IV. RÉSZ.
A RENAISSANCE KEZDETEI.

XXII. FEJEZET.
Az ókori irodalom feléledése. A humanisták és a könyvnyomtatás. Aeneas Sylvius. A humanismus terjedése.

Az eddig leírt eseményekkel bezáródik a középkor, hogy tért engedjen a nyomába lépő újkornak. Mégis ha az eseményeket, melyek az egész emberiséget átkarolják, figyelembe veszszük, úgy találjuk, hogy az egyik korból a másikba való átmenet oly lassú, az egyikből a másikba és viszont oly mélyen belenyúlnak az események, hogy ezek között a határvonalat egy-egy évszámmal vagy eseménynyel megjelelni csak nagyon is általánosságban lehet vagy szabad. A kik azt mondják, hogy az ó-kor a római birodalom bukásával (476) záródik be, az újkor pedig Amerika fölfödözésével (1492), vagy Luther tételeinek kifüggesztésével (1517 okt. 31) veszi kezdetét és a kettő között lefolyt ezer évet a közép-kornak mondják, ezek nem akarják látni, hogy ez ezer évet is meghaladó korszakban hiába keressük az egységes eszmét, a mely az egyes korokat egymástól megkülönbözteti; hanem a mint a közép-kort jellemző eszme mélyen belenyúl az ó-korba, épp úgy ebben már jókor megtaláljuk az újkor csiráját.

Ha így tekintjük a világtörténelem korszakait, a mint máskép nem is tekinthetjük, úgy találjuk, hogy Olaszország földjén, hol a római birodalom elbukott, erősödött meg a közép-kor szelleme és ugyanitt már a XIII. században megtaláljuk az új-kor csiráját, a mely már születésekor is ellenkezik a középkor eszméjével; mikor pedig megerősödött, azt meg is döntötte. Ezt az időközt, a mely már akkor veszi kezdetét, mikor a közép-kor szelleme a leghatalmasabb és tart addig, a mikor már az új-kor szelleme megerősödött, vagyis a XIII–XVI. századig tartó időközt nevezzük renaissancenak vagyis a classikus ó-kor újjászületésének és humanismusnak vagyis az ember egyéni képessége kifejlődésének, úgy a belsőnek, mint a külsőnek. Már e meghatározás is mutatja, hogy ez kevésbé érinti az államok politikai életét, területének változatait, vagy a mennyiben érinti, ez az államtudomány fejlődésében nyilatkozik meg és abban, mely hatást kell az államnak a népre gyakorolni; de foglalkozik az emberi műveltséggel, a gondolkodás módjával, rendszerével, a mely az egyházi és az állami mindenhatósággal előbb-utóbb ellentétbe kerül.

A közép-kort jellemzi az egyetemességre való törekvés, a mi megnyilvánult a császárságban és a pápaságban; sőt ez megnyilatkozik az összes keresztyén népek egy nagy, közös vállalatában, a keresztes hadjáratokban is; a pápaság a szellemi hatalmat egyesítette magában, a császárság a világit; a népeket pedig egyesítette egy eszme, a szent-föld visszafoglalásának eszméje. De éppen akkor, mikor mindez a legerősebb színben mutatja magát, indul bukása felé. A császárság a hatalom legmagasabb fokára II. Frigyes (1215–1250) alatt emelkedett; de már a sülyedés is alatta vette kezdetét; a világ ura volt és mégis különös előszeretettel viseltetett egyetlen egy állam, Szicilia iránt, amelyet alkotmánynyal, törvénynyel ajándékozott meg és így a császári mindenhatóság idejében megteremtette az újkor egy államát, a melyet a nemzeti államok egész sora követett. Mikor a pápaság a leghatalmasabb volt, legyőzte a császárságot; de vele szembe szállnak a valdensesek és albigensesek; majd VIII. Bonifácz pápát, a ki Unam Sanctam bullájában elődei példájára a legmagasabb hatalmat követelte a pápaságnak, legyőzi nem is a császárság, hanem egyetlen egy nemzeti állam, a franczia királyság és ő azzal a szomorú tudattal szállt a sírba, hogy a pápaság világhatalmát elvesztette. A népek szövetsége is felbomlott akkor, mikor a keresztes hadjáratok eredménytelensége kitünt; az eddig egyesült nemzetek elváltak egymástól és ezzel különállásuk szükségességéről is meggyőződtek.

Olaszország templomi életéből 1400 táján.
A páviai Certosa (alapította Visconti Giovanni Galeazzo 1396.) szerzetesei átveszik a pápától a megerősítő oklevelet Quivano (1447–1522.) domborműve a Certosa templomának kapuja fölött.

Így bomlik minden részekre, hogy az egyetemes helyett az egységek, a nemzetek, ezekben az egyes egyén érvényesülhessen és ezzel rákerült a sor a tudományra is, a melynek egész eddig forrása is, ura is az egyház volt, a mely az irodalomnak megszabta tartalmát, irányát, a latin nyelvben neki megadta formáját, vagyis a hittudomány kiterjedt mindenre, mindent magában foglalt és nemcsak a legkiválóbb, hanem ez volt az egyedüli tudomány. A forma ugyan még hosszú ideig megmaradt, mert hisz a latin nyelvet föntartották, ha nem is classikus tisztaságában, és éppen ezért előszeretettel beszéltek és írtak latinul, de meg éppen ez volt az a kötelék, a mely a multat és a jövőt összefűzte; azonban megszünt a hittudomány uralma és helyét a világi tudományok foglalták el és már arra törekedtek, hogy a költészet és az ókori tudomány a hittudománynyal egyenrangúnak ismertessék el. Mindebben fölismerjük az arab befolyást, nem kis szerep jutott e küzdelemben a természettudományoknak, népszerűvé tette pedig a költészet, mely meghódította még azokat is, a kik korábban lenézték vagy éppen gyűlölték. Ez a törekvés, ez a küzdelem képezi az átmenetet a közép-korból az új korba, ez készítette elő az új-kori műveltséget, a melynek minden lényeges jegyét azonban már magában foglalja. Ez az időköz, a renaissance ily értelemben az emberi szellem fölszabadulását, újjászületését, a gondolat szabadságát, a tudományos kutatás jogosultságát és ezzel a politikai, a vallásos és a társadalmi életnek, az erkölcsöknek és szokásoknak gyökeres átalakulását jelenti, a mihez még csak egy kivántatott meg, az, hogy az élőnyelvek kiszorítsák a latint és ezzel a nemzeti irodalmaknak vessék meg az alapját, a mely az általános hatást biztosítja.

Hogy ez sem fog elmaradni, ezt beigazoltuk már akkor, mikor kimutattuk, hogy a spanyolországi arabok ellen folytatott harcz a troubadour költészetnek vált szülőokává. Elmondtuk ott, hogy nyelve e költészetnek a provencei nyelv volt, a melyet a román népek könnyen megértettek és éppen ez oknál fogva közöttük csakhamar el is terjedt. Itt pedig megjegyezzük azt, hogy a provencei nyelv az első rést ütötte a latin nyelv kizárólagosságán, a provencei nyelv jelenti a nemzeti irodalmak első hajnalát, a melynek biborát a költészet adja. De már a troubadour költészet fénykorában is, bár szórványosan, találunk a classikus műveltség nyomaira és pedig II. Frigyes császár sziciliai udvarában és Rómában, ezt jelzi Paduában Albertino Mussato, politikus és költő egy személyben és Firenzeben Brunetto Latini, az olaszok közül az első Ovidius-ismerő, az encyclopedista, a ki már olasz és franczia nyelven irt. Ezek voltak első fecskéi Olaszország szellemi tavaszának, melyet a nagy irodalmi háromság: a humanista Dante, a hazájáért és a római emlékekért lángoló Petrarca és az olasz prózai nyelv szépségének megteremtője, Boccaccio nyitottak meg és vezették a kort jóval megelőző gazdag virágzásra.

Dante (1265–1321) föllépése az olasz nyelvet juttatja diadalra s halhatatlan művei által megteremti az olasz nemzeti költészetet. És még mielőtt e nagy szellem kialudt volna, születik Petrarca (1304–1374) és Boccaccio (1313–1375), kik fáradhatlanul folytatják a nagy munkát, mely az olasz nemzeti irodalomnak veti meg alapját. E három nagy iró munkássága azonban kétségtelen jelét adja annak, hogy ők a classzikus irodalom emlőin erősödtek meg és lettek nagygyá. Dante ismerte a latin irodalmat; Petrarca különös előszeretettel tanulmányozta a latin remekműveket, első sorban Cicerot s első volt honfitársai között, a ki a görög nyelvet Barlaamo görög szerzetestől megtanulta és a kinek áldozatkészsége folytán Olaszországba az első Homer-példány átszármazott és oda hatott, hogy Firenzeben a görög nyelv tanszékét szervezték, a melyen Barlaamo tanítványa, Leontius Pilatus a görög nyelvet tanította és magyarázta Homer művét; Boccaccio pedig mindkét classikus nép irodalmában egyenlően jártas volt.

E férfiak kétségtelen bizonyságát nyújtják annak, hogy a classikus irodalom ismerete vonta maga után a nemzeti irodalom születését. Feje és vezére az olasz renaissance-irodalomnak Dante, a kinek renaissance-műveltsége már új szempontból veszi tárgyalás alá az államot, az egyén művelését sürgeti, a tudományt új életre kelti, fölfödözi a természetet és a természetben saját magát, benne öntudatra ébred az egyén és fölismeri az egyén jogait, a mi maga után vonja a társadalmi és a vallásos élet változását. Ezzel Dante mindenkorra ki is jelelte a renaissance irányát.

Mindezt megértette és könnyen magáévá is tehette az olasz nép, a mely a római birodalom hanyatlását követő szomorú századokban is sokkal nagyobb mértékben őrizte meg magában az ókori műveltség emlékeit, mint Európa bármely más népe, a melyeknél emlékekben is sokkal gazdagabb volt. Élt bennök a múlt emléke, mint ezt Bresciai Arnold és Cola di Rienzi története igazolja. A későbbi századok tehát olyannak tünnek föl előttünk, mint a melyek nem feledkeztek ugyan meg a régi classikusokról, csak szellemök, nyelvök fajult el.

Ezután történt az, hogy a barbár népek támadásai megingatják a keleti császárságot is. Ekkor indulnak meg a keresztes hadak, melyek visszaverik a támadást, megvédelmezik a császárságot, a melynek életét századokra nyújtják meg. Ámde a császárság a kedvező helyzetet nemcsak ki nem aknázza, hanem még vissza is él vele s így mikor Nyugat-Európában a lelkesedés tüze kialudt, a császárságra visszatértek a már elfeledett mostoha idők. Egymás után veszti el tartományait, hatalma már csak a fővárosra és környékére terjed, melynek megmentéséért könyörög a pápa, a magyar király, az olasz köztársaságok és más hatalmas keresztyén fejedelmek előtt. A szomorú helyzet elősegítette azt, hogy Görögország tudósai a Nyugattal érintkezésbe lépjenek, a mi mind sűrűbbé, majd állandóvá vált, a mi maga is elég volt arra, hogy Olaszországban a múlt emlékét életre ébreszsze és a soha sem csökkenő fogékonyságtól is sürgetve, vágyat keltsen bennök megismerni a nyelvet és a régiek művéből a classikus szellemet.

Az érdeklődés tehát általános volt akkor, mikor Konstantinápoly a török nép zsákmányává vált (1453 május 29), honnan a tudósok Itáliába menekültek, magokkal vivén azt, mit a pusztulásból megmenthettek, a görög irodalom remekeit. Nem az az Itália volt ugyan, a melynek fővárosa három világrészbe küldte parancsait, még a politikai egységet is a részekre bomlás váltotta föl; de itt már lezajlott az a társadalmi harcz, mely az osztályok között álló válaszfalakat lerombolta; Róma a keresztyénség révén ugyan, de mégis úgyszólván egyetlen és oly fővárossá emelkedett, mely minden keresztyénlakta földre hatást gyakorolt, és végre éppen a részekre bomlás tette lehetővé azt, hogy itt-ott a polgárság gyakorolja az egykori császári hatalmat. Mindez együttvéve a görög műveltség termékeny talajává változtatta Itália földjét, hol szivesen fogadták a hozzájok menekült tudósokat, ezektől vetekedve tanulták el a görög nyelvet és a hol a görög irodalom halhatatlan termékei általános lelkesedést szültek.

És e lelkesedés nem is maradt meg Itália szűk határa között, hanem átlépte az Alpokat s elterjedt Magyar-, Német- és Francziaországban. A mi eddig kizárólag Görögországé volt, az most az egész keresztyén világ közkincsévé vált. A classikus ó-kor tehát a XV-ik század közepén újjászületett, ezért nevezzük e kort renaissancenek, a melynek hatása úgy az irodalomban, mint a képzőművészetben kimaradhatlan volt; de megváltoztatta a vallási, társadalmi és az állami viszonyokat is.

És valóban bámulatos volt a hatás, melyet az új életre ébresztett görög műveltség első sorban a vallás és a társadalmi életben nyugaton előidézett. Az eddigi egyoldalú vallási irány az úgynevezett humanismusba ment át, mely az embert többé már nem hite, nem is származása szerént itéli meg, hanem a szerént, mennyire közelítette meg az emberiség (humanitas) eszményét. A kik így itéltek, a kik tanulva, tanítva az embert ily eszményi magaslatra akarták vezetni, azokat humanistáknak nevezzük, és ezek magokból indulva ki, e czél megvalósítására a classikus művek tanulmányozását vallották a legsikeresebb eszköznek. Igaz, hogy találunk e téren is túlhajtást, nem egy helyen vált a laza erkölcsök szülőokává és a kereszténységgel ellentétes világnézetet is teremtett; de ez elkerülhetlen volt akkor, mikor a humanismussal új élet- és világnézet kerekedett uralomra, különösen mikor a föltámasztott görög bölcsészet elfoglalta a keresztyén vallás helyét és az ősi hagyományt gyöngébb erkölcsökkel a tág nemzetköziség váltotta föl. Nem szabad azonban felednünk, hogy ez elitélendő túlzások aránylag csak kis térre szorítkoztak és egészben véve hatása áldásos volt. Kezdetben, igaz, éppen az utóbbit lehetett nehezen észrevenni, mert a tudomány igaz bajnokainak száma még kevés volt; de ezek száma folyton szaporodott, a tudósok és a tanítványok száma megnövekedett, különösen akkor, mikor az új eszmék hatalmas terjesztésének módját is elnyerte az ember a könyvnyomtatásban. A könyvnyomtatás föltalálását éppen ez a körülmény emeli világtörténelmi jelentőségre. E találmány is, mint annyi más, a khinaiakhoz vezet bennünket, a hol a nyomtatás már a VI. század végén (593) használatban volt és pedig olykép, hogy miután a másoló teleirt egy-egy lapot, ezt a beirt oldalán fatáblára ragasztották, a be nem irt részt a fából kivágták és így kapták a fordított betüket, a melyeket midőn festékkel bekentek, erre papirt borítottak, kefével a nedves betükre nyomták, a miként ma is kefelenyomatainkat készítjük. A X. században már fatáblák helyett, köveket használtak, míg végre 1041–1048 között egy Piching nevű kovács már mozgatható betüket használt. Hogy azonban a nyomtatásnak ezt a módját valóban a khinaiak találták-e fel, vagy pedig a mesopotamiai műveltséggel együtt vették át, az még kérdés. Az újabb leletek azonban azt már kétségtelenné teszik, hogy a khinaiaktól átvették az arabok a papír készítésének módjával együtt. E találmány első hirnökével találkozunk azonban már a görögöknél és pedig Athenben, a hol térképeket véstek vörösrézlapokra; a római fazekasok pedig az általok készített edényekbe belenyomták a megrendelő nevét és az edény rendeltetését és végre a gazdag rómaiak gyermekeiknek elefántcsont vagy fémbe vésett és szétszedhető ábécéket adtak játékszerül, hogy így könyebben sajátíthassák el az olvasást. Ez adja meg a betüszedésnek alapeszméjét.

Mikor a tudomány terjesztése czéljából Európában az iskolák fölszaporodtak, s a kolostorok szerzetesei a sok megrendelésnek eleget tenni nem tudtak, külön másoló-czéhek keletkeztek, a melyek egyike-másika levélfestéssel, kártyakészítéssel, bélyegmetszéssel vagy levélnyomó készítésével foglalkozott. Ezek kétségtelenül a képekre szorítkoztak, szöveg nélkül, később azonban már szöveggel. Mikor már ennyire jutottak, ezeknél is bekövetkezett ugyanaz a folyamat (vékony fémlap, falapok), melyet a khinaiaknál ismertettünk, s itt is, ott is, az első időben a papirnak csak egyik oldalát használták föl, majd két lapot üres oldalaikon összeragasztottak, végre felhasználták a papirlap mindkét oldalát.

A nehézséget és a költséget, a melylyel a fatáblákkal való nyomtatás járt, megszüntette a mozgatható betük föltalálása, a melynek föltalálója Gutenberg János (a Gensfleisch patricius-családból, szül. 1395 vagy 1400-ban Mainzban, megh. 1468 február 24) volt, a ki minden valószinűség szerint midőn 1444-ben Strassburgból visszatért szülővárosába, Mainzba, itt nagybátyjának, Gensfleisch Hennének házában, a «Hof zum Jungen»-ben állította fel az első nyomdát s miután 1450-ben szerződést kötött Fust János aranyművessel, nyomtatta első művét, a latin bibliát.

A könyvnyomtatás feltalálása és az a körülmény, hogy a gyapotpapirt már az előbbi században kiszorította a rongy-papir, mi a könyvek olcsóságát vonta maga után, az új eszmék hallatlan elterjedését idézte elő. Olaszországot már meghódította az új tudomány, hol a fejedelmek és a dúsgazdag polgárok egymással vetekedve szerezték meg a remekírók műveit, alapítottak iskolákat, hol a szükséges ismereteket az ifjúság is elsajátíthatta; az eltemetett régi emlékeket is visszahozták a föld szinére, hogy a kor bámulhassa, tanulhassa a régiek nagy alkotásait. Ekkor oly szellemi mozgalom vette kezdetét, a milyent Nagy Sándor támasztott akkor, mikor Ázsiát megnyitotta a görög műveltség előtt és Kelet népét a hellen műveltségnek akarta megnyerni. A mint Nagy Sándornak e második hódítása tartósabb volt az elsőnél, úgy a renaissance jövője századokat kibiró alapokat nyert; de mindkét esetben a görög műveltség az emberi szellem mérhetlen haladását idézte elő. Mindkét esetben legelőször nem újnak létesítésére, nem törekszik nagy alkotásokra sem; hanem arra, hogy az óriási anyag, melylyel rendelkezik, mindeneket áthasson, az eszme elterjedjen. Ennek megfelelően míg egyesek, hogy a classikus írók örökszép műveit a korral megszerettessék, azokat kritikailag méltatják, magyarázzák; mások ismét az úttörő Aristoteles kutatásai alapján művelik a természettudományokat, a melyeket a Spanyolországban megtelepedett arabok már úgyis megszerettettek velök.

E szellemi mozgalom középpontja lett Firenze, hova Chrysoloras a régiek iránt rajongó két férfiú, Roberto de’ Rossi és Giacomo d’Angelo de Scarparia hivására ment és 1396-ban a görög nyelv tanszékét elfoglalta. E nagy műveltségü férfiú, a ki a görög irodalomban való páratlan szakavatottságát a latin nyelvben való jártassággal párosította, akkor került először nyugatra, mikor Konstantinápolyt a török hatalom veszélyesen fenyegette. Az ő megérkezésével veszi kezdetét a görög nyelv alapos tanulása. Hogy mily hatással volt e nagy tudós megérkezése s a görög nyelv és az irodalom ismertetése és magyarázása, az leirhatatlan. A tudnivágyók nagy serege, ifjak és aggok egyaránt, vetekedve tanulták tőle a görög nyelvet és az irodalmat; az ő vezetése folytán ismerték meg Homer, Platon és Demosthenes remekműveit és oly lelkesedést keltett, mely Olaszországban biztosította a görög tudomány jövőjét és hallgatói közől többen méltó utódai voltak e téren a nagy mesternek. Tanítványai közől nem egy, magát tovább képezendő, átmegy Byzanczba, a görög bölcsészet hazájába, és onnan magokkal hozták Platon, Xenophon, Dio Cassius, Strabo, Lucian és sok másoknak műveit.

Chrysoloras 1100 után Milanóban, Paduában, Velenczében és végre Rómában is tanított s bár mindenütt hasonló lelkesedést keltett, azért még mindég első otthona, Firenze maradt a középpont, hol a tudománykedvelő Medici-család, s e család hirnevének megalapítója, Medici Cosimo, nagyban elősegítette a görög tudomány terjesztését. Azok között, kik Chrysoloras után a legtöbbet tettek a görög műveltség érdekében, első sorban kell említenünk Argyropulos Jánost, az Aristoteles-forditót és Gemistos Pletho Györgyöt, Platon bölcsészetének népszerüsítőjét. A firenzei zsinat, mely a görög egyház egyesítésén fáradozott, Byzanczczal való irodalmi összeköttetés érdekében fontos szolgálatot tett az által, hogy Gemistos Plethon kívül Bessarion nevezetes görög tudóst is megnyerte nyugatnak, a kit az egység érdekében kifejtett buzgó fáradságáért Róma a bibornoki kalappal jutalmazott meg.

Gemistos Pletho befolyására Medici Cosimo Firenzében a platonista akademiát alapította, mely a görög bölcsészet magyarázását tüzte ki czélul. Élére az akademiának a nagy bölcsész első fordítója, Marsilio Ficino, Cosimo orvosa állott; mellette nagy szerepet vitt Pico de Mirandola herczeg, ki Kelet ismereteit a classikus tudományokkal egyesítette és első volt, ki különbséget tett a mythos és a hagyomány között. Róma szülötte Valla Lőrincz a renaissance tudományt már az egyház ellen fordította s vizsgálván a szentírást, a Vulgata fordításnak hibáit kimutatta és tagadta a Constantin-féle adományozás hitelességét. Jellemzi a kor szellemét az, hogy az új tudománynak hódoló pápák Vallát mégis Rómába hívták, V. Miklós pedig őt titkárává is kinevezte. A hatás nem is maradhatott el. A görög bölcsészet emlőin számosan lettek nagygyá, kiket Medici Cosimo unokája, Lorenzo gyűjtött udvarába, kik a középpontból, mint a költészet és a művészet apostolai, hatottak az egész félszigetre, innen pedig egész Európára.

E hatás első sorban Magyarországon mutatkozott, hová a magyar királylyá választott Róbert Károly (1308–1342), az Anjou-házból, hozta Itáliából át az új tudományt.

A renaissance virágzásának korszaka első sorban Vitéz Jánosnak (1408–1472), a Hunyadi-ház barátjának nevéhez füződik. Tanulmányait Olaszországban végezte, e helyen ismerte meg a classikai tudományt, a mely újjászületése után a legszebb színben tüntette föl magát. Hazájába visszatérve, tudományos képzettségének megfelelően, Zsigmond király őt a királyi kanczelláriánál alkalmazta (1433), a mely állásban Vitéz János míg egyrészt kora legkitünőbb tudósaival lépett összeköttetésbe, másrészt folytatta tanulmányait és a classikus írók műveibe becsuszott hibákat javítgatta ki. Ekkor ismerkedett meg Hunyadi Jánossal, a kit annyi mással egyetemben megnyert a classikus tudománynak, a maga részére pedig megnyerte Hunyadi János barátságát, a ki őt kinevezte titkárává és gyermekeinek, Lászlónak és Mátyásnak neveltetésével is megbizta. A várnai csatában elesett nagyváradi püspök utódjává őt ajánlotta Hunyadi János a pápának, a ki 1445-ben őt e püspökségre ki is nevezte. Ez időtől fogva az országos dolgokban is nagy szerepet játszott és számos fontos küldetéssel bizatott meg.

Eine Mahnung der Christenheit wider die Türken cz. munka első oldalának hasonmása.
Nyomtatta Gutenberg Mainzban. 1454. Ez az első különálló betükkel nyomtatott könyv, 9 oldalra terjedő verses röpirat, mely az egyházi és világi fejedelmeket a török veszedelemre figyelmezteti. Münchenben, a kir. udvari és állami levéltárbz egy példány ismeretes.

Hunyadi János halála után atyai gondoskodással őrködött jótevője fiai fölött és mint a Hunyadi-ház leghűbb barátainak egyikét, őszinte tisztelettel vette körül a magyar nép. Ennek köszönhette azt, hogy V. László király mikor Hunyadi Lászlót kivégeztette, őt is elfogatta, de nemsokára ismét szabadon bocsátotta. Hunyadi Mátyás királylyá választásában is tevékeny részt vett, a ki őt 1463-ban a zágrábi egyházmegye kormányzójává, 1464-ben őt és a nagyváradi püspökségben utódait bihari főispánná és végre 1465-ben esztergomi érsekké nevezte ki. Magas állásában maga köré gyüjtötte a tudnivágyók seregét, vezetve, buzdítva, segítve az egyeseket és ezzel oly mozgalmat indított meg hazánkban, mely a külföld figyelmét is magára vonta.

E vezérszerepet elvesztette Vitéz János akkor, a mikor a magyar nemzet kedvenczét, Hunyadi Mátyást emelte a királyi trónra, a kinek udvara a Mediciekéhez hasonló szellemi életnek vált középpontjává. A nagyszellemű király, maga is tudós és műértő, maga köré gyüjti a külföldi tudósokat, a kikkel Vitéz János, Csezmiczei János (Janus Pannonius), Geréb László és még mások már a hazaiak közől vetekednek és oly szellemi mozgalmat idéznek elő, mi által hazánk méltó tanítványa lesz Olaszországnak.

Kétségtelen, hogy Mátyás kiráylyal is Vitéz János szerettette meg az új tudományt még abban az időben, a mikor Mátyásnak tanítója volt. E szeretet nem is hűlt ki, ennek tanujelét adta már trónraléptekor; megkoronáztatása évében (1464) pedig több tudóst és művészt hivott hazánkba, részint hogy tudományszeretete táplálékot nyerjen, részint hogy ezek segítségével Magyarországot minél előbb egy művelt állam színvonalára emelje. A király előzékeny modora, az a tisztelet, a melylyel az őt körülvevő tudósok, művészek iránt viseltetett, a későbbi években még számos kitünőséget vezetett hazánkba; gazdag megrendelései folytán pedig még a külföld is a tudományok Maecenásának nevezte őt. S hogy e nevet teljes mértékben megérdemelte, alább látni fogjuk.

Eddig csak a tudományok szeretete fűzte királyunkat Olaszországhoz; akkor azonban, hogy első neje, Katalin, elhalt s a művelt aragoniai Beatrix herczegnővel lépett házasságra, e rokoni kötelék a tudománykedvelő és korlátlan hatalmú olasz fejedelmekkel is érintkezésbe hozta Mátyás királyt.

Mátyás király azonban nem elégedett meg azzal, hogy a renaissance csak udvarára vessen fényt, hanem – mint már említettük – törekedett arra is, hogy közkincsévé váljék a magyar nemzetnek. E végből ismert bőkezűséggel iskolákat alapított, hogy ezek, miként elosztó és levezető csatornák, az egész nemzettel közöljék az új tudományt. E téren is hatalmasan támogatta a nagy királyt Vitéz János, Magyarország e nagyműveltségű érsek-primása, a ki első teendőnek tekintette oly országos intézet alapítását, mely a magyarokra nézve a külföldi egyetemeknek sok nehézséggel járó látogatását nélkülözhetővé teszi. E czélból Vitéz János már 1465-ben megtette az első lépéseket arra, hogy Pozsonyban egy főiskola alapíttassék, a mely eszmét midőn a király is magáévá tette, 1467-ben Pozsonyban megalapította a négy karból álló egyetemet (Akademia Istropolitana), a melynek első kanczellárja Vitéz János volt.

E mozgalom hire vezette hazánkba Regiomontanust, Galeottus Martiust, a ki összeírta a király jeles mondásait, Antonius Bonfiniust, a ki ékes latin nyelven írta meg Magyarország történetét, s még sok más tudóst és művészt; az új tudomány terjesztése és népszerűsége érdekében kifejtett tevékenységének köszönhette a király, hogy Bonfinius és Galeottus történetírók neki ajánlották műveiket.

Mindezen intézkedéseit kiegészítette Mátyás királynak nagyszerű könyvtára, a Bibliotecha Corviniana, melynek alapját a budai királyi palotában vetette meg. Ennek alapításánál meg kell jegyeznünk azt, hogy a humanisták abban a hitben ringatták magokat, hogy Mátyás királyt ők fölhasználják a magok czéljaira; pedig megfordítva történt, mert Mátyás király használta fel őket is, a renaissanceot is úgy a maga, mint az ország műveltségi érdekeinek előmozdítására. Mátyás király nagy tehetségű, nagy műveltségű, önálló gondolkozású fejedelem volt, ki a benne fölébresztett renaissance-kori törekvéseket önállóan dolgozta föl, és oly eredményeket ért el, a melyek mestereinek terveit túlszárnyalták. – Ő nem akart oly magába zárkózott tudós lenni, a ki a tudomány és művészet remek alkotásaiban örömöt és élvezetet keresett és talált; hanem megértve a kort, de meg fejedelmi hivatását is, arra törekedett, hogy a tudomány és a művészet szolgálja úgy az ország, mint a trón hatalmi érdekeit. Mátyás király egy nagy, szabad és hatalmas Magyarországot akart, mely Európában elfoglalja az őt megillető helyet, mi csak akkor következik be, ha birja mindazon hatalmi eszközöket, melyek tekintélyét emelik, hatalmának elismerést szereznek.

Mily hatalmi tényezőket teremtett, azt e mű más helyén találni meg; de itt megjegyezzük, hogy a műveltségi tényezők között az elsők közé tartozik a Corvina, a mely az uralkodónak elismerést, az országnak dicsőséget szerzett.

A Corvina nemcsak a kötetei számánál fogva, hanem kéziratainak fényes kiállításra s művészi értékre túlszárnyalta az ez időben létezett európai könyvtárakat. És mégsem ez, hanem az ad Mátyás király könyvtárának kiváló világtörténeti jelentőséget, hogy nyilvános könyvtár volt, mely külön könyvtárnokkal, a kutatók, tudósok számára berendezett külön helyiségekkel birt, hol tanulhattak, másolhattak. E könyvtár nem állott lakat alatt, közkincscsé vált a király intézkedése folytán s annak ritka kéziratait ismerte is az akkori tudományos világ és egyesekről úgy a Mediciek, mint a Sforzák másolatokat is készíttettek a saját könyvtáruk részére; a velenczei Aldusok pedig a classikusok kiadásához nagy buzgalommal keresték a Corvinából származó kéziratokat.

Mátyás király idejében állította föl Hesz András Budán az első nyomdát (1473), melynek első terméke a Budai Krónika volt.

Nem lenne teljes e kép, ha megfeledkeznénk Mátyás király építkezéséről, a visegrádi várról, a melyet a pápai követ «visegrádi paradicsomnak» nevezett, a budai palotáról és a vajda-hunyadi várról. Ezen épületeket Traguri Jakab vagy az iskolájából kikerült szobrászok művei ékesítették. Tubero szerint épületek dolgában Magyarország hasonló lett Németországhoz, mely e téren az első. A festészet terén pedig a Filippo Lippi iskolájához tartozó tanítványok, Pozsonyi Gáspár és Vincze s mások tüntek ki.

Ezekből láthatjuk, hogy az újjászületett classikus tudomány és művészet hazánkban termékeny talajra talált s Mátyás király nagy szellemétől segítve, pártolva, a tudomány és művészet terén egyaránt szép eredményt hozott létre.

Míg hazánkban a renaissance megmaradt a tudomány és a művészet határai között, addig Németországban nagy átalakulásnak vált csirájává. A classikus tudomány jelentősége épen ennek folytán sehol sem tünt fel annyira, mint Németországban, hol egészen átalakította a tudósok gondolkozásmódját, kik mikor elmélyedve a tudományokban s a szellemet megmentették a tekintély nyűgétől, az ujításnak is oly alapjait rakták le, melyeken a következő századok nyugodtak. És mindez mily gyorsan következett be! Mikor az első humanisták, papok és világiak egyaránt, az Alpokon átkelve megjelentek a baseli egyetemes zsinaton, nem győztek eleget panaszkodni, mily tudatlan, durva erkölcsű a nép, mennyire megveti a tudományt. Ily nagy volt köztük és a nép között a különbség, talán még nagyobb, mint egykor a hellen és barbár nép között volt. De éppen e zsinat vezette német földre azt a férfiut, a ki megindította a mozgalmat s mikor visszament Olaszországba, büszke lehetett az eredményre.

A classikus tudomány legelső terjesztője a német földön Aeneas Sylvius Piccolomini volt (1405–1464), a ki a classikus tudományokban és a jogban való kiképeztetését Sienában nyerte. Tanulmányai befejeztével papi pályára lépett s mint Capranica Domokos bibornok titkára vett részt a baseli zsinaton. A reformpárt egyik kitünő tagja volt és pártállásának megfelelően, mikor a szakadás bekövetkezett, V. Félix pártjára állott. A német földön megjelent humanisták között ő volt az első, a ki a renaissance szellemnek megfelelően a társadalmi és vallási nagy átalakulásra döntő befolyást gyakorolt, a ki oly szabadon nyilatkozott a pápáról és a pápai hatalomról, hogy mikor pápává választották, szükségesnek tartotta a bulla retractionum-ban visszavonni mindazt, mit akkor a pápáról, a pápai hatalomról mondott, a melyre Németországban még mindég hivatkoztak, még vele szemben is. Hiába mondta azonban: «Míg Aeneas voltam, senki sem ismert; most hogy Pius vagyok, mindenki atyjának hí», hivatkoztak irataira még később is, mint a társadalmi és vallási átalakulás első jeleire.

1442-ben mint a baseli zsinat követe, III. Frigyes császár elé járult, a ki őt, mint kiváló költőt, megkoszorúzta és szolgálatába fogadta. Ez időtől szövődött közte és a császár között az a benső barátság, a melyhez hű maradt haláláig. Mint a császárnak barátja és tanácsadója szolgálta ugyan továbbra is a renaissanceot; de a korábbi szélső iránynak hátat fordított, kibékült a pápával, a minek eredménye gyanánt V. Miklós Aeneas Sylviust szolgálatainak jutalmául 1447-ben Triest püspökévé nevezte ki. Ez azonban nem tartotta vissza attól, hogy továbbra is ne szolgálja a császár érdekeit. Így a frankfurti egyezmény megalkotásában nevezetes szerepet játszott; az 1448-iki bécsi concordátum megkötésénél jelen volt; 1450-ben pedig Portugáliába ment, hogy III. Frigyes császár nevében Eleonora herczegnő kezét megkérje és e házassághoz az udvar beleegyezését kieszközölje. E szolgálata jutalmául nyerte Siena püspökségét és e minőségben 1456-ban elnyerte a bibort, 1458-ban pedig pápává választották meg, a mikor a Pius (II.) nevet vette föl.

Enea Silviot pápává választják.
Pinturicchio falfestménye a sienai dóm könyvtárában.

Siena püspökévé történt kineveztetéséig tehát, vagyis több mint húsz évig tartózkodott Németországban és ez idő alatt a bécsi egyetem tudós tanárait és számos más kiváló szellemet nyert meg a classikus tudománynak. Mint költő, szónok, történet- és földrajziró szolgálta az új tudományt, s szóval és írásban oly tevékenységet fejtett ki, hogy ha a német fejedelmeket közönyösségökből kiragadni nem tudta is, megnyerte a renaissancenak a tudós világot és így német földön is gyökeret vert az új tudomány. Maga Aeneas Sylvius is megelégedhetett az eredménynyel, mert már a XV. század közepén számosan voltak Németországban, kik a classikus műveltség értékét becsülni tudták s arra törekedtek, hogy a tudományt átvigyék az életbe. Kétségtelen, hogy e törekvést nagyban előmozdította a német találmány, a könyvnyomtatás, mely a fáradságos másolást megszüntette s a könyvek olcsósága által is megkönnyítette a classikus tudomány terjesztését.

A bibornokká, később pápává választott Aeneas Sylvius kortársai: Wessel János, Agricola, Hegius, Langen, Dringenberg, a, tudós főpap távozása után folytatták a munkát, tanítván az ifjuságot a classikus tudományra; az ünnepelt Celtes Konrád pedig a rajnai és dunai tudós társaság alapítása által a német tudósokat összeköttetésbe hozta. A tudvágy vezette az ifjuságot e jelesekhez, hogy tőlük tanuljanak, hogy ők ismét másokat taníthassanak; sokan átkeltek az Alpokon, hogy bővítsék ismereteiket és lássák ama műremekeket, melyeknek alkotásaihoz úgy az új tudomány, mint a kiásott műemlékek egyaránt hozzá járultak. A nagyszámu tanítványok közől különösen kitüntek Rotterdami Erasmus és Reuchlin János.

Ugyanazon körülmények, melyek Magyar- és Németországban a classikus tudományok újjászületését eszközölték, hasonló eredményt idéztek elő Francziaországban. A Bellay testvéreknek, Budäus Vilmos, Duchatel Péter s más tudósoknak nem volt nehéz a tudvágyó és fogékony I. Ferencz királyt az új tudománynak megnyerni. Így a királyi kegy védelme alatt Laskaris János hosszabb tartózkodását Francziaországban a fentebb nevezett tudósokkal egyetemben arra használja föl, hogy a görög nyelv ismeretét terjeszsze; maga Ferencz király is kutatja a régi irókat, hogy megismerje a rómaiak hadi szervezetét és a kor viszonyaihoz alkalmazza.

S ha még megemlítjük, hogy Angolországban meg az oxfordi egyetem és annak legjelesebb tanítványa, Morus Tamás rakta le az új tudomány alapjait, akkor tudni fogjuk, hogy az új életre ébredt classikus műveltség sokkal erősebb gyökeret vert Európában, semhogy azt fejlődésében meg lehetett volna akadályozni.