Vissza a tartalomjegyzékre

IRODALOM

A SZÁJHAGYOMÁNYOZÁS EMLÉKEI
AZ ÍRÁSBELISÉG KEZDETEI



A SZÁJHAGYOMÁNYOZÁS EMLÉKEI



"Walthere audis symphoniam Ungarorum,
qualiter sonat ..."

"Hallod-e, Walter, a magyarok szimfóniáját,
miképpen hangzik?"

(Szent Gellért püspök nagy legendája)


A magyar ősköltészet a múlt ködébe vész. Írásos emlékeink nem maradtak fenn ebből a korszakból, csak a későbbi, latin nyelvű művek őriztek meg számunkra némi információt, és a nép ajkán hagyományozódott tovább egy-egy foszlánya, motívuma pogány kori költészetünknek. Kutatóinknak ezekből kell kiindulniuk, de munkájukat előbbre viszi a rokon népek irodalmának, folklórjának vizsgálata is.

Az ősköltészet szájhagyományozó volt, a költészet hivatásos művelői a pogány papok, sámánok voltak. Erőteljesen összekapcsolódtak a zene, a tánc, a költészet, a mimikus és dramatikus mozzanatok. A hősök tetteit regösök énekelték meg, akik maguk szerezték és adták elő műveiket, regéltek (a szó jelentése: elbeszél). A kereszténység felvétele után joculatornak, énekmondónak nevezik őket a források. Szerepük igen fontos volt, hiszen évszázadokig ők őrizték az ősi, magyar nyelvű epikus hagyományt. A király illetve a főurak szolgálatában álltak, ők a "hírnév és a dicsőség kovácsai". Énekeikből sokat felhasználtak a tudós krónikások is műveikben. "Sajátságos sorsunk, hogy míg szerencsésb nemzetek legrégibb történetüket, hová a história nem ér, költői maradványokban nyomozzák: nekünk megfordítva, a história nyújt némi vezérfonalat régi költészetünkhöz. Krónikásaink, minden józanságuk daczára sem tehetik, hogy át ne villantsák ottan-ottan a költői forrást, melyből gyakran merítenek."

A Kárpát-medencében hont foglaló őseink bizonyosan ismerték a líra és az epika ősi műfajait. A líra ősi típusai a rituális énekek és a munkadalok lehettek. A szöveg valamilyen tartalmi-szerkezeti séma alapján, de kötetlenül a rögtönzésre épülhetett. Állandósult mozzanatot jelenthettek a hangutánzó refrének, melyek a ritmust erősítették. A munkadalról a Szent Gellért legendából értesülhetünk, a szimfónia-anekdotából.

A sámánének létezéséről a krónikákban olvashatunk. Az 1061. évi pogánylázadáskor a nép mágusai istentelen verseket kiáltoztak, varázslásokat mutattak be. A regölés és a villőzés hagyományában szintén a sámánének nyomait láthatjuk, ha ez nem is szövegszerűségükben, hanem jellegükben értendő. Néhány gyermekmondókában a samanizmus feltételezett jeleit látják a kutatók.

- Samanisztikus elem a gyógyításra: Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja, síppal, dobbal, nádi hegedűvel.

- Samanisztikus varázslás nyoma található a napok fordított sorrendjében: Szita, szita péntek, szerelem csütörtök, dob szerda.

- Varázsló ráolvasás egy leányjáték dalszövegében: Aggyon isten lassú esőt, mossa össze mind a kettőt.

A sámán szellemeket idéz meg énekével, révület közben a szellem beszél belőle, így a rögtönzés jellemzi énekét. Állandó, refrénszerűen ismétlődő, az istenséget hívó szó, a haj (huj, hej).

Ennek a refrénnek eredeti elnevezése a hajgatás lehetett, mely regösénekeinkben máig megtalálható (Haj, regö-rejtem). Az ősi regösének a kereszténység felvétele után átalakult, összeolvadt az új hit népszokásainak elemeivel (karácsonytáji regölés, pünkösdölés, szentivánnapi népszokás stb.).

A legrégibb lírai műfaj, a siratóének, mely fejlődéstörténetileg valószínűleg az obi-ugor korba nyúlik vissza (az obi-ugor népek folklórjában talált párhuzamok utalnak erre). A siratás a halál utáni út zavartalanságát segíti, így az élők nyugalmát biztosítja. Az ének a siratottat állítja középpontba, megidézi a halottak világát, az élők és a halottak kapcsolatát. Népköltészetünkben egyedülien a vers előtti énekszöveg típusát képviseli, amely elbeszélő tartalmú, kötetlen formájú, a rögtönzésnek teret engedő, dramatikusan előadott mű. Ismétlődő elemek, kötetlen szótagszám jellemzi. Rímelése nincs vagy szabálytalan, a ritmust a gondolatritmus, a hasonló sorkezdetek, a recitáló, parlando dallam biztosítja. Előfordul a halott egyes szám első személyben való megszólalása is. A siratás általában a nők feladata.

Ősi líránkban ismertnek kellett lennie a négysoros versszak formájának. Ezt igazolja, hogy a török népeknél ez a forma korán megtalálható, így vándorlásai során már a 8. századtól megismerkedhetett vele a magyarság. A népzene ugyanezt mutatja. A honfoglalás előtt kialakult a kvintváltó forma, amely szigorú felépítésű zenei strófa, így versszakra tagolt szöveget feltételez. A szótagszám még kötetlen lehetett (7-9-10), amely a honfoglalás utáni időszakra is jellemző volt.

Az összehasonlító folklór alapján valószínű, hogy az epika ősi műfajai rövid prózai művek, mesék, mondák lehettek.

A mese szó, mely eredetileg példázatot, talányt jelentett, a 18. században jelenik meg mai értelmében, a mende-monda, monda szót váltja fel. A két szó jelentése a 19. század közepére különül el határozottan. A mese eredete az idők végtelenségébe tűnik. Legrégebbi rétege az emberiség korai időszakából való, minden népnél megtalálható, elemei egyszerre mutatnak ősvallási és ősepikai nyomokat. Jellemző motívumok: az ember azonos a nevével, ruhájával, vagyis a rész az egészet képviseli (pl. hajszál, lecseppent vér válaszol az üldözött helyett az üldözőnek - animizmus); máshol az egész világot egységes léleknek látják - a fák, növények, tárgyak lélekkel, értelemmel rendelkeznek. Népmesénk feltehetően az ezredfordulóra kialakult, de ennél előbbi vonásokra is következtethetünk.

A magyar mesék hőse gyakran a legkisebb fiú. Régre nyúló szokásjogot őrzött meg a mesének e motívuma. Attila és Árpád utóda a legkisebb gyermeke lett. A legkisebb fiúnak különleges joga, hogy ő örökli az apai házat, ő választ először a felosztott vagyonból (még Werbőczy Hármaskönyve is fenntartja e szokást a 16. században).

A mesehőst segíti a táltosló, aki beszélni és repülni tud, természetfeletti képességekkel rendelkezik (Tündér Ilona, Szép Miklós). A ló őseink legkedveltebb állata, fehér lovat áldoztak isteneiknek. A kancatej a rontás ellen véd, csodálatos ereje van. Keleti rokonnépeinknél a halottat rontások ellen kancatejjel hintik meg. A táltospárbaj meséinkben és hiedelemvilágunkban fontos szerepet tölt be, a honfoglalás kori sámánhit nyomait őrzi, ugyanúgy, mint a feldarabolás motívuma.

Szintén keletről származó elem a vasorrú bába és a "köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál" formula.

Megtalálhatjuk meséinkben a hármas világfelosztás képzetét, mely ősi motívum, az ural-altáji népek samanizmusával hozható párhuzamba. E szerint az égboltozat nagyméretű sátor, melyet egy oszlop tart, egy világfa, égigérő fa. Ezen a világfán a felső világba lehet jutni, melyre a mesékben a mesehős és a mitikus lények képesek. A valóságban - hitük szerint - a sámán tette meg ezt a szimbolikus utat. Szertartás közben révületbe esett, elrejtezett. Eljutott a felsőbb régiókba, ahol kapcsolatot talált az istenekkel. A világ tehát többrétegű. Meséink tanúsága szerint felfelé egy égi ajtón, lefelé a világ lyukán lehet bejutni (Fehérlófia). Fenn a tejtó, istenek, tündérek, lenn sárkány, ördögök élnek. A világot üveghegyek határolják, amin túl a túlvilág van.

A mesék és a hiedelemmondák jellegzetes mitikus alakja a sárkány. Különböző népek mítoszaiban megtalálható, változatos formában megjelenő rosszindulatú démon. Helyneveink is utalnak erre a motívumra (pl. Bakonysárkány, Bősárkány, Sárkány). Az alvilágnak vagy a felvilágnak a lakója, lehet egy vagy többfejű, sőt kígyó vagy ember alakú is. Kutatóink több párhuzamot találtak az ural-altáji népek hiedelemvilágában meglevő sárkányokkal. A kacsalábon forgó palota, ahová a sárkány az elrabolt királyleányt viszi, szintén ural-altáji motívum.

Arany János Naiv eposzunk című művében a népmese és a népmonda közötti különbségre mutat rá: "E prózai előadású költemény, melyet népmesének hívunk, nem regénye a népnek, hanem valóságos eposza: benne a hőst segítő vagy gátló csodás hatalmak, az epopoea gépezetének (machina) felelnek meg. A népmondákban - melyek már időhöz, helyhez vagy történeti személyhez kötvék - nem találjuk ugyan mindig az alakítás oly teljét, mint a népmesékben: de itt is határozott hajlam tűnik fel a gömbölyítésre... Amaz eposza a népnek, ez története."

A monda műfajának egyik fő jellemzője, hogy a valóságot vegyíti a csodás elemmel. Ezért is fájlalhatjuk, hogy eredeti formában a honfoglalás és a kalandozások idejéből semmi sem maradt ránk a hősi énekek közül. Nyomait a középkori latin nyelvű gesták és krónikák őrizték meg, nem a szájhagyomány. Anonymus műve tanúsítja, hogy a nép ajkán még éltek a hősi tettek a 12. században, a jokulátorok (énekmondók) ugyancsak a hagyományok átörökítését szolgálták. P. magister előbeszédében világosan megkülönbözteti a parasztok hamis meséit a regösök csacsogó énekétől.

A 10. században a regösök énekei egyrészt totemisztikus eredetmondák, másrészt a területszerző harcok és az ehhez kapcsolódó hősi cselekedetek lehettek, erről tanúskodnak latin forrásaink.

A magyar nép eredetmondáját, a csodaszarvas-mondát Kézai Simon művéből és a Képes Krónikából ismerhetjük meg. Anonymus nem jegyzi fel, de gestája előbeszédében utal rá, hogy eredetünkről hamis szóbeli hagyományok szólnak:

"Ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regösök csacsogó énekéből mintegy álomban hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna. Ezért most már inkább az iratok biztos előadásából, meg a történeti művek világos értelmezéséből nemeshez méltó módon fogja fel a dolgok igazságát."

A csodaszarvas-monda ősibb rétege a szarvasüldözés motívuma. Már az ugor korban megvolt a szarvasüldözés eredetmítoszként, mely vogul, osztják, perzsa hagyományban is megtalálható. Ené (Enee, Eneh, Enet, Eneth, Enek) fiai, Hunor és Magor, a testvérpár szarvast üldözve eljutnak a Meotis vidékére, amelyet megtelepedésre alkalmasnak találnak (ez a terület a Fekete-tenger északi partvidékének felel meg). Eneh neve ünőt jelent. Az ő és egy hím ragadozó nászából származtatták a nép őseit. Hunor és Magor az onogur és a magyar népnév megjelenítői. A szarvas így a magyarság totemisztikus ősanyja. A totemállattól származtatással gyakran találkozunk a belső-ázsiai, szibériai népek hitvilágában.

A monda másik része a nőrablás motívuma. A két hős és vitézei Belár bolgár fejedelem leányait rabolva szereztek maguknak asszonyokat. Ez a történet keletkezési idejéről is eligazít bennünket, hiszen a honfoglalás előtti századokban éltünk együtt a bolgárokkal és az iráni alánokkal a délorosz steppéken (Belár neve a bolgár-török népekkel való érintkezésre, míg Dula alán fejedelem neve az iráni népekkel való kapcsolatra utal). A nőrablás szemben állt az egyházi házasságkötés intézményével, Szent István az 1001 körül született törvénykönyvében külön (27.) cikkelyben tiltja meg a feleségszerzésnek ezt a módját.

Anonymusnál és a Képes Krónikában olvashatjuk az Álmos-mondát, vagy másként Emese álmát, az Árpád-nemzetség eredetmondáját. Árpád apja Álmos, Ügyek és Emesü gyermeke. Emese álmot látott, mely szerint egy turul reá szállva teherbe ejtette és nemzetségének nagy jövőt jósolt. Emese neve nőstény disznó jelentésű (emse), az ő és a turulmadár totemisztikus nászának elemeit láthatjuk ebben a mondában. A két forrásban különbözőképpen olvashatjuk az álmot. Anonymusnál Emese már gyermeket vár, amikor a mitikus álomban megjelenik a turul. A Képes Krónika koncepciójába nem illett bele a teherbe ejtés motívuma, így ez hiányzik.

Történeti mondáink között az egyik legépebben fennmaradt, szerkezetét tekintve a legkerekebb a Fehérló-monda, melyet a Képes Krónika őrzött meg. A honfoglalást nomád költői hagyomány szerint szimbolikus adás-vétellel indokolja meg, így igazolván Árpád hódításainak jogosságát. A szláv fejedelem, Szvatopluk az ő hatalmát igazoló ajándéknak hiszi a magyarok által küldött fehér lovat és lószerszámot. A magyarok a Szvatopluktól kért és kapott füvet, vizet, földet a meghódolás szimbólumának tekintik. A cselekmény költői erejét a két szembenálló fél különböző felfogásából fakadó konfliktus biztosítja. Árpád központi szerepet tölt be a mondában, valószínűleg a fejedelem regösei öntötték formába a történetet.

Anonymus gestájában olvashatunk a többi honfoglaló vezér hősi tetteiről is. A Töhötöm (Tétény) vezér erdélyi hadjáratát megörökítő részben két sort felidéz egy joculator énekből, igaz latinra fordítva, eredeti verselését megváltoztatva: "Omnes loca sibi aquirebant, et nomen bonum accipiebant". ("Mindnyájan földet foglaltak, Maguknak jó hírt-nevet szereztek").

A kalandozásokról szól Lehel(Lél)- és Botond-mondája. A népek harcát személyek közti küzdelemként ábrázolták drámai erővel. Mindkét mondát Kézai írja le (1210-1280 körül jegyezhették le), de már ő is elhatárolja magát a szóbeli hagyományoktól, miszerint Lél vezér kivégzése előtt - "Előttem jársz, és szolgám leszel a másvilágon" felkiáltással - a kürtjével agyoncsapta volna a német császárt. A legyőzött ellenfélhez fűződő ilyen hiedelem a mongolok, tatárok, bolgárok, besenyők hitvilágában is megtalálható.

A Botond-mondát Anonymus csak megemlíti, de ő is utal a szóbeliség hiteltelenségére. A Gesta Hungarorum 42. fejezetében - az előbeszédben elhangzottakhoz hasonló módon - P. magister ismét hivatkozik a joculator ének és a köznapi mese egyidejű meglétére: "Háborúikat és egyes hőstetteiket, ha e lap írott betűinek nem akarjátok elhinni, higgyétek el a regösök csacsogó énekeinek meg a parasztok hamis meséinek, akik a magyarok vitézi tetteit és háborúit mindmáig nem hagyják feledésbe menni. Azonban némelyek azt mondják, hogy egészen Konstantinápolyig mentek ők, sőt Konstantinápoly aranykapuját is bevágta Botond a bárdjával. Mégis én, mivel ezt a históriaíróknak egyetlen könyvében sem találtam, hanem csak a parasztok hamis meséiből hallottam, azért jelen művembe nem akartam beleírni."

A Botond-monda kitűnő kompozíciójú, minden részletében művészi felépítésű: a látszólag gyengébb fél küzdelme az erősebbnek tűnővel, a párviadal környezetének és a látványos eseménynek érzékeltetésével. A monda két része: az aranykapu bevágása (ez a hadüzenet bevett korabeli jelképe), amellyel Botond megmutatja hatalmas erejét; majd a kistermetű magyar közvitéz megvív a görög óriással és legyőzi őt. "Ím egy teljes, minden részleteiben fenntartott költői mese" - írta Arany János.

A regösök, joculatorok a régi énekeket gyakran átformálták, időszerűsítették. A hagyományokon tudtak és mertek is változtatni. Műveik már valódi művészi munkát jelenthettek. A szerkezet egyszerű lehetett, középpontban a mondai motívummal, melynek kifejtését sablonok, ismétlődő fordulatok segíthették. Gyakori volt az egyes szám első személyű előadásmód, mely a drámaiságot növelte - a siratóéneknél is hasonlóval találkozunk. Az énekmondó szinte magára vette a főhős képét, osztozott sorsában. A Pozsonyi Krónika toldásából értesülhetünk, hogy a hét gyászmagyar történetét hét koldusruhába öltözött énekes adta elő egyes szám első személyben. A hősi énekekre visszavezethető krónikarészek gyakran tartalmaznak dialógusokat.

A nemzeti romantika korában a nemzeti öntudat növelését eredményezte a múlt alkotásainak felfedezése, vagy ahol nem maradt fenn, ott rekonstruálása. Arany János az, aki lehetségesnek tartotta egy naiv eposz valamikori létezését a krónikák mondai részei alapján: "Azt hiszem, hogy a felidézett nyomokból is kiviláglik már, hogy volt nálunk naiv eposz, hogy az, mint általában a népköltemény, költői formában nyilatkozott." Toldy Ferenc egész mondaköröket is összeállított ezek alapján (hun, honfoglalási, király mondakört). A kérdés, hogy létezett-e magyar őseposz, a mai napig megválaszolatlan. Az összehasonlító vizsgálatok azt mutatják, hogy azokban a társadalmakban, melyek szintjén a honfoglaló magyarság társadalma állt, léteztek hősi énekek, mesék, mondák, azonban ezek eposszá nem szerveződtek. Nem vethető azonban el, bár nem is bizonyítható egy énekmondók által létrehozott teljes énekciklus, mely típusnak párhuzama török népeknél megtalálható.

AZ ÍRÁSBELISÉG KEZDETEI

A kereszténység felvételével indul az írásbeliség a magyar irodalomban. Igaz, ez nem magyar nyelvűt, hanem latin nyelvűt jelentett. A latin irodalom és írás hatása a későbbi magyar írásbeliség kialakulására nagyon jelentős volt mind tartalmi, mind formai, műfaji tekintetben.

A kereszténységgel Bizánc révén ismerkedtek meg őseink. Az első magyar püspökség görög alapítású, görög rítus szerint kereszteltek meg több főemberünket. Géza egyszerre fordult a görög és a római egyház felé. Görög alapítású a veszprémvölgyi apácakolostor, bolgár-szláv közvetítéssel került hozzánk több egyházi kifejezés (pl. kereszt, pap, karácsony).

Az egyházszervezésben és a térítésben a bencéseknek volt a legnagyobb szerepük. Az első szerzetesi közösséget 996 körül hozták létre Szent Márton hegyén, a későbbi Pannonhalmán, melyet kolostorok sora követett. Szent István alatt formálódtak ki a középkori kultúra kibontakozásának szervezeti keretei, a 11. században megindul az egyházi jellegű művészeti tevékenység. Az írástudók az egyházi személyek vezető rétegéből valók voltak. Az alsó papság túlnyomó része legfeljebb olvasni tudott. Az írás lassú, nehézkes munka volt, drága pergamenre vetették a sorokat, nagy értéket jelentett a kézzel írott könyv, a kódex.

A kódex kiállítási formája, írása általában igényes, a magyar ír ige jelentése is ezt sugallja: fest, rajzol. A másolók munkáját nagyra értékelték. A kolostornak könyvtára és általában könyvmásoló műhelye (scriptorium) is volt. Fennmaradt adatok szerint Pannonhalma Szent László korában már 80 kódexszel rendelkezett. A művek szerzői háttérbe húzódtak, saját személyüket nem tartották fontosnak.

A magyarországi latin irodalom indulásakor az állam és az egyház igényeit igyekezett kielégíteni. Nagyobb része eltűnt nyomtalanul, létére csak következtetni tudunk. A keletkező művekben gyakran találunk magyar szavakat (szórványemlékeket), személy- illetve helyneveket (tulajdonneveket).

Az állam megszervezésével kialakul a jogi és államtudományi irodalom: az oklevél és levél, a törvény és a királytükör.

Az okleveleket bizánci és nyugati mintára írták. Az első - másolatban - ránk maradt emléke az 1002-ből származó, Szent István által a Szent Márton monostornak adományozott Pannonhalmi Alapítólevél. A levél - akárcsak az oklevél - kötött formai szabályoknak felelt meg. Ennek is lehetett jogi funkciója. Fontos szerepük volt az igényes stílus kialakításában.

A törvények sorát Szent István dekrétumainak két könyve nyitja meg. Az első könyv uralkodásának elején büntetőtörvényekből állt, a magántulajdon védelmét szolgálta (megjelent 1001 körül). A második könyvet az egyházzal kapcsolatos rendelkezései alkotják (készült 1030-1038 között). Legrégibb fennmaradt kéziratát a 12. századi Admonti-kódex őrizte meg, mely kizárólag Szent István törvényeit tartalmazza.

A magyarországi korai irodalom legfontosabb emléke a Szent István király intelmei Imre herceghez című államtudományi munka. A korai középkor népszerű műfaja a királytükör, mely morális intelmek formájában közvetíti az országlás, uralkodás tudományát. Antik hagyományokat követve egy nagytekintélyű uralkodó saját hitvallásaként, tanításaként jelenik meg. Éppen ezért nem lehet pontosan eldönteni, Istvánnak mennyi volt a szerepe az Intelmek létrehozásában, mennyiben az ő politikai testamentuma. Keletkezési idejét behatárolja Imre halála, tehát mindenképpen 1030 előtt keletkezhetett, feltehetően az 1010-es évek első felében.

Az Intelmek írója külföldi származású tudós egyházi ember volt, aki a műfaj szokásos fordulatait a sajátos magyarországi viszonyokhoz alakította, így eredeti munkát hozott létre. A legújabb kutatások szerint személye Asztrik (Anasztáz) érsekhez köthető. Tíz rövid fejezetben az uralkodó feladatait morális jelleggel részletezi. A fejezetek fele a keresztény hit és egyház iránti kötelességről, a vallásos erények gyakorlásáról szól. A mű másik része az állam kormányzására vonatkozik. Itt szerepel az irodalmunkban toposszá váló mondat: "Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő". Az Intelmek gördülékeny, rímes prózában írt mű, hangvétele bensőséges, családias, végig egyes szám második személyt használ.

Az Intelmek írója külföldi származású tudós egyházi ember volt, aki a műfaj szokásos fordulatait a sajátos magyarországi viszonyokhoz alakította, így eredeti munkát hozott létre. A legújabb kutatások szerint személye Asztrik (Anasztáz) érsekhez köthető. Tíz rövid fejezetben az uralkodó feladatait morális jelleggel részletezi. A fejezetek fele a keresztény hit és egyház iránti kötelességről, a vallásos erények gyakorlásáról szól. A mű másik része az állam kormányzására vonatkozik. Itt szerepel az irodalmunkban toposszá váló mondat: "Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő". Az Intelmek gördülékeny, rímes prózában írt mű, hangvétele bensőséges, családias, végig egyes szám második személyt használ.

A 11. század második felében jött létre latin nyelvű irodalmunk jelentős műfaja, a legenda. Szent István korának személyiségeiről több legenda keletkezett, melyek a szentté avatás előkészítése kapcsán illetve utána készültek el.

Mór pécsi püspök az írója az első Magyarországon keletkezett legendának, Zoerard-András és Benedek élettörténetének, mely röviddel 1064 után íródott. Mór alakja feltűnik a Szent Imre legendában is. Ő az, akit pannonhalmi szerzetessége idején hitbeli buzgalmáért Imre herceg hét csókkal tüntet ki. Mór az első magyar származású főpapok közé tartozik. A legendában a két remete aszketikus életét röviden, tömören, egyszerű szavakkal és tárgyilagos hangnemben mutatja be. Adatait magától az egyik remetétől és Fülöp, zoborhegyi apáttól kapta, akik Pannonhalmán jártukban elbeszélték azt.

Szent István nagy legendája 1077-1083 között keletkezett, ismeretlen bencés szerzetes műve. Országunkat itt nevezik először Mária országának (Regnum Marianum), érzékeltetve ezzel a pápaságtól való távolságtartást, hiszen a mennyei hierarchiában Mária Szent Péternél magasabban áll, így nem lehet Magyarország a "terra sancti Petri" (Szent Péter földje) része. Kimondja azt is, hogy népünk Isten rendeléséből érkezett erre a területre.

Szent István kis legendája Kálmán királysága alatt keletkezett, kiemeli István uralkodói erélyét és grammatikai tanultságát - mintegy Kálmán erényeit rávetítve. Művészi stílus, középkori tudatosság jellemzi a művet.

A Hartvik püspök által írt harmadik Szent István legendában szerepel először a pápa általi koronaküldés, amelyet azonban Isten rendelésének tekint, hangsúlyozva ezzel a pápától való függetlenséget.

Szent Gellért nagy legendájának alapszövege 11-12. századi, a 14. századi bővített átiratot ismerjük. A szerző ismeretlen, kiforrott írói eszközök jellemzik, a püspök életét színes történetté, szinte novellává szélesíti. Népmeséket idéző fordulatokat találunk benne, párbeszédek, humoros, anekdotaszerű jelenetek teszik pergővé. Árpád-kori irodalmunk egyik legkiemelkedőbb alkotása. A Szent Gellért kis legendát prédikáció céljára a 12. század második felében írhatták. Keletkezési sorrendjükről viták folytak.

Szent Imre legendája 1083 után, a szentté avatást követően készült. A herceg fő erényének a szüzességet tartja, példát nyújtva ezzel a megfogalmazás korának egyházi személyei számára.

A történetírás kezdetei az egyházi intézmények szervezésével kezdődtek, először csak feljegyzéseket, rövid regisztrálásokat készítettek.

Az annales (évkönyv) írása 997-től folyt Szent Márton-hegyen (Pannonhalmán), amelyet számunkra feltételezhetően a Pozsonyi Évkönyv őrzött meg. Korszakunkra vonatkozóan itt találjuk meg többek között Gellért püspökké szentelésének évét is (1030); az Annales Posonienses egyébként 1203-ig tartalmazza az események leírását.

A 11. században honosodott meg Magyarországon a gesta és a krónika műfaja. A legkorábbi változatok eredetijét nem ismerjük, azok az idők során elpusztultak. A korai krónikák, gesták írói felhasználták elődeik munkáit - legtöbbször változatlanul átvették, beolvasztották; máskor átformálták a maguk igényei szerint - így következtetni tudunk a korábbi eltűnt művekre.

Anonymus (P. magister) Gesta Hungarorum című műve az "oly igen nemes magyar nemzet" múltját beszéli el az őshazától a kalandozások koráig, előtérben a honfoglalással. Regényes gestáját irodalmi alkotásnak, kevésbé történeti műnek tekinthetjük.

Kézai Simon, IV. László udvari papja 1283 körül írta krónikáját. Forrásként felhasználta a korábbi magyar vonatkozású gestákat és olasz, francia, német történeti jellegű műveket is. A magyarság ősi történetét vizsgálja, kiemelt szerepet játszik benne Kézai leleménye: a hun-magyar rokonság.

A Képes Krónika az 1360-as évekből maradt ránk. Jelentősége, hogy foglalatát alkotja a 11-14. században keletkezett, a magyarság történetét lejegyző műveknek. Így alapvető forrása a történelem kutatóinak. Szerzője a bevezetőben így fogalmaz: "Az Úr 1358. esztendejében, áldozócsütörtök nyolcadába eső kedden kezdtem el ezt a krónikát a magyarok régi és legújabb tetteiről, származásáról és gyarapodásáról, győzelméről és merészségéről; különféle régi krónikákból szedegettem össze, átvéve helyes megállapításaikat és teljesen megcáfolva tévedéseiket. Az Úr nevében. Ámen."

Krónikáink saját koruk igényeinek megfelelően állítják elénk a múlt hőseit, nagy királyainkat, elődeinket. Klasszikus költőink a 19. században forrásként használták a krónikákat, ők figyeltek fel először mondáinkra, hősi énekeinkre. A 20. századi költők, írók számára is ihlető forrás maradt a magyar történelem korai időszaka.


"Biztos erőt érzek: kebelemben nagyra kelendő
Képzeletek villannak meg, diadalmas Ügekről,
S a deli Álmosról ... Óh hon ! meghallasz-e engem,
S nagyra törő tehetősb fiaid hallgatnak-e szómra?
Megjön az éj, szomorún feketednek az ormok, az élet
Elnyugszik, s a fél föld lesz nyoszolyája; de engem
Fölver az elmúlt szép tetteknek gondja. Derengő
Lelkem előtt lobogós kopják és kardok acéli
Szegdelik a levegőt: villog, dörög a hadi környék.
Látom, elől kacagányos apák, s heves ifjú leventék
Száguldó lovakon mint törnek halni, vagy ölni.
Zászlódat látom, Bulcsú, s szemem árja megindúl."

Vörösmarty Mihály: Zalán futása (Első ének, részlet)


Vissza az oldal elejére