután maga volt kénytelen ellenük vezetni legióit. A küzdelem az egész télen át tartott, színhelye leginkább az ellenséghez pártolt Corduba (Cordova) és a szomszéd városok voltak. Végre Caesar Munda mellett nyílt csatára szorította ellenfeleit (Kr. e. 45, u. c. 709 márczius 17-én). Nyolcz legiója véres pusztítást vitt véghez a pompeiusi tizenhárom legióban; 30.000 ember volt a legyőzöttek vesztesége, s a legkiválóbb vezérek, Titus Labienus és Attius Varus, itt lelték halálukat; Gnaeust menekülése közben ölték meg. A köztársasági nagy katonák közűl még csak Sextus Pompeius, Magnus ifjabb fia, és az ifjabb Labienus tartotta fönn kisebb hispaniai csapatokat, a melyekkel az északi hegyek között tartózkodtak, míg nyiltan fölléphettek a központi hatalom ellen.
Caesarnak pár hónapig kellett Hispaniában maradnia a provincia ügyeinek rendezése miatt, s csak szeptemberben tartotta meg diadalmenetét az iberiaiak fölött. A száműzötteket, a kik Gnaeus körűl csoportosúltak, idegenekkel és ellenséges népekkel azonosították. A triumphust szokás szerint játékok és ünnepélyek követték. Több nyelven adtak elő darabokat, hogy a Rómában lakó különböző nemzetiségek egyaránt szórakozzanak. A birodalom alattvalói Caesar engedelmével Rómába költöztek, s a fővárost vérszerinti kapocs fűzte össze a provinciákkal. Királyok és népek elküldték követeiket. Mórok és numidiaiak, gallusok és iberiaiak, britannusok és armeniaiak, germánok és skythák voltak Rómában láthatók. A zsidók, kiket Pompeius lealázott és Crassus kifosztott, szívesen hódoltak a hősnek, ki barátságos hangon beszélt velük. Kleopatra, Egyiptom királynője, koronájával kezében jelent meg Rómában, s kincseivel együtt bájait is odadobta Caesarnak, a ki pártfogója és kedvese volt. Caesar polgártársai közűl senkit sem sújtott. Alig vehetni számba azt a gyalázatot, hogy a lovag Labeiusnak föl kellett lépnie mimus-darabjában, mi miatt elvesztette rangját, melyet Caesar később visszaadott. Caesar feledte Mariusnak és pártjának sérelmeit, elengedte Sulla proscriptióiért a bosszút, s a catilinarius Cethegusok és Lentulusok védője nem szomjazott vérre. Pedig e korszak legemberségesebb alakja, Cicero sem tudta elképzelni Caesar uralmát vérengzés nélkül. A győztes nem helyeselte hízelgőinek buzgalmát, kik Sulla és Pompeius szobrait ledöntötték, s visszaállíttatta azokat a rostra előtt a szabad köztársaság nagy férfiainak képmásai közé. A köztársaság régi intézményeit tiszteletben tartotta, s bár a kényúr hatalmát gyakorolta, külsőleg föntartotta a szabadság biztosítékait: a senatust, a népgyűlést és a hivatalokat. De a senatus tagjait majdnem kétharmad részben ő nevezte ki. A tagok számát kilenczszázra emelte, s így bizonyára csökkentette tekintélyüket, annál inkább, minthogy nemcsak rómaiakat, hanem a provinciák kiváló embereit és vitéz katonáit is senatori rangra emelte. A rómaiak keserű gúnyt űztek ez új urakból, kik a nyilvános terek oszloperdejében eltévednek, s hirdetményekben figyelmeztették a hazafiakat, hogy ne mutassák meg nekik a tanácsházat. E senatus szolgája volt a dictatornak, a ki némely hízelgő határozatukat vissza is utasította. De mint a nép barátja elfogadta a tribunusi méltóságot, mely személyét sérthetetlenné tette. Hatalmát más jelek is hirdették. Caesarnak a senatus az imperiumot, vagyis a katonai hatalmat és a legfőbb papi méltóságot úgy szavazta meg, hogy átruházhatta gyermekeire. Ha nem volt is törvényes fia, jogában állott bárkit örökbe fogadni; megadták neki a jogot, hogy feleségén kívül bármely nővel élhet, csakhogy utódja legyen.
Imperator Julius Caesar ókori szobra.
(Nápolyi múzeum.)
Mint élethossziglan kinevezett dictator és öt évre megválasztott consul rendelkezett az állam kincstára fölött és kezében tartotta a végrehajtó hatalmat; mint imperator a katonák legfőbb hadura volt; mint tribunus megbuktathatott veto-szavával minden nem tetsző törvényjavaslatot; mint a senatus feje (princeps) vezette az állami tanács vitáit; mint az erkölcsök őre saját tetszése szerint alkotta össze e testületet; mint pontifex maximus az államvallás feje volt s belátása szerint hirdetett omeneket és madárjóslatokat. Tényleg tehát a római köztársaság ura volt, de nem vett föl olyan czímet, mely a régi alkotmány elveivel ellenkezett.
Bármily gondosan és tapintatosan vetette is meg Caesar a monarchia alapjait, nem lehet azzal vádolni, hogy pusztán önző nagyravágyás vezette. Nagyon jól tudta, hogy a világbirodalom oly sok népének átalakulása egy nagy, egységes nemzetté csak lassú fejlődés eredménye lehet, s nem igyekezett azt erőszakos rendelkezésekkel siettetni. De megadta hozzá az első hathatós lökést. Kiváló idegeneket fölvett személyes környezetébe; hasznos foglalkozást űző osztályokat polgárjoggal ruházott föl, így az orvosokat és a rhetori iskolák tanítóit, kik nagyobbrészt görögök voltak. Nagy coloniákat alapított Carthagóban és a száz év előtt elpusztult Korinthosban; több mint 80.000 proletariust telepített ki Rómából, a kik mindenfelé terjesztették a latin nyelvet, s úgy látszik, már ő egyengette az útját, hogy Sicilia, a legközelebbi provincia lakói polgárjogot nyerjenek. Nem kényeztette veteranusait; nem adott nekik földeket, melyeket nem tudtak megmívelni. Bőkezűen fizette szolgálataikat s nagyobbrészt zászlói alatt tartotta őket, mert tovább is hódító tervei voltak. Nagy földrajzi munkát tervezett, mely egy bizottságnak több évig adott volna munkát. Egységes codexben akarta összegyűjteni a római törvények töredékeit, praetori edictumokat, jogtudósok véleményeit, pontifexek határozatait, patricius családok hagyományait, melyek föltüntették volna a haladást a kis római municipium régi törvényeitől a századokon át fejlődő egyetemes jogtudományig. Ily hatalmas műre már a humanista és bölcselkedő Cicero is gondolt, de kivihetetlennek tartotta; Caesar belátta, hogy ez a mű nemcsak szükséges, hanem meg is lehet csinálni, s ha tíz vagy húsz évvel tovább él, hat századdal megelőzi Justinianus dicsőségét.
Kisebb jelentőségű, de szintén egyetemes haszonnal járó művet sikerült azonban befejeznie a naptár reformjában, melyet a világ Julius nevével kapcsolt össze. A római év Caesar előtt is átlag 365 napra és 6 órára terjedő időt jelölt, mert a csillagászok pontosan megfigyelték a rendes égi változásokat. Az esztendőt azonban csak 354 napra osztották föl, s minden második évben fölváltva 22 vagy 23 napnyi intercalaris hónappal toldották meg. A rendes 354 naphoz még egy napot toldottak, hogy a számot szerencséssé tegyék, s e beszúrás ellensúlyozására az intercalatiók számát egy nagyon bonyolódott módszerrel arányosan apasztották. Idő folytán a pontifexek – mert a naptár vezetésével ők voltak megbízva – titokzatos fátyollal vonták be tudományukat s az évet politikai vagy magán érdekeik szerint osztották be. Akkor hirdettek intercalaris hónapot, midőn valamely párthívük hivatalos évét meg akarták hosszabbítani; vagy nem rendeltek el ilyen hónapot, mikor például egy patricius származásu proconsul már nagy vagyont szerzett provinciájában és haza sietett.
A feldúlt politikai viszonyok miatt Kr. e. 52-től (u. c. 702) kezdve nem hirdettek ki intercalaris hónapokat, s így a polgári naptár egynéhány héttel megelőzte a tényleges időt. Innen kezdve 355 napot számítottak egy évnek, s a csillagászati aequinoctiumot 80 nappal előbb jelezte a naptár. A consulok, a kik a naptár szerint 46 januárius 1-én léptek hivatalukba, tényleg már 47 október 13-án kezdték meg működésüket. Könnyen elképzelhetni a rendkívüli zavart. Az évszakokat időszerű ünnepek jelezték. Aratáskor és szüretkor áldozatokat mutattak be a termésből, melyet most be sem lehetett az ünnepre szerezni. A gazda nem törődött már a naptárral, hanem a maga égi megfigyelései szerint osztotta be munkáját.
Caesar mint pontifex maximus már hivatalánál fogva is teljesen elsajátította a csillagászat tudományát, s értekezése De astris sokáig nagy becsben állott. Sosigenes csillagász támogatásával új naptárfelosztást csinált, a melynek csekély tévedése a századok folyamán jelentékeny különbségre nőtt fel, úgy hogy XIII. Gergely pápa 1582-ben ujolag kijavította a naptárt, de a görög-keletiek ma is Caesaréhoz ragaszkodnak. Ő abból indult ki, hogy Róma alapításának 709. éve (Kr. e. 45) a legrövidebb napra következő újholdra essék, s ezért a jelzett évet 90 nappal úgy toldotta meg, hogy februárius 23-a és 24-e közé egy huszonhárom napnyi hónapot toldott be, november végéhez pedig két harmincz napból álló hónapot és azonkívül még egy hetet számított. Ez volt a híres zavaros év, mely azonban véget vetett a zavarnak.
Mint Rómának majdnem minden nagy fia, Caesar is szenvedélyes építő és tervező volt. De a megkezdett művekből csak keveset fejezhetett be, sok tervébe bele sem foghatott, s építkezéseinek ma alig láthatni nyomát. Basilikájának alapjai a római forumon és a róla nevezett forum körvonalai még megszerkeszthetők; de a város pomoeriumának kiterjesztése már csak utóda alatt ment végbe, a Tiberis medrének kiigazítását pedig, melylyel a campus Martiust sokkal szélesebbé lehetett volna tenni, senki sem kisérlette meg. A pomptinus mocsarakat jóval később szárították ki, s csak Claudius császár épített kikötőt Ostiában. A korinthosi csatornát pedig, melynek fontosságát Caesar hangoztatta először, Türr István tábornok vállalkozó szelleme teremtette meg Kr. e. 1893-ban.
Ernyedetlen munkája közben is talált időt arra, hogy kora legmíveltebb férfiaival baráti viszonyt ápoljon, s a római életben nincs vonás, mely kellemesebb hatással volna a modern emberre, mint e korszak politikusainak érintkezésében nyilvánuló nemes hang. Leginkább az epikureus iskola hatása alatt fejlődött ez ki. Maga Caesar és sok benső barátja ennek a philosophiának volt híve. Legbensőbb köréhez tartoztak: Cornelius Balbus, egy éles eszű kereskedő, Asinius Pollio, a tudós történetíró, Aulus Hirtius, ki jó katona, író és szónok volt, Gaius Oppius és Gaius Matius. Ezek közt Caesar fesztelenűl merűlt a társasélet örömeibe. Szerelmei folyton foglalkoztatták a római köröket, legtöbbször botrányos jellegöknél fogva. De még inkább megbotránkoztak az idegen Kleopatrával folytatott viszonyán. A Tiberis jobb partján rendezett be számára kertjében és palotájában lakást. Itt fogadta a szellemes asszony a római nagy urakat. Maga Cicero is tisztelgett nála, s Kleopatra alexandriai görög könyveket igért neki, melyek a nagy tűzvész után még értékesebbek valának. A nép izgatottan tárgyalta a hírt, hogy Caesar a királynőt feleségül fogja venni. Neje ugyan a nemes származású Calpurnius Pisónak volt a leánya, de Rómában könnyen váltak az emberek. Maga Cicero öreg korában vált el Terentiától tűrhetetlen természete miatt, s fiatal nőt vett feleségül. Caesar azonban nem gondolt új házasságra, bár Kleopatra fiút szült tőle, kinek Caesario nevet adott. Vallás szempontjából az epikureusok kételkedők voltak s nem hittek a túlvilági életben. Caesar nyíltan kigúnyolta a papok által hirdetett omeneket. De bármily szabad gondolkodó volt is, nem vonhatta ki magát teljesen a babona nyomása alól. Térdein kúszott föl Venus templomának lépcsőin, hogy a Nemesis ne sújtsa bosszújával. A pharsalosi csata előtt imádkozott az istenekhez, kiket a senatusban letagadott és barátai társaságában kigúnyolt. Maga figyelte meg az omeneket, mielőtt a Rubicón átkelt; s midőn Africába hajózott, egy jelentéktelen embert csak azért vitt magával, mert Cornelius volt a neve: jó omennek tekintette, midőn azon a csatatéren harczolt, hol Scipio Africanus és Sulla vívták ki diadalaikat.
A hatalom csúcsán azonban nem tudta sokáig tűrni a köztársasági béklyókat; szeszélyessé és gőgössé vált. Egyszer, midőn a senatus testületileg tisztelgett előtte, hogy tudomására hozza a személyét kitüntető határozatokat, föl sem állott fogadásukra. A hagyomány szerint benső barátja, Balbus tartotta vissza togájánál fogva, hadd érezzék a senatorok, hogy urok elé jöttek. Állítólag Sullát is bolondnak nevezte, a miért lemondott dictatori hatalmáról. Nem könnyen találta bele magát az «első polgár» szerepébe, a kinek még nevezte magát. Legióinak élén óhajtott ismét állani, ott tényleges uralkodó gyanánt oszthatta parancsait. A carrhaei vereség elég ürügyet nyujtott egy újabb parthus háborúra, s megemlékezhetett Mithridatesről is, ki a rómaiakkal szemben oly könnyen tudott befolyást szerezni az Adriai- és a Kaspi-tenger között lakó népeknél. Caesar óriási tervet szőtt agyában: meg akarta támadni a parthusokat, hogy azután a Tanais és Borysthenes vidékén át visszatérve, legyőzze a getákat és a többi északi törzseket, végre keletről megtámadja a germánokat. A 45. év (u. c. 709) végén elrendelte, hogy katonái keljenek át az Adrián s Illyriában várják be. Hosszú útra gondolt, mert két évre állapította meg a főbb tisztviselők sorrendjét. A 44. év (u. c. 710) januárius 1-én ötödször lépett consuli hivatalába, s ezúttal Marcus Antonius volt consultársa.
Caesar hatalmának jövendő örököse ekkor Apolloniában volt a római táborban, s a legügyesebb mesterek vezetése alatt fejlesztette irodalmi és katonai ismereteit. E tizenkilencz éves fiatal ember Caesar unokahugának, Atiának volt a fia. Gaius Octaviusnak hívták; s bár gyönge testi szervezete aggodalomra adott okot, tehetségei a legfényesebb pályát nyitották meg előtte. Caesar rendkívül szerette az ifjút, kiben e kitüntetés annyira növelte a becsvágyat, hogy a dictator lovas vezére akart lenni. Caesar egyelőre csak patricius rangra emelte, s nem titkolta szándékát, hogy fiává akarja fogadni, miáltal vagyonán kívül mindazon kitüntetéseknek, melyeket a senatus törvényes utódainak is megszavazott, Octavius lőn várományosa. A rómaiak még idegenkedtek a hatalom átöröklésének eszméjétől, de könnyen elgondolhatták, hogy hősük keresi a czímet, a melynek alapján dynastiáját megalapíthatja. Az egész várost bejárta a hír, hogy Caesar szereti, ha «király»-ként üdvözlik. Hizelgői terjesztették, ellenségei elhitték, mert ez alapon remélték népszerűségének bukását. Egy reggelen babérágakkal övezett koronát találtak forumi szobrán. A tribunusok fölháborodással tépték le, a nép helyeselte viselkedésüket és új Brutusok gyanánt üdvözölte őket. Caesar maga is tapsolt nekik. Nemsokára újabb kísérlet történt. Midőn a dictator januárius 26-án visszatért az albai hegyen tartott latin ünnepről, fölbérelt emberek király üdvkiáltással fogadták; de elnyomott mormogás jelezte a nép kedvezőtlen hangulatát, s a hős gyorsan odakiáltott: «Én nem vagyok király, hanem Caesar.» Barátai azonban nem tudtak belenyugodni, hogy el ne érjék czéljukat. Februárius 15-én, a Lupercalia ünnep napján, Caesar aranyos széken ült a rostra előtt s a népszerű ünnepen elnökölt; Antonius consul pedig a szertartásbeli teendők első papjaként föl s alá szaladt a tömegben s kecskebőr-korbácscsal verte az asszonyokat. A római babona azt hitte, hogy így megszabadulnak a meddőségtől. Midőn a dictator székéhez közeledett, koronát vett elő övéből s mint a nép ajándékát ajánlotta föl neki. Hallatszott ugyan gyönge taps, de Caesar eltolta magától a koronát, s erre igazi tapsvihar tört ki. Antonius ujra megkinálta vele, Caesar azonban fölszólalt: «Én nem vagyok király, a rómaiaknak csak Juppiter a királyuk.» Azután elrendelte, hogy a koronát vigyék a Capitoliumra és függeszszék föl a templomban.
Caesar viselkedése megakadályozta, hogy a nép érzülete ellene forduljon, de a nemesekben halálos gyűlölet érlelődött ellene. A nagy urak nem tudtak megbarátkozni a gondolattal, hogy állandóan egy ember legyen az urok. Összeesküvést szőttek ellene, melynek körülbelül hatvan senator volt a tagja. A legtöbben nagy hálára voltak iránta lekötelezve, de talán ép a lekötelezettség kellemetlen érzete szította a vágyat, hogy megszabaduljanak tőle. Decimus Brutus a következő évre consulnak volt kijelölve, s Gallia Cisalpina kormányzását kapta Caesartól; Gaius Trebonius Ázsiába készült menni proconsulnak; Tillius Cimber, Publius Casca, valamint mások különböző módon élvezték kegyét, s ezek törtek most életére. A legtevékenyebb az összeesküvők között, talán a terv kieszelője, Gaius Cassius Longinus, a nemrég kinevezett praetor peregrinus volt. Egykor Pompeiust támogatta, s néhány ránk maradt töredékes mondatában metsző itéletű realista lélek nyilatkozik. Keserű utálattal figyelte meg, mennyire hanyatlik a köztársaság; s bármennyire tudott olykor hízelegni urának, Caesar észrevette a sovány és sáppadt ember veszedelmes eszejárását, s többször hangoztatta, hogy leginkább kövér emberek körében érzi jól magát.
M. Junius Brutus állítólagos bronzszobra.
(Róma, Capitolium)
Az összeesküvőknek szükségük volt egy népszerű emberre, ki a zsarnokgyilkosságot nevével szentesítse; s e czélból Cato unokaöcscsét, Marcus Junius Brutust választották ki, a ki családfáját a köztársaság megalapítójának harmadik fiára vezette vissza. Anyja, Servilia a híres Ahalától származott, a ki Spurius Maeliust megölte. Csakhogy Brutusban nem volt meg az őseit jellemző erély. A pharsalosi csata után egyik legbuzgóbb híve és barátja lett a dictatornak, a ki most praetor urbanusnak nevezte ki. Brutus nem pirult, hogy akkor igazgatta Gallia Cisalpinát, mikor nagybátyja Caesar ellen küzdött Uticában. Azt hitte, lerótta tartozását a merev következetességű bölcs iránt, midőn halála után dicsőítő iratban örökítette meg emlékét s ünnepélyesen hívének és tanítványának vallotta magát. Claudia nevű első nejétől elválván, Cato leányát, Porciát vette feleségül, a ki férfiasabb lelkű volt, mint ő maga. Tudósként foglalkozott a görög philosophusokkal, de az állami életben is szerepelt, hogy gyarapítsa vagyonát. Pénzvágya nem egyszer sodorta igazságtalan üzelmekbe. Caesar kegye elvakította, így az a nyilatkozata, mely azonban csak gúnyos értelemben vehető, hogy a rómaiak közül egyedül ő méltó arra, hogy hatalmának örököse legyen. Gyönge jellemét bizonyítják az eszközök is, melyekkel az összeesküvő senatorok rá hatni iparkodtak. A hozzá juttatott intelmek, mint «Brutus, te alszol», vagy «Te nem vagy igazi Brutus», teljesen megrázták tétovázó lelkét. Cassius befolyása alatt, a ki sógora volt, az összeesküvők élére állott, s társai úgy viselkedtek, mintha az ő tanácsai szerint járnának el. Híres neve hatalomnak bizonyult, s a terv teljesen megérett. Míg Caesar Rómában tartózkodott, mindig bátran jelent meg a nyilvánosság előtt s szétoszlatta megszavazott testőrségét. Barátainak intelmeire azzal felelt, hogy veszedelem esetén jobb egyszerre meghalni, mint folyton félelemben élni. A táborban katonáinak hűsége megóvta minden veszedelemtől; s nem volt alaptalan a félelem, hogy ha még egyszer legiói élére áll, nem polgár gyanánt tér vissza Rómába. Szálló hírek keringtek, hogy újra fölépíti Iliont, Aeneas és Romulus népének bölcsőjét, s ide helyezi át trónját, melyet a büszke rómaiak nem tűrnek el a Capitoliumon; vagy pedig, ha Kleopatra bájainak még hatalma van fölötte, Alexandriába teszi székhelyét s a birodalom központját.
Az összeesküvők nemcsak e hírek miatt nem halaszthatták tervük végrehajtását, hanem azért sem, mert az imperator úti előkészületei befejezésükhöz közeledtek. A senatus márczius Idusára, a hónap 15. napjára volt egybehíva, s elhatározták, hogy mihelyt Caesar a gyűlésterembe lép, megölik. A jóslat előre jelezte, hogy e nap rá nézve végzetes lesz, de ő nem tett óvó intézkedést. Felesége, Calpurnia, rémes álmot látott, s az áldozati állatokból rossz omeneket hirdettek a papok. Caesar az utolsó pillanatban ingadozott s ki akarta menteni távolmaradását; de Decimus Brutus kinevette aggodalmát. Viszont Junius Brutust bátorította Porcia, a ki előtt férje nem tudta eltitkolni az összeesküvést. Midőn Caesar a gyülés helyéül kijelölt Pompeius-szinház felé közeledett, többen figyelmeztették a veszedelemre, sőt egy ember írást adott át neki s kérve-kérte, hogy olvassa el. De ő felbontatlanul hagyta. Spurinna augurnak odaszólt: «Martius Idusa elérkezett». «Igen, – felelt a pap, – de még nem múlt el.» A mint a csarnokba lépett, ellenségei közrefogták. Treboniusra bízták a nehéz feladatot, hogy Antoniust tartsa vissza az ajtóban. A mint Caesar helyet foglalt aranyos székén, Tillius Cimber könyörögve lépett eléje, hogy kegyelmezzen meg száműzött testvérének. Togáját mindkét kezével erősen húzta, mialatt Casca csapást mért Caesar nyakára, de a tőr lecsúszott, s csak mellén karczolt jelentéktelen sebet. Caesar, úgy látszik, azt hitte, hogy a kettőt személyes gyűlölet ingerli ellene, s hogy megvédelmezheti magát. Kirántotta Cimber kezéből togáját s Casca ellen fordult; minthogy pedig más fegyver nem volt a kezében, író-stilusával védekezett. E pillanatban mély szúrás érte oldalát s több sebet kapott. Körültekintett mindenfelé, fogait csikorgatta és hörgött, mint az arenán megsebzett vadállat. Az egész rendkívül gyorsan történt, s az általa kinevezett senatorok közül senki sem sietett segítségére. Megtámadói között észrevette Marcus Junius Brutust is, s fölkiáltva: «Te is fiam, Brutus?», togáját arczára húzta s többé nem védte magát. A gyilkosok többször szúrtak még testébe, s a nagy dictator halva rogyott Pompeius szobrának lábaihoz.
Midőn az összeesküvők munkájukat elvégezték, a terem kiürült. A senatorok sietve menekültek, úgy hogy Brutus elmondandó beszédének nem voltak hallgatói. Antonius a tömegbe vegyült, s egy cliensének vagy szolgájának ruhájában észrevétlenül osont a Carinae városrészben levő házába. A polgárokat remegés fogta el; senki sem tudta, melyik párt kezdi meg a lázongást és öldöklést. Mert mindkettőnek voltak a városban csapatai. Decimus Brutus gladiatorokat vezetett Pompeius szinházába barátainak védelmére, a város pedig tele volt Caesar veteranusaival, s Lepidus, a lovas vezér, egy legio élén állott falai előtt.
A gyilkosok a forumra siettek; jobbjukban rázták véres tőrüket, togájukat balkezükre csavarták, hogy hirtelen támadás ellen védekezzenek. Kiáltásaikra, hogy királyt és zsarnokot öltek, az izgatott tömeg mit sem válaszolt. E közöny elnémította a «szabadítókat», a mint magukat nevezték, s a capitoliumi Juppiter templomába menekültek. Decimus már ide vezette embereit, s védelmük alatt bezárták a vár kapuit. Este egynéhány előkelő köztársasági kereste föl őket, közöttük Cicero is, a ki nem volt ugyan beavatva az összeesküvésbe, de a siker az alkotmány megmentésének reményét keltette föl benne s a senatus összehívását tanácsolta. Brutusnak kevés bizalma volt a törvényes tanács tekintélyében s a nép megindítására más eszközhöz folyamodott. Reggel lement a forumra. Beszédét a nép tisztelettel hallgatta végig; de midőn Cinna és Dolabella intézték hozzá szavukat, erőszakoskodni kezdett, s a megzavarodott hazafiakat visszakergette védő állásukba. Antonius titkon fölkereste Calpurniát, a ki átadta neki férje magánvagyonát és végrendeletét. Két testvére segítségével, kik közül az egyik praetor, a másik tribunus volt, fölnyitotta mint consul Ops templomának kincstárát, kivett belőle két millió sestertiust, s ezzel a pénzzel megnyerte Lepidust, a ki megigérte támogatását.
A városban sokan tartották Antoniust Caesar természetes utódjának. Eddig csak bátorságával és kicsapongásaival szerzett nevet, de most a fondorlatok ügyes mesterének bizonyult. Cicero óvta tőle a szabadítókat, de ezek hittek szavának, hogy ő is hű köztársasági. Megegyeztek, hogy márczius 17-én összehívják a senatust, s Antonius Tellus templomát jelölte ki gyülekező helyül a forum közelében, melyet katonákkal töltött meg. A gyilkosok azonban nem merték elhagyni a Capitoliumot, s így tettöket távollétükben vitatták meg. A többség Caesart zsarnoknak akarta nyilvánítani, de midőn Antonius kifejtette, hogy ezzel rendelkezéseit és kinevezéseit is megsemmisítik, Dolabella és érdektársai összes erejükkel tiltakoztak ellene. Antonius még tanácskozás közben a forumra ment, hol a nép üdvrivalgással fogadta és kérte, hogy vigyázzon életére. Cicero ezalatt a senatus előtt rámutatott az egyetlen útra, mely tisztességesen vezet ki a zavarból. Bűnbocsátó feledést indítványozott, hogy mindenki tartsa meg szerzett jogait, az összeesküvők tettét pedig bízzák az utókor itéletére. Magánbeszélgetésben a zsarnokgyilkosságot melegen védte, de a nyilvános politikában a város békéje és a senatus hatalmának megmentése végett szükségesnek tartotta az egyességet. Az amnestiát ki is hirdették, s a következő napon Cicero megnyugtatta a népet. Fölszólították az összeesküvőket, hogy jöjjenek elő; Antonius és Lepidus gyermekeiket küldték kezesekül, s az egyik Brutust, a másik Cassiust vendégelte meg házában. Másnap a pártok ismét összegyültek a curiában s megerősítették Caesar provinciai rendelkezéseit. Trebonius elment Kis-Ázsiába, Cimber Bithyniába, Decimus a cisalpin Galliába, Brutusnak és Cassiusnak pedig hivataluk lejárta után Makedonia és Syria jutott.
Bármily hatalom maradt a köztársaságiak kezében, mégis Antonius volt a helyzet ura. Minthogy Caesar rendelkezéseit törvényeseknek ismerték el, el kellett ismerni végrendeletét is, s ünnepélyes temetést szavaztak meg neki. Antonius fölolvasta a népnek e végrendeletet, mely az ifjú Octaviust fiává fogadja, Tiberis-parti kertjeit a római népre hagyja, azonkívül minden egyes polgárnak 300 sesteriust adományoz. A halotti máglyát a campus Martiuson állították föl, de a dicsőítő beszédet a forumon kellett előbb a holttest fölött elmondani. Aranytól csillogó oltárt emeltek a szószék előtt, melyen a halott bíboros ágyon nyugodott. Fejénél trophaeum gyanánt csüngött a gyilkosok tőrétől átszurdalt toga. Az eléktelenített testet viaszfigurával helyettesítették, melyen a huszonhárom sebhely híven volt utánozva. A nép izgatottságát mesterségesen fokozták a Pacuvius és Accius drámáiból vett hatásos részletek, melyek Agamamnon és Aiax sorsát, a rokonok és jó barátok álnokságát juttatták a közönség eszébe.
A lelkileg megrázott és felbőszített polgárokhoz csak ezután beszélt Antonius mint consul, hogy a nagy halott érdemeit kidomborítsa. Fölolvasta a határozatokat, melyek Caesart tiszteletekkel halmozták el, személyét sérthetetlenné tették s a «haza atyja» nevével tüntették ki. Majd rámutatott a véres holttestre; végre a Capitolium felé fordulva fölkiáltott, hogy legalább ő fogja megtartani fogadalmát s bosszút áll a halottért, a kit meg nem menthetett. A nép szenvedélye egyre növekedett; megtiltotta, hogy a holttestet kivigyék a város falai közül, s magán a forumon kívánta elégetni. Székeket, padokat, asztalokat hoztak elő a közeli épületekből, máglyát hevenyésztek a pontifex forumi háza előtt s rátették a holttestet. A máglya közel állott Castor és Pollux templomához, azon a helyen, hol a két heros megjelentette a regillusi diadalt; s most ismét közeledett a máglyához két gyönyörű külsejű, karddal és dárdával fölfegyverzett ifjú, hogy fáklyatűzzel fölgyujtsa a máglyát. A szokatlan temetés így mintegy isteni szentesítésben részesült. A veteranusok fegyvereiket, az asszonyok ékességeiket, a gyermekek játékszereit is beledobták a tűzbe. A rómaiak rajongtak Caesarért, de ép úgy szerették őt az idegenek is. Gallusok, iberiaiak, afrikaiak és ázsiaiak egyaránt a máglya köré tolongtak s hangosan sírtak a birodalom közös vesztesége fölött. Antonius teljes sikert aratott: a nép döhöngeni kezdett, égő fáklyákkal járta be az utczákat s az összeesküvők házait lángba akarta borítani. Brutus és társai vagy elmenekültek, vagy pedig elrejtőztek. Antonius azonban nem engedte elharapózni a forrongást, s a senatust is igyekezett kiengesztelni, mert még szüksége volt támogatására. A senatus kihirdette, hogy megbocsát a bűnösöknek, s Antonius azt indítványozta, hogy a Pompeius-pártiak utolsó számüzöttjét, Sextus Pompeiust is hívják vissza. Örökre eltöröltette a dictatori méltóságot. Fölfegyverezte katonáit s elfojtotta az újabb lázadást. Szintúgy tovább ámítgatta a szabadítókat is. Fölkereste Brutust és Cassiust; biztosította őket, hogy nem lesz Rómában bántódásuk. De a praetorok, a kiknek tíz napnál tovább tilos volt távozni a városból, nem merték elfogadni ajánlatát; ő tehát a gabona előteremtése végett oly megbízást adott nekik, hogy igazolni lehetett távollétüket. Minde szolgálatokért Antonius csak egy kegyet kívánt; panaszára, hogy az ő életét is veszélyeztetik titkos fondorlatok, a senatus meggondolatlanul testőrséget szavazott meg neki. A consul pedig rögtön hatezerre szaporította katonaságát.
Miután a senatus Caesar intézkedéseit megerősítette, Antonius e határozatot azokra az intézkedésekre is kiterjesztette, melyeket Caesar csak tervbe vett. Birtokába kerítette iratait, s megnyervén volt titkárát, Faberiust, kénye-kedve szerint bármit Caesar akaratának nyilváníthatott. Korlátlanul rendelkezett a törvények, az állampénztár, a hivatalok és az állami ügyek fölött. A mit Caesar meg nem mert volna tenni, Antonius az ő nevében elrendelte. Eladott hivatalokat, sőt provinciákat is; gyorsan visszaszerezte eltékozolt vagyonát s megvásárolta a senatorokat, a katonai és polgári előkelőségeket. Megvesztegette új consultársát, Dolabellát, s nagy ellenségeskedést szított közte és azon párt közöt, melynek magát lekötelezte. Attól sem irtózott, hogy Caesar rendelkezéseit megdöntse. A provinciákat önkényesen ujra fölosztotta, s a szabadítókkal kötött egyezséget megszegvén, Brutust és Cassiust megfosztotta megigért provinciájuktól. Syriát Dolabellának jelölte ki, Makedoniát pedig Caesarnak Apolloniában összegyűlt seregével együtt magának itélte. «A zsarnok meghalt», – mormogta gondba borultan Cicero, – «de a zsarnokság még él.» Az összeesküvők végzetes tévedése és politikai tehetetlensége hamar bebizonyult. A Caesar meggyilkolását követő héten már ismét kényúr ült a birodalom nyakán, a ki ép oly hatalmas volt, de erőszakosabb, s talán nem is oly titkolózó, mint amaz. Csakhogy az uralomért egy harmadik is síkra szállott, ki a hatalmat jobban tudta kiaknázni, mint Caesar vagy Antonius, s kit ravaszsága és szerencséje is támogatott, hogy végleg megalapíthassa a római monarchiát.