A Lánchíd alapkőletétele (1842) | A MŰ SZÜLETÉSE | |
| Hoffmann Edit könyvéből | ||
| Szvoboda D. Gabriella írása | ||
| Vízfestmények az épülő Lánchídról | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
A negyvenes években Barabás teljében volt művészetének. Ha valaha, most kellett a mindenhonnan feléje áramló unszolásnak engednie: "Reméljük Barabás is kiálland a síkra... hisszük, hogy minél előbb a történetfestés magasabb körében is méltánylást fog magának kivívni. E mező az, melyen a művészet hivatása egyik legszebb részét valósíthatja meg s kezet fogva a históriával és költészettel, a nemzeti érzelemhez szólhat", írja az Athenaeum is 1840-ben. Ekkor keletkezett Barabás művészetének egyik legkiemelkedőbb darabja, az a vízfestmény, mely a Lánchíd alapkőletételének ünnepét ábrázolja 1842 aug. 24-én délután hat órakor. (Fővárosi Történeti Múzeum.)
Vajjon azzal a gondolattal fogott-e hozzá, hogy segítségével majd nagyobb képet festhet s vele kielégítheti a követelődzőket? - ma bajos eldönteni. Az Önéletrajz nem beszél messzebbmenő szándékról s közvetlen folytatása nem is volt a kis műnek. Fel kell azonban tennünk, hogy legalább a tudat alatt az a szándék vezette, hogy történeti kompozíciót szerkesszen s az a remény, hogy munkáját annak el is fogadják. "Én egy pár nappal az ünnepély előtt rajzoltam meg a hely alakját, mely ma is megvan az albumokban", írja 1896-ban Szilágyi Sándorhoz intézett levelében. "A hely alakját" azonban valószínűleg csak a nyugodtabb munka kedvéért rajzolta le pár nappal előbb s az ünnepélyen magán kiegészíthette a csoportokkal; mert pusztán a hely alakja aligha érdekelhette annyira "az albumok" tulajdonosait, viszont teljes lehetetlenség, hogy a csoportokat otthon fejből festhette volna hozzá a tereprajzhoz. A két részletben eredeti megfigyelés alapján készült aquarellt másolhatta le 1843-ban William Clarknak és másoknak.
Ez a kis vízfestmény nemcsak Barabás munkásságának egyik legjelentősebb darabja, hanem olyan szép is, hogy ha ideje lett volna azon melegében olajra átvinni is ereje futotta volna részletes kidolgozáshoz is, - ami persze, valljuk be, igen kétséges, mert más egy aquarellvázlat és más egy abban a korban késznek ítélt olajkép - szóval, ha munkája sikerül, nemcsak magyar, hanem bécsi és német viszonylatban is azon évek egyik legkiválóbb alkotása lehetett volna. Mert micsoda hasonlóan nagyigényű munkát lehet melléje állítani ezekben az országokban? Bécsben Johann Peter Krafft az egyetlen, aki tíz évvel azelőtt Ferenc császár életéből vett híres jeleneteivel ilyen nagy kompozíciókat sikeresen oldott meg. De noha a képek valóban kitűnőek, a tömegek mégiscsak az előtérbe vannak összezsúfolva. A németeknél pedig csak Franz Krüger jöhetne összehasonlításul tekintetbe, azonban sem a nagy berlini és potsdami parádék, sem a IV. Frigyes Vilmos előtti hódolatot ábrázoló, 1840-i vízfestmény-kompozíciói még csak meg sem közelítik Barabás munkáját a magától értetődő nagyvonalúság, báj és főleg az egységes látás szempontjából. Amazok szabadban játszó jeleneteihez képest Barabás problémája - a gerendasátor és az alakok összehangolása - képtelenül nehéz feladat volt s mégis könnyed természetességgel oldja meg. A naptól átjárt gerendahálózat levegősen, üdén, ujjongó ünnepélyességgel emelkedik a magasba; amint a szemünk az emeletek egyre feljebb és feljebb emelkedő szárnyalását követi, megérzünk valamit abból a mámoros örömből, amely a fővárost ezen a délutánon átfutotta. A gerendák nagyon szerencsésen állanak a kép síkjához: mint nagy ívek szelik át a képet. Jobbról balra lejtő vonaluk a hely szélességét és mélységét egyszerre hangsúlyozza s a végtelen távolság érzését kelti. A hálózat nagy nyílásain beragyog a kék ég, a nap szabadon játszik a gerendák között, egyiket kiemelve, a másikat árnyékkal borítva, s dús aranyával egységbe foglalva az egész képet. Amit a látás egyszerre fogadott be, az együtt is jelenik meg, nincs szakadás földszint és emelet között.
A háttér közepén áll a vörös szövettel bevont sátor. Itt a legforróbb a hangulat, errefelé törekszenek a színek harsonái. A napban tündöklő vörös sátor és oszlopok, a színes egyházi és katonai öltönyök, fehér és kék női ruhák tarkasága tüzel a kép szívében, s lassan halkuló átmenetben hangzik ki a tágas-széles oldalcsoportok színben súlytalanabb foltjaiban. Ahová nézünk, keresetlenül elrendezett beszélgető csoportok állanak, mozgó és élő alakok, melyeket a feszült várakozás közös hangulata fog össze. A háttérben elhelyezett tribünök végeérhetetlen padsorain nyüzsgő, hullámzó tömeget éreztetnek a festőien összeolvadó tarka színfoltok. Hogy a jobbsarok több élénkséghez és változatossághoz jusson, ide kisebb tömeg került s a helyet egy páholyszerűen betolt vörös kerevet foglalja el. Fehérruhás nő ül rajta, kék sállal, sárga florentin kalapban s egy előtte álló, elegáns úrral beszélget. A szertartás légkörébe kedves, genre-szerű jelenetet csempész így a művész.
Ezeket a csoportokat pontosan így kellett megfigyelnie ott a helyszínén, ahogy az élet elrendezte őket, mert fantáziából nem lett volna képes ily kecses és élethű elhelyezésükre. Élethű csak akkor tudott lenni, ha igazán híven tartotta magát az élethez. Ránézve a komponálás a legnagyobb nehézségekkel járt, tehetségének legérzékenyebb hiánya fantáziájának ólmosságában nyilatkozott meg.
Forrás: Hoffmann Edit: Barabás Miklós, Művelt Nép Könyvkiadó, 1950, 45-47. oldal
A húsz éve várt megbízást egy nagyszabású történelmi képre 1857-ben kapta a nagy mecénástól, br. Sina Simontól. A bankár hat történelmi tárgyú művet rendelt nála, melyek tárgyát közelebbről nem határozta meg, és egyenként 6000 frt honoráriumot ajánlott fel. A hatból mindössze A Lánchíd alapkőletétele valósult meg, a további öt képről soha többé nem esett szó. Barabás e művét a nemzeti romantika, a nagy történelmi képek keletkezésének fénykorában készítette, és társuknak szánta, de valójában sohasem sorolták ezek közé. Kiindulásul az 1842-ben készített akvarell-vázlatát használta fel, így a kompozíció készen rendelkezésére állt, és az időközben történelmi távlatúvá vált jelenet ürügyén csoportportrét festhetett. Az eredeti akvarell egy aktuális esemény ábrázolása, az ennek alapján készített mű pedig a magyar festészetben igen ritka műfajt képvisel: egy jelentőségteljes politikai esemény szereplőit statikusan bemutató történelmi tabló, reprezentatív emléklap. Egy tőről fakad a minisztereket, vértanúkat felsorakoztató litográfiáival, csak annyiban különbözik ezektől, hogy a szereplők köré kanyarítja az események helyszínét is. A legfőbb követelmény e nagy olajfestménynél, hogy mindenki jól felismerhető legyen, lehetőleg korhű öltözékben.
Az elkészült művet Barabás 1864-ben a Képzőművészeti Társulatnál mutatta be, nagy sikerrel. Hoffmann Edit részletesen ismerteti a kép keletkezésének folyamatát. A mester első alkalommal 1854-ben használta fel 1842-es vázlatát, amikor a királyné albumába másolta le nagyobb méretben akvarellben. A nagyméretű olajkép első változatát 1859-ben készítette el, csak ezután a végleges művet. "Nagyobb változást, mint a régi kis remekmű és ezen olajfestmények között képzelni sem lehet. A hajszolt munkában kifáradt művészt tíz-húsz év múltán már nem fűtötte a hajdani öröm. A zsibongó, mozgó tömeg izgalmát, az akkori forró impressziót nem tudta már magában újra feltámasztani. Azonkívül nem magának festette a képet, kedvtelésből és kísérletképpen, hanem rendelésre; mindenki beleszólt tehát, állandó zaklatással mindenki még jobb helyet akart kapni." Nem szabad azt sem elfelednünk, hogy Barabásnak magának is határozott elképzelései voltak arról, mit is akar e képpel közölni. Maszák Hugó lapja, a mindössze három hónapig létező Magyar Képzőművész teret is adott elképzelései ismertetésére. Mint kifejti, célja kettős: emléket kíván állítani a reformkor híres eseményének, felvonultatva rajta a jól ismert személyiségeket, bemutatva egykori ifjonti arcukat és lelkesedésüket. De úgy tűnik fontosabb volt számára az épülő híd hatalmas gerendázatának természethű megoldása, és ezzel tudós-művész voltának bizonyítása. A kép festésének megkezdésével egyidőben - 1859 októberében - tartotta meg akadémiai székfoglalóját "A festészeti távlattani visszaélések és áltanokról" címmel. Mint írja a kép fényértékeit tudományos alapon, csillagászati és mérnöki számításokat is igénybe véve dolgozta ki, hogy a pillanatot hajszálnyi pontossággal tükrözze. Az akvarell játékos karcsúságú és nehezen áttekinthető gerendázatát leegyszerűsítette, hogy a távlati viszonyok pregnánsabban bontakozzanak ki. Így a mű 1836 óta folytatott tudományos kutatásainak összegezése, távlattani problémák illusztrációja. (Ezt a közönséggel többször is tudatják.) E célok pontosan illeszkednek Barabás régtől kikristályosodott esztétikai felfogásába: nevezetesen akárcsak arcképeinél, itt is a minuciózus hasonlóság a fő cél. A hasonlóság "tudományos" megszerkesztéséig Barabás következetesen jutott el. A Lánchíd alapkőletétele művészi törekvéseinek betetőzése, "pictor doctus"-voltának bizonysága. Az elméleti közlendők túlsúlya következtében a festőiség látványosan háttérbe is szorult.
A kép sajtóvisszhangja az egykori Vásárra ballagó erdélyi bérci oláhokéhoz hasonló, oldalas tudósítások tárgyalják. Az azonosítás érdekében térképeket közölnek az ábrázolt szereplőkről. Mindenhol nyomatékosan feltüntetik a kép árát - 6000 arany, egész kis vagyon - és nemsokára megelégedéssel közlik azt is, hogy a tulajdonos, Sina báró a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta.
Forrás: Szvoboda D. Gabriella: Barabás Miklós 1810-1898, Képzőművészeti Kiadó, 1983, 73-74. oldal
Barabás vízfestményei az épülő Lánchídról
A Lánchíd építésének első tele (1841)
A pesti Dunapart a Lánchíd épülő pillérével (1843)
