1864 - Olaj, vászon, 275x397 cm |
MŰELEMZÉSEK | |
| Hoffmann Edit elemzése | ||
| Rózsa György írása | ||
| Részletek a műből | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Barabás utoljára még a történeti kép festésére is rászánta magát. Hiszen már a negyvenes évek óta, ha nem is minőségre, de mennyiségre nézve már virágzónak lehetett mondani a történeti festészetet Magyarországon. Kisebb és nagyobb festők foglalkoznak vele egyaránt. Weber Henrik, Kiss Bálint, Balassa Ferenc, Heinrich Ede, utánuk Orlai Petrich Soma, Than Mór, Molnár József stb. a fontosabb egyéniségek, míg Wagner Sándor, Madarász és Székely fel nem emelik hangjukat. Meséjük legnagyobbrészt a Hunyadiak és Attila meg Árpád történetével foglalkozik. A történeti festészet művelése a nagy divaton kívül a művészi önérzet, a művészi tekintély kérdése is volt, jele annak is, hogy rendes Akadémiát végzett valaki. Aki meg se próbálta a történeti képek festését, az önként mondott le arról, hogy vezető egyéniség lehessen. Csak Barabás maradt mindeddig adós vele, pedig a helyzet ránézve - éppen mivel oly sokan foglalkoztak már a történeti festészettel - egyre nehezebbé vált. Az igazi történeti festő beállítottsága és az övé között azonban áthidalhatatlan távolság feküdt. Két szemléletről volt szó, az egyik a múltban él, a másik a jelenben. Az egyiknek a cselekmény fontos, a másiknál a puszta létezés. Barabás teljes odaadással a jelent élte. Minden eddigi működése, arcképei, tájképei, életképei egytől-egyig a jelenbe kapcsolódtak. A mának a krónikása a történelem szón saját korát és saját élményét értette. A történeti festészetnek, ahogy a többiek értelmezték, megvoltak a maga külön és nagyon szigorú szabályai, melyeket csak nehéz munkával lehetett volna elsajátítani. Lehet, hogy tudta ezt, de e téren való eddigi és későbbi meddőségét önmaga előtt is azzal próbálta mentegetni, hogy a napi robot s a kényszerű kenyérkereset vonták el a nagyobb feladatoktól.
Most azonban ki kellett végre állni. Mentőgondolatként jelentkezett most, hogy a Lánchíd alapkőletételének régi gyönyörű vízfestményét át lehetne vinni nagyméretű vászonra. Ha már tizenöt évvel azelőtt is felmerülhetett benne a gondolat, mennyivel inkább most, mikor ennyi év multán, valóban történelmi eseménnyé vált az alapkőletétel. Először 1854-ben egy nagyobb és részletesen kidolgozott vízfestményt készített a királyné albumába, ezt hamarosan két olajkép követte. Az egyiket Sina Simon rendelésére 1858-ban kezdte meg s lassan festegetett rajta éveken át. "1863 és 1864 ínséges évek valának, melyet a művészet is nagyon megsínylett. Üres időm lévén, a Lánchíd alapköve letételének festésével töltöttem ki időmet, melyet el is végeztem.", írja önéletrajzában Barabás (Nemzeti Múzeum, Történeti Múzeum). Közben 1859-ben miért, kinek, nem tudjuk - egy ettől több lényeges pontban eltérő olajvázlat is készült, mely azonban kidolgozottsága fokát számítva, akár készképnek is vehető (Fővárosi Történeti Múzeum).
Nagyobb változást, mint a régi kis remekmű és ezen olajfestmények között, képzelni sem lehet. A hajszolt munkában kifáradt művészt tíz-húsz év távlatából már nem fűtötte a hajdani öröm. A zsibongó, mozgó tömeg nagy izgalmát, az akkori forró impressziót nem tudta már magában újra feltámasztani. Azonkívül nem magának festette a képet, kedvtelésből és kísérletképpen, hanem rendelésre; mindenki beleszólt tehát, állandó zaklatással mindenki még jobb helyet akart kapni, még inkább az előtérben állni - ahogy ez már lenni szokott. Innen magyarázható még a két olajfestmény közötti fokozatos romlás is. Ami élet az eredeti vázlatból az 1859-i vázlaton még megmaradt, az is teljesen eltűnt az 1864-i festményen. Ott voltak még profilba, sőt háttal forduló alakok is, volt még kis mozgás, volt elő- és háttér, volt atmoszféra. Itt mindenki szembe fordul, s a háttérben levők fejei úgy sorakoznak egymáshoz, mint a felfűzött gombok. Megváltoztatta a gerendázatot is, mely most kellemetlenül szembe fordul a nézővel; az ólmosan nehéz tető alatt a levegő eltűnt a kép teréből.
Mivel a vízfestményhez, tehát az egyetlen hiteles helyzetképhez mérve úgyszólván minden alak kicserélődött, és sok tologatás történt az olajvázlattól a végleges képig is, egészen meglepő Maszák Hugónak - nyilván a művésztől sugallt - megjegyzése; hogy "a csoportosítást ilyen tárgyú művön nem lehetséges a művésznek kénye-kedve s a művészeti igények szerint alakítani, sőt még a színek rendezésében is jóformán kötve van keze..." "és nyűgöt vet a képzelet s a teremtő ész röptére a száraz való." (Pesti Napló 1864. szept. 6.) Ez kétségtelenül igaz, de Barabás éppen a "művészeti igények" ellenére tért el a valóságtól. Nem vette észre, hogy a szépség és a poézis épp a "száraz való"-ban volt s nyomban elenyészett a "teremtő ész" érintésére.
A vízfestménynél még tudta Barabás, hogy a Lánchíd alapkőletétele szimbóluma Magyarország kulturális újjáépítésének, sokkal több, mint egy hídavató ünnep: történelem. Erre az olajképre nagyon helyesen jegyzi meg Maszák Hugó, hogy a "mű a történelmi festészetnek egy különálló ágát, az alkalmi festményt képezi".
Forrás: Hoffmann Edit: Barabás Miklós, Művelt Nép Könyvkiadó, 1950, 57-59. oldal
. . .
Az 1842. augusztus 24-én lezajlott ünnepélyt Sina Simon báró megrendelésére Barabás 1864-ben festette meg, korábbi vázlatai alapján. A jelenet résztvevőinek azonosításához Barabásnak a Képcsarnok gyűjteményében fennmaradt tusrajza nyújt segítséget. Az ábrázoltak balról jobbra: Szalay László, Dr. Kovács Pál, Tompa Mihály, Petőfi Sándor, Szemere Pál, Pólya József, Czuczor Gergely, Toldy Ferenc, Erdélyi János, Garay János, gróf Nádasdy Lipótné, Érdi János, Székács József, Bohus Jánosné, Fáy András, Nyáry Pál, báró Jósika Miklós, Schodel Rozália, Zsedényi Eduárd, Vörösmarty Mihály, Vásárhelyi Pál, Bajza József, gróf Batthyány Lajosné, gróf Batthyány Emma, Zofall asztalos, gróf Zichy Ödön, gróf Forrayné, Adam Clark, W. T. Clark, Tisdael építésvezető, gróf Károlyi Györgyné, Erzsébet főhercegnő, gróf Széchenyi Istvánné, Mária Dorottya főhercegnő, Károly főherceg, Lederer Ignác, báró Vay Miklós, József nádor, Ürményi Ferenc, báró Sina György, gróf Andrássy György, Kopácsy József, Majláth György, gróf Széchenyi István, gróf Keglevich Gábor, gróf Nádasdy Ferencné, báró Wenckheim Béla, báró Wesselényi Miklós, Mérey Sándor, gróf Batthyány Lajos, gróf Károlyi György, Döbrentei Gábor, Szontagh Gusztáv, Rotschild L. M., Athanaczkovics Platon, gróf Dessewffy Aurél, Schedius Lajos, Ürményi József, Oeffner Ferenc, Wallheim János, báró Jósika Sámuel, báró Sina Simon, Tasner Antal, Kubinyi Ágoston, gróf Dessewffy Emil, gróf Teleki László, gróf Teleki József, gróf Teleki Domokos, Klauzál Gábor, gróf Mikó Imre, báró Eötvös József, Zlinszky János, Deák Ferenc, Simoncsics János, gróf Ráday Gedeon, gróf Csekonicsné, Barabás Miklós, Somssich Pál, Csernovics Péter, Kazinczy Gábor.
A század egyik monumentális igényű ábrázolásaként Barabás Miklós olajfestményét, a Lánchíd alapkőletételét mutatjuk be. A művészt évtizedeken keresztül foglalkoztatta a hídépítés kezdő mozzanata, azé a hídé, amely később a magyar reformkor jelképévé vált. Legfrissebb a helyszínen az eseménnyel egy időben készített vázlata. Később a mai festményhez közelebb álló kompozíciós megoldást dolgozott ki, míg végre 1864-ben elkészült a végleges kép. Ezen a festményen az esemény hangsúlyozottan ünnepélyessé vált. A portrészerűen ábrázolt (és a művész által rajzolt magyarázat segítségével azonosítható) jelenlevők félkörben, mintegy színpadon helyezkednek el, hogy maga az alapkő és az ünnepi aktus főszereplői láthatókká váljanak. Túlságosan nagy szerepet játszik a képen a gerendázat, de erre a művész perspektívakísérletei miatt volt szükség. A görög eredetű pesti bankár, Sina György Széchenyi mellett jelentősen hozzájárult a híd költségeihez. Fia, báró Sina Simon ennek emlékére rendelte meg a képét a Nemzeti Múzeum számára. Az ünneplő közönség soraiban apa és fiú is megjelenik.
Forrás: Rózsa György: A Történelmi Képcsarnok legszebb festményei, Magyar Helikon - Corvina, 1977, 21. és 34. oldal
