I. RÉSZ.
AZ EGYHÁZ ÉS A PÁPASÁG

I. FEJEZET.
A kanonisták és a legisták. Arab befolyás. A világiak tudományos haladása. Nemzeti irodalmak keletkezése.

A megelőző küzdelmek megszerezték a pápaság világuralmát. A föniciai partoktól, Cyprus szigetétől egész a finn-öbölig, Grönland és Islandtól egész Hercules oszlopáig terjesztette ki hatalmát a latin keresztyénség, mely a pápák fenhatósága alatt magában egyesíti a germán és román népeket, a magyar nemzetet, a nyugoti szlávokat és a délszláv törzsek egy részét és ezzel el is jutott a hatalom legmagasabb fokára. Ez bekövetkezett, bár ez ellen a német nép hatalmas uralkodói alatt hosszú küzdelmet folytatott. E küzdelem azonban kudarczczal végződött, mert a császárság nem tudta megvalósítani a keresztyén népek egységét, a min léte alapult; nem pedig azért, mert mikor e czél megvalósítására törekedett, akkorra már a szomszédos népekben hatalmas nemzeti szellem fejlődött ki, mely a német császárok minden törekvését meghiusította.

A mi nem sikerült a császárságnak, az sikerült a pápaságnak, mely Európa nyugoti nagyobb felét egyesítette a róm. kath. vallásban és ezzel a maga érdekéhez fűzte. A közép-kor kezdete óta a világi és az egyházi történelem egymásba fonódik; de soha sem társultak annyira, mint mikor a császárság elleni küzdelmet vívták. Ekkor tünik ki az, hogy a legmagasabb jogi hatalom egyúttal a legnagyobb világi hatalom is és pedig azért, mert a letünt századok eszményét az egyház fejezte ki a legjobban.

Kétségtelen, hogy a pápaság nem egyedül vívta ki a győzelmet, hanem nagyban elősegítette ebben a papság, mely minden országban első rendű hatalmi tényező volt. Ámde először meg kellett szerezni Rómának a papságot. A megelőző századokban a papság, különösen pedig a püspökök független állást foglaltak el Rómával szemben és a világi hatalom a pápaság elleni küzdelmében nem egyszer támaszkodott a püspökökre. A püspököknek, a papságnak eme függetlensége azonban eltünt; az egyetemes egyháznak azok csak helyi hatóságaivá váltak és a püspök, a kinek hatalma oly mélyen belenyúlt a világi dolgokba, csupán a pápának lett helyettese, szolgája. A leghatalmasabb egyházfejedelmek lemondtak függetlenségökről, s a mi korábban soknak volt kiváltsága, az beleolvadt a pápai hierarchiába. Erre aztán a hatalmas népek is egymás után meghajoltak a pápaság előtt. Francziaország hálából, mert a pápaságnak köszönhette nemzetiségének kifejlődését; Angolország fölött győzedelmeskedett a pápaság és hatalma alá került; Németország utolsó császárát a pápa emelte a trónra és ugyancsak a pápa taszította le a trónról; Magyarországon a pápa engedélyével koronázzák a királyt; Spanyolország, Portugalia és az északi államok viszályait a pápák itélete szünteti meg.

Ha tehát keressük azt a világtörténeti alapot, a melyen a pápai hierarchia nyugodott a XIII. században, ez nem más, mint Európa nagyobb nyugoti felén lakó népek egysége, a melyet a róm. kath. vallás hozott létre és közös törekvése, melyet ugyancsak a közös vallás jelölt ki és ápolt, s hogy mindezt Róma sokkal jobban képviselte, mint a császárság, a melynek épen e miatt kellett elbuknia. Ha mindehhez hozzá veszszük azt a határozott, soha nem ingadozó politikát, mely a békét épp oly jól fel tudta használni czéljai érdekében, mint a háborút, hogy a pápai világhatalom saját tekintélyének emelése végett, papi jellegének, de a kornak is megfelelően, e hatalmat őt megilletőnek, szentnek nyilvánította; hogy a pápa Krisztus földi helytartója s e hatalom a népek érdekében hasznos, sőt szükséges a pápának; hogy a papság a szentségek kiszolgáltatása folytán közbenjáró az Isten és emberek között: akkor természetesnek találjuk e hatalomnak mindenek fölé emelkedését.

Mindez azonban századok munkájának eredménye. VII. Gergely pápa megkezdte a küzdelmet, számosan támogatták; győzelemre azonban mégis azok segítették, a kik zajtalanul működtek a tudományok terjesztésén és ezzel az elméket készítették elő. Ezek voltak a szerzetesek, kik a pápaság érdekeinek megnyerték a lovagokat és e kettős tényezővel a pápaság győzedelmeskedik a császárság fölött és győzelmét a wormsi concordatum biztosítja. A pápa már szellemi fő, az egész keresztyén világot egyesíti a keresztes hadjáratokra és mint az összes keresztyén népek feje, megvalósítja az egyház uralmának, Isten államának eszméjét, melynek határa ott van, hol a keresztyénség a pogánysággal érintkezik.

A szerzetesek vezetnek és tanítanak. Felkarolták a tudományokat is, hogy a hit titkait és örök igazságait megmagyarázzák. Így született meg a középkori keresztyén bölcsészet, mely scholastikának, iskolabölcsészetnek neveztetik, a melynek megalapítója szent Anselm, a bec-i kolostor apátja, később canterbury-i érsek (Művei: Cur Deus homo. Monologion. Prologion.).

Mások a keresztyénség lényegét nem az okoskodó értelem, hanem inkább az érzelem és szemlélődés útján iparkodtak megérteni és megértetni. Ezt tette legelőször is clairvauxi szent Bernát, ki ezzel a hittudományban a mysticismust alapította meg.

A scholasticismus és mysticismus egymás mellett fejlődött s egyetértésöket a clairvauxi Bernát és Abelard között folytatott versengés sem tudta megzavarni, de hogy a scholasticismus vitatkozásában a kedélyt teljesen figyelmen kívül hagyta, a mysticismus föllépett ellene. Először ugyan mint mérséklő és közbenjáró, de később mint határozott ellenfél, hogy a scholasticismus rideg okoskodásait platói eszményiség és a kedély melegsége által legyőzze. És valóban sokan voltak, kiket nem elégített ki a hideg okoskodás, kik a mysticismus tanácsát követték s a világ zajától elvonulva, ima, vezeklés által iparkodtak szívöket megtisztítani és képessé tenni arra, hogy a szeretet által érthessék meg azt, mit nekik az ész megmagyarázni nem tudott; mások pedig arra törekedtek, hogy az emberiség nyomorát jótékonyság által enyhítsék. Ilyen volt Szent Erzsébet is, II. Endre királyunk leánya, ki a trónon épp úgy, mint férje halála után, szegénységében, a szegények édes anyja volt.

A keresztyén bölcsészet föllendülése mind általánosabbá tette a pápák iránti tiszteletet, engedelmességet, mi alkalmat szolgáltatott arra is, hogy a pápai rendeleteket összegyűjtsék és megmagyarázzák. Így született meg az egyházi jogtudomány, melynek nagy lendületet adott Gratianus szt. benedekrendi szerzetes, ki az egyházi törvényeket és pápai rendeleteket Decretum Gratiani czím alatt 1139 körül összegyűjtötte, rendszerbe foglalta és Bolognában tanította is. Törvénykönyvében érvényre emelte az egyház ama felfogását, hogy a pápa az összes keresztyén népek szellemi feje. Gratianus törvénykönyvét épp oly hitelesnek tartották az egyházi dolgokban, mint Justinianus Codexét a polgáriban és mivel abban az időben a vallásos szellem uralkodott a népeken, az egyházjogot általánosan tanították is.

A mindezen tényezők által győzelemre segített pápaság a világhatalom örömét élvezte is. III. Incze pápa 1215-ben nyitotta meg a IV. egyetemes laterani zsinatot, a melyen 412 püspök, 800 apát mellett II. Frigyes császár, Henrik konstantinápolyi császár, az angol, franczia, magyar, aragoniai, jeruzsálemi királyok és más fejedelmek követei is megjelentek.

A pápai főhatalom biztosítására és az eretnekek kikutatására léptette életbe ugyancsak III. Incze pápa a hitnyomozószéket (inquisitio); utódai pedig új szerzetes-rendek alapítása által törekedtek erre. Ilyen volt a domonkosok (1216) és a ferenczrendiek (1223) szerzetes rendje; mindkettő a tökéletes szegénység megtartására és arra kötelezte magát, hogy szent beszédek által ápolni fogják a vallásosságot és a népből kiirtják az eretnekséget; az által pedig, hogy e két szerzet különféle kiváltságok által a püspökök hatásköre alól fölmentetett, ezzel leginkább biztosították a pápaság főhatalmát az egyházban.

Mint minden világtörténeti esemény, úgy a pápaság világhatalmának megalapítása is számos tényező együttes működésének eredménye. Ez azonban mitsem von le a pápaság érdeméből, mert a vezérlő szellemek többnyire magok a pápák voltak, s ha sokan a pápák által hirdetett tannal ellentétben ez intézményt nem fogadják is el isteninek, be kell ismerniök, hogy a pápaság a világ egyik legnagyszerűbb, legcsodálatra méltóbb intézménye.

De ugyanekkor, mikor mindezen tényezők a pápaság világhatalmát megalapítják, találunk olyanokra, a melyek az ellenkezés csiráját rejtik magokban, hogy később, mások által megerősödve, a pápaság ellen a harczot fölvegyék. Itt nem gondolunk a scholasticismus és mysticismus versengésére, bár ez az első ellentét, de mégis mindkettő egyenlően szolgálja a pápaság érdekeit; de megemlékezünk a római jog újjászületéséről.

A római birodalom egykori tartományaiban a népvándorlás után sem szünik meg teljesen a római jog, mert a hódító germán törzsek nem gátolták meg a régi lakosokat abban, hogy saját törvényeik alatt éljenek, míg a hódítók megtartották nemzeti törvényeiket. A műveltség terjedése és a már összeolvadt nép érdeke megkívánta, hogy a királyok az összlakosság számára alkossanak törvénykönyveket; de még ezek sem tudták tökéletlenségüknél fogva a római jogot kiszorítani.

Ez ingadozásnak véget vetett Irnerius, Gratianus kortársa, ki a bolognai egyetemen a római jogot tanította és ezzel nagyszámú hallgatói előtt a császárság védelmére kelt. Ez iránynak különösen kedvezett Felső-Olaszország politikai állapota, hol a nép a guelf és ghibellin pártra oszlott s míg amaz a pápaság, ez a császárság világuralmát hirdette. Irnerius tanítványai a római jogot megismerve a császári, a fejedelmi hatalomnak lettek védői a pápai hatalommal szemben és e tant hazájokba visszatérvén, terjesztették is. A fejedelmek, különösen a császárok siettek védelmökbe fogadni a római jogot, mely hatalmokat emelte és őket a pápaság hatalma alól függetlenítette és különféle kiváltságokkal jutalmazták meg a jogtudomány művelőit. Különösen kitünt ebben II. Lothár császár, ki a római jog tudorait lovagokká avatta. Utódai és más fejedelmek követték a császár példáját, mire a római jog mindenütt elfoglalta méltó helyét. Ha már most tekintetbe vesszük a két jogtudomány irányát, természetesnek fogjuk találni, hogy a római jog védői, a legisták, csakhamar ellentétes állást foglaltak el a kanonistákkal szemben, a kik az egyházjogot tanították.

A római jog azonban, bár hatása mélyreható volt, korántsem volt elégséges arra, hogy a pápaságot legyőzze, talán azért, mert nem állott egységes vezetés alatt. Csak annyit ért el, hogy újabb harczot kezdhetett a pápaság ellen, de a győzelmet kivívni nem tudta. Újabb tényezőnek kellett segélyére sietnie és ez éppen onnan érkezett, a honnan senki sem várta. Oly tényezőnek, a mely áthatja a társadalom minden osztályát, olyannak, mely az egyes társadalmi tényezők mindegyikének tápot nyújt és mindegyiket kivonja az egyház hatása alól. Ily tényező az arabok szellemi műveltsége volt, a melylyel midőn a keresztyén Európa megismerkedett, a már fölkeltett tudvágytól vezettetve annak birására törekedett.

A kalifák politikája Európára kevés hatást gyakorolt; de annál nagyobbat az arabok szellemi műveltsége. Valóban csodálatos, mint lettek a vakbuzgó arabok néhány évtized alatt a tudomány és kereskedelem békés művelőivé. E nép, mely Arábia őshazájában, a természeti viszonyok által védve, a nagy események közepette is megőrizte tiszta vérét, a mely prófétája vezetése alatt a hódítás pályájára lépett s már három világrészben vetette meg lábát, a természet csodás gazdagságától elbűvölve arra törekedett, hogy a természet titkait kifürkészsze. Az őshaza sajátságos alkata, az arab partvidéknek magas műveltségű államokkal való kereskedelmi összeköttetése, talán a tiszta vér ama sajátsága, mely a természeti viszonyok hatása iránt a legérzékenyebb, megmagyarázza nekünk azt, miként kelthetett Sziria, Perzsia és Egyiptom hódítóiban kedvet a tudományos vizsgálódásokra. Az arabok a sziriaiak által ismerkedtek meg a görög irodalommal, a kikkel viszont vagy másfél századdal előbb a nestorianusok ismertették meg a görög szellemet. A nestorianusok Edessában a híres gyógyászati iskolát alapították, a melyet midőn a vakbuzgó isauriai Leo feloszlatott, a tudós tanítók Perzsiába menekültek. Itt csakhamar nagy hírnévre emelkedtek, a mit bizonyít az, hogy orvosi tanintézetüket számosan látogatták. E tudósok sajátos orvos-gyógyászati iránya nagy hatást gyakorolt az arabokra, kik a szabad természet ölén folytatott életökben megőrizték ép érzéköket, a melylyel a természet szépségeit különböző alakulásaiban is fölismerték, megértették. Ez tette lehetővé azt, hogy az arabok a természettudományoknak hivatott megalapítóivá lettek és a mult tévedéseitől menten, lépésről-lépésre haladtak az észleléstől a kutatásig, a mérésig és végre magának a létnek nyomozásáig.

E népnek őshazája a forró égalj alatt fekszik, hol a növényország a szervek gazdag életereje által egész bőségét nyújtja az illatok s a balzsamos nedveknek. A nestorianus tudósok által serkentve, azonnal kutatni kezdik a gyógyászat, vegytan, az ipar s a paloták és templomok fényüzésére nézve fontos tárgyakat. Csakhamar nem elégesznek meg azzal, mi szükséges és hasznos; hanem Dioskorides tanítása nyomán vizsgálják magokat a növényeket, ezek életét és így megállapítják a sejtek szerepét a növény életében; a növények életéből levonják ama törvényeket, melyek az egyes növényeknek családokba való sorozását megállapítják és egyúttal meghatározzák a növények földrajzi elterjedését is.

A mit a kutatók és kiváló gondolkodók tapasztaltak, a mire rájöttek, az nem maradt az ő kizárólagos tulajdonuk, mert a nagy kalifák – Al-Mansur, Harun Alrasid, Mamun, Motaszem – udvarában nagy tiszteletben részesültek és ezek számos tudományos intézeteket alapítottak, hol a tudvágyók nagy serege magáévá teszi azt, mit a tudósok megismertek. Míg az arabok a három világrész mindegyikében főiskolákban terjesztették a tudományt, addig a keresztyén Európában, eltekintve egyes szerzetesi iskoláktól, egyetlen főiskola sem volt, mely az össztudományokkal foglalkozott volna. Csak magának Spanyolországnak 17 főiskolája volt, 70 nagy könyvtára, a melyekben vagy 600,000 kéziratot őriztek.

És valóban, a keresztyén Európához viszonyítva, a tudomány minden ágában óriási haladást tettek. Az orvostudomány terén, bár vallásuk tiltotta a bonczolást és így az anatomiai ismereteket nem használhatták föl, Hippokrates, Galenus és Aristoteles tanaira támaszkodva Avicenna (Ibn Szina 980–1037), Averrhoës (Ibn Rosd 1126–1198) orvosok abban az időben vergődtek világhírre, mikor a keresztyének többnyire ereklyékkel gyógyították a betegeket. A vegyészetben megkülönböztették egymástól a savakat és aljakat, fölismerték a méreg gyógyhatását, a higanyt számos vegyszer készítésére alkalmazták. Abu Bekr al Rázi († 932) a kénsavat fedezte fel s tiszta alkoholt állított elő. Bachil (†1106) fölfedezte a phosphort, és ennek készítésmódját. Geber (699–765), Dsafer el Sâdik főpap tanítványa, ismerte a réznek czinkkel sárgára, arzénnel fehérre való festését; ismerte továbbá a vörös higanyoxidot, sublimatot, cinobert, kaliumsót, a kali- és nátronlugot.

Nagy érdemeik vannak az araboknak a mathematika terén. E tudományt, hasonlóan a görögökre (Euklides) támaszkodva, tovább fejlesztették s különösen az egyenletek módszere körül sok fölfedezéssel gazdagították. Tőlük kaptuk számjegyeinket, ők voltak az elsők, kik a zérust külön jegygyel jelölték. Az algebrának neve is arab, Al-Chvárizmi († 820) vetette meg alapját. A mértanban is görög (Euklides, Apollonios Pergaios) alapon állanak és első sorban a háromszögtan kifejlesztésében sokat köszönhetünk nekik.

A természettan és csillagászat terén hogy mennyit köszönhetünk az araboknak, ezt legjobban bizonyítják a tőlük átvett arab műszavak. Al-Hazen († 1038) latin fordításban megjelent főművében: Opticae Thesaurus Alhazeni Arabis libri VII bizonyságát adja annak, hogy az optikában nagy haladást tett. A fénysugár és a tükrözés törvényeit ismeri; a fénytörés törvényét nem ismerte ugyan, de a gömbsüveg nagyító képességéről már szólt. E korszak legnevezetesebb csillagászai Alfergani († 830), Abu Ma’sar († 885) és Al Batani († 929), Ibn Júnusz († 1009), kiknek neveit nevezetes fölfedezések örökítik meg. E tanulmányokat nagyban elősegítették ama csillagászati intézetek, melyeket a kalifák székvárosukban – Damaszkus, Bagdad, Kairó – állítottak föl.

A nyelvtudomány minden ágában, a nyelvtan, szótárirodalom, régi költészeti emlékek magyarázása, nagy tevékenységre találunk. A nyelvtan megalapítójának Abu-l Aszvad al Du’alit († 668) tartják, ki a nyelvemlékek felhasználásával az első nyelvtant irta. Az anyanyelven kívül a görög, latin és a zsidó nyelvre is kiterjesztették érdeklődésöket, különösen a görögre, a melyből számos művet ültettek át nemzeti irodalmukba.

Az arab bölcsészet alapvetői azok a bizanci tudósok, a kik a keleti császárok üldözése elől az V. században a perzsákhoz menekültek. Ezek itt háborítatlanul folytathatták tanulmányaikat és a keresztyén egyház nyelvén, a szir nyelven megmenték a görög bölcsészet emlékeit. E szir fordításokat a VIII. és a IX. században arab nyelvre fordították le, magyarázták és tovább fejlesztették. Ez az a bölcsészet, a mely Spanyolországon át elterjedt Európában és a keresztyén tudományra oly nagy befolyást gyakorolt. Az arab bölcsészet legnevezetesebb képviselője volt Al-Kindi († 864) Aristoteles bölcsészetének kiváló magyarázója, a ki ezen kívül a tudomány legkülönböző ágaiban is nagy tevékenységet fejtett ki. Abû Naszr Alfarábi († 950), ki legelőször foglalta össze a peripatetikus bölcsészetet és ezzel megjelölte a következő korszakok irányát. Nyugaton legkiválóbb bölcsész volt Ibn Báddsa († 1138) és ennek tanítványa Ibn Rosd vagy Averrhoës, hasonlóan Aristoteles tanainak magyarázói.

Az arabok bölcsészetének terjesztését nagyban előmozdította II. Frigyes császár, ki mint az arab tudomány nagy barátja, palermói udvarában szivesen fogadta az arab tudósokat.

A földrajz tudomány terén különösen sokat köszönhetünk az araboknak, kik a görögök óta először készítettek térképeket, a melyek által kétségtelen bizonyítékát szolgáltatták annak, hogy földünk ismeretének határait, különösen Afrikában és Ázsiában lényegesen kibővítették. Kétségtelen, hogy ezt első sorban előmozdították ama hivatalos tudósítások és jelentések, a melyeket a legtávolabbi tartományokból küldtek a székhelyre; de ezekhez nagyban hozzájárultak a zarándok és a tudományos utazások is. Így a politikai, a vallásos és a tudományos érdek együtthatása egyaránt odaműködött, hogy e nép nagyot alkosson.

A földrajz irodalom terén nagy nevet szereztek magoknak Ibn Khordadbe (IX. sz.) főpostamester, Ibn al-Fakih al Hamadani (900 körül) Ibn Haukal (977) Al-Mukkaddaszi (985) és mások. A magyar őshazára nézve fontos adatokat közöl Dzsaihani (900 körül), kinek művét Ibn Roszteh és Gurdézi tartották fenn.

Útleirásokban épp oly gazdag az arab irodalom. A IX. századból maradt fenn két névtelen utazónak Indiáról és Khináról szóló útleírása. Ezek méltó társa Ibn Batuta († 1377.), ki Észak-Afrikából kiindulva majdnem az egész mohamedán világot bejárta és ez utazásáról kimerítő tudósítást hagyott reánk. Továbbá Idriszi (1100), az egykori Idriszidák arab uralkodó családjának sarja, a ki Észak-Afrikában és Kis-Ázsiában tett tudományos utazásokat; majd II. Roger szicziliai király megbizásából egy nagy földrajzi munkát írt szövegként a király birtokában lévő ezüst földabroszhoz. Mint a palermói udvar vendége, megismerkedett Francziaországgal, Nagy-Brittanniával, a Faröi-szigetekkel, Magyarországról is ír, sőt irataiban a Nagy-Irland név is előfordul, mely alatt az északi mondák Észak-Amerika egyes részeit értették.

S ha még megemlékezünk az arab törtenetről, dalköltészetről, az építészetről, a mely nyomon követte a kalifák győzelmeit, röviden leírtuk annak a népnek műveltségét, a melylyel elhatározó befolyást gyakorolt a keresztyén Európára.

E nagy haladás magára vonta a keresztyén világ figyelmét, a honnan azok, kik legyőzni nem tudták tudvágyukat, Spanyolországba siettek, hogy ott tanuljanak. A 17 főiskola akármelyike szivesen fogadta a keresztyén ifjút, az arabok türelmessége és felvilágosodottsága megnyitotta a keresztyének előtt a tudomány és a művészet csarnokát. Így Gerbert (II. Szilveszter pápa) és mások az arabok iskoláiban tanultak s hazájokba visszatérvén, a tudományokat terjesztették a keresztyének között. Nagy mozgalmat idézett az elő; a papok és szerzetesek vetekedve tanultak és mégis századok kellettek ahhoz, hogy a keresztyének elérjék az arabokat, oly sokat tudtak azok, mit a keresztyéneknek még csak most kellett tanulni.

E századok szorgalmának gyümölcsét végre a XIII. század hozta meg, mely egyszersmind a természettudományoknak is új korszaka, melybe két nagy férfiúnak tevékenysége esik. Ezek voltak Albertus Magnus és Baco Roger.

Albertus Magnus (Aquinói szt. Tamás kor- és rendtársa) a XIII. század legtöbboldalu tudósa volt, a miért őt kortársai, valamint az utókor Magnus és Doctor universalis czímmel tisztelte meg. Nagy volt ő mint scholastikus, halhatatlan érdemet szerzett magának az által, hogy Aristoteles bölcsészetét megismertette; de legnagyobb volt a természettudományok terén, a hol Aristoteles kutatásait, nevezetesen a növény- és az állattanban saját tapasztalataival gazdagította. Korához képest oly széleskörű ismerettel birt a természettan, vegytan és az erőműtan terén, hogy varázslónak tartották.

E század második nagy embere Baco Roger «Doctor mirabilis» ferenczrendi szerzetes volt, ki a nagy szellemek bátorságával támadta meg a babonás kor előitéleteit. Az arab és görög irókat tanulmányozva, kiterjesztette buvárlatát az akkori tudományosság minden ágára; éles szeme felismerte a régiek hibáját, és szelleme erejével törekedett a tudományoknak új úton való fejlesztésére. Alapelve: az ismeretek szerzésének csakis két módja van: az érvelés és a tapasztalat; minek megfelelőleg a természettanban a tudományos tapasztalati irányt alapította meg. Akkor pedig, mikor alaptételének első részét, az érvelést az össztudományokban, tehát a hittudományban is alapelvül fogadták el, a reformatiónak vetette el magvát.

Baco kisérletei által századokkal előzte meg korát; ismerte az üveglencsék által eszközölhető nagyítást, a fénytörés törvényeit, a salétrom tulajdonságait, különösen pedig a láttan (optika) törvényeit.

De nem is kell a következő századokat vizsgálnunk, hogy az arab tudomány hatását szemlélhessük; én már ennek tudom be a scholasticus tudomány két részre szakadását is. Ugyanis abban az időben a két kolduló rend között irodalmi vitára került a sor, melyben a domonkosok Aquinói szt. Tamás, Doctor ecclesiae, a legnagyobb scholasticus tudós nézeteit vallották; a ferenczrendiek pedig nagy ellenfele Duns Scotus János, Doctor subtilis, körül csoportosultak. E versengésből kétféle iskola származott, thomisták és a skotisták iskolája. Tamás és a thomisták a malaszt (gratia) és az evvel összefüggő hitágazatokat szt. Ágoston szigorú tana szerint magyarázták; ellenben Scotus és vele a skotisták szelidebben, az emberi szabadságnak megfelelőbben értelmezték. Így eltértek a megváltás becse (satisfactio Chr. superabundans; gratuita acceptatio), az átlényegülés (transsubstantiatio) magyarázásában.

E nagy szellemek által támasztott hullámok nem csillapulhattak le, mert az általok hirdetett tanokat magokévá tették az egyetemek tudós tanárai, hol már nemcsak a papság, hanem a világiak is megjelentek, hogy ismereteket szerezzenek vagy ismereteiket gazdagítsák. Így a tudomány az egész emberiség közös kincsévé vált, ez időtől fogva nemcsak a papság, hanem mások is merítettek a közös forrásból.

Az irodalmi nyelv azonban egész eddig a latin volt. Ennek is meg kellett változni. E változást első sorban a spanyol keresztes hadjáratok idézték elő, melyek a költészetet a lovagok és a világi költők kezébe tették le. A lovagok, kik Spanyolországban küzdöttek az arabok vagy mórok ellen, nem tudták magokat kivonni a dal hatása alól, annál kevésbbé, mert a mór dalnak is az volt tárgya, mi a lovagokat lelkesítette: a nő, a harcz, a kaland, a vallás. A harcz, kaland izgatta a lovagokat; de mikor a fegyver nyugodott, lelkük a távoli otthont kereste föl, a hon maradt menyasszonyt, a hitvest. Ez érzelem és a mórok dala hasonlóra birta a lovagokat is, énekbe foglalták hős tetteiket, az édes szerelmet. És éppen azért, mert a hősökről szóló dalból sem hiányzott a nők iránti tisztelet, a szerelem, ezért e víg költészettel nem foglalkozhattak a papok, ezt a teret átengedték a lovagoknak. S mert a lovagok legnagyobb része a román népcsaládból való volt, azért legelőször a költészetnek nyelve a román nyelv lett, melynek egyes dialektusait Olasz-, Franczia- és Spanyolországban, a római birodalom egykori tartományaiban beszélték, melyek egymáshoz is annyira hasonlítottak, hogy egy nyelv különböző szójárásainak lehetett mondani, a melyet a másik ország népe minden nagyobb nehézség nélkül megérthetett. Hazája e költészetnek Spanyolország, hol a fölmentett területen visszamaradt móroktól a spanyolok átvették az arab költői formákat. Itt ismerkedtek meg e költészettel a franczia lovagok, kik hitsorsosaik segítségére siettek, a kik meg a spanyoloktól vették át a dalköltészetet s visszatérvén, hazájukba átültették. Ez időtől fogva Provence a költők (troubadourok) hazája, a hol a legkiválóbb dalnokok születtek, a kik már azért is nagy hatást gyakoroltak a három román nép mindegyikére, mert nyelvöket mind a három a legkönnyebben megértette. Egyben irányt is adott, mert Provenceban történt meg legelőször, hogy a hőstetteket s a szerelmet, miként Homér korában a görögöknél, úgy itt a troubadourok ünnepélyek és lakomákon dicsőítették.

A troubadour-költészet Francziaország ama déli részén oly rangra emelkedett, a minőre sehol. A troubadour-művészet a lovag legnagyobb disze lett, a legmagasabb köröknek vált kedvencz mulatságává, foglalkozásává. Poitiers Vilmos aquitaniai gróf (1070 körül) az első általánosan ismert troubadour, kinek versei sokkal simábbak, sem hogy őt a legelső troubadournak tarthatnók.

A troubadourok a szerelmet, vitézséget énekelték meg; de ők vetették meg a legendák, hősköltemények és a beszélyek alapját is. A provencei nyelv pedig kifejezésekben oly gazdag, dallamos, hogy önként kinálkozott a lyrai érzelmek kifejezésére s nem csoda, hogy oly hamar meghódította a legmagasabb köröket is. A troubadourok művészete és a nyelv együtt eredményezte azt, hogy nemcsak Francziaország, hanem Angol-, Olasz- és Németországban is elterjedt.

E költészet elterjedt egész Európában; de legjobban elbájolta Olaszországot, hol a troubadour-költészet és a provencei nyelv meghódította az udvarokat, a nemességet s már-már az egész nemzettel elfeledtette az olasz nyelvet, melyet csak a nép gyermeke beszélt. E visszás, ez idegen szellem ellen hasztalan küzdöttek Guido Guinicelli, Guido Cavalcanti, Cino, eredményt nem értek el.

Ily viszonyok uralkodtak Olaszországban akkor, mikor az «isteninek» nevezett Dante (1265–1321), a világirodalom egyik legnagyobb szelleme fellépett. Nagy szellemének megfelelően felkarolja az elfeledett, le is nézett olasz nyelvet, ezzel megteremti a nemzeti költészetet; muzsája meghódítja az olasz nemzetet, a mely csak most ismeri föl nyelvének szépségeit.

Két nagyobb költői műve közől az elsőben Vita nuova (Új élet) a troubadour költészet szelleme szerint Beatrice iránti szerelmét énekli meg, de oly magasztos elragadtatással, a hogyan költő még soha sem énekelt a szerelemről. Második nagy művében, a Comediaban (az utó-kor nevezte Divina Comediának, isteni színjátéknak) azonban már levetkezi e szellemet, s a szerelem helyett átölel poklot, purgatoriumot s mennyországot és ezek keretébe foglalja a történetet és saját érzelmét, különösen lerajzolva saját korát, melynek büneit ostorozza, a polgárháború iszonyaitól elborzad és ennek hatása alatt prófétája lesz népének, mely elé a szomorú jövőt tárja. Hogy e tengernyi bajoktól hazája megszabaduljon, erre csak egy módot talál: minden világi hatalmat a császár kezébe kell letenni, hogy ez bölcs intézmények által a nép jólétét előmozdíthassa; a pápa pedig lemondván a világi ügyekbe való beavatkozásról, a kinyilatkoztatás tana által a népet a hit és erény útjára vezesse.

Csodálatos, tüneményszerű volt Dante fellépése, hatása, a mit nem csökkentett, sőt folytonossá tett az a körülmény, hogy Olaszország két nagy szelleme, az ünnepélyesen megkoszorúzott Petrarca és az olasz elbeszélő költészet atyja, Bocaccio hozzá csatlakoztak. E három nagy szellemnek és bennök egy századnak nagy munkája az olasz nemzeti irodalomnak veti meg alapját.

Dante.
Giotto (1276–1336.) festménye. Mussini aquarellje után.

De ez nemcsak Olaszországban következett be, hol előbb, hol később, de bekövetkezett ez mindenütt s pedig azért, mert a mily általános volt az ok, épp oly egyetemesnek kellett a következménynek is lennie. A pápaság egyesíti a keresztyén népeket s ezek élén győzedelmeskedik a császárság fölött és keresztes hadjáratokat rendez. Ezek ledöntik a népeket elválasztó korlátokat, s ha a népek még nem is; de a fenkölt szellemüek már egyetértve, vállvetve, tekintet nélkül a nemzeti különbségre, együtt működnek az ismeretek szerzésében, a tudományok művelésében, mit nagyban elősegített az egyház nyelve, a latin, mely a tudománynak is közegévé vált. Ekkor ismeri meg Európa az arabok nagy műveltségét és siet, hogy minden irányban pótolja a hiányokat. Eddig csak a szerzetesek, a papok törekedtek erre; de mert a keresztes hadjárat eszméje összehozta a szerzeteseket és lovagokat, az általános forrongásba ezek is belekerülnek, megszületik a vig-költészet, a mely már nem a papi osztály törekvését szolgálja, hanem a nép érzelmeit fejezi ki, közege nem lehet tehát más, mint a nemzeti nyelv.

Így történt ez Spanyolországban, hol az első időtől kezdve az irodalmi nyelv a latin volt, a minek megváltoztatására mindaddig még gondolni sem lehetett, a míg az oda vándorolt különböző népelemekből a spanyol nép ki nem alakult. De addig is, míg ez bekövetkezett, a benszülött nép szivósságát bizonyítja a nép nyelvének (lingua rustica) fönmaradása, a melyet eltanultak a hódító gótok, újabb elemekkel gazdagítottak az arabok, de jellegét elváltoztatni egyik sem tudta, megtartotta a szóképzést, az ejtegetést, úgy hogy a spanyol nyelv még ma is a legközelebb áll a latinhoz. A különböző szójárások között mégis uralomra vergődik a castiliai és ez lett az irodalomnak nyelvévé s ha VII. Alfonznak 1155-ben kelt okiratát nem fogadjuk is el hitelesnek, mégis már a XII. századból birjuk a legrégibb nyelvemléket, Cid (Poëma del Cid) hőskölteményt, mely Spanyolország lovagkorát a legélénkebben festi meg. E hősköltemény eredetét a közszájon forgó népdalokban találjuk fel, s oly gazdag forrását képezi a költészetnek, hogy a későbbi századok nagy irói is ebből merítettek.

A dalköltészetben követték az arabokat, a kiknek örökségébe először a spanyolok léptek. Ez a XI. században következett be, a mikor a spanyolok győzelmes harczaikat megkezdik és az arab uralmat mind szűkebb határok közé szorítják. A visszamaradt és keresztyénné lett móroktól (Moriszkók) átveszik az arab költészet formáit, lefordítják románczaikat. A románczokat, melyek valóságos aranybányái a népköltésnek, nyilvános és családi ünnepek alkalmával énekelték, a mely szokásnak, mert általános volt, általános a hatása is. Így érthetjük azt, hogy már III. vagy Szent Ferdinánd idejében (1217–1252) a castiliai nyelv annyira kifejlődött és általánossá is lett, hogy elfoglalhatta a latin nyelvnek helyét, mint hivatalos nyelv: fia pedig X. vagy Bölcs Alfonz és ennek fia spanyol nyelven írnak vagy iratnak codexeket és krónikákat.

A német irodalom egész a XII. századig megőrizte ugyan papi jellegét, mégis akadunk olyanokra, kik már ebben az időben is foglalkoztak a német nyelvvel. Ezek között első helyen kell említenünk Notker († 1022.) benedekrendi szerzetest, ki számos zsoltárt és más tárgyú műveket fordított le német nyelvre, vagy német nyelven magyarázott és ezzel a német nyelv terén nagy érdemeket szerzett. A Notker és még mások által előkészített talajon jelenik meg a XII. század első felében végre Németországban is a Roland-dal, egészen provencei formában; de csak később lép fel Németország igazi dalnoka Veldecke Henrik személyében, a ki a német költők sorát megnyitja.

Veldecke után tünnek fel a Minnesängerek, vagy a szerelem dalnokai, kik ugyanazon jelleggel birnak, mint a troubadourok Francziaországban s közöttük csak egy különbség van. Azok is a lovagi vagy a nemesi rendhez tartoznak, de, úgy látszik, mégis csak a szegényebb osztályból kerülnek ki, a kik a vagyon hiányát szellemi fensőbbségök által pótolták. Ez emelte őket a lovagok fölé, ez kedveltette meg a költészetet, s művelőinek oly tiszteletet szerzett, hogy még a királyok és fejedelmek is foglalkoztak a költészettel. VI. Henrik császár, Konradin, Venczel cseh király, Henrik boroszlói herczeg, János brabanti herczeg foglalkoztak a költészettel.

A Minnesängerek sorát Kürenberger nemes dalnok (1170 körül) nyitja meg, a ki, mert dalait a népies nibelungi versszakokban írta, ezért némelyek, bár minden alap nélkül, őt tartották a Nibelung Ének szerzőjének. A Minnesängerek legkiválóbb képviselői voltak: Walther von der Vogelweide (1160–1230.) e kor legnagyobb német lirai költője, kinek dalait a tökéletes forma és az eszmék gazdagsága egyaránt jellemzik. A pápaság ellenében II. Frigyes császárhoz csatlakozott s a császárság ügyét oly sikerrel védelmezte, hogy «ezereket tántorított el, kik nem hallgattak Istennek és a pápának szavára». Wolfram von Eschenbach († 1215), a híres Artus mythikus brit király legkitünőbb tizenkét lovagja közül a leghíresebbről, Parcivalról szóló mondát dolgozta át, melyet saját vallomása szerint Kyot nevü franczia troubadour munkájából meritett; de átdolgozásában már teljesen nemzeti hatás alatt áll s felfogásában is sok helyütt eredeti Wilhelm von Oranje és Titurel cz. művei csak töredékekben maradtak fenn; de Parcivalja után a mai kritika is az egész Minnesänger-világ fejedelmének nevezi. Hartman von der Aue a harmadik elbeszélő, a ki azonban tehetség dolgában két elődénél jóval hátrább áll († 1210 körül). Apróbb, többnyire brit mondákat dolgozott át, mint: Erec, a csodatevő Ivein, az oroszlánlovag, a Jó bünös és Szegény Henrik, a kik nagyobbára a híres Artur király lovagjai voltak. Gottfried, a ki előnevét a régi elzászi fővárostól, Strassburgtól kölcsönözte, polgári származású, nagy műveltségü férfi volt, a ki főművének, Tristán és Isoldának tárgyát a bretagnei Tamás troubadour művéből merítette. Bár e művét kora halála miatt nem fejezhette be, főérdeme, mi Wolfram és Hartman kortársainak elismerését is kivívta, az, hogy az érzelmeket és a szenvedélyek küzdelmeit hűen, kitünő jellemzéssel és tökéletes formában örökítette meg.

A német népies hősköltészet az ősi mondákból idegen formák után csak lassan fejlődött valódi költészetté. Igaz ugyan, a hősköltészetnek némely alakját, mint Hagen, Gunther, Attila, Siegfried, már korábban dalba foglalták, mégis hosszú idő kellett, míg egy költő e mondákat kibővítve összefűzte (1170 körül), egységes terv szerint feldolgozta és ez alkalommal a hőskölteményről elnevezett versszakot alkalmazta. Ez első feldolgozásra 1190–1200 körül egyszerre két német költő is vállalkozott és így megszületett a Nibelung-ének (Der Nibelunge Nôt), mely a világirodalom legnevezetesebb alkotásainak egyike; hatása pedig oly nagy volt, hogy Homeros hőskölteményét megközelítette. A németek másik nagy népies hőskölteménye a Gudrun, mely a szász-normann mondákat foglalja egybe s mai formájában valószinüleg a XIII. század első tizedéből való.

Az angol költészet gyökere Normandiába nyúlik vissza. Gazdagságát mutatja az, hogy a régi balladák (így nevezi az angol a románczot) száma, meghaladja a két ezeret, a melyeket hárfás minstrellek vagy a jongleurok, kik hegedűvel vagy cziterával kisérték dalaikat, mentettek meg a feledéstől. A régiekhez csatlakoztak az újak, a melyekben saját hagyományaikat nagy hévvel és költői tehetséggel dolgozták föl (Chevyi vadászat; Otterburni harcz; A zsidó leány; Sir Cauline; Eduárd). Ez elvilágiasodott népköltészetet azonban nem jó szemmel nézte az egyház, mely arra törekedett, hogy azokat vallásos irányú művek által kiszorítsa. Egy időre ez sikerült is, mi később ellenhatást vont maga után. Végre elérkezett Geoffrey Chaucer (1340–1400.) «az angol költészet atyja», aki költészete által nagyban hozzá járult ahhoz, hogy a különböző népelemek egygyé olvadjanak. Főműve, mely nevét az angol remekírók közé emelte, a Cantenbury Tales, a melyben Bocaccio Decamerone-jának mintájára leírja mindama történeteket, melyeket a Canterburyba menő zarándokok elbeszéltek. Üde, szép nyelvezetével, az új formák gazdagsága által Chaucer fölülmulta összes kortársait, egész Erzsébet királynőig utódai közől sem közelítette meg senki, ezért méltán tisztelik benne az angolok «az angol nemzeti irodalom hajnalcsillagát».

A hun-magyar költészetről elég történeti adatunk van; de itt ezeket azért nem soroljuk föl, mert ezek vagy a beköltözködő nép eredeti alkotásai, vagy a keresztyén vallás termékei, a melyekre az arab szellem mi befolyást sem gyakorolt.

Az anyanyelvnek nagy sikere, a melyet a költészet terén minden népnél elért, maga után vonta azt, hogy a tudományos irodalomban is tért foglalt, és pedig legelőször a történelem terén. Az elsők egyike Villehardouin (1160–1213), ki a IV. keresztes hadjáratban résztvett, a melyek hiteles, tárgyilagos történetét ó-franczia nyelven (Histoire de la conquête de Constantinople) írta meg. Joinville János (1224–1318), régi nemesi család sarja, 1248-ban IX. vagy Szent Lajost kisérte el a keresztes hadjáratra. Histoire de saint Louis czímű műve úgy az előadás szépsége, mint tárgyilagosságánál fogva e hadjáratra nézve becses forrásmunka. E két írót tekinthetjük az emlékiratok (memoirok) kezdeményezőinek, melyekben a franczia irodalom oly gazdaggá lett. Az olaszoknál Villani Jánost († 1348) említjük, a ki szülővárosa iránt táplált kegyeletből ennek történetét írta meg Istorie Fiorentine czím alatt, beleszővén ebbe egész Itália történetét. E mű, melyet egész halála évéig vezetett, az első nagyobb olasz munka, amelyet élénk, vonzó nyelvezete, helyes itélete egyaránt becsessé tesznek. És végre John Barbour († 1395.) rimes krónikában (The Bruce) írta meg Skótország történetét 1286-1329-ig, a melyet a skót nemzeti hős, Bruce Róbert emlékének szentelt.