legátus, zsinat

legátus

A nagy horderejű egyházi és diplomáciai ügyek intézésére a pápák a korai időktől fogva saját környezetükből küldtek ki meghatalmazottakat, akik alkalmi követekként (ún. oldalkövetekként) az egyház fejének hatalmát és érdekeit képviselték az egyes uralkodók udvarában és országában. Általában bíborosok voltak, akiknek ügyköre az egyházfegyelmi ügyektől az egyes országok belügyéig igen széles volt, megbízatásukat többnyire több országra szólóan kapták. Fényes külsőségek jelezték méltóságukat: előviteli kereszt járt előttük, pompás kísérettel jártak, trónszék illette meg őket. A jogkörüket általában a pápa pontosan meghatározta, legfontosabb kényszerítő eszközük a kiközösítés volt, melyet nem ritkán igénybe is vettek. A követek kiküldésében a pápákat Szicíliában és Magyarországon a 12. század folyamán az uralkodó kiváltsága akadályozta, eszerint csak királyi beleegyezéssel volt lehetősége a legátusnak az adott országokban eljárni. A legátusok nem ritkán beleavatkoztak az egyes országok belső hatalmi problémáinak rendezésébe is.

SZK

zsinat

Az egyházi ügyekről való tanácskozás és döntés céljából összeült gyűlés, mely lehetett egyetemes, az egész egyházra érvényes, vagy helyi, csak az egyházmegyei papságot összegyűjtő. A VII. Gergely pápa reformtörekvéseit megelőző időkben az egyetemes és a nemzeti zsinatokat a világi uralkodók hívták össze, s a világiak és egyháziak részvételével, uralkodói elnöklettel megtartott gyűlésen világi és egyházi törvényeket egyaránt hoztak. A Szent László-kori törvények jelentős része ilyen vegyes zsinatokon született. Kálmán uralkodása alatt már tisztán egyházi zsinatokat tartottak, melyeken az esztergomi érsek elnökölt. Az 1279. évi budai zsinatot a pápa legátusa hívta össze, s ő maga elnökölt a tanácskozáson. Az első egyházmegyei zsinatokról a 13. század közepétől fogva vannak adatok.

SZK