ELŐSZÓ

Hamvas Béla (1897-1968) a magyar irodalom különös, egyedülálló alakja. Érdeklődése rendkívül szerteágazó területeket ölel fel, mint például a klasszika-filológia, a művészettörténet, a keleti vallások és a szent nyelvek, ezek közül is elsősorban a szanszkrit. Írásai nehezen kategorizálhatók, néha a filozófiához, máskor a kultúrtörténethez, megint máskor pedig a teológiai értekezésekhez közelítenek. A legkülönbözőbb írásokat mégis közös nevezőre hozza Hamvas gondolatvilágának fókusza, a tradíció, melyen ő elsősorban az őskori emberiség szellemi hagyományát érti. Az ősi tradíciót Hamvas a nagy szentkönyvek alapján rekonstruálta, ezzel ismét egybefogta "az emberiség szétszakadt szálait".*

Ezek közé a megragadott szálak közé tartozik az is, amit ezoterikus filozófiának, hermetikus bölcsességnek nevezünk. Eszóterikosz görögül azt jelenti, hogy belsőbb, rejtett, nehezen hozzáférhető. Hermetikus pedig annyit tesz, mint elzárt, csak a beavatottak számára megközelíthető. Olyan titkos, vagy éppen tilalmas műveket tekintünk ezoterikusoknak, amelyek valamilyen sajátos jelképrendszert használva az emberi létezés végső kérdéseivel, az emberi kiteljesedéssel, az anyagban rejlő magasabb szellemi lehetőségekkel foglalkoznak. Hamvas nem ismer el semmilyen korlátokat a gondolkodás során, így nem kerüli meg ezeket a nehezebben érthető tanításokat sem: sorra megvizsgálja őket, a leghomályosabb misztikus írásokat is, és kihámozza belőlük azt, ami a szakrális hagyomány hiteles és fontos megnyilatkozása, és ami ezáltal nagyban hozzájárulhat a világ tökéletesebb megismeréséhez.

Jelen dolgozatban röviden vázoljuk a hermetikus gondolkodás alapelveit, elsősorban Hamvas Scientia sacra című művére támaszkodva, amely ebben a vonatkozásban a legjelentősebbnek tekinthető. Ezt követően megvizsgáljuk, hogy a hermetikus gondolatvilág elemei hogyan jelennek meg egy szépirodalmi műben, Hamvas Karnevál című regényében. A Karnevál speciális szempontok alapján végzett elemzésekor arra összpontosítjuk a figyelmünket, hogy hogyan kíséri végig a regény egy beavatás folyamatát, és hogy hogyan feleltethetők meg ennek a beavatásnak a különböző fokozatai az alkímiai procedúra egyes műveleteinek.

Végezetül arra térünk ki, hogy a középkori karneválok világszemlélete milyen szerepet játszik a regényben, hogyan kapcsolódik a regény iniciatikus rétegéhez.

____________

*Sava Babic: Aki felfedezte az emberiség szétszakadt szálait (in: Magyar Szemle, 1996. november, 1112.p.)

HERMETIKA, MÁGIA, ALKÍMIA

Hamvas Béla 1948-tól publikálási tilalom alatt állt, művei csak egy szűk (baráti) kör, a "beavatottak" számára voltak hozzáférhetők. Ilymódon Hamvas a magyar irodalomban "ezoterikus pozícióba"^[1] került, aminek a tilalom csak a külső, politikai oka volt. Az elzáródás belső oka magukból a művekből, illetve Hamvas gondolkodásmódjából következik, ennek ugyanis alapvető meghatározója a szinkretizáló jelleg, a 20. századi európai gondolkodásban háttérbe szorult "egységlátás". Rugási Gyula úgy véli,^[2] hogy Hamvas, akárcsak Szentkuthy Miklós és Határ Győző, a modern, apokaliptikusnak ítélt kor válságát megtapasztalva fordult az emberiség kulturális hagyományához, hogy annak sokféleségét szintetizálva kísérletet tegyen az egység, az egyetemes tradíció rekonstruálására, amely segítségével az emberi létezés végső kérdései megválaszolhatók.

Hamvas ezt a szintézist az egyik legfontosabbnak tartott művében, a Scientia sacrában próbálta meg létrehozni. A Scientia sacra azokkal a hagyományokkal foglalkozik, amelyek az aranykor emlékezetét őrzik, és az embert visszavezetik az elveszett ősállapot boldogságába. Az aranykor elvesztése, a paradicsomból való kiűzetés archetipikus élménye az embernek, az emberi kultúrának, valamennyi világvallásban megtalálható ez a mozzanat, és ugyanígy, ehhez szorosan kötődve, mitikus alapélmény az elveszett harmónia visszaszerzésére irányuló vágy és eltökéltség. A mitikus aranykor és az apokaliptikus jelen közti különbséget Hamvas ellentétpárokkal érzékelteti. Az aranykor attribútumai a lét, az éberség, és a rend: a lét, melyben a lények mint fénylő csillagok fordulnak befelé, az éberség, melynek segítségével a világ eredeti egysége látható, és a rend, amely által az aranykori állapot fenntartható. Az apokaliptikus kor jellemzői ezzel szemben az élet, a kábaság és a zűrzavar: az élet ugyanis lefokozott állapot, az érzékek és szenvedélyek jelenségei között való kába tévelygés, ennek következtében zűrzavar támad, értelmetlen és zajos nyüzsgés, amit a keleti bölcselet szamszárának nevez. A  Scientia sacra kísérletet tesz arra, hogy az őskori szent hagyományok rekonstrukciójával a kábaságba süllyedt ember számára újra megtalálja az utat a léthez, a harmonikus egységhez. Szőnyi György Endre a művet a modern ezoterikus filozófia egyik legnagyszerűbb teljesítményének tartja, és a hermetikáról szóló tanulmányában részletesen be is mutatja a könyv gondolatmenetét.^[3] Ez a tanulmány azért is figyelemre méltó, mert az ezotériához kötődő fogalmakat áttekinthetővé teszi, rendszerezi és definiálja. Okkult tudásnak nevezi a transzcendens világra, az ideák világára irányuló, mitikus élményekből származó tudást, amelyet a beavatottak, a kiválasztottak, illetve egyszerűbben: a kivételesen érzékeny emberek ismerhetnek meg. Ennek az okkult tudásnak a kifejeződései mindazok a metafizikai jelképrendszerek, amelyek a feltételezett őskori egységet, a lét egyetemességét jelenítik meg szimbólumaikkal, mint például az asztrológia vagy az alkímia. A hermetikus gondolkodás legfontosabb előfeltevése az anyagi és a szellemi világ dolgai között levő korrespondenciák elfogadása. Ezt mondja ki a hermetika alapszabálya: "ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van."^[4] A mágus a rejtett összefüggés révén kapcsolatot tud teremteni a felsőbb világgal, és a létezés rongáltságát helyre tudja állítani. Ennek technikáját a beavatás során szerezheti meg az arra alkalmas kiválasztott. A hermetikus tanítás szerint így lehet hozzájutni a világ teremtésének technikájához (ez magyarázza az okkult tudás titkos természetét is). A Scientia sacra szerint manapság ilyen mágus lehet az író vagy a költő, hiszen ő az az érzékeny ember, aki a "misztikus intuíció" (ihlet, extázis) pillanataiban képes felszabadulni az élet korlátozásai alól, és a létezés teljességét átérezve megtapasztalhatja az összes dolgok egységét.^[5] Ilymódon tudja visszaállítani magában az aranykori rendet, vagyis az író és a költő a modern alkimista, aki az anyagban rejlő magasabb lehetőségek, az "arany" kimunkálásán fáradozik. A Scientia sacra az alkímiát elsősorban spirituális műveletnek tekinti, Böhmét idézve: "A valódi alkímia az emberben kezdődik, az anyagban folytatódik és az emberben fejeződik be."^[6] Az elemek és a műveletek szimbolikusak, a procedúra végső értelme pedig az anyag (prima materia) átszellemítése, a világ és az ember tökéletesítése, arannyá (materia benedicta) változtatása. Hamvas szerint a művészi tevékenységnek is ez az eredeti értelme, vagyis olyan "szellemi szolgálat", amely a világot szebbé teszi.^[7] Itt a Scientia sacra újabb ellentétpárt vezet be, a munka és a kultusz fogalmát. A munka az élet fenntartását szolgálja, tárgyakat alkot és elsősorban a nyereségre irányul, hiányzik belőle a művelői magatartás, ami pedig a kultusz lényege. A kultusz áhítattal és szenvedéllyel végzett tevékenység, amellyel az ember a világ fölemelésén és átszellemítésén fáradozik. A tárgyak készítése, de a földművelés vagy a főzés is lehet kultusz, de csak akkor, ha magjában nem az egyéni élet érdekei, hanem az arany kiművelése áll.^[8] A kultusz tehát a teremtéssel analóg tevékenység, vallásos feladat, amely az anyagot művelve a lélekre visszahat, hogy az a kábaságból felébredve a létezés teljességét átérezze. Ugyanezt szolgálja az ősi hagyományban a beavatás, ami az élet folytonosságát megszakítja, hogy az ember a természetfölötti szellemet befogadhassa. A halállal rokon tehát a beavatás, a beavatottaknak jelképes halált kell halniuk, hogy új életre (vita nuova) szülessenek - ezért is nevezik a beavatottakat kétszer születetteknek.^[9] A beavatás mágikus aktus, melynek során az individuális én az örök emberivel egybeolvad, a beavatott új ember lesz, új életet kezd, új nevet kap.^[10]

A Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított Tabula Smaragdina egy beavatási rítus oktató jellegű műve. Hamvas a legősibb alkímiai műnek tekinti, eredetét az i.e. 5. (másutt 8.) évezredre teszi. A Tabula Smaragdina tizenhárom mondatból áll, és a lényege az, hogy a fenti és a lenti világ dolgai között analógia van, ugyanis minden dolog ugyanannak az Egynek a gondolatából származik. A természetben minden az Egyből keletkezett, mégpedig átvitellel. A világ tehát varázslat. Az Egyből származik, de annak mágikus tükre, vagyis a világ a Kettő, mondja Hamvas a Tabula Smaragdinához fűzött kommentárban.^[11] A világ helyreállítását a dolgok megkülönböztetésével kell kezdeni, hogy az elemeket megtisztítva lehessen újra összeilleszteni.

Hamvas szerint a Tabula Smaragdina megtanítja az embert arra, hogy hogyan valósíthatja meg önmagában a Nap életfakasztó sugárzását. Az alkímiában a Nap analógiás megfelelője az arany, "és amikor az ember önmagát fénnyel és meleggel itatja át, önmagát Nappá és arannyá változtatja."^[12] Az alkímia abból indul ki, hogy a látható világ nem az eredeti természet, hanem annak megrontott alakja. A romlást az elemek arannyá változtatásával lehet kiküszöbölni, így állítható vissza a világ (ember, tulajdonság, elem, fém) eredeti állapota. Az alkimista szétszedi a dolgok rossz egyvelegét, hogy az elemeket megtisztítva illessze újra össze egy tökéletes egységgé. Ezt a tökéletes egységet a keleti vallások megszabadulásnak nevezik, míg a keresztény dogmatikában ugyanennek felel meg a megváltás fogalma. A helyre tett világ utáni vágyakozás, mint mondtuk, az emberiség archetipikus élménye és mint ilyen, számos irodalmi mű mélyrétegeiben felismerhető mozzanat.^[13]

 

A MŰ MINT PROBLÉMA

A bibliai hermeneutika szerint a Szentírásnak négyféle értelme van. A Jeruzsálem szó közvetlen, betű szerinti jelentése maga a földrajzi hely, a zsidók városa. Allegorikus értelemben Jeruzsálem Krisztus egyházát (az evangéliumi emberek közösségét), tropológiai értelemben az emberi lelket, anagogikus értelemben pedig Isten országát jelenti.

Ehhez hasonlóan az irodalmi szövegek is többféleképpen értelmezhetők. Dante a Vendégségben fejti ki, hogy "az írásműveket legfeljebb négyféle értelemben lehet értelmezni és kell magyarázni."^[14] A betű szerinti jelentésen kívül Dante allegorikus, erkölcsi és misztikus jelentésről beszél, de figyelmeztet arra, hogy ez utóbbi három a betű szerinti értelemre épül, csak abból kiindulva magyarázható. René Guénon, az Isteni Színjáték egyik legmerészebb kommentátora is úgy tartja, hogy a különböző jelentések "nem mondhatnak ellent egymásnak", sokkal inkább kiegészítik és harmóniába hozzák egymást, hiszen "ugyanazon teljességnek részei".^[15] Guénon az Isteni Színjáték negyedik, misztikus vagy ezoterikus jelentésrétegével foglalkozik, és úgy véli, hogy ezen a szinten a mű tulajdonképpen nem más, mint beavatási rítus, melynek során a főhős az alacsonyabb minőségű, lefokozott éberségű, anyaghoz tapadó állapotból egy magasabb szintű, felszabadult állapot felé halad. A beavatás célja itt is a megzavarodott, útvesztőbe került lélek felébresztése, az édeni harmóniába való visszavezetése. Guénon szerint az olvasó, ha nem ismeri a műnek ezt a mélyebb jelentését, akkor a többi jelentést is csak részlegesen értheti meg, mivel ez az "iniciatikus" réteg a műben "egy olyan rendező elv, amelyhez hozzárendelődik és amellyel egyesül a jelentések sokfélesége."^[16]

Az ezoterikus vonatkozásokat tartalmazó mű ilymódon problematikussá válik, az olvasóban kérdések merülnek fel a homályos részek kapcsán. A műalkotás mint kérdés és kihívás hatására az olvasó keresni kezd, a mű nyomába ered. Meg akarja találni a mű jelentését, meg akarja érteni a művet.

Amikor a Karnevál több évtizedes késéssel megjelent, számtalan kérdést vetett fel az olvasókban. A legjobban talán Szigethy Gábor recenziója példázza ezt.

Most kezünkben tartjuk a Karnevál két vaskos kötetét, a regény hét könyvének kinyomtatott szövegét. Bárki elolvashatja e Hamvas Béla által sorskatalógusnak nevezett hatalmas regényfolyamot, Bormester Mihály kalandos élettörténetét. Regény? Bölcselet? (...) Sorskatalógus? (...) Regény vagy regényelméleti munka a Karnevál? (...) Realista regény a filozófus ironikus és bölcs felhangjaival? Metafizikus világértelmezés regényes történettel körítve, illusztrálva? Mit jelent az, hogy a főhős élete ketté válik? (...) Melyik melyik? És melyik az igazi? Van igazi? Hol kezdődik és mikor fejeződik be a Karnevál?^[17]

Hasonlóan problematikusnak tartotta a művet Nagy Sz. Péter is, aki "már-már befogadhatatlan"-nak, "nagyszabású csődnek" nevezi a regényt,^[18] valamint Baránszky-Jób László is, aki a társadalmat hiányolja a Karneválból, és kifogásolja, hogy a regény a felvázolt problémák tekintetében csak diagnózissal szolgál, de adós marad a terápiával.^[19]

Nem lehetetlen, hogy a regény körüli problémákat a misztikus jelentés fel nem ismerése okozza. A Karnevál ugyanis szintén végigkövet egy beavatási folyamatot, melyet ráadásul igen sajátos módon, alkimista terminológiával ír le. Így az olvasó, aki az alkimista szóhasználatban kevésbé járatos, komoly nehézségekbe ütközik, ha a regénynek ezt a mélyebb értelmét próbálja megközelíteni. Márpedig a regény befogadása csak a misztikus réteg ismeretével együtt lehet teljes.

A szó szerinti jelentés, miszerint ez a világ a rögeszmés őrültek vásári komédiája, az allegorikus jelentés, miszerint a szamszára örvénylése varázslat (májá, káprázat), és az erkölcsi (politikai) jelentés, miszerint az őrült örvény a világ romlottságának, a korrupciónak a következménye, csak az iniciatikus jelentésre vonatkoztatva nyeri el végső értelmét. Olvasható, elemezhető és magyarázható a mű enélkül is, mégis úgy véljük, hogy a teljes megértést csak a különböző jelentések együttes megismerése szolgálja.

 

EGY ARKHIMÉDESZI PONT

Az értelmezéskor magából a műből kell kiindulni, meg kell tehát vizsgálnunk, hogy milyen támpontokat kínál a regény egy iniciatikus értelmezéshez. A Karnevál alapszituációja szerint a regény elbeszélője Bormester Mihály, lejegyzője pedig az ügyvivő, az "agent spirituel", aki, mint később kiderül, az elbeszélést több helyen is módosítva közli. A regény tehát kettejük közös műve. Másrészt a fejezetek közé ékelődő "courtain lecture"-ökben többször szó esik az imaginációról, ami az ügyvivő meghatározásában "a lélek esszenciális élete".^[20] Az ember az imaginációval folytonosan teremti a valóságot, és ha az imagináció romlott, az általa teremtett világ is romlott lesz.^[21] A regény végén található névmutató előtt pedig fontos megjegyzés áll: a regény összes szereplője imagináció.^[22]

A pszichoterápiában azt az eljárást hívják aktív imaginációnak, amikor a páciens belső konfliktusainak megoldásához a szabadon áramló fantáziaképeket hívják segítségül. Ezek a fantáziaképek ugyanis az egymásnak feszülő ellentéteket jelenítik meg, és ezzel magát a megoldást is előkészítik, a szintézist. C.G. Jung az aktív imaginációt színpadi előadáshoz hasonlítja, ahol a megfigyelő saját belső drámája jelenik meg.^[23] A Karnevál fentebb vázolt alapszituációja pontosan megfelel ennek a helyzetnek, hiszen az elbeszélő "fantáziaképeit" az ügyvivő jegyzi le, aki így a jungi "belső partner" megfelelője, de tekinthető akár magának a pszichoterapeutának is, aki az imaginált belső drámát segít elemezni a páciensnek. A Karnevál az egyik fontos önmeghatározása szerint "generálgyónás"^[24], ez szintén indokolttá teheti a pszichoterápiával való párhuzamok megvonását, hiszen a lélekelemzés mind technikáját, mind gyógyító szándékát tekintve a gyónással rokon aktus. Az aktív imaginációnak mint terápiának a személyiség helyreállítását, a személyiségszintézist kell szolgálnia. Ezen a ponton érintkezik a jungi lélektan az alkímiai transzmutációval, hiszen az alkímiai átalakulás folyamata is végső soron az ellentétek egyesítését, a szintézist tűzi ki céljául.

Az alapmotívum a műben az önkeresés. A vörös hajú segédfogalmazó, miután egy különös találkozás során rádöbben arra, hogy nem tudja megválaszolni a látszólag egyszerű kérdést: ki vagyok én, önmaga nyomába ered: "Nem kell-e útnak indulni, mint a régi bölcsek tanították, és addig nem nyugodni, míg az ember önmagát megtalálja?"^[25] Hangsúlyos hely ez a regényben, a mű sarkalatos pontja. Ekkor jelenik meg először a segédfogalmazónak a lélekvezető angyal is, és többször is megismétli a felszólítást: "Eredj és keresd meg."^[26] Az angyal szövegébe latin, ógörög, szanszkrit és héber szavak vegyülnek. A magyarázat erre az, hogy a "legmagasabb szellemi valóságokat ma is görög vagy latin szavakkal vagyunk kénytelenek kifejezni."^[27] Az angyal szövege mágikus szöveg, erre formai jegyek is utalnak: a felsorolás, a ritmikusság, az ismétlődés, a felszólítás, de maguk az idegen hangzású szavak is. Mágikus pillanat ez, amikor a szellemvilág megszólal és útmutatással próbál szolgálni a kereső ember számára. Fontos megjegyezni még, hogy a segédfogalmazó angyala többször hivatkozik (vélhetően fiktív) alkimista szerzőkre, és a műveik elolvasását sürgeti, ugyanakkor óva int bizonyos tévedésektől, és figyelmeztet arra, hogy veszélyes dologról van szó. Az önmegismerés útján az alkímia kínálja a legcélravezetőbb segítséget, mindazonáltal ez nem veszélytelen foglalatosság.

Életében mindenkinek megjelenik, de pseudomythikus regresszióként úgy értelmezik, mint Anonym Magister, s ezzel dyohylikus és permanens disszolutív autovexatúrává aerologizálják, s éppen ezáltal szemidemonstratív detentióvá metaneutralizálódik.^[28]

Nagy Sz. Péter az angyal szövegét halandzsának véli,^[29] ám ezzel nem tudunk egyetérteni. A latin és ógörög szóösszetételek többnyire kikövetkeztethető jelentéssel bírnak, másrészt az angyal nyelvhasználata az alkimista szövegeket utánozza (és egyben parodizálja is), melyek nehezen követhetők ugyan, de szimbólumaik "finoman szőtt hálóját"^[30] szétbontva a szövegek értelme is világossá és érthetővé válik. Ebben nagy segítséget nyújt Jung többször is idézett műve (Az alkímiai konjunkció), melyben az alkímiát lélektani szempontból magyarázza, emellett azonban alapos bevezetéssel szolgál az alkimista szövegek jelképrendszerébe is. A továbbiakban elsősorban Jung könyve alapján kíséreljük meg elvégezni a Karnevál alkimista elemzését, abban bízva, hogy az alkímia lesz az a "fix arkhimédeszi pont",^[31] amellyel a mű mintegy "kimozdítható" a helyéből, hogy a főbb mozgatórugói láthatóvá váljanak.

ERJEDÉS, ROTHADÁS, HALÁL

A Karnevál "courtain lecture"-rel kezdődik, függöny előtti beszélgetéssel, mégpedig úgy, hogy az olvasó egy mondat kellős közepén találja magát: a regény első szava a "de" kötőszó, mintha valamiféle magyarázkodásba csöppentünk volna. Hamarosan feltűnik az elbeszélő, Bormester Mihály, valamint az ügyvivő, aki tulajdonképpen Bormester belső partnerének is felfogható (a jungi "árnyék"). Kettejük párbeszéde a szellem és a lélek párbeszédének felel meg a pszichoterápia aktív imaginációja során (lásd 23. jegyzet). Az árnyék többnyire elvi ellentétben áll a tudatos személyiséggel, így kettejük konfrontációja egy halott egyensúlyt, szélcsendhez hasonló állapotot eredményez. Az alkímia ezt az állapotot nigredónak nevezi (káosz, melankólia) és úgy tartja, hogy ez az önkeresés alaphelyzete, a kiindulópont.

Ebben a függönybeszélgetésben két fontos mozzanatra kell odafigyelni. Az egyik az, amikor Bormester felsorolja, hogy elbeszélése mi mindennek tekinthető: generálgyónás, fecsegés, vallomás, sorskatalógus, az emberi tulajdonságok Noé bárkája, leltár, képeskönyv, karakterológia, szótár és inventár. Noé bárkája később, a regény VI. fejezetében is megjelenik. Jelképes tartalmáról azt kell megemlítenünk, hogy Noé bárkája az egész világ modellje, rakománya közt szerepel minden, "ami az özönvíz után a világ helyreállítását biztosíthatja, hogy a világ megint egyszer, a katasztrófa után is, világ lehessen."^[32] Így a mentés és megőrzés jelképe a bárka: sorsok, karakterek, szavak zsúfolt bárkája a regény, illetve maga az elbeszélő: "én vagyok a bárka, amelyben az egész állatkert a vizek tetején úszik."^[33] A másik fontos mozzanat éppen az, hogy ebben az őrületben maga az elbeszélő, de az ügyvivő is a legmélyebben részt vesz, hiszen a regény alaptétele szerint "a pácban mindenki benne van".^[34] Legfőképpen az olvasó, mert Bormester szerint már az is nagy őrület, hogy ez az egész megtörtént, ennél nagyobb őrület, hogy ő ezt el is beszéli, és még nagyobb őrület, hogy az ügyvivő mindezt lejegyzi. Mindezt már csak az fokozhatja, ha valaki "elképesztő komolysággal" olvasni kezdi a könyvet. Az olvasó már "olyan bonyolultan bolond, hogy itt minden meghatározási kísérletnek csődöt kell mondania."^[35] A többi függönybeszélgetésben is gyakori az ehhez hasonló fejtegetés, sokszor alapvető regényelméleti problémákat tárgyal meg a két beszélgetőtárs, ezekről a maguk helyén még lesz szó.

Mint mondtuk, a függönybeszélgetés alaphelyzete az alkímiai nigredo állapotának felel meg. Ennek jegyében áll a regény első és második fejezete is. A nigredo a káosz, az öntudatlanság, a lélek és a test összegabalyodása, mikor is a test és a lélek, illetve az anyag és a szellem sötét egységet alkot (unio naturalis). Ez a procedúra kiindulási pontja, ugyanis az alkimista ezt a sötét természeti egységet kell, hogy szétbontsa, hogy az elemeket megtisztítva tudja újra egybeolvasztani, de már a tökéletesség, az isteni egység jegyében. A szintézist tehát a felbomlás, a szétesés folyamata előzi meg, az erre vonatkozó alkimista műveletek pedig a mortificatio, a putrefactio és a solutio. A halál, az erjedés és a föloldódás motívuma sorra elő is kerül a regény első két fejezetében. Az sem mellékes, hogy a regény februárban kezdődik, vagyis télen, a sötétség időszakában.

A történet legelején máris megjelenik a halál motívuma, hiszen az első szereplő, Doktor Boromeus hóbortjait a temetésén beszélgető emberektől tudjuk meg ("akik ismerték, mind azt mondták" stb.).^[36] Különös figura ez a Boromeus, de ezt valamennyi szereplőről elmondhatnánk, hiszen az "odakozmált" jellemek tárháza az egész regény. Doktor Boromeus például képtelen volt megszokni ezt az életet, ha valami nem a megszokott rendben ment, az számára óriási nehézségeket okozott, kénytelen volt percekig, órákig szoktatni magát az új helyzethez. A levéltár új igazgatója pedig az egyik pillanatban Ursinus püspöknek a 7. századból, a következő pillanatban Shakespeare-nek, majd később Corteznek képzeli magát. Fillér Joachim rájön, hogy az egész emberi időszámítás téves, totálisan elhibázott. Kankalin Mátyás törvényszéki bíró felesége a házasságuk első napjától megrögzötten takarékoskodik, hogy az ezüstlakodalmukra majd minden meglegyen, ami szükséges; Kankalin Mátyás kínjában hosszú tanulmányokat ír a körömvágásról, a borotválkozásról. Vermerán doktor, Barnabás Maximus, Hoppy Lőrinc, Améline, Bella, Timur kisasszony, Marcella grófnő, az első két fejezet hatvannál is több, hóbortos szereplője az emberi létezés egy-egy maszkját jeleníti meg, a felbomlást, az alkímiai nigredót.

A vörös hajú segédfogalmazó a levéltár új igazgatójával (Ursinus? Shakespeare? Cortez?) folytatott beszélgetés hatására ismeri fel a megrázó tényt, hogy akárcsak az igazgató, ő maga sem tudja megmondani, hogy kicsoda ő valójában. Mint már említettük, fontos jelenet ez a regényben, az önkeresés vágya ekkor indítja útra a segédfogalmazót. Az angyal is ekkor jelenik meg először, hogy segítséget nyújtson a kereséshez, vezesse a homályos útra érkező vándort. A segédfogalmazó, akinek a nevét még nem tudjuk, aznap este vonatra is száll, és ezzel megkezdődik a farsangi felfordulás, az utazás a lélek sötét éjszakáján át (nigredo). A segédfogalmazóhoz többször is szólni fog az angyal az önkeresés folyamán, de ő nem képes megérteni az útmutató szavakat, nem tudja befogadni az alkimista szövegeket, így tehetetlenül sodródik a szamszára örvényében a többi szereplővel együtt, nem ismeri fel a maga sorsát, nem tudja kívülről szemlélni önmagát. Az önkeresés rögeszmévé fajul, nem a tökéletesedést szolgálja. Nem is szolgálhatja, hiszen a szamszárában, az elvarázsolt világ örvényében az egyesítés  (coniunctio) művelete nem valósítható meg. A szamszárában örök ismétlődés és körforgás van, mint látni fogjuk. A jellemek, a maszkok, a nevek és a szavak, de még a csecsemők is felcserélhetők, mert a szamszára a káprázat világa, a káprázatban pedig a jelenségek a kettősség jegyében állnak, a bináris oppozíciók koordinátarendszerében határozhatók meg, és akár fel is cserélhetők, mert a lényeget ez nem érinti. Az első két fejezet figuráit egy-egy rögeszme mozgatja, az egocentrikus őrület hajtja őket körbe-körbe, vagyis életük nem más, mint derengés, lefokozott éberségű állapot. Jól jeleníti ezt meg Ambrus alakja, aki egész idejét álmodozással tölti, a sok fekvéstől már kisebesedett a bőre.^[37] A különböző világnézetek is rögeszméknek minősülnek, a filozófia és a tudomány is hasonlóan ítéltetik meg. Barnabás Maximusnak, az őskortudomány egyetemi magántanárának a kutatásai is ezt igazolják és parodizálják. A nagy Ri című elméletében kifejti, hogy az ősvallás főistene Ri volt, és az ő tisztelete az egész földön, így Ame-ri-kában is elterjedt, mint a név is mutatja. Barnabás ezután egy csomó olyan szót vonultat fel, amelyben a ri szótag szerepel, és mindezeket kapcsolatba hozza az elméletével.

A kultusz valószínű központja Af-ri-kában volt, éspedig a szent hegy, a Ruvenzo-ri tetején. A vallás papjainak külön kasztja volt, az úgynevezett előkelők (a görög a-ri-sztosz, amiből a mai a-ri-sztokrata), az ő feladatuk volt, hogy a szellemlényt (spi-ri-tus) hódolatban és tiszteletben részesítsék. (...) Az istenség nevét igen sok mai név még őrzi, mint például Sá-ri, Bi-ri, Ma-ri, Te-ri, Ka-ri, Pi-ri, Fe-ri, Gyu-ri.^[38]

Kisiklott jellemek és gondolatok, ez jellemzi a lélek sötét éjszakáját. A kaotikus közösség kaotikus, megzavarodott emberekből áll. Toporján Antal törzsorvos is hóbortos alak, még a vonaton arról beszél a segédfogalmazónak, hogy kevesen vannak, akik "nincsenek legalább egy kicsit odakozmásodva".^[39] Az angyal egyre aggodalmasabban figyelmezteti a segédfogalmazót, hogy "labyrinthusi veszély" fenyegeti, hogy a leghosszabb úton halad, sőt ez tévút, "general-solutio" veszélyeztet ezen az úton, a szamszárában való elmerülés.^[40] Itt mondja ki az angyal azt is, hogy a lélek "a tízezerbőrű tűz gyermeke", de a segédfogalmazó nem érti ezeket az angyali üzeneteket, tévúton jár, vagyis megszállottan keresi a maga biológiai származását. Ezért utazik Kesző Benjaminhoz, távoli rokonához, akinél gyerekkorában néhány évet töltött és akinél most Flórián ügyész előadja mindazt, amit a segédfogalmazó származásáról tudni vél. Hosszú és kusza kitérő ez egy bizonytalan származású csecsemőről, akit a városka lakói egymás kapujába rakosgatnak, senki sem tudja, kié is valójában. (A csecsemő kacskaringós útját végigkövetve a városka már említett lakóival is megismerkedik az olvasó, így a kitérőnek enumeratio jellege is van.) Labirintus ez, tévút. A segédfogalmazó Flórián ügyész elbeszéléséből semmivel sem lett okosabb, és Féllábú, az ügyvéd az egész történet hitelességét cáfolja.

Ezen a helyen az alkímia egyik jellegzetes allegóriájáról is szólnunk kell. Több alkimista kézirat illusztrációjaként szerepel ugyanis a féllábú ember alakja. A féllábú pap és a féllábú király egymás mellett állva az anyag és a szellem tökéletes szétválasztását szimbolizálja, és egyben arra is utal, hogy a kettő csak együtt ad ki egy teljes egészet. A szétválasztás a nigredóban játszódik le, a féllábú alakja ezt az állapotot jeleníti meg. Flórián ügyész ellenlábasa, az ügyvéd Féllábú is ennek felel meg a regényben. Féllábú tulajdonképpen "Flórián barátja, mindig ott van, ahol Flórián szerepel, ő az, aki ellentmond és tiltakozik és cáfol és vitatkozik".^[41] (Az ügyész és az ügyvéd a jogi gyakorlatban is szemben álló feleket jelent.) Féllábú most az egész történetet a csecsemőről hibásnak nevezi, és az elbeszélés ellentmondásait mindjárt le is leplezi: "Flórián úr a jelent önkényesen a múltba helyezte át."^[42] Vagyis Flórián elbeszélésében a szereplők úgy jelennek meg egy 28 évvel korábbi időpontban, hogy közben ők maguk nem változnak, pedig némelyikük a világon sem volt még akkor. Sőt az egyik szereplőnek, Episztemonnak az életútja Flórián története szerint egész egyszerűen a múltban folytatódik. Az "Episztemon-incidens", ahogy Féllábú nevezi, visszakapcsolódik Fillér Joachim karmester merész megállapításához, miszerint az időszámításunk teljesen téves, a naptár hamis.^[43] Féllábú az elbeszélést elfogadhatatlannak tartja, "dilettánsra valló hibákat" követett el Flórián, így az egész "szemenszedett fantazma".^[44] Számunkra viszont fontos sugallata van ennek az idővel kapcsolatos "incidensnek", hiszen a föloldódás alkímiai állapotánál tart a regény, így logikus, hogy itt az idő is képlékennyé, cseppfolyóssá, ilymódon megfoghatatlanná válik. Jól jelképezi ezt az asztrológia Vízöntő-szimbóluma is. Mint mondtuk, a regény februárban kezdődik, ez pedig az asztrológia szerint a Vízöntő időszaka, amikor a sötét szaturnuszi erők uralkodnak (vö. nigredo), a tér és az idő egyvelege meglazul, hullámozni kezd.^[45] Ez az időszak egyben a farsang, a karnevál ideje is, régi szokás szerint ilyenkor illik párt választani.

A tér és az idő labirintussá válik a nigredóban, ugyanez történik a tudással is. A segédfogalmazó Barnabás Maximustól szeretne némi felvilágosítást kérni a származását illetően, a tudós azonban csak a labirintust építi tovább. Óriási ismeretanyagot felölelő munkájához nyolcvanezernél is több könyvet nézett már át és még negyvenezret kell feldolgoznia, hogy az emberiség tízezer éves kérdéseit végleg letisztázhassa. Az ismeretei rendszerezéséhez és a mű megírásához így még harminc év szükséges. Paródiája ez a tudományos kutatásnak, és egyben a tudományba vetett hit ironikus lerombolása. A segédfogalmazó természetesen Barnabástól sem tud meg semmi érdemlegeset, legfeljebb annyit, hogy ő is ugyanolyan rögeszmés, odakozmásodott alak, mint a többi alvajáró kísértet, akiknek arca eltorzult, elcsúfult, sápadt és tragikomikus maszkká változott. Munkája, mint mondja Barnabás, most még "teljes erjedésben" áll (vö. putrefactio), de már nyomon van, hogy a végső kérdéseket tisztázza. Éppen az alkímiáról kezdene mesélni a segédfogalmazónak, amikor csengetnek, és - kafkai fordulattal - a segédfogalmazót keresik, gyilkosság és rablás bűnténye miatt. A segédfogalmazó angyala ekkor elszáll.

Kihallgatások, tárgyalások, tanúvallomások következnek, végül a segédfogalmazót elítélik, noha sem a meggyilkolt pástétomsütő, sem a gyilkosság helyszíneként megjelölt Licsipancs község nem létezik és nem is létezett: Flórián ügyész fikciója az egész gyilkosság. Hogy a segédfogalmazót mégis elítélhetik, ez abból következik, hogy az erjedés állapotában minden megtörténhet, a valóság labilis, fiktív. Másrészt a segédfogalmazónak mintha azért kellene bűnhődnie, mert nem követte az angyalt, tévútra, tiltott területre került. Az alkímia nem veszélytelen foglalatosság.

Az első fejezet végén szerepel a Kankalin házaspár ezüstlakodalma, a szereplők itt még egyszer felvonulnak (tabló), és megjelenik egy új alak is, lovag Herstal Raimund, aki a következő fejezetben játszik fontos szerepet. A fejezet ironikus fordulattal ér véget, az ezüstlakodalmon ugyanis azt beszélik, hogy a segédfogalmazó a börtönben megtalálta önmagát: rájött, hogy ő valójában Mihály arkangyal.
 

 

METAMORFÓZIS

A regény második fejezete a metamorfózis jegyében áll. A segédfogalmazó (akiről mostmár megtudjuk, hogy Bormester Virgilnek hívják, és a fejezetet bevezető függönybeszélgetésben az is kiderül, hogy ő Bormester Mihály apja) négy év után szabadul a börtönből. A világ közben teljesen megváltozott, a maszkok felcserélődtek, varázslat történt. Semmi sem az, ami az előző fejezetben volt. Howligree misszionáriusból vállalkozó lett, tervezett varázsbarlangjával óriási pénzeket akar keresni. Ez a varázsbarlang egyébként a szamszára egész felfordulását is jelképezi, mert ebben a vidámparkhoz hasonló intézményben, ebben az elvarázsolt barlangban semmi sem az, aminek látszik: a szendvicsek elpukkannak, a sütemény füstölögni kezd, a bor tűzszikrákat szór, a fotel kilöki magából azt, aki beleül.

A felcserélődés állapota ez, még mindig az alkímiai erjedés stációja. A maszkok elcserélhetők, mert mint láttuk, minden labilis: Ágoston atya kilépett a szerzetből és kocsmát nyitott (Dalai Láma), Toporján Antal törzsorvos disztingvált úriemberből iszákos, rongyos, borostás csavargó lett, Ambrus felhagyott az álmodozással, felkelt az ágyából és most röpiratokat irkál és szónokol, anarchista elveket vall. Megjelenik két új szereplő is. Az egyik a rektor, aki rendszeresen meglátogatja az embereket és rosszkedvűen panaszkodik, lemondás és szomorúság árad belőle. Melankolikus ember, ez a hangulat a nigredo par excellence jellemzője. A másik új szereplő Ábel, a vallásalapító, akit Hoppy Lőrinc a gnosztikusokhoz hasonlít. Ábel tanítása szerint a bűn által érhető el az üdvözülés, bűnök elkövetése nélkül senki sem részesülhet a megváltásban. Ez a kifordított vallás lényegében szintén egy metamorfózis eredménye, a bűn és az erény fogalma Ábel vallásában felcserélődött. Ha ezt a gondolatot tovább fűzzük, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a vallás sem több, mint az őrületszerű megzavarodás, a karneváli felfordulás, a szamszára terméke, vagyis káprázat. Májá fátyla egyre több mindenről hull le: a tér, az idő, a gondolkodás, a tudomány, a jellem után most a vallás is föloldódik, képlékennyé válik.

A metamorfózis ebben a fejezetben nyelvi szinten is tetten érhető. Toporján Antal például a kocsmában a "sógor, ugye jó bor" helyett azt énekli, hogy "sóbor, ugye jógor". A mondat szintjén ezt a felcserélődést Monopol közmondásain vehetjük észre. ("Ki későn jár, korán ébred."^[46] "Kikapón járva balul bukik."^[47] "Szapora penko ne hidege rontom."^[48]) Egyes szavakban pedig játékosan felcserélődnek a magán- és mássalhangzók: csint/csont/pont, tim/tam/tajam, pid/pod/pad, ami a narráció zeneiségét is fokozza.

A felfordulást jól parodizálja a Toporján törzsorvos és Ágoston atya között lezajló kocsmai ütközet, üvegek, székek, asztalok törnek darabokra. Ekkor merül fel az a kérdés, hogy vajon melyik Ágoston az igazi, a dogmatika tanára vagy a csapos? És melyik az igazi Bormester Virgil, az önmagát kereső segédfogalmazó vagy pedig Mihály arkangyal?

Améline se nem a régi. Feminista eszméit sutba dobva az első adandó alkalommal vacsorára hívja magához Bormester Virgilt. Améline őrületének megoldása, kulcsa a mérleg. Améline-ről mindenki úgy tudja, hogy jó, hogy az iskolában türelmesen foglalkozik a gyerekekkel, hogy jótékony és a koldusoknak gyakran ad alamizsnát. Ha azonban túl sok jót tesz, akkor a belső mérlege a jó oldalra billen, vagyis felbomlik az egyensúly és neki gyorsan valami rosszat kell csinálnia, hogy a mérleg nyelve ismét helyre álljon. Ilyenkor Améline rossz, gonosz és bosszúálló, a koldusokat leköpi, a gyerekeket pálcával megveri, kövekkel ablakokat tör be, sőt gyújtogat is. Minél nagyobb a jótett, amit végrehajtott, annál nagyobb gonoszságot kell elkövetnie, hogy az egyensúly visszaálljon. (A mérleg a viszonylagosság jelképe, itt az erkölcs képlékenységére utal.) Virgil a vacsora után hosszan beszél Améline-nek arról, hogy a bizonyosság eltűnt, és nem talál semmiféle fogódzót ebben a megváltozott világban: tünékeny és ideiglenes lett számára a valóság. Virgil okkultnak nevezi ezt az örvényt, amelyben álarcosok és álruhások kavarognak, és a maszkok szüntelenül szétbomlanak, szüntelenül átalakulnak. Améline sem jelenthet Virgil számára megnyugvást, mert ő is csak a bizonytalanságot fokozza: először azzal, hogy a lakását felajánlja Virgilnek, legyen az övé, miáltal bizonytalanná válik a magántulajdon fogalma; másodszor pedig azzal, hogy a nyakába borul és megcsókolja Virgilt, majd házassági ajánlatot tesz neki, ez pedig az érzelmeket teszi bizonytalanná. Így Virgil az egész helyzettől csak még zavartabb lesz.

Az ellentétek egyesítését az alkímia hagyománya a házassággal, az alkímiai menyegzővel jelképezi. A nigredóban szétválasztott elemek az újraegyesítés (coniunctio) első fokozatában (unio mentalis) megtisztulnak, a második fokozatában pedig ismét eggyé válnak (reanimatio)^[49] : az átszellemített lélek ekkor olvad össze az aszkézisben megtisztult testtel, aminek legfőbb szimbóluma a kémiai menyegző. Az így létrejövő egységnek, amit lapis philosophorumnak is neveznek, már alkalmasnak kell lennie az istenséggel való egyesülésre, ami a coniunctio harmadik, befejező fokozata, tulajdonképpen az opus magnum. A kémiai menyegzőt a király és a királynő nászával illusztrálták az alkimisták, ahol a király az aktív, szellemi résznek, a királynő a passzív, testi résznek felel meg. Az egyesüléshez azonban elengedhetetlen egy köztes elem, amit neveznek quinta essentiának is, jelképe pedig leggyakrabban a bor, a vinum philosophorum, mivel a bor az alkimisták felfogásában magában hordozza mindkét rész tulajdonságait: folyadék lévén testes, anyagi jellegű, míg alkoholként (spiritus) a szellemet is képviseli.

Bormester Virgil és Améline menyegzője nem tudja megvalósítani az ellentétek egyesülését, nászuk nem válik alkímiai összeolvadássá, sokkal inkább a megbomlott világ őrülete tolja őket egymás mellé. Kapcsolatuk így nem több unio naturalisnál, öntudatlan és sötét gubanc, ami csak zavart okozhat a továbbiakban. Így történhet meg az is, hogy gyereküket a szülésznő elcseréli a Raimund házaspár ugyanakkor születő gyerekével. (A szülésznő egyébként ugyanaz a Majoránna nővér, aki Flórián ügyész egyik hipotézise szerint Bormester Virgil édesanyja, mégpedig úgy, hogy álmában ejtette teherbe egy csavargó, aki részegen a nővér ágyába zuhant. Tökéletes felfordulás.)

Érdemes egy pillantást vetni azokra a körülményekre is, amelyek úgy hozzák, hogy Améline és Herstal Raimund felesége ugyanabban a szobában szüli meg gyermekét. Herstal és felesége kikocsiznak a városba, a gyermek születését ugyanis csak későbbre várják. Az egyik téren azonban, ki tudja miért, személyes bosszúból vagy valamilyen anarchista társaság műveként, a házaspár majdnem merénylet áldozata lesz: egy feléjük dobott bomba közvetlenül a kocsi közelében robban fel. A lovak vad vágtába kezdenek, fejvesztetten rohannak a városon át - majd pedig éppen a kórház előtt sikerül őket megállítani. Herstalné, mivel az izgalmak hatására megindul nála a szülés, ekkor ugyanabba a szobába kerül, amelyben Améline is vajúdik, és a két asszony gyermeke ugyanabban a percben jön a világra. Az epizód különös pontja az a bizonyos bomba, melyet Herstalék kocsija felé dobnak. A kocsis látja, hogy egy "fekete, emberfej nagyságú" tárgy repül feléjük. Erről akár az alkimisták szimbóluma, a fekete halálfej is eszünkbe juthat: a halálfej, illetve a lefejezés szintén a nigredo szimbóluma, a test és a lélek különállását jelképezi. Arra is érdemes felfigyelni, hogy Bormester Mihály születését éppen ez az alkímiára utaló, halálfejnek látszó tárgy befolyásolja döntően. Bormester lesz ugyanis az egyetlen szereplő a regényben, aki a coniunctio műveletét megvalósítja.

A születés elbeszélése után függönybeszélgetés következik, sorrendben a negyedik, amelyben az elbeszélő megmagyarázza "emberszenvedélyét", patológ kíváncsiságát, vagyis hogy miért leli örömét ebben a rengeteg szereplőben, sorsban, jellemben.

Minden egyes emberben külön önmagamat keresem, de csak valamilyen eltorzult alakban ismerem fel. Ha már két embert nézek, akkor ez az eltérés, ez a tőlem való elhajlás valamivel kevesebb, majdnem elenyésző törtszámmal kevesebb, és minél többet nézek, annál kevesebb. Ez az én emberszenvedélyem magyarázata. Nem valami kitűnő magyarázat, és talán nem is helytálló. Magam is tudnék ellene kifogásokat támasztani. Végül is azt hiszem, hogy én magamat tükörképemben, kívülről csak akkor láthatnám világosan és teljesen, ha valamennyi embert egyszerre látnám, történetével, arcával, sorsával, minden változásával, következetlenségével, életvonalával, töréseivel, együtt, egyben az egészet. Énnekem csak az egész emberiség együtt felel meg, mint tükör.^[50]

Összecseng ez József Attila soraival:

Hiába fürösztöd önmagadban,

csak másban moshatod meg arcodat.^[51]

A karnevál lényegéhez tartozik, hogy az arcok nem arcok, hanem maszkok. Így a Karneválban sem találkozunk arcokkal, csak maszkokkal, az arcok másolataival, amelyek az eredetinek elég kevéssé sikerült lenyomatai. Hogy az eredeti arc, a mátrix micsoda valójában, később fog kiderülni.

A függönybeszélgetés fontos megállapítása még az, amit a nőkről tesz: olyanok, mintha "élősdi férgekből és angyalokból lennének összeolvasztva".^[52] A regény eddigi nőalakjairól valóban nem sok jót lehet elmondani. A nőket "nehéz és kábító, sokszor émelyítő" atmoszféra veszi körül, mint mikor "délben a tehenek a hasukat a langyos mocsárban tartják és egyhangúan kérődznek".^[53] Ez az ingovány, ez az "üres bambaság", a matriarchális tenyészetnek ez az "ősláp-légköre", ez a "párás és édeskés tejszagú meleg" övezi a nőket, akik ilyen módon az erjedés, püffedés, mocsári bomlás alkímiájához rendelhetők, a nigredo par excellence tartozékai.

Az elbeszélésben mostmár Bormester Mihály szereplőként is megjelenik, mint hatéves gyerek. Ekkor történik egy valódi gyilkosság: Zorge Salamont, a zsidó ószerest megölik és kirabolják az országút szélén. Bormester Virgil éppen emlékiratait, a Tépelődéseket írja, amikor a kafkai szituáció megismétlődik: csengetnek, három férfi lép be és Bormester Virgilt gyilkosság és rablás alapos gyanúja miatt letartóztatják. A hatéves Mihály számára ez az élmény jelenti az első szembesülést a valóság abszurditásával, koholtságával, értelmetlenségével. A tárgyaláson már meglehetősen sok hamis bizonyíték előkerül Virgil bűnösségére vonatkozóan, amikor megjelenik Améline és azt vallja, hogy a gyilkosságot ő követte el. Tóbiás, a felügyelő megzavarodik, majd végül mindkettejüket elengedi. Újabb rögeszme születik, mert Ábel vallási elveinek hatására - miszerint csak a bűn vezet az üdvözüléshez, csak aki a Bűnök Tornyának építésében részt vállal, az érheti el a megváltást - a szereplők sorra jelentkeznek a felügyelőnél azzal, hogy a gyilkosságot ők követték el. A felügyelő egyiküknek sem hisz, és kidolgozza a valószínűtlenségi mozzanat elméletét, mert úgy gondolja, hogy a gyilkos az, akiről a legkevésbé sem feltételezhető a bűntény elkövetése. Amikor pedig végre Pataj, az igazi gyilkos jelenik meg nála, a felügyelőnek annyira elege van az egész tébolyult felfordulásból, hogy a tettest egyszerűen kidobja, elkergeti.

Pataj alakja az egész regényben jelen van. Az első fejezetben, a kitett csecsemőről szóló epizódban ő az, aki nem rakja tovább a babát, hanem beviszi Marcella grófnő házába. Pataj akkor még egy állatbarát kislegény, aki rühes macskát, törött szárnyú széncinkét ápol, kutyákkal, tengerimalacokkal barátkozik. A könyv második fejezetében Pataj már fiatalember, aki azonban a társadalmon kívül áll, kutyákkal társalog magányos sétái során. Pataj szerelmes Abihailba, Zorge Salamon lányába. Találkozásaikat Bormester Misike többször is kilesi, és Abihail szépsége őt is megzavarja: a lány szemében "a káprázat vad szenvedélye" ragyog. Abihail az első nő, akibe Misike is "beleszédül". Misike azt a jelenetet is látja, amikor Pataj megvallja a kutyáknak, hogy Zorge Salamont ő ölte meg, ezért a sötétség bűnében vétkes. Az ószerest megölte és kirabolta, hogy az így szerzett pénzzel Abihailt feleségül vehesse. A felügyelőnek is megvallja, hogy még lelkiismerete sem furdalta, amikor Zorge Salamon koponyáját szétverte.

Pataj alakjában van valami diabolikus. Erre utalhat a csaholó kutya megszelídítése, valamint a nevébe rejtett pata szó is. A nevek mágiájának és a szómágiának lényeges szerepe van a Karneválban, erre még fogunk utalni a későbbiekben. Most csak annyit kell megállapítanunk, hogy Pataj diabolikus figura bár, de nem egyértelműen a gonosz megtestesítője, alakja ennél összetettebb. A kereszténység felfogásában az ördög a világban található rossz okozója, a teremtés ellenlábasa, az örök tagadó. Az alkímia fekete embere viszont, aki az ördögnek felel meg, a prima materiát jelképezi. Itt kell szólnunk arról az elemről, amely az alkímiai coniunctio során elengedhetetlenül szükséges a mysteriumhoz, ez pedig a mercurius. A két egyesítendő elemet, a cselekvő, férfias, szellemi sulphurt és a passzív, nőies, testi salt csak a kettejük között közvetítő mercurius segítségével lehet egyesíteni. A mercurius a mindent gyógyító orvosság, a quinta essentia, amely a lapis előállításának fontos katalizátora. A fentebb említett vinum philosophorum is ennek a mercuriusnak az analóg megfelelője, ezért a mercuriusról az is tudható, hogy mind a szellemi, mind az anyagi tulajdonságok megtalálhatók benne, átfogja a testi és a pszichikus szférát is. Erre a szimbolikára egész egyszerűen az adta az okot, hogy a mercurius, ami gyakorlatilag nem más, mint a higany, a vízhez hasonlóan folyékony, tehát közvetítő elem, ugyanakkor fém is (ötvözete a szilárd, testies amalgám), végül pedig el is párologtatható, aminek alapján a mercuriushoz az alkimista a szellem attribútumait is hozzárendelhette. A mercurius tehát kétértékű minőség, mercurius duplex, és paradox módon az alkímiai procedúra kezdetét és végét is magában hordozza. A mercurius mint prima materia minden létező alapja, de a mercurius a lapis philosophorum is egyben, vagyis az átalakítás célja. Ezért mondhatjuk a mercuriust ellentmondásos elemnek, amely úgyszólván az ősanyagot reprezentálja, amelyből a teremtés során az összes materiális lény létrejött, másrészt az alkímiai átalakítás végeredményét is jelenti, a bölcsek kövét, amellyel az arany előállítható. Ilyen ellentmondásos alakja a regénynek Pataj, a fekete ember, aki sátáni figura, a sötét éjszaka gyermeke, de ugyanakkor prima materia is, vagyis minden létezőben van belőle valamennyi, mert ő a mercurius, akiből az összes többi létrejött. Talán ezért van jelen végig Pataj alakja a regényben. Pataj a negyedik és az ötödik fejezetből látszólag hiányzik, de csak azért, mert ezekben a fejezetekben másvalaki helyettesíti őt, mint látni fogjuk.

Derűsebb alakja ennek a második fejezetnek Gambrinus, aki a regény bájosan bogaras figuráinak egyike. A megérkezése is parodikus félreértéssel kezdődik: Barnabás Maximus mágikus szertartással exorcizálja őt, mert azt hiszi Gambrinusról, hogy az tulajdonképpen az ő (mármint Barnabás) álarcot öltött öccse. A komikus félreértést tisztázva szóba elegyednek, és Gambrinus egy érdekes tervvel hozakodik elő. Olyan szellemi kocsmát ("un restaurant spirituel"^[54]) szeretne felépíteni, ahol nem levest, húst, főzeléket szolgálnak fel, hanem szellemi táplálékot. A maga módján Gambrinus is alkimista, aki a materális világtól úgy akar megszabadulni, hogy az étkezést gyökeresen megváltoztatja.

Mégis milyen menükre gondolt ön elsősorban?

A legjobban úgy tudnám megmagyarázni, ha egyszerű ételből indulnék ki. Vegyes étel, főzelék is, hús is, leves is, több alkatrésszel. Ilyen szellemi táplálék a Toldi-magyarázatok lenne. Általában a kommentárok és kresztomátiák és antológiák -

Helyes, nagyon helyes -

Más étel például a Homéroszi költemények, rizs helyett, de fűszeresen, például Baudelaire-mártással. Mit szól hozzá?

Kitűnő. És a leves? A levest kiváltképpen a skolasztikusokból főzné?

Nem, ez túl nehéz lenne. A skolasztikusokat tisztán nem is tálalnám, csak igényesebbeknek, minden alkalommal csak vékony szeletekben, költeményekkel körítve. Néha töltve.

Rendkívül érdekelne, hogy mivel töltené.

Erazmusra gondoltam, aztán Melanchtonra, Kálvinra, Savonarolára -

Erős -

Belátom. Mondjuk, Morus -

Sokkal inkább. Persze attól függ, mivel körítené -

Vegyes salátával, bantu néger vagy patagon dalokkal, esetleg ausztráliai himnuszokkal, orfikus töredékekkel, Euripidész fragmentumaival, a Gilgamessel. Érti, hogy mire gondolok.

Nagyon is jól.^[55]

Gambrinus nemes gondolatát nem sokkal később Tóbiás felügyelő leplezi le. Szerinte ugyanis Gambrinus nem szellemi táplálékkal akarja helyettesíteni az anyagi étkeket, hanem éppen ellenkezőleg, ő még a költeményeket és a festményeket is a legszívesebben fölfalná mérhetetlen torkosságából kifolyólag.

Gambrinus mindent le akar nyelni, nézze csak meg, micsoda hasa van, nézze meg jól, megenné még a szobrokat is, a festményeket is, Cimabue-t és a pompeji falfestményeket, a perzsa miniatűröket, megenné a zenét, Bachot és Mozartot és Monteverdit, és lenyelné a filozófiát és a vallásokat és a mathézist és a teoretikus fizikát, és még akkor is azon tűnődne, hogy mit lehetni enni - ^[56]

A második fejezet fináléja nem más, mint egyfajta zenei összefoglalás, ahol a lényeges motívumok (dallamok) még egyszer visszatérnek (felcsendülnek). ^[57] Ez a finálé az elhallgatás jegyében szólal meg. A fejezet egyes motívumainak csendje sorra megjelenik: az emberek, a nevek, a szavak csendje ez a "nagynagynagy csend". Ebben a felsorolásban szerepel "az elcserélt újszülöttek csendje" is. Ez a befejezés, ahol a csend szó többször ismétlődik, emlékeztet az Ísa-upanisád végére is, ahol a santih (béke, csend) szó szintén többször megismétlődik,^[58] jelentése pedig: a meg nem változtatható dolgokba való bölcs belenyugvás békéje. A Karnevál második fejezetének végén, ahol a felfordulás olyan nagy, hogy végérvényesen kibogozhatatlannak tűnik, ugyanezt jelentheti a csend. A meg nem változtatható zűrzavarba való bölcs belenyugvást.
  
Összefoglalásképp elmondhatjuk, hogy az első két fejezet a nigredo állapotát mutatja be, ezt jelképezi a két fő motívum, a halál és a felcserélődés motívuma. Az erjedés állapotát a női lélek mocsári atmoszférája fejezi ki. A tűz, az örökké változó változatlan szintén a főbb motívumok közé tartozik, jelentése összetett. Jelentheti az apokaliptikus tűzhalált,^[59] vagyis ilymódon a halál motívumához kapcsolható. Jelentheti az örökké változó változatlant,^[60] így a második fejezetben lezajló metamorfózis lényegét fejezi ki. Nem mellékes az sem, hogy az alkimisták számára a tűz, a tüzes kard a megpróbáltatások jelképe, hiszen mint mondják, az aranyat a tűzben kell megedzeni. Végül pedig a tűz nem más, mint maga a lélek, mert a lélek a tízezerbőrű tűz gyermeke.


 

A LABIRINTUS

A második fejezetet függönybeszélgetés követi, sorrendben az ötödik, amely több vonatkozásban is kulcsfontosságú. Ebben a beszélgetésben fejti ki az ügyvivő, hogy a regény szereplőinek személytelen, leszedhető és felcserélhető maszkja nem más, mint a monománia, a rögeszme, amelynek mindegyikük rabja.^[61] Nem válnak személlyé a szereplők, ezért nem is képesek közös életre egymással, vagyis a társadalom csak látszat, a közösség nem létezik, hiszen az egyének a maszk, a rögeszme rabjai és egymásra nincsenek tekintettel. "Bábeli társadalom"^[62] ez, a nyelvzavar, a fölfordulás állapota. Ezért érzi úgy az olvasó, hogy csapdába, útvesztőbe került, minden a feje tetején áll. Maga az elbeszélés is kibogozhatatlan, hiszen az ügyvivő elmondja, hogy több helyen is módosította az elbeszélést. Bormestert mindez nem hozza zavarba, az ő regényelmélete szerint ugyanis az a jó, ha a regénynek nincs egyetlen fix pontja sem. Az elbeszélő és az ügyvivő egymást ellenpontozzák, az olvasó és a kritikus is ellenpontozódik, vagyis a regény "állandó mozgásban van", így a szerkezete tulajdonképpen egy négyszólamú fúgáéra emlékeztet.^[63] (Erről lásd még az 57. jegyzetet.) Az ügyvivő viszont képzőművészeti hasonlattal él, és úgy véli, hogy a regény a sokszerűség gondolatára épül, ahol a lényeg rejtett marad.

Ön, nézetem szerint, azt az eljárást követte, amit néhány képén Brueghel alkalmaz, különösen az Ikarusz című festményén, ahol kolosszális táj, tengeröböl, város, házak, hajók, kikötő, erdő, szántó-vető parasztok, almaszedés, utak, kocsik és gulyák és lovak és katonaság van, és a roppant távlatban, oldalt a tengerben picurka kis löccsenés, mintha valaki a vízbe köpött volna, itt esik a tengerbe a szegény Ikarusz. Ön is egész menazsériát vonultat fel, koholt alakokat, fene nagy históriát és bonyodalmat, csak azért, hogy az embert félrevezesse...^[64]

Ebben a függönybeszélgetésben a regényelméleti fejtegetések dominálnak. Miután a zenével és a képzőművészettel állították párhuzamba az irodalmat, Bormester indulatosan magyarázza el az ügyvivőnek, hogy a regényben a szó a legfontosabb, nem az elvek, nem a szereplők tulajdonságai, nem a történet, hanem a szó.

Nekem csak a szavakkal van dolgom. A költészet világa nem a kozmosz, nem a társadalom, nem a pszichológia, nem a történet, nem a morál. A költészet világa a szóval kezdődik, és a szóval végződik. Nincs probléma, nincs egyenlet, nincs ítélet, nincs következtetés. Egyenlet is szó, ítélet is szó, következtetés is szó. Nem járás, hanem szó. Nem hang, hanem szó. Nem arc, hanem szó. Mindig szó - ^[65]

Ezek az emberek mind szavak.^[66]

Így válik a regény szavakból épített labirintussá, ez pedig felidézi a következő művészetet, amellyel a regényírás rokon: az építészetet. Bormester ugyanis bevallja, hogy a legszívesebben építész lenne és házat építene, melynek kertjét magas kőfallal venné körül, és a ház homlokzatára pedig arany (!) betűkkel azt írná: Tat tvam aszi. Ami szanszkritül annyit jelent: ez vagy te. Az építészet is hermetikus mesterség, mert építeni azt jelenti, hogy felépíteni önmagunkat. A Scientia sacra ezt a következőképpen fogalmazza meg.

Az ember a szellemváros képe, de az ember maga építi fel jó gondolatokkal, jó szavakkal és jó tettekkel, mint az iráni hagyomány tanítja. S azáltal, hogy az ember önmagát mint szellemvárost felépíti, ahogy a puszta és kietlen anyagi természet közepén házakat emel, utcákat kövez, falakat, kapukat alkot, templomokat és palotákat épít, és rendezett, törvényes közösséget szervez, az ember tulajdonképpen az örök szellemvárost építi.^[67]

Bormester részletesebben is szól az általa elképzelt épületről, amely egy magas kőfallal elhatárolt kert közepén található.

A kapu a csengő nyomására kitárul, s ön belép. A csarnokban lépcső vezet fel. Jobbra-balra sehol ajtó, fel az első, aztán a második emeletre, aztán a teraszra, s onnan a túlsó oldalon ismét le a kertbe. Ön csodálkozik. Az ördögbe is, itt valami tévedés van. A házat megkerüli, ismét belép. Az ajtót keresi. Jobbra és balra tapogat, kopog. Nincs. Sima falak. Szép fehér márvány, de ajtó nincs. Megint fölmegy a tetőre, és a túlsó oldalon le. (...) Váróterem. Ha ide belép, nyílegyenes folyosó vezet át a házon és a másik oldalon ki a kertbe. Nincs bejárat, állapítja meg kimerülten és lehangolva. De íme mégis van a házon ablak, a kémény füstöl, és egyébként is látszik, hogy a házat lakják.^[68]

Az ügyvivő ekkor már érti a ház lényegét, innen ő folytatja a leírást.

A villanykapcsolókhoz meg egyáltalán nem mernék nyúlni, mert azok biztosan forró vagy jeges tussal vannak összeköttetésben, ha pedig valamelyik szobában, véletlenül, mert ez is megtörténhet, a kerevetre rálelnék, nem mernék leülni, mert tudnám, hogy az süllyesztő, ha pedig valahol bárszekrény lenne, falatozóval, a sonka papírmaséból lenne, a konyakosüveg pedig felrobbanna, és egyébként is a konyhatűzhely a rokokó szalonban lenne, az éléskamra a könyvtárban, a könyvtár viszont a gardrób sarkában, és az ebédlő közepén roppant teknő, sajtárokkal és dézsákkal és üstökkel, és minden jel arra vall, hogy nagy mosásra készülnek, a mosókonyhában viszont világosbíbor selyemkárpit, de a székek helyett nyersfatönkök, és mindegyik rönkön friss macskaszar, amelynek szaga kellemetlenül vegyülne a floridai mák illatával, és a falon a felirat: Mene tekel ufarszin - ^[69]

Emlékeztet ez Mr. Howligree korábban ismertetett varázsbarlangjára is, ahol semmi sem az, aminek látszik. Figyelemre méltó az épület és a keleti vallások mandalája közötti hasonlóság is. A mandala szó szerint kört jelent, de használják "közép" és "körülvevő" értelemben is. A mandala tulajdonképpen egy meglehetősen bonyolult rajzolat, amely egy külső övből és egy vagy több egymásba rajzolt körből áll, melyek közepén egy négy háromszögre osztott négyzet van. A háromszögek belsejében, valamint a mandala közepén, újabb körökben, istenalakok vagy jelképeik láthatók. Ez a vázlat végtelen számú változatot enged meg: "némelyik mandala labirintusra hasonlít, mások palotára, bástyákkal, tornyokkal és kertekkel".^[70]

A világ labirintus. Az emberi psziché is az, akárcsak a világ lényegét megjelenítő mandala is. Az alkímia segítségével a labirintus feltérképezhető lenne, de az alkímia nyelvezete bonyolult, szimbólumrendszere szintén labirintusszerű: több jelkép írja le ugyanazt a műveletet, és ezek a jelképek nem mindig fedik egymást teljesen. Az alkímia is, ahogy a világ, a psziché, a mandala és a regény is: labirintus. Ördögi felfordulás, diabolikus cirkusz. Mágikus útvesztő.

Dúl Antal beavató regénynek nevezi a Karnevált.^[71] Talán a beavatás jelenti a kulcsot a labirintushoz, illetve magához a regényhez. A beavatás ugyanis a tudat átalakítása, a tudat színvonalának megemelése. Mint minden átalakítás, úgy ez is leírható alkímiai terminológiával. A beavatás során az ember a leszűkült életének határait áttöri, és a létezés egészét magában helyreállítja.^[72] A beavatás megnyitja az utat a lét irányába, a személyiség kiteljesítése érdekében. Ugyanezt jelképezi az alkímiai coniunctio, ahol a szétválasztott elemeket a tökéletesség jegyében egyesítik újra. Ahogy az alkímiai procedúrában szükség van egy köztes elemre, a mercuriusra, ugyanígy a beavatás során is szükség van egy közvetítőre, egy mesterre, aki segít végigjárni a kiteljesedéshez vezető utat.
A beavatáshoz a mandala szimbolikája is lényeges pontokon kötődik.

Ez a beavatási aspektus jelzi a mandala és a labirintus bizonyos szerkezeti hasonlóságait. Számos mandalának egyébként világosan labirintus jellegű a rajzolata. A labirintus rituális funkciói közül számunkra kettő különösen érdekes; egyrészt az, hogy a túlnant jelképezi, bárki is lép oda be a beavatás révén, az valódi descensus ad inferos ("halál" majd "föltámadás") magvalósítója lesz; másrészt pedig az, hogy egyfajta "védőrendszert" képvisel mind spirituálist (a gonosz szellemek és démonok, a káosz erői ellen), mind anyagit (az ellenségekkel szemben). Mivel a város csakúgy, mint a templom vagy a palota "világközépet" alkot, ezért labirintussal vagy falakkal védték a betolakodók, az ártó erők, a "sivatagi szellemek" ellen egyaránt, akik megpróbálták a "formákat" abba az alaktalanságba visszalökni, amelyből azok eredtek. Ebből a szemszögből tekintve a mandala - valamint a labirintus - funkciója legalábbis kettős lenne; egyrészt egy földre rajzolt mandalába való belépés beavatással ér föl, másrészt pedig a mandala "megvédi" a tanítványt minden romboló erővel szemben, egyszersmind segíti az összpontosításban, abban, hogy megtalálja saját "középpontját".^[73]

Bormester Mihály is a középpontot keresi, ahonnan nézve a labirintus áttekinthető, megfejthető. A regény hét fejezete Bormester beavatását kíséri végig (a legtöbb tradícióban a beavatás hét fokozaton keresztül megy végbe^[74]). Az első fejezet témája a hős neve volt, mondja az elbeszélő, és ezzel arra utal, hogy Bormester Virgil, amikor a börtönben Mihály arkangyalnak képzeli magát, valójában nem önmagát találta meg, hanem születendő fia nevét. Mihálynak így már a születése előtt megvolt a neve (mátrixa). A regény második fejezete Mihály születésével foglalkozott, a következő fejezetekben pedig Mihály a sorskerék örvénylő forgatagába, a labirintusba kerül, ezzel egyidejűleg viszont a kiteljesedés felé is megnyílik számára az út. Ezt az utat fogjuk végigkísérni a továbbiakban.
 

 

FEJ NÉLKÜLI LOVAS

A harmadik fejezetben Bormester Mihály húszéves legényként jelenik meg, aki megjárta Párizst és Münchent, képtárakat, koncerteket látogatott, alapos világi műveltségre tett szert. A fejezet egy üdülőotthonban kezdődik, ahová Bormester a tüdőcsőhurutját jött kezeltetni. Az üdülőotthon zárt közössége az emberi világ modellje, ahol ugyanolyan monomániásokkal találkozunk, mint az előbbi két fejezetben. Létezik itt egy forradalmi kör is, erről Vatta úr mesél Bormesternek, ez a kör azonban szintén pszeudoközösség, tagjai nem tudnak közös nevezőre jutni egymással, párhuzamos egzisztenciák. Vagyis a fiak nemzedéke, a következő generáció ugyanúgy maszkokat visel, mint az előző fejezetekben az őseik.

Bormester gyógyulni érkezett az üdülőotthonba, a gyógyulás pedig az alkímiai egyesülés újabb szimbóluma. A különálló, beteg elemek a panacea vagy medicamentum spagiricum segítségével "gyógyulnak meg". A panacea az újraélesztésnél szerepet játszó balzsam megfelelője. Bormester megjárta a világot, megismerte az európai kultúrát, és úgy tűnik, hogy mindettől megcsömörlött. A kiüresedés, a lélek kiszáradása ez az alkímiában, ami tulajdonképpen a keresés kezdeti stádiuma. Bormester valami többre, valami igazira vágyik, amit az egyik függönybeszélgetésben vita nuovának nevez.^[75] Hogy mi is ez a "valami több", azt most még Bormester nem tudja, mert fátyol fedi a szemét: nem látja a helyes irányt, amely a depresszió zűrzavarából kivezetné. Hasonló állapotban van tehát, mint amilyenben Bormester Virgil volt a regény elején. Mihály most ugyanazon a tévúton indul el, amelyen annak idején az apja: az első adandó alkalommal megházasodik. Ez a fejezet a "profán" házasság elhibázott, hamis voltáról szól, arról, hogy a maszkok társadalmában lehetetlen megvalósítani a férfi és a nő egyesülését. A nők elvetemült bestiákként jelennek meg, akiknek standard élettartamuk az evés és a kéjelgés, meg a véget nem érő zsörtölődés. Lala úrhölgy, Bormester jövendőbelijének nagynénje a legtökéletesebb megtestesítője ennek a maszknak, alakja dominál a fejezetben.

Lala minden ép nőt gyűlöl, és minden férfit meggyilkolna. Feltéve, ha mégis férjhez ment volna, akkor azért állna bosszút, mert a szüzességét elvették. A nő alaptermészete az álmos és tunya tenyészet, ez az ő attrakciója, s ez az, amivel reánk annyira hat. A normális nő mindig teherben akar lenni. Az amazon az, aki a terhesség ellen tiltakozik. Ezért az amazon meg nem engedett aktivitásban szenved. Az aktív nőktől óvakodni kell. Persze a tunyáktól is. Azt hiszem, Angela is amazon. Ez most még nem állapítható meg, majd nászéjszaka után, de akkor, jaj - ^[76]

Angela szülei Lala terrorja alatt állnak, aki például Kanavász Antalt abnormálisan alapos fürdésre kényszeríti. Gittának, a feleségének folyton fejfájásai vannak, de "a béke kedvéért" mind a ketten tűrnek, évek óta. Bormester ebből a lehetetlen helyzetből akarja megszabadítani Angelát, vagyis Bormester a megmentő szerepében tetszeleg, ami szintén maszk és mánia, de Angela ezt elfogadja, hiszen ő valóban menekülni akar a családjából. Nászuk azonban nem lehet valódi házasság, alkímiai menyegző: Bormester ugyanabba a fonák helyzetbe kerül, amelybe korábban az apja. A nászúton ez végérvényesen kiderül. Ez az út az alkímiai peregrinatio feje tetejére állítása, paródiája. A férfi és a nő, vagyis az egyesítendő elemek közötti egyensúlyt az alkímiai menyegző során a víz állítja helyre: a tengerpart az a hely, ahol az egyesülés megszilárdulhat, mert a tenger, vagyis a víz enyhíti, feloldja az ellentéteket. Bormester és Angela nászútja az olasz riviérán ezzel szemben épp a fordítottját teszi. Angela már a vonaton fejfájásra panaszkodik; a szállodában aztán a foga kezd fájni, étvágytalan, a tengert pedig piszkosnak tartja, a halaktól irtózik. Közben mindenért Bormestert okolja, vagyis zsörtölődik. Bormesternek rá kell döbbennie arra a szörnyűségre, hogy Angela pontosan ugyanazokat a negatívumokat műveli, amelyeket otthon látott, és amelyektől Bormester meg akarta menteni őt. Ami még rosszabb, Angela egyesíti magában Lala néni, Gitta, Fanny rossz oldalait, ez pedig már a csőd teteje.

Bormesternek egyik éjszaka "okkult" élményben lesz része. Az ablaknál áll és a sötét tengert nézi, amikor meghallja, hogy a szomszéd szobában egy férfi és egy nő beszélget, pontosabban ugyanúgy vitatkoznak, mint Angela és ő, ugyanúgy fejfájásról, piszkos tengerről van szó a szomszéd szoba nászutasai között is. Bormester ekkor úgy érzi, hogy neki és a szomszéd férfinak helyet kellene cserélniük, hiszen hiba történt, az ő felesége valójában a szomszéd szobában van, az idegen férfié pedig itt, Bormesterrel. Ettől kezdve Bormester úgy érzi, hogy tévedés áldozata lett, noha még nem tudja, hogy ez egészen pontosan mit is jelent. Nem tudja azt sem, hogy a szomszéd szobában ifjabb Herstal Raimund van, akivel annak idején Majoránna nővér elcserélte őt.

A profán házasság elhibázottságát, groteszk kisiklását jeleníti meg a fejezetben Fanny és a rongybaba esete. A bolondos Fanny, Kanavászék szolgálólánya babát varr magának, akivel kedvére szórakozhat, akit fürdethet, elaltathat, akinek "bögyörőjével" eljátszadozhat, vagyis Fanny készít magának egy férjet, akin uralkodhat.^[77] Archibald, a jós és mutatványos szintén egyfajta groteszk nemi eltévelyedést példáz. Mutatványa ugyanis abból áll, hogy az ocsmány, púpos, Duxszal fogaikat vicsorgatva, üvöltve ütik, verik, tépik, harapják egymást.^[78] Végül pedig Jávorka esete is a házasság paródiája, neki ugyanis a kecskéje a hites felesége.^[79] Esszéisztikusan foglalja össze a házasság tragédiáját a (hetedik) függönybeszélgetés.^[80] A házasság a teljes kimondhatóság helye kellene, hogy legyen, a házastársak között minden falnak le kellene omolni; ehelyett a zárójelek a házastársak ágyában válnak a legáttörhetetlenebbekké, ami a nászéjszaka legtragikusabb élménye.

Bormesternek és Angelának kislánya születik, de kilenc napra rá meghal. Angela Bormestert, Bormester Angelát okolja a gyerek halála miatt. Összeverekednek, és a dulakodás közben a kis holttest a padlóra zuhan. Férj és feleség rugdossák egymást. Bormester számára ez a legmélyebb pont, a sötét őrület nigredójába kerül: kocsmába jár, ami feltétlenül az alkímiai solutio helyszíne. A legmélyebb pont azonban a felemelkedés kezdőpontja is egyben (a solutio "oldódást" és "megoldást" is jelent).

Olvadó idő. Tócsák. Utca. Korcsma. Benézek. Bor. Sör. Férfiak ülnek és isznak. Miért nincsenek otthon. Borárak. Sörárak. Tócsák. Kávéház. Férfiak ülnek. Miért nincsenek otthon? Ismerd meg tenmagadat. Verkenne dich selbst. Mozi. Fej nélküli lovas, tizenkét felvonás.^[81]

A fej nélküli lovas a különállást (separatio) jelképezi, amit az alkimisták a lefejezéssel illetve a fekete halálfejjel illusztráltak (vö. az emberfej nagyságú bomba a születésről szóló jelenetben).
  
Bormester egyetlen társa ebben a fölfordulásban talán Marianne lehetne, a regény nőalakjai közül talán az egyetlen, akiben nincsenek démonok. Bormester és ő megértik egymást, ezért lehetnek barátok. Egyik sétájuk alkalmával, miután Bormester elpanaszolja házassága gyötrelmes tragédiáját, Marianne a következőt válaszolja.

Ön nem ilyenféle boldogságra született. Az ön helyében azt a szándékot, hogy boldog legyek, fel is adnám. Valamit csinálnék, valami nagyot - ^[82]

Ez a "valami nagy" az alkimisták opus magnumára utal, ami a mysterium coniunctionis másik neve. Ekkor azonban a történet már 1914-nél tart, a világ is a mélypont felé közeledik. A fej nélküli lovas motívuma mind többször tűnik fel, ami az irányíthatatlanná váló, elszabadult indulatok és ösztönök időszakát jelzi. Ady Endre a háború kitörésekor hasonló szimbólumba sűrítette az európai civilizáció útvesztését, kisiklását.

Vak ügetését hallani

Eltévedt, hajdani lovasnak

Volt erdők és ó-nádasok

Láncolt lelkei riadoznak.

Hajdani eltévedt utas

Vág neki új hináru útnak,

De nincsen fény, nincs lámpa-láng

És hírük sincsen a faluknak.^[83]

A harmadik fejezet végén újabb "okkult jelenet" játszódik le: Bormester Mihály és lovag Herstal Raimud kancellár Kanavász Antal ezredesnél találkozik. Apa és fia egyetlen találkozása ez, és érdemes megjegyezni, hogy ekkor Kanavász tiszti szolgájaként Pataj is jelen van. A tragikomikus az egészben az, hogy Herstalnak déja vu érzése van, mintha valahonnan ismerné Bormestert, kettejük találkozását mégis végignevetik, hangos poharazással vétik el a valódi találkozást. Másnap Bormester bevonul a hadseregbe, és nem sokkal azután, a tiszti iskolát elvégezve, mint őrmester kerül a harctérre. Ekkor kezdődik életének az a korszaka, amit a függönybeszélgetésben a párhuzamos életrajzainak nevez. Bormester élete ugyanis ezen a ponton többszólamú lesz: kettéválik. (A fej nélküli lovas, mint összetett szimbólum, egyszerre jelképezi a külső, történelmi zűrzavart, valamint Bormester belső, mágikus szétválasztódását is.)

Attól a pillanattól kezdve én a déli harctérre mentem, pont úgy éltem, mintha az északira mentem volna, de az északira mentem, és pont úgy éltem, mintha a délin lettem volna. Igenis én tudtam, hol vagyok. Én tudtam, hogy mind a kettőn ott vagyok.^[84]

MÁGIKUS TUDATHASADÁS

Az unio naturalist, a test és a lélek öntudatlan, otromba gubancát az alkimista kettéválasztja (separatio), hogy a cselekvő sulphurt és a szenvedő salt a procedúra végén újra összeillessze (vita nuova). Bormester Mihály ennek okán válik ketté, a beavatásnak ebben a kezdeti szakaszában. Michael, aki délre kerül, Nápolyba, majd beutazza Afrikát, Dél-Amerikát és a Távol-Keletet, a könnyed, szárnyaló, szellemi lénye Bormesternek. Erre utal az is, hogy a hozzá hasonló komédiásokkal, akikkel a sors összehozza, tömény alkoholt: gint, whiskyt, brandyt iszogat, az alkohol ugyanis a spiritus, a szellem megfelelője az alkímiában. Ezek a felelőtlen, könnyed, nagyvonalú komédiások egyébként mindnyájan a sulphur szárnyaló oldalát jellemzik. Melius, a célbaköpés bajnoka, Josiah Pen, a kakozófia atyja, valamint Van Hoop, a világ működését előmozdító "kenyőcs" elméletének kidolgozója: mindhárman a végsőkig csiszolt, fejlett élettechnika képviselői, aminek következtében kimagaslanak a "bennszülöttek" közül.

A bennszülöttek mainapság, éppen élettechnikájuk alacsonyságánál fogva teljesen elnökeik és vezéreik markában vannak, és nem látják, hogy azok életüket megnyomorítják. Pedig olyan új élettechnika van kialakulóban, amely nem népi, hanem szektákon és vallásokon és fajokon és osztályokon felül az egész föld távlatában világpolgár és szabad egzisztencia -

(...)

A mi feladatunk, hogy ezt a zavaros, kátyúba jutott, hülye, értelmetlen, gyáva, nehézkes, ihlettelen, prózai és humortalan emberi életet könnyűvé és elegánssá és virtuózzá és vidámmá és muzikálissá tegyük.^[85]

Ezzel a könnyed, szellemi zsonglőrködéssel éri el Mike és Pen, hogy egy kis dél-amerikai köztársaság alkotmányos rendszerét megdöntve magukat császárrá és főpappá teszik meg, majd a következő éjjel a pénzeket bezsebelve kereket oldanak. Hasonló játékot űz Mike és Van Hoop egy távol-keleti vallás két szektájával, amikor pusztán kedvtelésből, valamint nem elhanyagolható anyagi érdekből vallásháborút robbantanak ki köztük. Mindebben nagy segítségre van fejlett nyelvhasználatuk, amellyel magasan a többi ember fölött vannak.

Ön tehát azt kívánja, hogy ezt a hadfelszerelést mi olyan népeknek, amelyek háborút viselnek, adjuk el -

Yes. Abban az esetben pedig, ha a népek nem viselnek háborút, mi ketten tevékenyen működjünk közre, hogy azok hadviselő felekké váljanak -

Értem. Ismer ön ilyen népeket?

Uram, én harmincnegyedik életévemet élem, és még ezen a földkerekségen nem ismertem olyan népet, amely néhány ügyes szóra ne vált volna hadviselő féllé, olyan néppel szemben, amilyennel csak óhajtja.^[86]

A jól megválogatott szavaknak tehát veszedelmes, mágikus hatalma van.

Bormester másik fele, Michail az anyag rabságában sínylődő testet jelképezi, erre utalhat az is, hogy kalandjai során többször ténylegesen is fogságba esik: az északi harctéren az oroszok kezére kerül, és több hadifogollyal együtt őt is kelet felé szállítják. Sikerül ugyan kiszabadulnia, de hamarosan újra elfogják. Rabságból rabságba kerülve jut egyre keletebbre, és közben iszonyatos tapasztalatokkal gazdagodik: Mongóliában például az őket foglyul ejtő bandavezér szögekkel kivert asztalon erőszakol meg egy nőt, de a legdöbbenetesebb az, hogy a többi nő még irigy is megkínzott társára, akinek ez a véres kiváltság jutott. Michail utazásának lényege az aszkézis. A szenvedés megedzi az embert, képessé teszi arra, hogy a fájdalmakat elviselve meglássa azt, ami a keserűségen túl van. Az aranyat, mondják az alkimisták, a tűzben kell megedzeni. Akikkel Michail összetalálkozik útja során, azok mindnyájan ebbe az irányba, a megtisztulás felé segítik őt. Karipa, a clairvoyant például megmagyarázza neki, miért sóvárognak a nők arra, hogy a szöges asztalon megerőszakolják őket.

A gyönyör és a kín között lényeges különbség nincs. Amíg az ember él, addig jóra és rosszra egyaránt szomjas, és csak egyet akar, az élet kábító italától lerészegedni - ^[87]

Egyezik ez Jacob Böhme, a Hamvas-esszékben gyakran idézett misztikus író gondolataival. A sóvárgás nála ugyanazt az ájult ösztönt jelenti, amellyel az ember az élet dolgai felé irányul. Karipa arról is beszél Michailnak, hogy a kijózanodás hogyan érhető el.

Az első és az utolsó parancsot, amit rádmértek, teljesítened kell vonakodás nélkül és egykedvűen, bármi legyen. A mesterek közül addig senki sem fogad el tanítványnak, amíg ezt nem tudod - ^[88]

A világ híd, át kell menni rajta, megállás nélkül menni, mindent megnézni, de sehol se megállni.^[89]

Alázattal kell járni a szenvedés útját, elfogadva azt, amit a sors az emberre kiszab. Ezt megtanulva érkezik meg Michail Kínába. Egyre közelebb kerül a hermetikus tanítás bölcsességéhez, amelynek foglalata Kínában a Tao. Karipa így búcsúzik tőle:

Az egyetlen úton vagy. De az út hosszú - ^[90]

A háború közben véget ér, de Michail még nem indul haza, keresi a megvilágosodást. Így jut el Yubainkanhoz, az "élő Buddhához", akiről azt beszélik, hogy a szellem világosságát sugározza a földön. Yubainkan hónapokig a szamádhi állapotában van, ami az érzéki valóságtól és a szenvedélyektől való elfordulásnak, megszabadulásnak a jógához hasonló meditációs eszköze, az abszolút tudás megszerzésének a technikája.^[91] A szamádhiban a lét és a tudás már nem válik külön, a mozdulatlan és szótlan nagymester lénye maga a szakrális bölcsesség. Yubainkan leírása a benne megnyilvánuló teljességet érzékelteti: mikor Michail találkozik vele, arcának egyik felét élesen megvilágítja a fény, míg a másik fele fekete marad,^[92] ami pontosan megfelel a jin és a jang egységének a Taóban. Michai segítséget kér a mestertől, mire Yubainkan a következőket válaszolja.

Én minden mágiát ismerek. Azért tanultam meg, hogy ne használjam. Én téged olyan állapotba tudnálak hozni, hogy boldog lennél, és életedet úgy élnéd le, mint az üdvözült. Lelked mégis a kárhozaté lenne. Igazi lényed sötét maradna, és elvesznél. Menthetetlen. A szenvedés poharát meg kell inni, a magadét és a másokét, minél több emberét - ^[93]

Yubainkan is a szenvedés szükségességét hangsúlyozza Michailnak. Emellett azonban még egy fontos dolgot megtud tőle Michail, mégpedig azt, hogy a szenvedés tüzében, a válságos helyzetekben van valaki, aki az embert megerősíti és vezeti: ez pedig az angyal.

A te angyalod nő. Nevét jól jegyezd meg. Antennis. An-ten-nis. Ne felejtsd el. Nagyon törékeny lény. Színe arany, világoskék és rózsaszín. Tiszta hangja van, mint a fülemülének. Valaha nagyon szép volt. Életeddel beszennyezted. Sokat szenvedett tőled. Még nem veszett el. Ha vigyázol rá, szépségét visszanyeri. (...) A túlvilágon ő fog vezetni abban az alakban, amivé te őt tetted.^[94]

Michail útján fontos állomás Manouel atya, a zárszót ugyanis ő mondja ki. A passzív, önmaga bölcsességébe bezáruló Yubainkannal való találkozás után Michail egy varázslót és egy lámát is fölkeres, erről semmi bővebbet nem tudunk meg, nyilván mert semmi lényegessel nem járultak hozzá a megtisztuláshoz. A következő helyszín, ahol Michail megfordul, egy misszionárius kolostor. Itt találkozik a francia szerzetessel, pére Manouellel, aki a világválságról és az evangéliumi emberről beszél neki. Kétféle világválságot különböztet meg: a reménytelen és hiábavaló, kereszténységen kívüli világválságot, ami céltalan és értelmetlen szenvedésekkel vezet a világ fölmorzsolódásához (a szerzetes ide sorolja a vallást, a tudományt, a filozófiát, mindent, ami a kereszténységet nem fogadta magába). A másik világválság a kereszténységen belüli válság, az apokaliptikus válság, amely szintén keserves szenvedéssel jár, de ez a szenvedés nem hiábavaló és nem a megsemmisüléshez vezet, hanem Isten országának a megvalósulásához. Manouel atya mindehhez még valamit hozzáfűz.

Bevallom, hogy én az olyan embernek, mint ön, aki a bizonyosságot keresi, és aki innen haza Európába valami biztosat óhajtana vinni, sajnos, nem tudok mondani semmit, mert én önt nem akarom becsapni, és talán, ha alkalmam adódna, minden gondolkozás nélkül bárkiért életemet tudnám adni, de egyetlen úgynevezett bizonyosságot nem tudnék neki kezébe adni azzal, hogy ez holtbiztos, és minden körülmények között beválik, mint az aszpirin vagy a forgópisztoly.^[95]

Az összes doktrína (a Van Hoop-féle "kenyőcs") csődben van és érvénytelen, nincs egyetlen üdvözítő igazság, csak folytonos keresés van, tűz, amivel a dogmában való megmerevedés elkerülhető. Tulajdonképpen ezzel ér Michail az út végére: Bormester testi fele, a sal a szenvedésben égve megtisztult, az újraélesztésre alkalmassá vált.

Még egy fontos mozzanatra kell kitérnünk, ami nem más, mint a nővel való találkozás. Jung lélektana az archetípust, az ősképet, melyet a férfi magában hordoz a tiszta, ragyogóan szép angyali nőről, animának nevezi. Mike, a csatangoló szellem Ainyuval találkozik a dél-amerikai útja során, és ettől a nőtől teljesen lerészegedik, maximálisan a hatása alá kerül, majdnem az őrületbe sodorja őt ez a találkozás. Ainyu, a "trachit nő", a tömör és masszív anyag megtestesítője.

Soha ilyen arcról sejtelmem sem volt. Kezdtem érteni Josiah Pen trachitimádatát, a tiszteletet az iránt, ami ebből a kemény kőből van. Trachit arc. Férfinál ijesztő. Több ilyen arcot láttam. Nőnél ellenállhatatlan. Ez a mosolytalan sötétség, ez a megérinthetetlen távolság, az önmagába zárt szenvedélytelenség. A szépségnek ezen a fokán.^[96]

A szellemet képviselő Mike animája a lehető leganyagibb anyag, matéria (mater), amely felé a szellem mint önmaga párja és kiegészítője felé vonzódik.^[97] Ezzel szemben a testies Michail szerelme, Tamara a lélek allegóriája, hiszen a test is ugyanúgy keresi a maga másik felét, a lelket, a spiritust, ami a testet lángra lobbantja. A lélek misztikus szimbóluma ugyanis a láng.

Téged még a lángok is ölelnek, Tamara. (...) ...én szeretlek téged, tudod, innen a bezárt kocsiból, nem úgy szeretlek, mint a húst, amit meg lehet enni, hanem mint a csillagot, amit nem is tudnék elérni, sóvárogva és reménytelenül.^[98]

Mike el kell, hogy hagyja Ainyut, Tamarát pedig elrabolja egy vadember: az animát sem Mike, sem Michail nem érheti el. A nő az élet istennője, a szent tűz, mint azt Mike és Michail a Kali-templomban megérti; a nő a mámor és a káprázat, de az alkimista tinktúra, az esszencia is a nő, aki "a lélek középpontjában ül, gyémánttrónuson, egyetlen szál ezüstfátyolban."^[99] Az anima egyaránt ránthatja pokolba és vezetheti az égbe a férfit: a nő amazon is és angyal is, vagyis kettős természete van, mint az alkimista procedúrában a higanynak (mely egyszerre "híg" is és "anyag" is). A nevek mágiája, aminek fontos szerepe van a Karneválban, ebben az esetben úgy nyilvánul meg, hogy az amazon és az angyali nők neve egyaránt A betűvel kezdődik (Abihail, Améline, Angela, Ainyu, Antennis).

Mike és Michail találkozása a visszavezetés (reductio) műveletét követően az alkimista szabályoknak teljesen megfelelő módon történik, mégpedig a tengerparton (a víz ellentéteket oldó szerepéről fentebb már szóltunk). Zanzibárban Mike épp egy Alexandria felé tartó hajóra akar fölszállni, amikor egy idegen úr jön vele szemben. Azonnal felismerik egymást, hiszen korábban már mindketten hallottak a másik létezéséről. Bormester két fele, a szent és a bohóc most együtt száll fel a hajóra (ami az alkimista lombiknak felel meg), hogy az egyesítés művelete is megtörténhessen.

Önnek nagy szüksége van rám, ahogy nekem is nagy szükségem van önre. Azt hiszem, egyetlen nagy szenvedélyem, az indián nő azért volt olyan feneketlen, mert ő kőből volt, és az én szellemi lényemnek arra a kemény és masszív anyagra volt szüksége. Ön inkább sár, de ez még érdekesebb. Egészen formátlan. Csak az én tüzemmel tud magából alakot égetni. Látja, milyen hévvel kínálkozom. Ön föld és víz, nedves anyag, amiből az első embert gyúrták, én vagyok a tüzes lélegzet, amit ebbe az anyagba lehelnek. Egész genezis. Csak ketten vagyunk egész ember.^[100]

A dologba azonban hiba csúszik, a munka nem precíz, amit Mike észre is vesz.

Nem tartja különösnek, hogy ön, a nehéz földi ember az ekkléziaszta, és én, a spirituális olyan világias vagyok? Az imént rendezési hibáról beszéltem, s arról, hogy a sorsunkat intéző erőket nem tartom túl intelligenseknek. Azt hiszem, különösebb értelem tulajdonságaink elosztásában sem nyilatkozik meg. Még ízlés sem. Ezt én másképpen csináltam volna.^[101]

A "rendezési hiba" folytán az egyesítés nem válhat reanimatióvá, csak fixatio marad. A magyarázat erre az, hogy Michail az eltelt hét(!) év alatt végigjárta ugyan az élet kálváriáját, a szenvedés poklát, megtisztult és megvilágosodott, de Mike, a szellemlény nem valósította meg az unio mentalist, nem olvadt össze az imago Deivel, hiszen mindvégig csapongó és felelőtlen életet élt, önmaga mélységeit és magasságait nem ismerte meg, "hét évig egyik bolondságot a másik után csinálta, esze ágában sem volt keresni."^[102] Ezért a beavatás következő lépése az, hogy Bormesternek a lelki hiányosságokat pótolnia kell. A végső újjáélesztés (reanimatio) csak ezután valósulhat meg.

A regény teljes gazdagságát nem tudjuk kimerítően bemutatni, ezért itt csak utalhatunk arra a vonatkozásra, hogy a főhős két felének egyesítésébe csúszó hiba finoman jelzi az első világháborút követő békekötések elhibázottságát is. A fejezetet követő függönybeszélgetésben ezt úgy fejezik ki, hogy a háború felfordulásában a népek szemtől szemben álltak  egymással, de a háború végén, amikor békét kötöttek, senki sem ismerte fel a pillanatban az "üdvtörténeti helyzetet" (a szemben álló nemzetek alkímiai menyegzőjére kínálkozó alkalmat). A békekötés így csak a következő háborút készítette elő, amelyben a páratlan kegyetlenségű diktátor, a cirkuszigazgató fog megjelenni. (A cirkuszigazgató paradigmatikus alakja Mr. Ecquetre, aki a mágikus excrementum köré épített mítosz segítségével idomítja népét a teljes odaadásra. Ez egyúttal parodisztikus leleplezése is a században fellépő totalitárius rendszerek hazugságra épülő kegyetlenségének.)

A függönybeszélgetésben esik szó arról, hogy az 1914 után élő ember kénytelen kettősen élni. Bormester személyiségében a szent és a bohóc együttléte jelenti ezt a kettős tudatot, amely az új században való boldoguláshoz elengedhetetlen. A kettős tudatú ember szent, vagyis a létezés mélységét átérzi, ugyanakkor bohóc is, arlequin, aki nem dől be egyetlen idomítónak és "kenyőcsnek" sem (vagyis tudja, hogy az élet szakrális bolondság). A valódi közösség csak dupla tudatú emberekkel valósítható meg.

Az államot régi formájában a szimpla tudatú emberek számára készítették. De a szimpla tudatú ember, kérem szépen, viszont a közösség számára tökéletesen alkalmatlan. Ez csak a néger. Csak a bennszülött. Ezek a hiszkinek és a csauszkinok. Ezek a karakik és a zeploták. Ez, kérem, a csürhe. Igazi közösség csak dupla tudatú emberekből lehetséges. Az új állam alapja az élettechnika kifejlesztése és az összes kenyőcsök likvidálása. A dupla tudatú ember számára a régi állam hülyeség. Az idomító idióta.^[103]

A tudat kettőssége viszont kockázatos dolog, mert ha a bohóc és a szent között az egyensúly megbomlik, patológ állapot jöhet létre. Az alkímia nem veszélytelen foglalatosság.


 

BEAVATÁS ÉS MISZTIKUS HALÁL

Bormester 1922-ben tér haza, hétévi távollét után. Első útja a szülői házba vezet, ahol megtudja, hogy apja, Bormester Virgil már nem él: fiára az emlékiratait hagyta örökül. Mihály ezután tér otthonába, feleségéhez, akivel rövid idő alatt össze is vitatkozik, végzetesen. Összeverekednek, majd Bormester torkon ragadja a nőt és megfojtja. Ekkor jelenik meg először Antennis, Bormester angyala. Nem valódi emberölés ez tehát, hanem mágikus aktus, amellyel Bormester az angyalt felszabadítja. Az idő ebben a percben megáll, a pillanat kitágul: ez a végtelenné tágított pillanat az ötödik fejezet ideje. Bormester Angela megfojtása után a temetőbe megy, apja emlékiratait, a Tépelődéseket olvassa. A közelében egy ember friss sírgödröt ás, egy másik pedig nézi. Mihály szóba elegyedik velük, a sírásóval és a hullamosóval, akik azon vitatkoznak, hogy melyikük foglalkozása a fontosabb.

Ha Gázsi hal meg előbb, Csupor szépen megmossa, de nem fogja tudni eltemetni. Ha csupor hal meg előbb, Gázsinak addig várni kell, amíg valaki megmossa, és csak akkor temetheti el - ^[104]

Kettejük egymásrautaltsága a sal és a sulphur összetartozására emlékeztet. Hasonló ez Flórián és Féllábú esetéhez, csak míg az ügyész és az ügyvéd, szemben álló felek lévén, a szétválasztottság (separatio) állapotát tükrözték, addig a sírásó és a hullamosó az egység (fixatio) állapotát jelképezi.

A temetőben Bormester Márkussal is megismerkedik, aki kenyeret és kolbászt fal a sírokon, bort iszik, mint aki a világba belenyugodott és a játékszabályokat elfogadta. Káromkodhat, köpködhet szabadon, mert ez a lényeget nem érinti.

A cél nem bármit is eltiltani. Hadd jöjjön az egész. De sohasem hagyni, hogy rajtam bármi erőt vegyen. Se szerelem, se vallás, se mű, se gyönyör. Nem aszkézis. Semmit sem a tudat alá nyomni. Mindent látni. Ha a küszöb alá nyomja, azonnal erjedni kezd. A pokol tele van penésszel és pincegombával és mocsárgázzal. Felszabadulni. Nem kompenzálni, hanem szublimálni, ha így jobban érti. Piha. Még filozófus leszek. Nincs bűn és erény, jó és rossz. Túl. Messze túl. A tisztult amoralitás - ^[105]

Miként a neve is sugallja, Márkus lesz ebben a fejezetben a mercurius, a mester, aki a beavatás misztériumában Mihályt segíti. A közreműködést maga ajánlja fel, mondván, Mihálynak szüksége van rá, mert bűnt követett el, és nélküle elmerülne (ebben ráismerhetünk a mercuriusnak mint prima materiának a kezdeményező jellegére). Márkus látja Mihály múltját és jövőjét. Azt is elmondja neki, hogy a két apja, Virgil és Herstal mátrixa voltaképpen a kelta ikerpár, Ugorluk és Ulexer, akik közül az egyik könnyed, kedélyes (Ugorluk, Herstal), a másik pedig labilis, félénk (Ulexer, Virgil). Az ikrek egyébként szintén az összetartozást jelképezik, az egész ötödik fejezet ennek a jegyében áll. Hogy miféle kapcsolat van Mihály apái és a kelta ikerpár között, arról Márkus a következőképpen szól.

Rájöttem arra, hogy a világ a mi imaginációnkban van, de a történet is ott van. Az egész idő káprázat. Az egész létezés egyidejű. Az egész egyszerre jelen van. Ez az örök jelen, az elmúlhatatlan pillanat.^[106]

Aki jól begyakorolja magát az éberségbe, a "látásba", az Márkus szerint képes a maszkok mögé nézni, képes meglátni a mozdulatlan mintát, a mátrixot, amelynek szüntelenül megjelenő másolatai, lenyomatai a maszkok. Márkus látja Mihály mátrixát is: a 13. században Manfrednek hívták, alkímiával, hermetikával, kabalával foglalkozott és a szerelem hevében olyan mágikus módszert dolgozott ki, amellyel szerelmét, Aureliát és önmagát eggyé tudta olvasztani: így "a két emberből egy lett, de kétszer olyan szép."^[107]

Ugorluk és Ulexer esetét jól vesse egybe Manfred és Aurelia estével. Mindez kezdettől fogva van és tart, azzal együtt, ami a most. Milyen elképzelhetetlen szövevény. Hajam a gyönyörűségtől az égnek áll. Hall még különbeket is. Ha majd Havrincourtról és Pietro Saleinről és Ferdinándról és Boldizsárról beszélek. Gondolja csak el, az ön apja Ugorluk, ikertestvérével, a segédfogalmazóval, a középen ön Aureliával és Angelával és Antennissel - ^[108]

Márkus látni tanítja Bormestert, mert nem gondolkodni kell, hanem látni, mint mondja. A tér és az idő káprázat, májá, mert valójában minden egyszerre jelen van. Márkus tanítása a hermetikus filozófián alapszik, miszerint minden egy, a dolgok között analógia van. Hogy mit jelent az egész világot együtt és egyszerre látni (világlátvány), arról Márkus ezt mondja:

Amit most elbeszélek, az a lélek csodálatos változásai. Amit senki sem ismer, csak az egészre való emlékezés mámorából. Az értelem felé meglazítva, hogy átlátszó legyen. Valóságtranszparens. Nem tudok mást mondani, mint azt, hogy a szent könyvek. Ha a talogot ismerné, tudná. Később majd megtanulja. Ha Istent eléggé szereti. Meg fogja látni, mit jelent vele közvetlenül beszélni. Így persze. Nem. Erőtlen. És ha az ő szava megérintené. Ellobbanna egy szempillantás alatt, mint az izzó kemencébe ejtett pehely. Nem mindenkinek való. Csak a zene nyújt róla halvány képzetet, ahogy a szólamok egymást ellenpontozzák. A terek és idők egysége az elmúlhatatlan pillanatban. Ez idő szerint ez a legnagyobb tudás.^[109]

Az emberi történelem során ugyanazok a motívumok jelennek meg, ugyanazok a sorsok, problémák és jellemek ismétlődnek, mindig mindenkivel ugyanaz történik az idő forgatagában, az idő karneváljában. A lélek csodálatos változásai ezek, a nevek mágiája, a látszólag változó maszkok mögött pedig mozdulatlan mátrixok, archetípusok találhatók. Ezek a mátrixok hasonlók a zenei témához, a megjelenő maszkok pedig a téma variációihoz. Mivel a zene misztériuma az, hogy megközelíti a transzcendens világot, vagyis a "legnagyobb tudás" a zene segítségével fejezhető ki a leginkább, ezért a Karnevál szerkesztése is feltűnő zenei jegyeket mutat. A főbb témák, mátrixok, motívumok ebben a fejezetben a boszorkány (melynek variációi Hexapla, Lüszpö, Miquinkül), a fekete mágus (Javari, Boor, Havrincourt), a vizet hordó lány (Hilla, Edessza, Szelima), az ötszáz éve öt percnyi pihenőre vágyó ember (Tulonadebbi, Agragan, Kishdshurben), és az emlékeket gyűjtő megszállott (Tobin, Piznemzok). Ez utóbbi az idő rabjának mátrixa, alakja ezért is figyelemre méltó.

Piznemzok egész életét arra szánta, hogy napjait megőrzi, éspedig úgy, hogy valamely tárgyat kiválaszt, azt a nap eseményének emlékére elteszi. Valahányszor majd később kezébe veszi, a nap mindannyiszor eszébe jut. Így menti meg azt, ami a legmúlandóbb, az időt.^[110]

Az időben örvénylő sorsokat mutatja be Márkus elbeszélése, a számtalan maszk kavargását, és ettől az óriási fölfordulástól Bormester meg is szédül, úgy érzi, kezd elveszni, megbetegedni, feloszlani, szétesni. Valóságérzéke megbomlik, egyre bizonytalanabbá válik. Bormester a nigredóba csúszik vissza, a beavatás során most szimbolikusan meg kell halnia. A tradicionális beavatásnak sarkalatos pontja ez a metafizikai halál, amely az alkímiában a mortificatio, a putrefactio vagy a separatio műveletével analóg. A szétesés folyamatában a mercurius asszisztál: Márkus végig ott ül Bormester ágya mellett. Bormester egyre sötétedő szürke felhőt lát maga körül, megsemmisülés-érzete fokozódik. Előző éjjel álmában Antennist látta, rongyokba bugyolálva egy kőfal tövében ült, törékeny öregasszony volt, mellette egy négyéves kisfiú rövidnadrágban és szandálban. Márkus megmagyarázza, hogy Antennis azért vénült meg, mert Bormester sorsát magára vette. A rövidnadrágos fiú pedig Bormester metafizikai életkorát jeleníti meg, vagyis tudati szintje ezen a fokon áll. Bormesternek a feladata egyszerű: életével Antennist újra széppé és fiatallá kell tennie.

Mert életének egész szemetjét Antennis átvette, ön ismét kisfiú lehetett. Tudja, mit kell tennie?

Antennist széppé és fiatallá -

Meg tudna érte halni?

Szeretnék -

Esetleg sor kerül rá -

Márkus a széke odahúzza és leül. Füstöl. Sokáig néz. Azt hiszem, ön most már alkalmas lesz -

Mire?

A túlvilágra - ^[111]

A menny- és pokoljárás merész alkímiai kalandja következik most, a volatilisatio. A léleknek a túlvilágon vezetőre van szüksége, Bormester Hénoch és Keresztelő János segítségét kéri. A tér és az idő káprázata szétfoszlik, az örök és elmúlhatatlan nappalba lép be a tanítvány ezen a ponton, ezért kell jelképesen meghalnia. A sorsból való kilépés mágikus pillanata ez, Bormester úgy érzi, egyre súlytalanabb, bomlik (putrefactio) és feloszlik (divisio), egyre ritkább lesz. A dimenziók eltűnnek, nincs kint vagy bent, nincs lent vagy fent, nincs itt vagy ott, nincs mozgás vagy mozdulatlanság. Minden egy. Hénoch a saját maszkjukba szédült lárvák ősmintáit mutatja meg Bormesternek, a monomániájukba zárt szerencsétlenek archetípusait, akik nem tartoznak sehová, csak a varázslathoz, amely megszállta őket. (Hénoch ószövetségi pátriárka volt, nevének jelentése alapján - a tudó, a beavatott - az égi titkokat ismerő látnok előképe.^[112]) Minél inkább elmerülnek az őrületben, az életszomjúságban, annál kisebb az esélyük a szabadulásra. Túlvilági útja során az ördögöt is látja Bormester: folyamatosan zuhanó üstökös, vigyorgó és bestiális, de inkább sajnálni való, nevetséges "link alak", semmint ijesztő rém. Zuhanása erőtlenség, az ájultságban való tehetetlen elmerülés, ezért pont olyan szánalomra méltó, mint a többi alvilági szereplő.
A legmonumentálisabb jelenet talán az, amikor Bormester az emberi testekkel zsúfolt folyóhoz ér. Fölülről hömpölyögnek alá a testek egymásba gabalyodva, egymáson keresztülgurulva, hörgés, vonítás, üvöltés és bőgés közepette.

A sok millió test egy helyen, a gáton feltorlódik, aztán, mint a zuhatag, az egész az észbontó fehér mélységbe omlik. A folyó az embert ontja, s az élő vízesésen hull és hull a vakító szakadékba. Mi ez?  kérdem irtózva. Hénoch karját fölemeli, és a magasba mutat. A zuhatag fölött, a kápráztató jégszínű sziklán angyal áll mozdulatlanul, kezében széles pallos. Támaszkodik. Fejét egyenesen tartja. Szeme lehunyva. Arca félelmetesen tiszta és nyugodt. Alszik? Halott? Él? Szobor? A halál angyala, szól Hénoch.^[113]

Bormesternek a többi fetrengő test közé kell vetnie magát, mert a halál folyója az újjászületésé is egyben. A testek egymásra torlódnak, rúgják és karmolják egymást. Bormester Keresztelő Jánost szólítja, ekkor megszűnik zuhanni, és meglátja a szent szakállas, vékony alakját. János mutatja meg neki az örök körforgást: a halálfolyó forrását és a zuhatagot, amelybe ömlik, valamint a káprázatos szivárványt, amelyen keresztül a folyó megújul és újra a forráshoz jut.

A halálfolyótól eltávolodva egy gyöngyhegy látszik a távolban, melynek csúcsán aranysárgán áttetsző kő ragyog. Ahogy Bormester közelebb ér, a hegy tetején kirajzolódik egy város, ennek a kapujában ül Antennis. A város nem más, mint a Mennyei Jeruzsálem, amelynek regénybeli ábrázolása meglehetősen eltér a hagyományostól, a kapuján belül ugyanis börtön található, ahol az igazságért üldöztetést elszenvedők raboskodnak. Bormester megrökönyödve kér magyarázatot Keresztelő Jánostól.

Ebben a városban? Börtön? Mást vártam. Kik vannak itt?

Akiket az igazságért üldöztek, azok mind itt vannak -

Nem üdvözültek?

Az ítélet előtt senki sem üdvözülhet. Ezek itt várják az ítéletet. Helyükön vannak. Az ítélet a börtönt megnyitja, és szabadok lesznek -

Mi ez?

Ez a mennyország. De még nem valósult meg. Az igazak építik az ő igazságukkal -

És?

Az Úr napján kel csak életre. Addig csak látomás - ^[114]

Ugyanígy találkoznak éhesekkel, betegekkel, nyomorult szenvedőkkel, akik a békeszeretők; fekélyesekkel, rokkantakkal, vakokkal, akik az irgalmasok. Ez a mennyország jócskán eltér az Isteni Színjáték éteri, fényes és boldogságban úszó Paradicsomától. Bormester ettől a látványtól, nem tehet mást, földre roskad, és szeméből folyik a könny. Szólni, kiáltani szeretne, de csak sír, tehetetlenül. A túlvilági utazás ezzel ér véget. Bormester magához tér, az ágyon fekszik. A következő napon elmeséli az útját Márkusnak, aki segít megérteni az élményt: Bormester a lélek varázslatait látta, de megtudta azt is, hogy ez a varázslat maga az élet, mert ahol nincs káprázat, ott nincs élet sem. A földi élet szent, mert az üdvözülés útján minden lépés a földi élethez kötődik, minden újabb beavatási fokozatot itt kell megszerezni. Ezzel megtörtént a reanimatio: Bormester az új élet (vita nouva) jegyében ismét az időbe lép, a mágikus pillanat itt véget ér és az idő kereke újra mozgásba lendül. Márkus óva inti Bormestert a mennyországtól, azt tanácsolja neki, meneküljön a boldogságtól és a bölcsességtől.

A bölcs az, aki minden tehetségét kiégeti, és önmagával teljesen egyedül marad. A legnehezebb helyzet. A bölcsek üdvözülnek a legnehezebben. Ez a bölcsek tehetetlensége. Nincs üdvigénye, vagy csak igen kevés. Ezért ül a drágakőhegységben, a küszöb előtt. A legnehezebb az erényektől megszabadulni. Az arany városban nincsenek bölcsek, sőt a dombtetőn kik laknak? A bölcsek ellentétei. Láttam lelkeket, a gödör legmélyéről nyílegyenesen zuhantak fel a város közepébe. Mialatt a bölcs mosolyog és nem mozdul -

Értem -

Az ambróziától sokan elkárhoztak - ^[115]

Bormesternek vissza kell térnie a hétköznapi életbe, a szamszára örvényébe, Angelához és a családjához. Angela nem halt meg, a gyilkosság mágikus aktus volt: nem emberölés, hanem Antennis felszabadítása. Bormesternek most munkát kell vállalnia, viselnie kell a mindennapok terhét, el kell tartania három gyerekét. A túlvilág és az anyagi világ közti ellentét is csak káprázat, mert ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van.

Az ötödik fejezetet záró, sorrendben a kilencedik függönybeszélgetésben most megjelenik a harmadik beszélgetőpartner, "a hang", aki megteremti a szintézist az elbeszélő és az ügyvivő között. Így már együtt van a szerzői Szentháromság: a regény elbeszélője, lejegyzője és sugallója. Újabb regényelméleti fejtegetés során a hang azt állítja, hogy a regény egyveleg és khiméra, a világirodalom zugaiból összeszedett "regény-potpourri", ráadásul az egész túl reális, a realizmus pedig egyszerűen bosszú a meg nem értett valóságon.

Az úgynevezett valóságos történetnek, szól a hang, jelentősége nincs. Az, hogy valami egyszer megtörtént, semmit sem jelent. Megtörtént. Hát aztán? Hogyan van az, hogy az imaginált történet igazabb, mint az, ami valóban megtörtént? A kérdés már igen régen nem az, hogy mi a valóság, hanem az, hogy miképpen lehet megcsinálni azt, ami a valóságnál igazabb. Ez a vita nouva. Az új élet. Az üdv. A történet értéke nem az, hogy valóban megtörtént. Ismétlem, nem az, hogy mi hogyan van. Tessék. Ez az, ami van. Ez itt. Még egyszer mondom: ez itt, ami van. Eleget beszéltem róla. Számomra az érték, hogy valamit meg kell csinálni, ha az egészet itt össze is kell törni, és a semmiből tökéletesen újat is kell csinálni. Ez az egyetlen fontos - ^[116]

Visszacseng itt Hamvasnak a Regényelméleti fragmentumban kifejtett véleménye, vagyis hogy a regény története a személy szélmalomharcának története, a háború, a politika, a gazdaság világával szemben folytatott küzdelmének története, tehát üdvtörténet, amely azonban nem öncélú: az egyéni üdv feladásával a személy ismét a közösségbe lép, hogy lényével a többieket szolgálja.^[117] Márkus is lényegében erre tanítja Bormestert, aki a következő fejezetben tényleg a többiekkel együtt szenvedi végig a második világháború poklát.


 

A BOR ELPÁROLOGTATÁSA

Az előző fejezet hátterében a kuruzslók és a politikai agitátorok jelenítették meg a szellemi és erkölcsi világ fejtetőre állását. A totális zűrzavar most éri el a tetőpontját, a hatodik fejezet ugyanis 1944/45-ben játszódik, a második világháború poklában, ostromok és üldöztetések időszakában.

Bormester három fia felnőtt férfiként jelenik meg. Gergely egyszerű ember, egészségesen közönséges, hármójuk közül ő az ösztönvilág megtestesítője. Az anyaghoz és a testiséghez a leginkább ő kötődik: "olyan, mint az agyag, és agyában örök homály van".^[118] Vele szemben Jusztin áhítatos, ártatlan lelkű, az igazságot szomjazó ember, az éberséget, az emberhez méltó, normális, teljes életet keresi szent sóvárgással. Ő az, aki "ki akar józanodni".^[119] Máté közülük a legintelligensebb, ördögien éleseszű, filozófus, muzsikus, "de főként pojáca".^[120] Ők hárman az élet három minőségét képviselik, a hindu hagyomány három gunáját, ahol a tamasz a lusta és vak tenyészetet, a radzsasz a szenvedély tüzében égő keresést, a szattva pedig a kiegyensúlyozott belátásban való megnyugvást jelenti. Az analógiás gondolkodásban ez a három kategória megfelel az alkímia három alapvető elemének (sal, sulphur, mercurius). Gergely bamba arcú, jó étvágyú, a hétköznapi ember egykedvű jóhiszeműsége jellemzi. Máté ironikus, kételkedő, borotvaeszével leleplezi a dogmákat. (Máté egyébként sánta, ez lényének, hideg intellektusának démoni természetét hivatott jelölni.^[121]) Jusztin kettejük között a mérték, a normális ember, aki az életet nyitott szemmel szeretné élni. Ő a kereső ember, vagyis ebben a tekintetben ő az alkimista, aki mindent megnéz, de semminél sem ragad le, mert a lényeg érdekli, a dolgok valódi állása. Mivel a számmisztikában a három a reintegráció, a szintézis száma,^[122] ők hárman alkotják Bormester lényének teljességét, amit ő maga így fogalmaz meg:

Azt hiszem, az ember álmait csak utódai értik meg, mert az utódok az ember megvalósult álmai és legtitkosabb gondolatai. Ami nekem még titok, az nekik lényük és természetük. Gergely és Máté és Jusztin az én igazi lényem.^[123]

Az üldöztetések, bombázások, sortüzek apokalipszisében Jusztin segít a zsidóknak, búvóhelyet keres nekik és élelemmel látja el őket. Máté naplót vezet, minden nap a történések kvintesszenciáját próbálja egyetlen mondatban megragadni. Az ő rövid, zord, fekete mondatai a történelemnek afféle alkimista párlatát adják. Máté naplójából ismerjük meg az aktuális cirkuszigazgatót, az idomítót, a fogorvosból lett nyilas főparancsnokot, Csibát, aki napközben csizmában és bőrkabátban kegyetlenkedik, éjjel pedig magában fuvolázik ("tetűvé zsugorodott Caligula"^[124]). A zűrzavaros időket felfordult hierarchia jellemzi: az értelem, a szellemi kaszt helyett a becsvágyó csőcselék veszi át a vezetést. Csiba nyilasai vérengző, könyörtelen vadak, de a lelkük mélyén félelem és tehetetlenség lapul. Bormester "antikrisztusi bolondok"-nak nevezi őket, akik eszelősen őrjöngenek ebben a "rémkomédiában".^[125]

A háborúval elérkeztünk a véresen tomboló, őrült karnevál legizzóbb részéhez. A város lakói pincébe húzódnak. Bormesterék is elbújnak egy borpincébe, ahol már ötven ember zsúfolódott össze. Noé bárkája ez a borpince, társadalom kicsiben, ahová az emberek minden kicsinyességüket, önzésüket, az összes rögeszméjüket magukkal hozták, továbbra is csak civakodnak és vitatkoznak. Bormester Mihály, aki az egész fejezet során ritkán szólal meg, de olyankor nyugodtan, halkan, megfontoltan beszél, most az összezárt emberek láttán a következőket mondja:

Ez még nem a pokol feneke. Nem mondom, elég közel van hozzá, de még nem az. Meglátod, ez nem az utolsó. Ha majd meg fogod látni, gondolj rám. Nézd ott azokat, akik egymásra vicsorítanak. Fenyő Rafael az imént a trafikosnétól ellopott egy darab kenyeret, és gyorsan zsebre dugta, most falja. A tizedes nem akar úr lenni. Rellától ellopott egy darab margarint. Látod? Ez lesz. Ugyanaz, de még rosszabb. Ez még nem az utolsó.^[126]

Mosolyogva, csendesen mondja ezt. Bormester mostmár, mint tudjuk, beavatott személy, vagyis a megvilágosodott tudatával képes látni a dolgok valódi értelmét. Tekintetét a romba dőlő világ porfellege sem tudja elhomályosítani. Bormester a pincében meditál, a csillagokra gondol, Jusztinnal éjjel a csillagképekről beszélget.

És az Orion öve?

Tiszta volt, mind a három csillag világosan látszott -

A ködfoltot is megnézted?

Ma éppen különösen megnéztem, az Orionét is, az Andromedáét is -

A Perseus milyen volt?

Félelmetesen ragyogott -

Nagyon szeretnék kimenni, ott kinn az Oriont szeretném látni, ha már a napot nem láthatom.^[127]

A többiek még ebben a szerencsétlen helyzetben sem fordulnak egymás felé, a másik felé, hanem azzal foglalkoznak, hogy hogyan tudnának minél nagyobb hasznot húzni maguknak ebből az egész fölfordulásból. Bormester azt mondja, hogy ezek "sokkal inkább démonok, mint emberek."^[128] Amikor az áruház kigyullad, mindannyian előbújnak a pincéből, és életüket kockáztatva rohannak, hogy minél többet összeharácsoljanak maguknak a "mindenféle hasznos iparcikk"-ből, bútorból, képeskönyvből, gumicsőből és más kacatból, melyek mind teljesen fölöslegesek és használhatatlanok egy óvópincében. Vak és egzaltált ugrabugrálás, ennyiből áll az életük. A groteszk jelenet a végletekig fokozza az előző fejezetek őrült karneválját, a lefokozott lét értelmetlen zsibvásárát.

Ilyen környezetben zajlik Bormester megedzése, alkímiai terminológiával az arany kiégetése (calcinatio) és megszilárdítása (coagulatio), a végleges helyzet megteremtése. Bormester most válik mesterré, a Bor Mesterévé. A borpince megfelel az alkimista lombiknak vagy tégelynek, melyet az ostrom, a bombázások, a lángoló város tüze hevít. A coniunctio harmadik fokozata finoman elrejtve jelenik meg az áruházi fosztogatások jelenetében. Máté végső elkeseredésében az öreg zsidó rabbit, Bernát apót kezdi gyalázni, aki az ostrom alatt szüntelenül szent könyvek részleteit mormolja, így Máté szemében ő a szent szellem képviselője. Máté most fölszólítja, hogy tegyen tanúbizonyságot arról, hogy a szellemnek valóban hatalma van az anyag fölött. Az embereknek, ezeknek a koplaló férgeknek most nem szent igékre, hanem egy tál főzelékre van szükségük, mondja.

Nagy hűhó a szellemmel. Piha. Itt a cadik, a csodarabbi, adj neki egy kenyeret, lakasson jól vele ötvenhat embert. Most itt az alkalom, már elég éhesek, szemük ég. Itt vagyunk ebben a gödörben, az ostrom tart, még holnap is, holnapután is, egy hét múlva is, három hónap múlva is, kolosszális tömegsír. Egy hét múlva sorsot húzunk, kit főzzünk meg elsőnek. Szervác atyát ajánlom, ő közöttünk még mindig a legkövérebb, gondos beosztással egy hétig ellehetünk belőle. Aztán ki következik? A szatócsné! Kitűnő húsban van, egy héttel ezelőtt még evett. Egymást megesszük. Éljen a szellem! Kolosszális tömegsír.^[129]

Bernát bácsi közben csak mormolja a maga héber szavait, a szent bölcsességeket, Máté pedig ismét a szellem erejének megmutatására szólítja fel.

Még soha nem volt ilyen alkalom arra, hogy valaki csodatevő képességét igazolja, mit most, adjatok a cadiknak egy krumplit, varázsoljon belőle tíz mázsát, adjatok egy kanál zsírt, és ő meg fogja tölteni az összes bödönöket. Hallgattok. Ugye? Ha a szellemnek hatalma van az anyag  fölött, akkor ide tud varázsolni ötvenhat sült libát és ötvenhat kenyeret.^[130]

Íme felszólítom a spiritualistákat, hogy tegyenek bizonyságot a szellemnek az anyag fölött való hatalmáról! Ha pedig csoda nincs, akkor fogjátok be szátokat, kenetteljes söpredék!^[131]

Egyre feszültebbé válik a helyzet, Máté is egyre hevesebb és indulatosabb ("vén bohóc, ingyenélő, a nép hiszékenységéből éltél, hogy hülye idézeteid böfögd"^[132]), amikor egyszercsak élesen felkiált, bal lábához kap, és jajgatva vonaglani kezd. Nyomorék lábáról lihegve lehúzza a cipőt, és a többiekkel együtt elképedve látja, hogy a lába meggyógyult, csoda történt: Máté lába teljesen egészséges láb lett, ő maga is megilletődve tapogatja. A rabbi sírva hajlongani kezd és öreg hangján halkan hálaadó énekbe fog, mert úgy hiszi, hogy a csoda az ő állhatatosságának következtében történt meg, a szellem rajta keresztül nyilatkozott meg. A jelenet kulcsfigurája mégsem lehet ő, hiszen még a fejezet legelején, amikor először megjelenik, megtudjuk róla, hogy az egész rajongása nem több rögeszménél, vagyis ugyanolyan odakozmásodott, alvajáró figura, mint a többiek. ("Ez a Bernát különös ember, senki őt monomániájából nem tudja felébreszteni, belőle egész nap különböző bibliai és talmudi mondatok böfögnek..."^[133]) A csoda nem az ő ereje által történt meg, mint gondolja, hanem az egész jelenet során háttérben maradó Bormester által. Ő ugyanis a jelenet elején, amikor Máté szidni kezdi Bernát apót, szemét lehunyva hallgat. A többiek úgy látják, hogy csendben szundikál, pedig valójában nem. Bormester ekkor ér a meditáció legmagasabb fokára, a szamádhi állapotába, amelyben a teljes egység, a legmagasabb éberség megvalósul. Most, ebben a jelenetben elrejtve fejeződik be Bormester beavatása, ekkor valósul meg az alkimista opus magnum, a szubsztanciák végső egyesítése, a mysterium coniunctionis. Az aszkézisben megtisztult test és az átszellemített lélek korábban újjáélesztett egysége most a kezdetek unus mundusához kapcsolódik, ebben a pillanatban jön létre az arany. Az alkimisták ezt a fokozatot Mária mennybemenetelének feleltetik meg. A mennybemenetel nem más, mint menyegző, az atyai szellem és az anyai testiség násza. Amikor a csoda megtörténik, és Máté lába meggyógyul, Bormester még mindig lehunyt szemmel meditál, de már mosolyog. Végig így marad ezután; az üdvözülés pillanata ez, a szellemi és az anyagi világ között az út átjárhatóvá vált. Csakhogy maguk az alkimisták sem merték azt állítani, hogy már életükben eljutottak volna a coniunctio harmadik fokára. Ezért Bormester Mihály földi élete itt szükségképpen véget ér.

Mielőtt ez bekövetkezik, még egy mágikus jelenet lejátszódik. Amikor a pincelakók többsége elaludt már, megjön a hír, hogy az ostrom befejeződött, a háború a vége felé közeleg. Ezen az éjjelen, a pincében töltött utolsó éjszakán még egyszer megnyílik az út a felsőbb szellemi világ felé. Mindenki alszik már, csak "az öreg Bormester Mihály" van ébren, félig ülő helyzetben meditál, amikor Siska, a félnótás libaőrző lány felkel a helyéről, egy ideig mozdulatlanul áll, majd teste világítani kezd.

Olyan volt pontosan, mintha valamivel bekenték volna, ami a sötétben világít. Kezét végighúzta az alvók feje fölött, mindegyiknél megállt, aztán tovább és tovább. Most egy kicsit oldalt fordult, arca is látható volt, az is égett, egészen különös kékeszöld fényben, szeme le volt hunyva, fejét az égnek emelte, szenvtelen volt, mélyen aludt, de arca dicsfényben úszott, mint a gyér holdvilág a víz fölött.^[134]

Siska végigtáncol a helyiségen és sorra megáldja az összes pincelakót, köztük Bormestert is, aki az egész jelenetet "lehuny szempillája alól" nézi végig, mozdulatlanul. A lány ezután kimegy az éjszakába - csurom véresen találnak rá másnap, de arca akkor is nyugodt.

A Bormester fiúk az ostrom után néhány napig kénytelenek falvakban bujdosni, mert a felszabadító hadsereg a férfiakat elfogja és magával viszi. Mikor a fiúk visszatérnek a városba, megtudják, hogy apjuk meghalt, "csendesen elaludt", a katonák a többi halottal együtt a pince előtt ásott tömegsírba temették. A fiúk megkeresik ezt a sírt és kiássák az apa holttestét. ("Bormester Mihály arckifejezése aránylag nyugodt volt, egy kicsit erőltetett, vonásai azonban különösebben nem torzultak el, bal keze ökölbe volt szorítva, fejét hátraszegte."^[135]) A halottat a fiúk koporsóba helyezik és emberhez méltóan eltemetik, közben Máté gyászbeszédet rögtönöz, melyben a maga ironikus módján szól.

Senkit sem tisztelt, a legkevésbé önmagát, mindenkit kinevetett, de leginkább önmagát, megdicsőült pojáca volt, a csörgősapka angyala, a szent Arlequin. Mi hárman együtt teszünk egy Bormester Mihályt, mi hárman, az egészséges gorilla, az infámis patafilozófus és a ájtatos stréber, mi hárman együtt vagyunk a szent Arlequin, a megdicsőült bohóc. (...) Szerette az idiótákat, ezért szerette Jusztint. A szabad ég alatt halt meg, nem az Oriont látta, hanem a napot, szerette a napot, és szerette volna látni a pokol fenekét, és szeretett volna a kénkőből csak egyetlen szippantást, és akkor is vigyorgott volna.^[136]

Mária mennybemenetele az utolsó alkímiai művelet, az elpárologtatás (sublimatio). Felemelés és megnemesítés ez egyszerre; a mester, aki magát arannyá változtatta, most a naphoz kapcsolódik, ami a világ rejtett egységét, az unus mundust jelképezi a hermetikus hagyományban. Ami ezen felül a testből visszamarad, vagyis a holttest olyan salak (terra damnata), amelyet az alkimista nyugodtan a sorsára hagyhat. A procedúra ezzel véget ér, a beavatott elérte az üdvöt (corpus glorificationis). A görög alkímiában ezt az önmaga farkába harapó kígyóval, az uroborosszal jelölik, ami a szélsőséges ellentétek egyesítésének szimbóluma, ugyanakkor azt is jelképezi, hogy a procedúra végén a kezdet visszatér. A hermetikusok szerint ugyanis az egyéni üdvözülésben megnyugodni tilos, a mesternek a világba vissza kell térnie. A megtisztult és szellemivé vált elem így nem tűnik el a világból, hanem láthatatlan helyen egybegyűlik, és mágikus erőt sugároz: tisztít, melegít, gyógyít.^[137] Ilyen rejtett, mágikus hatást vált ki majd Bormester is a következő fejezetben, amelynek során a regény, mint a kígyó, megmarja önmagát.
 

 

BEZÁRULÓ KÖRÖK

A regény utolsó, hetedik fejezete függönybeszélgetéssel kezdődik. Itt az elbeszélő megállapítja, hogy a létezés alaptétele szerint a valóságot az imagináció teremti, vagyis a világot a szamszára őrületében örvénylő emberek imaginálják. Mivel az imagináció megromlott, ezért az általa teremtett világ is hibás. Ez a gondolat Jacob Böhme metafizikáján alapszik, misztikus-alkimista írásaiban ő foglalkozott a világ varázslatával és azzal, hogy ezt a varázslatot hogyan teremti a lélek.^[138]
Ebben a függönybeszélgetésben arról is szó van, hogy az utolsófejezet 1950-ben játszódik, új hőse pedig Vidal, a könyvtáros, aki a maszkokat most sorra leveszi, a káprázat fátylát félrelibbenti, ezzel mintha a varázslatot is feloldaná: "mintha a farsangnak vége lenne, a főrendező az álarcokat összeszedné és azt mondaná: hölgyeim és uraim, a böjt megkezdődött, a táncnak vége, tessék hazamenni."^[139] Vagyis Vidal, mint a neve is mondja (vid, video, vidya): lát, átlát Májá fátylán; ő az a mester, aki a sárba, a mocsárba visszalép, hogy lényével megvilágítsa a mocsárlakók arcát.

Vidal a fejezet elején Herstal Raimund kapuján csenget, aki a néhai kancellár fia, vagyis ő az, akit Bormesterrel annak idején Majoránna nővér elcserélt. Herstal több nyelven értő könyvtárost keres magángyűjteményének rendszerezésére, erre a munkára jelentkezik most Vidal. Február van ismét, mint a regény elején, tehát egy jókora kört írtunk le az időben, csak amíg az első fejezet februárja a sötétséget hangsúlyozta, addig itt a február az év születését, az újrakezdés lehetőségét jelzi. Vidal a házba lépve azonnal érzi, hogy az atmoszféra rossz a "megbüdösödött sorsok" miatt. Herstal sem tetszik neki, monomániás kéziratgyűjtő, "mágikus őrült" szerinte, de a munkát mégis elvállalja, mégpedig azért, mert egy nő jelenlétét érzi a házban, akiről úgy gondolja, hogy talán éppen az ő angyala lehet. Vidal tehát marad, feladata a görög, latin, spanyol és más nyelvű kéziratok kivonatolása, feldolgozása. A gyűjteményben van egy különös darab is, melynek az első oldalai hiányoznak, így a szerzője ismeretlen. Regényesnek mondható fordulat ez, hiszen Vidal később az antikváriusnál megtalálja a hiányzó lapokat, és így kiderül, hogy a kézirat nem más, mint Bormester Virgil emlékirata, a Tépelődések. A könyv tehát végül Virgil vér szerinti fiához, Herstalhoz került az ostrom kavargásában: vagyis ilymódon még egy kör bezárult. Vidal a Tépelődéseket olvasva kezdi kibogozni az események összekuszált szálait.

A nő, akinek a jelenlétét Vidal érezte, nem más, mint Herstal lánya, Flóra. Vidal reggelizés közben találkozik vele először, jelen van Herstal anyja is, az öreg grófnő (aki kártyából jósol Vidalnak, mégpedig azt, hogy családi bonyodalomba keveredik), valamint Herstal neje, Adelhaide grófnő. Adelhaide bevallása szerint irtózik a könyvektől, a kéziratok szerinte múmiák, a könyvtárban pedig kísértetek járnak. Érdemes odafigyelni Vidal válaszára.

Nem félek a kísértetektől és a halottaktól és a kéziratoktól és a múlttól. Nem hiszek abban, hogy ami megtörtént, az eltűnik. A múlt teljes egészében állandóan jelen van. De kiirthatatlanul jelen van a jövő is - ^[140]

Vagyis Vidal rendelkezik mindazokkal az ismeretekkel, amelyekre Bormester az ötödik fejezet ana- és katabaszisza, a menny- és pokoljárás alkímiai kalandja során tett szert. A fejezetben egyébként újabb lárvák, monomániás figurák szerepelnek, mint például Ábsalom doktor, aki járatos az okkultizmusban és a misztikus bölcseletben, de Vidal bebizonyítja róla, hogy rosszul beavatott bölcs, vagyis fekete mágus. Hasonlóan odakozmásodott szereplő Tristan, aki állandóan zavarban van, mondanivalójába belesül, összezavarodnak a gondolatai. Tristan a bűn és a vallás viszonyáról elmélkedik, közben vérfertőző viszonyt folytat testvérével, a kacér és kéjsóvár Abihaillal. Különös szereplő Hermina néni is, a filozófus szakácsnő, a "hermineutika" megalapítója, aki a lényeges könyveket mind átolvasta, és főzés közben Kierkegaard-t idézi. A legmagányosabb szereplő pedig Amadeus, a gyermeki lelkű, törékeny alkatú zeneszerző, aki rosszul borotvált és igénytelen öltözetű emberke; egyedül Vidal érti meg őt.

A leginkább odakozmásodott szereplő mégis Herstal, aki szenvedélyesen gyűjti a kéziratokat, de azokat soha nem olvassa, nem lép személyes kapcsolatba velük, mert az zavarná őt abban, hogy az emberi lét alapvető kérdéseit tisztázza. (Barnabás Maximustól ismert monománia.) Herstal szélhámosságát parodizálja az a jelenet, amelyben Herstal felelősségre vonja Vidalt, amiért használni merészelte a kizárólag Herstal számára fenntartott márvány illemhelyet. Herstal nem képes belátni a maga rögeszméit, ugyanakkor mások őrületét viszonylag jól látja. Családjának tagjairól például azt mondja, hogy "okkult érők hatalmában élnek", a társadalom bomlásának fő okát pedig a "szeretetprincípium disszolúciójá"-ban látja. Ugyanez a helyzet a többi szereplő esetében is: mások őrületét tisztán látják, de a magukét egyik sem.

Vidal alakja a legtalányosabb ebben a fejezetben. Ő az, aki lát, és Márkus szerint, mint tudjuk ez a legtöbb. Vidal az éber, a lényeget látó ember, aki a Bormester család egész szövevényes labirintusát feltérképezi. Miután elolvasta a Tépelődéseket , Vidal megismerkedik Mátéval, akinek a lakásán megtekinti Bormester Mihály portréját. Később Patajjal is megismerkedik, aki már öreg ember, Herstal házmestere, és a fia miatt bosszankodik. Fia szerelme ugyanis Abihail, aki káprázatosan szép nő ugyan, de a szemeiből kiolvasható a mindenféle gyönyör utáni sóvárgása, mert ez a nő ugyanolyan bestiális szörnyeteg, mint Pataj felesége, Zorge Abihail volt. Vidal a nő képét megtekinti, és feltűnő hasonlóságot fedez fel Máté és Abihail vonásai között. Ezután Vidal Flórát keresi fel, hogy megtekintse a néhai kancellár, lovag Herstal Raimund arcképét is. Ekkor válik világossá a számára a felcserélt életek komédiája, az egész "okkult bohózat". Ekkor érti meg Adelhaide grófnő boldogtalanságát, Herstal rögeszméit és nyugtalanságát, hogy nem találja a helyét, mert hiszen nincs is a helyén: elcserélt sorssal kell küszködnie.

Ezen a ponton jelenik meg ismét Josiah Pen, Mike egykori barátja, és vele van Miguel, aki Bormester Mike és Ainyu, a trachit nő szerelméből született. Miguelnek az a rögeszméje, hogy fel akarja kutatni apja sorsát; ez hasonló Bormester Virgil önkereséséhez a regény első fejezetében, vagyis egy újabb kör zárul be itt. Miguel találkozik Herstal fiával (szintén Herstal Raimund), és Josiah Pen kénytelen megállapítani, hogy úgy hasonlítanak egymásra, mint két testvér. Ifjabb Herstal (aki az új, az elvetemült nemzedék képviselője, a második világháború "moslékmoráljában" nőtt fel, gátlástalanul öl, fosztogat, kegyetlenkedik és kéjeleg) a letartóztatása előtti órákban írt levelében számol be erről a találkozásról, valamint arról is, hogy egy véletlen folytán rájött anyja titkára, miszerint a grófnőnek rövid viszonya volt Bormesterrel, és ennek a gyümölcse ő, mármint az ifjú Herstal. Szintén ebből a levélből derül ki, hogy Herstal betegesen szerelmes testvérébe, Flórába, incesztuózus vággyal sóvárog utána. (Másodszor jelenik meg itt ebben a fejezetben a vérfertőzés motívuma. Nem véletlen, hogy az uroborosz jegyében álló fejezetben történik ez így, hiszen tradicionális értelemben a vérfertőzés, akárcsak az önmaga farkába harapó kígyó, a legfőbb ellentétek egyesítését szimbolizálja. Az alkimista szövegek a coniunctiót Ízisz és Ozirisz nászával is jelképezték, akik tudvalevően testvérek voltak.) Az ifjú Herstal levele természetesen Vidal kezébe kerül, aki előtt így válik teljessé a kép; mostmár végleg átlát a pokoli farsang álarcain, felismerte a "diabolikus rémbohózat" szereplőit. Az idő bele kifordult, és Vidal belelátott, egyenesen a hasába. A körök sorra bezárulnak, a sorskomédia véget ér.

Abihail persze Bormester Mihály leánya, aki Marianne-tól született. Miért ne lenne? Remek. Bormester? Mindenütt Bormester. De kérem, megjelenik Dél-Amerikából Mr. Pen és Miguel Tananas, aki szintén Bormester Mihály fia. Hát itt már mindenkinek Bormester Mihály az apja? De az atombomba csak most következik. Adelhaide grófnő 1924-ben megismerkedik Bormester Mihállyal. Miképpen? Senki se tudja, de aki tudja, nem beszél róla. Háromnegyed év múlva fia születik, s ezt a fiút legifjabb Herstal Raimundnak hívják. Raimundnak természetesen viszonya van a bűbájos Abihaillal, aki féltestvére, de Abihailnak viszonya van Tristannal, másik féltestvérével is, Tristan viszont szerelmes Bormester Jusztin feleségébe, Eszterbe, aki nem más, mint Zorge Salamon unokája, annak a Zorge Salamonnak, akit Pataj meggyilkolt és kirabolt, Abihail, ó, Abihail. Ez aztán a farsang.^[141]

Kicsoda hát Vidal? Ez a kérdés lehet a regény legnagyobb misztériuma. Mint láttuk, Vidal rendelkezik mindazzal a hermetikus bölcsességgel, amellyel Bormester rendelkezett. Vidal is alkimista, aki a világ (a regény) rejtett értelmét keresi. Egy alkalommal arról mesél Adelhaide grófnőnek, hogy az élete és lénye a közepén kettéválik: a háború előtt előző inkarnációját élte, vagyis tanult, olvasott, utazott, hangversenyre és színházba járt, alapos műveltségre tett szert. A háborúban aztán mindene megsemmisült, minden földi tulajdona, lakása, bútorai, könyvei, és ekkor ő életének ezt az első szakaszát lezárta. Attól kezdve az ítéletet várja, mint mondja, mert 1945 volt az utolsó dátum, és ami azóta történik, már időszámításon kívüli állapot. A háborús pusztítást követően megint egyszer lehetőség kínálkozott arra, hogy az emberek felépítsék Isten országát, de a tiszta helyzetet elmulasztották és ezzel önmagukat börtönbe zárták. Ezt a börtönt nevezi Vidal Tartarusnak, ami szintén alkimista jelkép, a holtak országaként egy elpusztult világ maradványát, üledékét jelenti. Az ókori görögöknél Tartarosz volt a neve az alvilág legmélyének, a hiábavaló munka helyének.

Vidal az összes monomániát átvilágította magában. Azért nem lett író például, mert az írás szakrális hatalom ugyan, de az ember könnyen a mű varázserejének a hatása alá kerül, így az írás rögeszmévé válik, ami aljassá és parazitává teheti az embert. Egyetlen tisztátalan pont mégis marad Vidalban: ez pedig a szerelem, az angyal kérdése.
Vidal, miután a maszkok mögé nézett, elhatározza, hogy nem foglalkozik tovább ezzel az üggyel. A maszk szent, nem szabad levenni, "az őrületből nem szabad kijózanodni",^[142] mondja, ami egybehangzik Márkus, illetve Hénoch tanításával az ötödik fejezet végéről, miszerint "ahol nincs varázslat, ott nincs élet".^[143]

Vidal a napsugarakat nézi. Állandó rossz közérzetem volt. Féltem hozzányúlni. Úgy éreztem, amit csinálok, az tilos. Maszkját leveszem. Ismeretlenségben volt tetteivel és életével, és ezt a maszkot én most leveszem. Ilyen előjoga csak a túlvilági bírónak van. Mi csak így rejtve élhetünk. Nekünk erre szükségünk van. Nem, hogy egymást megtévesszük, hanem, hogy szeméremből magunkat egymás elől eltakarjuk. Egyetlen védelmünk - ^[144]

Vidal csak azért vállalta el ezt a munkát Herstalnál, mert érezte egy nő jelenlétét a házban, és okkult ösztöne azt súgta, hogy ez a nő lesz az ő angyala. Vidal a Bormester-ügyet lezárva kiköltözik a kertbe, ahol egy nap váratlanul Flóra keresi fel. Az erdőbe mennek sétálni. Flóra arra kéri Vidalt, hogy ne foglalkozzon tovább a Herstal család tönkrement életével. Vidal ezt megígéri, majd megvallja, hogy ő csakis Flóra miatt maradt itt eddig is.

Én önt szeretem. De ön számomra megszólíthatatlan és megérinthetetlen. Én önt életképzeletem középpontjába helyeztem, s ön bennem él. Mint az angyal.^[145]

Vidal mégis lemond Flóráról, lemond a szerelemről, ezzel kilép az élet körforgásából, a szamszára örvényéből. Vidal szerint ugyanis Flóra megközelíthetetlen, be van zárva a maga tornyába, ezért a nászuk csak a karnevál újrajátszása lehetne, nem pedig alkímiai menyegző.

Én nagyon szeretném, ha az én életem sikerülne. Éppúgy szeretném, hogy az öné is sikerüljön. De képtelennek tartom magamat arra, hogy olyan lénnyel éljek, aki magát a toronyba falazta, és a siker érdekében egyetlen lépést sem hajlandó tenni, sőt elutasítja azt, aki a toronyból ki akarja szabadítani, és lényét segítségül nyújtja. Ezt én most már tudom. Munkámat siettetni fogom és elmegyek. A kertet pedig még ma délelőtt elhagyom - ^[146]

Ilymódon Vidal lemond a földi élet boldogságáról, a kertről és a virágról (Flóra virágot jelent), hogy visszavonuljon a világból az éberségbe, a fátumból a szabadságba, a szükségből a létezés tágasságába. Az ősök útjáról letér, hogy az istenek útjára lépjen. Ezzel mostmár megválaszolható a kérdés, hogy kicsoda is Vidal valójában. Ha Bormester Mihály exoterikus folytatása a három fiú, Gergely, Jusztin és Máté, akkor Vidal nem lehet más, mint Bormester ezoterikus folytatása. Ahogyan Bormester megszabadult az anyagi világ rabságából, úgy válik le az evilági farsangról Vidal: kisepri magából az életet. Vidal alakjának rejtélyét Kemény Katalin segít megfejteni. Szerinte Vidal Bormester életének "ezoterikus értelme, szignatúrájának megújulása, annak szimbolikus inkarnációja."^[147] Vidal Bormester "végső ébersége", a panacea, az alkimista gyógyszer, amely mágikus erőt sugároz, tisztít és fényesít, a maszkokat lerántva az új élet (vita nouva) lehetőségét mutatja fel.

Most már azt az egyet biztosan tudom, hogy készülődhetünk. Elodázni? Még lehet. De nem sokáig. Jön. Jön a pillanat, amikor felébredünk. Készüljetek a nagyszerű ébredésre. Hogy milyen áron és melyik évben? Úgyis mindegy. Háború? Lehet. Lehet forradalom vagy körmenet vagy vezeklés, lehet bál, de valószínűbb, hogy éhínség, lehet ünnep, de azt hiszem, inkább tűzözön, mert mindenki erre vár. Mindegy? Készüljetek a nagyszerű ébredésre. Csak ott lehetnék. Legalább a kapuig érjek, az ígéret földjére legalább egyetlen pillantást vethessek, egyetlenegyet - ^[148]

A regény utolsó sorai ezek. A kígyó megmarja önmagát, a regény véget ér, de nem fejeződik be, éppen ellenkezőleg: újrakezdődik. A körnek nincs kezdete vagy vége, a kör folyton önmagába tér vissza, ahogy az alkimista procedúrában a prima materia és az ultima materia a mercuriusban találkozik.

Körtánc, örök ismétlés ez a regény, megváltatlanságunk története, és - ami hitelesíti - a sóvár vágyakozás a befejező megváltásra. Az ilyen művet, akár regény, akár más, nevezik beavató műnek. Hivatkozzunk Nietzschére, akinek egész hatalmas életműve készülődés arra a végső nagy könyvre: "amit sohasem fogok kimondani" - ? Kimondhatatlan, mert a beavatás nem valamibe avat be, hanem önmagunkba, mert bizonytalan-bizonyos az üdvösségre váró személyünk, akárcsak az apokaliptikus idő, nem álmodja magát bele az életidőbe, de a vég biztos tudása maga az ismeretlen.^[149]

VIDAL LELEPLEZÉSE

A regény végén, mit láttuk, Vidal (Bormester ezoterikus folytatása) kilép a szamszára örvényéből, átlép az istenek útjára. Ennek ára az, hogy le kell mondania Flóráról. A vallomás és a lemondás szinte patetikus erdei jelenete után Vidal a "szellemben koldus" Amadeushoz megy. Olyasmi történik ekkor, amit szívesen neveznénk Vidal leleplezésének. Amadeus ugyanis arról beszél, hogy Vidal "nem tud közvetlenül élni", mindig az irodalmi rögeszméit vetíti a világra: ezért hiszi Flóráról is, hogy toronyba zárt, alvó királykisasszony, és közben Vidal nem veszi észre, hogy Flóra szereti őt, akárcsak Vidal Flórát. Amadeus szerint ez mindennél többet ér, többet ér annál, amit Vidal sikerült életnek nevez. Vidal "az irodalmiság őrültje", amivel Amadeus szerint már-már nevetséges, mert ez a rögeszme visszahull magára Vidalra.

Menjen, szól halkan és lassan. Menjen. És maradjon tornyában, befalazva, a csipkerózsa befutja, esetleg jön valaki, talán, aki majd megszabadítja. Szegény Vidal, szegény, alszik, regényálmát alussza, jobb így. Nem teszi Flórát boldogtalanná - ^[150]

Vidal leleplezése a regény jellegzetes eljárására irányítja a figyelmünket, ami nem más, mint az ellenpontozás, a magasztos lefokozása. A legtöbb esetben ez parodisztikus formában valósul meg, gyökereit pedig a középkori népi nevetéskultúrában találjuk meg. A középkori karneválok világszemlélete központi szerepet játszik a regényben, erre (is) utal a címválasztás.^[151] A népi nevetéssel, a nevető vásári nép kultúrájával M.M.Bahtyin foglalkozott behatóan, hozzá fordulunk most útmutató segítségért, hogy a regény ebbéli vonatkozásaira is vethessünk egy rövid pillantást.


 

BORMESTER HANGOSAN HAHOTÁZIK

Az egyházi-feudális középkor hivatalos, komoly hangvételű kultúrájával szemben a mulattató megnyilvánulások gazdag világa alakult ki: vásári ünnepségek, mulattató szertartások, különféle paródiák, vándorkomédiások, bohócok, bolondok, óriások és törpék részvételével. Ezek a különféle mulattató formák egységes stílust és világszemléletet képviseltek, összefoglaló néven a karneváli kultúra részei voltak és fontos szerepet játszottak a középkori ember életében, a hivatalos, egyházi és állami aspektus komolyságával szemben a világnak, az embernek, az emberi viszonyoknak egy teljesen más, vidámabb oldalát mutatták fel. Szinte minden egyházi ünnepnek és állami ceremóniának (mint például a lovaggá ütés, a tornák győztesének magasztalása) megvolt a maga karneváli fonákja, paródiája, amely felszabadította ezeket a különböző szertartásokat a dogmatizmus, a misztikum és az áhítat alól. ^[152] A bohócok és a bolondok fontos szereplői voltak ezeknek a mulatságoknak, utánozták, parodizálták a hivatalos formákat.

Bahtyin megállapítása szerint lényeges, alapvető sajátsága a karneválnak, hogy nem szakad szét játszókra és nézőkre, ugyanis a karnevált nem nézik, hanem élik, éspedig mindenki éli.^[153] Amíg a karnevál tart, nincs más élet, csak a karneváli, a karnevál ideje alatt csak a karneváli szabályok és törvények érvényesek, azaz a szabadság törvényei. Itt kell megjegyeznünk, hogy ugyanez a mozzanat Hamvas regényében is megfigyelhető, hiszen az elbeszélő már az első oldalakon kineveti önmagát is, az ügyvivőt is: "Két bolond, aki elbeszéli és aki leírja!"^[154] Sőt, Bormester az olvasót is és a kritikust is kineveti, és hangsúlyozza, hogy "a pácban mindenki benne van", mindenki részt vesz a játékban. A groteszk emberiségkatalógusban az elbeszélő, a lejegyző, az olvasó és a kritikus is benne van, mert: "Itt kérem, nincs néző. Itt mindenki játszik."^[155]

Bahtyin groteszk realizmusnak nevezi a népi kultúra, a népi humor jellegzetes ábrázolásmódját. A groteszk ábrázolás merészen lerombolja a határokat, a különnemű elemeket egybeolvasztja, amivel részint komikus, részint visszatetsző hatást vált ki. A romantika felfogásában a groteszk a kétségbeesés megszólalása, a megszokott hétköznapi dolgok hirtelen kétségessé, idegenné, érthetetlenné válnak, feltárulkozik bennük a szörnyűség. Ezzel szemben Bahtyin szerint a középkori groteszk éppen ellentétes hatást vált ki, hiszen a népi humorral összekapcsolódó groteszk a szörnyűségekből indul ki és azok mulatságos oldalát hozza elő. A romantikus groteszk a világot félelmetesnek mutatja, míg a karneváli groteszkben a szörnyűség mulatságossá, nevetségessé válik. Bahtyin a középkori népi kultúra ördögábrázolását említi példaként: a parodisztikus népi legendákban az ördög "a nem hivatalos szempontok vidám, ambivalens hordozója",^[156] nincs benne semmi szörnyű és idegen, csupán egy mulatságos, furcsa figura. A Karnevál ördögképe megfelel ennek a felfogásnak: a zuhanó, dülledt szemű, dühöngő ördög szánalmasan komikus figura, túlvilági nyelven "queek"-nek hívják, link alaknak, akinek láttán az ember nem tehet mást, mint nevetni kezd.

A népi mulatságok legjellegzetesebb eljárásának, a parodizálásnak a regényben is óriási szerepe van. A regény emberábrázolása komikus-parodikus, a szereplők "szatirikus-parodikus torzfigurák"^[157] A regény feje tetejére állított világa parodizálja a háborút (Josiah Pen), a politikát (Mr. Ecquetre), a történelmet, a tudományt (Pergelin Tódor), a filozófiát (kakozófia), a művészeteket. A regény parodizálja magát az írásművészetet is, a regényirodalom témáit és formakultúráját,^[158] sőt önmagához is hasonlóan viszonyul, a függönybeszélgetések parodikus esszékként "fonják be a regény világát".^[159] Ennél izgalmasabb azonban, ahogy a Karnevál parodizálja a Scientia sacra egyes tételeit. A Scientia sacra az emberiség szent hagyományának rekonstruálására tett komoly erőfeszítés, mint arról már volt szó. Ezen túl azonban a Scientia az egyetlen helyes életvitelt is meghatározza és közvetlen elvárásokat támaszt az olvasóval szemben, elvárja az "ősi", "örök" és "egyetemes" szellem által kinyilatkoztatott törvények betartását, "realizálását". Ilyen módon a Scientia sacra helyenként erősen ideologikussá válik, az ellentmondást nem tűrő kijelentései elidegenítik az olvasót a szövegtől. A tévedhetetlenségről árulkodó, kategorizáló hangnem "kizárja a dialógus lehetőségét az olvasókkal".^[160] A regényből, tehát a Karneválból kimarad ez a prédikátori tónus, vagy ha mégis megjelenik, egyértelműen a parodizálást szolgálja (lásd Bernát apó, az öreg cadik mormolását). A Scientia sacrában a legnagyobb komolysággal tárgyalt dolgoknak, mint például a mágia, a mágikus szertartás, az alkímia, a regényben is fontos szerepük van, de a regény ezeket parodizálja is, így mindenek felett való érvényüket lefokozza. (Uvdtloriaq mágiával kelti fel minden reggel a napot, Barnabás Maximus az emberiség tízezer éves kérdéseit keresi, a falánk Gambrinus szellemi étterem tervével foglalkozik.)

Bahtyin a nevetés újjászülő és megújító erejét hangsúlyozza és kiemeli a karneváli világszemlélettel áthatott groteszk pozitív szerepét, ez ugyanis megszabadítja a világot a félelmetes és fenyegető dolgoktól - így járul hozzá a karneváli szabadság megteremtéséhez. A népi kultúra groteszkje tehát egy másik világrend lehetőségét villantja fel, a saturnusi aranykor lehetőségét: "felsejlik a valóban saját világ, az aranykor, a karneváli igazság lehetősége. Az ember önmagához tér vissza. A létező világ megsemmisül, hogy újjászülethessen, megújulhasson. Haldokolva szül a világ."^[161] A karneváli világszemlélet azért rombolja szét a korlátolt komolyságot, a dogmák merevségét, hogy ezáltal az emberi tudatot felkészítse az új lehetőségek befogadására. A groteszk lefokozza a magasztos eszméket, a karnevál ideje alatt a lent és a fent felcserélődik (akár a hermetikus metafizikában), de ez a felcserélődés nem tagadó jellegű, hanem pozitív szerepe van, hiszen az újjáalakítást, az újjászületést segíti elő. Így szelídül meg a halál is, az örök mozgás szükségszerű részévé válik, mint az állandó megújulás és szaporodás alapvető feltétele.

A karnevál "az egész világ sajátos állapota, az újjászületés és megújulás állapota, amelynek mindenki részese."^[162] A középkori emberek a karnevál idején kiléptek az élet megszokott, hivatalos kereteiből, és ez alatt az idő alatt az aranykor valóságosan és teljesen visszatért a földre. A karnevál tehát ünnep, össznépi mulatság, az élet ünnepe. Mint ilyen, magasabb tartalmakat hordoz, részesül "a lét vagy a szellemi ideológia szférájából":^[163] a nép az egyetemesség, a szabadság utópikus birodalmába lép az ünnep ideje alatt. A karnevál tehát az átalakulás és megújulás ünnepe volt, a karneváli paródiát áthatotta "a változás és megújulás pátosza",^[164] így a karneváli groteszk és a karneváli paródia segítségével az ember visszatért önmagához, a dogmák ridegségét feloldva újra emberként valósította meg önmagát. A karneváli világszemléletnek most talán ez a leglényegesebb eleme a számunkra, hiszen úgy tűnik, hogy a karneváli zűrzavar, a groteszk maszkok kavargása Hamvas regényében is a "nagyszerű ébredésre" való felkészülést szolgálja, az alkímiai átalakulást és megújulást. A regény "profán" jelentésrétegének karneváli világszemlélete, a parodisztikus jellegű vásári felfordulás teremti meg a kellő feltételeket a beavatáshoz, az iniciációhoz, ugyanakkor ez a profán réteg ellenpontozza is a magasabb, "iniciatikus" jelentésréteget. A jelentés különböző rétegei ilyeténképpen érintkeznek egymással, így olvadnak össze egyetlen teljes egésszé.

Az utolsó kör is bezárult.

JEGYZETEK

1. Rugási Gyula: Ezoterikus író (Hamvas Béla, Szentkuthy Miklós, Határ Győző)=Jelenkor, 1989. november, p. 1045.

2. Uo.

3. Szőnyi György Endre: A hermetika újkora. In: Hermetika, mágia. Ezoterikus látásmód és művészi megismerés. (Ikonológia és műértelmezés 5.) - Szeged: JatePress, 1995., p.31.

4. Hamvas Béla: Tabula Smaragdina. Mágia szutra. - Szomathely: Életünk Könyvek, 1994., p.16.

5. Hamvas Béla: Scientia sacra I. - Szentendre: Medio Kiadó, 1995., p.84-85. és p.96-97.

6. Uo. p. 289.

7. Uo. p. 295.

8. Uo. p. 300.

9. Uo. II. p. 23.

10. Uo. II. p. 50.

11. Hamvas Béla: Tabula Smaragdina p. 77.

12. Uo. p. 22.

13. A mítoszkritika C. G. Jung kutatási eredményeit felhasználva az irodalmat a mítosz, az archetípus, a kollektív tudattalan segítségével próbálja magyarázni és elemezni. A mítoszok a világ és az emberi létezés alapvető jelenségeit, az örök emberi lényeget ábrázolják, így minden nagy művészet alapjául szolgálnak. Az újkriticizmus képviselőihez hasonlóan azonban a mítoszkritikusok is elismerik, hogy a műalkotásban a mítosz csak a művészi struktúrához igazodva, azzal organikus egységet képezve jelenhet meg.

14. Dante összes művei. - Bp.: Magyar Helikon, 1965., p. 185.

15. René Guénon: Dante ezoterizmusa. - Bp.: Stella Maris Kiadó, 1995., p. 7.

16. Uo. p. 8.

17. Szigethy Gábor: Karnevál=Jelenkor, 1985. június, p. 597-598.

18. Nagy Sz. Péter: Hamvas Béla: Karnevál= Kortárs, 1985. november, p. 162.

19. Baránszky-Jób László: Esszéíró regénye=Új Írás, 1985. szeptember, p. 122.

20. Hamvas Béla: Karnevál I. - Szentendre: Medio Kiadó, 1997., p. 387

21. Hamvas Béla: Karnevál II. p. 250.

22. Hamvas Béla: Karnevál III. p. 463.

23. C. G. Jung: Az alkímiai konjunkció. - Nyíregyháza: Kötet Kiadó, 1994., p. 76. Jung a terápia kiindulópontjaként az érzelmi depressziót határozza meg, a páciensnek arra kell összpontosítania, hogy milyen képeket ébreszt benne ez a hangulati állapot. A képek rendszerint egész láncolattá kapcsolódnak, és fokozatosan dramatikus jelleget öltenek.

Amikor a páciens ráébred arra, hogy a tudattalanból felmerülő fantáziaképek ilymódon a saját belső konfliktusát állítják színre, akkor úgy érzi, hogy neki magának is be kell kapcsolódnia az eseményekbe, és belső partnerével meg kell vitatnia a látottakat. Ez az árnyékkal való érintkezés segít ahhoz, hogy a beteg betekintést nyerjen saját bensőjének komplex természetébe.

24. Karnevál I. p. 7.

25. Uo. p. 25.

26. Uo. p. 27.

27. Hamvas Béla: Scientia sacra II. p.17.

28. Karnevál I. p. 27.

29. Nagy Sz. Péter i.m. p.162.

30. C. G. Jung i.m. p.112.

31. Karnevál I. p.128.

32. Bányai János: Talán így. - Újvidék: Forum Könyvkiadó, 1995., p.168.

33. Karnevál I. p.9.

34. Uo. p.10.

35. Uo. p.11.

36. Uo. p.13.

37. Uo. p.67.

38. Uo. p.75.

39. Uo. p.35.

40. Uo. p.60.

41. Uo. p.57.

42. Uo. p.135.

43. Uo. p.48.

44. Uo. p.137-8.

45. Az asztrológiai jelekről, a műalkotások csillagmítoszi értelmezéséről szép képet nyújt Hagymás István könyve: Casanova napja. (Győr: Hazánk Kiadó, 1993.)

46. Karnevál I. p.213.

47. Uo. p.214.

48. Uo. p.237.

49. A coniunctio három fokozatban megy végbe. Az első a lélek elvezetése az önvalóhoz, az imago Deihez, vagyis a lélek a szellemmel egyesül (unio mentalis). Az ilymódon tökéletesedett lélek a második fokozatban egyesül az aszkézisben megtisztult testtel (reanimatio). A harmadik fokozatban a szellem, a lélek és a test egysége a primordiális unus mundusszal, a világ rejtett egységével kapcsolódik össze (mysterium coniunctionis). Bővebben: Jung i.m.

50. Karnevál I. p.243.

51. József Attila költeményei. - Bp.: Helikon Kiadó, 1990., p.162.

52. Karnevál I. p.244.

53. Uo. p.104.

54. Uo. p.304.

55. Uo. p.304-5.

56. Uo. p.317.

57. Ez a zenei finálé emlékeztet arra a módszerre, amelyet James Joyce alkalmaz, többek között az Ulysses 11. fejezetében (Bp.: Európa Könyvkiadó, 1986., p.330-332.). Joyce-nál ezt a fejezetet tulajdonképpen egy zenei nyitány vezeti be, ahol az elkövetkező események zenei utalások formájában összefoglalva megjelennek. 

58. Upanisádok I. - Bp.: Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1994., p.14.

59. Karnevál I. p.179. és 236.

60. Uo. p.203.

61. Uo. p.358.

62. Uo. p.356.

63. Uo. p.409.

64. Uo. p.375.

65. Uo. p.378.

66. Uo. p.379.

67. Scientia sacra II. p.327.

68. Karnevál I.  p.383-5.

69. Uo. p.385-6.

70. Mircea Eliade: A jóga. Halhatatlanság és szabadság. - Bp.: Európa Könyvkiadó, 1996., p.264.

71. Mattheusz János [=Dúl Antal]: Hamvas Béla. In: Hamvas Béla: Az öt géniusz. - Bern: Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadása, 1985., p.40.

72. Hamvas Béla: J.D. avagy a beavatás. In: Patmosz I. - Szombathely: Életünk Könyvek, 1992., p.202.

73. Mircea Eliade i.m. p.267-8.

74. Scientia sacra II. p.66.

75. Karnevál II. p.22.

76. Karnevál I. p.444.

77. Karnevál II. p.34.

78. Uo. p.50.

79. Karnevál I. p.428.

80. Karnevál II. p.135-6.

81. Uo. p.98.

82. Uo. p.66.

83. Ady Endre összes versei II. - Bp.: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989., p.118-9.

84. Karnevál II. p.166.

85. Uo. p.278-9.

86. Uo. p.264.

87. Uo. p.236.

88. Uo. p.237.

89. Uo. p.255.

90. Uo. p.256.

91. Mircea Eliade i.m. p.107-111.

92. Karnevál II. p.296.

93. Uo. p.298.

94. Uo. p.300-301.

95. Uo. p.331.

96. Uo. p.223-4.

97. Uo. p.367.

98. Uo. p.189.

99. Uo. p.386.

100. Uo. p.367.

101. Uo.

102. Uo. p.370.

103. Uo. p.382.

104. Uo. p.403.

105. Uo. p.437.

106. Uo. p.418.

107. Uo. p.420.

108. Uo. p.421.

109. Uo. p.437-8.

110. Uo. p.464.

111. Karnevál III. p.29.

112. Hermetika, mágia. i.m. p.559.

113. Karnevál III. p.50-51.

114. Uo. p.56-7.

115. Uo. p.81.

116. Uo. p.93.

117. Hamvas Béla: Regényelméleti fragmentum In: H.B.: Arkhai. - Szentedre: Medio Kiadó, 1994., p.297-99. és p.340-41.

118. Karnevál III. p.97.

119. Uo. p.102.

120. Uo. p.98.

121. Vö. a német folklórral (Faust), amelyben a kristálytiszta logikának, a tiszta szellemnek szintén diabolikus jellege van.

122. Scientia sacra II. p.216.

123. Karnevál III. p.107.

124. Uo. p.128.

125. Uo. p.146.

126. Uo. p.161.

127. Uo. p.169.

128. Uo. p.107.

129. Uo. p.224.

130. Uo. p.225.

131. Uo.

132. Uo. p.226.

133. Uo. p.109.

134. Uo. p.229.

135. Uo. p.243.

136. Uo. p.244.

137. Scientia sacra I. p.290.

138. Hamvas Béla: Tabula Smaragdina. Mágia szutra. p.261.

139. Karnevál III.  p.254.

140. Uo. p.266.

141. Uo. p.425-6.

142. Uo. p.370.

143. Uo. p.67.

144. Uo. p.371.

145. Uo. p.451.

146. Uo. p.451-52.

147. Kemény Katalin: Az ember, aki ismerte saját neveit. - Bp.: Akadémiai Kiadó, 1990., p.193.

148. Karnevál III. p.460-61.

149. Kemény Katalin i.m. p.168.

150. Karnevál III. p.456.

151. "A karnevál fogalomkörével a Hamvas-regény kommentárszólama többször is foglalkozik: az álarccal, bábokkal, maszkokkal, rögeszmés szerepekkel kapcsolatosan kibontakozó létbölcselet központi szerepére a címválasztás is rámutat." In: Csányi Erzsébet: A regény öntudata. - Újvidék: Forum Könyvkiadó-Uroboros Könyvkiadó, 1996., p.107.

152. Ilyen egyházi szertartást kifigurázó népi ünnep Bácskában például a bőgőtemetés, amelynek során a maszkba öltözött pap és kántor gyászbeszédet és siratót mond a nagybőgő felett.

153. M.M.Bahtyin: A népi nevetéskultúra és a groteszk. In: A szó esztétikája - Bp.: Gondolat Kiadó, 1976., p.306.

154. Karnevál I. p.8.

155. Uo. p.407.

156. Bahtyin i.m. p.339.

157. Csányi Erzsébet i.m. p.106.

158. Uo. p.105.

159. Uo. p.109.

160. Földényi F. László: Hamvas Béláról=Jelenkor, 1988. szeptember, p.841-42.

161. Bahtyin i.m. p.346.

162. Uo. p.307.

163. Uo. p.308.

164. Uo. p.310.