kancellária

Cancellarius névvel eredetileg azt a személyt illették, aki törvényszolgaként a bíróságot és a peres feleket elválasztó rácsnál (latin: cancelli) állt. Később a kancellár szó jelentésváltozáson ment keresztül (a Karoling udvarban 858-tól, a pápai udvarban 11. század elejétől, Magyarországon 12. század végétől jelenik meg a tisztség hiteles forrásokban), róla kapta a nevét az az intézmény, amely a középkori uralkodói (császári, pápai, királyi) udvarokban állandó jelleggel a hivatali írásbeliség intézésével, vagyis az oklevelek kiállításával volt elfoglalva. Élén a kancellár egyben főpap is volt, aki többnyire a székhelyén tartózkodott, így ténylegesen az alkancellár felügyelte a jegyzők (notarius) és írnokok (scriptor) munkáját. A későbbi időben Magyarországon a kancellárnak az írásbeli munka intézése mellett az uralkodó helyettesítéséből önálló joghatósága alakult ki és rendes udvari bíró lett belőle. A kancellária ekkorra már differenciálódott, s az írásbeli munka végzésével több irodában is foglalkoztak. Magyarországon a kancelláriának szerves kapcsolata volt az irodalommal: kevés történetírónk szinte mindegyike az uralkodó körül működő írószerv alkalmazottja volt, de feltehető ez azon szerzők esetében is, akiknek a nevét nem ismerjük. Ennek következtében magyarországi sajátosságként kialakult az az európai összehasonlításban különös jelenség, hogy az oklevelek elbeszélő részei (narrációi) gyakran irodalmi értéket ütnek meg, sokkal hosszabbak nyugati társaiknál.

SzK