ars dictaminis, rímes próza, ritmikus próza

ars dictaminis

Középlatin kifejezés, a latin dictare = 'diktálni, fogalmazni, írni, költeni' igéből származik, jelentése 'a fogalmazás művészete vagy mestersége'. Latin nyelvű levelek és oklevelek fogalmazásához használatos tankönyv, melyet az antik rétorika szabályaiból állítottak össze (a levél felépítése és költői stíluseszmények szerint történt megfogalmazása). A 12. századtól váltja fel a septem artes liberales keretei között oktatott rétorika (= szorosabb értelemben vett szónoklattan) tárgyát. A középlatin dictamen magába foglalja a hosszúság-rövidség változásaira alapozott (metricum dictamen), és a hangsúlyos (rhytmicum dictamen) mértékekben vagy prózában fogalmazott, művészien megformált, írásbeli vagy szóbeli megfogalmazásokat. A tankönyvek a 11-16. század között a legkülönbözőbb címeken terjedtek el (pl. Breviarium de dictamine, Rationes dictandi, Summa dictaminum, Flores rhetorici, praecepta dictaminum), s általában két részből (egy elméleti bevezetésből és egy levélminta- vagy formulagyűjteményből) tevődtek össze (epistuláriumok, formuláriumok). A 12. század elejétől az effajta tankönyvek a prózára korlátozódtak (pl. Hugo Bononiensisé), ezért a 13. század elejétől fogva a dictamen jelentése egyszerűen 'műpróza'. Az első ars dictaminis jelenlegi ismereteink szerint a 13. század legvégén vagy a 14. század elején került Magyarországra, s Petrus de Vinea Summa dictaminis című leveleskönyve volt, de Alberik 1100 körül utal egy ilyen kézikönyv használatára, Anonymus munkájában pedig kimutatható a nyoma a 12. századi Hugo Bononiensis tankönyve ismeretének.

SzK

rímes próza

A 12. század végéig a művészi stílus ismérve. Követelménye, hogy a mondatok és részmondatok (kólonok) nagyjából azonos hosszúságúak és szerkezetűek (parallelizmus) legyenek. A mondatokon belül a szavak arányos elrendezése biztosította a mondat ritmusát és gondolati hullámzását egyaránt. Az összetartozó szavakat (pl. jelzős kifejezésben a jelzőt és a jelzett szót) egymástól elválasztották más mondatrészek közbeiktatásával, a részmondatok végei pedig - a középkori vagy egyházi kiejtés figyelembevételével - bizonyos szabályok szerint rímeltek egymással. A részmondatokon belül szójáték, alliteráció, etimologizáló szóösszecsengés (figura etymologica) színezte az előadást.

SzK

ritmikus próza

A pápai udvarban a 12. század végén kidolgozott stíluselmélet, mely a 12-13. század fordulóján kezdte felváltani a rímes próza irányzatát, tehát kronológiai keltező értéke van. A ritmus eszerint a részmondat végén elhelyezett szavak hangsúlyozásával jött létre és három, néha négy alapvető formában valósult meg (cursus velox, planus, tardus, trispondaicus). A 13. században a pápai oklevelekben következetesen érvényesült a prózaritmus, hovatovább hitelességük vizsgálatának eszköze lett. A pápai kancellária gyakorlatából terjedt el az új stíluseszmény a 13. század folyamán a latin kereszténység egész területén.

SzK