Nagy Ignác (1810-1854)

A humoros életképek egyik legnagyobb mestere volt az 1840-es években, az első modern értelemben vett újságíró, s drámaíróként is ismert. Iskolái elvégzése után 1831-től a királyi kamara tisztviselője. Korán kezdett el írni, először versekkel, fordításokkal kísérletezett. 1837-től 1844-ig a Jelenkor segédszerkesztője, s ezzel kezdődött hírlapírói munkássága. Hatással voltak rá Széchenyi eszméi, a polgárosodás szükségességét hirdette. A Budapesti Napló című rovatában mindenről írt, mindenhez megjegyzést fűzött, ezáltal rengeteg érdekes adatot őrzött meg a negyvenes évek Pestjének életéből. Újdonságírásból alakította ki új műfaját, az életképeket, melyeket különböző lapokban, majd négy kötetben Torzképek címmel jelentetett meg 1844-ben. Életképei különböző színvonalúak, de többségük ma is élvezetes és a reformkor mindennapjait, a régi Budapest életét illetően forrásértékűek. Fő műve a Magyar titkok című regénye, mely Eugen Sue a maga idején sikeres Párizs titkai című tárcaregényének hatása alatt született. A mintaképet követő vadromantikus mű voltaképpen laza cselekményszálra fűzött életképek sorozata, amelyek a legkülönbözőbb pesti helyeken játszódnak. Színdarabjai közül legismertebb a kortesrendszert támadó Tisztújítás című politikai vígjátéka, mely a Nemzeti Színház első, igazán nagy színpadi sikerét hozta. Ugyanakkor tárgya, társadalomkritikája révén fontos előzménye Eötvös József regényének, A falu jegyzőjének és Arany János szatírikus eposzának, Az elveszett alkotmánynak is. Állandó tevékenysége azonban mindig is az újságírás volt, amelyet a szabadságharc után is folytatott, 1849 novemberében indította a Hölgyfutár című szépirodalmi napilapját, ahol több üldözött író, például Jókai is publikálhatott.

SZGZ