törvények, aranybulla

törvények

A jogi írásbeliség egyik fontos területe. A középkor jogéletét alapvetően az íratlan szokásjog szabályozta. Írott törvényre ott volt szükség, ahol a szokásjog hiányosnak mutatkozott, illetve a szokásjogot kellett megváltoztatni. Elsősorban az egyházat és a vallásgyakorlást érintő, valamint büntetőjogi kérdések igényeltek írott szabályozást. Ezekben az esetekben Karoling-kori zsinati határozatok és egyházi joggyűjtemények szolgálták a törvényhozás forrásbázisát. A törvényeket a király és a tanács hozta a 11. században vegyes jellegű zsinatokon, ahol a világi és egyházi kérdésekben egyaránt a vegyes összetételű királyi tanács döntött. A 12. század elejétől az egyházi törvényhozás önállósult, s tiszta egyházi zsinatokon valósult meg. Valószínűleg számos alkalommal került sor elvi döntések meghozatalára, melyeket azután valamivel később foglaltak egységes beosztású törvénykönyvekbe. A 11-12. századból Szent István nevéhez két, Szent Lászlóéhoz három, Kálmánéhoz két törvénykönyvet kapcsol a hagyomány, ezenkívül két esztergomi zsinat, és kisebb zsinati töredékek szövege maradt fenn a 12. századból. A 13. században a törvényeket nagyobb társadalmi csoportok számára kiadott kiváltságlevelek pótolták, de a század végén két törvényhozási emlék s egy tanácshatározat is maradt III. András király korából. Irodalmi szempontból törvényeink közül kimagaslik az irodalmi igényű prológussal ellátott Kálmán-kori törvénykönyv, melynek összeállítója Alberik volt. Törvényeink általában későbbi, 15-16. századi másolatokban maradtak csak fenn.

SzK

Aranybulla

Jelentése eredendően az oklevelet hitelesítő arany függőpecsétre vonatkozott, ám jelölte az ilyen pecsétekkel ellátott szabadságleveleket is. Aranybullának elsősorban II. András király 1222-ben kibocsátott törvényét nevezzük.

Petrovics István nyomán

Korai Magyar Történeti Lexikon (9-14. század). Főszerk.: Kristó Gyula. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994, 55-56.

SGY