szent

Az ókeresztény mártírok tiszteletéből kifejlődő középkori szentkultusz olyan személyek alakja körül bontakozott ki, akiknek különleges erényeiről életükben és haláluk után a velük, illetve általuk megesett csodák tanúskodnak. A védelmező és pártfogó szereppel felruházott szentek kultuszai eredetileg helyi jellegű spontán népi tiszteletből alakultak ki, melyeket a területileg illetékes püspök jóváhagyása szentesített. Ez a gyakorlat a 11. század végétől kezdődően változott meg, s a 13. század elejére a pápaság kizárólagos szerephez jutott a szentté avatás terén. Az Árpád-kori Magyarországon a latin kereszténység egész területén általánosan elterjedt szentek kultusza mellé a magyar szentek tisztelete társult. Ezek az 1083-ban szentté avatott első magyarországi szentek (I. István, Imre herceg, Gellért csanádi püspök, András és Benedek remeték), az 1192-ben felavatott I. László király és II. András 1235-ben, Németországban szentté avatott lánya, Erzsébet voltak. IV. Béla lányát, Margitot csak 1943-ban avatták ugyan hivatalosan szentté, de kultusza már közvetlenül halála (1270) után kibontakozott.

ZSA