III. RÉSZ.
A HŰBÉRISÉG BOMLÁSA.

IX. FEJEZET.
Az olasz köztársaságok. Firenze. Velencze. Milano.

Toscana városai között legelőször Pisa vált függetlenné s mint ilyen a köztársasági kormányformát fogadta el, a melynek élén a kereskedő czéh állott. A szabadság védelme alatt gyorsan fölvirágzott, különösen mikor versenytársát, Amalfit, 1137-ben a normannok segítségével feldulta. Részt vett mindama küzdelmekben, melyeket a német uralom maga után vont és állhatatosan kitartott a császár pártján. A Hohenstaufok bukása azonban maga után vonta a ghibellin érzelmü Pisának bukását is, a mikor a genovai Doria Oberto Meloriánál 1286 aug. 6-án hajóhadát megsemmisítette. E balszerencse még belviszályt is vont maga után, mit a Viscontiak arra használtak föl, hogy Pisát hatalmuk alá vessék, mi hosszas küzdelem után végre 1399-ben sikerült is; de a Viscontiak sem tartották meg maguknak, hanem hat év mulva (1405) eladták Firenzének. Hogy e szégyenletes viszonyból megszabaduljon, fegyvert fogott Firenze ellen s bár e küzdelmében Francziaország is támogatta, győzni még sem tudott. Megadta magát sorsának és ezzel rohamosan hanyatlott.

Firenze Matild őrgrófné haláláig (1115) csak kis városka volt, első virágzása Fiesole bukásával kezdődik (1125), melynek lakói Firenzébe; költözködtek. Az így megszaporodott népesség az ipar terén nagy tevékenységet fejt ki, kereskedelme virágzóvá válik s mert az egyszerű erkölcsöket mi sem rontotta meg, a lakosság vagyonossága is folyton emelkedett. Ennek köszönhette Firenze, hogy már akkor, mikor hatalmát még a szomszédos városokra sem terjesztette ki, Közép-Olaszország elsőrendű tényezőjévé vált. A város ghibellin érzelmű volt, ennek megfelelően a kormányhatalmat a nemesek gyakorolták négy, később hat konzul és 100 tagból álló tanács vezetése alatt, az igazságszolgáltatást pedig az előbb fél, később egy évre választott podesta kezébe tették le.

A nemesség kizárólagossága mozgalmat szült akkor, a mikor a polgárok a vagyonnal együtt a kor műveltségét is megszerették és magoknak részt követeltek a kormányzásban. A nemesség azonban nem engedett; de akkor, mikor a Hohenstaufok elbuktak, ezekben a nemesség támaszát vesztvén, legyőzetett, a hatalom a polgárság kezébe ment át, mely a kormányformát is megváltoztatta, a város élére kapitányt állítva és e mellé 48 tagból álló tanácsot rendelve. A nemesség ugyan nem mondott le a reményről, hogy a hatalmat visszaszerzi, vissza is szerezte s pedig nem egyszer; de mert a nemesség a kereskedő város érdekeit kellőkép képviselni még sem tudta s mert mindama intézkedéseket, melyek a város jólétét, hirét, nevét növelték, a polgári (guelf) kormány léptette életbe, azért ezek mindég visszakerültek a kormányra. Igy 1252-ben arany forintosok veretése által vonta magára Európa figyelmét, mely ez időtől fogva szivesen vásárolta Firenze iparczikkeit, ezek között első sorban a posztót; az aranypénz-verést lassankint utánozták a fejedelmek is s nem egy nép pénzügyi dolgait a város egyik vagy másik gazdag bankháza bonyolította le, Francziaország pénzforgalma pedig egészen Firenze kezébe került.

Hogy a nemesség uralma ellenében magokat biztosítsák, 1267-ben inkább megválasztották Anjou Károlyt 10 évre Signorenak, a ki viszont mindama jogokat biztosította a városi hatóságnak, a melyeket előbb a császárok gyakoroltak helyettesük (vicarius) és a hatóság útján. Ekkor a hatóságot a hét magasabb czéh (jogtudósok, finom posztókereskedők, pénzváltók, gyapjúszövők, selyemfonók, orvosok és fűszeresek-gyógyszerészek, szücsök) képezte, később még más, 14 czéh is, és e 21 czéh mesterei (priori) alkották a «Signoria»-nak nevezett tanácsot, mely szigorú törvényeket hozott, melylyel a nemeseket a hatalomtól távol tartották és a város biztonságára állandó polgárőrséget szerveztek. Ennek külső jele az volt, hogy a nemesek vártornyait lerombolták és köveikkel erősitették a város bástyáit. De ekkor meg magában a polgárságban következett be változás. A szegényebb nemesi családok a magasabb czéhekbe vétették föl magukat, a czéhbeliekkel egyesültek és ezzel új aristokratia keletkezett, a mely most meg az alsóbb czéheket zárta ki a hivatalokból s mint egykor a nemesség, úgy most az új nemesség egyedül maga akarta a hatalmat gyakorolni. Ez új harczokat vont maga után, a melyben majd a pénzaristokratia, majd az alsóbb czéhek ragadták magokhoz a hatalmat és az igazságszolgáltatást. Ezek között legveszedelmesebb volt az 1378-iki forradalom, melyet a legalsóbb néposztály indított a hatalmasok és gazdagok ellen, a melyet csak három évi harcz után tudtak leverni az előkelők Albizzi, Sachetti, Barbadoni és mások vezérlete alatt, mire a hatalom ismét a patricius családok kezébe került.

Érem Savonarola arczképével.
Réz. Eredeti nagyság. Az első oldal körirata: HIERONIMVS. SAVo FER(rariensis) VIR. DOCTISSs. ORDINIS PREDICHARVM. A hátlapon Firenze, fölötte Isten kardos keze. Körirata: SVP. TERRAM. CITO ET VELOCITER. GLADIVS. DOMINI.
Berlinben, a királyi éremgyüjteményben.

De miként Görögországban, úgy történt Firenzében is. Egyes előkelők nagyravágyásuk és talán a város érdekei által is vezettetve, a nép élére állottak, hogy ezt a törvényesség határai között a város és a saját érdekeik megvédelmezésében irányítsák. A nép később hozzá is szokott ahhoz, hogy vezére patricius legyen, a ki önzetlenségében védelmezi a nép jogait és ennek fejében megszerzi magának a nép háláját. Azok között, kik a nép jogát védelmezték, első helyen kell említenünk a Medicieket, a kik minden körülmények között úgy viselték magokat, hogy az alsóbb néposztály bizalmát teljes mértékben kiérdemelték. A véres mozgalmakat kerülték; de mikor az alkotmányharczok idején a nép jogait kellett védelmezni, a Mediciek mindig a nép pártján állottak. Ez szerezte meg Medici Giovanninak a nép szeretetét és szerzett neki és családjának oly tekintélyt, mely a régebben uralmon lévő nemesi családok féltékenységét is fölkeltette. Giovanni halála után a nép fia, Cosimo körül csoportosult, de éppen az, mi annyira magán viselte az utódlási jogot, arra birta a leghatalmasabb család fejét, Albizzi Rinaldot, hogy a Mediciek megsemmisítésére törjön. Milano ellen viselt szerencsétlen háborúból Zsigmond császár és magyar király közbevetésére Firenze szerencsésen kibontakozott, a Signoriának minden tagja (8) és az igazságszolgáltatás vezetője Albizzi pártjához tartozott, ezek segítségével sikerült is Cosimot (1433) vád alá helyezni és 10 évre számüzetésbe küldeni.

Medicio Cosimo.
Márvány dombormű, állítólag Andrea del Verocchiótól (1432–1488).
A berlini királyi múzeumban.

Cosimot barátai közül többen követték a számüzetésbe, a hol azonban úgy fogadták őt, mintha még mindég a legnagyobb állami méltóságot viselné. Ez alatt hivei ugyancsak tevékenyek voltak s Albizzi és az aristokraták hibáit javukra felhasználván, 1434 aug. megejtett választás alkalmával Medici párthiveit emelték a hivatalokra, mit midőn Albizzi és pártja ki akart játszani, oly erővel tört ki a nép haragja, hogy az aristokraták hatalmát teljesen megsemmisítette. Albizzi és társai vagy börtönbe kerültek, vagy számüzetésbe küldettek, Cosimo pedig barátaival együtt visszatért Firenzébe, hol a nép a legnagyobb szeretettel fogadta. Ez időtől fogva egész haláláig minden czím és rang nélkül csaknem korlátlanul kormányozta Firenzét és a hozzá tartozó részeket, kormányát népszerűvé tette, szerencsés háborúk folytán Firenze hatalmát majd egész Toscanára kiterjesztette; a földmívelés, az ipar és kereskedelem virágzása által a nép jólétét emelte és végre a tudomány és a művészet pártolása, nagyszerű középületek emelése által Firenzét a tartomány méltó fővárosává avatta. Maga köré gyűjtötte a tudósokat és művészeket (Philippo Brunellesco, Ghiberti Lorenzo, Donatello, Luca della Robbia építészek és szobrászok; Tomaso Masaccio, Guido Fiesole és Philippo Lippi festők), a kik neki dolgoztak, a kiknek tanácsára alapitotta a plátói akademiát és a Medici-könyvtárnak alapját megvetette. E sokoldalú gondoskodását a nép azzal hálálta meg, hogy őt a «haza atyja» díszes czímével tisztelte meg.

1464-ben bekövetkezett halála után minden ellentmondás nélkül ragadta a hatalmat kezébe Péter, ki a család befolyását majdnem örökre eljátszotta. Cosimónak második fia testre nézve beteges, lélekre gyönge volt, ki meg sem tudta érteni atyja magasztos gondolkozását; az által pedig, hogy a kis kölcsönöket, melyekkel atyja polgártársain segített, de ezzel biztos párthiveket is szerzett, szigorúan behajtotta, elégedetlenséget keltett. Sikerült azonban az elégedetleneket leverni, ellenségeit számüzni és ezzel a család hatalmát megszilárdítani; de mert mindehhez az erőszak emléke tapadt, a családra nézve csak szerencsének mondhatjuk azt, hogy Péter már 1469-ben meghalt és így fiai, Lorenzo (1469–1492) és Giuliano kezébe került a hatalom. Lorenzo mindenben nagyatyja példáját követte és ezzel nemcsak családjának hatalmát szilárdította meg, hanem hazájának is nagy hasznára vált. Hogy maga a nép is így itélt felőle, ezt azzal bizonyította be, hogy Lorenzót «il Magnifico», a dicső, czímmel ruházta fel. Kiváló szellemi tehetsége, nemes gondolkozásmódja és szíve őt e czimre valóban méltóvá is tették. Mint államférfiú hazáját a legválságosabb viszonyokból szerencsésen kivezette, mint költő és műértő a tudományt és művészeteket felkarolta. A nagyatyja által alapított könyvtárt és a platói akadémiát befejezte, a görög tudósokat udvarába befogadta, kik nyugat népei előtt föltárták a görög bölcsészet kincseit. A tudomány és művészet oly hatalmas lendületet nyert általa, hogy Firenze e téren háttérbe szorította az örök Rómát és Európának a szellemi téren fővárosává emelkedett, a hol összegyültek mindazok, a kik tudvágyukat kielégíteni akarták.

Lorenzo Magnifico.
Festett terracotta. A berlini királyi múzeumban.

Mind e nagy eredményt és ennek folytatását veszélyeztette a Pazziak összeesküvése, a melynek testvére, Giuliano áldozatul is esett; de Lorenzo szerencsésen megmenekült. Igy bekövetkezett az, mint rendesen, hogy a nem sikerült merénylet nem hogy meggyengítette volna, inkább megerősítette uralmát és képessé tette arra, hogy úgy az ő, mint a nép ellenségein magát megboszúlja. A gyilkosokat elfogatta és kivégeztette, ezek között Salviatit is, ki azért csatlakozott a Pazziakhoz, mert Lorenzo tőle a pisai érsekséget megtagadta. Ez időtől fogva korlátlan hatalommal vezette hazája ügyeit és mint korlátlan hatalmú uralkodó, a ki csak a fejedelmi czímet nélkülözte, halt meg 1492 ápr. 8-án.

A nagy érdem, melyet Lorenzo hazája szolgálatában szerzett, utódai számára is biztosította az uralmat s ha egyszer-egyszer el is űzettek, de visszatértek és a család kihaltáig (1737) uralkodtak Toscana fölött.

Savonarola prédikál.
Egykorú olasz fametszet hasonmása.

Lorenzo halála után fia, II. Péter elnyerte ugyan a hatalmat, de mikor ezzel nem a nép javára élt, Savonarola Jeromos domonkos-rendű szerzetes a népnek szabadságszeretetét felébresztette, mire a nép fegyvert fogott II. Péter ellen, a ki testvéreivel együtt menekült is Firenzéből (1494). Savonarola arra törekedett, hogy a régi, elfeledett erkölcsöket felujítsa, a kételyt kiirtsa a szivekből és az embereket a valláserkölcsi útra vezesse vissza. Ezért kiméletlenül ostorozott minden gyengeséget, elfajulást; de mikor a pápaságot is megtámadta gazdagsága és buja élete miatt, azok is ellene fordultak, a pápánál bevádolták, mire VI. Sándor pápa a «firenzei prófétát» egyházi átokkal sújtotta. Mint vallásháborítót és népizgatót fogták vád alá és máglyára vitték. Ez után visszatértek a Mediciek is.

Velencze, a másik, Firenzéhez hasonló olasz köztársaság, kedvező fekvése és lakóinak vállalkozó szelleme folytán csakhamar a világkereskedelemnek vált góczpontjává; az arabok fölött Tarentó mellett (871.) kivívott győzelme után pedig az Adriai-tenger ura lett. Majd kiterjesztette hatalmát az Adriai-tenger keleti partvidékére is és II. Péter doge (996) a dalmát herczegi czímet fölvette. Fia és utóda, III. Péter, ki bérmaatyja, III. Ottó császár nevéről magát Ottónak nevezte, meghódította a dalmátparti szigeteket, s hatalmát az Árpád-házzal kötött házasság által akarta megerősíteni. Valóban feleségül is vette Szt. István királyunk nővérét, de ennek daczára a nemesség, mely a doge hatalmát mind szűkebb korlátok közé akarta szorítani, egyesülve a néppel, 1026-ban Ottót elűzték, ki ekkor Konstantinápolyba menekült, míg fia, Péter, Magyarországba jött anyjával együtt s Szt. István király után elnyerte a trónt. E siker után a nemes családok mindaddig nem is nyugodtak, míg a doge választásának jogát magoknak meg nem szerezték és ezzel a hatalmat is, úgy hogy ez idő óta (1177.) a doge hatalma mind szűkebb körre szorult és végre is a nemesség végrehajtó közegévé vált.

Steno velenczei doge ólombullája.
Eredeti nagyság. Az előoldalon a doge Szt. Márktól egy zászlót vesz át.
Berlinben, a királyi titkos állami levéltárban.

De éppen akkor, mikor az első választott doge vezette a köztársaság ügyeit, jelent meg Velenczében III. Sándor pápa és Barbarossa Frigyes császár, hogy a hosszú viszálynak véget vetve, egymással kibéküljenek. A doge hűségét III. Sándor pápa egyéb ajándékokon kívül egy gyűrűvel jutalmazta meg, a melyet e szavak kiséretében adott át neki: «Legyen neked alávetve a tenger, mint a nő a férjnek, miután győzelmeid által urává tetted magadat.» Ez időtől fogva évenként Krisztus mennybemenetele napján, nagy ünnepélyesség kiséretében a doge eljegyezte magának a tengert egy aranygyűrűt dobván ennek mélységébe.

Savonarola és a vele együtt kivégzett dominikánusok tűzhalála a firenzei Piazza Della Signorában, 1498. április 7.
Savonarola san-marcói zárdájában levő egykoru festmény után.

Velencze a kereskedelmi érdeket mindenek fölé helyezte s még akkor is, mikor egész Európát a keresztes háborúk eszméje magával ragadta, Velencze csupán az előnyöket kereste; a kereszteseknek pénzt adott, őket szállította, a hadjárat czélját kijelelte, mindég a mint érdeke megkivánta. Mikor a keresztesek a Szent-földet felszabadították, ebből Velencze húzta a legnagyobb hasznot, szolgálatai fejében fontos kereskedelmi kiváltságot nyervén, és ennek védelme alatt Ptolemais és Tyrusban alapított gyarmatai rohamos virágzásnak indultak. Még arról is szó volt 1202-ben, hogy az egész köztársaság Alexandriában, a keleti kereskedelem régi központjában telepedik le. Még a keleti császárság ellen támadt hangulatot is előnyére használta föl, megtagadván Konstantinápolynak eddig gyakorolt fönhatóságát. Most már független tengeri hatalmasság, számottevő hatalmi tényezővé vált, melyet a leghatalmasabb uralkodók is tekintetbe vettek, közbenjárását elfogadták, látogatásukkal megtisztelték.

Marino Falieri doge arany pénze.
Eredeti nagyság. Az előlapon a doge, a mint térdelve Szt. Márkustól egy lobogót vesz át. Körirat: MAIN’ FALEDRO S. M. VENETI. A hátlapon Krisztus csillagkoszorúban e körirattal: SIT. T. XPE. DAT. Q. TV. REGIS ISTE DVCAT. (Sit tibi Chuem tu regis iste ducatos.)

Hatalmának tetőpontját a latin császárság idejében (1204–1262.) érte el, melynek alapítására Velencze döntő befolyást gyakorolt. Keleten elfoglalta Korfu, Kréta és Cyprus szigeteit, a szultánoktól engedélyt nyert Kelettel kereskedelmi összeköttetésben lenni; a szárazföldön pedig a milanói és a német határig, Udinetől Bergamóig terjeszkedett. Százados harczot folytatott Magyarországgal Dalmátország birtokáért; hogy pedig Kelet kereskedelmét egyedül bírhassa, vetélytársával, Genovával hosszú, véres háborút folytatott, a mely 125 év után Velencze győzelmével ért véget. Magyarországgal Dalmátországért vívott harczában volt idő (1105), mikor a doge lemondott a parti országról és a Dux Dalmatiae et Croatiae czímet is letette; de később ismét fordult a szerencse s volt idő, mikor majdnem az egész ország birtokába került (lásd Magyarország történeténél); de Genovával szemben, mint alább látni fogjuk, keleti kereskedelme csak akkor forgott veszedelemben, mikor Genova Magyarország szövetségét elnyerte. Általában Görögország, az Archipelagus és Kelet hasznát Velencze hosszú időn keresztül majdnem egyedül birta és ez tette hatalmassá és gazdaggá az Adria gyöngyét. És e nagy hatalomhoz méltó volt a főváros, a melyet a pompás egyházak (Szt. Márk temploma), fényes paloták (a doge palotája), szép terek (Márk-tér), hatalmas hidak (Rialtó híd) a világ csodájává tettek.

Mind e fény és pompa azonban nem pótolhatta a szabadságot, a melyet a köztársaság sajátságos és kegyetlen belszervezete a néptől megvont. 697 óta hogy doget választottak, a doge ötödfélszáz éven keresztül majdnem korlátlan hatalommal vezette a kormány ügyeit, mígnem a nemes családok – a mint már említettük – a doge-választás jogával a hatalmat is magokhoz ragadták. Ez idő óta a nagytanács gyakorolta a hatalmat és a doge ennek csak végrehajtója volt. E körülmény éppen azok előtt fosztotta meg a legfőbb méltóságot minden nimbusától, a kik ez állásra megválasztattak, minek következménye az lett, hogy a megválasztottak vagy nem fogadták el a választást, vagy később lemondtak állásukról. Hogy ennek elejét vegye a nemesség, 1339-ben törvénybe iktatta, hogy a megválasztott tartozik a doge méltóságot elfogadni és erről le sem mondhat. Talán éppen ez vezetett egyeseket a dogek közül arra, hogy ha már le sem mondhat, legalább a korábbi hatalom visszaszerzésére törekedjék és e végből a nemesek hatalma ellen összeesküdtek. Ezek sem voltak szerencsésebbek, mert a nemesek nemcsak a nép lázadását nyomták el véresen, hanem fejével lakolt az a doge is, a ki a fennálló rend ellen tört.

Midőn kormányformájuk teljesen kifejlődött, ez a következő volt: a köztársaság élén állott a nemes családoktól, nobiliktől választott doge, a ki a mellé rendelt hat tanácsossal vezette az állam ügyeit, mely tanács a dogeval együtt signoriának neveztetett. A hatalom telje a nagy tanács kezében volt (consiglio maggiore), mely 480 nemes emberből állott, a mely magából választotta a negyvenek tanácsát (quarantia), a legfőbb biróságot, a senatust, mely a birói teendőkön kívül még a politikai közigazgatást végezte és a külpolitika irányát szabta meg és a tizek tanácsát, vagy a kisebb tanácsot (consiglio minus), mely mint a nagy tanács állandó bizottsága e kormányforma fölött őrködött, de első sorban a doge magatartását ellenőrizte.

E kisebb tanács dolgozta ki a nagy tanács elé terjesztendő javaslatokat, a melytől azonban csak a legfontosabb esetekben térhetett el.

1297-ben hogy a nobilik hatalmát még inkább biztosítsák, Gradenigo Péter doge a nagy tanácsot bezárta, vagyis ez évtől fogva többé nem választották évről-évre a nagy tanács tagjait, hanem ama családok, a melyek ekkor a nagy tanácsban képviselve voltak, örökösödési jogot nyertek a tanácsosságra. Az így örökösödési jogot nyert családok neveit bejegyezték az Aranykönyvbe és ezzel a tanácsosok számát lezárták, s mert ezóta senki sem emelkedhetett a tanácsosok sorába, a kisebb nemesek, a polgárok és a nép a kormányzásból mindenkorra kizárattak; ennek következménye volt az a számtalan összeesküvés, melylyel a nobilik hatalmát megdönteni akarták, de sikertelenül. Nem is e támadások, melyek mindegyikét véresen verték le a nobilik, hanem a nemesi családok kihalása vonta maga után azt, hogy a XVII. és a XVIII. században, mikor nagy válság fenyegette Velenczét, néhány új család nevét jegyezték be az Aranykönyvbe, a mi azonban sem a kormányformán, sem Velencze sorsán már nem változtatott.

Míg a belharczok folytak, az alatt Velencze számos háborút viselt, melyek közül itt a genovaiak ellen viselt háborúról emlékezünk meg. Genova földrajzi fekvésének megfelelően a Földközi-tenger nyugati részén terjeszkedett; de mikor e részeken uralmát biztosította, a keleti részekre terjesztette ki figyelmét, a hol eddig kizárólag Velencze uralkodott. Velencze ezt nem is nézte tétlenül, visszautasította Genova törekvését, mi 125 évig tartó háborúra adott alkalmat (1256–1381). Az ellenségeskedésre az első okot St. Jean d’Acreban egy templom birtokjoga miatt kitört viszály szolgáltatta, a mit hatalmi versengés és kereskedelmi érdek később annyira elmérgesített. Genova, hogy a hatalmas versenytárssal szemben a győzelem reményével kezdhesse meg a harczot, szövetségesek után nézett és erre ekkor első sorban vállalkozott Palaeologos Mihály nicaeai császár, a ki 1261-ben Genova szövetségében megtámadta Konstantinápolyt, ezt bevette és a latin császárságnak 57 évi fönállása után véget vetett. Mihály császár hálás volt szövetségese iránt. Átadta neki Galata külvárost, Chios szigetet és a Fekete-tenger kereskedelmének kizárólagos jogát (1261).

Genova e sikere nem hagyhatta nyugodni Velenczét, mely attól tarthatott, hogyha vetélytársa e részeken hatalmát megszilárdíthatja, könnyen kezébe ragadhatja a Levante kereskedést. Genovának Mihály császárral kötött szövetség következményei már is mutatkoztak. Mihály császár és utódai a genovaiakat kegyeikkel elhalmozták, minek folytán Konstantinápolyban, de különösen a Fekete-tengeren a velenczei kereskedők ügye hanyatlásnak indult. Maga Velencze is belátta, hogy a latin császárság bukása az első nagyobb csorbát ütötte a velenczeiek kiváltságos kereskedelmén. Hogy ezt kiköszörülje, s ha lehet, ellenfelét megsemmisítse, a legnagyobb erélylyel viselte ellene a háborút. Kellett is, hogy Velencze magát ily harczra elhatározza, mert kárörvendő ellenségei a kedvező alkalmat ugyancsak fölhasználták ellene. Pádua és Treviso gabonájukért hallatlan árakat követeltek; Ancona és Bologna Velenczének az Adriai-tenger fölötti uralmát nem ismerte el; Capo d’Istria és Triest gyarmatok pedig tőle elszakadtak. Mindezek fölött győzedelmeskedik Velencze; Anconát és Bolognát annak elismerésére kényszeríti, hogy Velenczének joga van az Adriai-tengeren megjelenő hajókat megvizsgálni (1275), a gyarmatokat pedig Gradenigo Péter doge szorítja engedelmességre (1279 és 1289).

Velenczének e sikere azonban nem rettenti meg Genovát, mely hajóhadát Doria Lamba vezérlete alatt az Adriai-tengerre küldi. Dandolo András és Quirini Mátyás azonban győzedelmeskednek a genovaiak fölött, 20 hajójukat megsemmisítik, többi 75-öt pedig a Dalmát tengerpartig üldözik és Curzolánál bezárják. Mikor azonban föltétlen megadást követelnek a genovaiaktól, ezek a kétségbeesés erejével támadnak a velenczeiekre, ezeket leverik. A 95 hajóból csak 30 menekülhetett meg. Quirini elesett, Dandolo pedig ötezredmagával Doria Lamba fogságába került (1298).

E szerencsétlenségben oly nagynak mutatta magát Velencze, mint egykor Róma. A különböző pártok egyek lettek a haza megmentésének nagy munkájában s mindannyian vetekedve hozták meg a legnagyobb áldozatot. Csakhamar száz új hadi hajót szereltek fel, a mely új küzdelemre készült. E hír, de különösen az a veszteség, a melyet Schiavo velenczei tengeri rabló okozott a genovaiaknak, ezeket arra birta, hogy Visconti Matteo közbenjárását kikérjék és Velenczével békét kössenek (1299). Minthogy ebben az évben még Kréta lázadását is leverte és a görög császárral is békét kötött, Velencze, daczára a szenvedett sok veszteségnek, csorbítatlan hatalommal lépett át a következő századba.

Körmenet a szent kereszt ereklyéjével a velenczei Márkus-téren, 1496.
Bellini (1421–1501.) festménye a velenczei Akadémiában.

Hogy a béke, mely a háború tulajdonképi okát nem szüntette meg, nem lesz tartós, ezt mindkét fél igen jól tudta, nem is tekintette sem egyik, sem másik másnak, mint fegyverszünetnek, a mely alatt erőt gyűjthetnek. Genova a Fekete-tenger partjain alapított gyarmatokat, a Kaffából Közép-Ázsiába vezető kereskedelmi útat kaparította kezébe; Velencze pedig az olasz földön terjeszté ki hatalmát. De épen e terjeszkedés szült aggodalmat a Della Scala család és más kényurakban s nem is késett az alkalmat Genova fölhasználni és megkezdte Velencze ellen második háborúját (1328–1339). Az eredmény ekkor is eldöntetlen maradt.

Velenczét ezután már nem is Genova, hanem Magyarország fenyegette, melynek hatalmas királya, Nagy Lajos, nem alkudozott a köztársasággal, hanem Dalmátországot, melyet jogos birtokának tartott, egyszerűen visszakövetelte tőle s mert ezt Velencze megtagadta, a két hatalmasság között háborúra került a sor. Nagy Lajos három háborút viselt Velencze ellen. Az elsőnek Lajos király testvérének, Endre herczegnek balvégzete vetett véget; de már a második hadjáratban (1356–1358). Genova szövetségében oly csapást mért Velenczére, hogy ez jónak látta a magyar királytól békét kérni, készségét nyilvánítván egész Dalmátországról Durazzó határáig lemondani. Ez alapon a béke létre is jött; de Kréta és Trieszt mozgalmait ezután Velencze már képes volt leverni és engedelmességre szorítani; Carrara Ferenczet, Padua urát is megalázó békére kényszerítette. Minél hatalmasabb lett azonban a köztársaság, annál több ellensége támadt, a kik akkor váltak Velenczére nézve végzetesekké, a mikor régi ellenségével, Genovával szövetkeztek. Pedig a Genovával való viszályra ok mindég volt. A mióta a latin császárság megbukott, Velencze mindég a trónvesztett, Genova a trónbitorló császárt védelmezte; Cyprus és Tenedos szigeteken mindegyiknek volt párthive, a kik örökös harczban állván, a békét akkor robbanthatták föl, a mikor akarták. És mégsem ez, hanem más oldalról következett be a lökés. Velencze azáltal, hogy Nagy Lajos királylyal kötött békéjét nem tartotta meg, magára zúdítja a király haragját, ki miután szövetkezett Genovával, Carrara Ferenczczel és Aquileja patriarchájával, megkezdi a harczot Velencze ellen, a mely viszont Milanóval, Cyprussal és Aragoniával szövetkezett (1378).

Míg a magyar had győzelmesen nyomult előre a száraz földön, az alatt Doria Lucian Polánál megsemmisíti a velenczei hajóhadat és Chioggiát, Velenczének a Lidon épült kikötő-városát megszállta. E nagy csapás, mely a közeli vég veszedelmét látszott jelezni, tette erőssé a város polgárságát. A mult idő nemes példája megújul, a hazaszeretet a lehetetlennek látszót is megvalósítja. A szorongatott Velencze hadsereget és hajóhadat állít ki, míg az a betörő ellenséget visszatartja, addig Contarini András doge egy holdvilágos éjszakán kétségbeesett támadást intéz a genovai hajóhad ellen, a mely alatt Doria Péter elesett, a hajóhadat előbb visszaveri, majd körülzárja. Hiába küldött ezután Genova két hajóhadat is a körülzártak fölmentésére, a velenczeiek ezeket visszaverik és 1380. jun. havában végre is arra kényszerítik őket, hogy magokat megadják. Velencze a szárazon is győzelmesen küzdött Padua és a patriarcha ellen, csupán a magyarok elleni harczában nem kisérte fegyverét a szerencse. Ez azonban már nem változtatott a helyzeten, mert Nagy Lajos király, elkedvetlenítve a genovaiaktól, Velenczével Torinóban (1381. aug. 8.) békét kötött, melynek értelmében Velencze lemondott Dalmácziáról, hadiköltség fejében százezer arany fizetésére kötelezte magát, a melynek kamatát (7000 arany) évenként Szt. István király napján fizeti le a magyar királynak. E béke után már nem volt veszedelmes Genova Velenczére nézve, a melynek hatalmát a belső villongás úgy is lekötötte.

A doge-palota Velenczében (1350–1442.) s az oszlop szent Márk oroszlánjával.

Nagy Lajos utódai is viseltek Velence ellen háborút, de ezek egyike sem tudott oly erővel föllépni, hogy veszélyes helyzetbe döntötte volna a köztársaságot, mely a Torinóban kötött béke után a szárazföldön egyre terjesztette hatalmát, míg végre az említett határokig jutott. E terjeszkedés azonban korántsem tudta a hanyatlást megakadályozni, mit első sorban a török nép előnyomulása okozott, mely veszélyeztette a keleti kereskedelem útjait, a melyeket Velencze örökös háborújával sem tudott biztosítani; mikor pedig Konstantinápoly is a török hatalmába jutott, ez alapjában ingatta meg a köztársaság hatalmát Keleten s úgyszólván életereit vágta el. Pedig ez még csak a csapások kezdete volt. A törökök elfoglalják a velenczei görög birtokokat, sőt megjelentek már Velencze előtt is, és ide behurczolták a pestist, hogy a mit meghagy ott a fegyver, azt a fekete halál pusztítsa el. Hogy a csapás teljes legyen, Kolumbus Kristóf fölfödözi Amerikát (1492), Vaseo de Gama pedig Afrika körül az Indiába vezető útat (1498) és ezzel megsemmisült Velencze keleti világkereskedelme, a melyet eddig Egyiptomon és Elő-Ázsián keresztül úgyszólván egyedül közvetített. De a város szilárd alkotmánya, az ott felgyűlt nagy tőke, a senatus politikai bölcsesége és diplomacziai ügyessége még ekkor is fentartotta a világ nyolczadik csudáját s bearanyozta lassú, fokozatos, százados hanyatlását.

Firenze, mint láttuk, előbb iparos demokratia volt, azután polgári tyrannis; Velencze köztársasága a kereskedő és gyarmatosító élettel aristokrata önkormányzatot kötött össze. A harmadik olasz köztársaság, melyről itt megemlékezünk, Genova, a katonai olygarchia képét mutatja.

Genova kedvező fekvése, lakóinak derekassága, virágzó kereskedelme e várost gazdaggá és hatalmassá tette; de éppen a gazdagság volt az, a mely egyenlőtlen társadalmi viszonyokat teremtett, mi maga után vonta a későbbi zavarokat. Kezdetben Pisával kellett megküzdenie, 1381-iki diadala óta versenytárs nélkül állott a Földközi-tenger nyugoti mellékén.

Kezdetben keleten is szerencse kisérte törekvései, de később (mint láttuk) a nálánál hatalmasabb Velencze ellenében föntartani magát nem tudta. De mégsem ez a két hosszú háború, mint inkább a török hatalom semmisítette meg Genovát, a mely megdöntötte Konstantinápolyt s mert a császárt a török elleni küzdelmében támogatta, magára vonta a török haragját. II. Mohammed 1460-ban Chiost és Lesbost, 1464–75-ig Asowot, Kaffat és a többi krimi gyarmatokat foglalta el.

Míg Genova eme harczokat folytatta, ez alatt a legszomorúbb belvillongásnak volt szinhelye, a mi földulta és szétforgácsolta a belső erőt és a nemesebb törekvéseket. A régi, egyszerű kormányformát, a melyben egy konzul osztozott a hatalomban a népgyűléssel, a meggazdagodott nemesség rég kiforgatta eredetiségéből, a hatalmat kezébe ragadta, a kormányból a népet kizárta. Az előkelő tisztviselők nem tudták azonban magokat a néppel megkedveltetni; de mert fölötte uralkodni sem tudtak, hogy a belső surlódásoknak véget vessenek, gyakran idegent állítottak a hatalom élére, ettől várván azt, mire az aristokraták képtelenek voltak, hogy pártatlanul és igazságosan fog uralkodni. Ezek egyike, Boccanegra, meg is tudta magát a néppel szerettetni, a melyre támaszkodva kapitánynyá kiáltatta ki magát és e minőségében évekig korlátlanul uralkodott.

Részlet Velenczének 1500-ban Jacopo De Barbarj által fára metszett látképéből. (kisebbítve.)

A nemesség, mely egymással sem értett egyet, mert egy része guelf, a másik ghibellin érzelmű volt, most, hogy hatalmuk veszélyben forgott, egyetértve küzdöttek a nép kapitánya ellen és ennek hatalmát megdöntötték, de ezután folytatták az egymás elleni küzdelmet. Különösen négy nagy család vált ki e korban roppant gazdagsága és a közügyekre gyakorolt befolyása által: a Doria, a Spinola, Fieschi és Grimaldi családok. Ezeknek és követőiknek küzdelme folytonos nyugtalanságban tartotta a köztársaságot és mint Firenzében, itt is számüzetés volt a legyőzöttnek sorsa. E versengésnek a nápolyi király vetett véget, ki rábirta a pártokat arra, hogy a hatalmat közösen gyakorolják (1331). A nép azonban, melyet a nemesség most már el is akart nyomni, 1339-ben fölkel és megváltoztatja a nemesi kormányformát. A köztársaság élére doget állít, dogévé választván meg Boccanegra Simont, a ki mellé 12 tagból álló tanácsot rendel, a mely közül 6 a nemes, 6 a nép kebeléből választandó. 24 évig türte ezt a nemesség, míg végre erőszakhoz nyult: Boccanegrát megmérgezték, a hatalmat magukhoz ragadták. Erre újra kezdetét vette a belharcz s a nemesség, melyre a velenczeiektől szenvedett vereség is homályt vetett, már-már kénytelen a népakarat előtt meghajolni. Hogy ezt elkerülje, a hatalmat fölajánlja VI. Károly franczia királynak, a ki kormányzót küldött Genovába; ezt azonban elüzik, hasonlóan az ekkor meghivott montferrati őrgrófot is. Ugy látszott, az anarchia vesz erőt a köztársaságon, a melyben annál bizonyosabban megsemmisül, mert ugyanekkor a tengeren is veszteséget szenvedett. E veszély mégis arra birta őket, hogy Milano fenhatósága alá bocsássák magokat, majd Francziaország uralmát ismerjék el. Igy váltakozik ez az egész században, míg végre a XVI. század elején Doria András szövetkezik V. Károly császárral és hazája függetlenségét visszaszerzi (1528). A város már a XIV. század óta főpiacza volt a pénznek; Szt. György bankja, melyben az előkelő családok tőkéje kamatozott, első s sokáig a legtekintélyesebb volt Európában. Ez a gazdagsága maradt meg ősi dicsősége és katonai jelessége egyetlen maradványa gyanánt; a műveltségtől mindig távol maradt ez a pártos, önző nép. Régi hatalma azonban többé soha sem tért vissza, erre népe képtelen, de meg méltatlan is volt.

A negyedik olasz köztársaság, Milano, katonai tyrannis volt a condottierik hazája.

Livius állítása szerint Milanót K. e. 603 körül a gallusok alapították; mások pedig azt állitják, hogy 600 körül K. e. a kelta Bellovesus alapította e várost. Első neve Mediolanum volt; akkor az insubrok fővárosa. A gall hatalom bukásával 222-ben K. e. a rómaiak hatalmába került és a rómaiak gondoskodása folytán a császárok alatt már a legnépesebb városa lett Felső-Olaszországnak, a hol a tudomány is otthonra talált és e téren oly kiváló állást foglalt el, hogy méltán nevezték e várost Uj-Athénnek és, mint a római birodalom második városát, Uj-Rómának. Ez idő óta jó és balsorsban elsőrendű városa volt a birodalomnak, a hol a császárok közül többen székeltek. Itt írta alá Nagy Konstantin császár azt a nevezetes okiratot, mely az egész birodalomban szabad vallásgyakorlatot biztosít a keresztyéneknek. Első püspöke a hagyomány szerint szt. Barnabás apostol volt, kinek tiszteletére a későbbi századok kegyelete templomot is emelt. A keresztyén vallás innen terjedt el, egész Felső-Olaszországban ezek fölött mint metropolita fenhatóságot is gyakorolt s még szt. Ambrosius egyházatya idejében (374–397) Rómával szemben bizonyos függetlenséget és önkormányzatot élvezett s főpapjai számos zsinatot is tartottak. Falai között halt el Nagy Theodosius (395).

A későbbi századok viharai nagy szenvedéseket hoztak a városra, de ezek mégsem tudták megsemmisíteni. Attila elfoglalta, Nagy Károly meghódította s püspökeit érseki rangra emelte. I. Konrád ideje óta elismert feje volt a városoknak. Lerombolását Barbarossa Fridrik idejében gyorsan kiheverte s II. Fridrik korában ismét lelke volt a császár elleni küzdelemnek, legerősebb támasza a guelf pártnak és pápaságnak.

IV. Incze pápa (1243–1254.) hogy szabad kezet nyerjen, elhagyta Olaszországot és Lyonba zsinatot hívott össze, a melyen Frigyes császárt mint eretneket s az egyház és a vallás ellenségét kiátkozta, alattvalóit pedig a hűségeskü alól feloldotta. Ezzel minden országban megújult a harcz. Németországban előbb Raspe Henrik, ennek halála után Hollandi Vilmos lépett föl ellencsászárnak. Ezzel Milanónak és a szövetséges városoknak helyzete jobbra fordult, mert a császár koronája védelme miatt kénytelen volt Németországban is fölvenni a harczot, hol az általa fölszabadított városok polgársága és házának régi hívei hatalmasan támogatták fiát, Konrád királyt. Németországot így biztosítva látván, most arra törekedett, hogy legalább Olaszországban vessen véget a harcznak; ezért 1245-ben ismét megjelent Milano falai előtt; de engedelmességre szorítani a büszke köztársaságot ekkor sem tudta. A podesta kezében csak a legfelsőbb birói hatáskört hagyták meg és minden egyéb ügy vezetésére a nép kapitányt (Capitano del Popolo) választott a Val-Sassinából származott nemes Della Torre családból; ezzel a guelf-szövetségnek a legnagyobb szolgálatot tette. Ekkor már épen nem számíthatott arra, hogy czélját éri, mert Németországból segítséget már nem igen várhatott, Nápoly és Szicilia ereje pedig kimerült a hosszú harczban.

Giovanni Galeazzo Visconti síremléke Certosában, Pávia mellett.
Pellegrinitől.

Egykorú történetírók Milano lakosságának számát 150-200 ezer emberre teszik, a kik között 40 ezer volt a fegyverképes férfiú; a házak száma vagy 13 ezer. A tulajdonképi várost 60 külváros, ezeket 600 falu és 150 váracs vette körül, úgy hogy az ezekben elhelyezett őrséggel együtt a fegyveresek száma 50 ezerre emelkedett. A közoktatást illetőleg a városnak csak 80 elemi tanítója, 15 olyan, a kik a magasabb iskolákban tanítottak, hol nyelvtant és bölcsészetet is tanult az ifjúság és vagy 50 könyvmásolója volt; aránytalanul sok (180–200) orvosa volt. 1000 bormérése, 105 fogadója volt, mit az élénk kereskedelem és a munkásoknak nagy száma tett szükségessé, a kik a 100-nál több pajzs- és fegyvergyárban dolgoztak. E gyárak teljes fegyverzetet készítettek emberek, és vérteket a lovak számára, valamint egyes fegyverdarabokat, a melyekkel messzeterjedő kereskedést űztek. Nevezetes volt a városnak szíjgyártó ipara, ménese, franczia, hollandi és angol gyapjú szövetei, valamint csemege és befőtt gyümölcsei. E sokféle anyagi érdekből származható polgári perekben a 120 tagból álló lovag-collegium, bizottságokra oszolva, osztott igazságot, míg bűnvádi ügyekben a podesta, ki mint legfelsőbb bíró, halálos itéletet is mondhatott. A politikai és katonai hatóság élén a kapitány állott, kinek kötelessége volt a személy- és vagyonbiztonságot föntartani, a város rendeleteit és határozatait érvényre juttatni és a legfelsőbb hatalmat gyakorolni.

Milano tehát a lefolyt hosszas küzdelemben biztosította köztársasági szabadságát a császári hatalom ellenében, de ezzel még nem tudta megszerezni belbékéjét. A Visconti család mindaddig nem nyugodott, míg a hatalom polczáról a Torre családot le nem taszítja. E törekvést a leghathatósabban előmozdította Visconti Ottó érsek, kit száműzetése tett népszerűvé; akkor pedig, mikor a Torrék szövetkeztek Anjou Károlylyal, oly hatalmassá lett pártja, hogy a Torrék hatalmát megdönti, Torre Napoleon fogságba kerül, Visconti Ottó bevonul a városba, a melynek polgársága őt Signore-vá választja meg (1277). Visconti Ottó ugyancsak ügyesen használja fel népszerűségét, a város érdekeit családja érdekeivel egyesítvén; mikor pedig öcscsét, Matteot 1283-ban kapitánynyá választotta meg a polgárság, úgy látszott, hogy a Visconti család uralma örökre biztosíttatott. Ekkor Milano kormányformája is megváltozott, a menynyiben 2 segédet, 12 lovagot, 3 jogtudóst rendeltek melléje, kik a kapitányt a kormányzásban támogatni fogják (Balia). Hogy magát és családját a Torre család ellenében biztosítsa, Nassaui Adolf (1294.) és Albert (1298.) német királyok kezéből elfogadta a vicarius, vagyis a királyi helytartói méltóságot. De még ez sem tudta megvédelmezni, 1302-ben kénytelen a hatalmat átengedni a Torre családnak, s csak VII. Henrik császár segélyével tudta azt visszaszerezni, a ki Matteot birodalmi vicariussá nevezte ki (1311).

Ez idő óta a Visconti család vezeti Milano ügyeit, nem egyszer pénzen vásárolván meg a császároktól (Bajor Lajostól 60, IV. Károlytól 150 ezer frt és 50 ezer frt utazási ajándékkal) a birodalmi vicariusi méltóságot, és ennek megfelelően a császár védelme alatt méltóságukat nem a polgárok választásától függőnek, hanem örökösnek tekintették. Giovanni érsek halála után Stefano testvérének három fia: Matteo, Barnabo és II. Galeazzo ragadták kezükbe a hatalmat (1354–1385), a kik hallatlan önkényt gyakoroltak a város polgárai fölött, a mi csak növekedett, mikor Matteo halála után Barnabo Galeazzot háttérbe szorítva uralkodott. Nem törődve népe elégedetlenségével, meghasonlott az előbb szövetséges városokkal, V. Orbán pápával, ki a zsarnokot egyházi átokkal is sújtotta, és IV. Károly császárral; kitűnően begyakorlott és jól fizetett zsoldos katonaságára támaszkodva, mindannyit arra kényszerítette, hogy vele békére lépjenek (1370). Barnabo helyzete csak akkor fordult válságosra, mikor H. Galeazzo 1378-ban elhalt és Lombardia nyugoti részét ennek fia, Giovanni, III. Galeazzo, örökölte, a ki e részek kormányát már korábban is vezette.

Sforza Galeazzo.
Dombormű Mino da Fiesoletől (1400–1486). A firenzei múzeumban.

III. Galeazzo (1385–1402), kit közönségesen Vertus grófnak neveztek (első felesége Izabella, János franczia király leánya volt, ki őt a házasság megkötésekor e czímmel ruházta fel, szelid uralkodása által megnyerte a nép szeretetét meg Venczel császárnak kegyét is, a ki a vicariatusi méltóságot is reá ruházta (1380), s miután így biztosította hatalmát, Barnabot csellel hatalmába keríti és fogságra veti, majd kivégezteti. A nép örömmel üdvözli a zsarnok halálát és III. Galeazzo egyeduralmát elismeri. Venczel császár – mint mondják – 100 ezer frtért 1395-ben herczegi méltóságra emeli és ezzel Milano ura fejedelmi rangot nyert, a mit a város polgárai ez év szept. havában nagy fénynyel meg is ünnepeltek. Pfalzi Ruprecht engedelmességre akarta szorítani a hatalmas milanói herczeget, a ki azonban Brescia környékén győzedelmeskedik a császár fölött, kinek visszavonulása után hatalmasan terjeszti ki hatalmát, Firenze fölött is győzedelmeskedik, s már Itália királyi trónjának megalapításáról álmodozik, mikor 1402 szept. 3-án ragályos betegségben elhalt.

Fia és utóda, Visconti Giovanni Mária (1402–1412), a kormányra képtelen lévén, csakhamar a pártok játékává vált, a melyek a főhatalomért versenyeztek, de később megosztoztak a hatalmon. Így a hatalmas herczegség részekre szakadt, külön főnökökkel, a kiknek élén állott a zsarnok Giovanni. Mert valóban zsarnok volt, a ki a legnagyobb kedvteléssel mondott halálos itéleteket és ezeket a legnagyobb kegyetlenséggel hajtotta végre. A legnagyobb örömmel szemlélte, mikor kutyái a szerencsétleneket szétszaggatták és husait fölfalták. Az elvetemedett fölött a legnagyobb befolyást Cane Facino, a condottierik főnöke gyakorolta. 1412-ben Giovannit a templomban szurták le, a minek hírét a lakosság örömmel fogadta, majd egymás után pusztitotta el azokat, a kik a zsarnoknak eszközei voltak.

Giovannit testvére, az utolsó Visconti, Philippo Maria (1412–1447.) követte az uralkodásban, ki azon elhatározással vette kezébe a hatalmat, hogy a herczegség korábbi fényét helyreállítja. A kiváló hadvezér, Carmagnola Ferencz segítségével valóban egymás után foglalta vissza a már-már elszakadt részeket, sőt a régi területen túl annyira kiterjeszté hatalmát, hogy az egykori lombardi királyság már csak Velencze és Milano között oszlott meg és Milano ekkori birtokát nevezzük azóta is Lombardiának. Mikor pedig Carmagnola, urával elégedetlen lévén, a velenczeiek szolgálatába lépett, Philippo a fiatal, hadban jártas Sforza Ferenczet állította hadserege élére, a ki első percztől fogva arra törekedett, hogy Philippo halála után a herczegséget a maga számára megszerezze. Ezt Philippo egyetlen, törvénytelen származású leánygyermeke, Mária Blanca keze révén remélte magának megszerezhetni, ezért ennek kezét kérte Philippótól. Nem ment ugyan ez könnyen, mert számosan emeltek igényt a herczegségre; maga III. Frigyes császár is beavatkozott, és Milanót mint birodalmi hűbért le akarta foglalni; egy némely előkelő és régi család a hatalmat akarta magához ragadni s hogy a zavar teljes legyen, Velencze haddal támadott Milanó ellen. Sforza Ferencz első sorban Velenczét verte le és még segélyadásra is kényszerítette; Milanót pedig hatalmába kerítette és így mindannyi ellenében megszerezte magának az uralmat és családja számára biztosította (1447).

Sforza Ferencz, Milano herczege.
3/5 eredeti nagyság. Berlinben, a királyi éremgyűjteményben.

Sforza Ferencz (1450–1466.) a kormányzás minden terén megvalósította a hozzá fűzött reményeket. Uralkodása kezdetét háborúk töltik be, melyet ki sem kerülhetett, mert sem III. Frigyes császár, de más olasz államok sem akarták a szerencsefi uralmát elismerni s mindezek, élükön Velenczével, haddal támadtak ellene. Daczára ennek, sikerült 1454-ben velök békére lépni, a mely alkalommal Brescia és Bergamo városokat Velenczének visszaadta. E veszteséget gazdagon kárpótolta Genova, melynek a franczia uralommal elégedetlen polgáraitól meghívatva, birtokába vette a várost, hova a nép örömrivalgása kiséretében, mint a szabadság megmentője, ünnepélyesen bevonult (1464). Mikor két évvel később meghalt, a nép ép oly őszintén gyászolta meg, mint elődét, a kit uralkodásában példányképül választott. Kormánya szelíd és igazságos volt és mindenkor arra törekedő, hogy a földmívelés és az ipar- és kereskedelem virágzásra emelése által a nép jólétét megalapítsa. Gondoskodását jelzi a Milanótól Trezzóig húzódó csatorna, a nagy kórház, a főváros védelmére emelt erősség. Az anyagiak mellett a szellemiekről sem feledkezett meg s az ó-kori tudomány terjesztése körül nem kis érdemet szerzett.

Condottieri.
Csoportozat Luca Signorelli (1441–1524) freskóján Monte Oliveto Maggioreban.

Az örökös harcz, melyet Felső-Olaszország városszövetségei egymás ellen viseltek, azért nem apasztotta a polgárok számát oly mértékben, mint azt az ember gondolná, mert a városszövetségek mindegyike gondoskodott zsoldos seregről és ez tette a hadsereg zömét. E zsoldos sereg eredete visszanyúlik abba az időbe, a mikor a feltörekvő polgárság fölénye érvényesül és a korábban kiváltságos lovagság vagyont, befolyást vesztve, minden magasabb czél nélkül a kalandos katonaéletre adja magát és mint szerencse-lovagok akár a magok, akár idegen nagyravágyók, kényurak szolgálatában országok átkaivá váltak. Az örökös katonai szolgálat, de meg a bennök nagy mértékben meglevő önfentartási ösztön maga után vonta azt, hogy egy sajátos hadviselési rendszert teremtsenek meg, mely inkább a hadvezetés művészete, ügyes felosztás és elhelyezés, a terület előnyeinek kihasználása és meglepetés által, mint véráldozattal vivta ki a győzelmet. Azokat a vezéreket, kik az ily hadrendszert megteremtették, és bárkinek érdekében zsoldért harczoltak, nevezték condottieriknek.

Az ily hadseregnek, a melynek eredete Angol-, Franczia-, Magyar- és Németországra vezetendő vissza, a legnagyobb jutalékot nyújtotta Olaszország, a melynek zilált viszonya, örökös háborúja és ennek nyomában járó nagy változások a condottierik otthonává tették a félszigetet, a hol reájok mindig szükség volt, a hol a demokratikus irány, mely a régi patricius és nemes családokat korábbi befolyásuktól megfosztotta, mindig újabb legénységet szolgáltatott a condottierik seregeinek. A condottierik valóságos vándorló katonai államot alkottak, a melyben a főparancsnokság ugyan a vezér kezében volt, de mellette állott a 8 tagból álló tanács, a melyet 4 gyalog és 4 lovas kapitány képezett, a mely fontosabb esetekben az altisztek által nagy tanácscsá változott. E kettős tanács mellett volt még a seregnek bírája és kincstárnoka is. Képviselője a seregnek a vezér volt, a ki a fejedelmekkel és a városszövetségekkel mint egyenrangú tárgyalt. A tábor valóságos vásárt mutatott, a hol az ejtett zsákmányt a kereskedőknek eladták, a befolyt pénzt azonban nem tartották maguknál, hanem Olaszország valamely nagyobb bankjában helyezték el kamatoztatás végett.