oklevél, arenga, narráció

oklevél

Olyan meghatározott formák szerint kiállított irat, mely jogi tényt nyilvánít ki, s eredeti rendeltetése ezen jogi tény bizonyítása. Formai és tartalmi szempontból sokféle típusa lehet, hitelesítésének legáltalánosabb, de nem kizárólagos formája a megpecsételés volt. A magyarországi okleveleket az Árpád-korban kizárólag állati (főleg juh-) bőr megfelelő kikészítése révén nyert hártyára (pergamen) írták. (A papír csak a 14. század elején jelent meg Magyarországon.) Okleveleket a király, családjának tagjai, a különböző világi és egyházi méltóságviselők és testületek állítottak ki elsősorban, de ismeretesek magánoklevelek is. Az Árpád-kor időszakából - az egykor volt teljes mennyiség csekély töredékeként - mintegy 10 ezer oklevél(szöveg) maradt fenn, zömmel a 13. század második feléből.

A középkori történelem legfontosabb forrástípusa: jogi jelentőséggel bíró dologról meghatározott formák szerint kiállított írás, mely szabályos, pontosan meghatározott szerkezettel rendelkezik. A szerkezete formulákból áll, fő részei: bevezető rész (protocollum, részei például az invokáció, az intituláció, a címzett megnevezése, az arenga), tárgyaló rész (= contextus, részei a narráció és a rendelkező rész), végül a befejező rész (= eschatocollum, részei többek közt a megerősítési formula, az aláírások, a szankció). A részek megléte és sorrendje jellemző az egyes oklevéladókra, s a hitelesség fontos kelléke. Az okleveleket meghatározott formában (pecséttel, aláírással vagy chirográfummal) hitelesítették. Magyarországon a szabályos szerkezetű királyi oklevél típusa III. Béla kancelláriai reformjával született meg. Az oklevelek fennmaradhattak eredeti formában vagy átírásban (= középkori hitelesített másolat) és egyszerű (középkori vagy újkori) másolatban. Tartalmilag lehetnek hitelesek, átszerkesztettek (interpoláltak) vagy hamisak. A hamis oklevelek mintái gyakran hiteles oklevelek voltak.

SzK-ZSA

arenga

Az oklevél protokollumának (=bevezető részének) formulája, mely a protokollumot a kontextussal kapcsolja össze. Általában az oklevélben tárgyalt üggyel csak laza kapcsolatban áll a tartalma, mely többnyire az oklevéladás ill. az oklevélben foglalt ügy általánosságokból és közhelyekből összerótt elvi megokolása. Megfogalmazása azonban gyakorta igazodik a középkori stíluseszményhez, kifejezésmódjában bibliai, antik eredetű és teológiai idézetek is megjelennek néha.

SzK

narráció

Az oklevél kontextusának (=tárgyaló részének) első része, ahol is az oklevéladó elmondja az oklevélben tárgyalt ügy előtörténetét, adománylevél esetén az adományos érdemeit, melyekkel kiérdemelte az uralkodótól elnyert kegyet. Árpád-kori okleveleinkben gyakran valóságos kisepikus művé kerekednek az oklevélnarrációk, mint pl. a pannonhalmi kiváltságlevélben.

SzK