15.

A fejedelmi udvar mellett a nagyobb főúri udvartartások is melegágyai a hangszeres együttes kultuszának. Apor írja a régi urakról249-136: „Némelynek megvolt a tiz-tizenegy gyalog inasa is, azon kívül tizenöt-tizenhat étekfogója, némelykor több is, azon kívül némelyeknek trombitási, török síposi, hegedűsi, dudási, furulyási, czimbalmosi, énekesi, asztali mulató markalfi avagy azt mint hítták, bolondjai…” Az ilyen udvartartásokban aránylag hamar kialakulhatott a rendszeres zenekari gyakorlat. Muzsikusok állandó alkalmazása már kétségtelenül erre mutat. Gróf Thurzó György nádor temetése alkalmával (1617) udvari személyzetének listáján a következőket említik:249-137 Doboss János; három trombitás; lantos; hegedűs; storttista; puzanista. 1648-ban tizenegy magyar főtrombitás áll Nádasdy Ferenc szolgálatában; csaknem ugyanennyi él a szalonoki és németújvári rezidenciákon.249-138 Gróf Erdődy (György vagy Imre?) zenekara (1666) a következőkből áll: 3 hegedűs, egy cimbalmos, 3 sípos, 4 trombitás, egy dobos és egy dudás.249-139 „Muzsikások” és trombitások külön csoportokként, egymás mellett szerepelnek a számadásban gr. Thurzó György leányának, Zsuzsannának lakodalmán (1603. ápr. 20.);249-140 hasonló módon említi őket gr. Forgách Simon borsodi főispán (Rákóczi tábornagya) udvartartásának étkezési rendje, a konyhamesternek szóló instrukció, mely az asztalok beosztását tartalmazza249-141: „3-tio. Étekfogók és inasok asztala. 4-to. Muzsikusok és trombitások asztala; az képíró, legényével együtt.”

Az együttes összetételében szinte szimbolikus értelemmel jelöli a nagy fordulatot Bercsényinek a Cedron Imre karmester vezetése alatt álló zenekara: 8 tagból áll, közülök kettő oboista, egy cimbalmos, öt vonóshangszeren játszik; a két oboista német, „a többi, neveik után ítélve, magyar”.249-142 Az oboa megjelenése egyúttal a régi zenekari struktúra átalakulását jelenti; a sípok és trombiták kiválnak a zenekarból, az eddigi kombinációk primitíven {250.} vagy rusztikusan hatnak az új együttes választékosabb színei mellett. De az új zenekari struktúra elvei két súlyos akadályra találnak Magyarországon: a magyar rezidenciák zenekaraiban sem az új hangszerek nincsenek meg, sem játszani nem tudnak rajtuk. Így az új zenekar instrumentumai és instrumentalistái természetszerűleg külföldről kerülnek; s többek között ez magyarázza meg a magyar zenekari kultúra eltűnését. Ha a rezidenciák magyar zenei műveltsége oly erős és intenzív, hogy minden új európai reformot könnyen felvesz és áthasonít, kétségkívül nem szoríthatta volna ki semmiféle külföldi kultúra. De ez a zenei élet zárt, izolált pólusokon bontakozott ki, egészséges, szabad kapcsolata jóformán semmiféle zenei kultúrával nem volt, alárendelt szerepében mindvégig megmaradt; s ezért, mikor eljutottak Magyarországra az újabb nyugati fejlődés eredményei, szükségszerűen primítvnek, csökevényszerűnek kellett feltűnnie. A versenyt fel sem vehette nyugati társaival, mert minden eszköze hiányzott hozzá, formái, lehetőségei szűkre szabottak, önnáló kereteket sohasem töltött be: gyengébb volt, fel kellett adni a harcot.

Ahhoz, hogy ez a fordulat bekövetkezzék, jelentékeny részben hozzájárult a városok „zenei politikájának” iránya is. A rezidenciák magyar zenei hagyományait nem sodorhatta volna el szinte nyomtalanul az idegen áramlat, ha ezek a hagyományok szilárdan megvetett alapra támaszkodnak, ha maguk mögött tudják a nagyobb társadalmi közösségek, a városi lakosság rendszeres zenei életét, műveltségét, szellemét. A régi német város: vezetője és szervezője a zenei életnek s a zenei apparátusnak. A régi magyar városok jelentékeny része, szerencsétlen módon, egyenesen megfojtani igyekszik a közös muzsikálás kultuszát, ott, ahol épp jelentkezni kezdett legprimitívebb formájában: a táncmulatságokban, ünneplő összejöveteleken, kocsmai és házi vigasságokban. A magyarországi német kultúrájú városok korán eljutnak a hangszeres zene rendszeresebb műveléséig, korán kialakul a toronyőr és városi muzsikus hivatalos hatásköre. Körmöcbányán a XVII. század első felében és derekán a következő hangszerek szerepelnek: hegedű, bőgő, síp, trombita, harsona, orgona, lant, klavikordium,250-143 Sopronban Rauch András, Wohlmuth János,250-144 Lőcsén Spielenberger János, Szebenben Reilich Gábor működik a nyugati zenei kultúrák szellemében. Besztercebánya viszont már 1550-ben eltiltja, hogy a menyegzőrehívás alkalmával trombitát, dobot és hegedűt használjanak.250-145 Első sorban azonban a zenés mulatságok ellen fordulnak a városi tilalmak: s itt a magyar városokban, úgy látszik, épp azt a további fejlődési stádiumot akadályozták meg, amely a rezidenciákon már kialakult: hogy a zene a mindennapi élet szokásainak szerves részévé váljék. Ebben a magatartásban nagy része van a magyar reformáció puritán irányzatának. Debrecen 1610-ben úgy dönt, hogy „valamig az Uristen csendes állapotot nem hoz, senki táncolni ne merjen és hegedűlni, lantolni és virginálni”; hegedűltetni sem odavaló, sem idegen hegedűssel nem szabad.250-146 Később is vallásos motívumokra hivatkozva tiltja el a zenét (1633) s tiltja ki a zenészeket (1649; Szűcs István, Debr. város történelme I. 288. III. 983. l.). Kassa 1630-ban panaszkodik, hogy „délesti prédikációk alatt az korcsmárospincékben sipolnak, hegedűlnek, táncolnak, melyekből rút, förtelmes dolgok következhetnek” s azokat meg akarja akadályozni.250-147 Marosvásárhely 1649-ben {251.} kimondja: „Az penig ki hegedül, cimbalmol, kobzol, lantol, sipol vagy háznál vagy kocsmán vasárnap és ha rajtakapják, tőle az hegedűt elveszik és a földhöz verik és magát is az kalickában teszik”.251-148 Borsodmegye 1683-ban botbüntetés alatt tiltja meg a lakodalmakban vagy „privatim” való hegedülést és táncot.251-149 Kolozsvár 1653. május 8-án tiltja el a „mendikásokkal való, éktelen és énekeltetéseket, sipolásokat, hegedüléseket, tánczolásokat és egyéb muzsikálásokat 12 frt büntetés alatt” (Jakab Elek, Kolozsvár tört. II. 697.); majd 1658. február 9-én kimondja, hogy „a mostani szomorú és változó időhöz képest a sok illetlen szánkázás, muzsikálás, hegedülés a városban eltöröltessék 12 frt büntetés alatt” (uo. 666.). Ugyanígy a református főiskolák sem kedveznek a hangszeres zenének. Az 1657-iki debreceni kollégiumi törvény megtiltja a „hegedűvel és lanttal való visszaélés”-t (abusus fidium, testudinum, lyrarum; Békefi R.: A debr. ev. ref. főisk. XVII. és XVIII. századi törvényei 1899. 95. l. Debr. ev. ref. főgimn. ért. 1895. 147.). A pápai ref. főiskola 1585-iki 12. törvényéhez írt későbbi Explanatio kimondja, hogy „nemo a Scholastica Juventute tempus melioribus disciplinis destinatum Lusu Chartarum, Fidium, Chlavichordiorum, verbo, quorumcunque Instrumentorum Musicorum… inutiliter prodigere… praesumat”. (Kis Ernő: A dunántúli ev. ref. egyházker. pápai főiskolájának tört. Pápa 1896. 81.) A tipikusan világi hangszertől, a tánczene hangszerétől való puritán idegenkedés szívósságát igazolják még a pápai diákság 1803-iki „hegedű-mozgalmának” érdekes okmányai is (Kis i. m. 157–61.). A székelyudvarhelyi kollégium 1744-iki constitutiói is pénzbüntetéssel sújtják, „si qui (az ünnepnapokra hivatalos diákok közül) vero musicis instrumentis ludere… præsumserint”. (Székelyudvarhelyi ev. ref. koll. ért. 1895. 121.) Falusi analógiaként érdekes összevetni e városi tilalmakkal az 1602-iki berekeresztúri Deliberatum egyik határozatát (Tört. Tár, 1855. 788. l.): „Item vasárnap prédikáczió végéig senki korcsomát ne szolgáltasson, se ne árullyon, ne sipollyon, hegedüllyön, tombollyon, rikoltson, arra az egyházfiak és a birák mindenik faluban vigyázzanak…” Mindez kétségkívül arra mutat, hogy ezek a szokások, köztük a rendszeres korcsmai muzsikálás, éltek s nehéz volt őket elfojtani. S ha rendszeresség, szabadság és organizáció nélkül el is csenevészesedtek, mindez nem jelentett volna végzetes kárt olyan időben, olyan kultúrában, melyben a felszínen élő, nagyúri művészet autochton, erős nemzeti hagyományokból kialakult eredmény, amely amellett, hogy ezer gyökérrel kapaszkodik az alatta élő kultúrába, reprezentáló, szerves része az egész ország szellemi életének. De ott, ahol ez az arisztrokratikus művészet, ha sajátosan nemzeti jellegű is, szinte légüres térben él s végül elbukik a benyomuló idegen szellem előtt: ott halálos csapás az alatta meginduló, éppen csak az első lépésig jutott polgári kultúra kihalása.