VIII. A társadalmi rend moralizálásának eddigi kísérletei

Minthogy a világméretben szemben álló mindkét ideológia forradalmi előzményekre hivatkozik, szükséges rövid pillantást vetnünk arra az újkori forradalomsorozatra, melyből mindkettő kinőtt. Ehhez előre kell bocsátanunk, hogy nincs sok értelme forradalomnak nevezni minden olyan történelmi helyzetet, melyben egyik társadalmi és gazdasági rendszer helyébe egy másik lép: ezek a változások a történelemben sokszor egészen lassúak, s a forradalom csupán az elmélet kedvéért rájuk ragasztott címke. Forradalomról beszélnünk igazán csak akkor érdemes, ha földrengésszerű társadalmi politikai változások mögött a társadalom helyes szervezésének összefüggő és magas szinten tudatossá vált elgondolása és terve áll. A szónak ebben az értelmében igazi forradalmak csakis olyan kultúrákban születhetnek, ahol szerencsés körülmények összejátszása folytán politikai és erkölcsi elvek és ilyeneket hordozó rétegek hatékony társadalomformáló és intézményformáló erőkké tudtak válni, és adott esetben a nyers hatalommal szemben is érvényesülni: ilyen fejlemény a történelem folyamán két nagy kultúrában tudott kibontakozni: a mediterrán-európaiban és a kínai–keletázsiaiban, s főleg az előbbiből terjedt el a legeslegújabb korban az egész világon. A többi magas civilizációban a zsarnokságok egyhangú sorozatát csak palotaforradalmak, dinasztikus háborúk és amorf tömegmozgalmak váltották {4-742.} időnként fel, és a politikai élet sivárságáért, elsősorban Indiában, szellemi és erkölcsi értékek különös elmélyülése nyújtott kárpótlást. Kínában több politikai elmélet között egy, a Konfuciusé vált hosszú évszázadokra uralkodóvá, ami a társadalom túlstabilizálására vezetett, amelyen belül időnként dinasztiaváltó forradalmak, főleg parasztforradalmak idézték a hatalmasok emlékezetébe a birodalmat összetartó erkölcsi elvek komolyanvételének kötelezettségét: ezért voltak ezek nagyobbrészt valódi forradalmak, noha nem tették vitássá a birodalom alapvető ideológiáját, s így teljességgel nem emlékeztettek a forradalomnak arra az új tervet hozó sémájára, amit Európában megtanultunk. A mediterrán-európai–amerikai kultúrában viszont négy nagy tudatos államformáló terv váltotta fel egymást: közülük kettő nem volt forradalmi, hanem egy anarchiát vitt át konszolidációba, kettő pedig egy önmagát túlhaladott rendszert próbált új terv alapján forradalmasítani.

Az első átfogó állam- és társadalomszervező elgondolás a görög–római világban alakult ki, ahol már az ókorban a folytonos zsarnokság helyett az államszervezet változatos és tagoltan szervezett formáinak sokasága alakult ki, közöttük jelentős plurális formák is: Arisztotelész Politikája tudatosította ennek a sokaságnak a lehetőségét és értékét, és elgondolt egy kombinált ideáltípust is. Ennek alapján fogalmazta meg Cicero a római polgárháborúk okozta anarchia orvosságaként azt a kombináltan monarchikus-arisztokratikus-demokratikus arisztotelészi államszerkezeti formát, mely az anarchiát felszámoló és 2-300 évig tartó augusztuszi konszolidáció elméleti alapjául szolgált. Ennek demokratikus elemei a gyakorlatban hamar elsorvadtak, de a római birodalomnak a nyugati világra ezt követően gyakorolt döntő jelentőségű hatása éppen ezekben a századokban bontakozott ki.

A második nagy terv szerzője az Egyház, mely ezúttal nem egy pillanatnyi káosszal, hanem a népvándorlás és a Római Birodalom összeomlása által előidézett több száz esztendős {4-743.} anarchiával állt szemben. Amíg a Római Birodalom még teljes erejében volt, addig az ember személyes belső szabadságáról, méltóságáról és a lelkiismeretnek a hatalommal szemben is érvényesülő erejéről szóló, végsőleg forradalmi kihatású keresztény tanítás társadalmi és politikai jelentőségre nem jutott. Már a nagy anarchia küszöbén történt meg az addig példátlan és egyelőre izolált eset, hogy Szent Ambrus milánói érsek a szószékről kérte számon és kényszerítette vezeklésre az erősen egyházhű Nagy Theodosius császárt egy általa elkövetett nagyobb méretű vérengzésért. Szent Ambrus tanítványa, Szent Ágoston volt az, aki Civitas Dei című művében, az ókori politikai gondolkodás számos kategóriáját felhasználva, megalapozta a keresztény állam- és társadalomelméletet, melynek lényege az volt, hogy a hatalomgyakorlás és egyáltalán minden emberi tevékenység értéke kizárólag a benne megvalósult erkölcsi feladaton múlik. Ennek alapján a keresztény papság és a szerzetesrendek az értelmiségi irányítást kétségbeesetten igénylő barbár világban elfogadtatták a keresztény fejedelem s vele a keresztény állam, a keresztény lovag s vele a keresztény földesúr, a keresztény kézműves s vele a keresztény városi polgár s végül a keresztény földműves erkölcsi és viselkedési kódexét, s ezt több-kevesebb sikerrel alkalmazták. A papság biztosította a maga számára a rangbeli elsőséget, s időnként a nyers hatalommal a lelkiismeret nevében szembeszállni tudó erőként is jelentkezett. Egészében azonban kiegyezett a társadalom tényleges erőviszonyaival, vagyis a barbár fejedelmek és nagyurak uralkodó helyzetével, azok viszont úgyahogy alávetették magukat a papság nevelő hatásának, s végül is a világtörténelem aránylag legsikeresebben moralizált monarchizmusát és arisztokráciáját és ennek megfelelő etikáját alakították ki; ettől azonban nem szűntek meg külsőséges, hivalkodó és háborúskodó emberek együttese lenni. A papi átmoralizálás igazán eredményesen a polgársággal és a parasztsággal szemben valósult meg, melynek hatása még {4-744.} ma is jelen van széles tömegek munkaetikájában. Ez lett az alapja a középkor egész intézményrendszerének, bár az ideálok és ideáltípusok tényleges érvényesülése messze volt a teljességtől. De évszázadokon keresztül szilárdan megvolt az érvényes szabály- és intézményrendszer teljes megegyezése a társadalom általános értékfelfogásával, s hogy ez milyen nagy dolog, azt csak ma tudjuk. Ennek az átgondolt társadalmi tervnek időbeli tartóssága és egyértelmű szilárdsága a világtörténelemben csak a konfuciusi elveket elfogadó és alkalmazó Kína belső stabilitásához fogható, annak túlságos megmerevedése nélkül. Különleges erénye ennek a középkori kísérletnek az, hogy a benne foglalt jelentős egyensúlyelemek folytán a társadalmi és állami szervezetnek mai szemmel archaikus, de nagyfokú pluralitását sikerült elérni.

A középkorias társadalom- és államszervezet végül is azért ingott meg, mert az általa felnevelt polgárság a társadalomban túlnyomó jelentőségre jutott; ezzel szemben a nemesség funkciótlansága mindinkább világossá vált. Így a középkor elején az egy ideig egymással kiegyezett barbár uralmi elemek és keresztény erkölcsi elemek ellentmondása napvilágra került: s a keresztény ember belső szabadságáról és végső egyenlőségéről szóló és a kiváltságot a hasznos társadalmi funkcióval igazoló tanítást elkezdték alkalmazni a tényleges hatalmat gyakorló arisztokratikus társadalommal szemben is. (Emlékezetes a középkor végén divatba jött versike: „Míg Éva font s Ádám kapált, urat a földön ki talált? ”)

Ez a középkori társadalmi egyensúly és államrendszer a 18. századtól kezdve tehát eredeti formájában olyan fejlemények folytán rendült meg, melyek lényegében a keresztény alapszerkezetű középkori eszmerendszer organikus továbbgondolásából következtek. A reformáció továbbvitte a társadalmi erkölcsnek azt a széles körű megkomolyodását, amit a szerzetesrendek indítottak el, de azt lényegesen fel is fokozta, és létrehozta azt a nyugat- és észak-európai és észak-amerikai társadalmi közerkölcsöt, amit ma is legáltalánosabban {4-745.} a megbízhatóság és a képmutatás ellentétes jelzőivel szoktunk illetni. A reformáció hatása és az esztelen vallásháborúk visszahatása együttvéve érvényre juttatta a személyes lelkiismeretnek az államhatalomtól való végső függetlenségét s a vallásszabadság elvét, s ezen mint egy faltörő koson keresztül utat nyitott a személyes szabadságjogok ideológiájának. A reformációnak azonban egészében nem volt új terve az állam és a társadalom felfogása számára, ez már a részben még csökkenően reformációs ihletésű angol és amerikai, részben a már teljesen szekularizált francia felvilágosodásban és francia forradalomban alakult ki.