TULAJDONNEVEK

Nyelvtörténeti szempontból a személyneveket és a földrajzi neveket kell kiemelnünk jelen korszakunkhoz. A személynevekről külföldi forrásokból értesülhetünk először. Konstantinos császár 10. századi művében tűnnek fel Árpád családjának és vezéreinek nevei (Álmos, Árpád, Tas, Bulcsú, Jenő), melyek magyar illetve török eredetűek. Legősibb személyneveink pogánykoriak. Jellemzőjük, hogy mind az ősmagyar korban, mind az ómagyar kor egy részében egyeleműek, ahogy a későbbi 11-12. századi oklevelek és névösszeírások bizonyítják, közszói eredetűek (Fekete, Pazari, Muncas, Pentuk, Sumbot, Gumba, Bucur, Zamar, Medue, Sipus, Bulgar). A név viselője és a szó jelentése között szoros volt a kapcsolat, ezért az nem öröklődött.

A kereszténység felvételével jelenik meg a világi névadással szemben az egyházi, amely a 12-13. századtól uralkodóvá válik. Ez kötöttebb, zártabb a nagy változatosságot mutató világi névadásnál. Latin eredetű nevek terjedését tapasztalhatjuk. Első királyunknál láthatjuk, hogyan szorítja ki a pogány korit az egyházi (Vajk-István), majd Aba Sámuel neve mutatja a következő lépést, egymás mellett áll a világi és az egyházi név. A 13. században válik szükségszerűvé a kettős névadás: az első név a világi, míg a keresztnév az egyházi névadás mintáját követi. A kételeműség hosszú idő alatt terjed el, a nők és az alsóbb népréteg sokáig őrzi az egyelemű névadás hagyományát.

A földrajzi neveknek több rétegét találhatjuk meg nyelvünkben. A legrégebbiek, még a honfoglalás időszakából valók idegen eredetűek, legtöbbjükről nem tudjuk, mely nyelvből származnak, nagyrészt szláv közvetítéssel ismertük meg őket. Víznevek, hegynevek, egy-egy területrész nevei említhetők: Duna, Tisza, Maros, Szamos, Körös, Garam, Rába, Mátra, Bakony, Mecsek, Bihar ... Honfoglalás előttiek, de biztosan szláv eredetűek pl.: Beszterce, Pilis, Veszprém, Baranya, Nógrád, Komárom, Csongrád, Visegrád, Tihany, Tapolca, Kanizsa, Torockó. Német eredetű: Lajta, Moson; talán török eredetű: Küküllő.

Földrajzi neveink nagy része magyar köznévi előzményekre tekint vissza. Helynév keletkezett többek között növénynévből (Somogy, Almás, Nyárád, Eger, Berek, Nádasd, Haraszti), állatnévből (Madaras, Agárd, Farkasd), vízrajzi nevekből (Sárospatak, Sajó, Hanság, Mocsolád, Sárosd), vásárhelyekre utaló nevekből (Marosvásárhely, Szombathely, Nagyszombat), népnevekből (Besenyő, Böszörmény, Lengyeld, Németi).

Személynevekből gyakran vált földrajzi név, melynek alapja a névadó és a megnevezett hely szoros kapcsolata. Az ősibb az, amikor a személynév önmagában válik földrajzi névvé, tehát képzés vagy összetétel nélkül. A 10-11. századból valók a magyar törzsnevekből keletkezett földrajzi nevek, melyekből magyar nyelvterületen több mint 200 van (Tarján, Keszi, Kér, Nyék, Megyer, Jenő, Kürt, Gyarmat).

A 13-14. században terjedt el nyugat-európai hatásra a szentekről való elnevezés (Szentlászló, Szentlőrinc, Szentgál, Szentgyörgy). Az Árpád-nemzetség személyneveit találjuk azokon a helyeken, ahol a területet ők birtokolták (Jutas, Tevel, Solt, Tas, Taksony, Tormás). Helynév lett a Gyula, Örs, Szabolcs, Üllő, Csaba személynevekből.

A névadás másik formája a 13. század előtt nem mutatható ki. Ennél a személynév a birtokosjelzős összetétel előtagja, míg az utótag közszó (Jobbágyfalva, Mihályháza, Farkaslaka). Birtoklást mutat az - i (- é) képzős név is ('Tamási' - Tamásé, 'Lőrinci' - Lőrincé). Az oklevelek tanúsága szerint a 10. század végén a helynevek elsősorban szláv és török eredetűek. Néhány évtized alatt azonban a magyar (finnugor) névadás előretör, az átvett szavakon is magyar toldalékolást figyelhetünk meg. Ezt a változást már a Tihanyi alapítólevél mutatja.