Jegyei: alsó szárnyfedői szürkésfehérek; első evezője igen kicsiny, elcsenevészedett; legszélsőbb farktolla fehér, csak belső felének közepe fekete, a következő farktoll külső fele szintén fehér; a szárnyak hegye körülbelül a fark közepéig ér; főszine felül földbarna vagy homokbarnás, némi rozsdás árnyalattal, begye ugyanily színbe játszik (a hímnél rozsdásabb) s itt is, úgy mint fején, nyakán, hátán barnásfekete szárfoltokkal meglehetős sűrűn rajzolt; hasának főszine némileg rozsdássárgába hajló fehér. A fiatalok feketésbarna szárfoltjai sárgásfehéres szegésűek s rajzolatuk pikkelyszerű. A csőr felső kávája sötét, az alsó világosbarnás szaruszínű; szemei sötétbarnák; lábai sárgás hússzínűek. Tollazata vidék, illetve talaj szerint igen változékony, hol sötétebb, hol világosabb.

Minden pacsirtapár fészke táját, mely körületben aránylag nem nagy; féltékenyen őrzi s a hím erélyesen üldözi a netalán arra tévedő csendbontókat, békezavarókat. A fészek a vetésben, réten, valami kis kaparásban száraz növényszálakból épül. Néha már márczius végén, még inkább áprilisban, 5 tojást találhatunk benne, melyek szürkés, barnás vagy agyagsárgás fehér alapon, barna és szürke foltocskákkal, pettyezéssel sűrűen borítottak.

A tojó két hétig üli fészkét s az első költés után juniusban, esetleg már május végén, még egyszer szaporít. Szeptemberben és októberben kezdenek csapatokba verődni s lassanként délre költözködni. Elvonulásuk nem igen sietős, mert sokszor még novemberben is láthatunk vándorlókat. Az erősebb fagy és havazás után azonban elbúcsúznak utolsó hírmondóik is.

. . .

Nem csoda, hogy a mezei pacsirtát majd csaknem mindenki ismeri, mert úgyszólván egész Európában, Ázsia nagy részében, sőt Észak-Afrikában is - kivéve a teljesen erdős, hegyes, szántóföldek és rétek nélkül szükölködő vidékeket - előfordul, még pedig legtöbb helyen oly nagy számban, mint kevés más madárfaj. A mi a fülemile a ligetben, a húros rigó az erdőben: az a pacsirta a mezőn. Mind a három igazi művész, mesterdalos. Még alig érezzük a tavasz első leheletét, még hófoltocskák fehérlenek a barna síkságon, még nyugszik ugyan a szántóvető, a föld népe, de már érzi, hogy nem sokáig tart a pihenése, mert a természet, mintha mozdult volna, érverése kezd erősebb lenni. Ekkor, midőn már nincs tél, de még tavasz sincsen, kisebb-nagyobb társaságokban, nyugtalanul ide-oda szálldosva megjelenik mezőinken. Igazi tavaszhirdető, mert csakugyan az első költözködő madár, mely itt-ott néha már február közepén feltünik, általában pedig, az országos középnap szerint: márcz. 2-3-án. Előfordul, hogy gyenge teleken vagy a délibb megyékben egyesek el sem távoznak tőlünk.

Nemsokára megérkezése után a kiengedő idő fényesebb, enyhébb napsugarai megdobogtatják sziveiket: pár után néznek. S ha ilyenkor sétálunk ki a mezőre, alig szabadulhatunk meg attól a hatástól, a mit a pacsirták gyakorolnak reánk. Mintha csak nagy templom volna a vidék, melyben száz és száz zsoltár hálátadó imaként száll a magasba, a természet urához, hogy megengedte érnünk az új munkaévet, éltető reményeivel:

"Dicső, dicső, dicső
Kikelet, kikelet!
Kivirít, kivirít
A virág mind."

A pacsirta így imádkozik. Nemcsak énekét küldi a magasba, maga s felemelkedik szózatával a végtelen levegőég kékjébe, még csak egy pont - azután eltünik a felhők hazájában, "jubiláló" dalával betöltve a környéket akkor is, mikor már nem látjuk. A szántóvető pedig elhallgatja kedves madarának gyönyörű hangjait, könnyebben esik neki a fárasztó munka, tudva, hogy az a kis dalos is "szánt" - így mondja felemelkedését - s azért repül tán az ég felé, hogy közelebb legyen Urához s az jobban meghallja dicsőítő szavát. Valósággal zeng a határ a pacsirtadaltól, ettől a szivetrázó zenétől: érezzük a jövőt, a remény fellobbanását, az új élet üdeségét. Nemcsak a fenséges hegyvidéknek, a susogó erdőknek: a sík földnek is meg van a maga költészete, szárnyas költője.

Nincs mit csodálkoznunk, ha tehát - különösen nálunk - madarunk rendkívüli népszerűségnek örvend. S első sorban a szántóvető az, a ki benne még a gólyánál és fürjnél is inkább saját külön madarát" látja.

Népies költészetünk remek gyöngyei azok a sorok, melyek a pacsirtáról megemlékeznek s azért azok, mert abból a benső barátságból fakadtak, mely a hangulatban is az egyszerű, leplezetlen valóság szépségeit érvényesíti. Minő erő és éles megfigyelés van például ARANY szavaiban:

"Kis pacsirta is szánt
Mint a szegény költő, fényes levegőben;
Dalt zengve repült fel, dalt zeng a magasban,
Hallgat leesőben."

Szinte látjuk felemelkedni s némán - szokása szerint - gyorsan levágódni hymnusza végén. Siet s örömében elfelejt beszélni; a szántó dala megmondja az okát is:

"Kis pacsirta, ég madara,
Száll fölöttem, zeng a dala,
Párja vígan száll elébe,
Le-le csalja a fészkébe"

s a magyarság jellemző módja szerint találja el CZUCZOR a folytatást:

"Szántó pajtás, kis madárkám!
Nézz le, nem látod-e babám?
Hej! ha én fönn lebeghetnék,
Mindig babám felé néznék!"

A hatást bizonyítja, hogy e vers átment a nép szájába.

PETŐFI is, az Alföld igazi költője, gyakran megemlékezik róla s ő is a közfelfogást fejezi csak ki, mikor először hallja dalát:

"Pacsirtaszót hallok megint!
Egészen elfeledtem már.
Dalolj, tavasznak hirmondója te,
Dalolj, te kedves kis madár."

TOMPA egyenesen őt tartja az első énekesnek:

"A pacsirta fénylő légben énekel,
Szárny és dal hatalma együtt vivé fel;
Isten áldja! - ő a legfőbb énekes,
Szent dalára szívünk hálától repes."

Hangjáról azt mondja:

"Szól a pacsirta, mint egy kis harang,
Függ magasan a tiszta légben"

s ellentétbe állítja termetét szavával:

"Kicsi madár a pacsirta,
Mégis olyan nagy a hangja."

PETŐFI azt is megmondja, hogy nemcsak magának énekel:

"A pacsirta fönn a kék magasban
Istenének és magának zeng."

TÓTH KÁLMÁN is híven irja, hogy mikor elénekelte a magasban strófáit, leszáll a buzába epedő párjához:

"Buza közé száll a dalos pacsirta,
Hogyha magát már odafenn kisírta;
S buzavirág, buzakalász árnyába'
Reáakad megsiratott párjára."

Ezek a szavak is visszhangra találtak népünknél, énekbe fogta, bizonyságául, hogy a költő jól beszélt.

Jól tudjuk mindnyájan, hogy az erdőben hiába keressük, a mit e sorok is erősítenek:

"Szomorú a kis pacsirta,
Mind a két szemét kisirta.
Nem szeret a zöld erdőben,
Jobb szeret a sík mezőben."

S valóban elbámulunk a megfigyelés élességén, mikor az oly közelálló két madarat, mint a mezei és búbos pacsirtát, a közsoron is jellemzően megkülönböztetik; erre vall ez a sajóvölgyi nóta:

"Barázdában szépen szól a pacsirta"

vagy a költő szavai ("Borvitéz"-ben):

"Megy az úton kis pacsirta."

Vagy:

"Más madárka fészken s párosan pihen,
Te kerékvágásban a rög enyhiben."

Világos, hogy itt csakis a búbos pacsirta érthető, nem a mezei, melyre a felemelkedve éneklés a jellemző. Ezt költőink, kik a pacsirtáról irtak, mind finoman adják, még pedig nemcsak a tisztán népies költők, hanem a klasszikus iskola mesterei is, pl. BERZSENYI:

"A pacsirta hangicsálva repdez,
Víg örömét zengve kiönti,
- - - - - - -
A nap felé uszó sasokkal".

Sőt a 17. század elején BENICZKY PÉTER uram (1620.) is így pengeti lantját:

"Ég felé pacsirta
Repül, hogy szózatja
Messzire terjedjen."

A pacsirta nemcsak tavaszhirdető, ő a hajnalfakadás dalosa is, s így igazán a reménység ébresztője. Hiszen a tavaszszal az évet, a hajnallal a napot kezdjük s érzelmeink ugyanazok ilyenkor: sejtjük a jövőt. Még a csillagok ragyognak, talán a sápadtképű, szelid hold is világít a mezőkön, még nem hirdeti a keleti ég világossága a pitymallatot: de a pacsirták érzik már a virradást s felemelkednek, hogy reggeli imájukkal dicsőítsék az Urat. Néha már hajnali három órakor javában szólnak, a mire azután:

"Felkel jó hajnalban a szántó álmából,
Felserkenti magát pacsirta szavából."

TÓTH KÁLMÁN figyelmét sem kerüli el madarunknak e szokása:

"Felkelnék szépen kora reggel,
Mikor már a pacsirta énekel."

Mindenkor "a reménység arany szálát" szőhetjük az ő "magas" énekéből. Megmondtuk már előbb, miként utánozza a magyarság a pacsirta éneket hangfestő szavakkal. Ennek egy másik változatát, bizalmaskodó párbeszéd alakjában, Fehérmegyéből jegyeztem föl, melyben nemcsak a hangok vannak jól adva, de bizonyos humor is kicsillámlik belőle. Elment egy, nem valami okos hírben álló, gazdaember kukoriczát vetni, ezt látván a pacsirta, ijesztgetve őt, így tréfálkozott vele:

"Ki-típem, kitípem, ki-típem!"

Emberünk, együgyüségében, megijedt, "hogy hát mi lesz akkor a kukoriczából, ha a madarak kitépik", haragjában csak azt tudta visszavágni a pacsirtának:

"Ha te ki-típed: akkor én nem kapálom be, nem kapálom be!"

Mennyi biologiai vonás, közvetetlenség beszél hozzánk mindezekből, s mennyi vonatkozást sorolhatnék még föl, ha a gyermekszoba versikéit s egyebet is figyelembe vehetnék itt!

Vincent Van Gogh: Búzamező pacsirtával

Kétségtelenül egyike Van Gogh leginkább szívből jövő, legösztönösebb képeinek. A búza szinte megfoghatóan valóságos. A kezdetet, a reményt és a vágyódást szimbolizálja, ahogy a piciny pacsirta elhagyja a földön levő fészkét - felszárnyal a felhős ég felé, ahol majd teljes szívéből dalolni kezd. Ez a festmény szinte megszólal - és szerencsések vagyunk, hogy a pacsirta örökké énekelni fog nekünk. Csak az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e meghallani vagy sem?

DeCourcey

Vincent Van Gogh: Búzamező pacsirtával
(Olaj, 34.0 x 65.5 cm. Párizs: 1887. nyara)

Forrás: http://www.decourceyart.co.uk/vangogh/vangogh02.htm