I. Miksa császár.
Dürer festménye fán; 71 cm magas. Bécsben, a császári ház gyűjteményében.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XXXI. FEJEZET.
A Jagellók. Magyarország bukása.
Nem későbbi irónak olcsó elmélkedése, hanem egy mélyen gondolkodó kortársnak egykorú itélete, melyet Magyarország hanyatlásából vont le, így szól: Emlékezetre méltó és az emberek tanulságára szolgáló, mert kitünik belőle, hogy a birodalmakat fegyver alkotja ugyan meg és gyarapítja, de a belső egyetértés tartja fenn és minden nagy államra nézve veszedelmesebb a belső zavar, mint az idegen fegyver. Mert, ha erőd tudatában biztosnak érzed magad a külső erőszak ellenében, tehetetlenné tesz és az ellenségnek kiszolgáltat a belső viszály, és a birodalmak, mihelyt lábra kap bennök az egyenetlenség, maguktól összeroskadnak, mint a hegytetők óriási tölgyfája, melyet a szélvész nem dönthet meg, de az életnedvöket megmérgező rothadás, gyökerökből kiindulva, külső erő nélkül földre terít.9
Olyan szembeszökő a különbség az ország állapota közt Mátyás korában és utódai alatt; olyan szembeszökő, szinte átmenet nélkül való a hatalom és dicsőség legmagasabb polczáról való sülyedés egész a függetlenség elvesztéséig, hogy alig van korszak, mely tanulságosabb és jobban megszivlelendő tanulságot rejtene magában ennél a rettenetes emberöltőnél.
Hogy Mátyás nagy ember volt, utódai pedig törpék, csak a felületes szemlélőnek szolgálhat elegendő magyarázatul. Voltak szellemre, vitézségre igen kiváló uralkodók, kik alatt nemzetök alig haladt, és hogy csak kortársait nézzük, sem VII. Károly, Francziaország visszaállítója és szervezője, sem III. Fridrik, a Habsburg-ház nagyságának megalapítója nem haladták túl a közepes mértéket. A hol annyi múlik egy emberen, még ha király is, hibának kell lenni a nemzet életében, az állam organisatiójában.
Ezt a hibát könnyü megtalálni. A magyar nemzet katonai múltja, vallásos hagyománya és egész társadalmi szerkezete magával hozta, hogy az egész állami hatalom a királyságban összpontosult. A nagy királyok személyes érdeme még jobban kiélesítette a nemzet e természetes hajlandóságát, melyen sem a szent koronának mindinkább a király személyének helyébe lépő eszméje, sem az a tény nem igen változtathatott, hogy az Anjouk kihalása óta nemcsak idegen származásu, hanem valóban idegen érdekek után induló uralkodók követték egymást. Az állami élet minden erkölcsi és anyagi rugóját még mindig a királyi egyéniség hozhatta csak kellő munkába. Más szóval: az alkotmánynak csak az a része volt valóban nemzeti és élő, mely a királyi hatalomra vonatkozott. Mióta a rendek létrejöttek és megerősödtek úton-útfélen korlátokat vontak ugyan az önkényuralom elé, de ezek egyes tényekre vonatkoztak, nem a kormányzás egész menetére. A főpapok és főurak személyöket és legfölebb osztályuk érdekét nézték; a köznemes politikai élete ritka kivétellel a megyéhez volt kötve: az egész birodalomnak csak maga a király élt.
Igazságtalanok volnánk, ha ki nem emelnők a királyától független nemzeti kormány alkotásának kisérleteit. III. Endre és Zsigmond korában, majd ismét a várnai csata után az országos tanács igazgatta az országot, egészben véve a nemzet javára. De tekintélye sohasem volt önálló, a nemzetben gyökerező, az csak a királynak, vagy Hunyadi Jánosnak egyéni befolyását sugározta vissza. A szabadságnak tehettek szolgálatot a rendek: országos autoritást király nélkül, vagy király ellenére nem képezhettek. Innen van, hogy minden interregnum, női- vagy gyermekkormány, sőt még a király hosszas távolléte is zabolátlanságot, polgárháborút von maga után. A sok szenvedélyt és érdeket csak az a kéz tarthatta féken, melyben mintegy Szent István jobb kezét tisztelhette mindenki.
Mátyás keze ugyancsak ránehezedett az urak vállára. De a hatalom itt is személyes, a nyugtalanságok belső okát nem szünteti meg, sőt az erős akaratnak hosszas nyomása annál kivánatosabbá tette az aristokratiára nézve a szabadulást. Az a törekvése, hogy új jogrend megállapítása és a köznemességnek a politikai és katonai életbe vonása által új széles alapot adjon a kormánynak, az idő rövidsége miatt – hisz nagy törvénye csak 1486-ban kelt – még nem vezethetett sikerhez. Autokratiájának eszközei tán képesek lettek volna hasonló erélyes uralomra, de arra, hogy nélküle is személyes nagyravágyás és haszonlesés nélkül együtt munkálják a haza javát, nem nevelte őket mesterök.
Így még mindig ott állott a magyar, hogy mihelyt királyi hatalom nincs, az állami élet elhanyatlik, a tekintély megszünik és a hatalmon levők csak azon szempontból nézik az országot és népét: mennyit lehet belőle saját magoknak kihasogatni.
Ha Mátyásnak van törvényes utóda, valószinüleg jó ideig fenmarad az a «status», melyet megalapított. De Corvin János atyja nélkül nagyon is reá volt utalva az országnagyok jóakaratára. Ezek pedig nem akarhattak oly királyt, ki Mátyás nyomdokaiba lép és kinek a Hunyadi név varázsa áll rendelkezésére ellenök is. Ez a természetes, de önző tekintet idézte elő Corvin János bukását, nem az a sok diplomatiai cselszövés, melynek furfangjai szintén hatással voltak az események fejlődésére.
Corvin Jánoson, kinek igazi joga még sem volt és ki energiára nézve épen nem volt atyja fia, csakhamar kifogtak. Mihelyt alkuba állott ellenfeleivel és belényugodott abba, hogy esetleg bosnyák király legyen, már is elveszett reá nézve a magyar korona, melyet kincseinek és népszerüségének kellő felhasználásával, ha gyorsan cselekszik, mégis megszerezhetett volna. Az özvegy Beatrix királyné Ulászló cseh királyt pártolta, mert az már 1478-ban, Olmützben megigérte neki a házasságot. A magyar urak is őt pártolták, épen mert őt ítélték leggyengébbnek.
A Rákoson összegyült nemesség csakhamar szétoszlott, az urakra bizván a királyválasztási feltételek megállapítását. Corvin János, ki nagy későre mégis gondolt párt alakítására, kénytelen volt Budáról eltávozni, de Kinizsi és Báthory István Tolnában jul. 4-én utolérték, legyőzték és a mit kincseiből meghagytak, azt elvette szövetségese, a pécsi püspök. Ezután Zápolyai István nádor, ki mindenét Mátyásnak köszönhette, sietett az új király kijelölésével. Julius 15-én, miután a feltételeket megállapították, Ulászlót kikiáltották Magyarország királyának.
Ulászló gyenge ember volt, de azok a feltételek, melyek elfogadásához volt kötve trónralépése, még a legerősebbet is árnyékkirálylyá tették volna. Az új király, midőn 1490. jul. 31-én Farkashidánál átlépte birodalma határát, esküt tett arra, hogy országa szabadságait fentartja és «semminő ujításokat nem tesz, minőket hajdani Mátyás király tett volt». Különösen lemond az egy forintos adóról és érvénytelennek mondja ki az 1486-iki törvényt. Mindenben a praelatusok és bárók tanácsa szerint jár el és eleve is megigéri, hogy bármit határoznak ezentúl is «a főpap és zászlós urak Magyarország többi lakosaival együtt» azt még koronázása előtt megerősíti.
Teljes volt tehát az oligarchia diadala. Mátyás reformjait eltörlik, müvét, nevét készek elpusztítani, hogy osztozkodhassanak az ország javain. A királynak alig hagynak belőle valamit, de még a köznemességet is alig veszik számba.
I. Miksa császár.
Dürer festménye fán; 71 cm magas. Bécsben, a császári ház gyűjteményében.
Annyira nyilvánvaló volt, hogy Mátyással ebből a nagy testből elszállott az éltető lélek, hogy ez az ország ily tehetetlen király alatt kész zsákmány, hogy Ulászló vetélytársai azonnal megtesznek mindent a koronának erőszakkal, hódítással való megszerzésére. Corvin János volt a legszerényebb, megelégedett atyja családi birtokaival, a herczegi czimmel és a tótországi bánsággal, aztán eljött, hogy jelenlétével diszítse Ulászló koronázási menetét. De Ulászló derekabb öcscse, Albert lengyel herczeg, kinek a köznemesség közt volt jelentékeny pártja, sereggel tört az országra és a Rákosig nyomult. Az 1491. febr. 20-án kötött békében Eperjest és Kis-Szebent nyerte, azonfelül öt sziléziai herczegséget és az igéretet, hogy ő lesz bátyja örököse.
II. Ulászló emlékérme.
Az érem előlapja a király mellképével és WLADISLAVS. D.(ei). GR.(atia). R(ex) VNGARIE. ET. BOHEMI(e) körirattal. A magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának eredeti példányáról rajzolta Cserna Károly.
Albert támadása még további nagy veszteségeket vont maga után. Zápolyai István nádor, Ausztria helytartója, hogy felsőmagyarországi birtokait a lengyelek ellen megvédhesse, az ország katonaságát saját jószágai megmentésére fordítva, őrség nélkül hagyta Bécset. Így Miksa csaknem kardcsapás nélkül szerezte vissza mindazt, minek elnyerése Mátyásnak annyi évébe, a nemzetnek annyi pénzébe és vérébe került. De Miksa itt nem állott meg. Érvényesíteni akarván jogát a magyar koronára, az országra tört, elfoglalta Székesfejérvárt és még Budát is fenyegette. A magyar hadsereg Kinizsi alatt feltartóztatta ugyan és vissza is foglalta Fejérvárt és fizetetlen Landsknechtjeinek lázadása lehetetlenné tette Miksára nézve a háború folytatását, de azért a békét mégis ő irta elő. A pozsonyi békében (1491. nov. 7.) Ulászló elismerte, hogy Fridrik császár és fia élhetnek a magyar királyi czimmel és kötelezte magát, hogy a magyar rendeket és zászlós urakat reábirja a Habsburgok örökös jogának elfogadására, ha ő örökös nélkül halna meg. Az 1492. év elején tartott országgyülésen a király és kormánya meg is tett mindent, hogy e kötelezettségének megfeleljen; a legtöbb főur és város el is fogadta a békét, de a köznemesség nem. – Azonkivül kárpótlás nélkül elveszett Ausztria, sőt még a magyar fizetett hadi sarczot, melynek zálogául Kőszeg és Borostyánkő osztrák kézen maradt. Kis-Marton, Fraknó és Kabold várai pedig elvesztek és csak századok mulva kerültek ismét vissza. – Ime, nem múlt még el két év Mátyás halála óta és nemcsak az ország uralkodó positiója dőlt meg, hanem még természetes és történeti határainak épsége sem volt fentartható. És maradhat-e független az olyan birodalom, melyet külső kényszer alatt egyszerre több felé is elköteleznek?
Mindez még a leglojalisabb alattvalónak is megmutathatta, hogy Ulászló nem a trónra való. A mellett jelleme és viselete is szinte kihívta a megvetést. Hogy Beatrixtól pénzt kaphasson, tanuk előtt házasságot igért neki; püspökök és országnagyok vettek részt e rút játékban. De ezt az igéretet sohasem vette komolyan, tanácsosai nem is engedték volna meg annak végrehajtását, mert Beatrixot meddőnek tartották. Így Mátyás özvegye pert folytatott a király ellen a szentszék előtt, melyben botrány érte a botrányt. A római kuria – VI. Sándor volt akkor a pápa – gondoskodott arról, hogy a per hosszura nyuljon és költséges legyen és csak akkor hozott Beatrixot elutasító itéletet, midőn családja, az aragon dynastia elvesztette Nápolyt. Az a nő, ki rossz szelleme volt Mátyásnak és kit sokan mégis enyhén itélnek meg, csak azért, mert szerette a pompát és fényüzést, nyomoruságban végezte napjait Ischia szigetén. Ulászló pedig a házassági peréből támadó botrányok miatt sokáig nem kapott feleséget.
Így nemcsak a hatalom volt oda, hanem a tekintély, a becsület is. Szinte általánossá vált szamárnak, ökörnek nevezni a királyt. Szerémi György emlékirata csaknem állandóan ezen jelzőket használja neve mellett. Ujlaki Lőrincz nyilvánosan ökörnek nevezte és midőn e miatt haddal támadtak ellene, a nádor járt közbe érdekében és a király megbocsátott. De maga a nádor is az 1494-iki diétán gyávának, tétlennek, az ország hanyatlása előidézőjének mondta urát.
A velenczei követ jellemzése szerint, Ulászló nagy és méltóságos személyü, jámbor, istenfélő s tiszta életü, soha se haragszik, soha sem mond rosszat senkiről és ha rosszat hall másról, azt mondja, talán nem igaz. Mindennap három misét hallgat, de különben olyan, mint egy szobor. A köznapi ügyek tárgyalásában még mutatott valamelyes belátást, de országos ügyeknél semmit.10 A cseh krónikások hasonlóan irnak felőle. De mindezeknél jobban jellemezte őt a magyar nép a neki adott «dobzse» melléknévvel, mert a király mindenre csak azt válaszolta cseh nyelven: «jól van».
Mátyás uralma személyes tekintélyén és mérhetetlen népszerüségének erkölcsi alapján kivül három igen is valóságos oszlopon nyugodott; nagy birtokán, hadseregén és államának egyre nagyobbodó jövedelmén.
Az első elveszett, mihelyt nem Corvin János vált utódává. A Hunyadi-örökség nem a király, az ország rendelkezésére jutott, hanem egygyel, a leghatalmasabbal szaporította az oligarchák számát. Később pedig, Corvin János halála után, nagyobbára a Zápolyaiak tették rá kezöket, a többi pedig Brandenburgi György őrgrófnak jutott.
Mátyás évi jövedelmét 800.000 aranyra becsülték. Mindjárt utódja uralkodása elején, Ernszt Zsigmond pécsi püspök számadása szerint 1494 jan. 1-től 1495 decz. 31-ig 136.634 arany volt csak a bevétel, a kiadás pedig 138.884 arany. Igaz, hogy a kincstartót sikkasztás miatt fogságra vetették és nagy birságra itélték, de ennek sem a király látta hasznát. Minthogy Csehországból sem sokat kapott, a magyar király valóban szegénységben élt, még konyhája költségét sem birta fedezni. Milyen látvány olyan népnek, mely a tekintélyt gazdagság szerint mérte, mely megszokta Mátyás pompáját és mely a dúsgazdag főpapokban és mágnásokban kezdte tisztelni igazi királyait.
Mátyás udvartartásán kivül nagy állandó seregre költötte jövedelmei javarészét. Politikájának a fekete sereg volt legbiztosabb támasza. Tubero megjegyzése szerint zsoldosai még ingyen is készebbek voltak őt szolgálni, mint mást pénzért, de azért a rendesen kijáró havi pénz épen nem volt felesleges az annyi alkotó részből összeszerkesztett armádia összetartására. Most nem volt, ki a legiókat fizesse. Egy ideig még fentartotta köztük a fegyelmet Kinizsi vaskeze, de a nyomor csakhamar véget vetett minden más tekintetnek.
Szertepusztították az országot, különösen Vácz városát rabolták és sarczolták. Kinizsi a halasi határban rájuk támadt a megyei felkelő nemességgel és az elkeseredett parasztsággal és megsemmisítette őket. Csak néhány kisebb csapatnak sikerült átvergődni Németországba, hol Miksa császár és más fejedelmek szolgálatába léptek. Magyarországnak már nem volt állandó serege, a király minden fegyveres támasz nélkül állott nemcsak a szomszédokkal, hanem saját jobbágyaival szemben.
Végre megszünt az ország főbüszkesége, az igazságszolgáltatás is. Minden ujításnak elvetése más szóval annyit jelentett, hogy visszaáll a Mátyás előtti állapot, az ököljog. A pört ismét fegyver, erőszak dönti el.
Ha volt a nemzetben még erő, arra kellett törekednie, hogy más intézmények által érje el azt a czélt, melynek biztosítására eddig a királyi hatalom szolgált. Annak az alkotmányos és önkormányzati szellemnek, mely Mátyás alatt nem fejlődhetett, mert a király nagysága szinte fölöslegessé tette, addig nem tapasztalt erőre kellett lendülnie.
A királyi eskü értelmében és a tényleges viszonyoknak megfelelően a hatalom 1490 után a főpapokra és a zászlós urakra szállott. Ezek közt is a nádor, Zápolyai István és a győri püspök, majd esztergomi érsek, Bakács Tamás örvendettek a király tanácsában a legnagyobb tekintélynek. A kormány, minthogy csak névleg volt király, egészen a királyi tanácsnak, tehát az oligarcháknak kezébe jutott.
Ha a kormány ezen módja valamelyes sikert bir felmutatni és a hatalom részesei közt nem szünik meg az egyetértés, ez az állapot a tehetetlenség törvényénél fogva soká fennállhat. De a pozsonyi béke, a habsburgi ház örökös jogának elismerése nemcsak az ország gyöngeségét tette nyilvánvalóvá, hanem szükségessé tette az országgyűlés összehivását is.
Az 1492-iki diétán oly nagy volt a megyei követek ellenzéke, hogy a pozsonyi békét beczikkelyezni nem lehetett; az udvarnak meg kellett elégednie azzal, hogy azt a főurak legnagyobb része és a legtöbb város külön-külön elfogadták. De egyebekben a kormány rendje a régi maradt. A köznemesség befolyása csak annyiban érvényesül, hogy a hosszu törvénykönyvnek utolsó, 108. czikkében kimondják, hogy ezentúl a diétán nem várják meg a praelatusok és bárók megérkezését, hanem négy nap lefolyása után megkezdik a tárgyalást azok távollétében. Igy akarták lehetetlenné tenni a huzást-halasztást, a nemesség kifárasztását, a tanácsurak döntését nélkülök.
Három évvel később már tovább mennek. Az országos nyomor, a kincstár üressége, a kincstartó sikkasztása, az urak erőszakos önzése szükségkép megujította a Hunyadi-kor traditióját. A köznemesség mint egyenlő rangu, sőt döntő tényező készül belépni a törvényhozásba. Az urak hatalmával szemben ezt csak számbeli túlsulyával érhette el. Ezért rendeli el az 1495. törvény 26. czikkelye, hogy ezentúl a király ne csak a főpapokat és urakat hivja meg egyenként a diétára, hanem a nemeseket is. A régi Rákosok megujultak. Az aristokratia ez ellen azon törvénynyel védekezett, hogy a szavazatokat, ha különböző véleményen vannak, a királyi főajtónálló mester egyenként számlálja meg úgy, hogy a józanabb rész itéletének elfogadása által helyreálljon az egység és egyetértés. Ez egyúttal a magyar diéta első házszabálya. Időkimélés czéljából, mert ha soká tart a diéta, a szegény nemesek megunják és eltávoznak, a király mindenekelőtt azon ügyeket adja elő, melyek miatt a diétát összehívta, «Ők pedig az eléjük adott ügyeket mérséklettel, komolyan, nyugodtan vitassák meg és intézzék el». (25. t.-cz.)
Most már szemben állottak egymással a rendek, a királyi tekintélylyel együtt a királyi tanácsé is hanyatlott és az 1497-iki diéta eredmény nélkül oszlott el. A köznemesség ellenben, mely addig inkább csak helyes ösztönét és hagyományát követte, most már nagytekintélyü, ékesszóló és tudós vezérekre tett szert Zoby Mihályban és vejében, Verbőczy Istvánban. Ezek a férfiak fejtették ki azt a politikai rendszert, mely a köznemességet készült uralkodó elemmé emelni nemcsak a törvényhozásban, hanem a kormányzásban is, melynek hatása mai napig sem szünt meg. Első nagy diadalait e rendszer az 1498. Szent György napján kezdett diétán vívta ki. Mindjárt az első czikk kimondja, hogy négy éven át évenkint Szent György napján diétát kell tartani a Rákoson, a melyen minden úr és nemes, súlyos birság terhe alatt megjelenni köteles.11 A második kimondja, hogy az országos törvényszéknek két főpapon és két zászlós uron kivül 16 köznemes tagja legyen, a kiváló, előkelő jogtudós és bölcsebb nemesek közül, a birodalom négy kerületéből. Verbőczy szellemét látjuk úgy abban, hogy a biráskodást a köznemességnek juttatja, mint azon czikkben, mely a régi jogszokások összeirását rendeli el. De nyilatkozik abban is, hogy az ország védelmét főkép és csaknem kizárólag a királyra és a bandériumot tartó egyházi és világi urakra hárítja, a köznemességet pedig lehetőleg felmenti tőle.
A mennyire hasznosnak, sőt szükségesnek kell tartanunk ezt a köznemesi mozgalmat, annyira káros és ártalmas volt ez az iránya. Mert világos, hogy a hatalom azé lesz, a kié a fegyver. Az urak mögött hadsereg állott; a köznemesség csak czikkekkel védekezett. De erkölcsileg sem helyes hatalmat, kiváltságot követelni megfelelő szolgálat nélkül. Az oligarchia annyi java fejében legalább harczol és dandáraira hárult, most mikor nincs már állandó sereg, a védelem egész terhe. A köznemesség pedig politikai uralmát arra használja fel, hogy magát a fegyveres szolgálat alól kivonja.
Az 1500. törvény már a kormányban is a köznemességnek akarja biztosítani a túlsúlyt. A 10. czikkely szerint félévenkint változó 12–12 tanácsos legyen a király körül, kik közt nyolcz köznemes üljön, a főurakon kivül, a királyi tanácsban.
Nem elvont elvekért, hanem a hatalom birtoka fölött folyt tehát a küzdelem. Zápolyai István halála után az oligarchiának már nincs méltó vezére, Bakács Tamást pedig gyűlöltté tette telhetetlen kincsszomja és ez a gyűlölet, mint a törvényekből kitünik, átterjed az egész papságra. Így a régi Hunyadi-párt mindinkább előtérbe lép. Előbb Corvin János nádorságáról van szó, majd Vingárti Geréb Péter, a Hunyadi-ház rokona, valóban elnyeri ezt a fontos méltóságot. Minthogy pedig a király még most is az oligarchák befolyása alatt maradt; minthogy Ulászló házassága az eszes és nagyravágyó Candalei Annával, a franczia királyi ház rokonával némileg megerősítette a királyság helyzetét: egyre erősebbé válik az ellentét a hazafias köznemesség és az udvari párt között. Ez az ellentét okozta, hogy a legfontosabb alkotmányos kérdésekre vonatkozó elvi határozatokat hoztak, melyek lényegében már megalapítják a parlamentáris kormányrendszert, – ha végrehajtják őket.
Ezen alkotmányos garantiák közt az első az, mely megtiltja, hogy bárki fizessen olyan adót, melyet nem az országgyülés szavazott meg Rákoson. Ha valamely megye mégis fizetne, az zárassék ki az ország nemeseinek sorából. (1504. 1.) Az adómegszavazásnak kizárólagos joga, mivel az angol parlamentarismus kezdődik, így foglal helyet alkotmányunk fejlődésében.
Megjelenik a ministeri felelősség elve is. «Ha valamely úr vagy nemes a királyi felség tanácsában e birodalom szabadsága közjava és törvénye ellen nyilvánosan és vakmerően sérelmet akarna elkövetni, ezt az ülnök urak a jövő diétán a főpapok, bárók és rendek előtt kötelesek névszerint jelenteni, kit aztán, mint az államnak és a birodalom szabadságának árulóját és zavaróját, érdem szerint, személyében és vagyonában megbüntethetnek.» (1507. 7. cz.)
Annyira monarchikus még mindig a magyar nemzet, hogy noha ennyi kiváltságot és jogot kivívott magának királyával szemben is, létének, dicsőségének, hatalmának biztosítóját mégis csak a királyban látja. Azt követeli, hogy nemzeti királya legyen. Hogy ez a törekvés annyira előtérbe lép, abban kétségtelenül nagy része volt Zápolyai István fia János nagyravágyásának, de mégis csak az volt a döntő, hogy az ország állapotát Ulászló alatt összehasonlították Mátyás korával. Ez magyar volt – amaz idegen. Ulászlónak pedig még nincs fia és így a Habsburgok juthatnak az örökösödési szerződések értelmében a magyar trónra, mi belátható időkre lehetetlenné teheti az igazi nemzeti kormányzás megalapítását. Mennél világosabb volt, hogy Miksa esetleg fegyverrel is kész érvényesíteni a pozsonyi békében nyert jogát, annál inkább érezték, hogy csak gyors és határozott cselekvés biztosíthatja még az országnak a szabad királyválasztást és magyar származású uralkodónak trónra jutását.
A hosszú küzdelem bizonyos összetartást hozott létre a köznemességben, melyet az oly könnyen felszítható nemzeti szenvedély terrorismusa egyre erősebbé kovácsolt. Már az 1497-iki diétán szabad téren egy fatörzset állítottak fel, abba bárdot ütöttek, hogy azzal végezzenek ki mindenkit, ki engedetlenséggel meghiusítja a tárgyalást. Ez a terrorismus abban is nyilvánul, hogy az ellenpárt vezéreit, különösen Zápolyait és Bakács Tamást mindenkép gyanusították és iparkodtak megvetetté tenni, mire, sajnos, alap volt elegendő. Mivel nálunk mindig nehéz volt nyiltan ellenállani a nemzeti pathosnak, a király, ki ragaszkodott a Habsburgokkal kötött egyezségéhez, jóformán egyedül maradt.
Az 1505. szt Mihály-napján tartott diétán, a köznemesség roppant számban, fegyveresen jelenik meg a diétán. Zápolyai János, ki csak nemrég kérte meg a kis királyleány kezét és kosarat kapott, 2000 lovas élén jött el nagy pompával; visszautasítása természetes kapcsot hozott létre közte és az udvarellenes nemzeti párt közt, mely Corvin János halála után benne találta természetes vezérét. Az a hír, hogy Miksa császár fegyverrel is kész jogait érvényesíteni, még jobban felizgatta a kedélyeket. Így teljes biztosságban, a jelen volt zászlósurak és főpapok hozzájárulásával mondta ki a gyülés azt a nevezetes határozatát, mely szerint, ha a jelen uralkodó fiága kihal, a nemzet ezentúl csakis bennszülött magyart választ királyául. Ezt a határozatot aláirta Bakács Tamás primás, Perényi Imre nádor, aláirták a főrendek és követek, számszerint 135-en. Becsületükre és emberségökre fogadták, hogy végre is hajtják és becsületbeli kötelességöknek nyilvánították, hogy teljes erejökkel mennek mindegyikök segítségére, kit e végzés miatt megtámadnak. A szövetkezési oklevél számos pecsétjével ma is ott van a bécsi állami levéltárban. Törvénynyé nem vált: király soha sem erősítette meg.
Lajos királyfinak 1506-ban történt születése egyelőre tárgytalanná tette ezt az egész mozgalmat. De ez azért nem szünt meg, nem is szünhetett, mert a nemzeti érdeken és a köznemesség indulatán kivül ébrentartotta Zápolyai Jánosnak ambitiója, ki ezután sem mond le arról, hogy pártja segítségével megszerezhesse a koronát.
Mialatt azonban a kiváltságos osztály nagy pártjai egyre erősbödő szenvedélylyel állanak egymással szemben: mialatt a köznemesség az egész alkotmányt és közjogot átalakítja és még a korona is elnyerhetőnek látszott, hazafias érdem nélkül, csupán pártoskodás, magyarán mondva korteskedés által: egyszerre megrendült az egész alap, melyen minden középkori állam, a magyar is, nyugodott. Főpap, zászlós úr, köznemes mind a maga hasznát kereste csellel, erőszakkal, most a paraszt is felkel, hogy számbeli túlsúlyával jogot szerezzen magának.
Mikor Mátyásnak egész politikai és erkölcsi örökségét eltékozolták, mikor gúny tárgyává vált a trón, zsarolássá az igazság, midőn könyvtárát szétszedték, tudósai meg elvándoroltak: egy maradt meg hagyatékából, a mi átment az általános életmódba: a pompa, a fényüzés. Hisz ez a rendes folyamat mindig, mikor magasabb cultura érintkezik alsóbbrendüvel: külső, legkevesebb erkölcsöt vagy tanulmányt követelő vonásait sajátítják el leghamarabb és azok, kik a lényeget felfogni nem birják, ebben találják az egész haladást. A sok kincset, násfát, kösöntyüt, gyémántos lánczot, a selymesbársonyos ruhákat, a délczeg paripákat, a sok zsoldost, a nem szünő vigalmakat és az alkotmányos költségeket, minthogy a zsákmányolás és sarczolás már megszünt, utoljára is a paraszt és polgár keserves munkája után kellett előteremteni.
Igaz, hogy Mátyás idejében nyomasztó volt az adó és az egy forintos adó eltörlése, minden rendkivüli adó eltiltása és a királyi jövedelmek megszorítása voltakép a paraszt terhein könnyített. Csakhogy akkor a pór adója fejében biztosságot élvezett és védelmet nyert minden elnyomás és zsarolás ellen, most ellenben, azt mit a királytól megvont, sokszorosan megvette rajta földesura. Különben is már 1494-ben, törvénytelenül, ujra forintos adót szednek, az pedig, mint a köznemesség panaszkodik, nem jut a kincstárba, hanem elsikkasztják az urak.
A jogtalan elnyomás ellen egy orvosszere volt a jobbágynak: az elköltözés. Nagy Lajos ideje óta minden királyunk megerősítette ezt a jogot, megerősítette még Ulászló korában is az 1492-iki és 1495-iki diéta. De mivel a czikkelyekben több ellenmondás található, mivel igen csekély volt a birság és különben is az előkelő törvényszegőket nem büntette senki, «a jobbágyok erőszakos elhurczolásában és visszatartásában számos és kimondhatatlan botrányok történtek naponkint csaknem az egész birodalomban.»12 Ezen a törvény betüje nem segíthetett, csak erős és igazságos közigazgatás. Annak hiján pedig minden törvény ellenére jogtalanná vált a jobbágyság.
Tán mindennél fontosabb, hogy megszakadt a századokon át megszokott, az alávetett viszonyt enyhítő és szinte természetessé tevő erkölcsi kapocs a jobbágy és a földesúr közt. A míg a főpap az oltárnál, a nemes a harcz mezején megteszi kötelességét, a míg urai jámborságban, istenességben, hazaszeretetben mintául szolgálnak neki, a pór is teljesíti kötelességét, hisz ura sem követel tőle egyebet, mint a mit maga is megtesz. De midőn az előkelők már nem az ország ügyét szolgálják, hanem a magokét, midőn a munkás nép tisztán szabadon megadóztatható és robotoló tömeggé válik: szükséges, mondhatni erkölcsös a socialis revolutio.
«Úgy szólva vele született a gyűlölet az urak és parasztok közt. Ugyanis a legtöbb nemes, megfeledkezve minden emberségről, mint rabszolgával bánik a közrenddel és így a nép minden jóakarat nélkül, csak félelemből engedelmeskedik urának.»13
Még soká tarthatott volna ez az áldatlan állapot, ha az elcsigázott, haraggal eltelt nép fegyvert nem kap kezébe.
Bakács Tamás 1513-ban Rómába ment, azon reményben, hogy II. Julius után őt választják meg pápának. Meséket beszéltek ottani bevonulásának pompájáról, nagy költekezéséről, vesztegetéséről, melylyel meg akarta nyerni a biborosokat és a római népet. Czélját el nem érte, de mintegy kárpótlásul apostoli legatus gyanánt tért vissza és mint ilyen bűnbocsánatot hirdetett mindenkinek, ki fegyvert fog a török ellen. A királyi tanácsban előadta szándékát és csak Telegdi István kincstartónál talált ellenmondásra, ki figyelmeztetett arra, minő veszélylyel járhat annyi ezer szegény és elkeseredett ember fölfegyverezése. Már 1514. husvét vasárnapján (április 16.) kihirdeti a búcsút a Rákoson és minden templom viszhangzott a keresztes háborútól és a hozzákötött lelki érdemektől. «A magyarok pedig igen vallásosak lévén, nemsokára sok ezer pór, kézmíves, napszámos gyült össze».
Találtak alkalmas fővezért is, Székely Dózsa Györgyöt, ki otthon a székelyek közt ellenkezésbe jött ugyan a törvénynyel, de aztán a végeken kitünő katona hirére jutott. Mint a nándorfejérvári őrség vitéze lovaspárviadalban megölt egy végszendrői törököt. Ezért kapitánya megajándékozta és a királynak ajánlotta, ki őt aranylánczczal tüntette ki. Mikor Dózsa látta, hogy annyi ezeren követik zászlaját, elragadta a hatalom vágya. Ura akart lenni Magyarországnak, hisz ki állhatna ellen az ő roppant hadseregének.
Valószinü, hogy a parasztok elégedetlenségén, gyülöletén és zsákmányolási kedvén, meg Dózsa nagyravágyásán kívül más tényezők is hozzájárultak a polgárháború kitöréséhez. A magyar nemesség igen határozottan Velencze ellenes politikát követett az utolsó években, elég ok arra, hogy a hatalmas köztársaság szítsa a tüzet, nehogy az ország Dalmáczia visszafoglalására gondolhasson. Még nagyobb érdeke volt a nemesség megtörésére a hatalmas Fuggereknek, Augsburg királyi bankárjainak, a királyi bányák bérlőinek, kiknek üzletét minduntalan zavarta a diéták gyanakodó, a németek gyülölete által is élesített ellenőrzése. Bizonyos, hogy azok a pesti kereskedők, kik a lázadáshoz csatlakoztak, az ő ágenseik voltak. De legfőbb ok mégis csak a rég elfojtott harag volt, mely kitört, mihelyt akadt ember, ki a sokaságot urai ellen vezette.
Dózsa eleinte nem a király ellen indult, hanem csak a nemesek ellen. A törökre már nem gondolt senki. A vezért király gyanánt tisztelték követői és Dózsa, miután népét katonai fegyelemhez szoktatta és némileg begyakorolta, megkezte a dúlást.
Másrészt a nemesek is fegyverkezni kezdtek; élükre állott ifjabb Báthory István, ki a Tiszántúl gyüjtött hadat, Dózsa is odavonult és Nagy-Lak mellett, Csanádmegyében meglepte és legyőzte a kis nemesi sereget. Vérszemet kapva annál jobban dúlt a parasztság; a csanádi püspököt elfogták, karóba huzták és az ország más részeiben is nagyban folyt a nemesek felkonczolása, házaik felgyujtása, nejeik meggyalázása.
A fősereg Dózsával Báthoryt üldözve, Temesvárt kezdte vívni és hogy elfoglalhassa a várat, levezette az azt délkelet felől védő Bégát. Már két hónapja tartott az ostrom, midőn Báthory, Zápolyai Jánoshoz, Erdély vajdájához küldött segítségért. A vajda, minthogy Erdélyre nem terjedt át a lázadás, kivezethette egész hadát. Báthory baját szivesen látta, hisz vetélytársa volt, de az alkalmat, hogy a nemesség megmentője gyanánt szerepelhessen, nem akarta elszalasztani. A rosszul fegyelmezett kósza parasztsereg nem birt ellenállni a lovagsereg rohamának. Csak Dózsa György és vezértársai, öcscse Gergely és Lőrincz pap harczoltak vitézül, a többi szanaszét futott. A parasztkirály testén rést hagyott a rabolt vértezet és az első összecsapásnál Petrovics Péter lándzsát szúrt oldalába és elfogta. Követői közt, kiknek nagy része elfásultan nézte a viadalt és nem is védte magát, Zápolyai sokat levágatott, hogy elrémítse a többit. Dózsának izzó vaskoronát tettek fejére és mondják, hogy kiéhezett fogolytársainak bocsátották oda eledelül. Ezt még akkor is rendkívüli embertelenségnek nézték, de mentheti a parasztok kegyetlensége, kik nem kiméltek sem kort, sem nemet. A római rabszolgalázadások borzalmai ujultak meg hazánkban, épen olyan háboruban, melyet a kereszt jele alatt viseltek. A kurucz = cruciatus, keresztes név e borzasztó harczoknak mai napig is élő emléke.
A többi kuruczcsapattal aránylag könnyen végeztek. Annyi leölt nemes és polgár sirja fölött halálos nyugalom uralkodott már, midőn őszszel a nemesség összegyült, komoly törvényhozó munkára, hogy levonja a lázadásnak és leveretésének alkotmányos következéseit.
A Szent Erzsébet napján, a diéta harminczharmadik napján szentesített törvény először is minden kár pótlására itéli a pórokat. Csak azok a nemesek nem kapnak kárpótlást, kik váraikat feladták (4. cz.). Kötelesek a megölt nemesek ágdiját is megfizetni. Ha valamely földesúr elmulasztaná az igazságszolgáltatást a lázadásban elkövetett bűnök és károk ügyében, birtokát lefoglalja a megye felszólítására a király, mindaddig, míg eleget nem tettek az igazságnak (71. cz.).
«Noha minden paraszt, ki természetes ura ellen fellázadt, mint áruló halálos büntetésre méltó, mégis, hogy ily nagy vérontás be ne következzék és ki ne irtsák az egész parasztságot (mely nélkül keveset ér a nemesség): elhatároztuk, hogy a parasztok hadnagyait, századosait és tizedeseit, a bujtogatókat, a nemesek gyilkosait, a szüzek és asszonyok erőszakolóit kegyelem nélkül meg kell ölni. A többi paraszt, ha megfizette az okozott károkat és vérdíjakat, személyére bántatlan maradjon. Mégis, hogy ezen árulásuknak emlékezete és ezvilági büntetése az utódokra is átszálljon, és hogy minden kor megtudja, minő iszonyú vétek az urak ellen fellázadni: mostantól fogva minden e birodalomban lakó paraszt, kivéve a királyhoz hű szabad, bástyás városokat és azokat, kik urok és a szent korona hűségében megmaradva, a gonosz parasztok zendülésében részt nem vettek, e hütlenség miatt, elvesztve költözködési szabadságát, tiszta és örökös jobbágyságra vettessék és ezentúl, ura akarata és beleegyezése nélkül, lakóhelyét el ne hagyhassa.» (14. cz.)
Természetes, hogy a jobbágyság tartozásait is felemelik, úgy terményben, mint munkában. Minden paraszt, akár telkesgazda, akár zsellér, évenként egy aranyforintot fizet urának; a robotot, törvényben először évi 52 napban állapítják meg és ezentúl minden termény és állat után szednek kilenczedet. A személyes szabadság elvételével együtt jár a törvényesen szentesített teljes gazdasági elnyomás.
Ugyanazon a diétán mutatta be Verbőczy István a magyar törvény és szokásjog gyűjteményét. Az 1495 óta folyó nagy alkotmányos küzdelem igen kivánatossá tette éppen a köznemességre nézve biztos jogi alapnak szerzését. Ezért már 1498-ban elrendelte a diéta a jogszokások gyüjtését. Verbőczy éppen akkor fejezte be művét, midőn a magyar nemesi állam épülete betetőzését érte a jobbágyság teljes alávetése által. Művének szelleme már áthatja az 1498-iki törvényt is, melynek bevezetése hivatkozik az aranybullára; feltalálható az 1505-iki végzésben, mely II. Endrét Magyarország legdicsőbb királyai közé sorozza és még Ulászlót is megdicséri, mert sok szabadságukat visszaállította; a Tripartitum opus juris-ban pedig teljes világosságban tünik elénk. A római jog elveinek ismerete és némi felhasználása mellett egészen a hűbéres felfogás uralkodik. A nemesi szabadság és nemesi birtokjog az igazi tartalma. A nemesség a «populus» az igazi nemzet, a többi lakos csak «plebs». A király maga is csak mint a nemesség feje szerepel.
II. Ulászló elbeszéli a pórlázadást X. Leo pápának s pénzbeli segítséget kér tőle. (Balbus fogalmazta.)
|
Szentséges atyánk és legkegyelmesebb urunk! Lábainak csókolása után fogadja alázatos ajánlásomat. Szentségednek egy borzasztó és gyászos, talán soha sem hallott gonosztettet vagyok kénytelen elbeszélni, melynek undoksága annál gyalázatosa, mert a jámborság és a hit forrásából vette kezdetét és gyarapodását. Midőn t. i. Szentséged nem rég általános bűnbocsánatot (melyet keresztesnek neveznek) hirdetett birodalmunkban, a veszedelmes és napról-napra nagyobb erőre kapó ellenség ellen, hogy ez által mindenki annál készebben járuljon e tűzvész elfojtásához; bizva az isteni kegyelem bőségében és ez által a rút ellenség támadását és előhaladását könnyebben lehessen korlátozni és megtörni – ó kegyetlen sors és előre nem látott szándék – a falvakban élő pórnépnek a kereszt neve által nyert büntetlenségéből páratlan fergeteggé és zivatarrá vált. Hozzácsatlakozott a csordásoknak, kecskepásztoroknak és más nyájőrzőknek erős csapata, hisz sok az ilyen ember a birodalom termékeny rónáján. Ezek mind azt hajtották, (mert a köznép mindig hajlik a zendülésre) hogy mindennek az a czélja, hogy szolgaságból szabadságra jussanak. Voltakép azonban csak alkalmat nyertek arra, hogy féktelen dühhel megtámadhassák az egész nemességet. Mindenfelé kegyetlenül megrohanják az előre nem készült, mitől sem tartó és védelemről nem gondoskodó nemeseket, házukat, majorságukat és jószágukat válogatás nélkül szerte-széjjel pusztítván. A kik pedig hatalmukba jutottak, azok nyomorult kinzással, kegyetlen halállal vesztek. Szégyenlem elmondani ezt a roppant vadságot és mészárlást, mert ennél rútabbat, erőszakosabbat és undokabbat a török sem követhetett volna el. Azt hiszem, sem a történetekben, sem a régi annalesek emlékeiben, de még a tragoediákban sincs szó ily borzasztó és rettenetes gazságról. Minek beszéljek a nők rablásáról, a legpiszkosabb fajtalanságról, melyet a beszéd durvasága nélkül emliteni sem lehet. Mintha a pokolból kerültek volna elő, olyanokat vittek véghez, hogy elretten rajtuk minden késő nemzedék. Miután a nemesség nagy részét hallatlan kinzások közt kivégezték, a hajadonokkal és nőkkel ronda fajtalanságot űztek és a legelőkelőbb hölgyeket arra kényszerítették, még férjeik jelenlétében is, kiket odanézésre szoritottak, hogy az ő bujaságuknak alávessék magukat. Ez az őrjöngő düh ép oly kegyetlenül nyilvánult a papsággal szemben is. A csanádi püspököt, régi dicső nemzetség ivadékát, ki egészen távol tartotta magát a tusakodástól, ezek a gonosz orgyilkosok csellel elfogták és őt válogatott kinzások után karóba húzva kegyetlenül megölték. Ép úgy jártak el több szerzetessel is, nem törődve sem vallással, sem tisztességgel, minden emberségből kivetkőzve, csak a nemességnek és minden előkelőnek pusztulására, vesztére törnek. Nem lehet sem gyalázatosabbat, sem méltatlanabbat mondani vagy kigondolni, mint az ő eljárásukat, mert a foglyokat folytonos sanyargatással végzik ki, leszúrják, nyársba, karóra húzzák, minden testrészüket külön levagdalják. Minthogy sem intéssel, sem fenyegetéssel, sem rábeszéléssel nem voltak észre téríthetők, új sereget kényszerültünk ellenök felállitani. De nehéz volt ellenök eljárni, mert ezt a sereget nem követelhettem a nemességtől, hisz az életveszélyben forgott mindenütt a belföldi ellenségtől és otthonában rettegett, nem is tudta már házában ki a barát, ki az ellenség, nagy részét pedig már kiirtották. A köznépben és a polgárságban pedig bizni nem lehetett, mert az egész sokaság egyértelmű volt a gonoszságban. Szükséges volt tehát e vészes törekvések ellen idegen katonaságot hivni külső országokból, mely képes legyen arra, hogy méltóan megtorolja ez istentelen emberek gaz dúlását. A gyilkosok e söpredékéből máris sokan vették méltó büntetésöket. A többi pedig, ki még szerte kószálva fosztogat, mihelyt közelg a katonaság, azt hiszem már nem csatára gondol, hanem futásra. Mostanában már azon a sor, hogy a bűnös, annyi gonosztettel bemocskolt emberek büntetésére szükséges gondolni. De az ő megsemmisitésük a viszontagságok betetőzését és a végső veszélyt hozza erre a régóta senyvedő birodalomra. Mert ezeket ár előbb is elpusztította, lakóitól és földje művelőitől megfosztotta az ellenségek betörése és zsákmányolása. Mindazonáltal mai napig csupán a parasztok adójából tartottam fenn és védtem meg a végvárakat és határszéli városokat a törökök roppant ereje és dühe ellenében és csakis a tőlük szolgáltatott pénzzel voltam képes a háború terhét, bár nagy nehezen, elviselni. Most a nemesség és papság ezen lemészárlása folytán ezen birodalom pusztává, néptelenné lett. Nincs ki katonáskodjék, nincs ki a megszokott adót fizesse és még Szentséged pénzbeli segítségétől, melyet ily keresztes háborúihoz elnyerni reméltem, is elestem. Igy a végvárak, sőt már az egész birodalom, végső veszedelemben forognak, mivel, mint előrebocsátottam, nincs ki harczoljon, nincs ki adózzék. Minden külső és belső segítség nélkül nem marad részemre más hátra, mint Szentséged oltalmához fordulni, melyben egyedül van vallásunk java és gyámolitása. Hiszen a pápa tisztjéhez tartozik, hogy mennél jobban tudomást vesz arról, minő veszélyben, minő cselszövések között forgolódunk, annál jobban buzgólkodjék fölemelésünkön és megsegítésünkön. – Mert ha (Isten mentsen) még nagyobb baj érne minket, vége volna északi Európának. – Európa vesztével pedig megdőlne a keresztény hit is. – Itt van tehát az ideje annak, hogy Szentséged pénzsegítséget szolgáltasson ennek a birodalomnak védelmére és megőrzésére. – Annyira szegények és nyomorultak vagyunk, határunk oly kevéssé védett és biztos, hogy a végvárak megtartására külföldi zsoldos katonára szorulunk, akit csak roppant költséggel lehet eltartani. – Ha ezen gyorsan nem segítünk, nem kell hosszú háborútól tartani, mert az első betörésre (annyira elhanyatlott erőm) az egész birodalom (amitől Isten óvjon) a vérszomjas zsarnok hatalma alá kerül. – Szentségednek pénzbeli és lehető gyors segítségébe látom tehát helyezve e birodalom megmaradásának minden reményét és módját, mert a többieknek, akiknek leginkább kellene rajtunk segíteni, huzavonája és hanyagsága által annyira emelkedett a török hatalom, hogy azt már vissza nem szoríthatjuk, sőt még rövid ideig sem szállhatunk vele szembe Szentséged oltalma nélkül. A keresztyén fejedelmek ugyanis vallásunknak ezt a nyomorult és szerencsétlen sorsát szinházi mulatság gyanánt nézik és a legkisebben sincsenek segítségünkre. Ne mulassza el tehát Szentséged, hogy nekem és e birodalomnak mentől előbb pénzbeli segítséget rendeljen és küldjön; hisz ez az ország történetének dicsősége által igen nemes, az egész keresztyénség körül nagy érdemeket szerzett, azonkivül termékenysége által úgy termékeinek bősége, mint műveltsége dolgában kiváló. Tegye azt, hogy mindenki belássa, hogy Pannonia egész álladalmát csakis Szentséged oltalma és tehetsége erősíti, védi és tartja fenn. Hogy minden nép és minden nemzet azt hirdesse, hogy Szentséged szabadította meg e birodalom méltóságát és jólétét a töröknek rút és undok szolgaságától. – Éljen tehát Szentséged szent tanácsával együtt sok éveken át boldogul és legyen különös gondja reám és birodalmamra, kiket annyi váratlan csapás ért, annak szeretetéért, ki minket vérén megváltott és ki Szentségedet ily magas polczra helyezte. Budán 1514. jul. 3-án. |
II. Ulászló elbeszéli a pórlázadást X. Leo pápának s pénzbeli segitséget kér tőle.
Balbi Jeromos fogalmazása. Oláh Miklós leveles-könyvéből. A jászóvári prem. könyvtár birtokában.
A nemesség sarkalatos jogait különösen a hires «Primae nonus» (az első könyv kilenczedik fejezete) állítja össze. Ezek: «személyes szabadság, hogy birói itélet nélkül nemest elfogni nem szabad; másodszor, hogy csak törvényesen koronázott király felsősége alatt állanak; harmadszor, hogy vagyonukkal szabadon rendelkeznek és adó-vámmentesek; negyedszer, a fegyveres ellenállás a királylyal szemben, ha az a nemesi szabadságot bármiben is megsértené».
Közjogi tekintetben éppen az akkor folyó küzdelem szempontjából fontos azon megállapítás, hogy főpap, mágnás és köznemes egy és ugyanazon szabadságnak és jognak örvend és csak a rang és vagyon tesz köztük különbséget.
Ezt a jogkönyvet nem fogadta ugyan el a diéta, de mégis elterjedt és általános érvényre jutott, mert a biráskodó osztály szellemének és érdekének teljesen megfelelt. Háromszáz évnél tovább szabályozta Magyarország közéletét. A lehető legszerencsétlenebb korszaknak volt eredménye, azé, melyben a királyi, állami hatalom megszünt, a nem nemes lakosság pedig egy szerencsétlen lázadás következéseit volt kénytelen elviselni. Voltakép ezzel bukott meg végképen Mátyás királynak az egész államot és nem egyes rendet szemmel tartó politikai eszméje is.
Ugyanannyi ideig tartott a jobbágyság elnyomása is. Nem véletlen, hanem az ok és okozat kérlelhetetlen erkölcsi törvényének következése, hogy ez a három század egyuttal azon kor, melyben hazánk annyi becsületes törekvés és vérontás ellenére sem juthatott független nemzeti állam megalapításához. Mert lehet-e független az olyan nemzet, mely önmaga taszítja szolgaságba túlnyomó részét? A nemesség kizárólagos joga maga után vonta a nemzet gyöngülését, megoszlását, az idegenek uralmát.
A ki nem a külszin és egyes események után itél a nemzetek fejlődése fölött, az előtt nem lehet kétséges, hogy nem a török és nem is a német vetett véget Magyarország szabadságának és hatalmának, hanem maga a nemzet. Az előkelők önzése, a nemesség féktelensége voltakép belülről már megdöntötték az államot és a török támadás, majd a német foglalás csak megpecsételték hazánk sorsát.
Csakugyan már a kortársak tisztában voltak a felől, hogy az ország bukása fel nem tartóztatható. Az 1518-iki diéta siralmas panaszra fakad. «Minden országot a fegyver és a törvény tartja fenn; nálunk pedig nincs sem egyik, sem másik erő.»14
A velenczei követ 1523-ban így irja le Magyarország állapotát: Ha a magyarok összetartanának, országuk gazdagsága képessé tenné őket arra, hogy hazájukat bármely ellenséggel szemben diadalmasan megvédjék. Csakhogy ez a világ leggonoszabb fajzata. Más nemzetet nem becsülnek; mindenki csak a maga érdekét keresi és ha lehet, duskál a közvagyonban. Együtt lakomáznak, mintha testvérek volnának, de suttyomban egymás ellen törnek. Nincs olyan igazságtalan vagy gonosz ügy, melyet két-három ember megvesztegetésével meg ne lehetne nyerni. Gőgösek és büszkék, sem engedelmeskedni, sem parancsolni nem tudnak, de azért tanácsot mástól el nem fogadnak. Keveset dolgoznak, mert lakomával és cselszövéssel töltik idejöket. Mindent összevéve, a magyar a világ salakja és az isteni igazságszolgáltatás bizonyára csak azért késik megsemmisítésökkel, mert királyuk jóságát nézi.»15 Az önzést és a protectiót, mely érdemetleneket emel a legmagasabb tisztekre, nézi Herberstein császári követ az ország rákfenéjének. «Jaj Istenem», irja az 1518-iki Rákosról, «minő pompát, vagy ha szabad mondani, dölyföt láttunk Magyarországon, a legtöbbet a püspököknél, de néhány világi méltóságnál is! Mint lovagoltak nagy számú lovassal, huszárosan, aranynyal, ezüsttel ékesen, mint hallatszott minden utczában lakomára hivó trombitájuk, mily nagy bankketteket és lakomákat tartottak, mennyi jól öltözött inasuk volt, mialatt királyuk még a szükségesben is szükséget látott. Mert ha a követségeket valami kis ajándékkal el akarták bocsátani, előbb kölcsön kellett azt kérni, nehéz uzsorára. Olyanformán volt, hogy nem tarthat soká».16
Más igen hatalmas vagy elszigetelt nemzetek történetében is találunk korszakokat, melyekben a pártoskodás, az önzés szelleme uralkodik, elnyomva minden közérzést. Ezek is meglakoltak érte, de legalább létöket, függetlenségöket megtartották. Hanem a különben is aránylag gyönge magyar nemzetet, túlhatalmas sóvár szomszédok közt, csak összetartása, közszelleme tarthatta fenn és tehette hatalmassá. Végzetessé vált reá nézve, hogy ezen elhanyatlása épen azon időbe esik, midőn keleten a török, nyugaton a habsburgi ház emelkedik világhatalomra.
I. Miksát császárrá koronázzák.
Márványdombormű Miksa császár siremlékén az innsbrucki udvari templomban.
Szerencsétlenségnek mondható az is, hogy ezen belső felbomlás végbe mehetett, a nélkül, hogy külső támadás éri az országot. Mert bizonyos, hogy eleinte, mikor a Hunyadiak traditiója még nem halaványodott el, midőn a végek védelme még főgondja volt minden hazafinak, minden erős támadás egyetértést hozhat létre. De ez nem történik meg és így a nemzet hatalmi törekvése tisztán és kizárólagosan a nemzeti királyság fenntartásában nyilatkozik és a Habsburgok örökösödési joga ellen fordul. Nem belső erővel, fegyelemmel és önfeláldozással, hanem sokat mondó és semmit sem jelentő törvényczikkekkel mentették meg a hazát.
Voltakép már nem is lehet függetlennek mondani az országot. A köznemesség erős, kiméletlen támadásai mindinkább a habsburgi szövetségbe, vagyis függésbe szorítják a királyt és a főurakat. Miksa császár már 1505-ben felszólítja a kölni birodalmi gyülést: segítsék őt testvéreinek, Ulászló királynak és nejének megmentésében s a magyar koronához való jognak és örökségének fenntartásában. – «Így ő felsége Magyarországgal és örökös tartományaival, a birodalom segítségével feltartaná a törököt mindaddig, míg a szt birodalom rendbe nem jő». Egy más javaslatában pedig kifejti, hogy kész, nemcsak a cseh koronát, hanem Magyarországot is egyesíteni a birodalommal, ez a korona úgyis már régi összeköttetésben állván a birodalommal. A rákosi decretum után fegyverrel is érvényesítette jogát és ettől csak akkor állott el, midőn 1506-ban, még Lajos születése előtt, Ulászló megújítja vele szövetségét és eljegyzi Anna leányát a császár unokájával Ferdinánd főherczeggel.
A Habsburgokkal való szövetségért különösen Anna királyné buzgólkodott «a család nemessége miatt». Nem akarta leányát Zápolyainak adni, ki szinte erőszakkal akarta elnyerni a királyleány kezét és vele a koronához való jogot. 1506-ban fiúval ajándékozta meg férjét, de nemsokára meghalt. Lajost már két éves korában megkoronázták, de mivel Zápolyai akkor sem mondott le terveiről, Ulászló, ki ebben az egy kérdésben szinte hajthatatlan volt, tovább is fentartotta az összeköttetést Miksával. Ebben pedig egyetértettek vele a főurak, kiket nem annyira a királyhoz való hűség, mint a Zápolyai iránti ellenszenv vezetett. Minthogy Ulászló soká betegeskedett és egyre várták halálát, gyermekei sorsának biztosítására találkozásra szólította fel a császárt. A magyar király gyermekeivel és főembereivel Pozsonyba utazott, hol testvérével Zsigmond lengyel királylyal találkozott, aztán a Jagellók együtt mentek Bécsbe. (1515 julius). Itt oly fényes ünnepekkel fogadták őket, hogy néhány nap alatt 100.000 aranyra ment Miksa költsége. De családi politikája nagy diadalt aratott. Lajos itt nőül vette Mária főherczegnét, Ferdinánd főherczeg pedig a magyar királyleányt.17 A lengyel király megigérte, hogy nőül veszi Sforza Bonát, Miksa császár elhúnyt második nejének rokonát. Hogy mily súlyt helyezett az öreg, özvegy császár a magyar királyi házzal való viszonynak minél szorosabbra fűzésére, kitünik azon furcsa igéretéből, hogy Ferdinánd kora halála esetén ő veszi nőül, unokája helyett, Annát. Ulászló biztosítottnak látta Zápolyai ambitiója ellen gyermekei sorsát: a Habsburgok pedig újabb és erős jogczímet nyertek arra, hogy a magyar és cseh birodalmakat hatalmuk körébe vonják. A bécsi szerződés megkötésénél ott volt Perényi Imre nádor is, az 1505-iki határozat aláirója, ki ezen érdemeért Siklós uradalmat nyerte a herczegi czímmel. Midőn 1505-iki esküjére figyelmeztették, azt válaszolta: akkor mint nádor járt el, most mint magánember.
A hol ilyen sokra jut a vezetők önzése, voltakép vége a nemzeti politikának és minden attól függ: mennyi pénzt érőnek tartják a külföldi hatalmak az egész magyar politikát. Ily módon nemcsak a császár jutott befolyáshoz, hanem Velencze is, mely vesztegetése által lekötötte magának a királyi tanács legelőkelőbb tagjait, köztük Bakács Tamást is. Így természetesen nem támadták meg a köztársaságot akkor, midőn a francziák túlsúlya ellen védekezve, nem oltalmazhatta volna meg dalmácziai birtokát. Ulászló néhány hónappal a bécsi szerződés után meghalt. De a dynastikus politikát folytatta a tőle rendelt kormánytanács, melynek Bakács Tamáson és Bornemissza Jánoson kívül tagja volt Brandenburgi György őrgróf is, kinek mint rokonának, megszerezte Ulászló Corvin János özvegyének kezét és vele óriás birtokot. Bakács és Bornemisza már öregek voltak, a gyermek királyra, ki különben korához képest nagy tehetséget mutatott, ez a léha ember gyakorolt legnagyobb befolyást. Ez a befolyás akkor sem szünt meg, midőn a diéta, Zápolyai befolyása alatt, nagykorunak nyilvánította a 10 éves Lajost és melléje csak a rendes tanácsot rendelte kormány gyanánt. Így a regens helyett ismét a köznemesség, tehát Zápolyai pártja jutott uralomra.
I. Miksa császár.
Jost de Negker kettős fametszete 1508-ból, Burgkmair (1472–1531.) rajza után. (Kisebbitve.)
Meg lett volna tehát a független nemzeti kormány, melyhez annyi reményt fűztek a jó hazafiak. Egymást érték a hazafiságtól áthatott diéták és a törvényczikkek a lehető legszebb elveket fejtették ki. Akkor még állott a birodalom, biztosítottnak látszott a dynastia, úgy látszott, mintha közvetlen veszély nem is fenyegethetné az országot. De bármennyit rendelkeztek adó és katonaság felől, bármennyit szóltak hazafias áldozatokról, holt betű maradt minden. Zápolyai és pártja mégis csak kivonta magát mindenből, hisz az uralom mégsem volt az ő kezében és a korona után nem nyujthatta ki kezét. Az udvari párt pedig, még ha valóban szivén viselte volna is az ország javát, nem tehetett semmit ily hatalmas titkos és nyilvános ellenzékkel szemben.
Így az utolsó évek is haszon nélkül teltek el. Sőt mivel az alkotmányos kérdés egészen személyivé vált, egyre növekedett a gyülölet és elkeseredés a királyi párt között, melynek élén Perényi nádor halála után Báthory István állott, és Zápolyai János között. Ez a gyülölet folytonos botrányokat idézett elő a királyi tanácsban és az országgyűléseken és lehetetlenné tett minden együttműködést.
Ezalatt pedig, míg Magyarország önmagát emésztette, határain döntő változások állottak be. Miksa császár halála után unokája Károly, spanyol király lett római császár és Európa leggazdagabb, katonailag legfejlettebb országai egy kézbe kerültek, mely azonfelül az új világ kincseivel is rendelkezett. Most már a tervek nagyszerűségének megfelelt a tényleges hatalom is, mi Miksa császár korában nem volt meg. Keleten pedig a török császárság, hosszú belső zavarok után egyszerre, nagy uralkodók alatt, még gyorsabban és fenyegetőbben terjeszkedik, mint akár II. Mohammed korában.
Ulászló uralkodása alatt is egyre nyaldosta a török ár a déli végvidéket és elszakította, tőle a csak lazán odakötött részeket. A bosnyák nemesség már 1494. kijelenti, hogy ha nem kap segítséget, kénytelen lesz meghódolni, hogy magát fentarthassa. Segítség nem jött, sőt ez évben a magyar sereg nagy vereséget szenvedett Horvátországban. A bosnyák urak, magukra hagyatva, egymásután meghódolnak, a török hitre térnek, hogy birtokaikat megtartsák. A bosnyák mohammedán nemességnek ez az eredete. Az 1498. diéta szigorú törvényeket hoz a banderium és a telekkatonaság kiállítására vonatkozólag és ha csak fele is száll sikra az ott elősorolt tekintélyes haderőnek, könnyű lett volna az ellenséget visszaszorítani. De ez a törvény ép oly kevéssé használt, mint az a másik, mely szigorú büntetését rendelte el a határvárakat elvesztő kapitányoknak. 1500-ban a király maga is táborba szállott, de nem végzett semmit. Az engedetlenség már általánossá vált és csak a délvidéki urak vitézsége, kik hazájukkal együtt birtokukat is védték, tartóztatta még a törököt. 1503-ban hét évi fegyverszünetet kötöttek, melyet 1511-ben öt évre meghosszabbítottak, de annak tartama alatt is folyt a behódolás és pusztitás. Zápolyai János, ki a török ellen dicsőséget óhajtott volna szerezni, 1515-ben a szendrői törököktől megveretett. A béke azonban tovább tartott, 1520-ig, midőn a török trónváltozás nagy eseményeket vont maga után.
II. Lajos emlékérme 1525-ből.
Egyoldalu bronzérem a király mellképével és LVDOVICVS VLADISLAI. FILIVS. HVNGARIAE. ET. BOHEMIAE. &c(etéra) REX. 1525. körirattal. A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának eredeti példányáról rajzolta Cserna Károly.
A török ugyanis II. Bajazid szultán alatt (1481–1512.) kénytelenségből nem viselt nagyobb hadjáratokat, mert erejét nagyon megfogyasztotta a szultán és öcscse, Dsem közt soká dúló polgárháború. Bajazid fia, a hatalmas Szelim pedig a magyarokra bízta, hogy magok gyöngítsék országukat, hisz azt semminő más hatalom oly gyökeresen el nem végezhette volna. Így minden fegyverszünet csak arra való volt, hogy a magyarokat biztosságba ringassa, a töröknek pedig valóban biztosságot szerzett arra, hogy erejét másfelé fordíthassa. Szelim hosszú véres háborúkban meghódította egész Elő-Ázsiát a Tigrisig, legyőzte a perzsákat és Egyiptomot is elfoglalva, a régi khalifátus örökébe lépett. Csak alatta és általa vált az oszmánból három világrészre terjedő igazi világhatalom, melyet egységes szervezete és katonai szelleme egyenesen előrevitt a hódítás útján.
Mind a mellett II. Szulejmán is kész volt a fegyverszünetet meghosszabbítani, de a magyarok oly hosszasan tanácskoztak a feltételek felől és annyira biztak az európai segedelemben, hogy a büszke nagyúr sérelmet látott a halasztásban. Maga állott serege élére és 1521 tavaszán ostrom alá vette Nándorfejérvárt. A kapitány nem is volt a várban, az alkapitány, Moré Mihály gyönge és megbizhatlan, de az őrség mégis a magyar névhez méltó vitézséggel védte a várat. Nem volt sem pénze, sem lőpora elegendő: azt mondták, hogy 50 forint ára lőporral meg lehetett volna menteni Magyarország legerősebb bástyáját, de Budáról, hol urak és főpapok mindennap sokszor annyit elmulattak, nem volt, ki hadi szereket küldjön. Még kevésbbé lehetett remélni azt, hogy felmentő sereget küldjenek Belgrád alá. Így a szultánnak francziáktól irányzott tüzérsége csakhamar lerombolta a falakat és megadásra kényszerítette az őrséget. (1521. aug. 29.) Ugyanazon időben elveszett Szabács vára is. Hunyadi János s Mátyás legdicsőbb harczainak színhelye török kézre jutott: az ország nyitva állott.
Most már annyira nyilvánvaló a végső katasztropha közeledése, hogy nemcsak az ország, hanem szomszédjai is komolyan foglalkoznak a védekezés gondolatával. A német birodalmi gyűlés 1522-ben katonát és pénzt szavazott meg a török háborúra. Ferdinánd főherczeg pedig, kire bátyja, a császár az osztrák tartományok kormányát bízta, elvállalta a horvát-dalmát határvárak védelmét, a maga költségén, a maga hadaival. Talán semmi sem mutatja jobban az ország függetlenségének elvesztését, mint az a tény, hogy még ép korában, vesztett háború előtt, belenyugszik abba, hogy más hatalom védje az ő határát. Ennek a gyöngeségnek természetes következése vala, hogy a horvát urak ezentúl Ausztriától várták üdvöket és az az összeköttetés a Habsburgok és horvátok közt, mely nem egyszer szembeállította Magyarországgal a horvátokat, már ekkor megkezdődik.
A magyar diéta ontja a törvényeket. 1518-tól kezdve a katonai kérdés áll első sorban. Az 1521-iki diéta már erős zsoldos sereget akar felállítani; létesítésére nagy adót is szavaz meg, azonfelül elrendeli, hogy a hadjárattól távol maradtaknak birtokait foglalja le a király, 1523-ban már minden megyébe külön katonafogadó kapitányt rendelnek. De a végrehajtásnál minden megakad. Mivel pedig a közvetlen veszély elmúlt – Szulejmán Rhodus szigetének elfoglalására indult – ismét vigan valának, mintha semmi bajuk nem történhetnék. Bíztak abban, hogy Magyarországot megvédi két nagy kapitánya: a Duna meg a Száva. Ebből a megújult bizalomból, mely az elmúlt ingyenvaló rettegésből meritette erejét, úgy mint a tatárjárás korában, következett azután, hogy a pártok most vívják igazi nagy csatáikat, mintha török nem is volna a világon.
Ulászló alatt ellenállhatatlanul tör előre a köznemesség, mely a királyi hatalmat mind szűkebb térre szorítja; hisz az az aristokratiával azonosította magát. Ennek a haladásának eleinte csak a kormány passiv ellenállása szabott határt. De midőn a török veszedelem feltűnik, mind többen kezdik érezni, hogy csak erős királyság birja megmenteni az országot. És ha a köznemesség pártjának eddig hatalmuk és egyéniségük által kimagasló vezérei valának Zápolyai és Verbőczy személyében, úgy 1521 óta a királyi pártnak is volt vezére. Ekkor ugyanis a 15 éves Lajos király nőül vette Mária főherczegnőt, kiben családja büszkesége uralomvágygyal és nagy tehetséggel egyesült. Az udvarnak volt tehát már vezére, kiért lelkesedtek és ki egységet öntött a főuraknak addig nagyon is széthúzó táborába.
Így Zápolyai elesett volna minden reményétől, ha nem sikerül neki a kormányra döntő befolyást biztosítani magának. A kormány élén a nádor áll: Báthory István. Az 1523. diétán ennek megbuktatását veszi czélba és viszi keresztűl. A nádort azzal vádolták, hogy elsikkasztotta a hadfogadásra beszedett eszközöket, hogy a törökkel czimborál, hamis pénzt veret, stb., mire a király, hogy még nagyobb bajnak elejét vegye, megfosztotta őt méltóságától. De a vajda még sem lett utóda: a király kijelentette, hogy maga vállalja el a nádorság teendőit, a jövő évben pedig Báthoryt visszahelyezte hivatalába. Minthogy ezen időben Tomori Pál kalocsai érsek, előbb hires kapitány, vitézül megvédte a déli végeket, Frangepán Kristóf pedig fölmentette az ostromolt Jajczát, úgy látszott, mintha az ország ismét erőhöz jutna.
Hanem ezt a pártok tusája nem engedte. Az 1525-iki májusi rákosi gyűlésen a köznemesség ismét fegyveresen jelent meg. Zápolyai védelme és Verbőczy vezetése alatt nem a török ellen indult, hanem hadat izent mindennek, a mi idegen: el akarta távolítani a császár és Velencze követeit, halált kiáltott a németekre és lutheránusokra. A legszélsőbb nemzeti érzelemnek ezen szövetsége az egyházzal azonban nem akadályozta meg abban, hogy egyúttal az egyházi tizedeket is ne akarja lefoglalni katonai czélokra. A gyűlés felszólítására a király is megjelent előtte, de túlzott követeléseit nem teljesítette. Erre a köznemesség elhatározta, hogy királyi meghivó nélkül julius elején ismét összegyűl Hatvanba. A ki meg nem jelenik, hazaáruló.
Így egész tábort ütöttek a két Hatvan közt. Szabad mezőn tanyáztak, korlátok közt két kapuja volt a tábornak. Minden vármegye rendelt lovasokat és gyalogokat a rend fentartására. Czigányokat is rendeltek. Különben is igen szép rendet tartottak és nem tettek kárt sem gabonában, sem a tábor körűl szabadon legelő baromfiban. Bor, kenyér, ürű- meg marhahús, tyúk, lud, mindenféle gyümölcs volt elegendő, zabot is eleget hoztak és mindenki szabadon vásárra hozhatta és eladhatta ott, mije volt. Megjelent a király is, noha előbb eltiltotta a gyűlés megtartását és alkuba bocsátkozott a köznemességgel, hogy hű embereit megmenthesse annak elkeseredésétől. Az alkotmányosság végre teljes diadalt űlt. Báthoryt újra letették és egyhangú lelkesedéssel az illedelmesen vonakodó Verbőczyt választották meg nádornak, kinek még országos tiszteletdíjat is megszavaztak. Az egész kormányt megváltoztatták: minden fontos polczot Zápolyai párthivei foglalták el. (1525. jul. 5.) Megvolt a lehetősége a király és a köznemesség együttműködésének, Mátyás politikája megújításának. De ki kellett tűnnie annak is: mennyi az igazi tartalma a nemzeti lelkesedésnek, midőn már nem ellenőrzésről és akadályozásról, hanem alkotásról van szó.
De sem a király, sem Báthory nem nyugodott meg a változásba. A kalandosok társasága egyenesen a hatvani határozatok eltörlése czéljából alakult meg. Verbőczyt, mint nádort is idegennek, ellenségnek, Zápolyai eszközének nézte az udvar. Az új kormány iránt való lelkesedés is csakhamar megcsappant. Az is csak úgy bekövetelte az adót, mint az előbbiek, a németek teljes kizárását ez sem birta keresztűlvinni, sőt, a mi jellemző, még kölcsönt is kért az előbb annyira legyalázott Fuggerektől. Adó és kölcsön nélkül lehetetlen volt hadsereget tartani, a nemesség áldozatkészségét pedig kimerítette a pártoskodás és a diétákon való részvét. A derék Tomori, mivel a saját hadával még sem védhette meg az országot, lemondott a főkapitányságról. Kitünt, hogy Verbőczy nagy jogász és szónok, ki meg birja állapítani a nemesség jogát és fel birja lobbantani a hazafias szenvedélyt, de nem államférfiú, ki közös hazafias munkára szorítja a széthúzó elemeket.
Mindenről beszélt, mindenre gondolt, csak arra az egyre nem, hogy ez az ország pénz és katona nélkül, oly hazafisággal, mely szavakban és nem tettekben nyilvánúl, olyan kormánynyal, mely semmivé teszi a királyi hatalmat, fenn nem tartható.
Midőn hire jött a szultán hadi készületének, Budára országgyűlést hirdetett a király (1526. ápr. 24). Verbőczy már előbb lemondott, de a gyűlés megfosztotta hivatalától, sőt vád alá helyezte, Báthoryt pedig nádornak kiáltotta ki. A köznemesség így megtagadta bálványát. Most már csak a királyba veti reménységét. Ki is mondja, hogy a király éljen befolyásával és hatalmával és rendelkezzék mindama ügyekben, melyek az ország szabadságát és megvédését, valamint a királyi jövedelmek szaporítását illetik. Egy emberöltő letelte után ismét a nemzeti absolutismus és nem az alkotmányos játék tűnt fel egyetlen palladium gyanánt.
Ha idejében hozzák ezen végzéseket, ha van elég energia a végrehajtásban, talán megmenthető az ország. De a török felhasználta az alkalmas perczet. Mire az országgyűlés eloszlott, Szulejmán hadai már közeledtek a Dunához. A rettegést, a bizonytalanságot még növelte az a nagyon elterjedt, bár valószínüleg alaptalan hír, hogy Zápolyai megegyezett a szultánnal; húga vagy leánya kezével neki adja az országot.
Minthogy Belgrád és Zimony már elveszett, Pétervárad volt az országnak utolsó számbavehető végvára. Ibrahim nagyvezér julius 12 óta ostromolta és mire a szultán megérkezett julius 28-án, el is foglalta. Tomori csekély seregével kisérletet is alig tehetett a felmentésére. Aztán Eszéknél hidat veretvén a Dráván, bejött magába az országba, hová török uralkodó még be nem tette a lábát.
Magyar részen tudták, hogy elérkezett a döntő leszámolás. A király kis seregével megindult Budáról, körül hordoztatta a véres kardot, mint a tatárjáráskor és Tolnát jelölte a gyülekezés helyéül. Mire odaért, Pétervárad elveszett és nem volt sereg, mely a Dráván való átkelést megakadályozza. Még nagyobb baj volt, hogy sem a király hívó szózatára, sem a nyilvános veszedelem hírére nem jöttek a nemesek. Az a sok időn át folytatott politika, hogy a köznemesség a hadviselés terhét egészen a királyra és a főurakra hárítja, magát kivonja alóla és mégis követeli a vezető szerepet, borzasztóan megboszúlta magát. Kitűnt, hogy csak a zsoldosokra és a püspöki és tiszti banderiumokra számíthat az ország, a vármegyei dandárokra nem. Különben is, a hosszú béke és még inkább a pártoskodás elszoktatta a nemességet minden fegyelemtől és katonai szellemtől. Nem mellőzhető az a szempont sem, hogy sokakat visszatartott a jobbágyságtól való félelem. Családjukat, birtokukat nem akarták martalékul odavetni a leigázását sínylő, haragos rabszolgahadnak. Az a nemesség, mely minden kiváltságát annak a fictiónak köszönte, hogy vérét ontja hazájáért, a döntés pillanatában nagyrészt otthon maradt.
A királyban megvolt a buzgóság és a halálmegvetés, de teljesen hijában volt a vezéri belátásnak és a tekintélynek. Ezt legjobban bizonyítják egymásnak ellenmondó rendelkezései. Zápolyait előbb Havasalföldre küldi és csak utóbb hívja Tolna felé. Nem is ő vezet, vezeti őt táborának szava, közvéleménye. De Tomorinak sincs tekintélye. Volt annyi belátása, hogy halasztani akarta az ütközetet addig, míg Zápolyai János és Frangepán Kristófnak hadai megérkeznek. De az ifjak türelmetlensége, az a félelem, hogy különben gyávának nézik, reábirta a csata elfogadására. A mohácsi táborban 28.000 harczos volt, közte 6000 lovas, a török száma legalább négyszer annyi, és mi fő, fegyverzetben, különösen tüzérségben is erősebb a török.
Ezt az aránytalanságot csak ügyes vezetés, vagy gyors roham egyenlíthette ki, régi jó magyar módon. Csakugyan a magyar támad, mint Nikápolynál, mint Várnánál. Harczi heve és vitézsége előtt elhullanak az első török hadsorok, de a janicsárok és tüzérség csakhamar megállítják a rohamot és a mindenfelől előtörő lovasság körülveszi és lekaszabolja a bátran támadókat. Néhány óra elég volt azon magyarság megsemmisítésére, mely még kész volt meghalni hazájáért. (1526. aug. 29. délután.) Futás közben a király, kit csak két apródja kisért, lefordúlt lováról és a Csele patakba fúlt.
Azokat a sebeket, melyeket a török kard ejtett a nemzet testén, behegesztették a későbbi nemzedékek hőseinek nagy tettei. De azt a belső vérmérgezést, melyet elbizakodottság, hiú szavak után való indulás, fegyelmetlenség és kötelességmulasztás okoztak lelkében, nem lehetett fegyverrel orvosolni. A nemzet szellemének átalakítására, felemelésére volt szükség és míg az nem teljes, hiú ábránd marad a Mohácsnál eltemetett legdrágább nemzeti kincsnek, a függetlenségnek visszaszerzése.