Nagy László
Madách Imre
Az ember tragédiája

című színművének theologiai vizsgálata

MKM logo
Az Erdélyi Református Egyházkerület kiadása, Kolozsvár 1994
A borítólapon Abodi Nagy Béla rajza
Az elektronikus kiadást gondozta: Szundy László


SZÜLEIM EMLÉKÉRE


TARTALOM

Bevezetés
A kerettörténet
Az Édenen kívül
Az ember a történelemben
"Örökké együtt és mindig külön"



Bevezetés

1. Drámairodalmunk három klasszikus alkotása - a Csongor és Tünde, a Bánk bán és Az ember tragédiája - kétségtelenül a reformkor gazdag és bonyolult eszmevilágát tükrözi, mely új kérdésfeltevések összefüggésében és kereszttüzében tovább él a világosi fegyverletétel után a Bach-korszak sötétségében is.

Az irodalomtörténészek közismert megállapítása szerint Vörösmarty Mihály (1800-1855) és Katona József (1791-1830) remekművén inkább Shakespeare (1564-1616), Madách Imre (1823-1864) remekén inkább J. W. Goethe (1749-1832) hatása ismerhető fel. Jóllehet az összehasonlító irodalomtörténet helyes perspektívákat adhat és ad az egyes irodalmi alkotások genezisének és szellemiségének feltárásában, mégsem teszi szükségtelenné a kritikai megközelítés más módszeri lehetőségeit sem. Az irodalomkritika szigorú mérlegén világirodalmi értéknek minősülő remekművek egyszínű és egyszintű megközelítése sohasem vezethet teljes sikerre, átfogó eredményre, mivel a legjelentősebb irodalmi alkotások éppen úgy és éppen azért válnak világirodalmi értékekké, mert szerkezetük és eszmeviláguk komplexitása, megformálásuk művészi tökélye által oly módon szállnak alá az ember és világa mélységeibe és onnan olyan tiszta tüzű igazgyöngyöket hoznak felszínre, melyek értékelése és leírása, megismerése és megismertetése többirányú megközelítést igényel, melyek elemzése és érdemi értékelése több módszer együttes alkalmazását kívánja. Mivel az irodalmi remekművek mindig bonyolult struktúrájú és eszmei szempontból többfókuszú alkotások, vizsgálatukban egyetlen kritikai nézőpont alkalmazása leszűkíti és elszürkíti ezeket a remekműveket. Mivel az irodalmi remekművek többfokuszú alkotások, ezért többszintű és többszínű megközelítésük csak olyan összetett módszer segítségével lehetséges, mely sine ira et studio az összes szóba jöhető tudományos diszciplínákat egyidejűleg alkalmazza.

Mivel Az ember tragédiája kétségtelenül többfókuszú remekmű, ezért többszintű és többszínű megközelítése érdekében nemcsak a história és a szociológia, nemcsak a filozófia és az etika, nemcsak a pszichológia és az esztétika, hanem a theologia segítségét is szükséges igénybe vennünk. Miként Dantét és Tassót, Miltont és Pascalt, Klopstockot és Goethét, Dosztojevszkijt és Tolsztojt, úgy Madáchot és közelebbről Az ember tragédiáját sem lehet a theologia segítsége nélkül maradéktalanul megérteni. A hangsúlyt a maradéktalanul módhatározóra helyezzük.

Miért tartjuk a Tragédia megértésében nélkülözhetetlennek a theologia segítségét? A reformkor eszmevilágának szerves része és alaprétege a fidelizmus, melyet általában csak a XIX-XX. század fordulójának természettudományos világnézete kezd teljes tartalmában naiv és idealista, elavult és túlhaladott jelenségnek tekinteni. Kortörténetileg a fidelizmus nem képvisel visszahúzó, negatív erőt sem a reformkor idején az 1848-as események előkészítésében, sem a Habsburg-ellenes szabadságharc küzdelmei és áldozatai közepette, sem a Bach-korszak rettenetes elnyomását elhordozni képes passzív rezisztencia idején. A reformkor és a szabadságharc középpontjában álló Kossuth Lajos és Széchenyi István hívő keresztyének. Fidelizmusuk nemcsak személyiségük erős bástyája, hanem hű kifejezője mind koruk, mind kortársaik fidelizmusának is. A keresztyén hit Madách korában nem magánügy. Egészen természetesnek kell tartanunk, hogy a fidelizmus a Bibliát olvasó és ismerő Madách Imre eszmevilágának is alapvető része. Így a fidelizmus szerepe a Tragédiában sem lebecsülhető és lebecsülendő. A fidelizmus a Tragédiának kétségtelenül az egyik fókusza. Ebből a fókuszból árad fény a Tragédia egészére és egyes részleteire. A Tragédia összefogó rendszertani keretét adó bibliai történet a reformkor hívői számára s így Madách számára sem volt mítosz, vagyis az emberi szellem vallásos leleményességének legendaszerű költői alkotása. Ez a képlet későbbi vallásfilozófiai konstrukció. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a Tragédiát ne később keletkezett eszmeiségek jegyében, hanem csakis saját kora történeti valóságában értelmezzük és értékeljük. Természetesen a fidelizmus eszmevilágát nem tekintjük és nem tekinthetjük Tragédiánk egyetlen megismerési princípiumának és egyetlen értékelméleti kategóriájának. Ismételten hangsúlyozzuk: Az ember tragédiája többfókuszú alkotás.

E tanulmány egyetlen feladata és célja az, hogy megkísérelje kidolgozni azokat a perspektívákat, melyeket a Tragédia theologiai elemzése adhat és ad a Madách-kutatás számára, a Tragédia megértése és értékelése számára. E tanulmány nem kíván rálépni a polémia ingoványos talajára, hanem bele kíván épülni a Madách-kutatás organizmusába, és hozzá kíván járulni a Tragédiáról készítendő nagy és polidiszciplináris monográfia megszületéséhez, illetve fel kívánja vetni egy ilyen monográfia elkészítése szükségességének és lehetőségének gondolatát.

2. A Bibliát felbecsülhetetlen értékű és szépségű remekművek gyűjteményének is tekinthetjük. A Bibliának az európai irodalomra gyakorolt történeti inspiratív hatása áttekinthetetlenül gazdag és felmérhetetlenül változatos. Ezen a téren még mindig széles kutatási terület vár feltérképezésre. E bonyolult hatásláncolatnak két változata van. Az első változatban maga a Biblia szolgáltatja a témát, melyet egyes szerzők tehetségük színvonalán feldolgoznak. A második változatban a Biblia inspiratív hatása áll előtérben. Ezt a második változatot egy egészen rendkívüli példa bemutatásával illusztrálhatjuk. Dániel próféta könyve beszéli el Nabukodonozor babilóniai király tragédiájának, trónja elvesztésének és megőrülésének, majd gyógyulásának és megtérésének megrázó történetét (4,25-34). Dániel próféta művészi leírásának és hiteles pszichológiai ábrázolásának inspiratív hatása vezethette Shakespeare-t Hamlet alakjának megformálásában az őrülési jelenet megkomponálására. A Biblia inspiratív hatása alatt álló irodalmi művek közé tartozik a többi között Goethe Faustja, Byron Kainja és Az ember tragédiája is.

3. Madách remekművét igen szükséges több oldalról is elhatárolnunk. Madách "az ember" tragédiáját írta meg, vagyis nem egyetlen rendkívüli személyiség tragédiáját, egyetlen főhős drámáját, mint Goethe a Faustét, vagy Byron (1788-1824) a Kainét, vagy miként később ő maga a Mózesét. E szempont kiemelését azért tartjuk fontosnak, mert így világosodik meg teljes mélységében és magasságában Madách drámaírói vállalkozásának nagyszerű merészsége, merész nagyszerűsége; mert így domborodik ki teljes szépségében és méltóságában Madách témaválasztásának totalitásra törekvő rendkívüli igénye, igényes rendkívülisége. Madách nem családdrámát ír, mint Aiszkhülosz az Oreszteiában vagy Shakespeare a királydrámákban. Madách nem egy filozófiailag elvont általános emberfogalmat választott és tett meg drámája hőséül, akire a bibliai teremtéstörténetben szereplő első ember nevét ruházta. A Madách Ádámja nem élettelen és vértelen séma, hanem igazi hús-vér ember, aki küzd, szenved és gyötrődik, aki szeret, csalódik és kiábrándul.

Ezért Madách drámája - szerény véleményünk szerint - tulajdonképpen egy drámafüzér, vagyis történetileg egymáshoz elég laza szálakkal kapcsolódó tragédiák láncolata. Az egyes színek egységét tulajdonképpen csak a szereplők azonossága biztosítja. Így minden színt egy-egy önálló drámának tekinthetünk. Mindenik színbe Madách éppen elegendő drámai töltetet sűrített ahhoz, hogy egy kongeniális színpadi szerző minden egyes színt egész estét betöltő színművé bontson ki és építsen fel. E laza szálakkal összekapcsolt drámafüzér cselekményének egységét Madách Az ember tragédiája kerettörténetével biztosítja.

Madách drámaírói vállalkozásának nagysága és merészsége, témájának egyetemessége és méltósága miatt sem alkalmazhatja a közismert drámai "hármasszabályt", a tér, az idő és a cselekmény egységének hármas szabályát, hisz tulajdonképpen az egész emberiség történelmi tragédiáját szándékozik egyetlen színműbe összesűrítve bemutatni. Madách azonban nem világtörténelmet, hanem drámát ír. Ezért nem szabad e színműhöz kizárólag csak a történelemfilozófia oldaláról közelíteni. Madách nem filozófiai tankölteményt ír, hanem az ember drámai helyzetekben és cselekményekben megnyilvánuló tragédiáját. Ennek megvalósítása érdekében Madách újszerűnek minősíthető drámaírói technikával kísérletezik, és ezt a sajátos madáchi technikát nevezzük drámafüzérnek. Ez a drámafüzér egy olyan hatalmas reliefhez hasonlít, mely szakadatlan láncolatban mutatja az ember tragikus történelmét, pontosabban az ember tragédiáját a történelemben.

E tételünkkel kapcsolatosan grosso modo most csak annyit jegyzünk meg, hogy Az ember tragédiája theologiai értelmezése szerint az ember igazi hazája nem a történelem, hanem a kegyelem. Nem az idő, hanem az örökkévalóság. Nem a Terra a legszebb színtere, hanem a kegyelemben visszanyert Éden. Ide az út nem az ember apoteózisán, hanem az Úr bűnbocsátó kegyelmén keresztül vezet. Az örök életet ajándékozó üdvözítő kegyelem elvesztése és a bűn uralma jelenti és képezi a mindenkori ember tragédiáját. A bűn nem öncélú theologiai konstrukció. A bűn valóság. A hétköznapok és ünnepnapok kis és nagy eseményeinek tapasztalható valósága. Kant szerint a bűn a szív fonáksága. Nevezhető ősrossznak is. A bűn kozmikus valóság. Az emberben és az ember körül jelentkező tohuvabohu. Az emberen keresztül az egész lakott földön jelentkező tohuvabohu. A bűn végigvonul mind az ember szívén, mind az emberiség történelmén. A bűn nem fejlődési hiba és nem a kultúra hiánya. A bűn nem a romantika győzelme az ésszerűség fölött. Ennek az ősrossznak a megszemélyesítője és megtestesítője a Tragédiában Lucifer, a bukott angyal. Mivel minden egyes ember szívében jelen van a bűn, mivel a bűn az emberiség történetétől elválaszthatatlan, azért a bűnt nem szabad a Madách tragédiájából sem kiiktatni. Az ember tragédiája a bűn. Az egyes emberi tragédiák oka és okozója a bűn. A bűn az ember személyiségében megjelenő idegen hatalom. A bűn az élet teremtő Urától való elszakadás. Az ős engedetlenség. Az első és az örökös Isten elleni lázadás.

Ezért nem egyszerű összetartó kerettörténete a Tragédiának az első három és az utolsó szín.


A kerettörténet

4. Vizsgáljuk meg egy kissé közelebbről a Tragédia úgynevezett kerettörténetének kérdését.

Tragédiánk értelmezése során az első három és az utolsó szín rendkívül sok fejtörést okozott és okoz mind az irodalomtörténetnek, mind a dramaturgiának. E dilemmától nem lehet szabadulni. Ezt meg kell oldani. E dilemmát nem lehet és nem szabad olcsó fogásokkal feloldani. Ha az első három és az utolsó színt mítosznak minősítjük, még nem oldottuk meg a dilemmát, hanem megcsonkítottuk magát a Tragédiát. E megcsonkítás következtében a Tragédia elveszíti madáchi koncepcióját, elszakad éltető gyökerétől, és műjelenetek egyszerű sorozatává válik. Madách számára az első három és az utolsó szín nem mítosz, nem egyszerű kortörténet, hanem szerves része az ember történetének. Az első három szín eseménye a világtörténelem előtti és fölötti történet. A XV. szín pedig az ember történetének végeseménye. Ez elő- és végtörténet nélkül az ember (az emberiség) története csupán immanens események egymásba láncolódó sorozata. Madách azonban nem zárja be az embert és történetét az immanencia szférájába, Madách az ember történelme első és utolsó állomásának tekinti a történelem előtti és történelem utáni transzcendens eseményeket. Ez a transzcendens kezdet és végtörténet határozza meg végső soron a Tragédia teljes eszmeiségét. A kerettörténetként használt első három és utolsó szín - Madách szerint - az ember (az emberiség) történetének alfája és ómegája. E két pont között játszódik le az ember története, ami nem csupán tragikus történet, hanem maga a tragédia. Az ember tragédiája nem más, mint az Úr elleni lázadás. Az emberiség története az Úr elleni lázadás tragédiája. A történelem tragédiája és a történelmi tragédiák hosszú sora nem más, mint szükségképpeni folytatása az őstörténet tragédiájának, az Úrtól való elszakadás, az Úr elleni lázadás tragédiájának. Az ember történelmi nagykorúsága és szuverenitása az ember történetfilozófiai illúziója.

Madách antropológiai és históriai koncepciója magán hordozza a XVIII. század theologiai racionalizmusának bélyegét. Ez a theologiai racionalizmus sokban meghatározza a Tragédia eszmeiségét.

Az első három szín sajátos madáchi konstrukció. Kapcsolatosan azonban lehet és szabad beszélni Goethe és Byron hatásáról is. Az összehasonlító irodalomtörténet párhuzamosságokat találhat e művek között. Szerény véleményünk szerint az első három és az utolsó színből álló úgynevezett kerettörténet végső soron nem ezekből az irodalmi hatásokból és párhuzamosságokból alakul, hanem Madách saját alkotása, melyet lényegében a Biblia teremtéstörténetének és bűnesetről szóló tudósításának (1Mózes 2,1-3,24), valamint Jób történetének (Jób 2,1-6 és 42,7-17) elemeiből állít össze. E két bibliai rész között nagyfokú rokoni kapcsolat van. Madách azonban nem másolja le egyszerűen a Biblia jelzett tudósításait, hanem kora racionalizmusa jegyében összeolvasztja azokat. Madách ezt az összeolvasztást drámaírói minőségében és költői szabadságában végzi. Madách nem theologus. Madáchnak sajátos drámaírói koncepciója jegyében szüksége van erre az összeolvasztásra, mert technikailag csak így tudja beiktatni a Tragédiába Lucifert, a "pártos szellemet", a "tagadás ősi szellemét", a nagy "sophistát", aki végső soron hiába csatázik az Úr ellen, mert osztályrésze a szakadatlanul megismétlődő elbukás, miközben az általa lázadásra késztetett és így tragédiába kényszerített ember osztályrésze végső eszkatologikus eseményében Isten bűnbocsátó kegyelme. Ádám és Éva végső soron felismeri, hogy fölöttük "Pajzsul áll Isten kegyelme". Ahol ez a felismerés a hitben tudatosul, ott megszűnik a tragédia oka és okozója: a bűn.

Lucifer, a bukott angyal a Tragédiában részint a kalauz szerepet játssza, mint a Divina Commediában Dante mellett Vergilius, bár Ádám és Lucifer között nincs tökéletes egyetértés. Lucifer az álmok sorozatában előrevetíti azt, amit az ember története során már megélt, és amit Madách nyilvánvalóan már ismer. Lucifer inkább kísérője, mint ura Ádámnak és Évának, bár erős befolyása van rájuk. Lucifer, jóllehet uralkodni akar fölöttük, mégsem abszolút ura életüknek és haláluknak. Madách antropológiájának igen rokonszenves vonása ez a fenntartás. Madách a tragikus sorsú embert nem adja át fenntartás nélkül Lucifernek, és nem változtatja át történelmi útjaiban a diabolikus hatalom vak eszközévé. A Tragédia folyamán az ember mindvégig megmarad embernek, Isten teremtményének, és nem változik át ördöggé. Bár az ember a bűnesetben gazdát cserél, bár történelmi útja során számtalan gonoszságot művel, mégis megmarad Isten elidegeníthetetlen tulajdonának, akit - Tragédiánk lüsziszében - az Úr visszavált Lucifer hatalmi köréből és újra gyermekévé fogad. Ez annak a kegyelemnek a csodája, melynek Madách Tragédiájában olyan nagy jelentőséget tulajdonít. Nem Lucifer az ember és a történelem abszolút ura. Madách ábrázolásában maga Lucifer is tudatában van hatalma korlátozottságának és a történelemben betöltött puszta eszközi szerepkörének. Madách a Luciferrel kapcsolatos képzeteit a Jób könyvéből tanulta. Ezért tartjuk helytelen dramaturgiaszemléletnek és rendezési gyakorlatnak Lucifer központba való állítását.

Lássuk a Tragédia kerettörténetének a Bibliával való összefüggését illetve ennek az összefüggésnek néhány közelebbi vonását!

Mivel a Biblia teremtéstörténete (1Mózes 2,1-25) és a bűneset története (1Mózes 3,1-24) tartalmilag általánosan ismeretes, nem térünk ki részletes ismertetésükre. Helyesebb, ha a kevésbé ismert Jób könyvével kapcsolatosan teszünk néhány bibliai-irodalomtörténeti utalást. A Jób könyve Izráel szapienciális irodalmának egyik jelentős alkotása, melynek több részlete Isten teremtő művére, a világ genezisére vonatkozik. Jób könyvének szerzője feltételezhetően egy régi népi eredetű prózai elbeszélést használ (Jób 1,1-2,3 és 42,7-17), melyben megjelenik a Sátán is, s melynek hőse az a Jób, akinek szenvedése és kegyessége Izráel körében közmondásos volt. Jób súlyos szenvedések sorozatán megy át. A Sátán próbatétele alatt szenved. Állhatatossága és szenvedése elismeréseként kárpótlásban részesül. Jób próbatételében és próbatételén keresztül Jahve igazsága győzedelmeskedik. A Biblia e hősének csúcspontra jutott mártíriuma is végső soron Jahve dicsőségét szolgálja. Ezt az ősi elbeszélést később egy kiválóan képzett zsidó író keretként használta fel hatalmas bölcseleti költeménye számára (Jób 3,1-42,6), melyben sikeresen oldja meg Isten és az ember bonyolult kapcsolatának kérdését, miközben magasfokú theologiai műveltségét és bölcsességét demonstrálja (lásd Robert Martin-Achard: Et Dieu crée le ciel et la terre. Labor et Fides, Geneve 1979).

A bibliai Jób könyve keletkezésének és felosztásának ez a hipotézise sikeresen alkalmazható Madách Tragédiája szerkezetének és írói szándékának közelebbi megismerésére is. Madách Tragédiája kerettörténetében a bibliai Jób könyvének ezt a népi fogantatású elbeszélését, ezt az ősi magját használja csupán, miként Goethe is a Faust "meséjét egy népkönyv anyagából meríti" (Benedek Marcell: Irodalmi hármaskönyv). Madách ezt az ősi Jób-történetet olyan magas művészi felfogásban és szerencsés drámaírói technikával használja, melynek során ezt az ősi elbeszélést szerencsésen kombinálja a bibliai teremtéstörténet és bűneset közismert elemeivel. Madách e két forrás - Mózes első könyve és Jób könyve - elemeiből felépített drámai cselekményének tulajdonképpeni konfliktusa így a bűnesetben konkretizálódik. E kozmikus méretű konfliktus végleges megoldása a Tragédiában csak az utolsó színben az Úr megjelenésével történik meg, akár a Jób könyvének ősi nukleusában. Miként a Jób könyve szapienciális részének (3,1-42,6) írója az ős-Jób történetet kétfelé választja és e két rész közé dolgozza be a maga kochmatikus tankölteményét az igazságról és a szenvedésről, éppen így Madách is a kettéválasztott ős-Jób történet két része közé iktatja be a maga drámai költeményét, mely tulajdonképpen nem más, mint a bűneset ősi konfliktusának szakadatlan megjelenítése az Éden-kerten kívül kezdődő történelem konkrét színterein, ahol tragikus események sorozatában, vagyis a Tragédia drámai füzérének sorozatában tulajdonképpen a bűneset kozmikus méretű katasztrófája ismétlődik jelentős vagy jelentéktelen egyének és tömegek sorsában.

Madách sokat aposztrofált pesszimizmusa abból a történelemszemléletből következik, mely az ember (az emberiség) történetét lényegében a bűneset folytatásának tekinti, mely az ember (az emberiség) történetét egyfelől a bűneset őskonfliktusa szakadatlan ismétlésének, másfelől az elvesztett Éden visszaálmodásának tekinti. Az Édenre való anamnézisből [III. színben Éva: "...közénk varázslom / A vesztett Édent"; Ádám: "Oh, miért lökém el / Magamtól azt a gondviseletet..." Miután a falanszterjelenetben (XIII. szín) Ádám és Éva újból találkozik és kölcsönös szerelmi vallomást tesz, így nyilatkozik Ádám a szerelem-szeretet hatalmáról: "Az édenkertnek egy késő sugara".] már némi fény hull a madáchi pesszimizmus komor sötétségébe, sötét komorságába, hogy az Úr megjelenésével és szózatával teljes fény áradjon az ember (az emberiség) történelmének nagy tragédiájára, miként a Bibliának Madách Tragédiájával kapcsolatos két része is a kegyelmes Úr ígéretével és győzelmével végződik (1Mózes 3,15; Jób 42,7-17). Az ember (az emberiség) története drámai füzérének közbeiktatását elméletileg és színpadilag Lucifer által az első emberpárra bocsátott álom teszi lehetővé. (A III. színben Lucifer: "Bűbájat szállítok reátok, / És a jövőnek végeig beláttok / Tünékeny álom képei alatt...") Az álommotívum nem Madách saját drámaírói invenciója, mivel a Biblia teremtéstörténetében is szerepel (1Mózes 2,21). A különbség azonban az, hogy a Bibliában az Úr, a Tragédiában pedig Lucifer bocsátja az álmot az emberre.

Az álommotívumnak a Tragédiában jelentős funkciója van. Mi ez a funkció?

Madáchnak az ember (az emberiség) történetét úgy kell drámailag megjelenítenie, mintha az a jövendő rejtett és titokzatos eseménysorozata lenne, holott tulajdonképpen már megtörtént, múlttá, történelemmé időzült események láncolatáról van szó. Így Madách a színpadi cselekmények során végigálmodtatja hőseivel az emberiség már megélt történelmének néhány nevezetes fázisát. Ez az álommotívum teszi lehetővé Madách számára azt, hogy a már megélt és megjelenített történelmi eseményeket saját történelemkoncepciójának szemlélete szerint vigye színpadra. Az álommotívumnak azonban valóságos álom szerepe is van a XII. falanszter, a XIII. űr és a XIV. jégkorszak jelenetben, ugyanis e három szín eseménye Madách korában még a futurológia tárgykörébe tartozván, lehetőséget kínál az álomszerű megközelítés számára. Az álommotívum szerepe harmadszor az, hogy a várakozás fokozott felerősítésével készítse elő a Tragédia végkifejlődését, az Úr megjelenését és szózatát (a XV. színben az Úr: "Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!") mint az ember (az emberiség) tragikus történelmének, történelmi tragédiájának végső megoldását. Az ember tragédiájának lüszisze, vagyis megoldása magánál az Úrnál van.

Az ember (az emberiség) tragédiájának megoldója nem az ember öntevékeny katarzisa, hanem az az Úr, akivel az első emberpár a Sátán (Lucifer) ösztönzésére a bűneset folyamán kozmikus méretű, tragikus konfliktusba került. Madách a bűnesetet - ismét hangsúlyozzuk - nem theologusként tárgyalja, hanem drámaíróként ábrázolja, éspedig az emberiség egyetemének és az egyes személyek egyetemes történelmi tragédiájának örök forrásaként. A bűn tragédiateremtő diabolikus hatalom. Az ember (az emberiség) történetében a bűn letagadhatatlanul jelen van. Madách tragédiájának theologiai értéke az, hogy a XV. színben Lucifert, vagyis a bűn okozóját, legyőzött hatalomként ábrázolja és az ember helyes útját a történelemben az aktív fidelizmusban, a fidelista aktivizmusban állapítja meg. A helyesen értelmezett és gyakorolt fidelizmus nem világidegenség és világfájdalom, nem merengés és köldöknézés, nem passzivizmus és kvietizmus, hanem dinamikus életforma. A fidelizmus nagyon jól párosulhat és párosul az aktivizmussal. Madách Tragédiája zárómozzanatában az Úr felhívását a drámaíró ennek az aktív fidelizmusnak a jegyében fogalmazza meg. A bizalom hit. A hit bizalom. S a hit aktivizmusa magában foglalja a helyes etikai cselekvés elméletét és gyakorlatát is. Az erőszakos és önhatalmú aktivizmus, mely a cselekvés alanyát és forrását az autonóm énben rögzíti, sok szenvedés okozója volt és lesz.

Az álommotívum végül lehetővé teszi az emberiség sok évszázados történelmének egyetlen dráma keretei között való bejárását, mivel az álomnak kozmikus méretű repülésre képes szárnyai vannak. Az álommotívum teszi lehetővé, hogy a legsúlyosabb történelmi tragédiákon túl, a szerző továbbra is ugyanazokat a szereplőket szerepeltesse, így biztosítva a dráma személyi egységét. Az álommotívum teszi lehetővé, a deus ex machina funkciójaként, a Tragédia szereplőinek, Ádámnak és Évának, minden történelmi tragédia túlélését és a közöttük szüntelen újuló találkozás lehetőségét, valamint az emberiség életének folytonosságát és történelmének folyamatosságát.


Az Édenen kívül

5. A sztregovai remete Tragédiájának rendkívüli erőssége a bámulatos filozófiai, pszichológiai és theologiai éleselméjűséggel megkomponált harmadik szín: az ember - Ádám és Éva - a Paradicsomkerten kívül. Ezzel a színnel kezdődik voltaképpen az ember történelme = tragédiája. Az ember tragédiája = történelme. Az ember történelmi tragédiájának vagy tragikus történelmének kezdete a "nagykorúvá" vált, a "saját lábán" álló, az "önerejéből" cselekvő ember első tette: az otthonteremtés műve.

A bűnbe esett, az Urától elszakadt Ádám belátja, hogy elveszítette a "nagy világot", melynek pótlására vállalkozik az otthonteremtés szándékával, miközben Éva megkísérli közéjük varázsolni a "vesztett Édent". Az elvesztett Éden visszavarázsolása lesz a nő örök történelmi hivatása. És kudarca. Ádám otthont teremtő szándéka a civilizáció szülőanyja. Az Éden visszavarázsolására törekvő, Urától elidegenített Éva felismeri végtelen árvaságát. A magány rettenetét és rettegését: "Körültekintek a széles világon, / És égen, földön nem lesz egy rokon, / Nem egy barát, ki bíztasson vagy óvjon. / Nem így volt ám ez egykor, szebb időben." Az otthontalanság és magány: az ember tragédiájának - és a történelem folyamán sok-sok millió Ádám és Éva sorstragédiájának - oka az, hogy Ádám maga akar tulajdon istenévé válni: "...Ön magam levék / Enistenemmé..." Éva pedig a "világ anyja" akar lenni. Lucifer sietve hűti le lelkesedésüket. Ádám az elemek kiszolgáltatottja lesz, Éva pedig "Megörökíti a bűnös nyomort". A hazává terebélyesedő család és az iparrá fejlődő tulajdon lesz "Szülője minden nagynak és nemesnek, / És felfalója önnön gyermekének". Civilizációk és kultúrák születnek. Civilizációk és kultúrák enyésznek el. Az ember teste a föld porához omlik. Az ember nem tud többé önmagában egész lenni és nem tud elszakadni a "föld szellemétől", "e láthatatlan pókháló"-tól, mely maga is "szellem", akár Lucifer. Ádám tudásával nem képes uralkodni a kozmikus erők (a hő, a delej, az anyag természetét megváltoztató erő) fölött. Amikor rádöbben arra, hogy tehetetlen a kozmosz rejtélyeivel és hatalmaival szemben, az őrület határán bánkódik engedetlensége miatt: "...Oh miért lökém el / Magamtól azt a gondviseletet, / Mit ösztönöm sejtett, de nem becsűlt, / S tudásom óhajt, - oh de hasztalan!"

Madách nagyszerű theologiai látással és pszichológiai érzékkel sikeresen ábrázolja azt a rendkívüli változást, amely a bűneset következtében az emberben magában és a környező világában végbement. Ez a változás Madách szerint a következő hat pontban foglalható össze: a teljes harmóniát felváltja a teljes diszharmónia, mely a kín és kéj, az ajzottság és lehangolódás kettősségében jelentkezik. Az ember a "Föld szellemének" hatása alá kerül, s kialakul az a földhözkötöttség, mely elszakíthatatlan bilincsként a "por földéhez" láncolja az embert. Kialakul az érzékszervek és a képzelet kettőssége, a test és a lélek kínos és kínzó dualizmusa, mely a magasba szárnyalni igyekvő lelket az éhség által ismételten visszakényszeríti "a tiprott anyaghoz". Az ember nem tud szabadulni a kozmosz rejtélyes hatalmainak "láthatatlan pókhálójából". Az ember élete arasznyi létté törpül, melyet körülvesz a félelmes magány és a barátságtalanná vált állatok világa (!). Nemzedékről nemzedékre átöröklődik a bűn, mígnem "...eljön a vég, s az egész eláll". A vég bekövetkezéséig az élet folytonosságával és a remény sugarával vigasztalja Lucifer az Édent örökre elvesztett embert. E hat pontba foglaltak olyan totális és egzisztenciális megrázkódtatásként mutatják a bűneset következményeit, melyet az ember önerejéből le nem győzhet. E megrázkódtatások az ember történelmi léte tragédiájának forrásává válnak.

6. Madách kolosszális művében az ember tragédiáját nem a filozófiai elvonatkoztatások és általánosítások száraz élettelenségében, hanem történeti életképekben jeleníti meg. Madách az embert történeti emberként ábrázolja. A történelem folyamán kialakult és kialakított élet- és eszménytípusokat mutatja be. Történelmi életformákat és életideálokat sorakoztat egymás mellé. A történelem változó korszakain keresztül különféle életformák megtestesítőjeként ugyanaz az ember vándorol szüntelen megnyugvó és megnyugtató oázist keresve a történelem homoksivatagján keresztül. A hangsúly az "ugyanazon" módhatározón van. Madách Tragédiája tulajdonképpen és végső kicsengésében nem abszolút tragédia, mert nem teljes elbukással és nem teljes megsemmisüléssel zárul. Madách tragédiája végső kicsengésében felemelő és megtisztító, a bűneset után az ember számára új életprogramot és új életcélt kijelölő aktussal fejeződik be.

Madách az ember tragédiáját minden történelmi korszakban abban látja, hogy lényegében az Úr és Lucifer között vergődik, hogy a romanticizmus és a racionalizmus partjai között hánykódik, hogy a test és a lélek ellentétének hullámai között viaskodik, hogy a szív és az ész belső konfliktusaiban nem sikerül a pszichológiai egyensúlyt sem önmaga, sem környezete számára megteremtenie. Madách Tragédiája a racionalizmus és romanticizmus sajátos keverékéből kialakuló magyar felvilágosodás reprezentatív drámai műve. Madách Tragédiája a racionalizmus erőteljes megszólalása, és mégis a romantika diadala. Madách Tragédiája az embert az idő és tér kategóriái között, vagyis a történelemben Lucifer erős befolyása alatt pillantja meg, és mégis az Úr totális és abszolút győzelmét hirdeti. Az ember észlény szeretne lenni, és mégis az érzelmek befolyása alatt áll. A magyar ember - sajátos paradoxon - az eszével érez és a szívével gondolkodik. Innen ered a Tragédia kétfókuszú eszmeisége. Az ember tragédiája (konkréten: a fáraó, Miltiades, Tankréd, Kepler stb. tragédiája) az, hogy a ráció és az érzelem megnyugtató, kibékülő és kibékítő szintézise a történelemben sem az egyén, sem a tömegek viszonyában, sem a kettő kapcsolatában sohasem jöhet létre. E kedvező szintézis hiánya okozza azokat az örökös külső és belső, egyéni és közösségi konfliktusokat, melyek - Shakespeare királydrámáihoz hasonlóan - állandó vérontáshoz, néha valóságos vérfürdőhöz vezetnek.

Madách drámai remekében az ember tragédiájának további forrása és oka az, hogy nem a történelem az ember igazi otthona. A történelem az ember Prokrusztész-ágya. Jóllehet a bűneset után az ember történelmi emberként egzisztál és csak történelmi emberként létezhet, mégsem találja fel igazi önmagát és igazi otthonát a történelemben. Az örökös nosztalgiában újrajelentkező Éden elvesztett boldogsága és a tragikus sorsot adó történelem közötti minőségi különbség felismerése, az anamnézisben jelentkező örökkévalóság és a történelem időisége-mulandósága közötti minőségi különbség felismerése vezet ahhoz a belső konfliktushoz, mely Ádámot az Űr-jelenetben (XIII. szín) a földi salaktól való elszakadásra és a magasabb körökbe való felemelkedésre készteti: "S keblemben két érzés küzdelme foly: / Érzem, mi hitvány a föld, hogy magas / Lelkem lezárja s vágyom el köréből; / De visszasírok, fáj, hogy elszakadtam..." Az ember hona a Terra, melyet Ádám antitetikusan lát. Elvágyódik köréből, és mégis szüntelen visszasírja. Ez a kétszeres "nem" fejezi ki Ádám földi-történeti élethelyzetét. Nem jó a földi élet, de a bűneset után nem adódik számára más életterrénum, mint a Terra. Éva is a római szín bachanáliája közepette (álom az álomban) az anamnézis révedezésében egy pillanatra kikapcsolódik a ledér tivornya mámorából, és erős nosztalgia támad lelkében az elvesztett tisztaság után: "Ártatlan voltam, játszi, gyermeteg, / Nagy és nemes volt lelkem hivatása" (VI. szín - Róma). Ez a kettős "nem" adja az ember tragédiáját a történelemben. Ez a kettős "nem" adja a történelmi ember tragédiáját. Ez a kettős "nem" fejezi ki a történelem és a pszichológia örökös konfliktusát, a kellő és a lehető világ közötti éles ellentétet. Ezért nem volt, nincs és nem lesz egyetlen olyan történelmi kor sem, amelyben az ember (az emberiség bármely életideált követő tagja) maradéktalanul otthon érezné magát, mely az ember számára az Eldorádó Eldorádóját jelentené, melyből az ember ne vágyódna el, melyben az anamnézis és nosztalgia - e két kiemelkedő lelki funkció - ne jelentkezne és ne vezetné az embert egy pszichológiai regressus ad infinitumban az elvesztett Éden felé. Ez az ember tragédiájának pszichológiája.

A történelem mint a bűneset szakadatlan megismétlődésének folyamata és a pszichológia mint az elvesztett Éden örökös visszaálmodása közötti éles konfliktus és mély szakadék kibékíthetetlen és áthidalhatatlan. Ezért nem tekinthető merő véletlennek vagy egyszerű drámaírói műfogásnak az, hogy Madách Tragédiája első és utolsó jelenetének színtere az Úr királyi trónterme, illetve megjelenése. Az első szín az ember (az emberiség) tragikus történelmének vagy történelmi tragédiájának előtörténete, mely a második szín paradicsomi boldogságában, boldog harmóniájában folytatódott volna időtlen időkig, vagyis az idő kategóriáján kívül és fölött, ha a bűneset nem töri szét az Úr és az ember közötti közvetlen kapcsolat meghitt szeretetközösségét. A Tragédia végső eseménye újra az Úr megjelenése, ami azt jelenti és azt jelképezi először, hogy az emberiség történelmében a bűneset megismétlődése nem időtlen időkig tartó végtelen folyamat, hanem véges folyamat; másfelől pedig azt jelenti és jelképezi, hogy az Úr végső és teljes győzelme, Lucifer végleges elbukása és az ember teljes megszabadítása-megszabadulása a történelem célja és vége. E két tróntermi szín között, az előtörténet és a végtörténet között úgy helyezkedik el az ember tragikus történelme, az ember történelmi tragédiája, mint a görög ábécé betűi az alfa és az ómega, a kezdet és a vég között.


Az ember a történelemben

7. Madách Tragédiája történelemszemléletének sajátos ismérve az, hogy minden történelmi életideált és minden történelmi életformát a maga haldokló, dekadens fázisában ábrázol. Tragédiaként és tragédiák forrásaként.

7.1. Madách Tragédiája IV, V, VI. színeit az ókor bemutatásának szenteli. Ádám ifjú emberként vonul végig Egyiptom, Athén és Róma színterén. Éva az első két színben hitvesként, a harmadikban hetéraként jelenik meg. Lucifer előbb miniszter, később egy alak a tömegből, végül Ádám egyik mulatótársa. E három jelenetben Madách három államformát és három életformát mutat be.

A fáraó "száz tartomány ura", kit istenként imád a tömeg, nem boldogságot, hanem dicsőséget kíván. Milliók élnek és dolgoznak érette, az abszolút hatalommal rendelkező despotáért. Rabszolgái ezreinek könnye, verejtéke, vére árán építteti dicsősége monumentumát: a piramist. Monumentális piramis építése által dacol a fáraó-Ádám az idő, az enyészet hatalmával. "Pár ezredév gúláidat elássa, / Homoktorlaszba temeti neved, / ... Ne félj, csak szellemed vesz, / De tested megmarad, mint múmia..." - oktatja királyát a miniszter Lucifer. A halál elmossa a különbséget az úr és a szolga között. A "Láthatatlan pókháló" betakarja a feledés finom leplével a despota fáraók birodalmát, s ami ebből az állam- és életformából megmarad, az nem más és nem több, mint múmiává torzult, zsugorodott história, nem más és nem több, mint történelmi kuriozitás. A piramisépítés cselekményében vajon nem az elvesztett "jobb idők", az eltékozolt örökkévalóság emléke él? A piramisépítés vajon nem az örökkévalóság keresése? A piramisépítés vajon nem az örökkévalóság torz karikatúrája csupán? A despota fáraó kővé dermedt szívvel a Lucifer javasolta reálpolitika jegyében címeket és kitüntetéseket osztogatva trónol piramisszerűen felépülő birodalma csúcsán. Az agyonkorbácsolt rabszolga hűséges felesége iránt hirtelen szerelemre lobbant fáraó meghallja a "milljókarú lény", a nép jaját-baját, és felszabadítja a "szolganépet". A történelem azonban nem ismer egyetlen olyan despotát sem, aki önkényuralmáról önként lemondott volna és szabadságot ajándékozott volna a népnek, mely - Lucifer szerint - "...mély tenger...: bármi napfény / Sem hatja át tömét; sötét leend az, / Csak a hullám ragyog, mit színe fölvet..." A népnek szabadságot ajándékozó, szerelemre gyulladt fáraó személyében Madách nyilvánvalóan elrajzolja a történelmet, de lélektanilag tökéletesen korrigálja azt. Ugyanis az igazi szerelem "...ismét a szálaknak egyike. / Melyekkel gúnyúl vett körűl urad, / Eszedbe hozni hernyó voltodat. / Ha önhitedben lepleként csapongsz. / E vékony szál láttad már míly erős, / Kisiklik ujjainkból, és ezért / Nem téphetem szét." Mert "kemény, mint sír, a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai" (Énekek éneke 6,8b). Ha a fáraó kőkemény szíve a szerelem tüzének lángjai között érző emberi szívvé nemesedik, akkor lélektanilag szükségképpen véget ér a despotizmus, mert a magas trónnak meg kell hallania a nép jaját és fel kell oldania láncait. Az igazi emberiesség a despotizmus vége. Ezért minősíti Ádám a "milljók egy miatt" elvén felépülő despotizmust "álútnak", és ezért indul új útra, hogy az emberiesség törvényéből következő erkölcsi kötelessége szerint "millióknak" szerezzen érvényt. (Míg Ádám a piramisépítő Egyiptomból, mielőtt múmiává változna, sietve Athénba ér, gondoljunk egy pillanatra arra a Jóbra, aki hajdani mérhetetlen gazdagsága üszkös romjai között, elüszkösödött fekélyekkel telten nemcsak arra gondolt, hogy porrá kell válnia, hanem arról is bizonyságot tesz, hogy megváltó Ura megáll majd pora fölött és romlandó teste nélkül meg fogja látni Urát, Istenét (Jób 19,25-26.)

A második ókori nevezetes államforma a cenzuson alapuló demokráciára épülő görög poliszállam, mely Athénban igen magas szintre jutott. Az athéni jelenetben Ádám Miltiades, a marathoni győztes (Kr. e. 480) személyében jelenik meg. Éva magasrendű erkölcsi ideál, a hitvesi és anyai hűség megtestesítőjeként, a nagy hadvezér feleségeként lép a színre. Lucifer egy a tömegből.

Athén történelmének erős korszaka a hét görög bölcs egyikének, a törvényalkotó Szolónnak (Kr. e. 640-558) kora; legdicsőségesebb százada Periklész (Kr. e. 499-429) kora, az athéni demokrácia virágkora. Arisztotelész (Kr. e. 384-322) a Politika című államtudományi művének IV. könyvében beszél a görög városállamok politikai-kormányzati kérdéseiről. Arisztotelész a demokrácia helyes formájának a politeiát tartja, mely - szerinte - "az oligarchia és demokrácia ... demokrácia felé hajló keveréke (116. lap), melyben "a törvény az úr", melyben a "törvénynek mindenek fölött kell állania" (112. lap). A görög városállamok Arisztotelész által ismertetett demokráciája a vagyonos polgárság államalakító politikai életrendje. Arisztotelész államtudományi nézeteinek alaptétele a törvények államalkotó szerepének hangsúlyozása.

Madách az athéni szín eseményét nem az athéni polisz erős és dicsőséges periódusából, hanem abból a dekadens szakaszából választja, amikor a törvényen alapuló demokrácia már elkorcsosodott és a törvény vezető szerepét felváltotta a "népámítók" intrikája, minek következtében mindenki a maga feje szerint kormányoz: "Olyan is ez a demokrácia - tanítja Arisztotelész -, mint a monarchikus formák közt a tyrannis." Mindkettő "kíméletlenül elnyomja a jobb elemet" (112. lap). Madách athéni színe a görög poliszállamok demokráciájának haldoklását, a demagógok korlátlan és törvénytipró hatalmaskodása következtében kialakult ex lex állapotot mutatja. Az Olümposz hófödte csúcsa fölött leáldozott a görög szellem ragyogó napja. Madách a görög szellem alkonyát idézi.

Ádám-Miltiades alapvető politikai tévedése az, hogy nem ismeri fel a városa-hazája demokráciájában bekövetkezett radikális politikai változást, mely az üresfejű és hatalomsóvár demagógok ámítása nyomán abban az intervallumban következett be, amíg ő családjától távol hazája érdekében, hazája ellensége ellen harcolt. Ádám-Miltiadesnek ez a politikai tévedése az életébe kerül, jóllehet igen magas politikai és erkölcsi ideál jegyében kívánta egészen önzetlenül szolgálni a köz javát, hazája szabadságát. "Millióknak kell érvényt szereznem, / Szabad államban - másutt nem lehet, / Enyésszen az egyén, ha él a köz, / Mely egyesekből nagy egészt csinál." Ádám-Miltiades második politikai tévedése abból a helytelen politikai szemléletből születik, mely a "nagy egészet" abszolút egységes egésznek tekinti és nem ismeri fel azokat a különféle önző szubjektív erőket, melyek atomjaira tördelik a haza egységét és veszélyeztetik a szabadságát. Az athéni szín az egyiptomi jelenet fonákja. Egyiptomban milliók vesznek el egy miatt; Athénban egy pusztul el a félrevezetett tömeg túlfeszített indulata miatt. Madách e két jelenetben az ember tragédiája közvetlen okának az egyén és a tömeg közötti kapcsolat sikertelen megvalósítását és helytelen megvalósulását tartja. Madách az athéni jelenetben sikeresen és hitelesen viszi színre a politikai élet erkölcsi züllöttségét és csődjét. A választójoggal (a cenzussal) való spekulációt és korrupciót. Hazája iránti hűségében és hivatása maradéktalan betöltése öntudatában mélyen megbántott férfi elbocsátja hadseregét, és nem veszi igénybe a szentély védelmét, hanem eszményei védelmében feláldozza életét: "Vérpadra mostan, büntetéseműl, / Nem mintha aljast birtam volna tenni, / De mert nagy eszme lelkesítni bírt." Madách Miltiadese a mártíriumságig fokozott politikai öntudatában, hazája szeretetében és szolgálatában túlnőtte korát és mintája lesz azoknak, akik eszméjük igazságának képviseletét halálukkal is készek megpecsételni. A dicsőségre szomjas fáraó-Ádám retteg a haláltól. "A templomból a halál nemtője, mint szelid tekintetű ifjú, lefordított fáklyával és koszorúval Ádámhoz lép." Az athéni jelenetben Madách jelentős szerephez juttatja a templomot. A szentély védelmet nyújt az anyának és fiának, Miltiades pedig az oltár fölé tűzi kardját. "Óvd, istenasszony, ezt a drága kardot, / Míg egykor érte hozzád eljövök" - mondja Kimon, a hős mártír fia. Az egész Tragédia összefüggésében csupáncsak ebben a jelenetben foglalkozik Madách a család kérdésével. E jelenetben a családi tűzhely és a szentély áldozati tűzhelye, a család és a vallás közötti szoros összefüggést mutatja. Lucifernek nincs hatalma a templomon és a templom oltára körül menedéket keresők fölött. A nimfák rózsaláncát át nem lépheti, szét nem tépheti. Lucifer újabb vereséget szenvedve így szól: "Átok reád, hiú ábránd világ, / Megint elrontád legszebb percemet." Ádám-Miltiades újabb útra készül. Újabb életformája a közügyektől távol álló magánember életformája lesz, életideálja a végletekig hajtott és hajszolt eudémonizmus, mely szerint az ember "...éljen magának, és keresse a kéjt, / Mellyel betölti az arasznyi létet, / S tántorgjon ittasan Hádes felé."

A Tragédia harmadik ókori színtere Róma, a hét hegyen épült város. A Tragédia VI. színe a minden idők egyik legerősebb államkonstrukcióját, az Imperium Romanumot a teljes széthullás előtti pillanatában mutatja. Ádám-Sergiolus már nem történelmi, közéleti személyiség, hanem a legsilányabb és legtartalmatlanabb eudémóniának hódoló privátember. Róma acélos fegyelme, híres jogrendje, spártai életeszménye, magas civilizációt teremtő ereje, légióinak verhetetlensége, a termékeny pax romana már a múlté. A birodalom alapjaiban inog. Mérhetetlenül meggazdagodott és mérhetetlenül elpuhult polgárai elfordulnak a Rómát világhatalommá tevő tiszta erkölcs értékes erényeitől. Róma a bevándorlások és asszimilációs folyamatok következtében olyan hatalmas kohóvá vált, melyben egy rendkívüli változatos vallási és filozófiai szinkretizmus izzik. Madách e jelenetben az antik Róma végnapjait és az új Róma - az örök város - megszületését ábrázolja.

Ádám-Sergiolus tivornyázó társaságának életprogramja ez: "Örülj, mulass, tagadd meg az erényt." Bacchus, ez a trák eredetű istenség üli diadalát. Jupiter, Juno és Apollo tiszteletének alkonyával együtt Róma világbirodalmi hatalma és szerepe is leáldozott. "Ah mit, Herkulesre, / Ki hinne már közöttünk istenekben?" A vallás volt Róma világbirodalmi hatalmának erkölcsi fundamentuma.

A római színt Madách két történelmi eseménysorból komponálja. Az egyik eseménysor azt a Neróban tetőző hallatlan erkölcsi dekadenciát vetíti elénk, mely a züllés zátonyára kényszeríti Rómát, mely nemsokára a barbároknak nevezett germánok súlyos csapása alatt porba hanyatlik, mint egykor Babilon. Az őrült császár-költő kegyvesztett egykori nevelője, Seneca valóban sztoikus filozófushoz illő és méltó nyugalommal várja Nero öngyilkosságra felszólító parancsát, és egyik barátjához intézett levelében a szakadék szélén egyensúlyozó életprogramját ebbe a lakonikus mondatba sűríti: "Gyorsan kell élni." Az öngyilkosságra készülő Seneca sorsa az öngyilkosságra készülő Rómát jelképezi. Róma gyorsan él, de egészen más stílusban, mint Seneca. Róma gyorsan él, naponként megfürdik a kéj mámorában, mámoros kéjében, mintha a Tiberis szennyes hullámai között akarna megtisztulni. Róma naponként megfürdik a gladiátorok, majd a mártíriumot vállaló keresztyének vérében. Róma halálra készül, mint Seneca. A másik történelmi sort Péter apostol megjelenése vezeti be. Mintha az Appenninek hatalmas sziklatömege zúdulna a bacchanália díszes csarnokára: "Megállj!" - mennydörög az apostol, s parancsa nemcsak a pestises halottat megcsókoló Hippiának szól, hanem egyben végét jelzi a pogány ókor ezredéveinek. Az istenszobrok szétmállanak. A keresztyénség világkorszaka kezdődik, mely a jövendő számára átörökíti és megmenti mindazt, ami az antikvitásban, mindazt, ami Rómában valódi érték volt. Hippiát "orcus tüze", a halál tüze égeti, és tragikusan magára marad tivornyázó társai között. "Tempora si fuerint nubila solus eris" (Ovidius). Péter apostol azonban a "szent szeretet örök istene" nevében megkereszteli őt. A keresztyén egyház így lesz anyja saját belső tragédiáját tudatosan vagy öntudatlanul megélő magányos embereknek. Péter bizonyságtételével, nagy monológjával kezdődik az emberiség merőben új történelme.

Ádám és Éva "sok nemes érzést találnak" keblükben. Ádám nem akar "elveszni nyomorultan, kisszerűen". Felcsillan reménysége: "Oh, ha él az Isten." Letérdel, kezét az égre emeli és imádkozik. Madách Tragédiájában itt imádkozik először Ádám a szeretet élő Istenéhez, akitől "új népet" és "új eszmét" kér, mert "...elkopott mind, / Mi a mienk volt - s újat létrehozni / Erőnk kevés." A rendezőnek szánt utasítás szerint: "Az égen glóriában a kereszt feltűnik." S Péter előremutat azokra, akik "a cirkusban himnuszt énekelnek", és akik "Új eszmét hoznak, a testvériséget, / És az egyénnek felszabadulását, / Melyek meg fogják rázni a világot". Péter Ádámnak új életprogramot és új életformát ad: "Legyen hát célod: istennek dicsőség, / Magadnak munka. Az egyén szabad / Érvényre hozni mind, mi benne van. / Csak egy parancs kötvén le: szeretet." Péter monológját és Ádámmal folytatott párbeszédét Madách racionalista theologiája fogalmazza, mely a keresztyénségben csupán "eszmét", éspedig a "testvériség eszméjét" látja, azt az új eszmét, mely az ókori birodalmak erős "kollektivitásának" helyébe az egyén szabad kibontakozását előmozdító liberális individualizmus korszakát nyitja meg. Madách keresztyénségszemlélete koráé, mely nyilvánvalóan nem azonos az Újszövetségnek az őskeresztyénségről szóló tanításával. De Madách nem theologus, hanem drámaköltő, aki valóban nagyszerű történelmi valóságlátással ismeri fel és mutatja azt, hogy az evangélium, a keresztyénség merőben új és merőben más, mint az ókor vallásfilozófiai szellemisége. A hatodik szín végén nem Lucifer jelöli ki Ádám útját, aki "Péterre támaszkodva indul", hanem - a rendezőnek szánt utasítás szerint - Lucifer "utánna megy".

Az imádkozó Ádám láttán Lucifer a következő rendkívül meggondolkodtató szavakat mondja: "E látvány kissé borzongatja hátam, / De nem emberrel kell-e küzdenem? / Mit én nem bírok, ő teszi helyettem, / Hasonló tréfát már gyakorta láttam. / A glória ha lassan elveszett, / Még megmarad a vérengző kereszt." E két utolsó sorban Madách a keresztyén egyház történelmének igen súlyos kritikáját adja, melynek jogosságát a VII. konstantinápolyi színnel illusztrálja. A római jelenet újabb szempontot szolgáltat számunkra Lucifernek a Tragédiában betöltött szerepéről. Lucifer itt Madách történelemkritikájának szócsöve. Madách kritikai szempontjait Lucifer szájába adja. Mivel Ádám és Éva álomban éli át az emberiség jövendőjét, melyet - természetesen - Madách az emberiség történelmeként már eleve és részletesen, összefüggéseiben és következményeiben ismer, igen szükségessé vált Lucifer bonyolult alakjának olyanszerű megkomponálása, mintha "a tagadás ősi szelleme" előre meg tudná jövendölni az ember történelmi útját, illetve az elkerülhetetlen nagy emberi-történeti tragédiákat. Míg Madách drámai szerkesztésében az álom mindent lehetővé tevő útján Ádám és Éva előrehalad az időben, addig Lucifer az események retrográd szemléletében, az események megmásíthatatlan és lezáródott végkifejlésének tudatában mond meglepő és találó kritikát. Íme egy újabb vonása azon megállapításunk helyességének, hogy a Tragédia kétfókuszú remekmű. Ádám és Éva jövendőkeresésének és Lucifer történelemkritikájának konfrontációjából alakul a Madách tolla alatt a Tragédia két fókuszból megvilágosodó eseménysorozata. Madáchnak a véres kereszt "vérengző keresztté" való változásáról szóló súlyos egyháztörténeti kritikája az egyház számára örök memento.

A Tragédia VI. jelenetének végső eseménye az ókor és a középkor határán történik. Madách e két nagy történelmi korszak találkozását úgy jeleníti meg, hogy az ember (az emberiség) történelmét a Jézus Krisztus glóriás keresztje, valamint a Péter apostol bizonyságtevő nagy monológja és keresztelése által belevetíti a megváltástörténet történelem feletti történetébe, az üdvösség történetébe. A továbbiak során azonban Madách tulajdonképpen elejti a megváltás történetének az ember (emberiség) történetében való konkretizálása további lehetőségét, és továbbhalad saját drámaírói koncepciójának útján, mely szerint minden történelmi korszakot és minden emberi életideált a dekadencia szakaszában ábrázol.

7.2. Madách örökbecsű művének theologiai elemzése során megkülönböztetett fontosságot tulajdonítunk a VII. konstantinápolyi színnek, amely tulajdonképpen nem más, mint a korai középkor rendkívül súlyos kritikája, nem más, mint a középkori keresztyénség súlyos bírálata. Madách e bírálata mögött nem nehéz felismerni kora egyházi viszonyait is. Madách drámaíróként a költői ítélkezés jogát gyakorolja, ezért jelképes bírói ítélőszékében fölötte áll drámája cselekményének és szereplőinek, és ilyen minőségében világnézeti álláspontjáról, a liberális racionalizmus álláspontjáról bírálja a keresztyén hitviták és keresztes hadjáratok korát. Közben a két jellegzetes és uralkodó középkori életeszményről, a lovagi és szerzetesi életideálról is kifejti véleményét.

Madách a konstantinápolyi színben is, sajátos drámaírói gyakorlata szerint, évszázadok történelmét sűríti egyetlen jelenetbe. Madách a költői szabadság jegyében kezeli a történelmi anyagot. Számára nem a történelmi kronológia és autenticitás a döntő, hanem a nagy eszmék és eszmények történeti útja a fontos. A hitviták és a keresztes hadjáratok között évszázadok telnek el, de ő nyugodtan összevonja e korokat. Költői szabadsága és drámaírói ítélkezése szócsövévé néhány jelenetben (pl. Róma, Konstantinápoly) Lucifert választja. Lucifer Madách Tragédiájában nem az antihős megtestesítője és megszemélyesítője. Lucifer nem szupranaturális lényként jövendöli meg a történelem kibontakozását és nem természetfölötti hatalommal formálja váratlan fordulatait, hanem az ember (emberiség) történelmének konkrét ismeretében Madách szócsöveként mond kritikát az emberről és történelméről. Madách racionalizmusa Lucifer szájával polemizál, és liberalizmusa Lucifer ajkán keresztül ironizál. Lucifer szerepköre nem a dráma fordulatait sátáni praktikával kitervező, diabolikus hatalommal végbevivő antihős szerepköre. Az első és második szín után azt várnánk, hogy Lucifer valóban antihősként, az Úr erős és erőszakos ellenfeleként tevékenykedjen a Tragédia minden jelenetében. De várakozásunk ellenére Lucifer a Paradicsomkert elvesztése utáni színtereken egyetlen esetben sem főhősként jelenik meg. A Tragédia főhőse nem Lucifer, hanem maga az Úr. Lucifer nem kívülről avatkozik bele az események forgatagába és nem kívülről semmisíti meg Ádám és Éva mindig új életeszmény kialakításával kísérletező vállalkozásait. Ádám és Éva személyes tragédiájának, az ember tragikus történelmének, a történelem tragikumának belső forrása van. Ez a belső tragédiateremtő forrás a bűn. Az ember bűnös ember. Ezt a bibliai igazságot bizonyítja és szemlélteti Madách Tragédiája, még akkor is, ha Madách theologiai liberális racionalizmusával telített fidelizmusa a dráma során expressis verbis alig használja a bűn kifejezést. A drámai alkotások nem elmélkednek a bűnről, bár ez a lehetőség is adódhat a nagy drámai monológokban, hanem tragikus eseményekben és tragikus események által ábrázolják a bűnt. E megállapításokkal lényegében azt akarjuk kifejezni, hogy Madách keresztyén drámaíró, aki az Úr és Lucifer kapcsolatát nem az ősi perzsa vallás dualizmusa jegyében (Ahuramazda és Ariman életre-halálra menő küzdelmeként) ábrázolja. Ezért nem egyszerű kerettörténet az első szín, melyet a bibliai Jób könyvének szellemében valóban mesterien komponál meg a szerző. A drámaíró Madách keresztyén fidelizmusa kora theologiájának befolyása alatt áll. Ezen nem szabad csodálkoznunk, mert ki-ki a maga korának gyermeke. (Lucifer: "A kor folyam, mely visz, vagy elmerít, / Uszója, nem vezére az egyén.") Madách korának theologiáját egyfelől a racionalizmus, másfelől a liberalizmus jellemzi. Monológjaiban vagy a párbeszédek szellemes replikáiban Lucifer rendszerint összefoglalja a kor hibáit, megállapítja egy-egy történelmi életforma csődjét, és bejelenti egy-egy történelmi korszak dekadenciáját. Így jár el Lucifer pl. a VI. római színben is, ahol a keresztyén eszmének - a testvériségnek - a megvalósíthatatlansága bejelentésével polemikusan összegezi Péter és Ádám új kapcsolatát.

A VII. konstantinápolyi szín az őskeresztyénség, az apostoli egyház dekadenciáját vetíti elénk, jóllehet a drámai tömörítés megjelenítő erejével a keresztyénséget igen aktív szakaszában, világhatalmi tényezőként mutatja. Madách a harcos egyházat (ecclesia militans) vizsgálja, és annak két legellentmondásosabb betegségét tünteti fel. Az ecclesia militans belső betegségét Madách a tanvitákban, külső betegségét a keresztes hadjáratokban diagnosztizálja. Madách e diagnózisával akarja bizonyítani és igazolni azt, hogy a kereszt glóriája nem azonos az ecclesia militans glóriájával; hogy a harcos egyház a glóriás keresztet (a húsvét dicsőségében ragyogó véres nagypénteki keresztet) vérengző keresztté teszi; hogy a keresztyén testvériség eszméje örökre megvalósíthatatlan a történelemben. Madách drámaírói minőségében nem keresi és nem keresheti, nem elemzi és nem elemezheti az ecclesia militans megszületésének történelmi gyökereit, de diagnózisából arra lehet következtetni, hogy felismerte a tanviták és keresztes hadjáratok keresztyénségében (a harcos egyház megjelenésében) azt az elferdülést, azt a hangsúlyeltolódást, mely az apostoli ősegyház kebelén belül a történelem folyamán, a történelem kényszerítő hatása következtében végbement. A keresztyén egyház a századok folyamán elveszítette az apostoli egyház Ura iránti első szeretetét (Jel 2,4), s ennek az "elsilányulásnak", ennek a dekadenciának oka - Madách szerint - az, hogy a harcos egyház képviselői emberileg és emberi eszközökkel akartak glóriát szerezni a keresztnek. A keresztyénség legfőbb eszméje - a testvériség - nem valósulhat meg a harcos egyházban. A keresztyén testvériség eszméje a harcos egyházban nem a hívő egyház szeretetét átfogó és jellemző lelkület, hanem csak exkluzív közösségek, az egyházon belüli csoportosulások külső összetartozásának a jele. Ezek az exkluzív közösségek a lovagrendek és a szerzetesrendek formájában jelentkeznek, melyek a középkor két vezető életformáját, a lovagi és a szerzetesi életideált igyekeznek megvalósítani.

Madách a tanviták és keresztes hadjáratok harcos egyházának bemutatása közben nemcsak végtelenül leegyszerűsíti a kérdéseket, hanem azokat sajátos liberális racionalizmusa jegyében értelmezi és bírálja.

Madách szerint a középkori keresztyénség egyik nagy paradoxonja a missziónak a keresztes hadjáratokkal való összekapcsolása, illetve felcserélése. A XI-XIII. századok során hat keresztes háborúra került sor. A Konstantinápolyba érkező Tankréd-Ádám a misszió szükségességével indokolja a keresztes hadjáratok szükségességét: "Hitünk világát vittük Ázsiának, / Szeretetnek tanát, hogy elvadúlt / Milljói, melyek közt szent bölcseje / Ringott üdvünknek, érezzék malasztját." A kegyelem, a szeretet és a hit üdvjavainak útkészítője a kard lett, az evangélium prédikálása és a szent keresztség kiszolgáltatása helyett. Az igazi keresztyén misszió az, amit a római színben a prédikáló és keresztelő Péter apostol végez. A kard szerepe a keresztyén misszióban valóban súlyos paradoxonként hat, de a történelem dialektikája, a keresztes háborúk dialektikus értelmezése nem fér bele egyetlen színmű egyetlen jelenetének keretei közé. A keresztes háborúk kimondottan nem a keresztyén misszió expanzivitása érdekében váltak szükségessé, hanem éppen fordítva, a keresztyénség védelme tette szükségessé a rendkívül expanzív mohamedanizmussal szemben, mely valósággal eltörölte a föld színéről a kis-ázsiai, majd az észak-afrikai, később a balkáni keresztyén gyülekezetek megszámlálhatatlan sokaságát. II. Mohamed szultán 1453-ban már Konstantinápolyt is elfoglalta és birodalma fővárosává tette.

Amikor az erődús férfikorban lévő Tankréd-Ádám vezetésével a keresztesek serege Konstantinápolyba érkezik - Ádám életkorával jelzi a szerző a középkort -, akkor a színen lévő polgárok sietve menekülnek: "Im itt jön ismét egy barbár csapat. / Fussunk, zárjunk be ajtót és kaput, / Nehogy rabolni jőjön kedvök újra." Róma világhatalmát egykor a barbárok törték meg, s most a keresztyén keresztes sereg az a barbár csapat, mely a keresztyén városban rombol és ismerve a szerájok (háremek) kéjeit, erőszakot követ el az asszonyokon. Tankréd-Ádám felismeri és kifejezi, hogy a keresztesek Konstantinápolyban visszaélnek a kereszttel, amikor "aljas tervvel annyi martalóc, / Kezében a szent zászlót lengeti." Madách kritikájának kettős igazsága az, hogy a középkori keresztyén Európa nem vált a szívek és a vesék megoszlásáig teljesen keresztyénné, és hogy a háború a kereszt jegyében is csak háború. (Feltételezhető, hogy amikor Madách e jelenetet komponálja, akkor azokra a szomorú eseményekre is gondolhatott, melyek akkor következtek be, amikor keresztyén királyok a szabadságért küzdő keresztyén országot véresen letiporták és Bach tábornok statáriális törvényszéke megkezdte működését.) Tankréd-Ádám abban reménykedik, hogy a lovagrendek tevékenysége nyomán szent tanaik áthatják a tömeget és "akkor nincs veszély". E szent tan a lovagrendek "kincse", melyet a lovagerények - "a szennytelen becsűlet, isten szent dicsérete, / A nő védelme és a hősiség" - oltalmaznak meg. A lovagerények azonban a valóságban programmá szűkítik az evangéliumot; a megváltás történetét (a történelem fölötti történetet) pedig erkölcsi eszmévé "silányítják". E fennkölt erények exkluzív elitjeként jelentkező lovagrendek éppen úgy nem képezik és képviselik a keresztyénség egyetemét, mint ahogy a lovagerények sem helyettesíthetik az evangéliumot. A középkori keresztyénség súlyos hibája az evangélium programmá szűkítése és egyszerűsítése. Az evangélium nem lehet sohasem egy kis kizárólagos elit szellemi kincse. Az evangéliumnak programmá való leszűkítésére gondol Lucifer, amikor összegező ironikus bírálata így hangzik: "Lám, lám, mivé silányúlt a nagy eszme, / Melyért a circus vértanúi haltak." Lucifer a keresztyén "eszme" "elsilányulásáról" beszél, és csak arról beszélhet, mivel Madách korának theologiája is hajlandó egyszerű eszmének tekinteni az üdvözítő evangéliumot.

Az evangélium programmá való leszűkítésének folyamata vezet az ecclesia militans második nagy belső paradoxonjához: a tanvitákhoz. Ha a keresztes hadjáratok a keresztyénség létfenntartási küzdelmét jelentik az expanzív mohamedanizmussal szemben, úgy a tanviták az egyháznak önmagával szembeni belső létfenntartási küzdelmét képezik. Az egyháznak nemcsak kifelé, hanem befelé is védekeznie kell. A belső ellenség a különféle filozófiai és vallási spekulációk hatására létrejövő eretnekség, mely a kezdet kezdetétől fogva úgy követi az evangéliumi keresztyénséget, mint Ádámot Lucifer a Tragédia folyamán. A keresztyénség számára a tiszta tan belső létkérdés! A tiszta tan megszűnésével maga a keresztyénség sodródik veszélybe.

Tankréd-Ádám megérkezve Konstantinápolyba azt tapasztalja, hogy "a főpap, aki az apostolok utóda", s akitől a "szent sír harcosi" számára szállást kér, fényes palotákban lakik és csak a tévtanokat hirdető eretnekek elleni küzdelemmel foglalkozik. "Fiam, csekély dolgokra most nem érek, / Az isten dicse, a nép üdve hív. / Eretnekek fölött kellvén ítélnem, / Kik mérget szórva dudvaként tenyésznek / S tüzzel vassal bár irtjuk, szüntelen / Ujúlt erővel küldi a pokol ránk." A csak a tan tisztaságával foglalkozó főpap csekély dolognak tartja a keresztesek elszállásolását, vagyis a hajléktalanok befogadását, a keresztyén szeretetszolgálat gyakorlását. Az apostoli egyház elsilányulását mutatja a szeretetszolgálat hiánya. Nem alakulhat ki belső konfliktus a tan tisztaságára figyelő és a szeretetet gyakorló egyházban a tan és a diakónia között. Az egyház belső küzdelme a tiszta tan megóvásáért az egyház szakadatlan theologiai fáradozása. Jézus Krisztus evangéliumát szakadatlan sorban követi a tévtanok sokasága. Gondoljunk a manicheusokra, a valentiánusokra vagy a marcionitákra. Madách az ariánusokra irányítja figyelmét.

Köztudomású, hogy Arius alexandriai presbiter (Kr. u. 280 k.-336), aki harcolt a Szentháromság egysége ellen, azt tanította, hogy Krisztus teremtett lény és nem örökkévaló. Ezért Sándor alexandriai püspök az egyházból kizárta. Mivel Nagy Konstantin császár (282-337) a vitázó feleket kibékíteni nem tudta, 325-ben összehívta a 318 tagból álló első niceai ökumenikus zsinatot. A Sándor püspök pártja Krisztusnak az Atyával való egylényegűségét (homousia), Arius és pártja Krisztusnak az Atyával való hasonló lényegűségét (homoiusia) tanította. Az első niceai ökumenikus zsinat hitvallást fogalmazott meg és fogadott el, mely vallja, hogy Krisztus "egylényegű az Atyával". A homousia és a homoiusia vita rendkívül nagy vihart kavart az egyházban.

Tankréd-Ádám a lobogó máglyák és a halálra ítélt eretnekek láttán így próbál e vitában közvetíteni: "Adjátok fel, barátaim, azt az i-t, / Szebb áldozat lesz életmegvetéstek / A szent sirért vivandó hős csatában." Tankréd-Ádám az "i" feladására és a keresztes hadjáratban való önfeláldozó részvételre szólítja fel a vitázókat. Azok, akik Madách Tragédiáját közelebbről ismerik, közmondásszerűen szoktak hivatkozni erre a kritikus "i"-re. S teszik ezt a Madách theologiai liberalizmusa és vallási racionalizmusa jegyében. Vagyis nem tulajdonítanak semmi fontosságot e krisztológiai vitának és e krisztológiai vitában ennek a kritikus "i" betűnek. A theologiai liberalizmus bizonyos ponton túl már vallási indifferentizmust jelent. Lucifer is egyfajta vallásos közömbösség álláspontjáról nyilatkozik a szent tanok kérdésében. "Ah, ép a szent tan mindig átkotok, / Ha véletlen reá bukkantatok: / Mert addig csűritek, hegyezitek, / Hasogatjátok, élesítitek, / Mig őrültség vagy békó lesz belőle. / Exact fogalmat nem bírván az elme, / Ti mégis mindig azt keresitek / Önátkotokra, büszke emberek." A vallásos racionalizmus a dogmák mellőzését kívánja; a vallásos romantika viszont a nemes emberi szív vallásos érzéseinek felsőbbrendűségét tanítja a dogmákkal szemben.

A tiszta tan és a körülötte kialakult dogmatikai viták kérdése valóban a keresztyén egyház történelmének nagy paradoxonjai közé tartozik. De - meg kell állapítanunk - az a bizonyos közmondásszerűen aposztrofált "i" betű végtelenül fontos, mert a keresztyén tanításban valóban világokat választ el egymástól. Ha Krisztus nem egylényegű az Atyával (homousia), akkor nem történt meg a világ megváltása, akkor a keresztyénség nem más, mint egy vallás a számos lehetséges vallás közül, akkor valóban nyitva áll a vallásos konzervativizmus és a vallásos liberalizmus közötti szabad választás lehetősége, a vallásos indifferentizmus lehetősége, mert a vallás érvényessége csupáncsak addig tart, amíg a "csontváz", vagyis a halál elébünk áll, de az Atyával egylényegű Krisztus valóban üdvösséget ajándékozó, megváltó Úr.

Madách vallási liberalizmusa jegyében a keresztyénség harmadik belső nagy paradoxonjának a szerzetesrendek létét és az általuk megvalósítandó életideált látja. Lucifer "keresztyén cinikusok"-nak nevezi őket, vagyis bennük mindössze az élettagadás képviselőit látja csupán. A szerzetesi életeszmény azonban nem a lét tagadása, sem az élet megvetése, hanem az örök életet gátló tényezőkről való lemondás, a bűn tagadása és kerülése. A szerzetesrendek megítélése igen változatos történelmi képet mutat. Madách vallási liberalizmusa szellemében történelmileg már rég meghaladott életeszmény képviselőit látja a "barátseregben". A megújuló lelkierő forrásait kereső és a szeretet önzetlen szolgálatát újból végtelenül megbecsülő modern ember a XX. század alkonyán már újra a megbecsülés hangnemében kezd beszélni a szerzetesekről és életideáljukról: a krisztusi önzetlen és tevékeny szeretet szolgálatáról.

7.3. Századokat szárnyal ismét át Madách Pegazusa, míg újra megpihen Prágában, a Rudolf császár udvarában. Ádám Kepler csillagász (1571-1630) személyében két jeleneten keresztül időz e hóbortos császár udvarában. A nyomorgó, szorongó, pestis öldöste Európa a harmincéves háború borzalmai közepette él. A harmincéves háború az emberiség történelmének újabb dekadens kora, mely a reneszánsz és a reformáció tavaszát beárnyékolja. A vesztfáliai béke (1648) újabb kedvező korszak kezdetét köszönti.

Miért időzik Madách Prágában ilyen hosszasan? A kapcsolatos közvélemény az, hogy a szerzőnek Kepler és neje rossz házassági kapcsolatának idézésével kedvező alkalom kínálkozik saját boldogtalan házassága minden fájdalmának elpanaszolására. E helyes szempontot próbáljuk még kiegészíteni. Talán joggal gondolhatunk arra, hogy a kissé megenyhülő politikai légkörben Madách a hóbortos Rudolf császár személyének és korrupt udvarának ábrázolása által a Világosnál győzelmet arató Habsburg-házzal gúnyolódik. Természetesen aesopusi módon. A két prágai színben Madách újabb életformák csődjét bizonyítja. Az alkímiával foglalkozó császár személyében a korszerűtlenné vált abszolút uralkodó alakja fölött mond Madách költői ítéletet. A történelem ítéletét az abszolutisztikus monarchia államformája fölött a két prágai jelenet közé ékelt párizsi színben fogja majd bemutatni. Kepler személyében a természettudós lép a színre - bár még az alkímia és a csillagjóslás okkult tudományai művelése szükségképpeniségének kényszerhelyzetében él -, már teljes szenvedéllyel munkálkodik a középkori világképet felváltó új világkép megalkotásán. Kepler helyzetében nemcsak a megcsalt férj, hanem az udvari tudós függési viszonya és kiszolgáltatottsága is kifejeződik.

Az aranycsinálás és csillagjóslás idegfeszítő izgalmai és idegőrlő sikertelenségei között vergődő Rudolf császár személyében a korai középkor nagy és szent keresztyén királyainak (pl. II. Szent Henrik kelet-római császár - 995-1024; I. Szent István magyar király - 997-1038; I. Oroszlánszívű Richard angol király - 1189-1199; II. Szent Lajos francia király - 1226-1270) karikatúrája áll előttünk. A gondolkodásában teljesen pogány Rudolf császár a szent egyház bajnokának és defenzorának szerepkörében hivalkodik és hivataloskodik, miközben ő maga már nem hit szerint, hanem csak politikai érdekből a szent egyház fia. Még füstölögnek az eretnekek és boszorkányok máglyái, de már elveszítették egykori jelentőségüket. A hitetlen Rudolf császár már a képmutatás megtestesítője. A vallás egyre jobban elveszíti társadalomépítő és jellemformáló szerepét. A feledni és lelkesedni óhajtó, a férjként megcsalt és a tudósként csalódott Kepler a bor, az "asszony ellen való drága méreg" (Ady) ajzó hatása felé fordul, mint előtte és utána annyi kiábrándult tudós és hivatásában annyi csalódott művész. Rettenetes szenvedés megcsaltan élni és csalódottan alkotni. Igen sok esetben a "vén földet ifjúvá tenni" szándékozók sorsa kepleri sors, mely nem más, mint magányos vergődés a hatalom és a pénz polipkarjai között.

Az újkor mezsgyéjén álló Kepler lelkében összeütközik a középkorral, és örök modellje lesz a kora maradiságával lelki konfliktusba és érdekellentétbe kerülő tudósnak. Kepler a középkor függönye mögül messze előretekintő természettudós. A világot elméletileg magyarázó filozófusok és a világot erkölcsileg megjobbítani szándékozó theologusok után benne megjelenik a tudós harmadik típusaként a világegyetemet az egzakt tudományok segítségével tanulmányozó természettudós. Kepler is feltekint a csillagos égre, de már nem a középkori ember vallásos áhítata vagy a szerzetesek áhítatos rajongása vezéreli, hanem a tudós titkokat megfejteni igyekvő kíváncsisága. Kepler-Ádám alakjában Madách egy újabb életforma, a tudós életformájának válságát és belső konfliktusait rajzolja meg. Kepler, a tudós, Rudolf császár személyében az abszolút államhatalommal és a pénz hatalmával, felesége személyében pedig a szerelem hatalmával kerül függőségi viszonyba, kiszolgáltatott élethelyzetbe és konfliktusba. A császár "kegyekkel" láncolja magához a tudóst, hogy így közvetlenül fixa ideájának - az aranycsinálásnak -, közvetve pedig államgépezete fenntartásának legyen szolgálója. Így tesz aranybilincseket az abszolút hatalom a tudós kezére és lelkiismeretére, akinek hűtlen felesége tündöklési vágyának kielégítése érdekében szüntelen pénzre és minél több pénzre van szüksége. Így lesz a szerelmes tudós felesége rabja és a Mammon kiszolgáltatottja. Rudolf császár vallásilag már a modern kétarcú ember képviselője. Kifelé opportunizmusból még színleli a vallásos embert, de belülről már egészen közömbös a hit kérdései iránt. Az egyház csupán egyeduralma fenntartása szemszögéből érdekli. Miközben még füstölögnek az eretnekek és boszorkányok máglyái, ő már a megégetett nagy alkimista, Paracelsus (1493-1541) iratait tanulmányozva akar közelebb kerülni az aranycsinálás nyitjához. A horoszkópot rendelő udvaronc vallási téren csak másolja urát. A tudós Kepler lelkiismereti konfliktusa onnan ered, hogy a hatalom, a pénz és a szerelem hármas rabságában kénytelen elárulni az igaz tudományt. Ez Kepler tragédiája. Ez derül ki Kepler-Ádám vallomásából: "Elárulom tudásomat miattad, / Megfertőzöm, midőn haszontalan / Időjóslást, horoskópot csinálok, / Eltitkolom, mit lelkem felfogott / És hirdetem, mit jól tudok, hamis." Kepler tudatában van annak, hogy az, amit tesz, hogy amit tennie kell, az nem más, mint sarlatanizmus. Míg a szerelem a fáraót felemelte, addig Keplert megalázza és lealázza. A csalfa asszony vakvágányra juttatja férjét, miközben őt magát és tudományát a pénzszerzés puszta eszközévé degradálja. (Azóta is hány tudósi pályafutást tett tönkre a pénz, a szerelem, a rosszul sikerült házasság. A bűn!) Megragadó Keplernek a felesége előtt tett őszinte vallomása: "Hisz nékem nem kell semmi a világon, / Csak az éj és tündöklő csillaga, / Csak a szférák titkos harmóniája, / Tiéd a többi..." A tudósnak ez a szenvedélyes, szent egyoldalúsága viszi előre a tudományt s készíti az emberiség soha be nem fejezhető jövendőjét.

Lucifer a prágai jelenetben Kepler famulusa, aki az emberi, szülői hiúsággal és hiszékenységgel számító merkantilizmus jegyében fényes jövendőt ígérő, de éppen ezért egészen hamis horoszkóp felállítására készteti mesterét, aki lelke minden sóvárgásával csak "...a végtelen nagy ég / Rejtélyes és szent" könyvéből óhajt olvasni.

A súlyos gondok között vergődő tudós elalszik "íróasztalára lehajtott fővel". Álmát a IX. szín örökíti meg. Így a párizsi szín álom az álomban. Madách e pszichológiailag és eszmetörténetileg indokolható közbeékeléssel újból a történelem felhasználása fölötti költői szabadságát fejezi ki, hisz Kepler kereken már 164 éve halott, amikor Danton (1750-1794) fejét leüti a máglyát felváltó guillotine.

Az álmából felébredő Kepler eszméinek eljövendő győzelmében reménykedik: "...fejlődni látom szent eszméimet, / Tisztulva mindig, méltóságosan, / míg, lassan bár, betöltik a világot." A tudósok a reménység feltétele alatt alkotnak; a tudomány sub conditione jacobea él. Kepler az a bölcs tanító, aki a tudományra hallatlanul szomjas tanítványát önmérsékletre inti, a tudományos megismerés relativitására figyelmezteti és a tudománnyal szembeni alázatosságot ajánlja. A tudomány várát nem lehet egyetlen szédületes huszárrohammal bevenni. Kepler hajlandó kutatásainak eredményeibe tanítványát önzetlenül bevezetni, abban a reménységben, hogy eljön az a kor, amikor "az utcákon fogják beszélni" a tudomány legbonyolultabb kérdéseit is. A protestáns Kepler a szabad tudományos kutatás híve, aki a tudomány sorsát egy olyan korral kapcsolja össze, amikor "a nép nem lesz kiskorú". A tudomány hivatása - Madách szerint - a nép kiskorúságának a megszüntetése; a nép feladata pedig a tudomány naggyá tétele. Keplerben a kibontakozás szakaszában lévő egzakt tudományok öntudata szólal meg, amikor a filozófiát költészetnek minősíti: "A bölcselet csupán költészete / Azoknak, mikről még nincsen fogalmunk / S egyéb tanok közt ez a legjámborabb még." A metafizika sajátos természeténél fogva valóban tartalmaz költői elemeket. A természettudós Kepler kritikája a filozófiáról ez: "...csak magában mulat csendesen, / Agyrémekkel himzett világa közt." A bölcselet Szókratész (Kr. e. 470-399) halála után fokozatosan beavatott zárt körök tudománya lesz, végül beszorul a magányos tudósok csendes dolgozószobájába és a könyvtárak rejtélyes félhomályába. A szofisztika az utcák hivalkodó szemfényvesztése marad. Kepler tanítványát a művészetek eszményítő hatása alól is ki szeretné vonni, s bár elismeri, hogy az eszményítés "önt szellemet" a "rideg" valóra, mégis az "élő, nagy természet" tanulmányozását tartja elsőrendű feladatának. Minden "abstractio" lenyűgöző béklyó. (A középkori theologia merő absztrakcióvá vált.) Végül ilyen utasítást ad tanítványának: "Fogd hát e sárgúlt pergamenteket, / E fóliánsokat, miken penész űl, / Dobd tűzre mind. / Ezek feledtetik / Saját lábunkon a járást velünk, / És megkímélnek a gondolkodástól, / Ezek viszik a mult század hibáit / Előitéletűl az új világba. / A tűzre velök." Kepler ajkával Madách rendkívül merész tudománytörténeti kritikát mondat és teljes szakítást kíván a tudomány történeti eredményeivel, mivel elszoktat az önálló kutatástól, leszoktat az önálló gondolkodásról és átörökíti a múlt hibáit a jelenbe. Kepler radikális kritikája jogos az alkímiában és csillagjóslásban kimerülő középkori természettudományokkal szemben, de az emberiség történeti tudatának és szellemi identitásának megsemmisítése nélkül nem alkalmazható a theologia, a filozófia és a művészetek vonatkozásában, Kepler radikális kritikájának második tétele a követendő új ajánlása: "Ki a szabadba." Ki a kolostorok, zárdák celláiból, ki az alkimisták boszorkánykonyhájából, ki a "poros szobafalak" közül, ki a "theoriák" "abstrakciói" közül. Ki a természetbe! E felszólítással Madách akarva-akaratlanul J.-J. Rousseau (1712-1778) híres tételét visszhangozza és propagálja. Kepler személyében Madách a saját kora előtt járó korszerűtlen tudós modelljét rajzolja meg. Kepler korszaknyitó személyiség. Kepler-Ádám küzdelem- és ítéletmentes kort vár, és hosszú harcaiban szerzett sebeinek behegedését reméli. Ilyen kornak tekinti prágai tartózkodását, de ez sem hoz és hozhat számára megnyugvást. Miért? "Megjött a kor s mit ér, ha e kebelben / A lélek él, - e kínos szent örökség, / Mit az egekből nyert a dőre ember, - / Mely tenni vágyik, mely nem hágy nyugodni / S csatára kél a renyhe élvezettel."

A VIII. és X. színben nem villannak gyilkos fegyverek, nem dúlnak véres csaták, nem történik egyetlen haláleset sem. (A vesztfáliai békekötés után valóban volt is egy lélegzetvételnyi nyugalmi idő Európában.) De ez a - Madách jellemzése szerint - "törpe" kor, "fagyos világ", mellyel semmiképpen sem tud megbékélni Kepler-Ádám lelke, ez a "kínos, szent egekből nyert" örökség. Figyeljünk Madách pszichológiájára. Az ember lelkét mennyei örökségnek tartja, melyet két jelzővel jellemez. A lélek mint mennyei örökség egyfelől szent, másfelől kínos örökség. A lélek nem engedi magas erkölcsi ideál nélkül, renyhe élvezetek között élni az embert. A lélek nem engedi végleg és végképp "elsilányulni" a "dőre" embert. A társadalmi-szellemi stagnálással szemben szüntelen igyekszik előbbre lendíteni az embert, mint jó szélben feszes vitorlák a hajót. A történelmi egy helyben topogás, a társadalompiramis megmerevítése helyett a lélek, mely a született nemességgel szemben a szellemi nemességet hordozza és képviseli, mindig a társadalmi előrelépést igyekszik munkálni. ("Kétséges rang-e hát szellem, tudás?" / Homályos származás-e a sugár, / Amely az égből homlokomra szállt? / Hol van nemesség más ezen kívűl? / Amit ti úgy neveztek, porlatag / Hanyatló báb, mit lelke elhagyott, / De az enyém örök-ifjú erős, -"). A lélek minden tehetségével együtt mennyei eredetű. Az alászálló mennyei sugár ajándéka az ihlet és a szellemi képességek összessége. A születése szerint a birtokos nemességhez tartozó Madách a szellem nemességét, a mennyei sugár, a géniusz nemességét hangsúlyozza az örökölt nemességgel szemben. E felfogásával Madách csatlakozik kora fidelizmusának a géniusz mennyei eredetéről vallott felfogásához. A szüntelen mennyei eredetére emlékező és emlékeztető lélek az ember számára egyidejűleg kínos (mert szüntelen előrelépést kíván) és szent (vagyis mennyei eredetű) örökséget jelent. Így lesz a lélek a történelem nagy mozgatóereje. Mégis a lélek - Madách felfogása szerint - minden történelmi korban és életformában otthontalan e földön, és miközben újabb és újabb történelmi-társadalmi megvalósításokkal kísérletezik, tulajdonképpen nem tesz mást, mint reprodukálni igyekszik az elveszett Édent; tulajdonképpen nem tesz mást, mint újra megtalálni igyekszik a teljes harmóniában jelentkező elvesztett boldog gyermekséget. A léleknek ez a reprodukáló kísérletezése mindaddig tart, amíg el nem nyeri újból az elveszett gyermekséget, mely az ősegyház evangéliuma, a Péter apostol bizonyságtétele szerint Szentlélek keresztség általi ajándéka a hitben. Így a történelem és az ember lelke lényegében ellentétes irányú mozgást végez. A történelem az időben szüntelen előhaladva próbálja megteremteni az elveszett Édent, a lélek pedig állandó visszatekintő anamnézisben áhítozik az elveszett boldog gyermekség után. A történelem és az emberi lélek közötti ezen feszültség feloldása a végtörténet eseménye, mely a Tragédia folytonosságában az utolsó színben következik be.

7.4. A IX. és a XI. szín az újkor történelmét vetíti elénk. A színhely Európa két metropolisa: Párizs és London. A két bemutatott életforma a forradalmár és a magánember élete. A párizsi jelenet az athénival, a londoni szín a rómaival mutat hasonlóságot.

A történelem reprodukálására Madách a mesterien alkalmazott epizódszerűség drámaírói módszerét alkalmazza. Egy-egy történelmi kor és életforma ábrázolására mindig egy-egy találó, az egész kort finoman és lényegileg jellemző epizódot alkalmaz, melyben szerencsésen sűríti össze a kor történelmi és eszmei lényegét. Ezek az epizódok nem valóságos történelmi események vagy valóságos történelmi események többé-kevésbé hiteles megformálásai, hanem a drámaíró saját leleményességével kitalált és színpadtechnikailag hitelesen megkomponált fiktív epizódok. A költői szabadság jegyében megkomponált mindenik epizód egy-egy történelmi életforma tragédiához vezető belső válságát, egy-egy történelmi kor emberi tragédiákhoz vezető belső konfliktusait és meghasonlásait tükrözi. Ez az epizódszerűség leginkább a IX. és XI. színben szembetűnő.

A IX. szín kora a párizsi forradalom. Ádám a forradalmár Danton személyében és szerepében lép a színre. A párizsi forradalom olyan belpolitikai esemény, mely hatásában világtörténelmi jelentőségűvé vált. E jelenetben, akárcsak az athéni színben, kiemelkedő szerepet játszik a tömeg. Természetesen e két színben más és más gondolkodású, más és más politikai célért küzdő tömegről van szó. Érdekes, hogy miközben Madách az ember tragédiáját írja meg, milyen fontos szerepet tulajdonít a tömegnek, az emberi csoportosulásoknak.

Danton-Ádám a francia forradalom nagy programjának - az "egyenlőség, testvériség, szabadság" programjának - a képviselője. E világtörténelmi jelentőségű hármas program határvonalat képez történelmileg Franciaországban az ancien régime (a királyság) és a forradalmi tömegek új államformája (a köztársaság) között, határvonalat képez e két államforma hívei és képviselői között, sőt határvonalat képez - Madách szerint - Danton lelkében is. E jelenetben Madách összekapcsolja a politikumot az etikummal. Számára egy politikai eszméhez és programhoz való tartozás egyben etikai minőséget is jelent. A forradalom megvédésének politikai tette a tömegek erkölcsi kötelessége. A konstantinápolyi jelenetben az a kritikus "i" betű osztja két táborra a hitviták korának keresztyénségét, itt viszont az "egyenlőség, testvériség, szabadság" hármas politikai programja körül formálódik a párizsi színben felvonuló két tábor. Az álláspontok különbsége mindkét színben a két szemben álló tábor hívei között súlyos konfliktust, belháborút teremt. Az álláspontok közötti különbséget nem mérsékelik és egyeztetik tárgyalások útján. A VII. színben a máglya, a XI. színben a guillotine az érvek érve. E két színben egyaránt találkozunk hősökkel és mártírokkal. Itt is, ott is egészen a mártíriumig vezethet a hűség. E hármas program Danton ajakán kétféleképpen hangzik. Hívei felé így szól: "Veszélyben a hon"; ellenfelei felé pedig így: "reszkessetek".

Dantonnak a néptömegekhez intézett beszéde további öt szempontot tartalmaz. (1) Megállapítja, hogy a forradalom ellenségei "a királyok" és "a papok", akik "felkeltek" a forradalom ellen. Feleletül "eléjük dobtuk fejedelmük fejét" (XVI. Lajost 1793. január 21-én lefejezték), s a papok kezéből "villámukat kicsavarók". (2) Eltörölték a papok vallását, és új vallást, az ész vallását alapítván meg, "visszatéve trónjára az észt, e rég üldözöttet". (3) A forradalmi program védelmében katonai hősiesség születik, melyben az ifjúság jár elöl halált megvető bátorsággal (a forradalom ellenfelei viszont a mártíriumot vállalják). (4) Danton, azzal a vádaskodással szemben, hogy a forradalom megtizedeli a nemzetet, a nemzet megtisztulására hivatkozik: "Ki mondja, hogy vérengző őrület / A nemzetet meg fogja tizedelni? / Ha forr az érc, a rossz salak kihull, / De a nemesb rész tisztán megmarad." (5) Danton-Ádám forradalmi tettének felelősségét vállalja a történelem előtt: "Tekintsenek bár szörnyeteg gyanánt, / Nem gondolok nevemmel, légyen átkos, / Csak a haza legyen nagy és szabad." Dantont is a haza eszménye lelkesíti, mint Miltiadest. És mindkettőjüket kivégzik. Miltiades nem, Danton ellenben reálpolitikusként számol mind hazája, mind személyes ellenfeleivel. Miltiades nem, Danton ellenben elismeri a népfelség szuverén jogát. A népfelség szuverenitása a nép érzületében jelentkezik: "a népérzület, ez a nem tévedő jós". Míg az apály-dagály törvénye szerint hullámzó "népérzület" tisztogat, addig Danton lelkében végzetes szerelem érzése lobban és gyúl lángra. Madách megszokott gyakorlata szerint e jelenetben is szembeállítja egymással a rációt és az érzelmet. Számára e kettő szintetizálása, harmonizálása egyenlő a lehetetlenséggel. Drámaírónk a vallást a szív, az érzelem világának tekinti. Ezért szükséges az ész-vallás bevezetése. Az észvallás, a deizmus bevezetésére irányuló kísérletek nem jártak kedvező eredménnyel. Sem a francia forradalom, sem Auguste Comte (1798-1857) francia filozófus, a pozitivista filozófiaiskola megalapítójának kezdeményezése nem vált be. Danton-Ádám a vallást a királysággal egybeforrott papok ügyének tekinti. Danton ajkával Madách nyilvánvalóan az államegyházat bírálja. Nagy Konstantin császár (306-337) uralkodásának egyik nagy eseménye a keresztyénségnek a birodalom hivatalos vallásává emelése. Azóta az egyház erősebb vagy lazább szálakkal kötődik a földi hatalom megtestesítőjéhez. A francia egyház a középkor folyamán erőteljesen összefonódott a királysággal. Madách ezt a tényt az egyház árulásának tekinti. Szerinte a történelem megszüli és megsemmisíti a nagy eszméket, miként Kronosz is megszüli és megeszi gyermekeit.

(Véleményünk szerint Madách a párizsi jelentben a 48-as forradalom létjogosultságát s a Kossuth igazát védelmezi. Ezért ékeli a két prágai jelenet közé. A prágai jelenetben Rudolf császár hóbortos személyében és személyén keresztül a Habsburg-házat és annak elnyomó politikáját veszi célba a szatíra fegyverével. Madách a párizsi színben áttételesen és aesopusi nyelven a 48-as ifjúság hősi hazaszeretéről és hazát szerető hőstetteiről, valamint a szabadság eszméjét tulajdon vérükkel megpecsételők mártíriumáról is beszél. Ő maga is együtt lelkesedett a 48-as ifjúsággal, és vele együtt hitt a haza megtisztulásában, megújulásában.)

Az egyiptomi színtől a párizsi jelenetig Madách drámaíróként hosszú utat tesz meg az emberiség történelmében. Végigjárja nemcsak az egyes ember tragikus történelmének (történelmi tragédiájának) ösvényeit, hanem végighalad a néptömegek tragikus történelmének (történelmi tragédiájának) tekervényes útjain is. A halálra korbácsolt rabszolga kínszenvedését elernyedve szemlélő sokaságtól a párizsi forradalmi tömegekig Madách árnyaltan ábrázolja a sokaság öntudatosuló életét.

A XI. londoni színben Ádám már "élelmedett férfiú". Többé már nem történelmi személyiség, hanem a tömeg egyik anonim tagja. Tömegember. Ez a néptömeg már nem a hatalomra törő forradalmi néptömeg, hanem a maga egészében a szabadverseny küzdelmei közepette a hedonizmusnak hódoló sokaság. A római szín Sergiolusának életeszményét tekinti egyetemes életideáljának. A szabadverseny küzdelmei közepette a gyárosok önkényének kiszolgáltatott munkások morogva elégedetlenkednek és mártírjuknak tekintik azt a munkatársukat, akit Lovel gyáros fiának megöléséért halálra ítéltek. E beteg munkás szerelmi féltékenységében oltja ki felesége szeretőjének életét. A sokaság zsibongása "mint templomének" "Dallamban olvad össze, míg fölér. - / Igy hallja azt meg az isten is, azért / Hiszi, hogy jól csinálta ezt a világot". Lucifer, aki Isten teremtett művét öndicsőségére írt költeménynek nevezte, most Isten gondviselését cáfolja.

Ádám a "szabad versenytér" örömét és a "közjólétet" dicséri. Amikor Ádám Luciferrel munkásnak öltözve elvegyül a sokaságban, elsőként a bábjátékosra figyel fel, aki kezdődő előadására hívogatja a sokaságot. Milyen bábjátékról van szó? "Mulatságos komédia nagyon, / Szemlélni, mint szedé rá a kígyó / Az első nőt, ki már kiváncsi volt / S mint vitte ez csávába akkor is már / A férfiút. - Láthattok fürge majmot, / Mi méltósággal játssza emberét." A bűneset története bábjáték témája lett. Vásári komédia. Az ember (az emberiség) alapvető történelmi tragédiájának eseménye vásári bábjáték komédiájának szintjére degradálódott. Madách nagyon világosan látja, hogy a "szabad versenytér" társadalma már nem ismeri, már nem hajlandó ismerni a bűn tényét. Helyesebben: a "szabadverseny" mint életforma nem akar tudni a bűnről, mert sok esetben azokból a kisebb-nagyobb spekulációkból és machinációkból él, melyek lényegében a bűn kategóriájába tartoznak.

Az ékszerárus, a korcsmáros, a koldusok, a katonák, a mesterlegények, a zenész, a cigányasszony, a tanulók, a gyárosok, a lányok - mind de mind különösebb erkölcsi fenntartás nélkül élnek, és egyetlen céljuk a minél több pénz birtoklása. Madách epizódszerűsége itt széles és népes freskóvá terebélyesül. Csalás, kerítés, rászedés - a "szabad versenytér" gyakorlata. Sőt a korcsmáros már éppen a Bibliát idézve készteti vendégeit a vidám dőzsölésre: "Urak, vigan, a tegnap elveszett, / A holnapot nem érjük el soha, / Isten táplálja a madarakat, / S minden hiúság, mond a biblia." A bibliai Prédikátor könyve éppen a bűn miatt tart mindent hiúságnak (vanitatum vanitas), a korcsmáros meg a Biblia helytelenül és téves összefüggésben idézett szavával csábít bűnre, mondván: egyetlen realitás az élvezet. A londoni jelenet azt mutatja, hogy a keresztyén etika többé már nem a pusztán élni és jól élni vágyódó tömeg életeszménye. Az üres hedonizmus visszaszorította a vallást, a keresztyén életet a templom falai közé, az egyes hívők szívének kamrájába. Ádám "torz" jelenségnek tartja ezt, Lucifer, "az örökös sophista" ellenben a "görög világból" Ádámban visszamaradt csökevénynek tartja. A racionalizmus kora vallási szinkretizmust hoz létre, mely a keresztyénséget és a görög szellemiséget (az evangéliumot, a filozófiát és a mitológiát) összeelegyíti. Ez az új szinkretizmus sokat árt az evangélium, a keresztyénség hitelének. A "Krisztusnak öt sebére" alamizsnát esengő koldus azonban rendőrrel riasztja el a maga állandó helyére tolakodó "koldust". A horoszkópokat készítő Kepler helyét e jelenetben a tenyérjósló cigányasszony tölti be, aki szintén hímes, színes életet jövendöl a nagyobb ajándék kedvéért, s aki magát a Sátán régi cimborájának tartja. A jósnő és kerítő cigányasszony pótolja az ördög helyét. Miközben az elembertelenedés útján az ember egyre tovább silányul, a bábjátékos komédiájában a majom méltósággal játssza az embert. A londoni jelenetet valóban a hiúság vásárának tekinthetjük, ahol mindenki a divatot majmolja. Az igaz humánum törékeny drága kincs. Az emberi méltóság és az emberiességi jog miért marad mindig csupán erkölcsi követelmény és vágyálom? Még a londoni színben is találkozunk kivégzéssel. Az emberi méltóságot és az emberiességi jogot megsértő, nyilvánosságra jutott bűnt megtorolja és meg is kell hogy torolja az államhatalom. A szabadverseny, a féktelen individualizmus korában sem szűnik meg az állam és az államhatalom jogalkotó és büntetőjogi felelőssége. Íme, a szabadversenyben feloldódó, annak önmagát teljesen átadó magánember életformája sem ideális életforma az ember számára. Ádám szemléletesen és átfogóan összegez: "buján tenyész a bün".

A londoni színben a legteljesebb Madách drámaírói technikájának jellegzetes epizódszerűsége. A szerző számos jellemző és jellegzetes epizódot fűz össze egyetlen jelenetté. A londoni szín második jellegzetessége az, hogy leginkább ebben a jelenetben ismerhető fel a Madáchot ért irodalmi hatások jelentkezése. Ádám szerelmi jelenete sokban hasonlít a Faustból ismert szerelmi epizódhoz (Charles Gounod - 1818-1893 - francia zeneszerző operája 1859-ben, tehát a Tragédia megjelenése előtt három évvel született). A színt záró dans macabre Vörösmarty Csongor és Tünde c. drámájából is ismeretes. A dans macabre - a pokoli körtánc - a középkor egyik kedvenc műfaja, mely lényegében nem más, mint egy mesteri és művészi allegória minden ember elkerülhetetlen fátumáról, a halálról. Mors imperator minden embert legyőz. De Madách fidelizmusa megfellebbezi ezt az abszolút emberi igazságot, és e pokoli körtáncból kimenti Évát, aki "fátyolát, palástját a sírba ejtve, dicsőülten felemelkedik". Évának ez az apoteózisa Madách halhatatlanságba vetett hitének a kivetülése. (Madách korának vallásfilozófiai szótára szívesen használja a halhatatlanság kifejezését a Biblia örök élet vagy feltámadás kifejezéseivel szemben.)

Véleményünk szerint Madách fidelizmusának szép bizonysága Tragédiája történeti részének záró epizódja: Éva apoteózisa. Madách Éva apoteózisával is az embernek az Istenhez való tartozását hangsúlyozza. Isten halál fölötti győzelmét hangsúlyozza.

A londoni színnel zárul Madách Tragédiájának történelmi része; a következő három szín (XII, XIII, XIV.) már a futurológia körébe tartozik.

7.5. Miután Madách átfogó körképben ábrázolta az ember tragédiáját a történelemben, kiutat keresve, most a futurológia irányába fordul. Ez a kiútkeresés benne van korának közgondolkodásában. Közismert, hogy Jules Verne (1828-1908) és Jókai Mór korukban fantasztikusnak ható regényekben keresik az ember (az emberiség) jövendőjét, azokat az egyáltalán elképzelhető utakat, melyeken kénytelen-kelletlen tovább kell haladnia az emberiségnek.

A madáchi futurológia körébe tartozó első szín "U alakra épült nagyszerű phalanszter" udvarába vezet. Charles Fourier (1772-1837) francia szocialista filozófus alkotja meg az értelem és a tudomány vezetésével működő eszményi munkaállamról, közösségi társadalomról szóló elméletét. Madách Ch. Fourier mintáját követi. Drámaírónk nem esetlegesen jut el e jelenet megkomponálásához. Nagy történelmi körképében szerzőnk még nem foglalkozott a munka kérdésével.

E jelenetben Lucifer a kozmopolitizmus jegyében elavultnak tartja a haza fogalmát, melyért Ádám Miltiadesként és Dantonként harcolt: "Nem kisszerű volt-é a hon fogalma? / Előitélet szülte egykor azt, / Szűkkeblüség, versengés védte meg, / Most már egész föld a széles haza, / Köz cél felé társ már most minden ember, / S a csendesen folyó szép rend fölött / Tisztelve áll őrűl a tudomány." Ádám viszont úgy véli, hogy "Az emberkebel / korlátot kíván, fél a végtelentől, / Belterjében veszt, hogyha szétterűl; / Ragaszkodik a múlthoz és jövőhöz: / Félek, nem lelkesűl a nagyvilágért, / Mint a szülők sírjáért lelkesűlt. / Ki a családért vérét ontaná, / Barátjáért legfeljebb könnye van." Az Ádám és Lucifer közötti konfrontáció témája a haza és a kozmopolitizmus közötti vita. Lucifer ahistorizmusával szemben Ádám a történelmi tudat fontosságát védi. Lucifer az egész Terrát hazának tekinti, Ádám viszont a haza fogalmát összekapcsolja a szülők sírjának megbecsülésével. Ádám e gondolatát Vörösmarty is megfogalmazta A merengőhöz című versében: "Egész világ nem a mi hazánk." Madách kísérletet tesz e két álláspont harmonizálására. Szeretné kibékíteni a tudományt és a költészetet, szeretné összehangolni a történelmi tudatot a jövendő kibontakozását elősegítő kezdeményezésekkel, szeretné megtalálni az egyensúlyt a haza és a kozmopolitizmus gondolata között.

A falanszterjelenet második gondolatköre finom iróniával rajzolja meg a falanszter tudósának portréját, aki jóllehet az embert teljes környező világával és történelmével együtt beleltározta és múzeumába elhelyezte, saját személyében megmaradt a hiúság képviselőjének. "Ah nem csalódtam, megmaradt tehát / Még benned is, ki a természetet, / Embert leszűrted, mint végső salak / A nagy hiúság." Nem sikerül az embernek saját bőréből kibújnia. Nem sikerül az embernek saját árnyékát átugornia. A falanszter tudósa már előrevetíti a XIV. színt. A Föld ásványi tartalékai végesek. A falanszterjelenet háttere az, hogy már teljesen kimerültek a Föld szén-, alumínium-, vas- és aranykészletei. Már csak a múzeumban találhatók. "Ez a darabka az arany, nagyon / Nevezetes s nagyon haszontalan. / Mert még midőn az ember, vak hitében, / Imádott felsőbb lényeket magánál, / Felűlállókat még a sorson is: / Ilyennek hitte az aranyat is, / Oltárain jólétet és jogot, / Mindent mi szent volt, áldozott, hogy egy / Büvös darabját bírjon megszerezni, / Melyért cserébe mindent kaphatott, - / Csodálatos tény, még kenyeret is." A falanszter tudósa múzeumába leltározza a hitet és a hívő embert, a sorsnál is magasabb, felsőbb hatalmakat, vagyis az isteneket, megállapítván, hogy a hajdan kor embere tulajdonképpen az arany előtt hódolt s így vallása mögött és fölött voltaképpen az aranykultusz, a Mammon imádata állt. Az aranynak ezt a mindenhatóságát most a munka hivatott felváltani.

A falanszter tudósa az ember (az emberiség) teljes történelmét lenéző fölénnyel, fölényes lenézéssel "ősvilágnak" nevezi, olyan korszaknak, amikor az apák, az ősök "barbárok valának". A "barbár" kifejezés a Tragédia egyik vezérmotívuma. Madách három esetben alkalmazza ezt a fogalmat. Először Róma világbirodalmi korszakának alkonyán és a keresztyénség hajnalán, amikor az erős barbár germán törzsek szétzúzzák a nagyszerű ősök elsilányult unokáinak államkonglomerátumát. Másodszor Konstantinápoly keresztyén lakosai nevezik barbároknak a keresztes sereg rabló, fosztogató, erőszakoskodó harcosait, akik súlyosan vétenek a keresztyén testvériesség eszméje ellen. Harmadszor a falanszter tudósa nevezi barbárnak a történelmi embert. Az "őskor" barbár emberével szemben a magasabb rendű ember eszményét az új ember képviseli, aki istenként teremti művét. A falanszter tudósa az ember megistenülését befejezett ténynek tekinti. Az ember megistenülésének eszköze a tudomány. "Mint egy isten" jelenik meg az ember a jövendő színpadán. "Olyanok lesztek, mint az isten" - ez volt a Biblia szerint a Sátán csábító jelszava, mellyel az első emberpárt az Istentől való elfordulásra késztette. Ádám, aki e jelenetben a prágai tanuló pánszofisztikus törekvését ismételi, védelmébe veszi a teremtő emberi géniuszt.

És ezzel már e jelenet harmadik gondolatkörének területére lépünk. Mivé lesz az alkotó emberi géniusz, ha Luther kazánfűtő, Platón barompásztor és Michelangelo asztalos? A falanszter tudósa az emberi szellem vallási és művészi tevékenységét károsnak tartja a célszerűségre törekvő falanszterben. "Virágot terme még a szellem is: / A költészet s hit ábrándképeit, / S csalóka álmok karján ringatózva / Eltékozolta a legszebb erőt, / Hogy életcélja parlagon maradt." Éppen ezért a legcélszerűbb "tökély" és a legtökéletesebb célszerűség biztosítása érdekében a munkát gépesíteni és szakosítani kell. E célszerű munka kezessége az, ha "...a munkás, ki ma csavart csinál, / Végső napjáig a mellett marad". A tudós az utilizmus képviseletében nyilatkozik, s e praktikus utilizmus jegyében hiábavalóságnak minősíti a vallást és a művészeteket. Közelebbről Homéroszt és Tacitust marasztalja el. Ennek az értékelméletnek a következetes alkalmazása során ítéli el az aggastyán a vallás, a filozófia és a művészetek jeles képviselőit. Madách az emberi géniusz védelmében kifogásolja a sivár utilizmus értékeszméjét, és érveinek felsorakoztatása érdekében újólag vét a történelmi hűség és kronológia ellen, amikor azonos sorba, közvetlenül egymás mellé állítja a különféle korokban élt világhíres személyiségeket. Platón, Michelangelo és Luther nem voltak kortársak, hisz három nagy történelmi korszak (ókor, középkor, újkor) képviselői, de Madách nagyon helyesen látja, hogy az igazi kortársak azok, akik az alkotó emberi géniusz képviselőiként évszázadok fölött fognak egymással kezet. Minden kockázata és tévedése ellenére is csak az alkotó emberi géniusz vezetheti az embert (az emberiséget) történelmi útjaiban. Madách ismét korának gyermeke, amikor a vallást és a költészetet egyaránt az emberi szellem virágának és termésének tartja. Természetesen a vallás és a költészet egymáshoz való viszonyának és funkcióbeli különbségeinek a kérdése sokkal bonyolultabb annál, mint ahogy Madách azt e pár sorában jelzi, de nem is várhatjuk, hogy drámaírói minőségében rendkívül bonyolult vallásbölcseleti kérdéseket tisztázzon. A lényeges azonban az, hogy Madách alapvetően ráutal arra a szempontra, hogy az ember történelmi tragédiáját nagyban elmélyíti az az értékelméleti tévedés, mely az emberi géniusz alkotó tevékenysége kárára a hedonizmus, illetve az utilizmus jegyében kívánja berendezni az emberi életet, mely a gyönyört, illetve a hasznosságot tartja egyetlen értékmérő kritériumnak és legfontosabb életcélnak.

A falanszterjelenet negyedik gondolatát Ádámnak és a tudósnak a szerves élet in vitro előállítási lehetőségéről szóló vitája tartalmazza. A tudós lombikban próbál mesterségesen organikus életet létrehozni. A sikerben kételkedő Ádám gúnyolódik: "Hullát fogál fel csak mindannyiszor." A tudós védekezik és reménykedik: "Mit gúnyolódtok, nem látjátok-é, / Egy szikra kell csak és életre jő? - [...] Csak egy lépés az, ami hátra van." Most Ádám pártján megszólal a Föld szellemének szava: "Nem lesz soha", s a "lombik elpattan, a szellem eltűnik". Ez az epizód a teremtés és az alkotás közötti különbség kérdését veti fel. Ádám a művészi alkotást tartja az ember saját és sajátos tevékenységének. A szerves élet mesterséges létrehozása, vagyis az emberi életnek szervetlen anyagból való teremtése túl esik az ember potenciális lehetőségének és virtuális képességének határán. A kortárs biológia ma újra hevesen ostromolja az élet legmélyebb titkait. Madách futurologisztikus elképzelése a gének világának elmélyült tanulmányozása által ma új megközelítést nyer.

A falanszterjelenet ötödik gondolata a szerelem-család-gyermek gondolatkörét foglalja magába. A szerelem, mely a londoni jelenetben egyszerű árucikké süllyedt, itt újra felmagasztosul és az emberi szellem virágai - a vallás és művészet - mellett az a harmadik hatalmas tényező lesz, mely a tisztára csak az értelemre támaszkodó praktikus utilizmus értékeszméjét az ember (az emberiség) számára nemcsak elégtelennek, hanem számos egyéni sorstratégia okozójának is tartja. Amikor az Évát újra megtaláló Ádám karddal akarja szerelmüket megvédeni, akkor Lucifer "Ádám vállára teszi kezét, ez megdermed". Az egész dráma folyamán ez az egyetlen mozdulat mutatja Lucifer szupranaturális hatalmát.

A XIII. színnek a Madách korában még a futurológia területére tartozó cselekménye megfelelő színteret kínál Lucifernek szupranaturális hatalma bemutatására. De mégsem Lucifer, hanem a Föld szelleme lesz a XIX. század második fele számára olyannyira megkapó és megrázó jelenet hangadó főszereplője. Madáchot és a XIII. szín cselekményét, eseményét ne a XX. század, hanem a XIX. század szemével nézzük és fülével hallgassuk.

Szerény véleményünk szerint Az ember tragédiája ebben a jelenetben éri el tragikus csúcspontját. Hosszú történelmi útja végén, az ész mindenhatóságába vetett hitéből való kiábrándulása után az ember tragédiája klimaxszerűen oda fokozódik, hogy az ember egyszerűen nem képes többé elviselni és elhordozni puszta létét a Terrán. Az ember történelmi útja során végigpróbálta az összes lehetséges történelmi államformákat és életformákat. Minden újabb próbálkozása csődbe jutott. Minden életideálban csalódott. Ezért nem marad más az ember számára, mint a Terra menekülésszerű elhagyása. A Terrát Ádám nem azért akarja elhagyni, mert a falanszter tudósának a föld ásványi kincseinek kimerüléséről szóló megállapítása készteti és kényszeríti rá, hisz az élet fenntartásához szükséges ásványi anyagokat a tudomány - a falanszter tudósa szerint - a levegőből vonja ki. A Terra elhagyásának sokkal bonyolultabb oka van.

Ádám e jelenetben már "öreg" ember. Mindent ismer és mindenből kiábrándult. Nem találja fel sehol sem önmagát, és semmiben sem találja meg önmagát. E jelenetbe sűrűsödik össze a madáchi pesszimizmus, mely a maga belső dialektikájában antitetikusan így tételezhető: az ember egyetlen otthona a Föld - az ember a Föld örökös otthontalanja. E két tétel végpontjai között feszül az ember tragédiája, az ember számára soha és sehol nyugtot nem adó tragikus történelme, az ember pszichológiai önmegvalósításának mindig útvesztőbe torkolló sikertelenségsorozata. Az ember egzisztenciájának egyetlen lehetséges színtere a Terra, és íme, az ember legbensőbb, legsúlyosabb és áthidalhatatlan tragédiája az, hogy képtelen a Terrán megelégedett és boldog lenni, hogy képtelen a Terrán személyiségében kiteljesedni és hivatásában beteljesedni. A bűneset óta az ember időtlen időkig - az örökkévalóságig - szeretne berendezkedni e Földön. E Földön szeretné felépíteni és berendezni az elveszett Édent, melyet azonban sehol és semmilyen állam- és életforma közepette nem tud megvalósítani. Minél jobban átadja magát a Földnek, annál otthontalanabbnak érzi magát rajta. És ezért következik be a Tragédia drámai csúcspontján Ádámnak ez a hallatlanul merész és minden fantáziát felülmúló kitörési kísérlete a Föld mágneses erőteréből, a sztratoszférából a kozmosz végtelensége felé. (Ne feledjük, a XIX. század második felében vagyunk!)

Miért következik be Ádám - a madáchi ember - történetében ez a hallatlan és páratlan kitörési-menekülési kísérlet? Először azért, mert Ádám többé már nem tudja kompenzálni és szublimálni újabb és újabb kísérletek által önmegvalósítási szándékának tragikus kudarcait; másodszor azért, mert nem tudja tovább egyensúlyban tartani a keblében feszülő dualizmust, azt a dualizmust, mely évezredek óta - szónokias kifejezéssel élve - olyan csatatérré változtatja tulajdon keblét, ahol szakadatlanul tulajdon bűnös keze által ütött sebének vérében fuldoklik és haldoklik. Menekülési, kitörési kísérlete közben a föld és az ég között Ádám Lucifer előtt egy olyan megható vallomást tesz, mely Ádámnak éppen azért biztosítja legteljesebb rokonszenvünket és együttérzésünket, mert benne tisztán látó óráink során önmagunkat, saját személyes történelmünk tragédiáját ismerjük fel. Már nem vagyunk az Éden kert lakói, de a történelmi évezredek során még mindig nem veszítettük el véglegesen és maradéktalanul az Éden emlékezetét, az Istenhez való tartozásunk emlékezetét.

Vizsgáljuk meg kissé közelebbről a "már nem" és a "még nem" dualizmusa közötti feszültségben és krízisben vergődő Ádám tragédiáját és mindig tragédiához vezető belső konfliktushelyzetének kiváltó okát: "...keblemben két érzés küzdelme foly: / Érzem, mi hitvány a föld, hogy magas / Lelkem lezárja s vágyom el köréből; / De visszasírok, fáj, hogy elszakadtam." Lucifer Ádám elvágyódását a "salaktól" való elszakadás és "magasabb körbe" való emelkedés vágyakozásaként jellemzi. Úgy véljük, kisebb-nagyobb mértékben valamennyien megtapasztaltuk ezt a dualizmust; kisebb-nagyobb mértékben valamennyien éreztük és érezzük ezt a keblünkben feszülő, küzdő két érzést, melyet sokféleképpen (Mammon, alkohol, szex, kábítószer, hobbi, tudomány, művészet, vallás) igyekszik elhallgattatni és elnyomni, elcsitítani és feloldani az ember. S teszi ezt napról napra több-kevesebb sikerrel. A sikertelenségek csúcspontján, e kettősség elviselhetetlenségének súlya alatt következnek be az öngyilkosságok és öngyilkossági kísérletek, melyek napjainkban járványszerűen terjednek. E keblünkben dúló két érzés küzdelmében újabb igazolást nyer Madách fidelizmusának antropológiai alaptétele: az ember léte a Terrán ebben a kettősségben és ezért a kettősségért - tragédia. Ádám mégis sokkal inkább kötődik a Terrához és sokkal jobban a Terrához van kötve, mint kezdetben gondolja: "A gömbön, mely keringve elvegyűl / Milljó társ közt s az volt egész világunk. / Oh Lucifer, aztán meg ő, meg ő, - - / El kelle tőlünk annak is maradni? - -" Majd így kiált fel: "Szerelem és küzdés nélkűl mit ér / A lét?!" Ádám világosan felismeri, hogy a sok millió csillag közül nem mindenik szolgálhat és szolgál az ember számára otthonul. Az ember számára a Terra jelenti az egész világot. Bár elméletileg a kozmoszban számos olyan csillag létezhet, mely az ember számára otthont kínálhat, Madách a Terra egyetlenségét hangsúlyozza.

Lucifer nagyon okosan elemzi azt az utat, mely Ádámot a Terráról való menekülésre késztette: "Emelkedett szempontunkból, hiába, / Először a báj vész el, azután / A nagyság és erő, míg nem marad / Számunkra más, mint a rideg mathésis." És íme, újra és újra felbukkan az érzelem és az értelem tragikus dualizmusa. Az ember az utilizmus jegyében eljut egy mechanikus és mindent matematikailag végtelenül leegyszerűsítő folyamat szükségszerűségének a gondolatához. Mindent a számszerűség törvényszerűségével mér, és mindent ennek a racionális törvénynek vet alá. De ez a mindent leegyszerűsítő és lemeztelenítő, ez az elgépiesítő és elsablonosító folyamat az ember tragédiájához (a Platón, a Michelangelo, a Luther tragédiájához) vezet. Ha a pillangó szárnyáról a hímport letörölték, nem tud többé és többet repülni. Ezért rejtőzik sietve virágok kelyhébe. Úgy van az ember is. Ha letörli róla a "rideg mathésis" a szellem hímporát - a "vallást és a költészetet" (a művészeteket) -, akkor az ember nem tud többet és többé "magasb körök" felé emelkedni, és a ráció rideg mathézisre épülő konstrukcióiban senyved, elsilányul és haldoklik. De - és itt jelentkezik ismét, de most már természetszerűen a másik oldaláról a tragikus konfliktus - a "rideg mathésis" törvényének tiszteletben tartása nélkül nem képes az ember fenntartani magát, nem képes biztosítani puszta egzisztenciáját. (Ezt ma - az atomkorszak, az űrrepülés, a demográfiai robbanás idején - hatványozottabb mértékben átéljük, mint Madách és egykori kortársai.)

Ádámnak a Terráról való menekülését a "Föld szelleme" gátolja meg. Figyelmezteti a menekülőt arra a "sorompóra", mely hatalmának határát jelzi és őrzi. Ez a sorompó a gravitáció törvénye, melyen túl a más törvényszerűségekkel rendelkező Úr birodalma kezdődik. A "Föld szelleme" szavának kezdetben ellenálló Ádám végső soron felismeri, hogy - a görög mitológia szótárát használva - minden ember tulajdonképpen Anteus, akinek anyja a Föld istennője, Gaia. A Biblia a bűneset összefüggésében és következményeként beszél az ember és a föld (a homo és a humusz) összetartozásáról: "...mert por vagy te s ismét porrá leszesz" (1Mózes 2,19). A szellem és az anyag közötti elsőség kérdésében éles vita fejlődik ki a "Föld szelleme" és Ádám között. Ez a kérdés mélyen foglalkoztatta Madách korának filozófiai gondolkodását. Utolsó érvként a "Föld szelleme" Istenre apellál: "Ádám, Ádám, a végső perc közelg: / Térj vissza, a földön naggyá lehetsz, / Mig hogyha a mindenség gyűrüjéből / Léted kitéped, el nem tűri isten, / Hogy megközelitsd őt - s elront kicsínyűl." Ádám ellenérve a mindent elrontó halál, melyet viszont a "Föld szelleme" "vén hazugság" "hiu szavának" tart a szellemvilágban. A halál a "Föld szelleme" szerint: "Szentelt pecsét az, feltartá az Úr / Magának. A tudás almája sem / Törhette azt fel." E szenvedélyes vita az emberi lét legvégső kérdéseit veti fel. A nagy sorompó végső soron a halál maga; a Jób könyvében olvasható az "Eddig jöjj és ne tovább" mezsgyéje (Jób 38,11). A halál nem önálló hatalom. A halál Isten hatalma és uralma alatt áll. Meglepő e vitában Madáchnak az Úr szuverenitásáról és a halál eszközi jelentőségéről vallott fidelista álláspontja. A hívő keresztyén számára a halál önmagában semmit sem old meg és semmit sem zár le. Az Úr szuverenitása szab törvényt a Földnek, az űrnek és a kozmosznak, az embernek, a vallásnak és a tudománynak egyaránt. A szuverén Úrral szemben engedelmességgel tartozik a Föld, az űr, a kozmosz, az ember, a tudomány és a halál egyaránt. Ha a falanszterjelenetben Lucifer szavára, úgy itt az űrjelenetben a "Föld szellemének" szavára Ádám "megmerevül". És így ér véget az "eritis sicut Deus" (olyanok lesztek, mint Isten) kísértésének újabb kalandos kísérlete. Ádám visszatér a Földre. Ádámnak előbb-utóbb mindig vissza kell térnie a Földre.

Ádám visszatér régi csatáinak színterére, a Földre, és egy új, merész fordulattal új kapcsolatot teremt az ember célja és küzdelme között. Megfordítja az egyenletpár tagjait. Ha eddig a küzdelem vezette céljához az embert, úgy most maga a küzdelem lesz a cél: "A cél halál, az élet küzdelem / S az ember célja a küzdés maga." Madách e tétele az aktivizmust propagálja. Azt az aktivizmust, melyet maga az Úr rendelt és tett a teremtéstörténetben az ember életprogramjává: "És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon" (1Mózes 1,28). Ezt az aktivizmust Az ember tragédiája drámai cselekményének lüsziszében az Úr fidelista aktivizmussá szenteli és nemesíti. Ez a küzdelem nem lehet többé a bűneset folytonosságában és a bűneset folytatásaként bellum omnium contra omnes (mindenki harca mindenki ellen), hanem a szuverén Úr iránti teljes engedelmességben és a legteljesebb bizalomban csak nagy és szent eszmék szolgálatában álló küzdelem lehet. Ádám tragikus története folyamán több "nagy és szent eszme" védelmében küzdött. Küzdött "a kereszt" és a "szabadság" érdekében. De az eszmék végesek és mulandók. Minden elmúlik, "...a mi a hívatását / Betölté s akkor újra felmerűl az eszme, melly életet lehelt reája". Az eszmék "jönnek és mennek", eszmék újulnak és újra elavulnak. Eszmék újulása és eszmék elavulása jelzi az ember tragikus történelmét, történelmi tragédiáját, de eszmék újulása és avulása mögött és fölött a szuverén Úr dicsőségesen uralkodik. Ez a madáchi fidelizmus csúcsa és betetőzése.

(Ha a XIX. század futurológiájának Madách által felvetett kérdéseire tekintünk, úgy találjuk, hogy ezek a problémák új, félelemkeltő megfogalmazásban áthúzódnak a mi korunkba is. Korunk nagy félelmei közé tartozik a föld ásványi kincseinek, az energiahordozóknak a kimerülése miatti félelem, továbbá a világűrből kezdeményezhető katasztrofális atomháború miatti rettegés. Jó lenne, ha Madách drámájából színművének mai hallgatói-szemlélői egyaránt meghallanák a "Föld szellemének" szavát.)

Tragédiánknak a futurológia körébe tartozó harmadik jelenetében (XIV. szín) Ádám már megtört aggastyán. A Föld egész felszíne hó- és jégmező. Kihűlt a Nap. Beköszöntött az új jégkorszak. Ádám úgy véli, hogy kihalt a Földről az ember s ő, az "első" ember egyben az "utolsó ember a világon". Lucifer azzal vigasztalja a kétségbeesett Ádámot, hogy "még él fajod", s ezt a megállapítását az egyenlítő vidékén élő eszkimók jelenlétével bizonyítja! Ádám megdöbbenten szemléli az eszkimót, és így csodálkozik: "E korcs alak, e torzkép volna-é / Nagyságomnak bátor örököse? [...] A vígasz rosszabb, mint volt bánatom." Madách tragédiájában következetesen képviseli az ember elsilányulásának félelmes gondolatát. Az ember elsatnyulását drámaírónk félelmes miliő hátterén szemléli és szemlélteti. A Nap kihűléséből következő természeti katasztrófát túlélő ember önmaga "torzképévé vált. Az ember torzképévé csökevényesedett eszkimóban külső megjelenésében is bekövetkezett az ember teljes elsilányulása. (Az emberi faj túlélésének lehetősége vagy kipusztulásának veszélye ma fokozódó mértékben foglalkoztatja az emberiséget. Az ember demográfiai robbanással szeretné túlélését biztosítani, miközben a Föld ásványtartalékai valóban egyre fogynak; biológiai környezete egyre jobban szennyeződik; élelmiszer-termelése a legjobb esetben is csak számtani haladvány szerint növekedik, viszont a lehetséges atomháború veszélyei között élő emberiség mértani haladványszerűen szaporodik. A népesedési robbanás éppen a gyengén fejlett országokban megy végbe.) A XIV. színben a végveszélybe jutott emberiség teljes elsilányulásáról, majd kipusztulásáról szóló víziójában jut mélypontra Madách pesszimizmusa.

A megjelenő félénk eszkimó isteneknek képzeli Ádámot és Lucifert: "Léteznek hát mégis csak istenek / Felettünk? Ím előttem megjelentek, / De hát, ki tudja, jók vagy rosszak-e? / Menekszem tőlük, az legbiztosabb." E jelenetben az a legfélelmesebb, hogy a Nap kihűlésének természeti katasztrófáját túlélő ember szellemileg úgy elpauperizálódik, hogy vallástörténetileg szinte a legkezdetlegesebb fokról kénytelen újrakezdeni egész történelmét, egész történeti útját. A rendkívül szűkös körülmények között élő eszkimó véres áldozattal akarja kiérdemelni az istenek kegyét, így akar a maga számára időt nyerni és így kíván ártó-rontó hatalmuktól megszabadulni. Az eszkimó megrázó vallomásban arról számol be, hogy a túlélés lehetőségének érdekében agyonverte szomszédait. Minden álmát-vágyát így foglalja össze imádságában: "Ha isten vagy, tegyed, / Könyörgök, hogy kevesb ember legyen / S több fóka."

Lucifer mély iróniával és szakszerű vallástörténeti ismeretek birtokában párhuzamot von az ember mivoltára büszke Ádám és a teljesen elsilányult eszkimó között: "Az a különbség csak közöttetek, / Hogy ő fókát, te embert áldozál / Az istenségnek, mellyet alkotál / Saját képedre, mint ez az övére." Madách kora vallástörténeti tanítását követi. A vallás - e koncepció szerint - az emberi szellem terméke, az öntudat alapfokára eljutott ember világnézete és világképe, melyben az ember a nála erősebb hatalmakat az istenek rangjára emeli. E koncepció lényegében nem más, mint a bibliai teremtéstörténet megfordítása. Ott Isten teremti az embert a maga képére. Itt, a XIV. jelenet vallástörténeti koncepciójában, az ember teremti isteneit a maga képére. E két felfogás között áthidalhatatlan különbség van. Ha hiányainak és szükségleteinek kielégítése érdekében az ember maga teremti isteneit, ha nem létezik teremtő és megváltó Isten, ha Isten merőben az emberi szellem fikciója, az ember önnön képére teremtett alkotása, akkor az ember számára nincs más választás és nincs más kiút, mint a tragédia elfogadása, vállalása és elhordozása.

Miért? Az antropomorf istenek olyan heroizált fiktív emberek, akikbe az ember belevetíti hiányait és szükségleteit, akikbe prolongálja vágyait és terveit, akiket azért ruház fel felfokozott erővel és képességgel, megnőttetett hatalommal és mindenhatósággal, hogy megoldhassa, illetve megoldassa megoldhatatlan problémáit. Madách korának a vallásról szóló ismereteit e jelenetben Lucifer szájába adja, de fidelizmusának álláspontjáról visszautasítja azt a vallástörténeti felfogást, mely szerint a vallás, akár a költészet, nem más, mint az emberi szellem virága. Madách önérzetesen visszautasítja azt a vallástörténeti felfogást, mely szerint az ember önnön képére alkotja a valóságban természetesen nem létező isteneit. Madách abban az élő Istenben hisz, aki a tragikus sorsú ember egyetlen gyámola lehet, aki az emberiség történelmi tragédiáját, vagyis tragikus történelmét a megváltás és gondviselés történetévé teheti és teszi.

E jelenetben Lucifer azt igyekszik bebizonyítani, hogy nem a nagy emberek (Leónidasz, Brutus, Hunyadi, aki "első hőse a keresztnek", Luther, Napóleon) teremtik a történelmet, hanem a körülmények teszik lehetővé bizonyos embereknek a nagyság szférájába való felemelkedését és világra szóló hírnév kivívását.

Tragédiájának e három futurológiai jelenetével, mely a végletekig kiélezi és elmélyíti az ember tragédiáját, Madách olyan mélypontra vezeti és juttatja az embert, ahonnan valóban nincs felemelkedés. E három megdöbbentő jelenet betetőzi az ember tragikus történelmét. Ezzel a három jelenettel a Tragédia cselekménye és eszmeisége eléri a nihilizmus határát. Ennél kétségbeesettebben és kétségbeejtőbben szinte lehetetlen a XIX. században megrajzolni az ember tragédiáját. Madách tudatosan juttatja el tragédiáját és annak szereplőit a kétségbeejtő és kétségbeesett nihilizmusba. Miért? Erre a kérdésre felel Madách a XV. színben.

7.6. Madách Ádámmal végigálmodtatja jövendőjét, eljövendő történelmét. Ez a végigálmodott történelem azonban merőben a Madách drámaírói konstrukciója, bár valóban helyesen közelíti meg és jeleníti meg az emberiség történelmének általa kiválasztott szakaszait. Madách, miközben álomban végigvezeti Ádámot jövendőjének útjain, a bibliai történet egy mozzanatát, éspedig egyik igen lényeges mozzanatát következetesen és tudatosan elhallgatja. Ez az elhallgatott mozzanat Istennek a bűnbe esett ember számára adott ígérete. Ez a mozzanat egyformán megtalálható mind a Mózes (1Mózes 2,15), mind a Jób könyvében (Jób 19,25-26). Istennek ez az ígérete a Megváltó eljövetelére vonatkozik. Isten ígéretének birtokában a Sátán nem pusztíthatja el Jób életét, csak megpróbálhatja hitét és reménységét, türelmét és alázatát (Jób 1,12). Még a bűnös Ádám és Éva is az Úr megváltó és gondviselő szeretetében él. Istennek a Megváltó eljöveteléről szóló ígérete teremti az ember jövendőjét. Istennek a Jézus Krisztus kereszthalálában és feltámadásában beteljesedett ígérete egészen más karakterűvé tette és teszi az ember történetét, mely sohasem vezethet a pesszimizmus sötét és kilátástalan nihilizmusába.

A XV. szín középpontja az ígéretet tevő Isten, Isten jövendőt teremtő ígérete. Ennek a biztató ígéretnek, ennek az ígéretes biztatásnak a Madách által megfogalmazott tétele képezi drámairodalmunk e remekművének kvintesszenciáját. Madáchnak ez az aktív fidelizmus jegyében megfogalmazott központi tétele képezi a Tragédiában az ember gazdag útravalóját és történelmi létének garanciáját. E jelenetben illeszti bele Madách a történelem rejtélyébe a megoldás kulcsát. E jelenetben nyújtja Madách a drámai cselekmény csúcspontra jutott feszültségének megoldására Isten ígéretében azt a balzsamot, mely az ember számára gyógyítóan hat és elviselhetővé teszi a bűn miatti történelmi és személyi tragédiákat és szüntelen kivirágoztatja az ember megújuló reménységét tragikus történelmének sok esetben valóban borúlátásra okot adó eseményei közepette. Madách e jelenettel azt fejezi ki, hogy a történelem Ura a bűnös ember számára megbocsátást és életet ajándékozó Isten.

Az álmából ébredő Ádám "a lét" és a "nemlét" kérdései fölött Hamletként elmélkedik. Lucifer a fatalizmus jegyében válaszol a tűnődő ember kérdéseire. Lucifer a történelmi fatalizmust hirdeti: "Ily végzet áll a történet fölött." Ádám négy pontban összegezi az álom ideje alatt megtett történelmi útjának azokat a tanulságait, melyek hozzásegítik a fatalizmus és a borúlátó nihilizmus legyőzéséhez. Dicséri akaratának szabadságát, melynek érdekében lemondott a Paradicsomról. Álomképeiből hasznos tanítást nyert. Kudarcai és kiábrándulásai is nyereséget jelentenek számára. Álomképeitől eltérő úton-módon akarja életútját vezetni. Ádám programjára Lucifer a fatalizmus újabb érveivel válaszol. Ádám az akarat szabadságának letéteményeseként dacolni akar Istennel, és a fatalizmust kikacagva öngyilkosságra határozza el magát, hogy így véget vessen az ember alig megkezdődött történelmének: "Előttem e szirt, és alatta mély: / Egy ugrás, mint az utolsó felvonás... / S azt mondom: vége a komédiának." A Tragédia álomjeleneteiben Ádám kétszer áll kivégzés előtt (Miltiades, Danton), de most szabad akaratából és önrendelkezési jogának szabadságából akar véget vetni tulajdon életének.

Elhatározásának kivitelezésében Éva gátolja meg, aki az emberi nem jövendőjét öngyilkossága által megsemmisíteni készülő Ádámnak szemérmesen megvallja: "Anyának érzem, oh Ádám, magam." S ezzel a ténnyel "...biztosítva áll már: a jövő". E nem várt hír hallatára kedvező fordulat történik Ádám lelkében s a tragédia cselekményében. A "férfiu, e világ ura" "térdre esve" így kiált fel: "Uram, legyőztél. Ím porban vagyok, / Nélkűled, ellened hiába vívok: / Emelj vagy sujts, kitárom keblemet." Az apaság tudatában az autonóm ember, a szabad akarat és önrendelkezési jog exponense kapitulál Isten előtt. Isten szabad kegyelmére megadja önmagát. Ádám és Éva meghitt párbeszédébe beleavatkozik Lucifer, és a bűn átöröklődésével rémíti az apaság boldog tudatában egészen kicserélődő, megújuló és megéledő Ádámot: "Fiad Édenben is bűnnel fogamzott, / Az hoz földedre minden bűnt és nyomort." Éva erélyes válaszában a jövő reménysége él: "Ha úgy akarja isten, majd fogamzik / Más a nyomorban, a ki eltörűli, / Testvériséget hozván a világra." Madáchnak az Éva ajkára adott e rejtélyes és sejtelmes mondatában a Megváltó eljövetelének reménysége, a szeplőtelen fogantatás eseménye, a karácsony ígérete él. Évának a reménységes kijelentésével tér vissza tulajdonképpen Madách a bibliai történethez: "Az asszony magva a kígyó fejére tapos" (1Mózes 2,15). Lucifer Éva e kijelentésére elveszíti önuralmát, sima és behízelgő modorát. Lázadással vádolja Ádámot, a "rabszolgáját", majd megvetése és hallatlan önteltsége tudatában "Ádám felé rúg". És most következik be a dráma cselekményében a végleges, a nagy kopernikuszi fordulat és a Tragédia konfliktusában a végső megoldás.

Ez a kopernikuszi fordulat az Úr megjelenésével következik be: "Az ég megnyílik; az Úr dicsőülten, angyaloktól környezve, megjelen." (A rendező számára szóló utasítás.) A megjelenő dicsőséges Úr első ténykedése az átkozódó, vereséget szenvedett Lucifer komoly rendreutasítása és megalázása: "A porba, szellem! Előttem nincsen nagyság." Majd a Jóbként megalázkodó (Jób 39,36-38; 42,1-6) Ádám hallhatja a kegyelembe fogadás irgalmas szózatát: "Emelkedjél Ádám, ne légy levert, / Midőn látod, kegyembe veszlek újra." Lucifer szeretne elsompolyogni, mert szerinte olyan érzelgős családi jelenet kezdődik, mely "...az értelemnek végtelen unalmas". A dráma megoldásának jelenete nem fenséges tróntermi jelenet, nem királyi kihallgatás, nem az abszolút szuverén világúrnak a magatehetetlen törpe ember fölötti bírói ítélkezése, hanem "családi jelenet". Madách fidelizmusa tisztán és biblikusan fogalmaz. Isten embergyermekeivel valóságos családot képez. A világ abszolút szuverén Ura embergyermekeinek kegyelmes Atyja. A legsötétebb borúlátás nihilizmusának útvesztőjében öngyilkosságra készülő Ádámot így szólítja meg: "fiam", és feljogosítja az őszinte önvallomásra: "Uram! rettentő látások gyötörtek, / És nem tudom, mi bennök a való, / Oh mondd, oh mondd, minő sors vár reám: / E szűk határu lét-e mindenem? [...] Megy-é előbbre majdan fajzatom, / Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen...?" Ádámot végső soron nem a lét és nem a történelem, hanem az örök élet érdekli. Ádámot nem a maga és fajzata földi történelme, történelmi sorsa foglalkoztatja, hanem üdvössége.

Madách Ádám vallomásában érdekesen kapcsolja össze az emberiség haladásának és az örök életnek a kérdését, majd felveti az önzetlen, nemes kebel megjutalmazásának lehetőségét. E kérdésekben bizonytalanságban van, s ezt az értelmi bizonytalanságot pokolnak nevezi. Az Úr válasza ez: "Ne kérdd / Tovább a titkot, mit jótékonyan / Takart el istenkéz vágyó szemedtől. / Ha látnád, a földön múlékonyan / Pihen csak lelked s túl örök idő vár." Az örök élet reménysége tesz képessé az erényre, az erény érdekében vállalt szenvedésre és a nagy eszmék szolgálatára. A büszkeség és elbizakodottság ellen jó korlát "az arasznyi lét". Lucifer gúnyosan kacag e családi jeleneten, és sajnálja, hogy az emberrel kapcsolatot teremtett: "Miért is kezdtem emberrel nagyot, / Ki sárból, napsugárból összegyúrva, / Tudásra törpe, és vakságra nagy." Lucifer az antropológiai dualizmus megszólaltatója; a test (sár) és a lélek (napsugár) ellentétének képviselője. Lucifer tragédiája az, hogy Ádám kicsúszik rabságából. Így lesz Madách drámája, Az ember tragédiája, végső soron Lucifer tragédiájává. Az igazságot osztó Úr így szól Luciferhez: "Te Lucifer meg, egy gyürű te is / Mindenségemben, működjél tovább: / Hideg tudásod, dőre tagadásod / Lesz az élesztő, mely forrásba hoz, / S eltántorítja bár - az mit sem tesz - / Egy percre az embert, majd visszatér. De bűnhödésed végtelen leend / Szünetlen látva, hogy mit rontani vágyol, / Szép és nemesnek új csirája lesz." Az Úr előtt ezer esztendő annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, és mint őrjárásnyi idő éjjel (Zsoltárok 90,4). Az Úr az örökkévalóság jegyében formálja az emberiség, a világ történelmét. Lucifer örök büntetés hordozója. Machinációi is az Úr győzelmét és diadalát szolgálják. Így lesz az ember tragédiája Lucifer tragédiájává.

Ádám, visszaemlékezve a Luciferrel megtett álomútra, azt nagyon hidegnek minősíti. Ezért segítséget kér, "vezérkezet", melyet megvont tőle az Úr a tudás gyümölcsének ízlelése miatt. Ádám a Luciferénél jobb "vezérkezet" kér, hogy megmaradhasson a "helyes úton". Az Úr ezt a "vezérkezet" az ember felé zendülő szózatában nyújtja, és ha elhalkulna az "égi szó" az élet zajában, úgy a "gyönge nő tisztább lelkülete" meghallja azt és költészetté meg dallá szűri. Így részesül a bűnbe esett ember Isten kegyelmes atyai bocsánatában, megbocsátó atyai kegyelmében. Isten atyai kegyelme az ember tragédiájának megoldója.

Az angyalok megszólaló kara a dráma fináléjában összefoglalja mindazt, amire Ádámnak a megkezdendő (!) történelmi útja során szüksége van; mindazt, amit tudnia kell: "Szabadon bün és erény közt / Választhatni mily nagy eszme, / S tudni mégis, hogy felettünk / Pajzsúl áll isten kegyelme. / Tégy bátran hát, és ne bánd, ha / A tömeg hálátlan is lesz / [...] Ámde útad felségében / Ne vakítson el a képzet, / Hogy amit téssz, azt az isten / Dicsőségére te végzed. [...] Sőt, te nyertél tőle díszt, ha / Engedi, hogy tégy helyette." Éva érti az angyalok énekét. Ádám feledni kíván. Az angyalok éneke az Isten fiainak szabadságáról, az ember döntési szabadságáról szól. Nem a tömeg hálája a fontos, hanem Isten kegyelme. A megváltó kegyelmében helyreáll az egyén és a tömeg kapcsolata is. Az ember legnagyobb boldogsága az, hogy Isten dicsőségét szolgálhatja, ha a dicsőséges Isten munkatársa lehet a történelemben.

Madách drámaírói zsenialitása, hogy drámai remekét Isten és kegyelembe fogadott embergyermekei közötti meghitt "családi jelenettel" fejezi be. A kegyelembe fogadás, az örökbe fogadás nagyszerű atyai aktusát az Úr mennyei szózata tetőzi be: "Mondottam ember: küzdj' és bízva bízzál!"

Nem Ádám öngyilkossága vet véget a "komédiának", hanem Lucifer tragikus bukása, a bűnbe esett ember kegyelembe fogadása és az Úr győzelme fejezi be Az ember tragédiáját. Madách aktív fidelizmusának győzelmi éneke Az ember tragédiája záróakkordja.


"Örökké együtt és mindig külön"

8. Madách világosan látja, hogy az ember tragédiájának, vagyis az ember tragikus történelmének, illetve történelmi tragédiájának egyik szüntelen fellobbanó gócpontja a bűneset óta a férfi és az asszony fonákjára fordult kapcsolatában van. Madách a férfi és az asszony tragikussá torzult kapcsolatáról végtelenül sokat tud, és a Tragédiában e kapcsolat számos vonatkozását örökíti meg. Kapcsolatos ismereteit egy szellemes színpadi szerző tucatnyi szerelmi háromszögre épülő színdarabra bonthatná fel. Madách Tragédiája a férfi és az asszony kapcsolatának történeteként is érdekes, s egyben a házasság és a szerelem történetéhez is gazdag adalékokat szolgáltat. Madách a férfi és az asszony kapcsolatának ábrázolásában kiindulópontként elfogadja a Biblia teremtéstörténetét. A bűneset történetét olyan cezúrának tekinti, mely negatív irányba tereli a férfi és az asszony harmonikus kapcsolatát.

Figyeljünk egy pillanatra a Biblia teremtéstörténetének a realizmus jegyében fogant antropológiájára. "Teremté tehát Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket" (1Mózes 1,27). A Biblia teremtéstörténetének az ember teremtésére vonatkozó kettős tétele képezi a bibliai antropológia alapját és kiindulási pontját. Az első tétel az ember istenképűségét tartalmazza. Az ember istenképűsége az ember legmagasabb rendű méltósága és tisztessége. Ennél magasztosabbat az emberről nem lehet állítani. A második tétel megállapítja, hogy az ember férfiúként és asszonyként egzisztál. Az első tétel az azonosságot, a második tétel pedig a különbséget fejezi ki. A férfi csak az asszonyhoz való konkrét azonosságában és különbözőségében, vagyis egyidejűleg hasonló voltában és más voltában ember. Az asszony csak a férfiúhoz való konkrét azonosságában és különbözőségében, vagyis hasonló voltában és más voltában ember. A férfi csak az asszonyhoz való konkrét viszonyában és viszonyulásában ember. Az asszony csak a férfiúhoz való konkrét viszonyában és viszonyulásában ember. Ez az egymás számára és egymásért való teremtés inspirálta e fejezet első tételét: örökké együtt. A férfi és az asszony közötti különbség az ember világában az egyetlen áthidalhatatlan különbség. Ezen a különbségen nyugszik az ember (az emberiség) fennmaradása, vagyis jövendője és történelme. E különbség feloldására vagy megszüntetésére irányuló minden kísérlet antropológiai és pszichológiai képtelenség. A Biblia nem ismeri sem a hermafroditizmust, sem a feminizmust. A Biblia teremtéstörténetében nem találjuk meg a nemek közötti harcot, a disszonancia és a konfliktus a férfi és az asszony kapcsolatában csak a bűnesettel kezdődik. A bűneset következtében a férfi és az asszony kapcsolatának harmóniája felbomlik és kaotikussá válik. Ez indokolja fejezetünk címének második tételét: mindig külön. Amikor Pál apostol arról beszél, hogy "nincs férfi, sem nő; mert mindnyájan egyek vagytok a Jézus Krisztusban" (Galata 3,28), akkor nem a feminizmus nevében beszél, akkor nem a nemek közötti különbséget akarja nivellálni, hanem annak a társadalmi-vallási megkülönböztetésnek és szétválasztásnak a falát igyekszik lebontani, ami a bűneset következtében a férfi és az asszony kapcsolatában, társadalmi és vallási helyzetében bekövetkezett. Pál apostol, amikor lényegében a férfi és az asszony közös üdvösségéről beszél, akkor címünk első tételét hangsúlyozza: örökké együtt.

Tragédiájában Madách nagyon helyesen érzékelteti a férfi és az asszony kapcsolatában címünk mindkét tételének igazságát. A Tragédia első színterén, a mennyben, egészen természetes, hogy nem szerepelteti az embert, de a második színtől kezdődően Ádám és Éva mindig, vagyis tértől és időtől függetlenül, társadalmi helyzetüktől, képzettségüktől függetlenül mindig találkoznak és mindig együtt vannak. Csak a félelmetes XIII. szín - az űrjelenet - képez kivételt, de Ádám még itt is Évára gondol.

Madách a férfi és az asszony kapcsolatát nem a romanticizmus jegyében tárgyalja, hanem a bűnesettel kezdődő diszharmónia jegyében, a bűn miatti örökös konfliktushelyzetben ábrázolja. Ezt látjuk a bibliai Jób történetéből is, aki a Sátán kísértése következtében beteg lesz, elveszti vagyonát, felesége elhagyja, és így életútjuk szétválik. Jóbtól Madáchig és Madáchtól napjainkig megszámlálhatatlanul sokan élték át és élik át a bűneset óta folyamatosan konfliktusossá és diszharmonikussá vált kapcsolat minden szenvedését és tragédiáját. A "mindig külön" tragédiáját. Madách nagyon világosan érzékeli és érzékelteti, hogy a férfi és az asszony kapcsolatát sem lehet sem idealizálni, sem démonizálni. Az ember, úgy is mint férfi, úgy is mint asszony, sem nem angyal, sem nem démon. Az ember a bűneset után is ember maradt, de bűnös emberré vált. A keresztyénség azt az álláspontot képviseli, hogy Jézus Krisztusban és Jézus Krisztus által az ember megkegyelmezett bűnös, akinek lehetőségében és módjában áll, hogy a férfi és az asszony kapcsolatát harmonikusan és harmóniában élje át. A római és a konstantinápolyi színben rendkívül erőtelenül jelentkezik ez az új életminőség és életlehetőség.

A következőkben kísérjük végig Ádámot és Évát a Madách ábrázolta közös történelmi útjuk állomásain.

8.1. Igen figyelemre méltó, hogy Éva első megnyilvánulása a Tragédia II. paradicsomi színében az élet mámoros és zengő ünneplése: "Ah élni, élni: mily édes, mi szép!" Éva az élet nagy szerelmese. Az életet ünneplő vitalitásában vállalkozik az emberiség ősanyja szerepkörének és hivatásának betöltésére. Érdekes az, hogy Éva - bár a Tragédia folyamán sok válságos és nehéz helyzetbe jut - sohasem ábrándul ki az életből. Míg az álmából ébredő Ádám a XV. színben az öngyilkosság gondolatával foglalkozik ("Egy ugrás... / vége a komédiának."), addig Éva sohasem jut el az életből való kiábrándulás ilyen magas fokára. Éva a patak csobogásában és a madárka dalában felismeri a teremtett világmindenség harmóniáját: "Minő csodás öszhang ez, kedvesem, / E sokszerű szó és egy értelem." Ez a teremtett mindenség felséges liturgiája, mely a bűneset következtében megszűnik, harmóniája diszharmóniává vált, s Pál apostol méltán beszél arról, hogy az egész teremtett mindenség egyetemben fohászkodik és nyög (Róma 8,22).

Éva második megnyilvánulása a szerelmes asszony urának szóló vallomása. Az asszony inkább földi, mint mennyei urára tekint - bár fölöttébb sajátos módon a történelem folyamán inkább az asszony jelentkezik vallásos lényként (lásd Éva az athéni, római, konstantinápolyi, párizsi - első jelenés -, londoni színben). A mennyei "dics" elborulása után Ádám szemében találja fel azt. Éva tudja, hogy Ádám örvend neki és enyeleg vele - bár sajátos módon az egész életet lebilincselő, enyelgő szerelmi játék inkább az asszony életeleme s a bűneset után, Isten büntetése nyomán, a szerelem Éva számára a férfi utáni olthatatlan szomjúsággá és epekedéssé válik (1Mózes 3,16, lásd Énekek éneke 5,8c). Lucifer racionalizmusa helyesen ismeri fel, hogy a "függés" az asszony "életelve". A szerelem függőségi viszony. Ebben a függőségi viszonyban él és élhet csak az asszony tulajdon lényével és lényegével adekvát életet. Az asszony élete kettős függőség. Függ mennyei urától, és függ földi urától. E kettős függőségi kapcsolat meglazítása vagy feloldása, az elsőbbségi sorrend felcserélése vagy negligálása az asszony számára alig felbecsülhető károsodásokat és veszedelmeket rejt magában.

Éva harmadik megnyilvánulása hiúságából következik (Lucifer: "Oh, megállj, kecses hölgy! / Engedd egy percre, hogy csodáljalak. (félre) E mintakép milliószor újuland meg."), és ez a hiúsága fordítja el Istentől ("Mégis kegyetlen a mi alkotónk..."). Istennel való szembefordulását az új dolgok iránti lelkesedésével indokolja és magyarázza. Luciferre hallgat. Védekezésében Éva mondvacsinált theologiai indokokkal érvel (Isten nem fog büntetni, Isten olyan "hajlamot" adott neki, hogy nem követhet el semmi olyant, amiért megneheztelne rá, és ha valamit mégis Isten akarata ellen tenne, úgy a "bűn szintén tervében áll"), és a bűnesetért végső soron a felelősséget Istenre magára igyekszik áthárítani.

Éva negyedik megnyilvánulása a tudás fája gyümölcsének megízlelése, sőt Ádámot is ráveszi az Isten akarata elleni cselekvésre. Ádám a mindentudás, Éva pedig efölött még az örök ifjúság után vágyakozik. Ádám: "Legyünk tudók, mint Isten"; Éva: "S e felett / Örökre ifjak. -"

A halhatatlanság fájáról már nem sikerül enniük, mert "egy Cherub lángoló karddal útjokat állja". Éva rádöbben mondvacsinált theologiai érveinek téves voltára. Isten valóban komolyan veszi saját szavát. Mély megdöbbenéssel így kiált fel: "Végünk van!"

Valóban véget ért, éspedig végérvényesen és örökre érvényes módon véget ért az ember - Ádám és Éva - paradicsomi boldogsága, s megkezdődik tragikus történelmük, történelmi tragédiájuk. A Tragédia következő jeleneteiben Madách a bűneset következményeit jeleníti meg a drámaíró szabadságában. A bűneset következménye az a számos személyi és közösségi bűn, mely tetőzve az ősbűnt, mindig személyi vagy közösségi tragédiát okoz.

8.2. A III. jelenet színhelye a "paradicsomon kívül". Ádám a honfoglaló, az otthont teremtő ember képében jelenik meg. Bizakodik erejében, mellyel otthonát megvédi és a földet teremni kényszeríti.

Éva ebben a grandiózus munkában Ádám méltó társa akar lenni. Évának ez a velleitása öt pontban foglalható össze. Ebben az öt pontban véli felismerni Madách azt az asszonyi hivatást, mely Éva történelmi rendelése és rendeltetése, s melyet megvalósítani igyekszik a történelem folyamán. Éva - először - lugast kíván készíteni: "Én meg lugast csinálok, épen ollyat, / Mint az előbbi, s így közénk varázslom / A vesztett Édent." A lugast készítő Éva az otthont építő Ádám társa. Ádám honfoglalása külterjes, Éva otthonteremtése belterjes. Lugasának modellje az elvesztett Éden lugasa. Az otthonteremtés művét varázslatnak, az Éden visszavarázsolásának tekinti. Ez örök asszonyi törekvés és örökös sikertelen kísérlet a történelemben, ahol az ember a legszebb lugasban (pl. Éva az első prágai szín lugasában) vagy a legpompásabb palotában is örökösen otthontalan marad. Éva - másodszor - büszkeségének tekinti azt, hogy ő lesz a "világnak anyja". Lucifer menten lehűti Éva lelkesedését, aki a világ ősanyjának szerepében tetszeleg. "Dicső eszmény, mit a nő szíve hord, / Megörökítni a bűnös nyomort." Lucifer súlyos kritikájában az ősbűn átörökléséről beszél. Éva ősanya minőségében a bűnt plántálja tovább. Ez olyan félelmes átöröklési tan, mely félelmes emberi-történeti igazsággá válik. Éva - harmadszor - arra vállalkozik, hogy amíg Ádám a fenevadakkal hadakozik, addig ő a kertet ápolja. Az otthon fenntartásának művében - Madách szerint - munkamegosztás történik. Ádám munkája külterjes, Éva munkája belterjes. Ez a munkamegosztás érvényesült Európában és Észak-Amerikában nagy vonalakban egészen a második világháborúig és érvényesül sok helyen napjainkban is. Mindenesetre örök ideál marad mind a férfi, mind az asszony számára. A lugast építő és kertet ápoló Éva megismerkedik a félelmes magánnyal, a magány félelmével. Nincs "rokon", aki biztasson, nincs "barát", aki óvjon. És azonnal felfakad a nosztalgiának az az örökös forrása, mely a római színben gejzírként újra felszökken, s mely történelmi útjában örökös társa lesz az embernek, mint a "szebb időkre", vagyis az elvesztett Édenre való szakadatlan emlékezés. A nosztalgia az anamnézis útján jelentkezik, és az elvesztett Éden lesz és marad örök objektuma. Éva - negyedszer - "kedves testvér-arcokat" talál a ligetet és a forrást benépesítő nimfákban, akik feloldják az elhagyatottság érzését, "biztató szavakat" szólnak és "jó tanácsokat" adnak a búban és kétkedésben. Éva feltalálja a szellemvilág segítőkész, jószándékú és jóakaratú lényeit, és ezzel már fel is fedezi a pantheizmust, a minden-megistenítés vallását. Így lesz a nosztalgia mellett a vallás is az ember történeti útitársa. Így lesz a vallás a búbánat feloldozására és a kételkedés megszüntetésére irányuló törekvéseinek összessége. A pantheizmus vallásos szemlélete az ember vigasztalódása, mellyel behelyettesíteni, illetve pótolni igyekszik az egyetlen Urat, akit elhagyott, és aki elhagyta őket. Így lesz a vallás tulajdonképpen az elvesztett Éden urának szemtől szemben való látása helyett egy magasabb rendű világban való részesedés lehetősége és álpótléka. Éva - ötödször - előretekint a jövendőbe. Az a kíváncsiság vezeti a jövendő meglátására, mellyel a prágai színben horoszkópot kérnek Kepler-Ádámtól. Éva jövendőlátásának igénye tipikus asszonyi kíváncsiságból fakad: "Hadd lássam én is, e sok újulásban / Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam." Madách behatóan ismeri az asszony lelkét, kinek az értékek értékét szépsége jelenti.

8.3. A következőkben lássunk - Madách megfogalmazásában - két véleménynyilvánítást az asszonyról, Éváról - a bűneset utáni állapotának megfelelően.

Lássuk először az Ádám illetékes véleményét, melyet Madách a prágai szín során a töprengő Kepler-Ádám szájába ad. "Minő csodás kevercse rosz s nemesnek / A nő, méregből s mézből összeszűrve! / Mégis, miért vonz? mert a jó sajátja, / Mig bűne a koré, mely szülte őt." Madách Kepler-Ádám által kifejtett, két tételből álló álláspontja belső ellentmondást tartalmaz. Kepler-Ádám első tétele az asszonyban két princípium létét és keveredését foglalja egyenlegbe. Az asszony esszeitása egyenlegszerűen kifejezhető: egyik oldalán áll a méz, vagyis a nemes; a másik oldalán pedig a méreg, vagyis a rossz. Madáchnak az asszonyról alkotott dualisztikus szemlélete mögött valóságos személyi tapasztalatok állanak. E dualisztikus asszonyszemléletnek van tapasztalati valóságalapja. Ez a lelki dualizmus - véleményünk szerint - a bűneset következménye. Ez a két princípiumból való összetevődés az asszony legsúlyosabb szubjektív tragédiája. Az asszonynak ez a belső dualizmusa azt az örökös konfliktushelyzetet eredményezi, mely az asszony számára önnön lelkével és önnön lelkében állandó harci helyzetet eredményez az erkölcsi jó és az erkölcsi rossz között. Madách asszonyszemléletében az asszony az erkölcsi jó és az erkölcsi rossz keveredésében a bűnös ember. Sem nem angyal, sem nem démon, hanem az az ember, aki szüntelen a jó és a rossz mezsgyéjén él, akinek lelke szüntelen a jó és a rossz közötti konfliktus csatatere. Mivel az asszony örökösen az erkölcsi jó és az erkölcsi rossz határmezsgyéjén él, rendkívül fontos számára a spontán vagy alapos megfontolás alapján hozott döntések sorozata. Mivel Éva elfogadja, éspedig tetszéssel fogadja el Lucifer bókját, mivel számára az értékek értéke szépsége, és mivel szereti, ha szépségét csodálják, döntésében könnyen befolyásolható és páratlan hiúsága következtében igen sokszor esik saját hiúsága kelepcéjébe. Ádám keresi Éva vonzásának titkát. Véleményének két tétele egymás között ellentmondást tartalmaz. Kepler-Ádám szerint Éva vonzásának titka az, hogy jósága saját tulajdona. Ezzel Madách azt fejezi ki, hogy a jóság Évának veleszületett tulajdonsága, veleszületett princípiuma (ideae innatae). Ezek szerint - s ebben van Madách ellentmondása - Éva belső lényegében nem a jó és a rossz keveréke, hanem teljes egészében a született jóság maga, míg bűne nem sajátja, hanem történelmi kora hibáinak jelentkezése benne és általa. Madách e tétele az evolucionizmus fogalmi tárházából ered. A kor minden emberre kétségtelenül nagy hatással van, de az ember belső természete, értékrendszere, jelleme, erkölcse, erénye kialakulásában nem a kor az egyetlen és legfontosabb determináló erő. Ha Madáchnak ez a tétele igaz lenne, akkor nem léteznének az emberiség történelmének olyan fennkölt személyiségei, "akikre nem volt méltó a világ" (Zsidók 11,38a), akik nem egyszerű úszói voltak koruknak, mint például a Tragédiában Miltiades, Péter apostol, Tankréd, Kepler vagy Éva azon megjelenései, amelyekről később fogunk beszélni.

A második véleményt Lucifer képviseli a VII. konstantinápolyi színben. Lucifer a férfi és a nő közötti kapcsolatban beszél Éváról. Lucifer így szól Ádámhoz: "Ládd, ílyen őrült fajzat a tiéd, / Majd állati vágyának eszközéül / Tekinti a nőt és durvult kezekkel / Letörli a költészet himporát / Arcáról, önmagát rabolva meg / Szerelme legkecsesb virágitól; - / Majd istenűl oltárra helyezi, / És vérzik érte és küzd hasztalan, / Míg terméketlen hervad csókja el. - / Mért nem tekinti és becsűli nőül, / Nőhívatása megjelölt körében." Lucifer a férfi és a nő kapcsolatában három lehetséges magatartásformát ismer fel. Szerinte a nő arcán hordozza a költészet hímporát, de a férfi állati vágya eszközének tekinti csupán és lealjasítja a nőt. Ez az első magatartásforma. Vagy - s ez a második - mintegy az oltárra helyezi és szentként imádja. Lucifer a férfi e két magatartásformáját kifogásolja, és azt ajánlja, hogy a férfi tekintse a nőt egyszerűen nőnek. Sem nem állatnak, kéje vánkosának, sem utolérhetetlen angyali szentnek, hanem sem többnek, sem kevesebbnek, mint egyszerűen és éppenséggel nőnek. A fáraó, Sergiolus, a prágai udvaronc, Ádám a londoni színben és Lovel gyáros fia képviselik azt az álláspontot, mely a nőt egyszerűen csecsebecsének, a férfi puha pihés párnájának tekinti. A második álláspontot - a nő szentté avatását és imádatát - Tankréd, Danton, Kepler és a falanszterjelenet Ádámja képviseli. A helyes magatartásforma a harmadik, a nőnek nőként való elismerése és női hivatása körében való megbecsülése. Madách e felfogásával kijelöli a női hivatásnak azt a sajátos körét, melyen belül a nőt értékelni lehet és kell. Ez az álláspont nem becsüli le sem a szexualitást, melyet azonban nem szabad démonizálni, sem a nő lovagias megbecsülését. A Tragédia folyamán Éva női hivatásának körén belül úgy jelentkezik, mint a halálra korbácsolt egyiptomi rabszolga felesége, mint Lucia - Miltiades felesége - és mint a falanszterben szereplő anya. A nő hivatásának köre hitvesi és anyai mivoltára terjed ki. Madách nem juttat a családon és a templomon kívül pozitív értelemben más fórumot a nőnek, igazi kivételt mindössze az egyiptomi jelenet képvisel, amikor Éva sikeresen járul hozzá a rabszolgák felszabadításához. Magányos nőnek a közéletben való szerepléséről mindössze a párizsi jelenetben villant fel egy nem éppen hízelgő képet, amikor a Danton merénylőjét megölő Éva így nyilatkozik: "...jutalmamat kivánom: / Tölts velem egy éjet, nagy férfiú!" Ez a kéjsóvár, a szerelmet a do des jegyében értelmező amazonmagatartás ismerhető fel Helénében (konstantinápolyi szín); Júlia, Hippia és Cluvia kéjhölgyekben (római szín); valamint a prágai és a londoni jelenet Évájában.

8.4. Most lássuk Madách fogalmazásában a nőnek önmagáról alkotott véleményét. Először lássuk Éva nyilatkozatát a fontos prágai jelenetből.

Éva az udvaronccal a lugasban töltött pásztorórája után haragjában így szól: "Fel mersz szólítni férjem gyilkosáúl / ...Oh jaj, ti addig gúnyoljátok a nőt / Míg szűz erénye ősi hagyományát / Előitéletként ledobja, s akkor / Kicsínyelő mosollyal nézitek / Önbűnötöknek aljas eszközéül. - / El tőlem, el, ne lássalak ezentúl!" Éva e jelenetben házasságtörő hitves. A csillogni, ragyogni, szórakozni vágyó asszony. A férje hivatását meg nem értő, örökösen pénzt követelő és előkelő származásával hivalkodó nő. Madáchnak a nővel szembeni megértő, lovagias magatartását tanúsítja az, hogy még a házasságtörő nőt sem képzeli el az erkölcsi lealjasodás olyan mély pontján, hogy képes legyen férje meggyilkolására és ilyen áron új, társadalmilag és anyagilag kedvezőbb házasság megkötésére. (Ma a házasságtörés a művi abortusz és a fogamzásgátló szerek használata következtében mindennapos jelenséggé vált. A házasságtörés ma nem jelent olyan súlyos etikai kérdést, mint régebb.) Éva itt a nő szűzi erényéről, a szüzességről mint ősi hagyományról és par excellence női erényről beszél. A szüzesség a nőnél - Madách szerint - olyan erény, mely a hagyomány ősiségében gyökerezik. A defloreálás több pogány vallásban szakrális aktus volt. Az a hagyomány, hogy a nő a házasságba szüzességét nászajándékként viszi urának, ősi tradíció. Madách a nő házasság előtti szüzességével kapcsolatosan ismeri azt a kritikai nézetet is, mely az egész kérdéskomplexumot merő előítéletnek tartja. E kérdés korunkban rendkívül leegyszerűsödött, és éppen ezért vált rendkívül bonyolulttá. A kiskorú anyaságtól a válóperekig, a többszörös konkubinációtól a nők körében is egyre jobban terjedő homoszexualitásig, a tiltott prostitúciótól a nyilvános prostitúcióig, a többszörös házasságtöréstől a férjhez menni nem tudásig, a maszturbációtól az erőszakos nemi közösülésig, a különféle pszichopatologikus esetektől az állatokkal való nemi közösülésig végtelenül széles a skála, melyet a női szüzesség erényének a visszautasítása után a szexualitás kérdése a nők körében felvet. Nem feladatunk e jelenségek vizsgálata, csupáncsak jelezzük azt, hogy milyen radikális változások mentek végbe a szüzesség tradíciójának mint előítéletnek az elvetése óta a kortárs nők tudatában és nemi gyakorlatában. Ma a pubertás határát alig átlépett leányocskák körében szélesen elterjedt divat a féktelen szexualitás újabb és újabb alkalmi partnerrel való átélése. A fogamzásgátló tablettákat rendszerint a mama szállítja drága csemetéjének. Ennek következtében nagyfokú degradálódás következik be a nők etikai értékelésében. Az önfeledt és féktelen pubertáskori nemi tombolás a továbbiak során a nők életében számos szenzációs vagy csendes személyi tragédiát okoz. A nők devalválódása a család válságához vezet. Éva Kepler parázna feleségeként tudatában van annak, hogy gúnyolódás vagy hízelgés következtében számos nő lépre megy, elbukik, és akkor lekicsinylő gúny tárgya lesz és a férfiak erószuk puszta eszközévé aljasítják. A lealjasítás és lealjasodás Madách szótárának egyik kedvenc kifejezése, mellyel az etikai devalválódást jelzi és jellemzi. A nemi ösztön féktelen és multiformis zabolátlan kiélése a női méltóság elvesztését és a nők iránti helyesen értelmezett lovagiasság megszűnését eredményezi. A több gazdát cserélő nők végső soron gazdátlanná válnak, a szexualitás vagabundusai és nomádjai lesznek. A megesett és megejtett Évák meaculpázása mindig késő bánat. A szomorú személyes és elszomorító családi tragédiák erőteljes mementót kéne hogy jelentsenek a női szüzesség előítéletét könnyedén és könnyelműen levetkőző nők számára, Lucifer mondja Helénének a konstantinápolyi színben, hogy a nő - konkréte maga Heléne - egyszer csalódik, aztán már ő csal és sorozatosan csal. Így kölcsönkenyér visszajár alapon az ármánykodó férfiak cselvetése folytán tragikus helyzetbe jutott nők férfi- és gyermektragédiák okozóivá válnak.

Az ősi tradícióval mint előítélettel való könnyelmű és radikális szakítás lényeges változást idéz elő a nő külső és belső életében. Erről a változásról így kesereg Heléne: "Csodálatos, minő őrűlt nemünk! / Ha az előitélettel szakít, / Vadállatúl rohan a kéj után, / A méltóságot arcáról letépi / és megvetetten sárban ténfereg. / Ha nem szakít, önárnyától remeg, / Fonnyadni hagyja meddő bájait, / Mástól s magától elrabolva a kéjt. - / Miért nem jár középen. Vagy mit árt / Egy kis kaland, egy kis gyöngéd viszony / Illemmel olykor, meg nem foghatom. / Hiszen a nő se' szellem csak merőben." Heléne két végletet említ. Az egyik véglet a kéj utáni vadállatszerű rohanás, a másik a pártában való elfonnyadás. Heléne középutat ajánl. Kiindulási pontja és argumentuma az, hogy a nő se merőben szellemi lény, és hogy neki sem árt egy kis kaland, egy gyöngéd viszony. E két véglet egyikét maga Heléne, a római szín női alakja és a párizsi szín második Éva alakja képviseli. A második véglet képviselője Izaura. A középúttal Kepler felesége kísérletezik. Mi a Heléne által mutatott mindhárom utat álútnak minősítjük, és e negatív jellegű női alakok előtt és fölött Évának azokra a megjelenési alakjaira gondolunk elismerően, melyekben urát szerető feleségként és gyermekét áldozatosan védő anyaként mutatkozik.

8.5. Örökké együtt és mindig külön című fejezetünk befejezéseként mutassuk be azokat az Évának szóló pozitív értékeléseket és honőröket, melyeket hűséges hitvesként és édesanyaként mindnyájunk örömére és elégtételére Madáchtól minden pesszimizmusa ellenére kapott.

Az egyiptomi jelenetben Éva a halálra korbácsolt rabszolga feleségeként a hitvesi hűség nagyszerű szavait mondja a fáraónak: "Neked silány szám, nékem egy világ, / Oh jaj, ki fog majd engemet szeretni?" Majd a nő hajlékony, adoptatív képességével és készségével elfoglalja helyét a fáraó mellett a trónon, engedelmeskedve a despota parancsának, de mint a "nép leszakadt leánya" kezdeményezően hozzájárul a rabszolga nép felszabadításához. A szerelmes és hűséges asszony számára hitvese valóban az egész világ. Az özvegyasszony szívesen él emlékeinek, halott férjének emléke betölti lelkét, de a nő - a költők idealizálása ellenére - tulajdonképpen reálpolitikus, aki a helyzet adta lehetőségekkel élve szüntelenül képes új modus vivendit kialakítani. Számára azonban a szeretet a leglényegesebb, mely minden mást megelőz.

Éva Miltiades feleségeként a hitvesi féltés mintaképe. A harcmezőn lévő férjéért így aggodalmaskodik: "...atyád hős, győzni fog, / Csak egy van, amitől őt félthetem, / Hogy önmagát nem győzi meg." Éva Miltiades feleségeként közéleti asszony is, igazi hazafi, aki hazája javát szolgálja, aki képes elfordulni még szeretett férjétől is, ha az nagyravágyásában elfordulna a hazától: "Ha megcsalhatná ezt a szent hazát, / Megátkoznám. Imádkozzunk, fiam!" Éva urát, a maratoni győztest kitüntető örömmel és lelkes boldogsággal fogadja. "Ah Miltiades, hol van boldogabb nő, / Mint a te nőd, nemes, nagy férfiú! / Nézd, nézd fiad, milyen hasonlatos / Hozzád, mi nagy, mi szép!" A férjét reménységesen hazaváró asszony gyermekükkel dicsekszik. Az Isten képére teremtett ember gyermeke földi apjára hasonlít. Az anya urát fiában egy más koordináta-rendszeren szereti tovább. Az anyai boldogság gyermekében felfokozza és új perspektívákban szemléli hitvese iránti szeretetét. Az igazi asszony férje iránti szeretete büszke feltekintés szép erényekkel ékeskedő urára. A hitvestársak szerelmükben (erósz) és szeretetükben (agapé) a bibliai teremtéstörténet ígérete szerint egy testté lesznek. Ez az ígéret sajátos módon a gyermekben teljesedik be. Azok a szülők, akik az erósz legforróbb kiáradásában, akik az agapé legmagasabb rendű hűségében sem tudnak a bűneset után tökéletesen eggyé forrni, mert mindig marad közöttük bizonyos távolság és különbség, azok gyermekeikben egyesülnek igazán. Az élet reprodukálása a házastársak öröme és kötelessége, mely a bibliai teremtéstörténet szerint Istennek az ember számára adott legértékesebb és legnagyobb horderejű parancsa. (És megáldá Isten őket, és monda nékik: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá... - 1Mózes 1,28) Istennek ez a parancsa teszi képessé a bűneset után is az örökké együtt és mindig külön lévő, örökké megifjuló Ádámot és Évát az élet reprodukálására tulajdon gyermekükben, aki nemcsak hasonmásuk, nemcsak bensőséges boldogságuk, hanem fájdalmas családi tragédiák okozója is lehet. A házastársak között könnyen tragikussá fordulható és esetenként tragédiává váló kapcsolat könnyen továbbfolytatódhat és továbbfolytatódik a szülők és gyermekek tragikussá válható és esetenként tragikussá változó kapcsolatában. Az athéni jelenetben Madách nagyon szerencsésen jeleníti és eleveníti meg a házastársak helyes kapcsolatát, valamint a szülők és gyermekük példás kapcsolatát. Ha az egyiptomi színben Éva hitvesként védőleg haldokló férjére borul, úgy az athéni jelenetben az agorán, a templom előtt védi urát: "Az a nőnek joga, / Hogy férjét védje, még ha bűnös is, / Hát még ha olyan tiszta, mint uram! / És ellensége oly korcs, miként ti." Madách a férj védelmét a hitves jogának tekinti. Olyan jog ez, mely egyben kötelesség is. Madách drámai helyzetben drámai hősnőhöz illő szavakat ad Miltiades felesége szájába a bűnös férj védelmével kapcsolatosan. Madách nem moralista.

Urának védelme mellett a hitves fokozott joga és kötelessége gyermekének védelme. Ez a gyermekét védő anya Éva a falanszterjelenetben. "Hozzá ne nyúlj! e gyermek az enyém: / Ki tépi őt le az anyakebelről!" Majd a gyermekét védő anya önvédekezését halljuk: "Oh, gyermekem! hisz' én tápláltalak / Szivem vérével. - Hol van az erő, / Mely e szent kapcsot elszakítani bírja? / Lemondjak-e hát rólad mindörökre, / Hogy elvessz a tömegben..." Az anya gyermeke iránti joga az életadás tényében gyökerezik. Az a tény, hogy az anya szíve alatt hordozta gyermekét, elszakíthatatlan kapcsolatot létesít közöttük. Talán ez a legszentebb emberi és emberek közötti kapcsolat. Az apa életet támaszt, az anya életet ad. Éva anyaként gyermekének egyéni életutat és személyes boldogságot akar. Ritka, de rendkívül megrázó emberi tragédiák születnek abból az aberrációból, ha az anya lemond gyermekéről. Megállapíthatjuk a tárgyilagosság jegyében, hogy mérhetetlenül több a szülőről lemondó gyermek, mint a gyermekéről lemondó szülő, különösképpen a gyermekéről lemondó anya.

Az asszony életében döntő fordulat és egészen új életszakasz kezdődik az anyává válás nagyszerű pillanatával. Utolérhetetlen bájjal és egyszerű természetességgel jelenti Éva a kétségbeesés örvényében vergődő és az öngyilkosság gondolatával foglalkozó Ádámnak anyaságának örömhírét: "Anyának érzem, oh Ádám, magam." És ennek az örömhírnek a tudtul adásával, illetve tudomásulvételével következik be a Tragédiában az Istenhez fordulás döntő fordulata. "Uram, legyőztél: Im porban vagyok." Ádám e kapitulációjával megfelelő lehetőséget kínál Istennek, hogy örökkévaló kegyelmét kinyilvánítsa, hogy örökösen kész bocsánatát kijelentse. Így lesz Az ember tragédiájának fináléja Isten diadala és az ember kegyelembe fogadása. Úgy véljük, hogy Madách a férfi és nő kapcsolatában is, a szülő és gyermek viszonyában is érvényesnek tekinti a Tragédiát záró felemelő revelációt: "Mondottam ember: küzdj' és bízva bízzál!"

9. Nyilvánvaló, hogy Madách örökbecsű drámai költeményének még igen számos aspektusára kiterjeszthettük volna vizsgálódásunkat. Az utolsó szó jogán a Tragédia utolsó mondatára, az aktív fidelizmus revelációjára irányítjuk még egyszer figyelmünket. Az utolsó mondat problémája (1923. február) című költeményében Reményik Sándor is viaskodott ezzel a kolosszális kérdéssel. Iktassuk ide e költemény néhány sorát: "Ember küzdj és bízva bízzál!" - Csak azt tudnám, hogy ezt a mondatot / - Keresztnek a toronytetőre - / Mester a tolladba ki mondta? / Ádámot az örvénytől el ki vonta? / Mert nem te voltál összhangodnak őre. / Lelked sikoltó diszharmóniája / Más véget követelt. / Hadd legyen vége a komédiának / Valóban, s elmondhasd, a sors betelt. / A hűtlen asszony, a vesztett haza, / A nyűgös test, mely szellem lakosának / Börtöne inkább, semmint otthona, / A céltalan, őrült történelem, / Mely kerekével vaktában tipor / A tehetetlen, balga népeken, / A horizontra ráereszkedő / Vérpárnás magyar alkonyat: / Csak azt diktálhatták, hogy letaszítsd / Évájával együtt Ádámodat. / "Ember küzdj és bízva bízzál!"

Madách utolsó mondata valóban olyan, mint a kereszt a toronytetőn. Madách utolsó mondata a hit csodája. Madách utolsó mondata az Istenbe vetett bizalom és az ember iránti reménység hervadhatatlan virága. Az élet és örök élet illatát lehelő mennyei virága.