schilleri elégia

Berzsenyi a schilleri elégia elméletét A naív és szentimentális költészetről című Schiller-tanulmányból (1795) ismerte meg. Kétféle magatartást taglal: a költő vagy egy a természettel, s ennek legteljesebb átélője, azaz naiv; vagy keresi az elveszett természetet, azaz modern, szentimentális, s vagy az eszménél, vagy a valóságnál időzik. Ennek változatai: a szatírikus költő a valóság és a természet ellentmondását énekli meg, a valóság távolságát az eszmétől; az elégikus költő az elveszett természet és eszmény fölötti bánatról ír; az idillikus az eszmény és a természet feletti örömről. Ezek érzésmódok, s nem műfaji kategóriák, a műfajnak ugyanis más (például formai) meghatározói is vannak, másrészt egy-egy műben több érzésmód is lehetséges.

MM